A bukovinai székelyek tragikus útja
A bukovinai székelyek történetéről esett szó azon a hódmezővásárhelyi konferencián, melynek címe Délvidéki magyar golgota volt.
A bukovinai székelyek magyar népcsoport, mely egykor Bukovinában telepedett le. Őseiket Hadik András tábornok gyűjtötte össze a Moldvában szétszóródott székelyek közül. Öt falvat népesítettek be a 18. század végétől egészen 1941-ig, amikor az akkori magyar kormány Vajdaságba telepítette őket.
Amikor 1764-ben Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, Székelyföldön az erőszakos sorozás a madéfalvi vérengzésbe torkollott: osztrák katonák lemészároltak több száz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást. Ezek után több ezer székely menekült át a keleti határon Moldvába, és részben a csángók között telepedett le.
Miután a Habsburg Birodalom 1774-ben megszerezte Bukovinát, Hadik András tábornok összegyűjtötte a Moldvában szétszóródott székelyek egy részét, és letelepítette őket Bukovina öt falujában. Így alakult ki a bukovinai székelység.
Az alapított falvak: Istensegíts, Fogadjisten (1776), Hadikfalva, Józseffalva (1785), Andrásfalva (1786). 1883-ban az Al-Duna mellé Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe települt mintegy 4 000 ember. Ezt a népességmozgást szokásosan kirajzásnak nevezik. Ugyanebben az évben az Arad vármegyei Gyorokra, 1888–1892 között és 1910-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1900-ban Babsára (Temes vármegye), Vicére (Szolnok-Doboka vármegye), Magyarnemegyére (Beszterce-Naszód vármegye), 1905-ben Marosludasra (Torda-Aranyos vármegye), 1910-ben a Hunyad vármegyei Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra még további 2500 – 3000 telepes költözött.
A második világháború hatása
A bukovinai székelyek maradékát a magyar kormány 1941-ben a Vajdaságba telepítette, Szabadka (Bácsjózseffalva), Újvidék és Topolya környékére, az 1920 után betelepített, és Bácska visszafoglalása után elmenekült dobrovoljácok helyére. (Nagyon kevesen Bukovinában maradtak, róluk a Dévára szakadt, és Bukovinában őseik sírját felkereső székely utódok a '90-es évek elején még hallottak.) 1944 őszén a Bácskába érkeztek Josip Broz Tito partizánjai, mögöttük a korábban elmenekült szerbek. A bukovinai székelyeknek megint menekülniük kellett, a háborús telet a Dunántúlon vészelték át (Fejér, Győr és Zala megyékben). Innen 1945-ben 13 000 bukovinai székelyt Tolna és Baranya megyékben helyeztek el, a kitelepített sváb családok házaiba és birtokaiba.
A hódmezővásárhelyi konferencia egyik előadója, Vincze Gábor történész ismertette a bukovinai székelyek tragikus útját, amely 250 éve kezdődött Bukovinába, majd Déva, Arad, és Belgrád környékére vezetett, végül pedig vissza Magyarországra.
Erdély.ma,

Székelykeve akkumulátorai
Vendégek a Városházán. Magyarok. Messzibbről talán már nem is jöhettek volna, mint Székelykevéről. Ez a falu a magyarság legdélibb települése Európában. És hogy ez a mondat még nemesebben csengjen, hozzá kell tennünk azt is, hogy lenn, Szerbia legdélibb régiójában színmagyar település Székelykeve. És nem elég, hogy megmaradtak magyarnak, hanem befogadtak néhány bolgár családot is, azok is magyarokká váltak, illetve megőrizhették származásukat a magyar nyelv mellett is. A község, Székelykeve őslakói Bukovinából telepedtek át az Al-Duna szabályozása idején, 1882 táján, mikor megindult egy visszatelepítési mozgalom. Ha a kanadai magyarságot nem számítjuk, ők a legmesszibb atyánkfiai, Hertelendyfalváról, Sándoregyházáról, Székelykevéről nézve a világot, de nem felejtve a bukovinai Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva egykori világát.
Ha átgondoljuk, ezt nevezhetjük a megmaradás példájának mind Bukovinában, mind Szerbiában. Mocsaras, nádas vidék volt lenn délen, és mintegy öt esztendő alatt a székelyek virágzó mezőgazdaságot teremtettek. És hogy a történelmi kegyetlenséget is áthidalták, megérkezett az óriási árvíz a Dunáról 1888-ban, és elvitte az addig megépített világot.
Székelykeve megmaradt mindmáig az időben és nemzeti tudatában.
Tavaly Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármesterének nyomain mentünk le Magyarkanizsára meghívottakként négyen, most szintén azon a nyomon jött föl Székelykeve polgármestere, iskolaigazgatója, plébánosa, egy vállalkozója a városháza vendégeként.
Mi siratjuk a románokká vált falvainkat, az úgynevezett szórványmagyarságot. Nos, itt van a megmaradás, a nemzettudat abszolút példája, Székelykeve. Igaz az is, hogy a széthullott Jugoszlávia véres romhalmazán, de élnek odalenn a székelyeink. Óvodájuk, iskolájuk, templomuk van, minden magyar odalenn. Mindenütt mindenki mindenhol magyarul beszél, ez a legtermészetesebb – náluk. Bukovinában is az volt a természetes. Kegyetlenül hangozhat a megállapításom, hogy itt, Székelyföldön az anyanyelvünk is lepusztulva, néha a felismerhetetlenségig, noha magunk vagyunk többségben. Az is igaz – és ez percig se legyen vigasz –, hogy Romániában állami terror pusztítja magyarságunkat minden társadalmi alakulat idején, máig is. Az sem vigasz, hogy Kanadában, Írországban is él a magyar vér, ha a nyelv nem is.
Székelykevéről beszéltünk órákon át, a vendégeink semmi titkot nem árultak el, egyszerűen csak arról beszéltek, hogyan dolgoznak, tanulnak és tanítanak magyarul magyar gyermekeket, nevelnek és temetnek, imáznak és táncolnak magyarul. Egy szóval sem említettük, hogy igen, de Brazíliában is él még Boldogasszonyfalva.
Azt is említette az alpolgármester, hogy nekik energiát adott – így, szó szerint –, hogy lement hozzuk Antal Árpád András polgármester, hogy megnézze őket otthon, a házukban. Náluk semmi akadálya nincs a magyarul történő oktatásnak.
„Működik a Magyar Nemzeti Tanács nálunk, de annak a szervezetnek inkább gyakorlati szerepe van, mint politikai. Ügyeket intéz az életünkben, az a szerepe. Csak akarat kell és mennek a dolgok a magunk javára. Igaz, volt nálunk is pártoskodás, pártocskák is voltak, de a nemzeti akarat és szándék fényében, s erejében mind elhalványultak, el is tűntek, ez is igaz – mondotta.”
Kis szigetnek tartják magukat, ezt a polgármesterük is hangsúlyozta.
„Mi itt feltöltődünk önöknél, még erőt is kapunk. És ha arrafelé járnak magyarok, Székelykevén szeretettel fogadjuk, akár az önök polgármesterét, és akkor is feltöltődünk, ha vendégként fogadhatunk bárkit. Ez a mi akkumulátorunk törvénye.”
Székelykevéről koszorúzni feljárnak Nándorfehérvárra, Belgrádba, emlékezni Hunyadi Jánosra és a rettenetes nagy csatározásokra 1456-ban. A megmaradás példáját hozzák, viszik, most éppen Bukovinába mennek fel a moldvai csángóktól a maradék székelyekhez, odafenn. Ott még élnek az egykori kurucok utódai még 1711-ból. Cserey Zoltán történész, városi tanácsos fölhívta a magunk figyelmét Déva, Beszterce, Marosludas, Vajdahunyad, Magyarnemegye, Babsa, Csernakeresztúr, Sztrigyszentgyörgy és annyi meg annyi bukovinai hazatelepedett falura, városra. Figyelnénk rájuk is a nagy idegenségükben, hiszen mind székelyek voltak, és nem tántorogtak ki Amerikába. Töltsük hát föl a magunk és testvéreink akkumulátorait!
Székelykeve bizonyosság a megmaradás lehetőségére, annak módozataira.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)