"A központi 7-es számú vidékfejlesztési régió megyei tanácsainak elnökei aug. 1-jén Gyulafehérváron találkoztak, ahol számba vették a PHARE RO-0007.02-es jelzésű támogatási program keretében benyújtott projekteket. A program újonnan létrehozott mikro-, kis- és közepes vállalatok számára nyújt vissza nem térítendő támogatást. A hat megyéből összesen 288 igénylés érkezett be, Maros megye a maga 53 projektjével a 2. helyen áll. Virág György Maros megyei tanácselnök riasztó jelenségre hívta fel a figyelmet: Maros megye nyolc községében ugyanis a népesség fogyása 1966 óta elérte az 50-80%-ot (!), ezek Kozmatelke, Mezőrücs, Bala, Mezőbodon, Kisikland, Magyarbükkös, Csatófalva és Székelyvécke. További 16 településen a népességfogyás 30-50% közötti, köztük például Vajdaszentivány, Nyárádmagyarós, Havad, Gyulakuta és mások. /Bálint Zsombor: Elnéptelenedő községek a megyében. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 7./"

Kilencvenévesen újra szülőföldjére látogatott Ausztráliából dr. Salamon István nyugalmazott kutató professzor. Augusztusban Marosvásárhelyen találkozott az általa támogatott diákkal is. Salamon István 2005-ben megjelent Kanyargós élet címen írta meg regényes életútját, ami a mezőségi Balától, Nyárádremetétől és Marosvásárhelytől vezetett Kolozsváron át Budapestre, majd az orosz hadifogság poklát megjárva újra a magyar fővárosba, egészen Ausztráliáig. A Sydneyi Egyetem Állatorvosi Karának kutató professzoraként vonult nyugdíjba. /(bodolai): Az értől az óceánig. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 18./

Csökkent a megye lakossága
80 településen vannak kevesebben
Tegnap a prefektúra kollégiumának ülésén ismertette a 2011. októberi népszámlálás részleges eredményeit a megyei statisztikai hivatal ügyvezető igazgatója, Matei Ioan. A népszámlálási adatokból ismertetünk néhányat az alábbiakban.
Eszerint 2011. október 20-án Maros megye stabil lakosságának száma 531.380 volt, országos szinten a 12. helyet foglalja el. Összehasonlítva az 1992-es, illetve a 2002- es adatokkal, 1992-höz képest, amikor a megye lakóinak száma 610.053 volt, 12,9%-kal, a 2002-es adatokhoz képest (lakosság száma 580.851) 8,5%-kal csökkent a megye lakóinak száma.
2011-ben csökkent a városon lakók száma is 52,9%- ról 49,6%-ra, ezzel szemben a vidéken élők száma 47,1%-ról 50,4%-ra nőtt. Jelenleg városon 263.812, falun 267.568 lakos él.
A megye 102 közigazgatási egységéből 80-ban csökkent az állandó lakosok száma, 22 településen mutatott csupán növekvő tendenciát. Jelentős népességcsökkenés mutatkozott Bükkösön (-24,7%), Dicsőszentmártonban (-22,4%), Kutyfalván (-18,0%), Segesváron (-18,4%), Balán (-18,0%), Ádámoson (-16,1%).
A lakosság száma Jedden (+57,5%), Koronkában (+56,5%), Marosszentannán (+31,7%), Marosszentkirályon (+16,1%), Marosszentgyörgyön (+14,1%) nőtt.
A városokban és municípiumokban az összlakosság száma 2002-ben 307.495 volt, 2011-ben 263.812, a községekben és falvakon élők száma 2002- ben 273.356 volt, 2011-ben 267.568-ra csökkent.
Marosvásárhelyen 2002-ben 150.041-en éltek, 2011-ben ez a szám 127.849-re csökkent. Szászrégen: 2002 – 36.126, 2011 31.657, Segesvár: 2002 – 32.304, 2011 – 26.370, Dicsőszentmárton: 2002 – 26.654, 2011 – 20.685, Radnót: 2002 – 9.523, 2011 – 8.373, Marosludas: 2002 – 17.497, 2011 – 14.775, Nyárádszereda: 2002 – 5.824, 2011 – 5.359, Erdőszentgyörgy: 2002 – 5.492, 2011 – 5055, Nagysármás: 2002 – 7.493, 2011 – 6.833, Szováta: 2002 – 9.987, 2011 – 10.234, Nyárádtő: 2002 – 6.554, 2011 – 6.622.
Háztáji, lakás
A megyében 194.864 gazdaságot számoltak össze, amelyekben 527.785 személy él. 2002-höz viszonyítva a gazdaságok száma 5.187-tel csökkent.
Ezzel szemben nőtt a lakások száma (+179), a lakószobák száma (+ 56.048). A lakófelületek nagysága egy személyre számítva 2011-ben 4,3 négyzetméterrel nőtt a 2002-es éviekhez képest.
Etnikai megoszlás
A megye etnikai összetétele – összehasonlítva a 2002-es adatokkal –, a következőképpen alakult:
Összlakosság: 2002 – 580.851, 2011 – 531.380
Román: 2002 – 309.375 (53,+%), 2011 – 279.488 (52,6%).
Magyar: 2002 – 228.275 (39,3%), 2011 – 200.989 (37,8%).
Roma: 2002 – 40.425 (7,00%), 2011 – 46.637 (8,8%).
Német: 2002 – 2.045 (0,4%), 2011 – 1471 (0,3%).
Más: 2002 – 122, 2011 – 792 (0,1%).
Nem nyilatkozott: 2002 – 88, 2011 – 2003 (0,4%).
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

NÉPSZÁMLÁLÁS 2011
Maros megye: gyorsabban fogynak a katolikusok az ortodoxoknál
Közel ötvenezer személlyel csökkent a megye összlakossága a 2002-es népszámlálás óta: tavaly már csak 531 380 személyt számoltak össze a kilenc évvel ezelőtti 580 851-hez képest.
Közel ötvenezer személlyel fogyott Maros megye összlakossága: az Országos Statisztikai Hivatal előzetes adatai szerint a megyében tavaly 531 380 személy élt a kilenc évvel ezelőtti 580 851-hez képest. Arányaiban ez a fogyás 9,1%-ot jelent.
A nemrég közzétett adatokból kiderül, a megyében enyhén, mintegy 12 ezerrel magasabb a nők száma (271 988) a férfiakénál (259 392).
Ha az anyanyelvi bontás szempontjából vizsgáljuk az adatokat, kiderül, a megye lakosságának 56,11%-a román anyanyelvű, ez abszolút számban 298 204 lakost jelent, a magyar anyanyelvűek aránya 38,87%-os, azaz 206 550 magyar anyanyelvű személy él a megyében. A tavalyi népszámláláson 23 035-en vallották magukat roma anyanyelvűnek, ez az összlakosság 4,3%-át teszi ki. A megyében továbbá 1202 német, 25 ukrán, 43 török, 3 tatár, 65 orosz és 311 más anyanyelvű személyt is összeszámoltak a népszámlálási biztosok. 1942 személy esetében nem léteznek anyanyelvre vonatkozó adatok.
A városi lakosok száma 267 568, 3756-tal alacsonyabb a falun lakók számánál, azaz a városi lakosság a falusi lakosság 98,6%-át teszi ki.
Mi változott az elmúlt kilenc évben
A 2002-es népszámláláson 580 851 személyt számoltak össze Maros megyében, azóta 9,1%-kal csökkent a megye népessége.
Marosvásárhelyen kilenc évvel ezelőtt 150 041 személyt vett nyilvántartásba a statisztikai hivatal, ebből 75 533-an románok, 70 108-an magyarok és 3660-an romák voltak. Tavaly már csak 127 849 személy élt a megyeszékhelyen, ebből 66943 román, 59204 magyar és 1054 roma anyanyelvűnek vallotta magát.
A Maros megyei 11 város összlakosságának a 48,4%-a lakik Marosvásárhelyen, a második legnépesebb város 31 677 lakossal Szászrégen, itt 21 619 román és 8547 magyar anyanyelvű személy lakik. Segesváron már csak 373 német anyanyelvű személy él, ehhez képest kilenc évvel ezelőtt 623 szászt számoltak meg. 21 032 román, 4778 magyar és 104 roma anyanyelvű személy is él az egykori szász városban, amelynek lakossága összesen 26 370 főre rúg.
Dicsőszentmártonban 20 685 lakos, Marosludason 14 775, Szovátán 10 234, Radnóton 8373, Nyárádszeredában 5359, Sármáson 6833, Nyárádtőn 6622 és Erdőszentgyörgyön 5055 személy lakik.
A gyakorlatilag Marosvásárhellyel összenőtt Marosszentkirály a legnépesebb község, itt többen laknak, mint például a városi rangú Nyárádszeredában vagy Erdőszentgyörgyön: a 7275 lakosból 4854 román, 2301 magyar, 97 roma anyanyelvű. Mezőbándon 6214 (2509 román, 2461 magyar anyanyelvű), Mezőpaniton 5999 (733 román, 4739 magyar, 523 roma anyanyelvű), Mezőcsáváson 5799 (2691 román, 2919 magyar, 186 roma anyanyelvű), Nagyernyén pedig 5697 (451 román, 4641 magyar, 605 roma anyanyelvű) személy él.
Legkisebb létszámú község Kozmatelke a maga mindössze 554 lakosával, Bala és Magyarbükkös lakossága sem éri el a 800 főt.
A megyében nincs színmagyar település, a legkevesebb román anyanyelvű személy Kibéden (6), Marosugrán (7), Székelyberén (8) lakik. A magyarok lélekszáma Kozmatelkén a legalacsonyabb, itt csupán egy magyar anyanyelvű személy lakik, Felsőrépáson és Görgénylibánfalván 4-4 magyar anyanyelvű személy él.
A községekben a legtöbb román anyanyelvű ember az 5055 lakosú Görgényhodákon (5039), Marosszentkirályon (4854) és Dánoson (a 4710 lakosból 4462) lakik.
A legnépesebb magyarlakta vidéki település a 7275 lakosú Marosszentgyörgy (4881), az 5999 fős Mezőpaniton (4739) és az 5697 lakosú Nagyernyén (4641) él.
A román közösség vidéken, Petelén a legnépesebb, itt a magát roma anyanyelűnek valló lakosság száma 1363 a 2912-ből. A 4372 fős Mikefalván 1034 a roma anyanyelvűek száma, Mezőbándon pedig 1244 a 6214-ből, lakik itt még 2509 román és 246 magyar anyanyelvű személy is.
Felekezeti megoszlás Maros megyében
A 531 380 lakosú megyében 282 000 ortodox (53%), 137 764 református (25,9%), 48 454 római katolikus (9,1%), 11 409 görög katolikus (2,1%), 1892 baptista (0,3%), 9354 pünkösdista (1,7%), 9060 hetednapi adventista (1,7%), 24 822 más vallású (4,6%), 2698 vallás nélküli (0,5%), és 546 ateista (0,1%) él, 3381 személy felekezeti hovatartozásáról nincs információ (0,6%).
A 283 812 városi lakosból 144 969 ortodox, 137 764 református, 28 466 római katolikus, 11 409 görög katolikus, 1050 baptista, 2800 pünkösdista, 3200 hetednapi adventista, más vallású 12 489, 1427 vallástalan, ateista 433. 1565 esetben nem létezik infó.
A falusi lakosság felekezeti megoszlása az előzetes népszámlálási adatok szerint a következő: a 267 568 falusi lakosból 137 031 ortodox, 77 584 református, 19 988 római katolikus, 4176 görög-katolikus, 842 baptista, 6554 pünkösdista, 5860 hetednapi adventista, 12 333 más vallású, 1271 vallástalan, 113 ateista, 1816 esetében nem létezik információ.
Összehasonlítva a 2002-es népszámlálás eredményeivel a római katolikus közösség fogyott a leghangsúlyosabban, 12,4%-kal alacsonyabb a hívek aránya, mint kilenc évvel ezelőtt. A reformátusok nagyjából a római katolikusok fogyásával megegyező arányban fogytak, 12,3%-kal vannak kevesebben. Ehhez képest az ortodoxok csak 8,9%-kal fogytak a 2002-es adatokhoz viszonyítva. Közművesítés és higiénia
A megyében 223 211 lakást számoltak össze, ebből 154 371-ben van vezetékes víz (69,2%), ugyanennyi csatlakozik a csatornahálózathoz. Az áramellátás 218 932 lakásban nem jelent gondot (98,1%), központi fűtéssel 100 455 lakás (45%) rendelkezik. A lakások 89%-a (200 229) rendelkezik konyhával, és 147 334 lakásnak fürdőszobája is van (66%).
A 116 229 városi lakás 90,9%-a(105 690) rendelkezik vezetékes vízzel, falun ez az arány 45,5%-os: a 106 982 vidéki lakásból 48 681-ben van vezetékes víz. A városi lakások 90,9%-a csatlakozik a csatornarendszerhez, a községekben ez az arány 45,5%-os. Árammal a városi lakások 98,1%-a rendelkezik, míg falun valamivel kevesebb (96,6%).
Városon 82 367 lakásnak van központi fűtése (70,9%), a vidéki lakások sokkal rosszabbul állnak ezen a téren (16,9%, abszolút számban: 18 088). Saját konyhával rendelkező lakások aránya városon 95,3%, falun pedig 83,6%. Lakásban fürdőszobával a városi lakások 66%-a rendelkezik, falun pedig csak a 41,5%-uk. Bala községben például a 423 lakásából mindössze 33-ban (7,8%) van fürdőszoba.
Kertész Melinda
Transindex.ro
2012

Bakó Zoltán: „ütöttek, rúgtak, köptek, ordítottak”
A marosvásárhelyi magyarok és románok 25 évvel ezelőtti március 20-i véres összecsapásának előzményeként, március 16-án kis híján megölték a helyi magyar napilap egyik munkatársát. Bakó Zoltán ütlegelőit máig nem vonták felelősségre. Interjú. Huszonöt évvel ezelőtt először ünnepelhette nyíltan, hivatalosan március 15-ét az erdélyi magyarság. Marosvásárhelyen a Székely Vértanúk emlékoszlopánál többezres tömeg gyűlt össze. Azt hitte mindenki, a magyar közösség ezentúl végre szabadon ünnepelhet, koszorúzhat, hangot adhat magyarságának, történelmére, hőseire, veszteségeire nem kell többet titokban, magába zárkózottan emlékeznie.
Azok márciusi 19-20-án vérontásig fajuló marosvásárhelyi események alig egy nappal a március 15-i megemlékezések után kezdődtek. A Tudor Vladimirescu lakónegyedben az egyik patika bejáratához/kirakatába megpróbálták magyarul is kiírni a román Farmacie mellé, hogy Gyógyszertár. A közelben kocsmák, bárok működtek, a környék tele volt tébláboló emberekkel, akik mintha vártak volna valamire, egy jelre, egy szikrára. A magyar felirat volt a szikra, amely elindította a véres sorozatot, és amelynek sok társa mellett Bakó Zoltán újságíró, akkor a megyei napilap, a Népújság munkatársa is áldozata lett. Kicsin múlott, hogy „csupán” fizikai bántalmazás érte, és nem kellett életével fizetnie azért, mert éppen akkor fogyott el a hagyma a kamrában, és lépett le a közeli zöldségeshez. Mi is történt azon a napon? Március 16. után ez a tiltakozás jelent meg a helyi lapban: „Marosvásárhely közvéleménye már tudomást szerezhetett arról, hogy a március 16-i, pénteki, hivatalosan be nem jegyzett tüntetésen számos törvénysértő megnyilvánulásra került sor a Tudor lakótelepen. Ennek egyik sajnálatos epizódja, hogy az indulatoktól felkorbácsolt tömeg rátámadt lapunk két munkatársára. Egy eddig nem azonosított személy rájuk mutatott, hogy „a Népújságtól vannak!” (Ăştia-s de la Népújság!), ami felhívásként hangzott a brutális, erőszakos cselekvésre, személyük és egyben lapunk mint intézmény ellen. Ütlegelni kezdték őket, súlyos testi sérüléseket okozva mindkettőjüknek. A hadsereg egy őrnagya mentette ki munkatársainkat a tömegből, amely még azt is megakadályozta, hogy gépkocsival elszállíthassák őket. Nyilvánosan is a leghatározottabban tiltakozunk minden erőszakos cselekmény ellen, amely a munkájukat végző szabad sajtó munkatársait akadályozza feladataik ellátásában. Egyöntetűen szolidaritást vállalunk azokkal a rádiós és televíziós kollégáinkkal, akik hasonló inzultusnak voltak kitéve az említett napon és más korábbi megnyilvánulások alkalmával is. […]” Miért utalsz erre az újságcikkre? Talán nem az történt, amit itt megírtak a kollegáid? Nos, ez a közlemény több sebből is vérzik. Nem volt ott semmiféle tüntetés. Egyszerűen egy részeg csürhe megtámadta a 28-as számú gyógyszertárat, amelynek ablakaira épp festették a magyar feliratot. Is. Nem azt kiáltotta az ismeretlen „szerző”, hogy a Népújságtól vannak, hanem azt, hogy „ez magyar újságíró!”. A hadsereg őrnagya (egyébként Vaneteának hívják) mellett egy százados is segített a menekülésben. Hogy miért a pontatlanságok? Nos, az akkori zavart, vagy zavarodott helyzetben nem volt lehetőség köztem és a szerkesztőség közötti kommunikációra, ezért aztán írták, ami jobban hangzott. S hogy a Népújság neve jobban hangzott, mint az, hogy magyar újságíró... hát engedtessék meg nekik ennyi önreklám. Mi is történt akkor? Hogyan kerültél te az események középpontjába? Március 16-án ünneplőben (abban a ruhában, amelyben egy nappal korábban a fehéregyházi koszorúzáson vettem részt – később ennek még lesz jelentősége) ballagtam hazafele a szerkesztőségből a tudorbeli Pandúrok útján levő lakásomra. Azt már tudtam, hogy a városban puskaporos a hangulat, de a 28-as gyógyszertárról nem hallottam. Hazaérve azzal fogadott az akkori – ugyancsak a lapnál dolgozó – feleségem, hogy nincs hagyma az ebédhez. Nos, ha nincs, akkor venni kell, ez ilyen egyszerű – válaszoltam, s kinéztem a folyosó ablakán a zöldségüzlet felé. Ez a zöldségüzlet a 28-as gyógyszertár tőszomszédságában volt. Akkor láttam meg az úttesten szétfolyt, hullámzó tömeget. A feleségem azonnal visszakozott, mert hallott valamit hazafelé menet arról, hogy zavargás van a gyógyszertár körül. Ha zavargás van, akkor oda megyek, hogy lássam, mi zavarog – döntöttem. És lementünk. Az úttestet akkorra már ellepte a csoportokba verődött tömeg. Nem volt nehéz megállapítani, hogy kilencven százalékuk merevrészeg. A módszertan a következő volt: a tömeg egy része ivott a Pufoaica ruptă néven elhíresült Favorit nevű önkiszolgáló becsületsüllyesztőben. A másik része kinn hőbörgött az utcán. Amikor mindkét fél belefáradt a maga foglalatosságába, cseréltek. Akik benn ittak, kijöttek hőbörögni, és fordítva. Így sikerült elérni, hogy délutánra már egységesen részeg volt az egész horda. Ekkor kerültünk mi oda. Én akkor még nem tudtam, hogy az egyik toronyház hatodik emeleti teraszáról magyar szót, magyar iskolát követelő feliratú lepedőt lógattak ki iskolás lányok. Miért nem fordultatok vissza és mentetek haza? Miután láttuk, hogy merevrészeg az egész hőbörgő tömeg, döntöttem: megvásároljuk a hagymát, s megyünk haza. Ekkor lépett hozzánk az egyik szomszédasszonyunk azzal, hogy mennék fel a gyógyszertárral szembeni toronyház hatodik emeletére, s szóljak a férjének, Dannak, hogy jöjjön haza, mert várja a család. Mit sem sejtve felmentem, de ott a hatodikon már láttam, hogy valami nincs rendben. Tucatnyian lófráltak a folyosón, köztük a szomszédom, Dan is, akivel mindig magyarul beszélgettünk. Ő román, a felesége székely. Látva a helyzetet, románul szóltam hozzá: vino Dane, că te aşteaptă nevasta (gyere Dan, vár a feleséged). Mire ő önkéntelenül – vin Zoli (jövök Zoli). Nos, ez a zolizás szakította el a gátat. Meg az, hogy a fenti csoportból még egy személy felismert, tudta, hogy újságíró vagyok. Ő kiáltotta el magát: ăsta-i ziarist ungur! (ez magyar újságíró!) S akkor elszabadult a pokol. Később tudtam meg, hogy nem sokkal előtte magyarországi tévéseket már vertek a környéken. Ránk rontottak – időközben felért az emeletre a feleségem is – ütöttek, rúgtak, köptek, ordítottak. Ekkor került elő – ma sem tudom honnan – az őrnagy és a kapitány. Betuszkoltak a liftbe, lementünk a földszintig, ahol már legalább kétszázan tolongtak a lépcsőházban, arra várva, hogy mindenki üthessen-rúghasson rajtunk legalább egyet. A két katonatisztnek köszönhető, hogy élve kijutottunk a tömbházból. Ők velünk maradtak, kétfelől belénk karoltak s vittek a Koronkai úton a városközpont irányába. Közben körülöttünk egy körülbelül háromszáz fős tömeg azon fáradozott, hogy üssön, rúgjon, köpjön. Megjegyzem, a két tiszt legalább annyi ütést, rúgást kapott, mint mi. Egy adott pillanatban már azt kiabálták többen is: ne üssétek, öljétek meg őket (nu mai bateţi, omorâţi-îi)! A részeg tömeg nem tágított körülülünk, azt követelték, hogy térdeljünk le s énekeljük a román himnuszt. Részegségükben azt követelték, hogy a régi himnuszt énekeljük, megfeledkeztek arról, hogy pár napja már új himnusza volt az országnak. Több próbálkozás is volt, hogy kimentsenek a tisztek, de valahányszor próbálkoztak, őket fenyegették gyilkossággal, lakásfelgyújtással. Az őrnagy ugyanis egy közeli tömbházban lakott.
Már a Poklos-híd környékén lehettünk, körülöttünk a vérszomjas tömeggel, amikor a város felől gyalogosan érkezett egy katonai járőr. Az őrnagy megragadta az alkalmat, odaparancsolta a kiskatonákat, fegyverbe szólította őket (csak fegyverbe, mert töltényük nem volt, de kitartóan csattogtatták a závárzatot). Erre a tömeg néhány pillanatra visszahőkölt. Ezt használta ki az őrnagy, megállított egy Daciát, s felvitetett minket a Rigó utcai, akkor már katonaságivá vált szeku-épületbe. S jött ő is velünk. A százados közben valahol lemorzsolódott. Egész úton követett bennünket egy sárga Dacia, amelyben négy civil ült. A minket verő tömegből szakadtak ki azon részegen, s máig érthetetlen okból követtek. A kapuban őrt álló kiskatona meg akarta állítani őket, ám az őrnagy ráparancsolt, hogy engedje be. Amikor már benn voltak a zárt kapu mögött, elvette a személyazonossági igazolványaikat, felírta mindeniknek a nevét, címét, majd kikergette őket az udvarról. Egy sem volt közülük vásárhelyi, különböző falvakból jöttek – vagy hozták őket –, az egyik például a mezőségi Balából érkezett. Az őrnagy feltörette az egyik iroda ajtaját a katonákkal – érdekes módon nem került elő a kulcs – s oda vitt be bennünket. Majd mentőt hívott, s elvitetett a sürgősségi szolgálatra. Ránk fért, ugyanis tetőtől talpig véresek voltunk, s mint utóbb kiderült, a feleségemnek agyrázkódása is volt. Az ünneplő ruhámat apósoméknál vettem alaposabban szemügyre – amellett, hogy lucsogott a vértől, cafatokra volt szaggatva a zakó háta. Máig csodálom, miként maradtam benne viszonylag épen. Tíz napig apósoméknál húztuk meg magunkat teljes titokban a gyerekekkel együtt – akiket a szomszédok menekítettek apósomékhoz, amikor elterjedt a hír a városban, hogy minket meggyilkoltak, miközben mi a szeku épületében voltunk – a főszerkesztő-helyettesen kívül egész idő alatt senki nem tudott hollétünkről. Ez jellemző az akkori állapotokra – még a közvetlen kollégáink sem tudták, hol tartózkodunk. Igaz, még 16-án késő este dorongokkal, vasrudakkal felfegyverkezett részeg csoport jelent meg a tömbházunkban, s bennünket keresett. Szerencsére addig a szomszédok eltávolították a nevünket a postaládáról és a bejárati ajtóról, így a lakás megmenekült a feldúlástól. Feljelentetted a bántalmazóidat? Próbáltál valamilyen jogorvoslást kérni? Amikor annyira talpra álltunk, feljelentést tettem gyilkossági kísérlet miatt a rendőrségen mindkettőnk nevében, mellékeltem az igazságügyi orvosszakértői bizonyítványt a látleletekkel (ezek másolata és eredetije máig megvan). Egy év múlva hívattak, hogy megtaláltam-e a tetteseket? S mert nem, javasolták, hogy zárjuk le a vizsgálati dossziét azzal, hogy az ismeretlen tetteseket nem sikerült megtalálni, azaz úgynevezett AN (autor necunoscut – ismeretlen elkövető) a megoldás.
Antal Erika
maszol.ro

Ahol egy magyar is számít
Szórványsors
Alighogy elhagyjuk Szászrégent Beresztelke irányába, nyugatnak tartva a mezőségi kietlen dombok között kanyarog az út. Bármerre tartunk, ugyanaz a táj fogad. Valamikor erdő borította a vidéket, de annak még a történelmi emléke is halovány. Pedig itt hajdanában járt besenyő, kun, honfoglaló magyar, tatár, aztán az évszázadok során letelepedett és elment, vagy maradt szász, román és roma. Feltűnik a faragói tó, amelynek partja helyenként a Duna-delta sásrengetegére emlékeztet. Erdőtaréjjal tarkított domb alatt visz a köves út Nagyercsébe, ahonnan egy domb választ el a községközponttól, Balától. Ide azonban könnyebben jutunk el arról a megyei útról, amely Sárpatakig, s onnan vissza a Maros völgyéig vezet.
A Baláról szóló első hivatalos dokumentumot 1327-ben keltezték. A falu nevét egykori lakójáról kapta. Ercsét először 1439-ben említik az okiratok. A község hivatalos honlapján a 2011-es népszámlálási adatok szerint 756 lakosa van Balának, ebből 86,9%-a románnak, a 7,01%-a cigánynak, míg 1,98%-a magyarnak vallotta magát, és 4,1%-uk nem tartozott egyik etnikumhoz sem. A vallásfelekezeti eloszlást illetően: 92,33% ortodox, 1,59%-a református, 1,06%-a görögkatolikus, míg 4,37%-a nem hívő.
Nagyercse a magyarfülpösi református egyházközséghez tartozik. Ady István lelkipásztor 1984-ben vette át a gyülekezetet. Ekkor a faluban négy református volt. 1998 márciusában a Népújság (Lokodi Imre) riportban számolt be az utolsó magyarokról, Nagy Ilonáról és fiáról, Györgyről. Ő mesélt arról, hogy valamikor az 1960-as években több mint száz magyar volt Nagyercsében. Aztán mind elmentek, a pap is elköltözött, közel 40 éve filiálé lettek. 2016 januárjában eltemették az utolsó református magyart is, a templom árván maradt. Vagy mégsem?
2002. április 12-én Marosvásárhelyről kiköltözött egy vegyes ajkú család, Oprea Bulat Gheorghe és felesége, Emese. Elmondásuk szerint a férfi kőműves volt a hajdani állami építkezési vállalatnál (TCM), a nő a Rotecom Rt.-nél elárusító. Mindkét cég csődbe ment, munka nélkül maradtak. Meggyesfalván laktak egy garzonban, nem bírták fizetni a közköltséget, a lakásfenntartást, ezért eladták. Ebből a pénzből vásároltak házat Nagyercsében, és kiköltöztek. A férfi ortodox, a nő római katolikus, amikor meghalt az utolsó református, ő maradt az egyetlen magyar a faluban.
Ady István lelkipásztorral egy falcsempével kicifrázott kicsi ház előtt állunk meg. Az udvarról visszaköszön a szegénység. Bulat Emese fogad, de nincs ahova leülni a házban. Mindenük össze van zsúfolva egy szobába, talán azért, hogy ne kelljen a másikat is fűteni. Ez a konyha, a hálószoba, nappali, kamra s minden. Nem időzünk. A templomba megyünk. Közben előkerül a férj is, és vele együtt a templomkulcs. Menet közben mondja Emese, hogy most sincs jövedelmük, csak a segély, amit a gyerek után kapnak. Az egyikért, a negyedikes fiúért, mert van egy 29 éves fiuk is, de ő Konstancán van, ahol őrként dolgozik. Még néha idénymunkából csurran-cseppen nagy ritkán.
– Amikor ideköltöztünk, megkérte a tiszteletes úr az uramat, hogy harangozzon, ha valami történik Nagy Károllyal, mert ő volt az utolsó gondnok és harangozó is egyben. Így amikor Károly elment a mezőre az állatokkal, volt aki harangozzon – mondta Emese.
A templom felé tartunk, amely egy domboldalon van, mintha uralná azt a kis völgyet, ahol szerényen meghúzódnak a házak. Különálló fa harangláb áll az udvaron, ahova egy szerényen faragott kapun lehet bejutni, rajta bevésve egy évszám: 1946. Felérünk, nyikorogva nyílik a kapu, majd a templomajtó is kitárul előttünk. Csodálatos kazettamennyezetes, hajdanában festett mellvédes karzattal, csipkézett barokk díszítésű padokkal, kopott, de így is remekmívű szószékkoronával berendezett helyiségben vagyunk. Egykor egyhajós katolikus templom lehetett, amelynek oltára helyén két igen jó állapotban megmaradt címer áll, alatta kőbe vésett latin felirat az 1762-es évszámmal.
Megtudom, hogy a XV. század előtt már állt itt középkori templom. Sajnos, oklevél nem maradt fenn róla. A már említett Toldalagi- és Losonczi–Bánffy-címer alatti felirat az 1762-es átépítésről tanúskodik. Nem véletlenül, hiszen a koronkai kastélyt is építtető nagyercsei és nagyiklódi Tholdalagi család Erdély régi mágnás családjainak egyike, nevét a család Toldalag helységről kapta, ősi birtokaikhoz tartozott a település. Az egyik kazettában az 1772-es évszám olvasható. 1924-ben felújították, azóta csak kisebb javításokat, karbantartási munkát végeztek az épületen. Legutóbb idén a Teleki László Alapítvány támogatásával a Römer-program keretében járt kint három marosvásárhelyi szakember, akik, a tancsi templomhoz hasonlóan, a kazettamennyezetet megszabadították a szútól. Mivel műemlék templomról van szó, bármilyen javítási, állagmegőrzési munkálatot csak különleges engedéllyel lehet végezni.
A templomban folytatjuk a beszélgetést a Bulat családdal.
– Miután meghalt Károly, mondtam az uramnak, álljunk át a reformátusokhoz, úgyis már több mint 10 éve ő húzza a harangot. Azért tartjuk fontosnak, hogy reformátusok legyünk, mert nekem nincs templomom. A férjem ortodox, de katolikus templomban esküdtünk. Amikor Nagyercsébe költöztünk, megkérdezte a férjemet az ortodox pópa, hogy beáll-e a közösségbe. Nem akart. Nekem pedig nagyon jólesik, amikor magyar szót hallok az istentiszteleten. Azt mondtam a református tiszteletesnek, hogy ha már nem tudok áldozni és gyónni, akkor legalább egy évben kétszer vehessek úrvacsorát. Aztán, ameddig élek, egyedüli magyarként gondját viselem a templomnak – magyarázza Emese.
Kimegyünk az istenházából, megtekintjük a haranglábat. A harangon gr. Toldalagi Ferenc és gr. Bánffy Kata neve áll. A faépítmény gerendázata szűk lépcsőt zár körbe. Fentről messze lehet ellátni, s jó, hogy szombaton délután még van aki meghúzza a harangokat, s a messzi völgyekbe is eljuttatja az üzenetet.
Az udvaron lovak, tehenek legelnek. A tiszteletes megjegyzi, azért ezt nem kellene engedni. Bulát Emese románul szólítja fel a férjét, intézkedjen, mert hát szomszéd ide vagy oda, azért mégse lehet, hogy a helyet legelőnek tekintsék.
Útközben Bala polgármesterével, Vlad Marianával találkozunk, aki 2000-től áll a falu élén. Pályázati támogatásnak köszönhetően újjáépítik a nagyercsei kultúrotthont, egy óriási tábla hirdeti, hogy vidékfejlesztési alapból a községi utat is felújítják. Ady István lelkész megemlíti, hogy a református műemlék templom is főjavításra szorul. A polgármester megígéri, amennyiben lehet, támogatja a kezdeményezést. Majd büszkén mondja: nem hagyja magát, tisztában van a templom értékével.
Miután elköszönünk a polgármestertől, a tiszteletes hozzáteszi:
– Benépesítjük az elárvult templomot. Eddig háromszor szerveztünk kihelyezett istentiszteletet, amikor az egyházközségből egy nagy autóbusznyi magyarfülpösi atyafival jöttünk ide. November 8-án újra készülünk, s addig, remélem, nagyercsei „gazdája” is lesz a templomnak. S ha Isten megsegít, sikerül felújítani és az utókor számára megőrizni örökségünk.
Amint a gépkocsival Marosvásárhely felé tartunk, azon gondolkodom, hogy talán nem ártana szórványmentő programként Erdélyben támogatni azokat, akik kihalófélben levő – hajdanában magyarok által lakott – faluba költöznének. Mert lehet, hogy egy ember vagy egy család ilyen helyen többet tehet a közösségért, mint sokan mások, akik máshol keresik a boldogságot, s házat, hazát feladva talán sohasem lelik meg. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)