"Jún. 3-án, születésének 195. évfordulóján Török János székely mártírra, a falu szülöttére emlékeztek Bágyban. Török János az 1848-as forradalom és szabadságharc résztvevőjeként, a forradalom leverése után a marosvásárhelyi kollégium tanáraként tevékenykedhetett tovább, de állandó megfigyelés alatt tartották a Monarchia idején. Tanári működése során számos tankönyvet írt. l852-től részt vett a Makk-féle - a Habsburg abszolutizmus elleni - összeesküvésben. Mint az összeesküvés egyik vezéregyéniségét l854-ban, kétévi fogház és vallatás után a marosvásárhelyi Posta-réten kivégezték. Az évfordulós megemlékezés Török János szavaival zárult: "Szabad megtenni mindent, ami nem keveseknek jó, hanem sokaknak, szabad megtenni mindent, ami fogyasztja a boldogtalanságot és megsokasítja az örömet". A megemlékezés után a mártír emlékére emelt kopjafától a bágyi Vár-hegy alá vonult a falu népe és a környék településeiről érkezett tömeg, ahol a hagyományos, pünkösdi Vár-fesztivál zajlott. /Bágyi Bencze Jakab: Török Jánosra emlékeztek Bágyban. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 4./"

" Dr. Kardalus János Utcatér-díszítés a Homoródok mentén /Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda/ című könyve az asztalosok, famegmunkálók kézikönyvévé válhat, hiszen bemutatja az összes olyan motívumokat, amelyek ismeretesek a Kis- és a Nagyhomoród mentén, de gyakorlatilag az egész Székelyföldön is. A Kis- és Nagyhomoród mentén lévő települések: Szentegyháza, Lövéte, Homoródalmás, Karácsonyfalva, Oklánd, Homoródújfalu, Székelyzsombor, Kápolnásfalu, Abásfalva, Homoródkeményfalva, Homoródszentmárton, Homoródszentpál, Recsenyéd, Városfalva, Lókod, Remete, Kénos, Bágy, Jánosfalva építészetének jellegzetes épületei a csonka nyeregtetővel épült házak, amelyeknek utcára néző oromfalain vakolatdíszek láthatók. "Akárcsak 1995-ben Budapesten megjelent kötetében, A székely festett bútorokban, a szerző nemcsak a kijelölt tájegység anyagának összegyűjtésére, hanem a kompozíciót alkotó elemek leírására, a tájegységben való megnevezésre és a díszítés alkotta kommunikációs rendszer magyarázására is vállalkozik" - írta a könyv előszavában Mihály Zita múzeológus-építész. /Fülöp D. Dénes: Homoródmenti formaleltár. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), júl. 10./"

Gagy faluban minden harmadik ház néptelen, magyarázta Pitó Zsolt fiatal református tiszteletes, aki négy éve a kiöregedő falucska maradék híveinek lelki gondozását vállalta. Négy év alatt szinte negyven hívét temette, s évente jó ha egy újszülöttet tarthat keresztvíz alá. Jelenleg 210-en laknak e valamikori virágzó településen, a múlt század ötvenes éveiben 700 lelket számlált az eklézsia. Török János 1848-as mártírhős falujában jelenleg mindössze 11 nebuló tanul egy tanerő keze alatt, az összevont I–IV. osztályban. Nem jár ide autóbusz, sem orvos, mindössze 5 telefonkészülék van a faluban. Bágy az 5 km-re található községközponthoz, Homoródszentmártonhoz tartozik. Hollandok érkeztek bágyi hittestvéreik megsegítésére. Támogatásukkal 28 fekete-tarka növendék marhát vásárolhattak, a jövőben az állatokat kiosztják a gazdáknak továbbnevelés céljából. /Kristó Tibor: „Erdély sok képlapja innen festődik le”. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 20./

Sinfalván Pető Márta, a helyi RMDSZ elnöke az unitárius lelkész hathatós segítségével gazdakör megalakításának céljával hívta össze a falu népét. A találkozó – melyen Vákár István, az Erdélyi Gazda folyóirat főszerkesztője, a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének alelnöke és Barazsuly Emil, a Kolozs megyei RMGE titkára is jelen volt – várakozáson felül sikerült. Az elmúlt év nehéz volt, mert a nehezen megtermelt zöldséget nem tudták elfogadható áron eladni. A gyűlésen Kövend, Bágyon és Szentmihály után Sinfalván is megalakult a gazdakör. Egyhangú szavazattal elnöknek Bencze Sándort választották. /Sinfalva. Megalakult a gazdakör – aggódnak a termelők. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 5./

Székelyudvarhelyen az Areopolisz Szabadegyetemen Gyöngyössy János a székelyföldi erődített templomokról tartott diavetítéses előadást. A székelyudvarhelyi vegyészmérnököt a szakma munkájának jelentőségéért elfogadta – hangsúlyozta bevezetőjében Hermann Gusztáv Mihály könyvtárigazgató. Gyöngyössy János még egyetemista korában, a hetvenes évek második felében kezdte kutatni a székelyföldi erődített templomokat. Fényképezte, lerajzolta őket, kutatásait két, a kilencvenes években megjelent kötetben is közreadta (egyik idehaza, a másik Magyarországon jelent meg). Gyöngyössy János ismertette a székelyföldi vártemplomok történetét. A székelység a bágyi várat leszámítva nem emelt várakat. A 15–16. században gyakoribbá vált török és tatár betörések győzték meg a székelyeket arról, hogy ésszerű megerősíteni, fallal körülvenni a templomokat. Gyöngyössy bemutatta az általa kutatott várak (többek között Sepsiszentgyörgy, Csíkkarcfalva, Zabola, Illyefalva, Nagyajta, Lemhény, Székelyderzs, Homoródszentmárton) általa készített rajzait és nyolcvanas években készült fotóit. /Katona Zoltán: Erődített vártemplomaink. Areopolisz-előadás. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), máj. 20./

Idén harmadik alkalommal szervezték meg az Aranyosszéki néptánc- és kézműves tábort Várfalván. Az első évben 75, a tavaly 100 és az idén már 150 gyermek jelentkezett a táborba. A környékbeli falvak (Aranyosrákos, Kövend, Bágyon, Aranyosszentmiháy, Sínfalva) fiatalságát gyűjtik össze ezekbe a táborokba, de Magyarországról is érkeztek csoportok. Előadások is vannak, Keszeg Vilmos néprajzkutató beszélt az aranyosszéki templomokban talált régi iratokról. – Kiemelhető a tábor közösségépítő szerepe – mondta Szalma Annamária, a tábor egyik szervezője. Várfalván kincset adnak át a fiatal nemzedéknek, a néphagyományt. /Dézsi Ildikó: Kincseket adtak át a fiataloknak. A héten zajlott a III. Aranyosszéki néptánctábor. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 16./

Restaurálják Bágyon a református templomot. A templom valószínűleg a 15. század végén, a 16. század elején épült. Bágy a reformáció idején katolikusból református egyházközséggé alakult. A templomban még látható az egykori szentségtartó és a szentély két gótikus faragvánnyal. A három éve tartó restaurálást – melynek nagyobbik részét önerőből végezte a közösség – jövőre tervezik befejezni. /B. Bencze Jakab: Ötszázéves templomot javítanak. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), szept. 6./

Kevés község mondhat magáénak olyan területet, amely természeti értékekben annyira gazdag, mint a homoródszentpáli halastavak és azok környéke, vagy a bágyi várhegy – olvasható a Szabó József által összeállított Természeti értékek a Nagyhomoród mentén címmel megjelent, színes fényképekkel illusztrált kiadványban, mely a homoródszentpáli tavak madárvilágát veszi számba, ahol 210 hektárnyi területen 256 madárfaj fordul elő. A könyvecske a Román Madártani Egyesület támogatásával jelent meg. /B. Bencze Jakab: A szentpáli tavak madárvilága. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), febr. 1./

Székelyudvarhelyen a Haáz Rezső Múzeum képtárában megnyílt Bak Áron festészeti kiállítása. Bak Áron a képzőművészeti egyetemre nem tudott bejutni, ezután a teológiára felvételizett sikeresen. Bak Áron elmondta, hogy lelkészi pályafutása vége felé, amikor Bágyba került, szakíthatott ismét egy kis időt a képzőművészetre. Most nyugdíjas lelkészként a képzőművészetnek él. Ez az ötödik kiállítása. /Bágyi Bencze Jakab: Kiállítás a képtárban. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), ápr. 3./

A hagyományos tüzes kerék eregetésével ért véget június 4-én, vasárnap a Homoródszentmártonhoz tartozó Bágyban az elszármazottak tiszteletére szervezett falutalálkozó. A „tüzes kerék” szokás nem újkeletű, minden pünkösdkor a falubeliek felmennek a várhegyre, ahol az öregek elbeszélik a fiataloknak az ősök és a vár igaz történeteit. A XVII. században az ellenség elől a várba menekülők úgy védték meg magukat, hogy szalmával körültekert égő kerekeket gurítottak le a hegyoldalon a támadók felé. Ennek emlékére a fesztivál résztvevői minden évben pünkösdkor égő kerekeket gurítanak le. /Tóth Adél: Bágyi várfesztivál tűzkerékkel. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 6./

A 13. századból, az Árpád-korból származó épületalapokat tárt fel a bágyi református templom belsejében Sófalvi András, a székelyudvarhelyi múzeum régésze. A Homoródszentmártonhoz tartozó falu késő gótikus kori temploma a 15. század végén épült; a padló felújítási munkálatai közben felmerült a gyanú, hogy a templom belsejében korábbi épületalapok rejtőznek. „Csak művészettörténeti alapon datálhatjuk az Árpád-kori templomot, de így is bizonyossággal kijelenthető, hogy a 13. században épült. Mivel nem volt lehetőségünk a teljes feltárásra, nem találtunk érméket vagy más, a kormeghatározásban segítő tárgymaradványokat” – magyarázta Sófalvi András. Bágy első írásos említése 1566-ból származik, korábban sem a helység, sem temploma nem jelenik meg még utalás formájában sem. A csak személynévből, rag nélkül képzett helynév viszont korai, Árpád-kori névadásra utal, ezért joggal feltételezhető, hogy a székely betelepedés korában már a templom is felépült. /Kovács Csaba: A 13. századból származó épületalapokat tártak fel a Hargita megyei településen. = Krónika (Kolozsvár), okt. 19./

A felújítás alatt álló, több mint 500 éves, gótikus stílusban épült bágyi templomban Sófalvi András régész-történész ásatásokat végzett. A jelenleg 250 lakost számláló Bágyban egy – valószínűleg – 13. századi, félköríves záródású szentély ívelt szakasza került napvilágra. /B. Bencze Jakab: Árpád-kori templom romjait tárták fel Bágyban. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), nov. 2./

Számos tanintézetet zárnak be a gyerekhiány miatt Erdély-szerte
Bár az új tanügyi törvénytervezetben szereplő fejkvótarendszer még nem lépett érvénybe, a gyerekhiány miatt már a 2010–2011-es tanévtől számos iskolát kell megszüntetni, és osztályokat kell összevonni. Ez a magyar tannyelvű oktatásra vonatkozóan is elkerülhetetlen, bár a megyei tanfelügyelőségek magyar szakemberei saját bevallásuk szerint mindent megtesznek annak érdekében, hogy minél kevesebb tanintézetre kerüljön lakat. Keresztély Irma szerint minden esetben a helyi önkormányzat dönt a tanintézetek további működtetéséről vagy esetleges felszámolásáról. Ha a polgármesteri hivatal vállalja ezek fenntartását, a tanfelügyelőség nem kezdeményezi a felszámolásukat.
Kovászna megyében két elemi iskolát és egy óvodát kénytelenek bezárni a gyerekhiány miatt. Bár az alapelv szerint minden településen kellene működnie elemi iskolának és óvodának, ha nincs elég gyerek, ez nem tartható – mondta Keresztély Irma főtanfelügyelő. Így szeptembertől már nem nyitja meg kapuit a lisznyói elemi iskola, az uzonfűzesi óvoda és a csernátoni faluvégi kis iskola.
Keresztély Irma emlékeztetett: a háromszéki tanügyi rendszer átszervezése 2007-ben kezdődött, amikor hat egységet számoltak fel, a következő évben másik hármat zártak be. A megmaradt gyerekeket iskolabusszal szállították a községközpontba vagy a legközelebbi település iskolájába-óvodájába. Azóta sikerült egy kiegyensúlyozott iskolahálózatot kialakítani, de a gyereklétszám csökkenése miatt idén elkerülhetetlenné vált újabb iskolák felszámolása, magyarázta a főtanfelügyelő, aki szerint a fejkvótarendszer bevezetésével további iskolák, óvodák bezárására lehet számítani.
Beiskolázási kampány zajlik
Keresztély Irma szerint minden esetben a helyi önkormányzat dönt a tanintézetek további működtetéséről vagy esetleges felszámolásáról. Ha a polgármesteri hivatal vállalja ezek fenntartását, a tanfelügyelőség nem kezdeményezi a felszámolásukat, mondta. Kovászna megyében a napokban az iskolaigazgatók és osztályfőnökök otthonukban keresik fel azokat a fiatalokat, akik a nyolcadik osztály befejezése után nem akarják folytatni tanulmányaikat. A pedagógusok megpróbálják meggyőzni a szülőket és a gyereket, hogy végezze el a kötelező tíz osztályt. A megyében 92 diáknak kell pótvizsgáznia, és 111 nyolcadik osztályt végzett tanulót nem zártak le, ők vélhetően nem akarják folytatni tanulmányaikat. Ha ezek a gyerekek nem iratkoznak be kilencedikbe, négy osztályt nem tudnak megalakítani. A megyében a beiskolázási tervben 70 kilencedik osztály szerepel, de nem sikerült valamennyit betölteni. Tizenötben húszfősnél kisebb a létszám. Baróton, a Baróti Szabó Dávid-iskolában két kilencedik osztályt terveztek, ám ezekbe mindössze két-két diák iratkozott be.
Hargita megyében kilenc vidéki iskolát kell megszüntetni az új tanévtől, a gyerekek a községközpontokba ingáznak majd. Ferencz Salamon Alpár főtanfelügyelő szerint alaposan megvizsgálták mindenik tanintézet helyzetét, mielőtt a bezárásukról döntöttek volna. Zömében eldugott településekről van szó, ahol kevés a gyerek, és mostohák a körülmények a tanintézetekben, tette hozzá. Mint mondta, Székelymagyaroson, Bágyon és Lókodon óvodákat zárnak be, míg Csehétfalván, Medeséren, Hágótőn, Récefalván, Keményfalván és Bükkhavaspatakán az iskolákra került lakat. A főtanfelügyelő szerint az ezekben dolgozó pedagógusok más tanintézetekben folytatják majd pályafutásukat. Mint mondta, ahol a szülőket kellőképpen informálták a folyamatról, ott elfogadták a helyzetet, máshol azonban ellenezték a tanintézetek bezárását.
Hiányoznak az iskolabuszok
Az iskola-összevonások Maros megyében is elkerülhetetlenek. Dumitru Matei főtanfelügyelő szerint ősztől 25 tanintézetet zárnak be gyerekhiány miatt. Főleg a kis települések iskoláira és óvodáira kerül lakat, ahol már az előző években is összevont osztályok működtek minimális létszámmal. Ami a magyar tagozatot illeti, Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes lapunknak elmondta, egyetlen kis faluban sem bolygatják az elemi oktatást, az általános iskolákban viszont kénytelenek néhány osztályt felszámolni. Bár még nem született végleges döntés, egyre inkább úgy tűnik, hogy szeptember 15-étől többek között a bözödi, gerendkeresztúri és kerelői gyerekeknek kell ingázniuk. Helyzetüket azonban tovább bonyolítja az iskolabuszok hiánya.
„A minisztériumból ígéretet kaptunk kisbuszokra, azonban nem tudni, hogy ezek megérkeznek három héten belül, vagy sem” – nyilatkozta Illés. Hozzátette, bár szeptember 15. rohamosan közeleg, az új tanévet illetően még nagyon sok a kérdőjel. Maros megyében a 2010/11-es tanévben 239 önálló jogi személyiséggel rendelkező iskola működik majd, a többi 636 valamelyik központi intézmény része.
Magyar és román iskolaközpontok alakulnak
Szatmárnémetiben tizenkét magyar osztályt érint a tanintézetek összevonása – nyilatkozta lapunknak Kónya László főtanfelügyelő-helyettes. A megyeközpontban a Batizi úton található 13-as számú általános iskolát, illetve a Dariu Pop-iskola diákjait érinti az intézkedés. Az előbbiből nyolc, míg az utóbbiból három magyar tannyelvű osztályt kénytelenek átköltöztetni egy másik tanintézetbe. Ezek többsége minimális, tízgyermekes létszámmal működött, ezért is volt szükség az iskolák összevonásra, fejtette ki Kónya. Az összevonás eredményeképpen legfeljebb 500 méterrel kell majd nagyobb távot megtenniük a tanulóknak – tette hozzá. Megyei szinten 40 magyar kisdiáknak szűnt meg eddigi iskolája. Ők iskolabusszal négy-öt kilométert fognak utazni naponta, hogy iskolába járhassanak, magyarázta Kónya.
A gyakorlat szerint vidéken külön román és magyar nyelvű iskolaközpontokat alakítanak ki. Szamoskrassón például magyar nyelven folyik az oktatás, ide a helyieken kívül három környező településről érkeznek diákok, míg a szomszédos Nagykolcsra a román nyelven tanuló gyerekek járnak – magyarázta Kónya. Ugyanez a helyzet Szatmárpálfalva és a szomszédos Ombod esetében is, az előbbiben román, míg az utóbbiban magyar tannyelvű iskola működik, mondta Kónya, hozzátéve, hogy ezekben az osztályokban többnyire szimultán oktatás folyik majd.
Megússzák a tavalyi iskolabezárásokkal
Máramaros megyében idén nem szűnnek meg magyar osztályok. Váradi Izabella magyar szakos tanfelügyelő szerint azonban, ha életbe lép a minimum 15 fős osztályok működtetését előíró rendelet, a megyében komoly gondok lesznek a magyar osztályokkal, hiszen ezekben alig tanul több tíz diáknál. Felsőbányán idén tíz diákkal indul első osztály, Szinérváralján pedig nyolc tanuló kezdheti el a negyedik osztályt. Mindkét esetben minisztériumi engedély szükséges az osztályok elindításához, amit valószínűleg meg is kapnak. Tavaly egyébként 7 százalékkal csökkent a magyar osztályok száma Máramaros megyében, közölte sajnálattal a tanfelügyelő. Idén viszont örömre ad okot, hogy Égerháton például, ahol már évek óta egy négy diákból álló összevont osztályt tartanak fenn, ötfős lesz a létszám, nyilatkozta a magyar szakos tanfelügyelő.
Bihar megyében egyelőre még zajlik az összesítés, és csak péntekre derül ki, hogy hány román és magyar osztályt érint az iskola-öszszevonás, tudtuk meg Elena Bacter tanfelügyelőségi szóvivőtől. Kedvezőtlen demográfiai folyamat. Szilágy megyében 37 tanintézetben nem lesz oktatás az új tanévtől, szintén az egyre csökkenő gyereklétszám miatt. 13 óvodát, 19 elemi és öt általános iskolát zárnak be, közölte Ioan Abrudan főtanfelügyelő, aki szerint a lépésnek semmi köze a pedagógusok elbocsátásához, ez a demográfiai folyamat eredménye.
Az említett tanintézetekben ugyanis nincs meg a működtetéshez szükséges minimális létszám, óvodákban négy, iskolai osztályok esetében tíz gyerek. Ugyanakkor 15 tanintézetnek megszűnik a jogi személyisége, más iskolák vezetősége alá kerülnek. Az iskolafelszámolás a magyar nyelvű oktatást is érinti. Márkus László, a magyar tagozatért felelős tanfelügyelő lapunknak elmondta, három érintett elemi iskolában vannak magyar osztályok is, illetve három általános iskolát szerveznek át az új tanévtől. A felszámolandó boroszlói iskola diákjai Panitba fognak ingázni, illetve két tanintézet elveszíti önállóságát, az erkedi Kusalyhoz, a szilágyzoványi Ipphez fog tartozni.
Egyre nehezebb magyar osztályokat indítani Hunyad megyében is. Mint Máté Márta főtanfelügyelő-helyettes a Krónikának elmondta, a megyében nem szűnnek meg magyar iskolák – hiszen vidéken már nincs is magyar tagozat –, azonban osztályokat kénytelenek összevonni. A dévai Téglás Gábor Iskolacsoportban például eddig két-két magyar osztály működött, hiszen a városi gyerekek mellett a Böjte Csaba ferences atya által felkarolt árva gyerekek is itt tanulnak. Azonban az alacsony létszám miatt a második osztályt kénytelenek összevonni, és örülnek, hogy nagy munka árán a 3., illetve 4. osztályokat sikerült megmenteni, mondta a tanfelügyelő-helyettes. Örvendetes azonban, hogy kilencedik osztályban mind a turizmus, mind a matematika-informatika szakon van elegendő diák. Lupényban és Vajdahunyadon azonban csak egy-egy ötödik osztály indul magyar tagozaton, tette hozzá Máté Márta. Krónika (Kolozsvár)

A székely társadalom (A székelység népessége 1330 táján )
Ennek ellenére a korábbi szakirodalom a székelység lélekszámát ésszerűtlenül jelentéktelennek mutatja be. Az 1330-as évekre vonatkoztatva Kristó Gyula és más kutatók is alig 19 000–35 000-et emlegetnek, míg e sorok írója 83 426-ot. A székely letelepedés idején, a 12–13. században a mai Székelyföldön talált magyarság és más néptöredékek a régészeti topográfia és a toponómia szerint az összlakosság egyharmadát, legtöbb negyven százalékát alkották. A háromszéki székelység letelepedése és a településhálózat megszervezése, kiépítése után mintegy 150 évvel készült az a gesta, amely a hajdanán székelyek közt élt magyarokat "múlt időben" említi. Tagadhatatlan tény, hogy a székelyek egy része a 12–13. századfordulóig a nyugatról keletre vándorlás során lemorzsolódott. Mint korábban is említettem, a vándormozgalom során a székelyek által megszállt és huzamosabb ideig lakott területek azonosíthatóak a helynevek, valamint a beszélt nyelvjárások alapján. Ez azt bizonyítja, hogy a székelyek nemcsak átvonultak, illetve rövid ideig éltek e területeken, hanem azt is, hogy bizonyos részük helyben maradt. A székelyekről szóló első Kárpát-medencei írott forrás egy székely hadtestnek az Olšava folyó melletti, 1116-os csatában való részvételéről tájékoztat. E seregrész azonban nem a keleti, nem a köztudatban ismert Székelyföld székelyei, hanem a nyugati határszélen maradt székely közösség soraiból kerül ki, viszont e híradás egyértelműen jelzi, hogy nagyobb és zárt székely csoportok (is) maradtak a korábbi lakóhelyeken. Ha a magyarság létszáma 1300 táján hárommillió főre tehető, ez azt jelenti, hogy számuk a honfoglalástól eltelt négy évszázad alatt megduplázódott, ez hasonlóképp történt a székelyek népe esetében is. Az általam 41 666 főre becsült, honfoglalás kori székelyek száma is megkétszereződött. A székelyek számát az 1330-as évek első harmadában megalapozottan becsülöm 2–4,5-szer nagyobb lélekszámúra, mint a szakirodalomban irányt mutató Kristó Gyula és Szűcs Jenő. A kutatók többsége az 1330-as évek első felében készült pápai dézsmák regesztrumában és az 1350 előtti okmányokban említett 165, illetve 174 településsel számol. Ők nem vették tekintetbe azt, hogy a székely településszerkezet már a letelepedéskor kialakult. Bálint Gyula és Egyed Ákos kutatásai szerint – a 14–15. században – Székelyföld településeinek száma elérte a 413-at. Erre az időszakra Bakács István egy átlag székely falu lélekszámát 202 főben határozta meg. Ezt reálisnak tartom, és ezt használom kiindulópontként. E faluátlaggal számolva a 413 székely falu lakossága 1330 táján 83 426 fő lehetett. Az említett településszám a székelység későbbi település-szerkezetének négyötöde. A későbbi századokban néhány tucat székely falu eltűnt, megsemmisült, de újak is keletkeztek, így a székely települések száma a 19. század elejére elérte a 496-ot. A kis lélekszámú székelységről író kutatók tévedése abban rejlik, hogy ők csak a plébánost fenntartó és a pápának dézsmát fizető települések száma alapján következtetnek a népesség számára. Az elsők közt Rugonfalvi Kiss István történész figyelt fel arra, hogy "még a XVII. században is találunk 5–6 községből álló (egyház) megyét egy harangszó alatt", Ha egy plébánia még a 17. században is több települést foglalt magában, akkor elképzelhető, hogy a 14. század első felében még több olyan egyházmegye létezett, amelybe több falu népe tömörült. Márpedig az 1330-as évek pápai tizedjegyzéke csak azoknak a településeknek a nevét tartalmazza, amelyekben plébános szolgált. Adataink amellett szólnak, hogy a névjegyzékből több olyan település kimaradt, ahol az összeírás évében templom állt. Példaként említem Bágy falut Udvarhelyszéken, ahol már a 13. században templom épült. A 2006 nyarán végzett régészeti feltárásokról szóló beszámoló szerint a bágyi református templomban a feltárások során Árpád-kori szentély került elő. Bágynak tehát volt temploma, mégsem szerepel a pápai tizedjegyzékben. A régészeti feltárást bemutató ismertetőben olvashatjuk, hogy Bágy első írásos említése 1566-ból származik, korábban sem a helység, sem temploma nem jelenik meg (a forrásokban) még utalás formájában sem. A település korábbi létére utal a régészeti feltárások mellett a településnév is, mert az "személynévből rag nélkül képzett helynév", amely "korai, Árpád-kori névadásra utal". (Kovács Csaba, Krónika) (folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új könyv a két Homoród mentéről
Mihály János: Gyalogosan a két Homoród mentén. Útirajz 2009–2010. Kiadó: Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont. Székelyudvarhely, 2010 (208. oldal, kb. 215 színes képpel)
Mihály János történész 2009 nyarának elején indult Homoród menti túrájára, amellyel Jánosfalvi Sándor István (1804–1879) unitárius lelkésznek, szónoknak illetve Székelyhoni utazás a két Homoród mellett című ismert munkájának kívánt emléket állítani. A tervezett útvonal magába foglalta mindazokat a Hargita megyei településeket (Lókod, Bágy, Ége, Székely-dálya, Városfalva, Homoródszentpéter, Homoródszentpál, Recsenyéd, Homoródszentmárton, Abásfalva, Homoródkeményfalva, Gyepes, Homoródremete, Kénos, Homoródfürdő, Kápolnásfalu, Szentegyháza, Lövéte, Homoródalmás, Homoródkarácsonyfalva, Oklánd, Homoródújfalu és Jánosfalva), amelyekről leírást találunk Jánosfalvi feljegyzéseiben. Mihály János gyaloglata során elkészítette a maga látleleteit, a saját útirajzát, amely az előző években, folytatásban az Udvarhelyi Híradó hasábjain volt olvasható. Az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont jóvoltából a nagy sikerű útirajz 2010 végén könyv formájában is megjelent. Első bemutatójára a II. székelyföldi napok keretében került sor 2011. június 5-én, a szerző szülőfalujában, Lövétén. Azóta több helyszínen (Homoródalmás, Homoródszentmárton, Szentegyháza, Városfalva, Brassó) is bemutatták a kötetet, legutóbb a magyar kultúra napja rendezvénysorozat keretében Székelyudvarhelyen. A könyvet többek közt Oláh Sándor, a csíkszeredai KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának alapító tagja és munkatársa, a két Homoród mentének kiváló kutatója is méltatta, aki így ír a szerzőről és művéről a könyv előszavában: “Amikor Mihály János a Jánosfalvi Sándor István nyomdokain bejárt tájon a múltra vonatkozó, folytonosságot, állandóságot sugalló bizonyítékokat elénk tárja, amikor az emlékezet változatos kellékeit – templomok, harangok, sírkövek, világháborús emlékművek feliratait, katonai összeírások, kéziratos könyvek adatait, régészeti leletek tárgyait, vagy a táj természeti értékeit – leltározza, akkor a múlt megőrzésének eszközeit teszi elénk. Könyvét elolvasva úgy vélem, hogy hosszú évek szívós, kitartó munkájával nekünk – akik a két Homoród mentéhez akár múltunkkal kötődünk, akár mint saját mindennapi világunkat éljük és lakjuk e tájat – Mihály János különleges, pótolhatatlan emlékezet-emberünk, akire nagy szükségünk van, ha tudni akarjuk, mit nem szabad elfelejtenünk. Nemcsak emlékezetünk elevenen tartásában, a jövőnket illető várakozásainkban is. A sokat hivatkozott Pierre Nora szavaival: “mivel a jövő mindig izgat bennünket, szükségünk van az emlékezetre: az emlékekben keressük a jövőre utaló jeleket.”
Mihály János történész könyvét Hargita Megye Tanácsa, a Bolyai téri unitárius egyházközség valamint a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében Marosvásárhelyen is bemutatják február 2-án délután 5 órától a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében. A kötetet és a szerzőt Simó Sándor, a székelyudvarhelyi unitárius egyházkör esperese ismerteti az érdeklődő közönséggel.
P. Buzogány Árpád, Székelyudvarhely
Népújság (Marosvásárhely)

Volt egyszer egy Makk-féle összeesküvés, és mártírokká lettek hőseink
Az erdélyi magyarság nem csak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc mártírjainak emlékét őrzi kegyelettel. Mikor a nemzet porba hullt, reményt vesztett, székely hősökben lobogott fel újult erővel, hatványozottan a szabadságvágy. A ’49-es kegyetlen megtorlások dacára volt merszük, bátorságuk szervezkedésbe, harcba kezdeni. Ők a Makk- féle összeesküvők. Székely vértanúkként eddig hármukat ismerte jobban a világ. A Marosvásárhelyi Rádió szorgalmazására újabb nevek, történetek kerülnek be a köztudatba. Az ott elhangzott műsor szerkesztett változatát most olvasóink is kézbe vehetik. A szerzők: Bakó Zoltán, Gáspár Sándor, Kádár Gyula, Ötvös József és Vajda György.
Bágy leghíresebb szülötte
Pár évvel ezelőtt Papp Vilmos, Budapest-Kőbánya református lelkipásztora könyvet írt a nevezetes magyar református presbiterekről Őrállók címen. Akkor keresett meg engem is, hogy esetleg valamilyen festményt, rajzot, esetleg kőlenyomatot ismerünk-e Török Jánosról, a székely vértanúról, marosvásárhelyi presbiterről. Könyvekben és a Teleki Tékában való utánajárás nyomán szomorúan állapítottuk meg: nem maradt róla semmilyen rajz, de személye és emléke mégsem ment feledésbe.
A marosvásárhelyi Postaréten álló emlékmű felirata utal székelyföldi származására. Bágy a Homoród mente székely unitárius falvai között ma is élő református közösség. A közel kétszázan ott élő bágyiak ma sem felejtették el falujuk leghíresebb szülöttjét, az iskola előtt egy kopjafa emlékeztet: itt született 1806-ban Török János.
Korának jól bevált gyakorlata szerint a szorgalmas székely fiút tízévesen beíratták a székelyudvarhelyi református kollégiumba, ahol előbb szolgadiákként, később pedig magántanítványok oktatójaként végezte tanulmányait. Tizenhat évig volt a kollégium tanulója, majd az erdélyi négy református kollégiumban tett sikeres vizsgája nyomán külföldi tanulmányútra mehetett. Berlini peregrinációja után hívják meg a marosvásárhelyi református kollégiumba történelemtanárnak, majd a teológia professzora lesz itt haláláig.
Az 1848-as magyar szabadságharc megosztotta a kollégium tanárait. A császárhű tanárok – köztük Bolyai Farkas – ellenezték a fiatalok hadba vonulását. Török János harcra, szabadságharcra buzdította tanítványait. 1848 őszén Gedeon tábornok könnyen bevette Marosvásárhelyt, és Török János professzort több társával együtt túszként Nagyszebenbe záratta, ahonnan csak féléves rabság után Bem József tábornok honvédjei szabadították ki.
Világos nem ölte meg a szabadságvágyat
A levert forradalom után a nép egy részében még ott égett a szabadság vágya. A Makk József ezredes által szervezett mozgalom egyik erdélyi összekötője és irányítója lett bágyi Török János. A Makk-féle összeesküvés leleplezése után, 1852-ben Gálffy Mihály sógorával és Horváth Károly nevű tanítványával együtt letartóztatják, újból Nagyszebenbe zárják, ahol a haditörvényszék 1853. október 11-én kötél általi halálra ítéli őket.
1854 márciusában hozzák vissza Marosvásárhelyre, és március 10-én a Postaréten kivégzik. Halálával megszűnik Marosvásárhelyen a teológiai oktatás, azaz a lelkészképzés. Bágyi Török János nemcsak azért volt a marosvásárhelyi református kollégium egyik híres és nevezetes tanára, mert 48 évesen vértanúhalált halt a magyar szabadságért, hanem az ötödfél évszázadnál is öregebb székelyföldi kollégium jól képzett nevelője volt. Nyomtatásban megjelent tankönyvei mellett 33 műve maradt kéziratban. Egykori tanítványa, Deák Farkas így emlékszik vissza rá: "Mindenkivel tudott a maga nyelvén beszélni. Sok szegény székely fiú megkönnyezte, meggyászolta, kiknek ő atyja volt. Nem egy özvegy nő kereste fel és öntözte könnyeivel sírját, kiknek gyermekeit atyai gyámsága alá vette és embert csinált belőlük".
Visszacseng a múlt
Magyar és szűkebb hazánk, Erdély történelmében is vannak, akik megérdemlik, hogy nemzeti panteonba kerüljenek, és ne csak ünnepekkor, megemlékezésekkor említsék a nevüket. Ezt érdemeli a firtosmartonosi Gálffy Mihály is, akinek élete, tragédiája példaértékű a mai és a jövőbeli fiatal generációknak is. Elemi iskoláit szülőfalujában, Firtosmartonosban, a gimnáziumot Székelykeresztúron, jogi tanulmányait Kolozsvárt végezte. 1843-ban az alma materében rendezett nagyszabású vívóversenyen mindenkit, még két vívómestert is maga mögé utasítva győzedelmeskedett. Előbb Székelykeresztúr szolgabírája lett, majd 1848-ban ügyvédi irodát nyitott Marosvásárhelyen. Itthon alapozta meg tudását és indult el a fényes karrier útján. Igazságérzete ösztönözte arra, hogy részt vegyen az 1848-as szabadságharcban. Mi sem lehet nemesebb eszme, mint az idegen elnyomás és hatalom ellen küzdeni, olyan egyetemes polgári értékek mellé szegődni, mint a szabadság, egyenlőség, testvériség, a prosperitás, amelyet egy új világrend megteremtése jelentett volna. De mint oly sokszor, a történelem most is megismételte önmagát. A nagyhatalmak összefogtak, hogy az "ősi rendet" megvédjék: katonai túlerővel, cselszövéssel, árulással, az együtt élő nemzetek összeugrasztásával. Visszacseng a múlt most is, amikor azon vitatkozunk, hogy ki a létjogosultabb a Kárpátok ölében, kinek a szimbólumai erősebbek, s azokat kiáltják ki hősöknek, akik a nagyhatalmak játékában arra kényszerültek, hogy békésen együtt élő nációk húsába harapjanak.
Mi lett volna, ha sikerül?
A marosvásárhelyi Postaréten felállított obeliszk felkiáltójel. Üzenet a múltból a jelennek, s iránymutató a jövőnek. A Makk-féle összeesküvésben résztvevők hittek abban, hogy meg tudják fordítani a történelem kerekét, hogy mindenek fölött győz az eszme, amely tiszta, őszinte s haladó, hittek Kossuth Duna menti köztársaságában, s abban, hogy az emigrációba menekült politikus visszatérte elég lesz ahhoz, hogy a kioltott forradalmi láng újra, lobbanjon. Gálffy Mihály nem kevesebbet vállalt magára, mint azt, hogy a száműzetésből hazatérő Kossuth Lajost erdélyi hatalomra juttassa. El lehet játszadozni a gondolattal: mi lett volna, ha sikerül? Milyen gazdasági fejlődés indulhatott volna be a szabad és független Erdélyben, ha Kossuth, Széchenyi és a kor haladó magyarjainak eszméi megvalósulnak? De a nagyhatalmi érdekek nem ezt akarták. A franciák, akiktől az összesküvők segítséget kértek, elárulták őket. 1918-ban, 1956-ban is hiába várta e kis ország(rész), hogy melléálljanak. Az árulást követően kémek hálózatával ásták alá azt a szervezkedést, amely nemcsak egy szűk körű csoport érdekeit szolgálta volna. S került Júdás elég, pl. a kisgörgényi Bíró Mihály földbirtokos, aki az összeesküvőket kiszolgáltatta az akkori hatóságoknak. Sorsuk megpecsételődött, és azt hiszem, büszkén vállalták a kihallgatás, a nehéz börtön kálváriáját, a halálos ítéletet.
Amikor 1854. március 10-én a székely vértanúkat Marosvásárhelyen keresztül állig felfegyverzett katonák a postaréti vesztőhelyre kísérték, a lakosok tiltakozásul fehér szalagot tűztek ki ablakaikba. A béke szimbólumát egy olyan városban, amely, ha nem esik az árulás áldozatául, talán az új forradalom központjaként eltörölhette volna Világos szégyenét. Ezt a gesztust sem szabadna felednünk, s most is eszünkbe juthatna, amikor javában dúl a "zászlóháború". Jó lenne, ha 159 évvel a szomorú esemény után úgy emlékeznénk Marosvásárhelyen a mártírokra, hogy fehér szalagokat fonunk együtt: magyarok, románok, szászok és zsidók, azoknak a leszármazottai, akiket évszázadokon keresztül a nagyhatalmak átvertek. Gálffy Mihály és a névtelen hősök áldozata csak akkor nem volt hiábavaló, ha tanulunk végre sorsukból.
Gálffy Mihály drágán megfizetett az eszméért. Feleségét, Rozáliát is halálra ítélték, végül a kufsteini várbörtön hűvös falai között végezte. Két árvát hagytak maguk után. Nem világra szóló történet, de tanulságos. Tanulságos?
Hol zsarnokság van...
Jó száz évvel a székely vértanúk kivégzése után fogalmazta meg az önkény, a zsarnokság lényegét Illyés Gyula. Mert a Habsburg ugyanolyan kegyetlen és öntörvényű volt, mint a későbbi kommunista. Olykor még ismétlődtek is a történések. Mert hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.
Horváth Károly fiatal földbirtokos teleki házába vezetett Rózsafi útja, amikor a Makk- féle összeesküvés szálait kezdték bogozgatni. És hová máshová mehetett volna nagyobb biztonsággal, mint az alig huszonhárom éves székely birtokoshoz, akinek zsenge kora ellenére már komoly forradalmi tapasztalat állt a háta mögött. Ahhoz a Horváthhoz ment, aki a forradalom kitörésekor azonnal nemzetőr tisztnek jelentkezett, s amikor az oroszok betörtek, a Kossuth-huszárokkal vágta a rendet az ellenség soraiban. S aki Kazinczy tábornok oldalán állt akkor is, amikor Zsibónál le kellett tenni a fegyvert. Ahhoz a fiatal földbirtokoshoz ment, aki nem menekült sem török, sem olasz földre, de a külföld felé igyekvő menekvőket segítette, hogy átjussanak a határokon. Tudta-e, hogy rá itt még szükség lesz, sejtette-e, hogy még egyszer el kell mennie iskolái városába, arra az utolsó, vissza nem forduló útra?
Ma már talán senki nem tudja, hol van az a szőlős Balavásáron, a Horváth Károly szőlőse, ahol a bukás elindult. Vagy folytatódott? De azt tudjuk, hogy hol volt Nagyszebenben a székely vértanúk fogdája, tudjuk, hogy hol volt Vásárhelyen az utolsó éjszakájuk, mint ahogyan tudjuk azt is, hogy mit mondott Horváth az őt szólásra bírni akaró Tapfernernek. Azt mondta: "Hiszem, hogy találtak önök most is árulót, de azért apportírozni ezt a becsületes székely népet a német nem fogja megtanítani soha."
Huszonöt éves volt Horváth Károly, amikor a vásárhelyi Postaréten kivégezték. Elfogatásakor az osztrák törvények értelmében még kiskorúnak számított, hisz nem töltötte be a 23. életévét. Kijárt volna neki a kiskorúakat illető mentesség. De nem járt ki. Mint ahogyan valamivel több mint száz évvel később nem járt ki Mansfeld Péternek sem. Mert hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.
Várady József és társai…
A Makk-féle összeesküvés külön fejezete volt a Várady József vezette mozgalom. Várady akkor vállalja a fegyveres ellenállás szervezését, amikor a Marosvásárhely központú székely összeesküvés már elbukott. Ekkor vakmerőségre, bátorságra, makacsságra, nagy elszántságra és önbizalomra volt szükség. Várady épp ilyen adottságokkal rendelkezik. Az alig 26 éves bánpataki, Hunyad megyei ügyvéd, negyvennyolcas huszár a legalkalmasabb személy egy székely szabadcsapat szervezésére.
Várady 1852. július közepe táján érkezik Háromszékre. Kezdetben a Sepsiszentgyörgy környéki falvakból szervezi a mozgalmat, majd az erdővidéki Bibarcfalván. A később vértanúságot szenvedő bibarcfalvi Bartalis Ferenc mint levélhordó kétszer jár Makk ezredesnél Bukarestben, írásbeli és szóbeli utasításokat közvetít. A titkos mozgalom Háromszéken eredményesebben működik, mint más régiókban. Így például a mátisfalvi Benő Miklós egymaga félszáz fős szabadcsapatot fegyverez fel. Várady kapcsolatot létesít a csíki vezetőkkel is. 1853. október 2-án Bibarcfalváról – ötvenfős csapata élén – Csíkba indul. Terve az, hogy a csíkszentkirályi erdőkben bevárja a háromszéki és a csíki szabadcsapatokat, majd egyesült erővel megtámadja a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi adóhivatalokat. A pénztárakban talált pénzzel tovább növeli és erősíti az önkéntes alapon szerveződő székely haderőt, majd egyesül a külföldről érkező, a Makk ezredes vezette sereggel. Mivel a táborozók összeütközésbe kerülnek a helyi lakossággal, mert azok nem ismerik a szabadcsapat céljait, a csíkszeredai katonai kerület parancsnoksága hamar tudomást szerez róluk, és 1853. október 6-án nagyszámú katonaságot küld ellenük. A hadsereg meglepetésszerű támadása miatt a szabadcsapat felbomlik.
Várady és társai fölött a marosvásárhelyi haditörvényszék 1854. április 6-án mondja ki a döntést, a 16 fővádlottból tizenkét személyt halálra, négyet pedig sáncmunkára ítél.
Akik nélkül nem teljes a kép
Bertalan Lászlóról és Benedek Dánielről ritkán szólunk, pedig nélkülük nem teljes a kép, áldozatuk éppoly nemes és éppoly mérhetetlen, miként Török János, Gálffy Mihály és Horváth Károly áldozata. Közkatonái voltak a szabadságharcnak, közkatonái az összeesküvésnek, mártírjai a szabadság iránti küzdelemnek.
Életükről, halálukról alig tudunk valamit, pedig fordulatos sorsukról, jelkép értékű életükről még ma is filmet forgathatnánk.
Május 27-én Marosvásárhelyen végezték ki őket, csaknem egy hónappal katonai parancsnokuk, Várady József kivégzése után.
Bertalan László katona volt, szökött katona. A Coronini gyalogezredből szökött meg 1853 március 4- én, és Várady József alig jelent meg Erdővidéken, Bertalan Lászlót máris ott találjuk a csapatában, amely arra készült, hogy kirobbantsa a fegyveres felkelést, de legalábbis kiszabadítsa az összeesküvés fogságba került vezetőit.
Bertalan László Bibarcfalván született 1830-ban, nőtlen, református vallású – ennyit sikerül néhány könyvből és internetes publikációból megtudni róla.
Vajon hogyan került a Coronini gyalogezredbe, amelynek egyik százada Szentágotán állomásozott?
Büntetésből besorozott honvéd lett volna, ahogyan még sok százan a szabadságharc leverése után évekig a császár katonái lettek? Életkora alapján Bertalan Lászlóról leginkább erre gondolhatunk. Hiszen a forradalom lendülete sok fiatal legényt vitt a szabadságharc zászlói alá.
Ráadásul Erdővidéken, Bodvajon öntötték Gábor Áron több ágyúját is, az erdővidékiek ugyancsak szép számban voltak jelen a szabadságharc egységeiben. Tán legnagyobb Bibarcfalván volt a szabadságvágy. Várady szabadcsapatában a legtöbben bibarcfalviak voltak. Úgy tűnik, ebben az erdővidéki faluban sokkal nagyobb volt a változás iránti vágy, hiszen szinte önálló egységet lehetett volna szervezni a bibarcfalviakból, akik bekapcsolódtak a szabadságharc újraindításáért megkezdett szervezkedésbe.
A Coronini gyalogezredet különféle helyszíneken említik a hadtörténeti utalások, szegény Bertalan László összejárhatta a Habsburg birodalom több országát-tartományát, amíg fátuma Szentágotára nem vezérelte. Innen már megszökött. Két nap gyaloglás árán is hazajuthatott az erdővidéki medencébe.
Szökött katonának bujkálnia kell, de Bertalan nyugodtan meghúzódhatott volna a havason, pásztorként, amíg lecsendesedik a világ. De Bertalan László mindjárt az elején belép a szabadcsapatba, sőt felelős megbízatásokat is vállal – élelmet rekvirál a bajtársainak.
Bár a székelység is forrongott, a krími háborúban az oroszok és törökök szembekerülése azzal a lehetőséggel kecsegtette a szabadságharc híveit, hogy itt az alkalom újrakezdeni a harcot, de a szerveződő csapat mégsem kapott tömegtámogatást. Néhány hét után már nehéz volt adományokból élelmezni is a kis sereget, nemhogy tovább fejleszteni. Így az osztrák katonai helyőrség hamar tudomást szerzett az erdővidéki falvakban formálódó kis seregről, körülvették és rövid ellenállás után legtöbbjüket el is fogták. 12 embert ítéltek el, valamennyit halálra, de nyolcnak végül is megkegyelmeztek, 8-10-12 év fogságot kaptak "ke-gyelemből". Az ítéleteket április 6- án hirdették ki, de a négy halálos ítélet közül áprilisban csak kettőt tudtak végrehajtani, mert a két bibarcfalvi legény megszökött börtönéből. Ennek a bravúrnak a részleteiről hallgatnak a krónikák. Egy hónapig is üldözték a szökevényeket, amíg sikerült újra elfogni őket és végrehajtani rajtuk az ítéletet.
Bertalan László is Marosvásárhelyen halt meg, 1854. május 27-én, 159 évvel ezelőtt.
Halálos ítéletét kétszeresen is példastatuálásnak tekinthetjük, hiszen fegyveres fellépése neki sem volt súlyosabb, mint társainak. De ő szökött katona volt – valószínű, hogy erőszakkal sorozták be, de ez nem lehetett mentsége a hadbíróságon. Az erőszakos vagy csalárd toborzás megszokott módszer volt abban az időben a világ legtöbb abszolutista hadseregében. Ugyanakkor fegyverrel rekvirált élelmiszert – egy ökröt – a csapatnak, tehát az állami hatóságok hatáskörét sértette. Ezt pedig nem tűrték.
24 évesen akasztották föl.
Alig fél esztendeig tartott a vitézi élete
A székely vértanúk közül Benedek Dánielről tudunk a legkevesebbet. 26 éves volt, amikor meghalt. Petőfi 26 évesen egész életművet hagyott maga után, Benedek Dániel talán ezután mutathatta volna meg, mire képes.
Bibarcfalvi legény, a szökött katona, Bertalan László kenyeres pajtása. Miután Bertalan hazaszökött az osztrák seregből, együtt állnak be Váradyhoz. Benedek Dániel fiatal feleségét és pici gyermekét is otthon hagyta.
Számára alig fél esztendőt tartott a vitézi élet – hacsak nem volt ő is azelőtt a nemzetőrségnek vagy a honvédségnek katonája. De erről nem szólnak a források.
Csak arról, hogy a halálos ítélet végrehajtása elől megszöktek, és csak alig egy hónap után tudták csak elfogni őket.
Hogy sikerült megszökniük? Sokatmondó az a csend is, amely ezt a történetet övezi.
Legényes dac, vagy a remény tartotta őket a környéken? Nem tudni már, pedig a hegyeken át a két legény átjuthatott volna Moldovába, s ahogyan sok ezren, a száműzetés éveit ők is átvészelhették volna.
De maradtak.
Benedek Dánielt is utolérte a végzete, április 20-án megszökött ugyan, de május 19-én újra elfogták, láncra verve, szigorú őrizet alatt Mrosvásárhelyre hurcolták, és május 27- én már pergett is a dob, a hóhér végezte feladatát.
Máig rejtély, hogy miért hiányzik nevük is az obeliszkről, hiszen áldozatuk ugyanakkora – életükkel fizettek a szabadság álmáért. Katonának szegődtek – de odaadásuk, helyzetfelismerő képességük mutatta, hogy tehetséges, többre hivatott emberek voltak – ám sorsuk másként fordult.
Árulóvá, esküszegővé viszont nem váltak soha.
Bibarcfalva három vértanút is adott a magyar szabadságnak. Mindhárman Székelyföldön nyugszanak – ketten Marosvásárhelyen, Bartalis Ferenc Sepsiszentgyörgyön.
És mennyi mindent nem tudunk meg
Az elítéltek között sok volt a mai Maros megye területéről származó. Íme, néhányuk: Bereczky Sándor torboszlói (12 év), Albert János sáromberki, Musnay Pál szentistváni, Gál Antal szentgericei (10-10 év), Kenderessy Elekné Boér Anna mikefalvi (ő az egyetlen női halálraítélt, aki április 12-én szintén kegyelmet kapott), Bitai Mihály mezőcsávási, Dózsa Sándor makfalvi (10-10 év), Demjén (Dimény?) Lajos marosvásárhelyi, Nagy Dániel mezőbándi, Horváth Gáspár vajai, Deák Farkas marosvásárhelyi (5-5 év), Hajnal Róza marosvásárhelyi (Hajnal József marosvásárhelyi városi hivatalnok leánya), neki 12 évre csökkentették az ítéletét 15- ről, Albert Márton vajai, Sófalvi József nyomáti (6 év), Szentkirályi Zsigmondné Berzenczey Erzsébet marosvásárhelyi (8 év), s a désfalvi Boncza Imre, Ady Endréné Boncza Berta nagybátyja, akit 10 évre ítélték.
Emlékük legyen áldott!
Népújság (Marosvásárhely),

A mártírok emlékezetére
Emléktábla a Református Kollégium falán
Március 15-én délelőtt a Református Kollégium mártírjainak – az orbaiteleki Horváth Károly egykori diák és a bágyi Török János tanár, székely vértanúk – emlékére állított táblát az ősi alma mater falaira a Református Kollégium–Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Köre. A táblát az iskola diákjainak jelenlétében Bod Károly, a baráti kör vezetőségének tagja és Jancsó Antónia XII. osztályos tanuló, a kör irodavezetője leplezte le.
Kirsch Attila, a baráti kör elnöke elmondta, hogy régi álmuk teljesült azzal, hogy az iskola egykori diákjának, illetve tanárának emléket állíthattak. Március 10-ére tervezték az ünnepséget, de mivel a dátum vasárnapra esett, 15- ére halasztották – egyrészt, mert a két történelmi esemény kötődik egymáshoz, másrészt pedig azt szerették volna, hogy az iskola diákjai is jelen legyenek.
"Az igazságért harcoló, magyar nemzeti közösségünkért tenni akaró és áldozatot vállaló, a hit és iskolánk szellemiségének erejével rendelkező vértanúk voltak. Azt szeretnénk, ha ti, mai iskolánk kedves diákjai, bármikor erre jártok, és az emléktábla előtt megálltok, gondoljatok rájuk!" – mondta ünnepi beszédében Kirsch Attila, majd megköszönte mindazoknak, akik hozzájárultak ahhoz, hogy elképzelésük valóra váljon.
Úgy érzem, két nemes emberi megnyilvánulás adja vissza leginkább azt a kötődést, amivel történelmi nagyjainknak, dicső elődeinknek tartozunk – adósság és tisztelet. Az adósság mindig egy lelkiismereti hajtóerő: még tenni kell valamit emlékük ápolásáért, a tisztelet pedig az időnként megtörténő főhajtás emlékezetük előtt – kezdte beszédét Ötvös József református lelkipásztor, egykori bolyais, aki Török Jánosról és Horváth Károlyról beszélt, bibliai példával igazolva hősies tettüket, áldozatkészségüket, elkötelezettségüket az ügy mellett. Kifejtette, hogy az utódoknak még van egy adósságuk Török Jánossal szemben, aki 33 kéziratos művet hagyott hátra. Ezeket jó lenne közölni, ugyanakkor azt is elmondta, hogy Török János volt a marosvásárhelyi református lelkészképzés utolsó tanára. Ötvös József meghívta a diákokat, hogy jövőre a székely vértanúk halálának 160. évfordulója alkalmával látogassanak el Bágyra, Török János, illetve Orbaitelekre, Horváth Károly egykori szülőfalujába és ott róják le kegyeletüket emlékük előtt.
Az emléktábla-avatást ünnepélyesebbé tette a Református Kollégium Enyedi Csaba által vezetett kórusának a Szózat és a Himnusz eléneklése.
-vagy-
Népújság (Marosvásárhely),

Az öregkor nem idillikus állapot
A bágyi dombok alatt csend üli meg a tájat. A mozdulatlanságban a fák csupasz ágaira ráfagyott a dér, de a kémények szürkés füstje életet sejtet. Az öregotthon lakói bentről kémlelik a fehérséget, a nappaliban halkan beszélgetnek, s amikor megérkezik a tiszteletes, mosoly szalad át az arcokon. Szükségük van társaságra, s örömmel fogadják az idegent is.
Tavaly ünnepelték a lókodi Kiss Rozália Ökumenikus Öregotthon fennállásának huszadik évfordulóját. Az intézmény napjainkban negyvenöt idős embernek ad otthont. Vezetője, Zakariás Klára számos sürgős feladata ellenére készségesen fogad irodájában, ahol arra kérem, beszéljen a kezdetek kezdetéről.
A Jakab Lajos Alapítványt 1991-ben jegyezték be, és egy évvel később az öregotthon is megkezdte működését a paplak épületében. 1997-ben már tizenegy lakója volt a három szobának, az igény azt mutatta, hogy szükség van egy újabb épületre, amelyet fel is építettek 2000-re svájci és német szervezetek támogatásával. Itt már huszonnégy személyt tudtak elszállásolni, de a várólistán nagyon sokan szerepeltek, ezért ismét hozzátoldottak az épülethez, és 2007 májusában az új szárnyat is átadták rendeltetésének, így az otthon 45 férőhelyes lett. Az idősek nagy része környékbeli, de van néhány lakó távolabbi vidékről is, sőt egy idős hölgy egyenesen Floridából került Lókodba.
Klára éppen egy 2010-es uniós pályázat felújításán dolgozik, amelyről már kezdtek lemondani, hiszen benyújtása után három évig csend volt, most értesítették, hogy nagyon gyorsan aktualizálják és ismét nyújtsák be. Ebből az épület egyik régi szárnyát újították volna fel, de mivel arra már sor került, újabb kiegészítéseket kellett eszközölniük. „Eddig minden építkezés és nagyobb befektetés külföldi, javarészt egy svájci család, Gyarmati György és felesége összegyűjtött adományából valósult meg. Ezenkívül állami támogatást is kapunk, személyenként 250 lejt, amelyet a 34-es törvény alapján minden alapítvány igényelhet. Nyolc személy után a működési költségek felét az unitárius egyház fedezi, a másik felét még mindig a svájciak adják, a lakók többsége pedig a teljes költséget fizeti” – mondja a ház vezetője.
Karácsonyra hangolva
A karácsony mindenki lelkét megérinti. Az idősek is nyitottabbak a barátság, a közeledés, az elfogadás felé. Szenteste a karácsonyfa körül gyűlnek össze a ház lakói, Tódor Csaba tiszteletes és felesége minden évben elhozza a szentpáli iskolásokat, akik ünnepi műsorral kedveskednek. Az öregek is az alkalomhoz illő dalokat énekelnek, verseket szavalnak, együtt töltik a karácsonyestét. „Van, aki a szobájában is díszít fenyőágat, és jobban átérzi, megéli az ünnepet. Sokukban kettős érzés él a karácsonnyal kapcsolatosan: egyrészt az öröm, a béke, a szeretet ünnepe, másrészt pedig a szeretteik hiánya kerekedik felül. Szerencsére többségük elégedett helyzetével. Van, akinek éppen az öregotthon jelenti azt a biztonságot, ahonnan semmi pénzért nem menne el” – véli az unitárius lelkész.
Ugyanaz van itt is, mint a kinti világban, csak más körülmények közé helyezve – teszi hozzá Klára. Bár itt az álarcok egy idő után lehullnak, hiszen kint ha nem tetszik valaki, elkerüljük. Bent kisebb a tér, nem lehet elkerülni a találkozást. A tudomány, a pszichológia, az összes elmélet megbukik itt, sokan kísérleteztek már mindenfélével, és egyedül az emberség az, ami szükségeltetik. Aki emberségből megbukik, nincs mit keresnie az otthonban – vélik a vezetők.
Közösségben jobb, mint egyedül
A kilencvenéves Rózsika néni másfél éve lakója az otthonnak. Idős kora ellenére törődik magával, szép ruhákat vesz fel minden reggel, és hosszú, divatos nyakláncot hord. Élete nagy részét Csíkszeredában töltötte, kilenc testvére volt, egyetlen fiát, aki családjával Ausztriában él, egyedül nevelte. „Hozzáadtak egy olyan férfihoz, aki összepaktált a cigányokkal, alig tudtam tőlük megszabadulni. Felneveltem a gyerekemet, iskoláztattam, majd megnősült, és elment az országból. De gondoskodik rólam, ő rendez mai napig” – törnek felszínre az emlékfoszlányok.
Erzsébetnek három gyereke van, és Déván laktak harminc évet. Férje lókodi születésű volt, nyugdíjas korukra hazajöttek a faluba. „Egy alkalommal elhatároztuk az urammal, hogy amelyik marad, bejön az öregotthonba. Ezelőtt két évvel a férjem meghalt, s én egyedül maradtam. A bennvaló fent van a falu végén, rossz a világ, jobbnak láttam ideköltözni. Nagyon jól bánnak itt velünk, vannak barátaink, a tiszteletes úr mindig jön és foglalkozik velünk. Összetartás van, és jól érezzük magunkat, de az sem mellékes, hogy nagyon jól főznek. Közösségben lenni jobb, mint egyedül” – mondja Erzsébet, aki nagyon elégedett az otthonnal.
„2007-ben lettem beteg, lebénult az egyik felem egy pillanat alatt, aztán a leányomnál voltam egy évet s hét hónapot. Egy darabig gondozónő járt hozzám, de aztán beteg lett, a fiataloknak pedig munkába kellett menni, magamat nem tudtam rendezni. Huszonegy éve vagyok egyedül, innen, a hegyen túlról, Homoródalmásról származom” – szól közbe Emma néni, akit gyerekei, unokái minden hónapban meglátogatnak. „Azt sem mondhatom, hogy ide betettek engem, nem törődnek velem és itt nem jó. Nagyon meg vagyok elégedve mindennel. Jártam haza születésnapkor, de a korosztályom szinte mind kihalt már a szomszédságból, az se lenne, aki látogasson” – mondja az almási asszony.
„Engemet a fiam hozott ide Korondról, mert az uram hét esztendeje meghalt, s egyedül voltam. Másztam, mint a béka, fel nem tudtam állni, amikor a tűzre kellett tenni, pedig a menyem is, a fiam is gondoskodott rólam. Azt mondta a fiam, hogy hagyja el édesanyám, mert én olyan helyre viszem magát, ahol gondoskodnak magáról, naponta háromszor adnak enni, meg is fürösztik, szombaton, vasárnap meg is kávéztatják. El is hozott ide, de amikor jöttek látogatóba, azt mondták, otthon úgy mocskolják őket, hogy nem szégyellik magukat, hogy öregotthonba tettek engem. Mondtam, ne törődjetek semmivel, mert én nagyon jól érzem itt magam, haza se mennék, még látogatóba se. Nem vagyok kíváncsi a rágalmazókra” – kapcsolódik be a beszélgetésbe Margit néni. A lánya is el akarta vinni Egerbe, de oda sem ment.
Zsuzsanna nénit szobájában keresem fel, komfortos foteljéből, amelyet Floridából hozott magával, éppen tévét néz. „Nagyváradról mentünk ki a fiammal Amerikába, mert az apja már ott volt. Ott végezte a fiam az egyetemet, és belgyógyász orvosként dolgozik. Pár év múlva, ha nyugdíjba megy, ő is haza akar jönni székely feleségével” – mondja a nyugdíjas óvónő, aki honvágya miatt települt vissza.
Többnyire a magatehetetlenek kerülnek az otthonba
Az időskor nem egy idillikus állapot, nem olyan, mint ahogyan az amerikai filmekben bemutatják – mondja Tódor Csaba unitárius lelkész, aki ideje java részét az öregotthon lakóival tölti. A reggeli és ebéd között naponta különböző foglalkozásokat végeznek azokkal, akiknek egészségi, azaz mentális és fizikai állapota megengedi, a leépült, súlyos betegekre az ápolók vigyáznak. Sajnos utóbbiak vannak többen, hiszen főleg a magatehetetlen időseket bízzák az otthon alkalmazottainak gondozására. A betegeket a szentmártoni családorvos látja el, napközben állandó felügyeletet biztosítanak az egészségügyi asszisztensek.
„Mi csak abban a ritmusban tudunk foglalkozni az itt lakókkal, amit ők igényelnek. Ez nem egy rehabilitációs központ vagy egy tíznapos szanatóriumi kezelés, melynek során látványos eredményeket lehet felmutatni. Igaz, volt olyan esetünk is, hogy annyira felépült egyik lakónk, hogy hazament.” A tiszteletes úgy véli, nagyon sokat jelent az időseknek, ha látogatják őket, kimozdítják a monotóniából. Gyakran jönnek a székelyudvarhelyi református kollégium önkéntes diákjai, akik műsorukkal mindig vidám hangulatot teremtenek.
Az időseket már nem lehet nevelni, alakítani, úgy kell elfogadni őket, amilyenek. Ez nem egy nagy család, hanem különböző emberek vannak egy helyen. Nyolcvanéves korban már nem nagyon megy az alkalmazkodás, de barátságok azért kialakulnak – véli Tódor Csaba.
Nagyálmos Ildikó
Székelyhon.ro

Idős magyar sors öregek otthonában
A bágyoni öregotthon nagy társalgóasztalát körülülő néhány lakó Pálfi Éva szociális munkás társaságában tölti délelőtti programját. A 11 idős ember mintegy fele vesz részt a közös foglalkozáson a napsütéses délelőttön: aki nem ágyhoz kötött beteg, kimondottan örül, ha napi rendszerességgel összeverődik a négy asszonyból és egy férfiből álló asztaltársaság. Néhány percre magam is beülök közéjük. Nehezen indul a beszélgetés. Egy kintről jött ember mindig megzavarja az eltemetett múlt fölötti elmélkedést. Az öregotthonba „száműzött” idős embereket ritkán keresik fel hozzátartozóik, van, akit soha. A kíváncsiskodó akkor is sebeket tép fel, ha megpróbál a lehető legtapintatosabban „moderátori” szerepet vállalni. Az asztalfőn ülő egyetlen férfi, Korpos György arról beszél, hogy 11 éve, amikor felesége meghalt, teljesen megváltozott az élete. Hozzátartozók híján Körösfőről került be az idősek otthonába, azóta itt él. Elérzékenyülve beszél arról, hogy évek óta nem látogatja senki: utoljára néhány évvel ezelőtt jött el hozzá egy falubeli ismerőse...
Hasonló történetek sorakoznak. Kun Polixénia Kanadában élő keresztlányával tartja a kapcsolatot, aki két-három évente jár Erdélyben, akkor találkoznak. A többiek magukba roskadva hallgatnak: nem akarnak beszélni a kitéphetetlenül lelkükben hordozott örökségről. A öregotthon szociális munkása, kedves, fiatal lány megpróbál jobb hangulatot teremteni. Arról beszél, hogy a lehetőségek szintjén igyekeznek otthonosabbá, családbaráttá tenni a házat: nemcsak a változatos napi foglalkozások, a tágas, parkosított kertben eltöltött séta és pihenés szolgálja ezt, hanem a születésnapok és az egyházi ünnepek közös megünneplése is.
Kapacitásuk negyedén
A Torda közeli Bágyon negyven férőhelyes öregotthonának épületei ugyan nem kínálnak luxuskörülményeket, de erdélyi összehasonlításban állják a versenyt. Az 1350 lejes havi önköltség azonban sokak számára megfizethetetlen kiadás. Az évekkel ezelőtt 26 bentlakóval üzemelő öregotthon lakóinak egy része elhalt, és egyre kevesebb az új jelentkező.
Sógor Gyula gondnok (képünkön) a bekerülési kritériumokról beszél, amelyek között az egészségi állapot is szerepel. Olyan jelentkezőket látnak igazán szívesen, akik nem szenvednek súlyos betegségben, főleg nem a speciális gondozást igénylő Alzheimer-kórban. Kolozsváron létezik krónikus betegek gondozására szakosodott magyar öregotthon is, oda bekerülni azonban pénz kérdése: a havi 2000 lej körüli összeg kifizetése sok nyugdíjas számára lehetőségeit messze meghaladja.
Az 1996-ban alakult Misericordia – Irgalmasság Háza aranyosgyéresi alapítvány patrónusa, az időközben elhunyt lelkész-esperes, Sógor Gyula – a mai gondnok édesapja – még a hetvenes években Svájcban találkozott az időskori egyházi gondozással. A gyéresi református lelkésznek húsz évet kellett várnia, amíg Erdélyben is létrehozhatta az új egyházi szociális intézményt. Előbb Aranyosgyéresen próbálkozott, a helyi román polgármester azonban csak úgy engedélyezte volna, ha az önkormányzat is társtulajdonossá válik. Így került az öregotthon a Gyérestől mintegy 20 kilométerre fekvő Bágyon református szórványgyülekezetébe. A többségében unitárius lakosságú falu 25 tagú református gyülekezetében örültek, hogy a romos egyházi telekre végre élet költözik: a kétszáz éves felújított épületbe került az adminisztráció, az öregotthon lakói számára pedig nyugati támogatással két új épületet emeltek. A szűkös büdzsét ma is két holland alapítvány egészíti ki: egy-egy ellátott idős ember havi 1600 lejébe kerül az alapítványnak, és bizony nem mindenki tudja fedezni amegszabott 1350 lejes alapösszeget sem.
„A családi törvénykönyv nemcsak azt írja elő, hogy a szülőknek hogyan kell bánniuk a gyerekükkel, hogy a gyámhatóság ne lépjen fel ellenük, hanem arról is rendelkezik, hogy a gyerekek kötelesek gondoskodni öreg szüleikről. Az állam azonban csak a gyerekek jogaival foglalkozik, az idős szülőkével nem” – mondja Sógor Gyula. Hosszas jogi huzavonába kerül behajtani a gyerekeken a fenntartási költségeket, olyan esetet is említ, amikor négygyerekes szülők kerültek számkivetetten az öregek otthonába, anélkül, hogy a gyerekek kipótolnák az idős ember kevéske nyugdíját.
Rendszer közadakozásból
Öregotthont profitorientált vállalkozásban fenntartani Romániában lehetetlenség. Ez a történet szolidaritásról, emberi elkötelezettségről szól” – magyarázza Tokay Rozália (képünkön), a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulata által fenntartott kolozsvári Szent Kamill Szociális Otthon vezetője. A gyerekkori bénulás következtében mozgássérült képzőművész hölgy rendszerváltás utáni élete egybeforrt az 1990-ben létrehozott egyesület, és a 2000-re megépült első magyar kolozsvári szociális intézmény történetével. Tokay Rozália jegyezte be az 1989 utáni első magyar egyesületet Kolozsváron, Gheorghe Funar pedig csak úgy akarta aláírni az öregotthon építési engedélyét, ha az egyesület nevéből kiveszik a magyar szócskát. Hosszú, több éves hercehurca következett, míg az Ausztriából hozott használt ruha árából mégiscsak elindult az építkezés.
„Amikor Bécsben a Kamilliánus Rend vezetőjének arról beszéltem, hogy készen állunk az építkezésre, de nincs pénzünk, visszakérdezett: van-e hitem? Amikor azt mondtam, hogy igen, ezekkel a szavakkal küldött haza: kezdjétek el az építkezést, mert a pénzről Isten gondoskodik” – mesél a kezdetekről. Az ingatlanegyüttes építésének minden mozzanatára igaznak bizonyult az osztrák szerzetes jövendölése: nemcsak a két tágas épület emelkedett fel adományokból, közadakozásból, de működését is az biztosítja. A hatvan főre tervezett öregotthonnak ma 40 lakója és 32 alkalmazottja van. A lakók 30 százaléka képes fizetni a bennmaradás költségeit, a fenntartáshoz szükséges pénz többi részét saját bevételekből és adományokból fedezik. Egyik emeleten vendégszobákat rendeztek be, ahol Kolozsváron tartózkodó szállóvendégeket fogadnak.
Tokay Rozália szerint Románia nemcsak abban különbözik Európa civilizáltabb részétől, hogy nem támogatja állami szinten az idősek ellátását, hanem abban is, hogy megdézsmálja azokat, akik önerőből erre vállalkoznak. Eddig több beadványt küldött a román törvényhozásnak, hogy legalább az adóktól és illetékektől mentesítsék az alapítványi működésű szociális intézményeket, de választ sem kapott. Az éves állami támogatás pedig kéthavi gázszámla költségeire lenne elegendő. A 200-300 lejes fejkvóta állami kifizetésére volna ugyan lehetőség, de cserébe az állam mindenbe beleszólna: többek között abba, hogy kik kerülhessenek be az intézetbe. Ezt a fajta együttműködést az alapítvány nem vállalja, hiszen a költségeik töredékének finanszírozásáért nem hajlandók lemondani önállóságukról.
Nyugati minta, romániai gyakorlat
Az elmúlt 25 esztendőben Romániában az egyházaknak és a magánalapítványoknak köszönhetően sok minden jó irányba változott az idős emberek ellátása terén, a nyugati modellt azonban nem sikerült meghonosítani. Az Európai Unió nyugati térfelén minden idős ember alanyi jogon jogosult szociális intézményi ellátásra, az intézményi beutalással járó gondozás költségeit az állam fedezi, amennyiben az érintett nyugdíja ezt nem teszi lehetővé. Az idős ember egyházi, alapítványi vagy magántőkével működő öregek otthonába kérheti felvételét. Nyugaton külön kategóriát jelent a magánintézmények luxuskörülményeket kínáló szolgáltatása, amit az igénylő fizet, cserébe viszont élete végéig külön szobát kap.
A hazai gyakorlat zömében egyházi és alapítványi tőkével működik, és az egyre fogyatkozó nyugati segítséggel fenntartott öregek otthona hálózatát jelenti. Ebben a rendszerben az ortodox egyház által működtetett szociális házak vannak előnyben, amelyek rendszerint a helyi önkormányzatokkal közösen kínálnak olcsóbb bekerülési lehetőséget a gondozásra szoruló, idős embereknek.
Amíg nem muszáj, szinte senki sem jön – szól Sógor Gyula tapasztalata. Sokan érdeklődnek, fontolgatják a lehetőséget, aztán amikor minden kötél szakad, megérkeznek a szerződés aláírására. Általában egy hónap próbaidő következik, ami alatt mindkét fél felmondhatja a megállapodást. Tokay súlyosabb esetekről is beszél, amikor a hozzátartozók eladják a szülő feje fölül a házat, és valaki értesíti az alapítványt, hogy az idős ember valamilyen pincehelyiségben vagy barakkban tengeti életét. Ilyenkor érte mennek, behozzák az intézetbe, az állami szervek ugyanis nem nagyon törődnek ezekkel az esetekkel.
Petőfi a tömbházrengetegben
A kolozsvári Hajnal negyed egyik csendes, félreeső utcájában felépített Szent Kamill otthon épületei által közrefogott udvaron Petőfi mellszobra fogad, nemzetiszínű szalagos koszorúkkal. A leányanya-központtal, magyar bölcsődével és óvodával kiegészítendő szociális épületegyüttes udvarát hamarosan gyerekzsivaj tölti majd be. Az otthon vezetői így is szeretnének családiasabb környezetet teremteni az öregek számára. Akik hamarosan nem csak Petőfi mellett, hanem történelmünk több nagy alakja mellszobrának társaságában pihenhetnek majd az udvaron. Tokay Rozália szerint a kolozsvári román hivatalosságoknak nem tetszik a magyar szoborpark ötlete, de nincs mit tenniük. Ő már Funar óta megszokta, hogy nem szabad engedni. Mert azért fontosak a magyar szociális intézmények, hogy ne csak magyarként éljük le az életünket, hanem az elmúlás időszakában is valahol otthon legyünk Erdélyben.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Börtönnapló írásban és képben
A XX. század ideológiai harcaiban nem csak a tömegeket manipuláló, érvényesülni akaró politikai gesztusok voltak jelen, a megfélemlítés, az ellenőrizhetőség kiépített aparátusa szörnyeket szült. A szókimondó, meg nem alkuvó, netán szervezkedésbe kezdő ellenzékiekből gyártottak szörnyeket, megszégyenítve, bemocskolva barátok, családtagok előtt is.
Ahogy az egykori elítélt Pietsch Miklós fogalmaz, a drákói szigorral fellépő, politikai megrendelésre vagdalkozó ügyészek lemetszették az elítélteket a társadalom testéről. A szabadulás után többségük próbált megválni az átélt rémképektől, a hosszas megaláztatás nyomasztó emlékeitől, bármilyen személyes tárgytól, ami az igaztalanul nyakukba vart bűnök miatti börtönévekre utalt. Volt viszont, aki az átélt borzalmas időket kibeszélte magából napló, versek vagy éppen a vizuális művészet nyelvén. Így tett a kommunizmus legkegyetlenebb erdélyi közösségi megtorlásában, a Szoboszlay-perben elítélt Pietsch Miklós is, aki írásban és képben ragadta meg az embert próbáló, de lelket-szellemet kovácsoló éveket. Pietsch Miklós Aradon született 1934-ben. Családjuk, a Hunyad megyei Fehérvíz falu régi famíliája a Bágya nevet viselte, ahová beházasodott sziléziai származású nagyapja. 1946-ban kisajátították a fehérvizi birtokot, és a család Miklós édesanyjának városába, Aradra került. Itt házukban gyakran megfordult Szoboszlay Aladár plébános és báró Huszár József földbirtokos, a Szoboszlay-féle szervezkedés főszereplői. Az 1957-es letartóztatások után Pietsch Miklósnak és édesapjának, dr. Pietsch Béla ügyvédnek az volt a bűne, hogy lakásukba fogadták és szóba álltak a kommunizmusellenes szervezkedőkkel, amiért fejenként több mint tíz évet kaptak. 1964-es szabadulása után Pietsch Miklós építészmérnöki diplomát szerzett, és az 1970-es évek közepén Sepsiszentgyörgyön dolgozott, majd családjával a németországi Heidelbergbe telepedett. Önképző módon, de komoly érdeklődéssel fordult a képzőművészet tanulmányozása felé, és az impresszionizmus szellemében festett kisebb méretű képeket. A művészi hajlamot édesapjától örökölte, aki autodidakta festő és sikeres színműíró volt. A meghitt boldog élet színtereiről vett csendéletek és erdélyi táj- és faluképei mellett a fiatalon megélt szörnyű, pokolian nyomasztó börtönévek dermedt világát is kifestette magából, de ezúttal már nagyméretű vásznakon. Évtizedekkel a börtönévek után írta meg Börtönnaplóját és ragadta meg képben a megélt sérelmeket, elfásító zártságot. A börtönsorozat kompozícióit már nem az impresszionizmus lágy jegyeivel festi, az átélt emberi lét alsó határait súroló nyomorúság a könyörtelen expresszionizmus és a szürreális látásmód elemeivel tör fel e vásznain. A börtönkörülmények szorongató zártsága a legőszintébb emberséget hozza ki az elítéltből. Így ír erről naplójában: „A legfontosabb, hogy ne felejtsek el semmit. Amivel még rendelkezem, az a gondolkodás és emlékezés képessége. (...) Ez az én életem, és ezzel így fogok gazdálkodni. Küzdeni fogok azért, hogy minden másodpercét értékesen töltsem. Ökölbe szorítom kezem, és nagyot sújtok a levegőbe.”
A kívülálló szemlélő számára lidércálomszerű, távoli fantázia látványa nyílik meg e Pietsch-festményeken. Az ember fizikai és lelki gyötrődését az alkotóban felgyülemlett embertelen, kiszolgáltatott helyzetek vezérelték, valahogy úgy, ahogy ezt Hieronymus Bosch és Francisco Goya klasszikus műveiről ismerhetjük. A Pietsch-képeken nemcsak a látott, de a közvetlenül megélt lelketlen borzalmak barnássárga, sápadt monotóniája ragad meg. Ez látható például a Sárga cellában című kép beszűkült terű, az egymásrautalt rabok feszélyező létének, de megmaradt emberségének megragadásában, vagy a sokalakos Jönnek az ökrök című, a munkalágerben nyüzsgő, a leves érkezésére összetömörült elítéltek személytelen, már-már állativá torzult arcán. A ma Németországban élő Pietsch Miklós úgy döntött, e börtönsorozat festményeit a Székely Nemzeti Múzeumnak adományozza. Így nemcsak egy egyedi meglátású műalkotás-sorozattal lettünk gazdagabbak, de a Pietsch-képek a korábban politikailag ellenvéleményen gondolkodók és az erdélyi magyarság XX. századi megaláztatásait, börtönben – és nemcsak ott – átélt szenvedéseit, a társadalom szélére sodrását dokumentálja erős kifejező erővel.
Sántha Imre Géza, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A családkutató
Adatforrástárlatot nyitott múlt év decemberében az Erdélyi Genealógiai Társaság Sepsiszentgyörgyön a Köntés Kiállítótérben, és ez év elejéig családkutató információs pontot és családfarajzoló műhelyt működtetett itt Kocs János, a szervezet vezetője. A szűk hónap alatt mintegy száz érdeklődő fordult meg ott, öten tájékozódtak komolyan, s közülük két család kívánja megrajzolni saját ős- és családfáját.
Kocs János 1956-ban született Székelymuzsnán, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Líceum elvégzése után a brassói műegyetemen szerzett villamossági mérnöki oklevelet. A sepsiszentgyörgyi IAME vállalatnál, majd a Selectronik kábeltelevíziónál dolgozott, jelenleg az RCS–RDS szolgáltatónál műszaki felügyelő. Családkutató, 2005-ben megalapította az Erdélyi Genealógiai Társaságot, melynek elnöke. Mostanig mintegy 245 ezer ember adatait dolgozta fel. Vele készítettünk interjút.
– Mikor szeretett bele a genealógiába? – Már kiskorom óta érdekelt a családtörténet, mivel nagyapán Argentínában élt, édesanyám ott született. Nem volt szabad levelezni, de én kíváncsi voltam, mi van vele. Az áttörés 1989 után jött, amikor megjelent az internet, és az egyik levelezőfórumon láttam, hogy valaki egy szomszéd falusi rokonsága – a mátisfalvi Pálhegyiek – felől érdeklődik. Visszaírtam, hogy ismerem Pálhegyi Gábort, testvérét, Bertát, és név szerint felsoroltam hozzátartozóikat: élettársakat, gyermekeket, vejeket, unokákat. Erre öt perc múlva érkezett a válasz, hogy amit én leírtam, az több, mint amit kétéves fizetett kutatómunka után egy magyarországi családkutató iroda küldött neki. Megkérdezte, lenne-e kedvem foglalkozni vele. Kedvem éppenséggel volt, az amerikai hölgy pedig mondta, tudja, hogy ez időt és pénzt igényel. Szerinte a mátisfalvi Pálhegyiek közül a világban mintegy 350 élhet. Ez véges szám, egyenként fel lehet keresni őket, s ha hajlandó vagyok neki ebben segíteni, állja a költségeket. Megvolt a módszer: elő a telefonkönyvet, felhívni minden Pálhegyit, időpontot egyeztetni, aztán elmenni a településekre, a temetőkbe, keresgélni az egyházi család- és anyakönyvekben az állami levéltárban, polgármesteri hivatalokban. 2004-ben már szabadon lehetett a levéltárban kutatni. A hölgy készült haza Erdélybe, megnézni, honnan vándoroltak ki a dédszülei. 2005-ben el is jöttek heten Amerikából. Megszerveztük a családtalálkozót Mátisfalván a kultúrotthonban, 150-en gyűltek össze Pálhegyiek és leszármazottak. Akkorra már 5700 személyt vezettünk fel egy 40 méteres családfára, amit kiállítottam. – Hogyan készítette az óriási családfát? – A hölgy, aki harmadik generációs amerikai, tudta, mivel jár a családkutatás, és felszerelt: küldött digitális fényképezőgépet, laptopot, családfarajzoló programot, riportermagnót, tehát mindent, ami szükséges volt. Mondta, számára ez nagyon fontos, műtétre készül, nem tudja, túléli-e, de azelőtt ezt szeretné lebonyolítani. Az erdélyi utat követően megműtötték, felépült. Utána még egyszer eljött Erdélybe, látszott rajta, hogy megkönnyebbült. Az 1700-as években a székelymuzsnai anyakönyvekben találtam egy Kocs-Pálhegyi házaspárt, szerinte én vagyok a legközelebbi erdélyi rokona, mert velem tud értekezni. Közben kerültek más érdeklődők is. Egy amerikai, aki az öt bukovinai székely faluba telepedett családok eredetét kutatta, az akkor Pesten élő Elisabeth Long kérte a segítségemet. A családnév alapján kikerestük az anyakönyvekből, mely településeken vannak hasonló nevű családok. Neki a DNS-minták levételénél segítettem, és én hordoztam a terepen. A most élő legidősebb férfiaktól vettünk DNS-mintákat (lepedéket). Megjegyzem, ugyanezt tettük a Pálhegyi család esetében is, és nagyon szépen találtak az eredmények. – Hogy indult be a nagyüzem? – Nem volt igazán nagyüzem. Szabadidőmben foglalkoztam családkutatással, és amikor 2007-ben megengedték a levéltári fényképezést, nagy lendületet vett a munka. Előzőleg 2006-ban már lemásoltam a tamásfalvi anyakönyvet, kifizettem az oldalankénti fénymásolási díjat, akkori pénzben egymillió lejt pengettem le az állami kincstárban. Egy magyarországi vegyészmérnök érdeklődött, s megelőlegeztem a kutatását. Amikor át akartam adni, s mondtam, hogy költségek is voltak, nem kellett. Öt év elteltével ismét megjelent, továbbra is ki akarta deríteni, hogy lófők voltak-e az ősei. Akkor rendeztük a régi számlát. – Hogyan kezdte a családfarajzolást? – Próbálkoztam Word- meg Excel-programban. Nem is néztek ki rosszul, de amikor valakinél harmadik feleséggel találkoztam, egyszerűen nem tudtam feltüntetni. Miután az amerikai hölgytől megkaptam a családfarajzoló programot, és megtanultam használni, rájöttem, egész elegánsan ábrázolható ez is. Székelymuzsna kis falu... Megrajzoltam a saját családfámat, a feleségemét, s ezek már sekély mélységben találkoztak: több ős is egyezett. (Felesége szintén székelymuzsnai származású, Gedő lány – szerk. megj.) Rájöttem, hogy az addig külön-külön ápolt családágakat össze kell vonni, mert vannak többön is megjelenő azonos egyének. Az összevonás után derült ki, hogy akkorra már közel 40 ezer személy adatait dolgoztam fel. – A program jelzi az átfedéseket? – Ha talál két azonos nevű, azonos dátumon született egyént, rákérdez, hogy ugyanaz-e. Nagyon meg kell vizsgálni, mert bizony megesett, hogy különbözött. A kilyéni és rétyi Székely családdal volt gondom. Amikor láttam, hogy három-négy hónapra születtek a gyerekek egymás után, gondoltam, hogy valami nincs rendben. Átvizsgáltam, s kiderült, a kilyéni előnevű Székelyek Rétyen éltek, és a rétyi előnevűek Kilyénben. Mindkét családban volt Székely Zsigmond, és mindkettőben Horváth Borbála is, és egy időben születtek gyermekeik. Aztán rájöttem, az egyik Horváth Borbálánál van egy P betű, azaz a Petrichevich-Horváth, a másiknál egy N, s akkor szétválasztottam az ágakat. Kiderült, akik a királybíró Székely Zsigmondtól származtatják magukat, azok valójában nem tőle származnak, és fordítva. – Milyen más érdekességekbe botlott? – Vannak „csapdák”... Nagyon figyelmesen kell böngészni a régi anyakönyveket. Nem egyszerű meglátni a különbséget a Kanyó, Kánya és Kónya, a Bartha és Barthó, Bartos és Bartus hasonló hangzású családnevek között. Egy fórumbejegyzésben írta valaki, hogy őse Bágyon született. Elmentem Csíkszeredába, a levéltárban lemásoltam a bágyi anyakönyveket, de nem találtam a családot benne. Rákérdeztem: Bágyon? Igen, Bágyon, jött a válasz. Amikor küldte a papirost, kiderült, nem a Hargita megyei Bágyon, hanem a Kolozs megyei Bágyonban élt a család. Ott megtaláltam. Vannak olyan helyek, ahova soha nem jutottam volna el, ha nem foglalkozom családkutatással. Gógán, Gógánváralja, Oláhdellő, Kisprázsmár, Szilágyerked, Szinérváralja... Ausztráliából jelezte egy elszármazott, hogy erkediek az ősei. Először mindketten azt hittük, hogy a Székelymuzsnával szomszédos Szászerkedről van szó. Aztán kiderült, Szilágyerked. Elmentem a Szilágyságba. Zilah után, Szatmárnémeti felé már messze bent jártam román vidéken, amikor megérkeztem a faluba, s rákérdeztem az első atyafira – románul –, hol találom a református lelkészt. Nem értette. Kiderült, egyetlen román sem él a faluban, de a szomszéd falu teljesen román. Más. „Anno” könyvtári ügyben levittem Demeter Lajost Uzonba, mondtuk Ungvári Barna tiszteletes úrnak, hogy le kellene másolni a családkönyvet. Igen, tudja, hogy le kellene másolni, de ki fogja azt megtenni. Én. Mikor? Most. Kihozta a nagy családkönyveket, aznap végigfényképeztem. Mondtam, utómunka, dupla felvételek törlése, számozás után viszem a másolatot. A tiszteletes nagyon meglepődött, amikor hónapok múlva átadtam a DVD-t. Annyi mindenki annyi mindent ígért már neki, s nem tartotta be. Megegyeztünk, hogy a magyar állampolgárság igénylése okán friss adatokkal kiegészített családkönyvet újból lemásolom, most már egészen más minőségben. – Milyen gondokba ütközött kutatásai során? – Nem egyértelmű a vonatkozó jogi háttér, de akad nehézség a hivatalokban is. Embere válogatja. Van, aki úgy értékeli, ha információt ad ki, azzal ő szegényebbé válik vagy csorbulnak lehetőségei. Ezt nem értem. Törvény engedélyezi minden száz évnél régebbi dokumentum szabad kutatását. Ennek ellenére gond van a katolikus anyakönyvek kutatásával, mert a plébániákon maradtakat nem engedik egészében lefényképezni. Azt mondják, erre rendeletük van. Kifejtettem, lehetetlenség, hogy egy egyház vagy plébános szerzői jogot formáljon az anyakönyvre, hiszen nem jószántából írta, s még csak nem is ingyen, mert kaptak juttatást. Ez közkincs. Ma már úgy lehet megosztani ezeket, hogy nem szegényedik senki, és nagy segítség lenne, mert vannak idős emberek, akik nem tudnak odautazni. – Hány nap volt a legtöbb, amíg nem foglalkozott családkutatással? – ...nehéz válaszolni. Megesett, hogy két napig, de három nem. – Mikor, hogyan alapította az egyesületet? – Megjelent a jogszabály a személyi jövedelemadó két százalékának felajánlási lehetőségéről, s gondoltam, úgyis annyi pénzt elköltök, próbáljunk meg valamit elszámolni. Párhuzamosan bejegyeztem az Erdélyi Genealógiai Társaságot és egy családkutató irodát. Reméltem, ez utóbbi beindul, s a családomnak lesz munkahelye. Megfuttattam, mekkora lehet az érdeklődés. Arra számítottam, tíz emberből egyet fog érdekelni a családja múltja. Nem jött össze. Megtöltöttük szórólapokkal a várost. Nem volt eredménye. Alább adtam: százból érdekel egyet, ezerből... Az sem jött össze. A valós adat: 100 ezerből érdekel egyet úgy, hogy áldozzon is rá. Erre vállalkozást építeni nem lehet. Tehát a családkutató irodát zároltuk. Maradt a civil szervezet. Családtagok, ismerősök átutalták az adójuk két százalékát, és kerültek támogatók is. Például Derzsi Sámuel baróti vállalkozó, aki hallott munkánkról, megkeresett, hogy fontosnak tartja, és szeretné támogatni. Biztatott, hogy másoljunk le minél több anyakönyvet, amíg nem gondol valaki egyet, és korlátozza a lehetőségeket. Őt elsősorban Erdővidék anyakönyvei érdekelték. El is készítettük. Aztán a Humaret Alapítvány utalt számlánkra. Került Amerikából, Svédországból, Olaszországból érdeklődő. Olaszországból inkább románok. Brassó mellől ortodox anyakönyvekből kellett adatokat gyűjteni. Bizony jól fogott a valamikori orosznyelv-tanulás, mert a görög katolikus és ortodox anyakönyveket cirill betűkkel írták. – Mennyi adatot sikerült eddig összegyűjteni? – Erdély összes anyakönyve a cél... Háromszék levéltárba került anyakönyveit mind lemásoltuk, nagyon sokat Csíkszeredában, Brassóban, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Besztercén, Zilahon. A tavaly felértünk Szatmárra és Nagybányára is. Nagyváradon kellene nyitnia a levéltárnak, ott költözés miatt évek óta zárva az olvasóterem. Azzal igyekszünk foglalkozni, amire igény van. Arad és Temesvár messze van, a vonzáskörükbe eső érdeklődőket átirányítom máshoz. Azzal, hogy egy csomó anyakönyvet lefényképeztünk oldalankét, még nincs vége a folyamatnak. Az utómunka településenként akár három hónapig is eltarthat. 760 adatforrást dolgoztunk fel. Ez nem csak anyakönyv, hanem szakkönyvek, folyóiratok is. Másoltuk a gyászjelentőket a Székely Nemzeti Múzeumból, a marosvásárhelyi Teleki Tékából. Megvannak a Háromszékben megjelent gyászjelentések ezelőtt egy évig. Ma már 14 500 név szerepel. Ennél jóval többen hunytak el a megyében 1990 után, de ennyien jelentettek meg a Háromszékben gyászjelentőt. Idáig 245 ezer személy szerepel az adatbázisban. Ezt befejezni nem lehet… – Melyek a további tervei? – Szép lenne főállásban végezni ezt a munkát, támogatókat kellene találni... Könyvet kellene írni… segítséget nyújtani családkutatóknak. Az anyakönyveket valahogyan jobban hozzáférhetővé kellene tenni. A társaság honlapján csak a másoltak jegyzéke szerepel. A Háromszék gyászjelentőit is kereshetővé kellene tenni. Újra kellene indítani a Genealógiai Füzeteket, még ha csak internetes változatban, akkor is. (Csíkszentmihályi Sándor Imre által kiadott, szerkesztett, 1903–1914 között Kolozsváron megjelenő családtörténeti folyóirat. A Genealógiai Füzetek társszerkesztője, szerzője s főképp illusztrátora volt Keöpeczi Sebestyén József címerművész, heraldikus – szerk. megj.)
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékeket idézve töprengeni a jelenről
Az 1928-ban született Kovács Ilona nénit a falu valahai életéről faggattuk. Sok régi embert emlegetett, „akik már a temetőben vannak”. De örömmel említette, hogy egyetlen testvérével ők a legidősebb Kénosban élők. Életüket szülőfalujukban élték le, hiszen amikor fiatalok voltak és elmehettek volna, nem volt szokás az elvándorlás, dolgoztak, és jól érezték magukat családjaikban. Derűsek: egészséges humorral, pajkos mosollyal mesélgetnek a régi dolgokról.
Felkerestük a 90. évében járó Gelérd Sándor bácsit is, aki még mindig méhészkedik. Szinte hasonló a mai életterük is: kis lakószobák, ahol karos padokon pihent meg a kérdező. Mindkettejüknél ropogott a tűz a hűvös tavaszi napokon. Sándor bácsi ma is abban a házban lakik, ahol született.
– Sok utcája van ennek a kicsi falunak – jegyezte meg Ilona néni. – Télen ültünk rea a korcsolyára, vagy kihúztuk a széket, felfordítottuk, és azzal is mentünk. Az erdőn jártak keresztül Udvarhelyre: átalvetőben vitték a tojást, tejet, tejszínt, vajat a házakhoz. „Reggel korán indultunk, délre vissza kellett érni, és mentünk a mezőre” – emlékezett vissza Ilona néni. Amikor ezt felemlegettem Sándor bácsinak, kérdezvén, ha lekésném a buszt, mehetnék-e arra hazafelé, sokatmondóan mosolygott: gyalog nem lehet járni, nem használják már rég a gyalogösvényeket, benőtte a bokor…
Szüleik mezőgazdasággal foglalkoztak. Állatokat tartottak, abból jól meg tudtak élni. Patakfalván volt a csarnok, a felcédulázott tejes kondérokot szekérrel vitték. Ilona nénitől tudjuk: „Gyermekekül hajtottuk a marhákat a mezőre, őriztük, ezzel foglalkoztunk. Kellett dolgozni. Ha egy idegen ment a házhoz, egy székre leültek, nem lehetett beleszólni a nagyok dolgába. Köszönni kellett előre mindenkinek. Magyar világot is éltek. Nyolc osztályt jártak, mert közben román világ lett, és követelték, hogy ennyit ki kell járni. „Románul kellett beszélni, tanfelügyelő is jött. Elég nehéz volt.”
Volt egy téli és egy nyári cipőjük, de olyan gyermek is akadt, akinek nem jutott lábbelire. Mind lehúzták a cipőjüket, és mezítláb mentek be a templomba. Egy héten egy lejre vettek nekik cukorkát, az elég kellett legyen. A gyermekek mind egy iskolába jártak, a tanító a nyolc osztályt egyedül megtanította. Az iskola megsemmisült, Szentmártonba, Udvarhelyre járnak manapság a gyermekek.  Egy disznót levágtak, egy családnak az egy esztendeig elég kellett legyen. Ilona néni úgy véli: „most a luxért kell annyit dolgozni”. Tapaszos ház volt, úgyis felnőttek a gyermekek.
Nem is úgy volt, hogy mindenki menjen ide-oda – fűzte a szót az otthon maradásról Sándor bácsi. Nagycsaládokból mentek inkább el, ahol nehéz volt a megélhetés. Sándor bácsi nem kívánkozott el, a felesége is odavalósi volt. Húsvét utáni beszélgetésünk alkalmat kínált arra, hogy elmondja: nem jártak mindenhová locsolni legénykorukban, csak oda, ahol lány volt.
Összegyűltek cséplés, vagy ősszel a betakarodás után, húsvétkor, karácsonykor. Színdarabot is tanultak, férfiak, asszonyok sokan voltak. Két-három színdarabos bál volt évente, más vasárnapokon tánc, zenész volt, színdarab nem – mondta Sándor bácsi. A környező falvakba is jártak szórakozni, Bágyba például, ahol rokonság volt. Szépen felöltözve gyalog mentek, olyan is volt, hogy reggel jöttek haza. Átöltözött, és ment kaszálni. „Olyankor délben nagyobbat aludtam” – mondta pajkosan.
– Nem vittek el a háborúba, me’ gyenge voltam – emlékezett. Sorkatonai behívója később Máriaradnára szólt. Tüdőgyulladással került az aradi kórházba, hamar felgyógyult, de az orvos személyes szolgálatára maga mellett tartotta – hat hónapig volt Aradon. Utána előbb a szüleivel, a magángazdaságban, majd a kollektívben dolgozott: három évig brigádos, kettőt pénztáros volt, és a kerekes műhelyben is dolgozott. Mindig voltak állatai. 1950-ben megnősült, akkor „szerelte” a méheket: „két rajt vettem, arra ütte a pénzem”. Kedvelték a mézet, megtermeltették. A többletet eladták. „Most is el tudnám adni, ha lenne…” Sándor bácsi vallja: „Csípősek a méhek, de szeretem őket. Ha megmar sem dagad fel a helye.”
A kollektív gazdaság méhészeként egy alkalommal vándoroltatta az állományt Olténiában. Legtöbb negyven saját család méhe volt, legutóbb harminc. „Eltelt az idő kicsit” – villant a szeme. Ma tizennégy méhcsaláddal foglalkozik, ezeket már nem akarja eladni. Lányával, vejével és unokájával lakik egy udvaron, két dédunokája és lányunokája nem velük lakik. „Nincs más, aki rendezze a méheket” – mondta szerényen, amikor rákérdeztünk, hogy még mindig maga rendezi-e. Megemlítette: betegség soha nem volt közöttük. A jó méz titkáról elárulta: akkor a legfinomabb, amikor a méhek lefedik a lépet. Le kell kaparni a viaszfödémet, és utána lehet pergetni. Sajnos nem kóstolhattuk meg a tavalyit, mert nem tudott elvenni tőlük a kedvezőtlen virághordás miatt. Annyit termeltek, amivel kiteleltek. Nem járt még idén a méheknek az idő – Sándor bácsi tett egy szálfát a tűzre, és elkísért.
Sok juhuk volt, teheneket tartottak Ilona néniék. Jó volt az eszteringahajtás is. Pontosított a kedvünkért: hajtották a fejős állatokat a fejőlikra. Hátul szájván volt. Finom volt a frissen oltott tej – merengett Ilona néni. Számára ma is jobb Kénosban, mint városon. Lányának van tömbháza, de nem tud ott ülni.
Tíz éve özvegy, de közel lakik az unokája, akinek menyasszonya is van. Bejárnak, nincs egyedül. „Jobb falun, az ember kimegy az ajtón, lát valamit, valamihez hozzáfog.” Ottjártunkkor a kertben az unokájával rózsafákat metszettek. Tyúkok vannak, a teheneknek szénát ad. Mindig akad, mivel foglalkozni. Nyáron nem tud a mezőre menni, messze vannak a kaszálók. „Nem is kell most takarni. Fésülik fel géppel, és hozzák haza.” A tél a majorság- és állatrendezéssel eltelik. „Ezelőtt jó volt: nappal is mentünk egymáshoz fonni. Összeültünk, jókat mondtak az öregasszonyok, olyan jól eltőtt.. Kendervásznat szőttek, csináltak belőle köntöst, a gyapjúból szoknyát. „Nem volt ilyen bő világ. Most mindenki otthon ül, nézik a tévét."
Vasárnaponként a leánya visz ételt. De amit maga főz, azt szereti. Régi ételeket: tormás tárkonyos levest, pityókás tokányt, puliszkát csirkemártással. Régen szilvát aszaltak. Volt aszaló, olyan fonott, mint a kosár – magyarázta. Alatta tüzeltek. Télen megfőzték az aszalt gyümölcsöket, és azt ették. Ősszel szaragózát, csipkebogyót szedtek, pecset főztek belőle. „Most úriság van a miénkhez képest. Minden lehetőség megvan, de a miénk jobb volt. Ha nem is volt minden, jobb volt. A régiek már, ugye, elmúltak? – nézett rám kérdőn. Fiatalságuk idején a fehérnépek varrtak, fontak, szőttek. Rámutatott a falvédőre: mennyit kérték a magyarországiak… Bármennyi pénzt adtak volna érte, de amíg él, nem adja el. Hogy télen még mivel telnek a napjai? Itt van a Biblia – mutatott az asztalra. Majd fellebbentette a takaró papírlapot a patinás könyvről.
Molnár Melinda 
Székelyhon.ro

Népviseletbe öltözött a Homoród mente
Az oklándi egyházközség adott otthont az elmúlt hétvégén immár második alkalommal megrendezett Homoród menti népviseleti találkozónak.
Az érkezőket a falu tájházának udvarán a helybéli asszonyok által készített hagyományos, kemencében sült kiflivel és vackorpálinkával fogadták a szervezők, akik a bejelentkezés után örömmel vették tudomásul, hogy tizenhét településről – Kápolnásfaluból, Szentegyházáról, Lövétéről, Almásról, Oklándról, Újfaluból, Székelyzsomborról, Darócról, Jánosfalváról, Városfalváról, Szentpálról, Recsenyédről, Bágyból, Szentmártonból, Abásfalváról, Homoródkeményfalváról és Petekről – több mint kétszáz vendég érkezett.
Az ünnepély ökumenikus istentisztelettel kezdődött: Kelemen Levente helyi lelkész köszöntötte az egybegyűlteket, az istentiszteleti szolgálatot pedig Simó Sándor unitárius esperes, Fülöp Szabolcs református lelkész, Tamás Huba római katolikus plébános és Kúnos Lajos evangélikus lelkész végezték, mindannyian kiemelve hagyományos értékeink megtartásának fontosságát. A vallásórás gyerekek az ároni áldást énekelték el, majd Cseke Miklós polgármester köszöntője után Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke, a rendezvény fővédnöke a népviseletek megőrzésének fontosságát hangsúlyozta – számolt be lapunknak Kelemen Éva helyi szervező. Az ünnepi istentisztelet után a népes tömeg a falu központján vonult végig – két hagyományőrző lovas és az abásfalvi népi zenekar vezetésével érkeztek meg a művelődési házba.
A folytatásban Szarka Gábor konzul köszöntötte a részvevőket, majd Salló Szilárd, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont munkatársa tartott előadást a Homoród menti népviseletekről. A színpadon elhelyezett Kárpát-medencei népviseleteket a Jászberényből érkezett vendégek, Papp Imre és Péterbencze Anikó mutatták be, mezőségi tánccal színesítve előadásukat.
A különböző falvak képviselői is bemutatták jellegzetes viseleteiket, beszélve arról is, hogy manapság milyen gyakran, illetve milyen alkalmakból öltik magukra ezeket. A találkozó a művelődési ház udvarán, közös ebéddel zárult.
Székelyhon.ro

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Bágyoni Szabó István íróval, költővel
Felénk siető égi postások
– A magyar nyelv és irodalom szakos tanári diploma megszerzése után, 1964-ben első állomásod a Maros megyei nagysármási középiskola volt. Ha szüleim 1962-ben Pusztakamarásról nem Mócsra, hanem az egyazon távolságra lévő Sármásra adnak, hogy továbbra is magyarul tanuljak, tanárom lehettél volna… Hogyan emlékszel vissza erre a mezőségi nagyközségre, a század eleji, anyaországi telepesek utódaira, megmaradásukért, identitásmegőrzésükért való küzdelmükre?
– Kérdésedből sok mindent kiérzek. Példának okáért azt, hogy alaposan ismered Sütő Andris gyermekkori vidékét, a minden értelemben dimbes-dombos, tavas-tócsás Mezőséget. No meg azt is – és ennek örülök –, hogy ezek tudtában is bátorkodtál belelapozni A lovak estére hazaérnek című regényembe. Amely voltaképpen az általad is említett kérdéseket – magyar betelepítések, majd román „magyartalanítások”, iskoláink és egyházaink erkölcsi-anyagi leépítése stb. – próbálja feszegetni. Úgy tűnik, Sártelek – ez Nagysármás regénybeli neve – és környéke talán ilyen értelemben Erdély egészét, annak jövőbeni sorsát – és persze, annak kritikáját – sejthette volt a bukaresti „főolvasók” szemében, mert a kötet csak tízéves késéssel jelent meg – és persze, Budapesten. Ma is tisztelettel emlékszem Nagysármás és vidéke neves embereire, Hermán János tiszteletesre, aki dombról prédikálta szerte halotti búcsúztatóit, hogy öblös hangját az Úristenen kívül mi is hallhassuk, Páll András doktorra és segédjére, sógoromra, néhai Sarkadi Vilire, akik alatt nem pihent meg az egyfogatos kordély, valahányszor a telepeken élők egészségéről, mentésről volt szó. Meg Laci gyógyszerészre, a mesemondó Juliska nénire… És álljon itt még valami: Sármásra érkezésem talán első „felelős” megbízatása, a kollektív gazdaság kukoricafosztásán való részvételünk mellett, a népszámlálás helyi bizottságában való részvételünk… Hát részt is vettünk: de egyetlen magyar név után sem ceruzával jelöltük be a nemzetiségi hovatartozást. Ahogyan a központi „megbízott”, Sticlaru elvtárs követelte. Csak gyaníthatjuk, hogy az éj leple alatt hány nem román családból fabrikálhattak – radírozás után – román nemzetiségűt…
– Alig 3 év után léptél még egyet Kolozsvár felé. Pontosabban Tordára, ahol a középiskolai oktatáson kívül felruháztak aligazgatói teendőkkel is. Akkor kezdődött a nemzetiséget is romboló „aranykorszak”: az erdélyi magyarság elsorvasztásának „legtermékenyebb” időszaka… Mennyire lehetett követni és betartani, üllő és kalapács között, a sütői gondolatot: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”?
– Torda előtt volt még egy megállóm: Harasztoson helyettes tanárkodtam egy éven át. Ezt a falut voltaképpen a Torda közeli lőtér és a Nagyenyed felé futó országút választja el szülőfalumtól, Bágyontól. Apósom – tudni kell, hogy voltaképpen a nősülésem lódított ki Nagysármásról Torda felé; feleségem ott dolgozott, lakásunk is ott várt rám… –, nos: apósom pöfögő kis Simsonjával furikázgattam naponta a tordai Jósika utca és a harasztosi iskola között. És nem kis veszélyek közepette – időnként bizony az épp lőgyakorlatot végző kiskatonák süvítő golyózáporai alatt… Most látom, ezzel a fejem fölött zajló kisded légi csatákkal sokat sejtető főpróbákat rendeztek számomra az égiek… Jó előre sejthettek volna valamit…? Vagy figyelmeztetni szerettek volna valamire? Gondolom, eddigi katedráim igen-igen változatos „összetétele” maga volt a figyelmeztető: Nagysármáson – a pályaválasztáskor behirdetett „középiskola” nem is volt középiskola, pontosabban a középfokon nem voltak magyar osztályok. Így óráim számát zeneoktatással, kórusvezetéssel pótolták; Harasztoson pedig csak a román V–VII. osztályokban „jutottam szóhoz” – tiszta magyar szakos végzettségem ellenére mateket, történelmet, ének-zenét kellett tanítanom… persze román nyelven. „Ne az égiekkel perlekedj, édes fiam! – nyugtatott édesanyám –, ezeket a tordai földieket kellene nagybátyádnak megkeresnie az érdekedben.” Tudni kell, hogy középiskolás koromtól én tordai nagybátyámnál, „Kicsi Pistánál”, a vidék híres csizmadiamesterénél voltam „kovártélyban” – mondhatni: szolgadiákként…, s csak nagy ritkán látogattam haza, Bágyonba. Kolozsvári egyetemi éveim alatt úgyszintén… Vásárhelyi Géza költőbarátom, falum körzeti orvosa egyik poharazgatásunk közben meg is jegyezte: „Maholnap én leszek az igazi bágyoni, kedves Bágyoni!” Visszatérve a kérdésedhez, a sütői gondolathoz: egyszer csak hagytam csapot-papot, a nem reám szabott katedrát, és munkahely után néztem Tordán. Így kerültem a város turisztikai hivatalához.
– Fontos volt, hogy néhai Lászlóffy Aladárral és Vásárhelyi Géza orvos-költővel Tordán 1970-ben beindítottátok a Jósika Miklós Közművelődési Kört, amely a kommunista diktatúra éveiben Aranyosszék talán legmeghatározóbb magyar szellemi műhelyévé vált…
– Igen, ma is úgy látom. Ezzel az akkor egyáltalán nem veszélytelen lépésünkkel bizony nem csupán a volt mészkői papköltő, Balázs Ferenc szellemi hagyatékát, a „magyar vidékfejlesztést”, mint mozgalmat élesztettük újjá, hanem – kissé nagyképűen fogalmazva – visszaadtuk annak az erdélyi városnak a hitét, amely város jó négy évszázaddal azelőtt a szabadság, a lelkiismereti szabadság gondolatát álmodta meg Erdély és Európa népei számára. Szabadon élni, lelki és szellemi szabadságban alkotni, magyarul is… Persze, föl kellett kutatnunk a város azon intézményeit, fórumait, neveket, akik a hajdani „magyar Torda” emblematikus figurái voltak – vagy lehettek. Hiszen 1970 körül sem helyi magyar színtársulat, sem tordai vagy Aranyos vidéki magyar lap már nem létezett… Hogy a régi református vagy unitárius gimnáziumokról ne is beszéljünk. És még valami: rendre haza kellett hívnunk – csalogatnunk? – azokat az irodalmi-közművelődési nagyságokat, akiket Torda és Aranyosszék szórt szét a világban: a két Lászlóffytól el egészen Székely Jánosig, Mikó Imrétől Létay Lajosig, Anavi Ádámtól el egészen a színész Miske Lászlóig, a szobrászművész Suba Lászlóig, az iparművész Egri Lászlóig… Nos, a Jósika Kör hatalmas helyi sikerei – és kiszállásai, hiszen ott voltunk mi a farkaslaki Tamási-emlékmű avatásán, ott a székelykeresztúri Petőfi-szobor avatásán; Kövenden és Torockón rendszerint felléptünk hol versműsorokkal, hol az épp aktuális Brassai Sámuel-emlékesteken – úgy látszik, mifelénk fordította a még létező magyar hivatalosság figyelmét. Történt ugyanis, hogy 1972-ben Nedelka Géza tanügyi inspektor meghívott, foglalnám el az ő rövidesen megüresedő posztját, a tordai Mihai Viteazul Líceum aligazgatói székét. Egykori tanárom ajánlatát elfogadtam, már azért is, mert tudtam: Géza Csíkszeredába készül, családot alapítani.
– 1974–89 között Kolozsváron kapsz állást, mégpedig az egyetlen írószövetségi hetilapnál, az Utunknál.
– Tovább kellett lépnem, bár nagyon szerettem tordai középiskolás tanítványaimmal dolgozni. Isten bizony, sokszor úgy éreztem magamat a katedrán, mintha a „jósikakörös” dolgaimat folytatnám. Katedrám összetételéről ne kérdezz! Magyar irodalomtörténetet az első évben nem taníthattam – lévén, hogy Imreh Lajos tanár úr, egykori középiskolai magyartanárom itt kollégám volt, és nem is akármilyen –, de tanítanom kellett filozófiát, politikai gazdaságtant és kutyafülét… Középiskolai időszakom második éve aztán megnyugtatóan kezdődött: Imreh tanár úr nyugdíjba vonult, én meg hozzáfoghattam elképzeléseim valóra váltásához. Végre, szakomat oktathattam! Igen ám, de történelmi ismeretek hiányában – már ami a Trianon utáni erdélyi históriát illeti – az elmélet csak üres szólam. Tettem a magam dolgát: kisded színpadi valamit írtam tanítványaim számára Egy nap az Erdélyi Helikon szerkesztőségében címmel, amelyben a vesztes magyarjaink közül felvonultattam a Kuncz-fiúktól Kós Károlyékig szinte mindenkit…, persze a nyertes Emil Isacot és Octavian Gogát is… Úgy tapasztaltam, hogy attól a „bemutatótól” számítva – mert külön „rendezvényen” mutattuk be – tanítványaim zömmel a maguk helyén tudták a történelmi változásainkat értelmezni. Hogy később aztán mi történhetett, nem tudhatom, de a téli vakáció első napjaiban jött a hír Kolozsvárról: tordai kinevezésemet a megyei főinspektor nem írta alá. Punktum. Hetekig feleségemmel együtt fásultan figyeltük sorsunk alakulását. És jött a megváltás! Életmentőnek bizonyult az Utunk főszerkesztőjének, Létay Lajosnak az üzenete – Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán hozták a hírt, személyesen –: van üresedés a lapnál, januártól szívesen fogadnak! Pillanatot sem gondolkoztam az ajánlaton. Mondtam is Köntös-Szabó Zolinak: „Mögénk álltak az égiek! Valaki nem felejtette el, hogy Létay apósa, a jó emlékezetű Lőrinczy Árpád tiszteletes úr bizony konfirmáltató papom volt Bágyonban…” Zoli fülembe súgta: „Ezt Létay bátyánk katonatársa, az a bizonyos Ceaușescu aztán meg ne neszelje!” És történt, hogy 15 éven keresztül „utunkos” lehettem.
– A kolozsvári évek teremtik meg a publikálási lehetőséget, s szinte két-három évente teszel le egy-egy kötetet az olvasók asztalára. Ezek közül egyik legjobb regényed a Kések ideje (1979), amelyben a múltat összekötöd a jelennel, s megszületik egy fájóan szép lírai vallomás szülőföldedről, az Aranyos mentéről, Bágyon vidékéről. Kritikusaid azon nyomban párhuzamot vonnak Sütő András korábban írt Anyám könnyű álmot ígér c. kötetével. Miről szól a kötet, hogyan fogadta a szakma?
– A könyv voltaképpen a mindenkori történelmi időknek kiszolgáltatott „collectáló” diákok életéről szól, akik hol európai peregrinációkon vesznek részt, hol önvédelemre alkalmas kések gyűjtését kénytelenek megszervezni… Mert másként elvesznének – akár a holland utcasarkokon, akár Aranyosszék mindig is veszélyeztetett kapualjaiban. A főhős Jeney Vaskóban álom és valóság kegyetlen kavarodása – olvasmányélmények és gyermekkori emlékek váltakozó valósága teremti meg azt a szülőföld-hangulatot, amely tovalendíti a témán netán eltöprengő olvasót. A szakma, örömömre mind Erdélyben – Kántor Lajos és Láng Gusztáv révén –, mind pedig Magyarországon – Fodor András által – megtisztelő elismeréssel fogadta prózámat, az időközben napvilágot látott versköteteimmel együtt. Aminek örülök, hiszen Budapesten kényesek ám a mi mondatainkra…
– Az 1989-es áttelepedés után következik néhány rövid-hosszabb időszak egyik-másik budapesti lapnál: az Uniónál, az Új Magyarországnál, a Pest Megyei Hírlapnál, a Szabad Földnél. Hogyan foglalnád össze ezt a periódust: valóban az anyaországi útkeresés és az önmegtalálás évei voltak ezek?
– Amennyiben újságírói mivoltomra gondolunk: ezek a lapok mindenképpen „az önmegtalálás” lehetőségei voltak. Anyagilag sem utolsók. Hiszen meg kellett ám kapaszkodnunk. Ráadásul: feleségem nem vállalhatott munkát, hiszen kisfiunk egyéves, karon ülő kis lurkó volt még… s az állampolgárságra is három évet kellett várnunk. Itt kell megemlítenem, hogy egyfajta szerencse is mellénk szegődött: az irodalmi lapok szerkesztői, versrovatvezetői – valamikor vendégeink is voltak kolozsvári lakásunkon – szinte hetente, havonta kérték írásaimat. Ma is őrzöm Bella Pista, Nagy Gazsi, Fodor Bandi, Masszi Péter, Turcsány Péter „sürgető” leveleit, Páskándi Géza pár soros „reagálásait”. Mindezek nem is elsősorban forintokat, hanem mellénk állást, emberbaráti biztatást jelentettek számunkra a világváros vállalt forgatagában… Persze magam sem tétlenkedtem. Az Unió s majd a PoLíSz is szinte mindenik lapszáma közölt erdélyi írást. Emlékszem, mekkora feltűnést keltettek Balázs Ferenc, aranyosszéki papköltőnk fotókkal kiegészített versei, naplórészletei – akárha a tordai Jósika Kör gerjesztette gondolatok így folytatódtak volna énbennem is. De fel-felszisszent az olvasó a Páskándi-írásokra is… Az Új Magyarország kolumnás írásomat hozta egykori kolozsvári lapom, az Utunk régi-új szerkesztőinek – Szilágyinak, Lászlóffynak, Királynak, Mózesnek, Sigmond Pistának – immáron helikonos elképzeléseiről, új lehetőségeiről. A PoLíSzt megjelentető Kráter Műhely Egyesület erdélyi témájú könyveit részben magam szerkeszthettem – örömömre. Végezetül hadd jegyezzem meg: a Pest Megyei Hírlap, s majd a Szabad Föld kulturális rovatvezetőjeként már-már napi kapcsolatban álltam például az akkor még Marosvásárhelyen élő és alkotó Sütő Andrással, de a kolozsvári Fodor Sándorral és a már Magyarországra költözött Huszár Sándorral is. Azt érezhettem, hogy az anyaországi lapok legalább annyira igényelték az erdélyi – főleg nagy öregjeink – írásait, mint mi az itteni „lehetőségeket”.
– Leltár című, Kós Károly halálára írt versedben írod: „kifogytak rajzos arcú, birsalma tekintetű aggastyánjaink”. Valóban megcsappant nagy öregjeink egykori népes hada?
– Fizikai valójukban sajnos meg… De hála az egeknek – no és az asztalunkra letett kézjegyeiknek –, szellemiségüket, nyelvben és nemzetben gondolkodó magatartásukat megtartotta az idő!
– Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi írókkal, művészekkel, itteni olvasóiddal?
– Szerencsém van ezekkel az elektronikus kütyükkel – égi „postásokkal”, skype-pal. Amikor hiányoznak, mert hiányoznak, fogom magam és tárcsázok, vagy ezt-azt bepötyögöm a számítógépembe. Egyszóval: ilyenkor is az égiek sietnek segítségünkre. És amikor már nem tudok mit kezdeni ezzel a 75 éves embert meghaladó technikával, hívom Dávid fiunkat, és a dolgaink egyenesbe jönnek.
– Min dolgozol jelenleg?
– Ezekben a hetekben főleg megbicsaklott egészségi állapotom foglal le… De fáradt derékkal is ott kell lennem a budapesti könyvnapokon. Tavaly karácsonyra két kötetem is megjelent: esszékötetem Egy íróasztal vendégei címmel látott napvilágot Győrben, regénytrilógiámat pedig – Erdélyi hármasoltár címmel – a kolozsvári Kriterion jelentette meg.
Székely Ferenc
hargitanepe.eu

Tizenöt település képviselői mutatták be a Homoród-menti népviseletet
Idén Kápolnásfaluban tartották meg a Homoród-mente népviseletben című rendezvényt, ahol tizenöt település képviselői mutatták be a helyi székely ruhákat. A szombati eseményen két, a témához kapcsolódó kiállítást is megnyitottak.
„Nagyon fontos a hagyományaink felelevenítése, megőrzése. Tudnunk kell, hogyan éltek annak idején az elődeink, és ezt be kell mutatnunk a gyerekeinknek is. Megtiszteltetés, hogy idén Kápolnásfaluban tarthattuk meg a Homoród-menti viseletek bemutatóját” – fogalmazott Benedek László Kápolnásfalu polgármestere.
Nagyjából háromszáz résztvevője volt a rendezvénynek – a település vezetője valamivel többre számított, úgy gondolja, hogy a helybéliek egy része a mezei munkákkal volt elfoglalva, azért nem tudott elmenni – számol be a kronika.ro-n.
Az ökumenikus istentisztelet és a rendezvény ünnepélyes megnyitója után Salló Szilárd népviselettörténeti előadása következett, amelyen a néprajzkutató ízelítőt adott abból, hogy milyen jelentése volt régen az egyes ruhadaraboknak, hogyan öltözködtek a nők, illetve a férfiak. A Kárpát-medencei népviseletek című, ruházatokat bemutató kiállítást Péterbencze Anikó néprajzkutató nyitotta meg. Őseink viseletben címmel egy fotótárlat is megnyílt, amelynek anyagáról Mihály János történész elmondta, a régi fényképeket a kápolnásfalusiaktól gyűjtötték össze. Több mint háromszáz felajánlás érkezett, ebből százat állítottak ki. Meghívottként Szentegyháza, Lövéte, Homoródalmás, Oklánd, Homoródújfalu, Gyepes, Homoródkeményfalva, Homoródabásfalva, Bágy, Homoródszentmárton, Homoródszentpál, Városfalva, Jánosfalva, Daróc és Petek képviselői a kultúrház színpadán énekekkel, történetekkel és táncokkal fűszerezve mutatták be a helyi viseleteket.
Noha szinte szomszédos településekről van szó, nagyon eltérő ruhákat mutattak be a falvak képviselői, a színek és a díszítések is nagyon elütöttek egymástól. A rendezvényen a felsoroltnál több településről származó viseletet lehetett látni, ugyanis voltak olyanok, akik csak közönségként érkeztek népviseletben. A bemutató után közös ebéd, illetve mulatság következett.
Az eseményt a Nemzetstratégiai Kutatóintézet, a kápolnásfalui önkormányzat, valamint a Kápolnásfaluért Egyesület szervezte – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Elfogyott a gyerekközöség a kis udvarhelyszéki települések tanegységeiből
Egyre kevesebb a gyerek az udvarhelyszéki falvakban – panaszolják a pedagógusok –, ennek következtében az utóbbi tíz évben több település óvodájában is megszűnt az oktatás. A kiürült óvodaépületek jó része kihasználatlanul áll. 
A Hargita megyei tanfelügyelőség adatai szerint ebben a tanévben 1216 óvodás tanul Székelyudvarhelyen, 1424 pedig a környező települések óvodáiban. A szülők késő délutánba nyúló munkaprogramja miatt a hosszított tevékenységgel működő napközikre alakult ki nagyobb igény Székelyudvarhelyen, ezért már több mint egy évtizede megszűntek a Cérnagyár és a Kipi-kopi napköziotthon mellett hajdanán rövid programmal működő óvodák, így a környék gyerekeit már az Eszterlánc, valamint a Kipi-kopi napközikbe járatják szüleik.
A Napsugárban, valamint a két Csicsergő napköziben külön épületben fogadják a kicsiket, azonban néhány éve jogilag összevonták az oktatási egységeket, közös ügyvezetéssel – tudtuk meg Koncz Melindától, az Eszterlánc napköziotthon vezetőjétől.
Számos udvarhelyszéki faluban a gyereklétszám még indokolttá teszi az óvodák működését, azonban vannak települések, amelyekről már csupán egy-két gyerek jár a községközponti tanegységbe. Ilyen például Miklósfalva és Petek, amelyekről egy, illetve négy gyereket visz reggelente az iskolabusz a kányádi óvodába.
A Miklósfaván és Peteken megüresedett óvodaépületek közel hat éve kihasználatlanul állnak, ugyanúgy, mint a Bögöz községhez tartozó Mátisfalván, Décsfalván vagy Székelymagyaroson, ahol Farkas Mózes bögözi polgármester reményei szerint előbb-utóbb újra gyerekzsivaly tölti majd be a termeket. A többi ingatlantól eltérően – amelyek önkormányzati tulajdonban vannak –, az üresen álló egykori székelydobói óvoda épülete az egyház tulajdonát képezi – tudtuk meg Pál Tamástól, a bögözi általános iskola aligazgatójától.
A Felsőboldogfalvához tartozó Ócfalván négy, Lengyelfalván két éve, idén pedig nincs már elegendő gyerek az óvoda működtetéséhez Patakfalván sem – tudtuk meg Somorai Árpádtól, a Fülöp Áron Általános Iskola aligazgatójától. A megcsappant létszám miatt üresen állnak Lókodban, Recsenyéden, Bágyban, Gyepesben, Városfalván, valamint Kénosban is az egykori óvodák épületei. Kertész Hajnal, a homorodszentmártoni Román Viktor Általános Iskola igazgatója elmondta, hogy az említett falvakból a község három más településére járnak óvodába a kicsik.
A Parajdhoz tartozó falvakban működnek még az óvodák, igaz ugyan, hogy a megcsappant gyereklétszám miatt Alsó- és Felsősófalván, illetve Békástanyán összevont csoportokkal. Legutóbb több, mint tíz éve szüntettek meg két óvodát a községközpontban: Parajd Zsögöd nevű településrészén az egyiket, továbbá a bányavállalat által működtetett óvodát. Ezek egykor azért létesültek, hogy a település szélén lakók ne kelljen a központba hordozzák gyerekeiket – mesélte Bíró Zsolt, a helyi Áprily Lajos Általános Iskola igazgatója. Az említett településrészén működő óvoda egykori épületében a református egyház diakóniai központot hozott létre, míg a bányavállalat által működtetett óvoda épülete jelenleg üresen áll.
Három éve falumúzeumot működtet a helyi önkormányzat az énlaki óvodaépületben, a siklódiba pedig télen istentiszteletre járnak a hívek. Tiboldi Sándor, az etédi Jósika Miklós Általános Iskola aligazgatója érdeklődésünkre elmondta, az említett falvakból Etédre viszi az iskolabusz a kicsiket.
Dósa Ildikó Székelyhon.ro

Humanitárius segélyezés: nem csak karácsonykor „illik”
Évközben a SegédKezek kalákatábor alkalmával segítenek a rászorulókon
Öröm, hála és az elégtétel érzése – ez jellemezte a Magyar Unitárius Egyház égisze alatt működő Gondviselés Segélyszervezet és az Erdély Mentőcsoport által pénteken kezdődött és vasárnap véget ért hagyományos karácsonyi humanitárius tevékenységet. Alkalomadtán örömkönnyek fogadták a két erdélyi magyar civil szervezet önkénteseinek megjelenését, hálát lehetett kiolvasni a nehéz anyagi körülmények között élő mintegy 350 kolozsvári és aranyosszéki szülő és gyermek, idős és fiatal szeméből. A tizen- és huszonéves, de már több hasonló „bevetésen” részt vett, tapasztaltabb önkéntesek elégtétellel nyugtázhatták: az ünnepek előtt ismét sikerült segíteni embertársaiknak. Vagyas Attilla unitárius lelkésztől, a segélyakció egyik koordinátorától megtudtuk: a Gondviselés Segélyszervezet nemcsak karácsonykor gondol a nehéz helyzetben lévőkre, hiszen a SegédKezek kalákatábor keretében évközben is segítenek Erdély különböző régióiban.
Cudar hideg fogadta az önkénteseket szombaton reggel kilenckor a Gondviselés Segélyszervezet raktárhelyiségénél, a kolozsvári Brassai-líceum háta mögött, ám az alacsony hőmérséklet nem akadályozta meg a lányokat-fiúkat abban, hogy a kis fedett teherkocsiba hordják a napokkal korábban társaik által előkészített – tartós élelmiszereket, tanszert, édességeket, tisztálkodási szereket, ruhákat és néhány esetben a kicsinyeknek szánt távvezérlésű játékautókat tartalmazó – ajándékcsomagokat. A csapat két részre oszlott, így teljesen lefedték az évek során összeállított és kiegészített jegyzéken szereplő aranyosszéki településeket, s átadták a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium diákjai, a Kolozsvári Unitárius Óvoda és Bölcsőde gyerkőceitől, s ezek szüleitől, valamint a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség híveitől származó adományokat.
– Péntektől vasárnapig többgyerekes családoknak, időseknek, kisnyugdíjasoknak, fogyatékkal élő személyeknek igyekeztünk örömöt szerezni Tordán, Tordaszentmihályon, Sinfalván, Várfalván, Aranyosrákoson, Kövenden, Bágyonban és Kolozsváron. A körülbelül 130 családnak az imént említett intézményektől származó adományokat a Gondviselés Segélyszervezet saját anyagi alapjaiból kiegészítette, mert nem minden élelmiszerből gyűlt be a megfelelő mennyiség – közölte a Szabadsággal Vagyas Attila, a tevékenység egyik koordinátora.
Megtudtuk azt is, hogy a Gondviselés Segélyszervezet nem csupán húsvétkor és karácsonykor hajt végre hasonló programokat Aranyosszéken: idén éppen a régióban szervezett SegédKezek kalákatábort, amely keretében többnyire ugyanezeken a családokon, továbbá idős, tehetetlen személyeken segítettek az önkéntesek, így folyamatosan nyomon követik a rászorulók sorsának alakulását. – Ugyanakkor félárva vagy árva gyermekeket taníttatunk, segítünk. A táborok keretében például megjavítjuk a rászorulók kapuját vagy fedett helyiséget építünk a ház meghosszabbításában, hogy a többgyermekes család ott tárolhassa dolgait – tette hozzá Vagyas Attila.
A hétvégi program alkalmával a helyszínen azt tapasztaltuk: sok esetben, elsősorban az idősek vonatkozásában, rendkívül fontos a beszélgetés, az empátia. Egyik önkéntes hangsúlyozta: igyekszik minél többet kérdezni az idősek egészségi állapotáról, családi helyzetéről, a gyermekeiről, unokáiról, megkérdezi ezek nevét, s mikor legközelebb visszamegy hozzájuk, akkor már értő, lényegre törő kérdéseket tud feltenni nekik.
– Az emberek így már ismernek, várnak bennünket, könnyebben megnyílnak előttünk. Ugyanakkor sok esetben a helyi unitárius lelkipásztorral megyünk terepre, őt nagyon jól ismerik, megbíznak benne, s akkor sokat mesélnek. Amennyiben a családban pozitív irányú fejlemény következik be, akkor mások kerülnek fel a segélyezési jegyzékre – nyilatkozta Vagyas Attila.
A hétvégi program alkalmával készített videóösszeállítás és fotóriport megtekinthető a Szabadság hírportálon (www.szabadsag.ro), keresési kulcsszavak: Gondviselés Segélyszervezet.
Segély mezőségi és csángó gyermekeknek
Bányai József kolozsvári ügyvéd immár öt éve magánemberként a Beszterce-Naszód megyei Magyardécsében és Vicében a Bástya Egyesület által gondozott mezőségi és csángó gyermekeknek gyűjt és adományoz. – Előbbi településen levő központban tíz, utóbbiban pedig harminc, szociális szempontból hátrányos helyzetben levő gyermekre ügyelnek. Az évek során kialakult egy támogató csoport, amelynek tagjai anyagiakból, tárgyakból vagy élelmiszerekből álló adományokat adnak át nekem, én pedig az összegyűlt pénzből megvásárolom a szükségeseket, s a felajánlásokkal együtt a helyszínre szállítom vagy szállíttatom. Rendszerint téli ruhaneműt és lábbelit, társasjátékot, könyveket, filmeket, rajzfilmeket és természetesen tartós élelmiszereket viszünk a gyermekeknek – nyilatkozta a Szabadságnak Bányai József. 
Hozzátette: minden évben körülbelül 1000 euró értékű adomány gyűl össze. – Idén minden bizonnyal ismét saját erőből kell megoldanom az adományok és segélycsomagok szállítását, mert ezúttal a civil szervezet járműve meghibásodott – jegyezte meg az ügyvéd.
A Báthory-líceum is gyűjtött
A kolozsvári Báthory-líceum a torockói Kis Szent Teréz gyermekotthont fogadta gondjaiba, immár ötödik éve szerveznek különböző segélyakciókat számukra. Idén is tartós élelmiszerrel, ruhaneművel, ajándékcsomagokkal lepik meg a Szent Ferenc Alapítvány keretében működő otthon kis lakóit.
Bakos Siklódi Kinga tanár, a segélyakció kezdeményezője-lebonyolítója a Szabadságnak elmondta: idén is nagy mennyiségű élelmiszer gyűlt össze, ezt a feladatot az elemisták vállalták magukra. Hogy milyen mennyiségről van szó, azt pontosan még nem tudni, de a kisiskola tanárijában már napok óta alig lehet közlekedni a felgyűlt csomagoktól.
Az otthonban jelenleg 21 gyermek él. Az „angyaljárás” úgy történik – tudtuk meg a tanárnőtől – hogy a gyermekek egy kis papírszívecskére ráírnak három kívánságot, amelyek a báthorys osztályközösségek jóvoltából teljesülnek. Majdnem minden osztálynak jut egy-egy szívecske az 5–12. évfolyamon. A tanári közösség részéről is összeáll egy-egy csomag – magyarázta Bakos Siklódi Kinga. A gyermekek leggyakrabban meleg kesztyűt, sportcipőt, kifestőket kérnek. Egy időben kobak is volt a listán, néhányan tánccipőre, görkorcsolyára vágynak.
Kiss Olivér Szabadság (Kolozsvár)

Székely szabadság napja: átlépné az akadályokat az SZNT
Bár a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal ismét akadályokat próbál gördíteni a székely szabadság napján tartandó tiltakozó megmozdulás szervezői elé, a Székely Nemzeti Tanács leszögezte: az eredeti forgatókönyv szerint tartják meg a pénteki rendezvénysorozatot.
Várhatóan idén sem marad konfliktusmentes a székely szabadság napján, pénteken tartandó megemlékezés, felvonulás és autonómiapárti tüntetés, melyet a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) nevében eljáró Siculitas Egyesület szervez Marosvásárhelyen. Bár a rendezvénysorozat szervezői a törvény előírásai szerint – már 2015-ben – bejelentették az idei megmozdulást a polgármesteri hivatalban, a városháza szerdán közleményben jelentette be: pénteken csak a székely vértanúk emlékműve melletti megemlékezést hagyta jóvá, a résztvevők felvonulását nem, és még kevésbé azt, hogy a résztvevők az úttesten vonuljanak.
A polgármesteri hivatal a dokumentumban megjegyezte: a szervezők rendelkezésére bocsátja a Mihai Eminescu Központ nagytermét, „hogy ott kulturális rendezvényeket tartsanak a székely szabadság napja alkalmából". Azt is hozzátette, hogy a polgármesteri hivatal „jóváhagyta, hogy legfeljebb tíz résztvevő a prefektusi hivatalhoz menjen, és ott petíciót nyújtson be, amint azt a törvény írja" – áll a közleményben. A hivatal álláspontja szerint a székely szabadság napja résztvevői kizárólag a járdán távozhatnak a megemlékezés helyszínéről.
Nem térnek el a forgatókönyvtől
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) csütörtökön közleményben szögezte le: véleményük szerint a polgármesteri hivatal sajtónyilatkozatban közölt tiltása törvénybe ütközik, s a rendezvényt az eredeti forgatókönyv szerint tartják meg. Kincses Előd, a megmozdulás szervezőinek jogi képviselője az MTI-nek elmondta, a városháza nem is tájékoztatta a székely szabadság napja szervezőit, csupán a sajtóközleményben rögzítette álláspontját.
Az ügyvéd egyértelműen hivatali hatalommal való visszaélésnek tekintette a városháza állásfoglalását. Emlékeztetett rá, hogy tavaly júniusban jogerős bírósági ítélet született arról, hogy a 2016-os és 2017-es demonstráció 2015 elején tett bejelentése jogszerű volt, és a bíróság arra kötelezte a polgármesteri hivatalt, hogy vegye tudomásul a bejelentést. A törvény értelmében a polgármester a bejelentést követő 48 órában tilthatta volna be a két rendezvényt, ezt azonban nem tette meg. Kincses Előd átiratban kérte a csendőrséget, hogy járjon el a szervezőkkel múlt pénteken kötött megegyezésnek megfelelően.
„Florea magyarellenessége nem meglepő már”
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke csütörtöki kolozsvári sajtótájékoztatóján azt mondta, Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester az elmúlt húsz évben mindig is magyarellenes módon nyilvánult meg, nem csoda, hogy ismét akadályokat próbál gördíteni a székely szabadság napján tartandó tiltakozó megmozdulás elé. A szövetségi elnök az MTI kérdésére válaszolva megjegyezte: „Dorin Florea már nem tudja meglepni". Csak azon csodálkozik, hogy még mindig vannak olyan magyar emberek Marosvásárhelyen, akik nem veszik észre Florea magyarellenességét.
„Úgy emlékszem, hogy sem a bukaresti százezres kormányellenes tüntetést nem hagyta jóvá a polgármester, sem pedig a kolozsvári tízezrest, de ettől még felvonultak az emberek, és elmondták a véleményüket" – jelentette ki Kelemen Hunor. A politikus megjegyezte, ő maga egy korábban egyeztetett program miatt nem tud részt venni a marosvásárhelyi székely szabadság napján.
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester csütörtöki sajtótájékoztatóján a marosvásárhelyi rendezvényen való részvételre buzdította a háromszékieket, és megjegyezte: minden olyan rendezvényt fontosnak tart, amely erősíti a magyar közösséget. Az elöljáró szerint Marosvásárhelyen „tapintható a kettős mérce", hiszen míg az orvosi és gyógyszerészeti egyetem (MOGYE) esetében egy hatályos törvény be nem tartása miatt senki nem vonja felelősségre az intézmény vezetőit, a Római Katolikus Teológiai Gimnázium ügyében szülőket hallgat ki a korrupcióellenes ügyészség (DNA), és azt firtatják, hogy aki nem katolikus, mit keres abban az iskolában.
Antal is egyértelmű visszaélésnek tartja, hogy a polgármesteri hivatal két nappal a rendezvény előtt közleményben jelezte, hogy nem engedélyezi a felvonulást. „Nem értem, hogy most, amikor Romániában a spontán tüntetések idejét éljük, egy hatóság miért foglal állást ilyen kérdésben" – szögezte le Antal Árpád, aki pénteken a sepsiszentgyörgyi megemlékezésen fog részt venni.
Az SZNT 2004 óta szervez megemlékezést Marosvásárhelyen a székely vértanúk vesztőhelyén állított obeliszknél, a vértanúk kivégzésének évfordulóján, amelyet a székely szabadság napjává nyilvánított. A 2013-as, a 2014-es és a 2016-os rendezvény felvonulással és a régiók kialakítására vonatkozó kormányzati elképzelések elleni, a székelyföldi autonómiaigényt megjelenítő tiltakozással végződött. A szervezők becslése szerint mind a 2013-as, mind a polgármester által részben betiltott 2014-es felvonuláson tízezrek vettek részt. 2015-ben Dorin Florea polgármester hivatalosan is betiltotta a demonstrációt, melynek megtartásától el is álltak a szervezők.
A csendőrség a 2016-os felvonulást is betiltottnak tekintette, és mintegy száz szervezőt és résztvevőt bírságolt meg, „be nem jelentett, be nem iktatott vagy tiltott tömegrendezvény" szervezéséért, illetve ilyen rendezvényen való részvételért. A marosvásárhelyi táblabíróság azonban 2016. július elején jogerős ítéletben mondta ki, hogy érvényes volt a demonstráció 2015-ös bejelentése, és az első fokon eljáró bíróság közel hetvenet érvénytelenített a bírságolási jegyzőkönyvek közül.
A március 10-ei megmozdulás szervezői szerdán elmondták: felvették a kapcsolatot a csendőrséggel, hogy a karhatalom – törvényes kötelezettségének eleget téve – biztosítsa az idei rendezvényt. A marosvásárhelyi hagyományos megmozdulás mellett csaknem tíz magyarországi és nyugati helyszínen lesz rokonszenvtüntetés, ezeket több helyütt a román külképviseletek előtt szervezik. Budapesten, a Hősök terén 18 órakor kezdődik a székely szabadság napi megmozdulás – közölték az SZNT vezetői.
A Postaréttől a prefektúráig
A székely szabadság napján tartandó megemlékezés pénteken 16 órakor kezdődik a Postaréten, a székely vértanúk vesztőhelyén állított obeliszknél, ahol többek közt a társszervező Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, Tőkés László is felszólal. A rendezvényen várhatóan beszédet mond a Baszk Nemzeti Párt spanyol parlamenti frakcióvezetője, Aitor Esteban Bravo, valamint Günther Dauwen, az Európai Szabad Szövetség (EFA) igazgatója is.
A beszédeket követően Ferencz Csaba SZNT-alelnök felolvassa a résztvevők követeléseit tartalmazó petíciót, ezt követően a felvonulók elindulnak a prefektúra főtéri épülete felé, s a rendfenntartókkal kötött megállapodás értelmében az egyik közúti sávot is használhatják. A felvonulás után egy tíztagú küldöttség átadja a kormánynak szánt dokumentumot a prefektúra képviselőjének. A székely szabadság napja utolsó mozzanataként 19 órától díjátadó ünnepségre kerül sor a Kultúrpalotában, ahol az SZNT Gábor Áron-díjjal jutalmazza az Európai Szabad Szövetséget.
Vásárhelyi vesztőhely
1854. március 10.-én végezték ki a marosvásárhelyi Postaréten a székely vértanúkat: bágyi Török János kollégiumi tanárt, martonosi Gálfi Mihály ügyvédet és nagyváradi Horváth Károly földbirtokost, akik a Makk-féle összeesküvés tagjaiként kívánták az elbukott magyar forradalom és szabadságharc lángját újra fellobbantani.
A szabadságharc leverése után, az önkényuralom idejében sok magyar hazafi nem tudott belenyugodni az ország függetlenségének elvesztésébe, így terveket kovácsoltak egy újabb, esetleg külföldi segítséggel szervezendő forradalom kirobbantására. Egyik ilyen terv volt a Makk-féle összeesküvés: Makk József volt tüzérezredes főszervező a Törökországban emigrációban tartózkodó Kossuthtól 1851-ben felhatalmazást nyert Habsburg-ellenes nemzeti felkelés hirdetésére. A szervezkedésben részt vett Török, Gálfi és Horváth is.
A kormány tudomást szerzett a készülő felkelésről, Heydte tábornok érkezett Marosvásárhelyre a dolgok kikémlelésére. Árulója is akadt az összeesküvésnek Bíró Mihály személyében, aki megszerezte Török Jánostól a tervezeteket és átadta Heydtenak, ki 1852. január 24-én elfogatta a szervezkedőket. A haditörvényszék tartott felettük a vizsgálatot, melynek eredményeképp a foglyokat felségárulás és összeesküvés vádja miatt kötél általi halálra ítélték.
1854. március 10-én Postaréten állították fel a bitófákat, Nuppenau ezredes katonai parancsnok nem teljesítette a város polgárságának kérését, hogy az ítéletet megváltoztassa golyó általi kivégzésre. Már az 1860-as évektől mozgalom indult, hogy a székely vértanúk sírja fölé síremléket állítsanak. Lázár Ádám képviselő elnökletével szoborbizottság alakult, 1873. augusztus 10-én az emlékoszlop elkészítésével Aradi Zsigmond szobrászt bízták meg. A leleplezési ünnepséget 1875. június 27-én tartották.
Krónika (Kolozsvár)