"Constantin Degeratu államtitkár, hadosztálytábornok, vezérkari főnök magyar partnere, Végh Ferenc altábornagy, vezérkari főnök meghívására Budapestre érkezett jún. 23-án, kétnapos hivatalos látogatásra. Többek között a tervezett magyar-román békefenntartó zászlóalj létrehozásáról tárgyalt. Kölcsönösen tájékoztatták egymást hadseregük helyzetéről, az átalakítási folyamatról. A román delegáció megtekinti a Bakonyban zajló Delta 97 gyakorlat keretében egy zászlóalj harccsoport bemutatóját. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 24./"

Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) március 17-19. között immár második alkalommal szervezte meg a Bányász-Kohász-Földtan Konferenciát. A Kolozsváron tartott rendezvényen többek között részt vett közel száz egyetemi tanár és kutató az Eötvös Loránd Tudományegyetemről (ELTE), a veszprémi, soproni, miskolci, illetve szegedi egyetemről, negyven GEKKO-s (Geológus Egyetemisták Kolozsvári Kutató Osztálya), illetve huszonöt ELTE-s egyetemi hallgató, jelen voltak a Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Alapítvány, a Magyar Állami Földtani Intézet, a Román Földtani Intézet, a parajdi sóbánya, a bakonyi bauxitbánya, a Petrozsényi Bányászati Főiskola, a brassói Transilvania Egyetem, a Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) geológia tanszékének, valamint a MOL Rt. képviselői. A plenáris előadásokat követően a bányász, a kohász, a földtan, a gazdaság- és környezetföldtan, a szerkezeti földtan-rétegtan szakosztály szekcióülést tartott. A konferencia másodnapján a résztvevők torockói tanulmányi kiránduláson vettek részt. Wanek Ferenc, az EMT bányász-kohász-földtan szakosztályának egyik vezetője elmondta: örvendetes, hogy az egyetemi hallgatók ily nagy számban voltak jelen a rendezvényen. /Kiss Olivér: Sikeres EMT-rendezvény. Bányász-Kohász-Földtan Konferenciát tartottak Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 20./

"1933-ban a Magyar Cserkész Szövetség Magyar Szolidaritás Napot rendezett. Az előre megbeszélt napon a cserkészek tábortüzeket gyújtottak Gödöllőn, a Hargitán, a Tátrában, a Mecsekben, Szabadkán, a Bakonyban. Mindenfelé, ahol magyar cserkészek voltak. Magyaródy Szabolcs ajánlotta, hogy élesszék fel ezt: aug. 20-án este a budapesti tűzijáték kezdetének idejét vegyék alapul, s a világ minden időszámítási zónájában ottani este 21.00 órakor lobbanjanak fel a magyar testvériség tüzei az egész világon. Valószínűleg nincs olyan időzónája a Földnek, ahol nem élnének magyarok, így csak szervezés kérdése a megvalósítás: Tábortűz Croydonban, Fillmore-ban, Los Angelesben, egy gyufavillanás a Hargitán, gyertyák a budapesti lakásokban, mécses Dunaszerdahelyen, tábortüzek Rióban, Caracasban, Sydneyben, Münchenben, Oslóban, Krasznahorkán vagy Kőrösmezőn. Egy Budapesten meggyújtandó mécses csak másnap este aludna ki, miután a Magyar Szolidaritás Lángja körüljárta a Föld minden lakott időzónáját. E kezdeményezést a Külföldi Magyar Cserkészszövetség vezetősége elfogadta és felkérte csapatait az egész világon a megvalósításra. A Magyarok Világszövetsége is küldöttgyűlési határozatban kéri tagszervezeteit a Magyar Szolidaritás Tüze lángjának fellobbantására. /Magyaródy Szabolcs: Magyar szolidaritás tüze. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 16./"

Az aranyosgyéresi RMDSZ és a magyarországi testvérváros, Kisbér önkormányzatának köszönhetően, 22 diák és két kísérő tanára tölthetett több csodálatos napot Kisbéren. Nemcsak Kisbér történelmével, nevezetességeivel ismerkedtek meg a diákok, hanem meglátogatták a komáromi erődöt, Zircen az apátságot, a Bakony Múzeumot, a cseszneki várat, a győri állatkertet. Jártak Tatabányán, két napot Budapesten is eltölthettek, a Balatonra is eljutottak. Mesejáték, néptánctanulás, focizás egészítette ki a napi programokat. Az aranyosgyéresi városnapokra várják majd a kisbérieket. /Szabó Hajnalka, kísérő tanár: Aranyosgyéres. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 13./

Éjszaki Károly, az elfelejtett mérnökíró
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának rendezésében hétfő este Gaal György tartott előadást az egyesület székházában Éjszaki Károly vígjátékszerző, mérnök, Sztána alapítója címmel.
Éjszaki Károlyt, aki 1818–1907 között élt és alkotott, alig emlegetik tájainkon, kiesett a köztudatból. Pedig életműve sokoldalú. Életrajzából kiderül, hogy Bakony egyik Eszterházy-birtokán született, mérnöki és jogi tanulmányait magánúton a magyar irodalom megismerésével egészítette ki. 1848-ban hadimérnök a forradalom és szabadságharc oldalán, ezért annak leverése után néhány hétig börtönbüntetést kell elviselnie. 1867-ben a közlekedési minisztérium főmérnöke, 1868–1871 között a Nagyvárad–Predeal vasútvonal megépítését készíti elő. Sztánánál egy évet töltött el a munkatelepen, ott villát épített magának, és ezzel lerakta a település alapjait. Mérnöki munkássága mellett íróként és irodalomszervezőként is tevékenykedett: tizenöt darab (vígjátékok, történelmi darabok, népszínművek), elbeszélések, emlékidézők, beszédek, felolvasó ülések fűződnek nevéhez, de volt elnöke az Írók és Művészek Társaságának, alelnöke a Petőfi Társaságnak (Jókai elnöksége alatt), és miután Kolozsvárra költözött, a Dávid Ferenc Egylet egyik alapítójaként, EME- és EKE-tagként, az Erdélyi Irodalmi Társaság tiszteletbeli tagjaként ismerték, miközben a vasútigazgatóság hatszáz kilométernyi vonalát is irányította. Köztiszteletben álló személyként halt meg, a Házsongárdban temették el.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár),

Aki úgy ment el, hogy szívét mindig itthon hagyta
Beszélgetés a 75 éves Szász István Tas orvos-íróval
– Kezdjük a legrégebbi időkkel, az erdélyi szövérdi gyökerekkel. Kérem, meséljen erről. – Erdély zivataros múltjában a család útja már a „szövérdi gyökerekig” is hosszas volt. Visszatekintve, a férfiág vérvonala a XV. századig követhető. Izabella és Martinuzzi idejében keveredett egy minden valószínűség szerint vallon zsoldos Somosd környéki harci cselekményekbe, a mi szempontunkból bizonyára nem jó szándékkal, de feltehetően jó pénzért. Isten akaratából azonban, általa fel nem fogott bűnéért, eme – gondolom, nyalka – vitéz egy új székely család alapításával vezekelt. Súlyos sebesültként a község székelyei vették ápolásba, mégpedig egy helyileg jeles család, s főként annak szépséges leánya. A szerelmi történet elkerülhetetlen volt, s a derék „szabadfoglalkozású” zsoldosból a szép leány rabja lett. A házasság meg is köttetett, de amikor lustrába akarták venni, „kucifántos” neve és beszéde gondot okozott. Minthogy ama nyelvezet hasonlított némileg az erdélyi szászok beszédére, hát új nevet kapott, s lett belőle Szász. Egyébként a feljegyzések szerint hasonló sorsra jutott a különféle okokból a székelységbe vándorolt vagy szökött több erdélyi szász férfiú is. Ezért e név a székelységben nem számít ritkaságnak. Hősünk eredeti mesterségét nem hazudtolhatta meg, mert újabb vitézségéért hamarosan nemesi előnévhez jutott, mégpedig a somosdihoz. Somosdi Szász János, az alapító szépunokája veszi nőül a szövérdi Gál Máriát. A Gál család előneve Szövérdi. 1689-ben Apafi Mihály engedélyezi, hogy a közös utódok ezt az előnevet használják a somosdi helyett az ősi – kardra tűzött török fejes – „czímerük” alatt. A szövérdi generációk sorából aztán Szász József ükapám és testvérbátyja, István „rajzanak ki”, minthogy ükapám aranyosgyéresi református esperes, bátyja pedig Marosszék hites táblabírája lesz Tordán. Ez az a momentum, amikor a család szekerének rúdja egy új ág születése felé fordul. Esperes ükapám ugyanakkor a Nagyenyedi Református Kollégium egyik kurátora volt. Egyébként hatalmas ember lehetett, mert a „Nagy pap” néven emlegették, s fia, Ferenc dédapám is nevezetes volt termetéről és rendkívüli erejéről. – Ősei hogy kerültek a mezőségi Pusztakamarásra, Sütő András szülőfalujába, mivel foglalkoztak? – Az első szövérdi Szász, aki Pusztakamarásra került, a már említett nagy erejű dédapám, Szász Ferenc fia volt, aki enyedi diákként állt be Bem seregébe és járta véle a hadak útját, no és megkóstolta a bujdosók kenyerét is. Még a piski-hídi csatáról is voltak emlékei, de apja, a tántoríthatatlan radikális így sem bocsátotta meg a fegyverletételt. Nagyenyedi diáktörténet szerint a honvédek újratemetése alkalmával így prédikált: „Tisztelt csantak! A kik itt lenn nyugusztok, s tova túl a katallikusoknál, s a kik futattatok, ha futni kellett, s kuparagtatok Piskinél a híd alatt…stb.”. Dédapám erősen kötődött a szülőföldhöz, a honvágy hívta haza török és román földről. Álnéven lett molnárlegény a bogáti malomban. Történt azonban, hogy Londonba emigrált keresztapjának, Kemény Farkasnak a testvére, Gyula, aki a Nagyenyedi Kollégium mellett apjának kurátortársa volt, pusztakamarási birtokaira megfelelő vezetőt keresett. Ferenc dédapám átvette a kulcsokat, hogy aztán három év alatt felvirágoztassa az elhanyagolt gazdaságot. Isten akaratából Pusztakamarás csillaga ekkor ívelt felfelé. A tehetséges fiatalember eredményeit látva a báró és családja odaköltözött. Az udvarházból kastély lett, templom és iskola épült, s a falu ezáltal bekerült a kulturális vérkeringésbe. A palota helyén ma egy – egyébként igen barátságos – román gazda kaszál. Pusztakamarás, az alapító Szász Ferenc utódain keresztül, másfél évszázadon át – direkt vagy indirekt formában – jelen volt az erdélyi magyar tudományos, irodalmi, politikai és társadalmi élet palettáján. Ezekről az időkről számos történet él a családban. Részben fellelhetőek a Templomra szállt bánatmadár c. Kriterion-kötetben, illetve a Trianon sodrásában című család- és kortörténeti jellegű, két kiadást is megért könyvemben. – Kérem, vázolja a Hitel történetét, célját és küldetését, amely az Ön szülői házában, Kolozsváron, a család támogatását élvezve jelent meg. A sajtótörténet nagy Hitel-vacsorákról beszél, amit a Hitel nagyasszonya, az Ön édesanyja készített. Erre kisgyerekként emlékszik vissza vagy szüleitől hallotta a későbbiekben? – A Trianon utáni új, a Kárpátokat immáron akadálytalanul átlépő bizantin szellemű környezetben eszmélő magyarság első, ezt már jól megismerő, ebben szocializálódott generációja a harmincas évek közepén érkezik el oda, hogy a kisebbségi sorsban való túlélés technikáit szolgáló tudományos kutatásokra is felkészülten tekintsen a megmaradás akkor már tagadhatatlanul jelentkező kérdőjeleire. Makkai László püspök-író végzős fia és Venczel József hozzák létre a Hitel folyóiratot, de hat szám után a lap megszűnik, mert Makkai a „Nem lehet” kimondása után távozó édesapjával elhagyja Erdélyt. Venczel József azonban három hasonló gondolkodású barátjával: Albrecht Dezsővel, Vita Sándorral és Kéki Bélával létrehozzák az immáron sokkal igényesebb oktáv formátumú Hitelt, melyet utóbb a nagy Hitel néven emlegetnek. A lap támogatására szüleimet kérik fel, akik minden erejüket erre összpontosítva állanak a lap mellé. A családi ház lesz a Hitel otthona, anyám pedig a Hitel (együtt gondolkodó) háziasszonya. 1940-ig itt folyik a szerkesztők napi munkája, a szerkesztőségi ülések és a nagy Hitel-összejövetelek, melyeket anyám rendez, s melyek a szellemi élet akkor jeles eseményeiként maradtak fenn az emlékezetben. 1940 után a magyarországiakkal kibővült társaság számára az Erdélyi Kör leendő helyiségeit apám és Vita Sándor választják és bérelik ki, és anyám rendezi be azokat. A hely utóbb az Erdélyi Pártnak szintén otthont ad. A kemény mag továbbra is a Vulcan (akkor Cserei) utcai Szász villában dolgozik. Mindenre kiterjedő kutatásaim szerint a Hitel holdudvara a lap három korszaka alatt: 1935 (kis Hitel), 1935–1941 és 1941–1944 (nagy Hitel), összesen 220 értelmiségit tömörített maga körül Erdélyből és a magyar négy év alatt Magyarországról is. Tehát ez egy együttgondolkodó szellemi kör volt, melynek szellemi termékei a nemzetstratégiai kérdésekben a Hitel című nemzetpolitikai szemlében, illetve a társaság jelentős részét alkotó szépírók írásai a Hitellel munkamegosztásban dolgozó Helikonban és Pásztortűzben jelentek meg. Emlékeim kisebb részben gyermekkoriak, de kamasz- és ifjúkoromból, amikor már lap nem volt, de a hitelesek továbbra is oda jártak (vagy mi hozzájuk), meghatározóak. – Kik voltak a Hitel szellemszülei, és mi a véleménye, mért szűnt meg? – A négy főszerkesztő mellett legfontosabb munkatársai: Tamási Áron (a Vásárhelyi Találkozó megszervezése és lebonyolítása idején vezető szerepben), Kiss Jenő (1942–44 közt mint főszerkesztő-helyettes), Kós Károly, Szabó T. Attila, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Jékely Zoltán, a komoly problémák tárgyalása alkalmából a mindenkori négy magyar püspök vagy helyettese: elsősorban Márton Áron és Tavaszi Sándor, Mikó Imre, Szabédi László, Szenczei László, a Szervátiusz, Debreceni, Gy. Szabó illusztrátortrió stb. voltak. Az utolsó két hiteles: Jakó Zsigmond és Lőrinczy László nemrégen hunyt el. Most sajnos nem sorolhatok fel 220 nevet, de a Beszédes hallgatás című Kriterion-kötetemben pontos adatok olvashatók erről. Meg kell említeni a sajtótörténetben kissé túldimenzionált presztízs- vagy generációs vitát az Erdélyi Fiatalokkal, de ez mondhatni természetes volt, hiszen az ott felnevelkedett fiatalok végzés után szétszéledtek, s legjobbjaik éppen a Hitelhez csatlakoztak. Végül az 1940-ben megszűnő lap vezéregyéniségei: László Dezső és Jancsó Elemér szintén ezt tették, sőt később a „legmakacsabb” Jancsó Bélával is barátsággá oldotta kapcsolataikat a történelem. A Hitel nagyjai az új körülmények közt példájukkal és tudásukkal szótlanul járultak hozzá az új erdélyi magyar értelmiségi generáció felneveléséhez. A lap elfeledtetésének okai közt – mint erre kutatásaim során rájöttem – első helyen nem a korabeli baloldal által rájuk szórt rágalmak (a ma is ismert besározásos módszerek) szerepelnek, hanem véleményem szerint éppen azoknak az érdemeknek a kisajátítása vagy szükségszerű feledésre ítélése, melyek ennek a nem csupán írásra szakosodott, de a napi politika kockázatait is vállaló közösségnek tulajdoníthatók. A már említett Vásárhelyi Találkozó megszervezése a Hitel csoport érdeme volt, az őket ekkoriban vezető Tamási kezdeményezésétől az aprómunkán át az utólagos népszerűsítésig. 1940-ben a Hitel asztalánál született a Teleki Pál által aztán jórészt betartott javaslatcsomag az Észak-Erdélyben szükséges nemzetiségi politikára (a román nyelv oktatása, a hivatalnokok nyelvismerete, intézmények létrehozása, az egyház támogatása stb.). De ők készítették el a negyvenek memorandumát, s Teleki Gézával küldték el a kormányzóhoz, és a Faragó-féle békedelegáció útját előkészítők közt s a békedelegációban úgyszintén ott voltak. És közülük kerültek ki a 60 politikai fogoly megmentői. Ezeket a Gestapo orra előtt szabadították ki Dálnoki hadtestparancsnok tudtával és beleegyezésével és ugyanezen az úton (Bánffy Miklóssal is közreműködve) érték el, hogy Kolozsvár nyílt város legyen. Mindezeket a „felszabadulás” után a kommunista párt számára nem volt előnyös hangoztatni. Akkor mindenben, ami a múlthoz kötődött, a reakció erőit kellett látni, s ki kellett találni a párt „igaz” történetét. A lap emléke tehát a süllyesztőbe került a reá sütött bélyegekkel és érdemeinek kisajátításával együtt. – Ön 1938. július 15-én született Kolozsváron, a háború előtti forrongásban. 1954-ben érettségizik, de az orvosi egyetemet csak 1962-ben fejezi be, objektív okok miatt. Mért kellett megszakítania egyetemi tanulmányait? – Életem tanulással töltött időszaka kettős hátrányban telt. Az iskolában osztályellenség, az otthoni szomszédságban kisebbségi voltam. Előbbit a hallgatás, ez utóbbit inkább az aktív tekintélyszerző igyekezet útján kezeltem. Egyetemi felvételem feltétele a vörös diploma elérése volt, s ezt az akkori 10 osztályos oktatási rendben megszerezni komoly teljesítménynek bizonyult. A magyar iskolák ugyanis komolyan vették, míg a románok fogódzóként adományozták e lehetőséget diákjaiknak. Már ebben is tudták használni a vörös lepel alatti ügyeskedéseket nemzeti céljaik elérésére. A Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen azonban még végzés előtt – 1959-ben – kifogtam az egyesítéssel járó bekeményítést. A félelemkeltéshez szükséges boszorkányüldözés szórásába kerültem több kiváló kollégámmal együtt, és minekutána nem tudtak minket felhasználni mások bűneinek bizonyítására, saját 56-os „bűnökre” hivatkozva rúgtak ki, megtoldva az „elvtelen szolidaritás” vádjával. Először egy borsabányai ólombányában, aztán építőmunkásként, illetve némi kiképzést követően mint ólomablak-keretező élmunkást vettek vissza. Két évvel a tervezett után így én is orvos lehettem. Hasznos évek voltak, nem törölném ezeket tapasztalataim értéktárából. A máramarosi hegyeket, alattuk a szocializmus építésének emlékműveivel, az ottani bányaromokkal és a kolozsvári magyar műemlék templomok ablakait, mikor alkalmam adódik rá, nosztalgiával nézegetem. Emlékezetes maradt Kolozsborsán Mazilu főorvos barátságos, csendőrpertus, négyszemközti vállveregetése: Kiváló fiú vagy, de egy dolgot meg kell értened. Ebben a városban nincs szükségünk magyarokra! – Mikor és miért telepedett ki Magyarországra, volt-e olyan pillanata az életében, amikor megbánta ezt? Sikerült átmentenie darabonként a Hitel kolozsvári relikviáit. Erről mit tud mondani? – Kértem a visszahonosítást. Az útlevelet több mint három év kísérletezést követően, a „Hitel ház” kvázi felajánlása után megadták. 1977-et írtunk. Nagy történeteim vannak ezekről az évekről, az akkori román és magyar állami hozzáállásról, és az akkori társadalom a maihoz még nem hasonlítható reakcióiról. A szívem örökké itthon maradt, de az áttelepülést racionálisan gondolkodva nem bántam meg. Itt sokkal több lehetőségem volt azt szolgálni, amit otthon lehetetlenné próbáltak tenni. Ez, tudom, nem általánosítható, de az én sorsom így alakult. Természetesen nehéz küzdelmek, munka, sikerek és csalódások árán. Tíz évig a Bakonyban készültem fel életem harmadik szakaszára. 1987-től a sorsomat tovább kísérő csodák egyike nyomán kerültem Leányfalura. A rendszerváltás éveiben sodródtam bele az egészségpolitika és a nemzetpolitika gyakorlati illetve publicisztikai jellegű sodrába. Áttelepülésem folyamán és utána azonnal elkezdtem a Hitel-emlékek átmentését. Az ezzel járó izgalmak minden alkalommal leírhatatlanok voltak. Aztán következett a restaurálás s végül az elhelyezés gondja. – 1994-től kezdődőleg több lapot indít Magyarországon. Melyek ezek a lapok? – A Hitel emlékeit több mint 15 év alatt hordoztam át a határon. Sorra restauráltattam minden darabot, s elkezdtem a rendszerező, majd a kutatómunkát. Mindezt el kellett helyezni valamilyen módon és felmutatni az utókornak, amely az 1930-as, '40-es éveknél is jobban rászorult ezekre az ismeretekre és példákra. Ezzel egy időben megszűnt szolgálati lakásom is. Lakás vagy ház kellett. És ekkor újabb csodák történtek. Csak néhányat említek meg. Barátom, Makovecz Imre ingyen megtervezte a kolozsvárihoz hasonló belvilágot idéző házat, és szinte mágikus szuggesztivitással biztatott a lehetetlenre – hiszen felépítéséhez csak nevetségesen kis forrásom volt. S ekkor – mint lassan már ismertté váló egészségpolitikai publicistát – a Phare program keretében felkértek, hogy pályázzak egy egészségpolitikai lap alapítására. Brüsszelben megnyertem a pályázatot, s ezt követően a helyi gazdasági szélhámosságokkal küzdve egyik lapot kellett létrehoznom a másik után. Én, mint szakmai főszerkesztő, a pénzügyekkel nem foglalkozhattam. Akik ezt tették, valamennyi sikeres lapból meggazdagodtak. Amint nőtt a tekintélyem, folyamatosan új meg új lapot sikerült alapítanom. Alapellátási hírlevél, Alapellátás, Orvosi Tükör, Szabaduló szakorvos. Közben a Látleletnek is főszerkesztője voltam. A főszerkesztői fix sem volt kicsi, és ebből épült fel fokról fokra a Hitel új otthona Leányfalun. Ezenközben az egészségpolitikában is sikerült eredményeket elérni és az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnöke lettem. Fontos megjegyeznem, hogy elveimhez szigorúan ragaszkodván az ötödik lapnál elvesztettem állásomat és soha többet nem volt ilyen „pénzforráshoz” szerencsém. Nem is kellett. A ház éppen ekkor készült el. Az anyagot sikerült gyönyörűen bemutatni. A gondviselés ennyit rendelt ki számomra és minden bizonnyal ezért. – Érdekes, hogy nagyon későn kezdett publikálni, de 2001-ben és 2002-ben nem kevesebb, mint hét könyve jelent meg. Ezek mind fiókban vagy valamelyik szerkesztőségben vártak kiadásra? – Első írásaim egészségpolitikai, alapellátás-szervezési írások voltak még itthon, de ezeket román kollégák nevén jelentették meg, ügyes húzásokat követően. Le is szoktam hamar az íródeákoskodásról. „Navétázás” közben a társaság gondjait orvoslandó vidám írásokat, bökverseket fabrikáltam. A magyarországi 10 év bakonyi „boldog száműzetés” és az engem körülvevő szeretet és megértés hangulatában, Pápakovácsiban köszöntött be a felismerés a Kádár-korszak gerincpuhító hatásainak veszedelméről. Ekkor kezdtem írogatni naplójegyzeteimet, verses kesergéseimet – az íróasztalnak. A Mozgó Világnak beküldött kéziratommal a „szervek” figyelmeztetését vívtam ki. Többet sehova sem küldtem. Ezután következett a Leányfalura költözés és a rendszerváltás forgataga. Azóta két végén égett életem jelképes gyertyája. Részben az Orvosi Kamara keretein belüli tisztségviselés és egészségpolitikai küzdelem, valamint publicisztika, másik oldalon a nemzetpolitikai publicisztikám töltötte ki minden szabadidőmet. Rovatom volt az Erdélyi Magyarság és az Átalvető (ez ma is él) oldalain, illetve közel 10 évig az Erdélyi Naplóban. Mára összesen több mint 80 lap és folyóirat közölte írásaimat, s ama 2001–2002-ben megjelenő hét kötet után az idén elérkeztem huszadik önálló kötetemhez. Közben számos antológiában és közösen megírt könyvben is megjelentek írásaim. A Magyar Írószövetség tagjai sorába emelt és beléptem az Irodalomtörténeti Társaságba. A Hitelről szóló kötetem hézagpótlónak bizonyult. Aztán megnyitottam Leányfalun a Hitel múzeumgalériát is. Nem hagyhatom ki azt sem, hogy 25 éve szervezem az országosan ismertté vált Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás-sorozatot, egy idő óta irodalmi estekkel egybekötve. Tavaly, támogatás nélkül, sikerült megszerveznem az Írószövetségben egy egynapos Hitel-konferenciát. Az erről szóló kötet és videóanyag sikeres pályázatra vár. Közben a kolozsvári Hitel és az örökséget felvállaló budapesti Hitel műhelyeit felterjesztettem Magyar Örökség Díjra és éppen a konferencián kaptuk meg a hírt Bakos Istvántól, hogy 2200 jelölt közül a Hitel elnyerte e magas kitüntetést. A díj ott függ a házi múzeum falán, Tamási, Kós és Márton Áron székei felett. Az idei könyvhétre jelent meg a Kairosz kiadónál huszadik kötetem. Ez is a Hitellel foglalkozik. – A Templomra szállt bánatmadár c. pusztakamarási helytörténeti kötetben igen alapos családtörténeti tanulmány szerepel. Ezt lehetne bővíteni még? – A családtörténet teljes feltárása hatalmas munka. Több száz oldalas anyag van a számítógépben írott, képes és táblázatos formában. A megtalált címerek száma száz feletti, a heraldikailag leírtak még ennyit tehetnek ki, de az említett két másik feladatra kellett koncentrálnom, s ennek folytatására csak akkor kerülhet sor, ha már úgy érzem, hogy a közösség számára fontos részt elvégeztem. Nyolc unokámat is szeretném ennek segítségével helytállásra, tartásra nevelni. Mert a cél soha nem a hivalkodás, hanem éppen az ellenkezője. Azt szoktam mondani, hogy ne feledjék: ezek az emberek, ha jött a hírhozó, olyan természetességel álltak fel a családi ebéd mellől és öltöttek kardot a haza védelmére, ahogyan ők elindulnak az éppen divatos bulizóhely meglátogatására. Csakhogy onnan igen gyakran nem volt hazatérés. – Élete folyamán szerzett díjak és elismerések? – Nem panaszkodhatok. Bár, mint mondják, a díjakat nem szerezzük, hanem azokat adják. A szakma tulajdonképpen majd minden ismert kitüntetését megkaptam. De ezek átvételekor minden esetben arról beszéltem a jelenlevőknek, hogy Erdélyből jöttem, s a küzdeni tudás képességét onnan hoztam magammal. Van többek között Hippokratész díjam (ma már a díjazó bizottság elnöke vagyok), megkaptam a millenniumkor a MOK média díját, háziorvosi életműdíjat, tiszteletbeli tagságokat és elnökségeket, címzetes főorvosságot, Leányfaluért emlékplakettet. De a Nemzeti Kötelék Kuratóriumától kapott Emléklap a hűségért, melyet 18 magyar értelmiséginek adományoztak a 2004. december 5. után végzett munkájáért, talán a legkedvesebb. – Kádár Tibor festőművész meg is festette a Hitel arcképcsarnokát. Kik vannak rajta és milyen volt az avató? – Az avató számomra felejthetetlen volt. Megpróbáltuk a kolozsvári fogadások hangulatát idézni. Az anyáméhoz valamennyire hasonlító büfét próbáltunk felállítani, s jelen voltak a magyar szellemi élet nemzetben gondolkodó vonulatának jelesei közül többen is. Szőcs Géza államtitkár nyitotta ki elsőnek a Kádár Tibor alkotta Triptichont. A képen a 220 hitelesből a legfontosabb 54 szerepel, a szerkesztők, az egyháziak, a főbb munkatársak, az illusztrátorok, a későbbi anyaországi csatlakozók, de az ellenfelekből is néhányan, s persze a gyökereket jelentő személyiségek, a ház, sőt még a családunk is. A múzeumot Istennek hála elég sűrűn látogató egyének és csoportok csodájára járnak. A „hitelesekre” vonatkozó anyagokat ma is folyamatosan gyűjtöm, szeretném kutathatóvá tenni az érdeklődők számára. – Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még átadni az olvasónak? – 75 évesen az ember jól átgondolja, hogy az ismeretlen hosszúságú maradékot mire fordítsa, pontosabban mire kell fordítania, hogy megfeleljen saját elvárásának: annak, amire eddigi életét is szánta. Ezért következő legfontosabb feladatom a Hitel 10 évének aktualizáló, mának szóló feldolgozása lenne. Ennek bevezető, egy évet átfogó tesztkönyve a most – a Kairosz kiadó felkérésére – megjelent Palackposta Erdélyből című breviárium. Mellette a múzeum jövőjének garantálása, annak bővítése, s ha még marad erő és idő, apám hagyatékának közlése, illetve a családtörténet befejezése és az erdélyi családi sírkertjeink megmentése Nagyváradon, Kolozsváron és Pusztakamaráson. Na és még szeretnék néhányszor sízni a Hargitán a nyolc unokámmal. Már valamennyien megtanulták ezt a lelkeket felszabadító, természethez láncoló, önbizalmat építő sportot. S mindezt úgy és azért, hogy az unokák (és mindnyájunk unokái) ezáltal is könnyebben eljuthassanak arra a pontra, amikor az ember rájön, hogy mi dolga van ebben a világban.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar szolidaritás lángja
„A gyertyaláng vagy a tábortűz mindenhol a helyi időszámítás szerint, augusztus 20-án este kilenc órakor lobbanjon fel, a nemzetközi dátumvonaltól nyugatra, tehát Új-Zéland, Ausztrália vonalától keljen útra, és végigkísérve augusztus 20-át, Honoluluban aludjék ki.
Így, amikor Budapesten felröppennek a Szent István-napi tűzijáték első rakétái, a Magyar szolidaritás lángja már 11–12 órája van úton” – áll abban a felhívásban, amelyet a Külföldi Magyar Cserkészszövetség szerkesztőségünkhöz is eljuttatott. A korábbi, 1933-as kezdeményezést, amikor a megbeszélt időben lobbantak fel a szolidaritás lángjai Gödöllőn, a Hargitán, a Tátrában, a Mecsekben, Szabadkán, a Bakonyban, mindenfelé, ahol magyar cserkészek voltak, tíz évvel ezelőtt, 2003 augusztusában újították fel. Most újból útjára indul a láng, hogy a világot bejárva emlékeztessen mindannyiunkat szétszórtságunkra és együttérzésünkre. A szervezők azt is ajánlják, hogy a Himnusz eléneklése és az ünnepélyes tűzgyújtás után a jelenlevők felsorolhatják a trianoni határokon kívül élő barátaik nevét, országát, gondoljanak azokra, akik üldöztetést, megveretést, jogfosztást szenvednek még ma is magyarságukért.
(ferencz)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ahol a csendet hallani lehet (Bita a Mezőföld peremén)
Bita a felső-háromszéki Mezőföld déli részén, de földrajzi, különösen időjárási szempontból annyira fontos ún. Rétyi-szorulat előterében helyezkedik el. Magyarán annyit jelent, hogy ezt a kis falucskát télvíz idején jobban telibe kapja a mindent megfagyasztó Nemere, hamarabb kipergeli a már kikelt kenyérgabonát, amelyről elsöpörte a hótakarót. Ha valaki tanulmányt szeretne írni arról, hogy miképpen tartja fenn magát a jelenlegi körülmények között is egy háromszéki falu, akkor annak Bitára kellene mennie. „Sok szempontból jól van ez így nekünk – mondták –, Réty községközpontnak ránk is gondja van!”
Két vízfolyás szorításában
Van, amikor árvíztől kell félni, a Feketeügytől és a Kovászna vizétől, de ha leapad, letisztul, van, amiből inniuk a marháknak, megtartja a kutakban a vízszintet. Valóban csendes ez a maréknyi falu. Hallod-e, te, mekkora itt a csend?! – mondják gyakran. Mindenki ismer mindenkit, hamar terjed a hír, és ennek van egy nagyon fontos hozadéka, ez tartja a mi kis falvainkban az erkölcsöt, a viselkedési szabályokat, egyszóval: „ügyelj, te, hát mit mond a falu!?” E sorok írója évente keresi fel Bitát riportútjain. Nem hírközpont a helybeli ABC, de Csákány Jolánka mindig szeretettel fogad, s jelzi, történt-e valami, hová érdemes menni. Reggel a tejcsarnokba a tejjel együtt a hírek, a szenzációk is eljutnak, de amikor a tehéncsorda estefelé jövöget haza a közeli rétről, amikor a gazda várja kolompoló jószágát, hallani lehet a csendet. Itt mindenki elfárad esetére, jólesik a meleg vacsora, és a csend is, mert az itteni embernek mindenért meg kell dolgoznia, s így születhetett Bitán a szállóige: a csendet is meg kell kapálni! Szabó Ernő földmegmunkáló mezőgépész régi ismerősünk. Egy idő óta a rétyi községi tanács tagjaként minden mozdulatát-rezdülését ismeri szülőfalujának. Reggeliben már kicsalta homlokára a verejtéket a kánikulai napsütés. Ügyelő szemével az arató-cséplőt figyeli, nagy nap ez számára: kezdődik az aratás. Hozzá hasonló, gépekkel dolgozó mezőgépész van még vagy féltucatnyi a faluban. Ez a szerencséje annak a földbirtokkal rendelkező idősebb rétegnek, amelynek fizikai ereje fogytán, de még részesülhetnek a szülők által megszerzett és megtartó földterületek áldásaiból. – Ma az én búzámat kezdem aratni – mondta Szabó Ernő –, igazi aratóidőben vagyunk. Annyi ideje azonban kerül, hogy szólhasson faluja életéről is.
– Egyébként nekünk, termelőknek nincsen okunk panaszra. Elég szép a határ – kezdte. – Az aszály egy keveset már ártott, főleg a legelőkön érződik ez. Baj, mert a falunak még elég szép az állatállománya, 130 körül ingadozik az állatlétszám. A tejet – szerencsénkre – elhordja a Covalact. Az aratásnak jó most a száraz idő, a kapásoknak kevésbé. Jól indultunk tavasszal, nem túlzok, ha azt mondom, hogy mindenféléből olyan közepes hozamra lehet számítani. Repcét is vetett bérelt földön a határban a Timate Kft. Szabó Ernőre bízta a zömében református faluközösség az eklézsia gondnoki teendőit is. A hívek már azt is megszokták, hogy az utóbbi időben Bitán gyakran váltogatják egymást a lelkészek. Egyik alig szokja meg, továbbmegy, jön a másik, „annak is ki kell járnia a bitai előiskolát!” Csak az egyházi nyilvántartás a megmondója annak, hogy melyik lelkész mennyit szolgált a faluban, az azonban biztos, hogy aki évtizedekig tette kötelességét, azt ma is emlegetik a helybeliek. Ezért esik gyakran szó Demeter Antalról (1885–1952), aki 45 évig szolgálta a falu gyülekezetét, kultúrházat építtetett, megírta a falu és az egyházközség történetét a nemrég elhunyt Váncsa Dezső tiszteletesről. „Menjenek-jöjjenek – hangoztatják mindig –, mi mindenkit szeretettel fogadunk. Bárkit kérdezhetnek, a bitai eklézsiát minden pap szerette!” Igazi orbaiszéki falu ez: van dicsőséges múltja, történelme és maroknyi jeles szülötte is, akikre méltán lehetnek büszkék.
Kicsi falu tömör múlttal, de fogyva is jelene van
– Kezdjük a jelennel. Melyek a legfontosabb hírei?
– Jó hírem van, mert polgármesterünk megnyert egy kormányprogramos pályázatot, amelynek alapjaiból leaszfaltozzák a falu bekötőútját 1,2 km hosszúságban, amely majdnem felér az iskoláig, és egy teljesen új hidat építenek Bita bejáratához a Feketeügyre. Öröm ez az egész falu számára. Ivóvizünk van, mert rácsatlakoztattak a rétyi vezetékes hálózatra. Szennyvízhálózatunk is megépült, a derítőállomás a Besenyő-patak völgyében van. Anyagi okok miatt még nem tud minden család fürdőszobát építtetni, pedig ez lenne egyik feltétele annak, hogy itt is beindulhasson a jövedelmet hozó falusi turizmus, márpedig ezt a falut a csendért és a házi bioélelmiszerért igazán sokan felkereshetnék.
Dombora Lehel polgármester arról tájékoztatott: eddig 17 bitai család jelentette be, hogy rácsatlakozna a csatornarendszerre, ez azonban nagyon kevés, és akadálya lehet a működtetésének. Sajnos, nem működik a helybeli borvízkút, a tavalyi erős téli fagy miatt meghibásodott a vízválasztó berendezés, édes vízzel keveredik a savanyú, szakember és pénz szükségeltetik, hogy újra borvizes falu lehessen Bita. Az a tény, hogy itt 104 m mélységben találták meg a borvízréteget, azt bizonyítja, hogy az egész Felső-Háromszéki-medence mélystruktúrájában jelen van a szénsavas ásványvíz.
Eklézsia és szellemi kincs
– Mi a feladata pillanatnyilag az egyházgondnok Szabó Ernőnek?
– A 230 lelkes Bita lakóinak zöme református. Templomunk rendben van, gyülekezeti termünk is, most jóváhagytak egy állást a harangozónknak. A nyárra terveztük a lelkészi lakás udvarán levő melléképületek teljes renoválását. Megalapozott tehát a főhatóság felé tett kérésünk, miszerint nekünk ismét lelkészre van szükségünk. Pillanatnyilag Dénes László Levente egerpataki lelkipásztor szolgál be hozzánk.
Az 1567. évi összeírásban Bita csupán 5 kapuval szerepelt, de neve – írásos formában – már 1556-ban megjelent a Székely Oklevéltár és Szabó T. Attila adatai szerint. A közösség csak a XVIII. században építtetett magának templomot. Erre utalnak a nevezett század elejéről keltezett kegyszerei és egy elpusztult régi harangja is. Az 1848–49-es szabadságharc hőseinek és a Bajkó család áldozatainak emlékkopját állítottak a templom előterében. A nemrég meghalt Szabó Jenő bátyánk faragta, aki minden jónak akarója volt. A bitai világháborús áldozatoknak is emléket állítottak a templombelsőben. „Szép szavú” harangjukat a híres aradi Hőnig cég öntötte 1914-ben. Kiterjedt család a Szabó família. Ebből származott a fametsző és grafikus Gy. Szabó Béla (1905–1985) is. Itt ringatták bölcsőjét bitai Bajkó Lajosnak (1830–1985), a szabadságharc honvédszázadosának, naplóírónak. Bajkó nevű család ma is él itt, sőt, Bajkók utcanév is van a faluban. Bajkó Lajosnak Barót főterén állítottak emléket, porai ott pihennek az azóta felszámolt régi temetőben. Bitai Szabó András szintén a falu szülötte volt, műfordítással foglalkozott, tanára volt a Székelyudvarhelyi Református Kollégiumnak. Nagy szolgálatot tett a jelennek néhai Szabó István kézdivásárhelyi tanár is, aki Adalékok Bita falutörténetéhez című, 2005-ben megjelent munkájában közölte a veszendő helytörténeti adatokat és a kiváló helytörténész, dr. Nagy Lajos rétyi orvos Bitáról szóló írását is. Különös érdeklődésre tarthat számot – mint turisztikai érdekesség – a falu déli határában, a Kovászna vize közelében fekvő, Balaton nevű „feneketlen tó”, amely nem más, mint egy egykori meandertó (ökörszarvtó). Az említett két vízfolyás árterületének köszönhetően, bár utóbb a mocsaras területeket lecsapolták, Bitán aránylag mindig több fehér gólya fészkel, mint máshol. Temetőjében monumentális fenyők őrzik a magyar millennium emlékét. Telepítette bitai Szabó Ignác, aki Bitán született az 1800-as években. Édesapjának, idős Szabó Józsefnek négy gyermeke volt: József, Kálmán, Zsuzsa és Ignác. A kiegyezés utáni polgári fellendülés hatására két gyermekét indította el a tudás útján. Ignác a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, majd Selmecbányán szerzett erdőmérnöki diplomát. Pályáját a Nagyszeben környéki erdőmérnökségen kezdte. Rövid idő után Görgénybe helyezték. Itt széles körű, szakszerű erdőtelepítést végzett, amelynek az első világháború gyászos következményei vetettek véget. Trianon után áttelepedett Magyarországra. Nyugdíjazásáig erdőmérnökként dolgozott a Bakonyban, majd haláláig Hatvanban gazdálkodott.
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)