A Duna TV Kapcsok című műsorában havonta bemutatnak egy-egy tájegységet. Jártak Erdővidéken /júniusban láthatták a nézők/, Ipolyságban, a Felső-Tisza-mentén, az Avas következett, a forgatócsoport járt Misztótfaluban, Szinérváralján, Kőszegremetén, Avasfelsőfaluban, Erdődön és Szatmárnémetiben. /Sike Lajos: Előtérben a szórványmagyarság értékei. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 29./

A legtöbb Szatmár megyei vidéki iskola pedagógusi gondokkal küzd. Mircea Moldovan szaktanfelügyelő elmondta, ez krónikus tünete a jelenlegi oktatásnak. Tanító nélkül maradtak többek között a kisgércei, a pettyéni, a gelui, a kiskolcsi, valamint az avasfelsőfalui általános iskolák. A tanfelügyelő elmondta, a hasonló helyzetek október elejére kivétel nélkül rendeződnek, így a szülőknek idén sincs mitől tartaniuk. /Szatmár megyei iskolák, tanító nélkül. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), szept. 16./

Nov. 4-5-én én Szilágycsehben tartotta kihelyezett őszi közgyűlését a Királyhágómelléki Református Egyházkerület. A szilágycsehi református egyházközség ünnepi évfordulók alkalmából hívta meg a közgyűlést: 480 éves a református templom és 400 éve tartottak zsinatot benne. A közgyűlésen elnöklő Tőkés László püspök többek közt bejelentette: az elmúlt tíz évben hiányzott az újításhoz szükséges megfelelő erő, a kezdeti lelkesedés lanyhult. A közgyűlésen emlékeztek az 1989-es események 10. évfordulójára, valamint a földvári haláltábor partiumi áldozataira, majd átadták a Pro Partium- és Pro Ecclesia díjakat. /Baksai Károly: Jubileumi református közgyűlés. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 6./ Nov. 5-én osztották ki Szilágycsehben a Királyhágómelléki Református Egyházkerület idei kitüntetéseit, a kihelyezett igazgatótanácsi közgyűlés keretében. Szilágy megyéből Pro Ecclesia kitüntetésben részesült Bántó Bálint, az egyházmegye jelenleg legidősebb lelkésze. Bántó Bálint 1910. május 23?án született Nagykárolyban. A kolozsvári protestáns teológiáról Szatmárnémetibe került, ahol három évig volt a Láncos-egyházközség segédlelkésze. 1940 őszétől negyven évig, vagyis nyugdíjazásáig volt a mikolai gyülekezet lelkipásztora. Nyugalomba vonulása után helyettesítő lelkészi állást töltött be Királydarócon, Érszentkirályon, Avasfelsőfaluban. A Pro Ecclesia kitüntetés odaítélésével az egyház a lelkipásztor által végzett rendkívül értékes szolgálatot ismerte el. /Bántó Bálint nyugalmazott lelkipásztor Pro Ecclesia kitüntetést kapott. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), nov. 8./ Véső Ágoston nagybányai képzőművész és Dánielisz Endre nagyszalontai közíró Pro Partium-díjat kapott. A Pro Ecclesia Militans-díjjal tüntették ki dr. Molnár János lelkipásztort, tanárt és írót, akinek a közgyűlésen mutatták be a Királyhágómelléki Református Egyházkerület története című könyve első kötetét, műve az egyházkerülettel foglalkozó első történeti munka, amely alakulásától 1941-ig ismerteti annak történetét. Tőkés László püspök laudációjában felvázolta dr. Molnár János életpályáját, akit a diktatúra éveiben kizártak az ország minden iskolájából, a teológiáról, sorozatosan meghurcolták, és az Ellenpontok című erdélyi szamizdat folyóirat szerkesztésében való részvétel miatt bukott le, került a tiltott írók listájára. 1989-ben áttelepült Magyarországra. /Fejér László: Emlékezés a megtett útról. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 10./

"A következő évtől Bihar megyével együtt fog Szatmár megye PHARE - CBC pénzekre pályázni, a két partiumi terület 125 ezer eurót célozhat meg pályázataival. Mircea Ardelean, a megyei tanács alelnöke elmondta, három tervük támogatására fordítják majd a megyébe érkező támogatást. A petei átkelő folytatásaként kértek pénzt a Fabricii úti felüljáró megépítésére, továbbá a Túr és a Kraszna ökológiai rendszerének újjáépítésére, illetve a víztisztító Avasfelsőfaluig való kiterjesztésére. Az alap pénzeiből, 1996 óta 4,2 milliót költött el Szatmár megye, árvízvédelemre és regionális fejlesztésre. /125 ezer eurón osztoznak jövőre. Szatmár Biharral pályázik. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), ápr. 3./"

"Mindössze tízen vannak Bikszádon a református templomban, ez a megszokott közönségnek számít. Nyolc-tízezer román közt él egy maroknyi magyar, egy részük református, a másik római katolikus. Előbbieknek a kőszegremetei lelkész, Sziszik József hirdet igét, utóbbiakhoz a józsefházi plébános jár ki. Sziszik József havonta egyszer tart istentiszteletet Bikszádon. Reggel Avasfelsőfaluban tart istentiszteletet, ahol többbb, mintegy hétszáz magyar él, a reformátusok is népesebb közösséget alkotnak. Tizenegy órakor az anyagyülekezetben, Kőszegremetén szolgált, majd indult Bikszádra. Nem sietnek haza az istentisztelet után a hívek. Egy kicsit még elbeszélgetnek lelkipásztorukkal. Kiderült, hogy 13 református család él Bikszádon, s a gyülekezet létszáma az elöregedés miatt 25 fő alatt van. A templom 1952-ben épült. 1989 után többször is betörték ablakait, mostanában már nem bántják. /Sike Lajos: Tízen énekeltünk a bikszádi reformátusok templomában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 11./"

Szatmárnémetiben a Kölcsey Ferenc Főgimnázium ápr. 19. és 21. között rendezte meg a Kölcsey Napok 2002 rendezvénysorozatot. Az immár nyolcadik alkalommal megszervezett iskolabemutató ünnepségen az intézmény két testvériskolájának - Vásárosnamény és Nyíregyháza - diákjai mellett pásztói, temesvári, nagyváradi, nagykárolyi, máramarosszigeti és avasfelsőfalui középiskolásokat is vendégül láttak. Mohy Sándor festőművész tárlatának megnyitója után az iskola MADIPO színjátszócsoportja mutatkozott be. A történelemóra Kossuth Lajosról szólt; a fizikakatedrán az iskola VII. osztályos diákjai mutatták be az általuk készített találmányokat, a matematikusoknak csoportversenyt szerveztek, volt angol és német nyelvű csoportverseny is. /anikó: Kölcsey Napok 2002. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), ápr. 22./

"Ötödik alkalommal ünnepelt a város, megtartva Tasnád Napjait. Felléptek a szilágysomlyói, szilágycsehi, nagykárolyi, avasfelsőfalui, tasnádi diákklubok együttesei, különböző könnyűzene-együttesek, valamint Hiripi Rudolf népi együttese. /(Kinál György): Tasnád Napjai. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 21./"

"Avasfelsőfaluban 600 magyar él. A kis magyar szigeten egyedül az egyház vállalta az asszimiláció elleni küzdelmet. A magyar családok többségében a gyermekek már román nyelven szólnak otthon egymáshoz. Az avasfelsőfalui magyar lányok legtöbbször román fiatalemberhez mennek férjhez. Az avasfelsőfalui református gyülekezetnek 1943 óta (!) nem volt saját, önálló lelkipásztora, most viszont van az avasújvárosi származású Huszár László személyében, aki másfél éve szolgál ebben az egyházközségben. Az egyháztagoknak 31 százaléka állandó templombajáró. Huszár László tiszteletes bevezette az iskolai vallásoktatást. A gyerekek számára ez az egyetlen kapcsolat az anyanyelvvel, hiszen magyar oktatás nincs a városban. Jelenleg húszan járnak vallásórára. A római katolikus egyház a fakultatív magyarórákat is bevezette. A tiszteletes szerint hasznos lenne ifjúsági táborok szervezése, ahol a magyar fiatalok megismerkedhetnének egymással. /Fodor István: Avasfelsőfalu: Az egyház az egyedüli, amely tehet a megmaradásért. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), márc. 6./"

"Avasújvároson a falunapon Avasfelsőfaluból és Ráksáról jött fiatalok leparancsolták a színpadról a magyar zenét játszó együttest, jóllehet korábban több román számot is játszottak, s a magukkal hozott bandát tolták a helyükre. Egyik tábor sem hagyta magát. Az újvárosiak joggal hangoztatták, hogy ez mégis az ő falujuk napja, mindent ők állnak, mindent ők szerveztek. A szervezők a rendőrség segítségével véget vetettek a bulinak, berekesztették az ünnepet. A többségiek agresszivitása még mindig eléggé gyakori. Alig két hónapja a Szatmárnémeti városnapon fellépő híres pesti zenekart, a Republic-ot űzte el a színpadról a többségiek füttykoncertje és erőszakossága. A múlt év őszén a kőszegremetei falunapon esett meg pontosan az, ami most Avasújvárosban. Más hasonló esetek is voltak. Olyan nem volt, hogy magyar fiatalok megzavarták volna egy román település ünnepét. /Sike Lajos: A tolerancia mindenkire kötelező. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 30./"

"Avasújvároson a Madisz-tagok adventi díszeket készítettek, részben eladásra, részben hogy megajándékozzanak vele olyanokat, akik támogatják szervezetüket. Advent négy vasárnapján négy református közösséget keresnek fel. Sorrendben az avasfelsőfalusit, apait, koltó-katalinit és az újvárosit, énekelnek és verset mondanak. Ludróczky Sándor alpolgármester közbenjárására két helyiséget is kiutaltak nekik, ahol a színjátszók, táncosok és más műkedvelők próbálnak. Az adventi díszekből befolyó pénzből táncruhákat szeretnének vásárolni legalább harminc táncosuk számára. Hosszú évekig alig volt Avasújvárosban a helyi fiatalokra alapozott műkedvelő élet. Pár hónapja Czompa Judit vette kézbe a dolgokat. Judit zenét, művészetet és hittant tanult a váradi Sulyok István Főiskolán. Létrehoztak színjátszó csoportot, s már javában próbálnak egy darabot. /Sike Lajos: Talán máshol is előlépnek a Czompa Juditok! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 5./"

A Tasnád Napok keretében zajlott a Demjén Ferenc-koncert, melyre a szomszédos megyékből is érkeztek érdeklődők. A "Dömötör Attila Emlékkupa" elnevezésű labdarúgótorna is népszerű volt. A tragikus hirtelenséggel elhunyt tasnádi futballista emlékére rendezett megmérettetésre négy, 12–14 éves korosztályú együttes nevezett be. A tornát Szilágysomlyó csapata nyerte. "Kedves nekem az ének és a tánc" volt a címe a folklórfesztiválnak, amelynek műsorában a helyi Tanulók Klubja és általános iskolák csoportjai mellett a nagykárolyi, a krasznahorváti, a szilágycsehi, visói, avasfelsőfalui kultúrházak együttesei is szerepeltek. /Fodor István: Tasnád Napjai. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 16./

Sipos László (1948 – 1999) román–magyar szakos tanár volt, de a népműveléssel és a néprajzzal is sokat foglalkozott szülőfalujában, Bogdándon. Ő hozta létre a bogdándi magyar néprajzi múzeumot (tájházat), s a rendszerváltás után egyik kezdeményezője volt a bogdándi nemzetiségi folklórfesztiválnak. Fáradthatatlan munkásságáért többek között a szatmári Szent-Györgyi Albert Társaság díjával is kitüntették. A bogdándi tájház ezután a Sipos László Magyar Néprajzi Múzeum nevet viseli. A megyei önkormányzat arról is döntött, hogy az avasfelsőfalusi városi kórház nemrég elhunyt igazgatója, a magyarul is kiválóan beszélő dr. Pop Mihai nevét veszi fel. A két névadás egyik fő támogatója Muzsnay Árpád, a megyei tanács kulturális bizottságának elnöke volt. /Két névadás. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 13./

Az augusztusi árvízkárok meghaladták a 900 millió új lejt – olvasható a belügyminisztériumi közleményben Az utolsó napok árvizei az ország 14 megyéjében okoztak számottevő kárt, 13 ember elhunyt, 46 házat, több mint 2000 hektár termőföldet öntött el az ár, 260 híd és 64 kilométernyi út megrongálódott A legnagyobb károkat Hargita, Prahova és Maros megyében észlelték. Az augusztusi árvízkárokhoz hozzáadódik a tavaszi, amikor 1,76 milliárd régi lejre becsülték a kárt, valamint a júliusi 2,4 milliárd régi lejes kár. A kormány 1,3 millió új lejt utalt ki élelmiszerekre, üzemanyagra és ágyneműkre. Magyarország 5 millió forintos gyorssegélyt küldött Székelyföldre. Hargita megyébe látogatott Vasile Blaga belügyminiszter és Markó Béla miniszterelnök-helyettes. Székelyudvarhely és Segesvár között még mindig szünetel a vasúti közlekedés. Szatmár megyében 13 helységben észleltek árvízkárokat, így Avasfelsőfaluban és Tasnádon. A dombokról lezúduló kis patakok Kémeren, Szilágyfőkeresztúron, Nyirsiden és Szilágypaptelken okoztak árvizet. /H.D.–J.L.: Árvízkárok: több mint 900 millió lej. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület ünnepelte megalakulásának 85. és újjáalakulásának 15. évfordulóját. Az emlékhét keretében december 2-án és 3-án ünnepi közgyűlés volt, 21 lelkészt szenteltek fel és kiosztották a Pro Ecclesia és Pro Partium díjakat. Pro Ecclesia díjban részesült a Nagybánya környéki Avarfelsőfalu szórványtelepülés, a Bihar meggyei Micske, ahol egyebek mellett létrehozták a Timóteus Ifjúsági Házat, a Sámuel bentlakást, a harmadik díjazott Szilágycseh, református templomának restaurálását idén fejezték be. Pro Partium díjat kapott a Partium Egyetem, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság, illetve Csiszár Ádám volt egyházmegyei főgondnok és Balogh Béla egyházmegyei főlevéltáros. /Tóth Hajnal: Lelkészszentelés és díjkiosztás a jubileumi közgyűlésen. = Reggeli Újság (Nagyvárad), dec. 5./

A magyar lakosság számarányához viszonyítva a költségvetési intézmények vezetésében kevés magyar dolgozott, az utóbbi egy-másfél évben javult a helyzet. Immár a Lakosság-nyilvántartó Szatmár Megyei Igazgatóság élére is az RMDSZ által javasolt szakember, Riedl Kovács Johanna került. Ő az egyik legfiatalabb igazgató. Jogász végzettséggel rendelkezik. Az igazgatónő szeretné, ha egy épületbe kerülnének a városi lakosság-nyilvántartó hivatallal, amit a szoros együttműködés indokol. Szatmárnémeti, Nagykároly, Tasnád és Avasfelsőfalu mellett Sárközújlakon is van már kirendeltségük s rövidesen Pálfalván és Erdődön is lesz. Az útlevelet, a jogosítványt és az autóbeírást kivéve minden személyi igazolvány, a születési anyakönyvi kivonattól a halálozásiig, de még a szavazókönyvecske kiadása is a lakosság-nyilvántartó hatásköre. Az egységes EU-követelmények miatt nem csak a magyar neveknél maradnak el az ékezetek, a románnál és más neveknél is. Az EU-ban keresik az olyan megoldásokat, amelyek az egységesítést szolgálják, ugyanakkor a személyi jogokat sem sértik. /S. L.: Még egy magyar igazgató. Riedl Kovács Johanna vezeti a megyei lakosság-nyilvántartást. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 18./

1956-nak számos névtelen katonája van Erdélyben. Közéjük tartozik az avasi Kőszegremetéről származó Dohi György is, aki azokban az években az egyik nagybányai fémipari üzemben dolgozott. Ott került kapcsolatba az ellenállókkal, s hosszabb előzetes letartóztatást követően tucatnyi társával onnan hurcolták el a Duna-deltába. A ma 64 éves nyugdíjas géplakatos megrokkant egészséggel, visszavonultan él szülőfalujában. Alig 19 évesen került kapcsolatba Dudás Lajos csoportjával, amelynek az ő tapasztalata szerint akkor tíz-tizenkét tagja volt. Megbeszélték a tennivalókat, döntöttek a végrehajtandó akcióról. Felvették a kapcsolatot az Avasfelsőfaluban működő, Nagy István vezette csoporttal, és megpróbálták összehangolni tevékenységüket. „Hogy őszinte legyek, nem értettem mindent abból, ami körülöttünk zajlott, mert nem volt meg hozzá még a kellő élettapasztalatom, de azt tudtam, hogy cselekedni kell, mert a hatalom teljesen megnyomorít bennünket, s a Bolyai Egyetem után rendre felszámolja a többi magyar oktatási intézményt is. S ha a pesti srácoknak volt bátorságuk szembeszállni az orosz tankokkal, akkor mi is csinálhatunk egy-két akciót, hogy figyelmeztessük a hatóságot: ez így nem mehet tovább! Sajnos, nem voltunk eléggé elővigyázatosak, és lefüleltek bennünket, idejekorán lebuktunk, még mielőtt valami érdemlegeset cselekedhettünk volna.” Már az előzetes letartóztatásban töltött 11 hónap, a kivizsgálási fogság maga volt a pokol. A Szekuritáté pincéjében meggyötörték a fiatalokat. Betonfal, betonasztal, betonágy, de erre is csak az esti takarodó után lehetett ledőlni, addig állni kellett. Mindenkinek átfagyott a csontja, mindenki reumát és egyéb ízületi betegséget kapott. A vallatással járó napi verések elviseléséhez már nem mindenki volt elég erős. Volt, amikor úgy elverték őket, hogy napokig nem tudtak lábra állni. Dohi Gyurkát öt évre ítélték, jóllehet a szervezkedésen és a találkozásokon kívül semmit sem tudtak rábizonyítani. „Mindenkinek nagyon nehéz volt ott, de leginkább az időseknek. Ki-ki a napi túlélésre összpontosított, de azért működött a szolidaritás. Fagyban, vízben, télen is málét szedtünk, s amennyiben erőnkből telt, igyekeztünk segíteni a cipelésben az öregeknek, vagy átvállaltuk tőlük a sor egy részét. Néha akadt egy-egy finom falat, amit megosztottunk velük. Például egy-két sündisznó, amit csutkatűzön megsütöttünk, vagy egy végelgyengülésben kimúlt gebe, amiből olykor kedvünkre lakmározhattunk. Mármint a lábából, mert a javát felzabálták a tisztek.”. /Sike Lajos: Erdélyi ötvenhatosok. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 8./

A Szatmár megyei egyetem előtti tanintézmények évkönyve 2007-2008 röviden bemutatja az összes Szatmár megyei tanüggyel kapcsolatos intézményt. Ezek között van a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség, a Szatmárnémeti Pedagógusok Háza, a Megyei Oktatásfelügyeleti és Forrásközpont, a szatmárnémeti Gyermekek Palotája, a nagykárolyi Gyermekek és Tanulók Klubja, az avasfelsőfalui és a tasnádi Gyermekek Klubja. Emellett a megye teljes óvodai, általános iskolai, líceumi és szakiskolai hálózata is szerepel a könyvben. Az intézmények bemutatkoznak a könyvben. /(gyöngyi): Szatmár megyei egyetem előtti tanintézmények évkönyve 2007-2008. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), júl. 9./

Közel öt hétig tart a Szatmár megyei önkormányzat Szatmári kulturális karaván elnevezésű rendezvénysorozata. Másfél hónap alatt hat városba kívánják eljuttatni az általuk működtetett kulturális intézmények előadásait, kiállításait, jelezte Csehi Árpád Szabolcs megyei tanácselnök. Szinte valamennyi hagyományőrző, valamint művészeti jellegű rendezvény a megyeközpontban kap helyet. Szeptember 28. és november 8. között Erdődön, Avasfelsőfaluban, Sárközújlakon, Tasnádon, Nagykárolyban és végezetül Szatmárnémetiben mutatkozik be a karaván. A tervek szerint ezután minden évben megrendezik ezt az őszi turnét. /Végh Balázs: Kulturális karaván Szatmár megyében. = Krónika (Kolozsvár), okt. 1./

Szatmári Zenei Napok
Szeptember 29 és október 27 között rendezik meg a XXXIV. Szatmári Zenei Napokat. A rendezvényről Fátyol Rudolf hegedüművészt, a Szatmárnémeti Dinu Lipatti Filharmónia igazgatóját kérdeztük.
— Nagy öröm számunkra, hogy az idén is megtudjuk szervezni a Szatmári Zenei Napokat — tájékoztat Fátyol Rudolf. — Kevés pénzből egy olyan koncertsorozatot hozununk létre, melyben mindenki megtalálja azt a műfajt, amit a szívéhez közelebb érez. Lesznek szimfónikus és vokálszimfónikus hangversenyek, szóló– és kamara–estek, visszatérő hazai és külföldi vendégművészek közreműködésével. Ilyen az osztrák Rudolf Leopold gordonkaművész, az izráeli Yaron Hasson gitárművész, meghívtuk az Enescu–fesztivál sikerel műsorait, például azt a zenés–verses előadást, melyben közreműködik Victor Rebenciuc színművész és a Manoleanu házaspár. Liszt Ferenc év lévén lesz három Liszt–est: a Csendes–házaspár, valamint Hámori Máté és Duffek Mihály közreműködésével.
Ruha–emlékverseny
— A Szatmári Zenei Napok keretében rendezik meg a Ruha István Nemzetközi Hegedű Versenyt — folytatja Fátyol. — Halála előtt két alkalommal azt követően most harmadik alkalommal rendezzük meg a versenyt, melynek az a különlegessége, hogy a mester most lenne nyolcvan éves. Tizenkilenc versenyző nevezett be Oroszországból, Moldova Köztársaságból, Magyarországról, Németországból, Ausztriából és Romániából. A verseny nyílvános lesz. A zenei napok keretén belül lesz két emlékkoncert a Consonantia kamarazenekar előadásában, az egyik Nagykárolyban, a másik Avasfelsőfaluban, és lesz egy kerekasztal-beszélgetés az Északi Színház studiótermében, neves hegedűművészek és zenetanárok részvételével.
Nyitókoncert
Csütörtökön 18.30 órakor, a filharmónia koncerttermében lesz a rendezvény nyitóhangversenye. Vezényel: Tiziano Duca osztrák karmester, szólisták: Fátyol Rudolf hegedüművész és Rudolf Leopold osztrák gordonkaművész.
Rudolf Leopold A sokoldalú zenész, Rudolf Leopold nem csak mint híres oszták gordonkaművész közismert, hanem mint zongorista, karmester és zeneszerző is. Bécsben született és tanulmányait is itt folytatta a Zeneakadémián Richard Krotschak és Tobias Kühne gordonkaművészek irányítása alatt. Mellette zeneszerzés és zongora szakon tanult. Évekig volt tagja a Franz Schubert Kvartettnek és a Haffner Triónak, amelyekkel több európai, ázsiai, ausztráliai és amerikai turnén vett részt. Szólistaként rendszeresen fellépett, többek között Nicolaus Harnoncurt vezénylete alatt is. 1981-ben alakította a Wiener Streichsextettet, mellyel az EMI készített több CD felvételt. Számukra több átiratot írt, pl. Richard Strauss “Metamorphosen” streichsextettre és nagybőgőre, melyet a Boosey & Hawkes cég adott ki kottán, és az EMI rögzítette CD-re. Rudolf Leopold 1983-1990 között a Zeneakadémián Bécsben mint kamarazene-tanár oktatott. Jelenleg Grazban, a Zeneakadémián gordonka professzor. erdon.ro

Sikeres évet zárt a megye
Szerda délelőtt évzáró tanácsülést tartottak a Szatmár Megyei Tanács tagjai, melyen részt vettek a megye parlamenti képviselői és szenátorai is, akik kihangsúlyozták a megyei tanács idei évi sikereit.
A rendkívüli tanácsülés rövidre sikeredett, és mind a négy napirendi pontot egyhangúlag fogadták el a tanácsosok. A tanácsülés végén a meghívott vendégek köszöntötték a tanácsosokat, illetve a megye lakosait. Ioan Mircea Paşcu, PSD-s EP-képviselő gratulált a tanácsosok munkájához, ahhoz, hogy ilyen nehéz gazdasági helyzetben is tudták fejleszteni a megyét. Kihangsúlyozta, nagyon pozitív megítélésbe helyezi Szatmár megyét az idén átadott szamosdobi regionális hulladéktározó, de az útjavítási munkálatok is jó irányba viszik a térséget. Silaghi Ovidiu, PNL-s parlamenti képviselő gratulált a tanácsosok hatékony munkájához és a gyors döntéshozáshoz, mely azt bizonyítja, hogy a tanácsülések előtt jól felkészülnek és minden napirendi pontot alaposan kidolgoznak. Valer Marian, PSD-s szenátor kihangsúlyozta, a szamosdobi regionális hulladéktározó projektjének fontosságát, de hiányolta a Luna Ses-i projekt lezártát. Ciocan Gheorghe PSD-s parlamenti képviselő is gratulált a megye elöljáróinak az idei évben befejezett projektekhez, de arra kérte a tanácsosokat, hogy fordítsanak nagyobb figyelmet a Luna Ses-i sípálya és a Bikszád – Avasfelsőfalu – Turc útszakasz felújítására.
Hatékonyan dolgoztak
Radu Giurca prefektus elmondta, a megyei tanács 2011-ben 218 határozatot fogadott el, melyek közül csupán egyet – a regionalizálásról szóló népszavazást érintőt – támadott meg a prefektusi hivatal a bíróságon, ez is azt jelzi, hogy a tanácsosoknak jól kidolgozott határozattervezetekről kell dönteniük. A prefektus azt is elmondta, hogy az idei évben a tanácsosok 12 soros és 7 rendkívüli tanácsülésen vettek részt. Giurca megítélése szerint Szatmár megye a nehéz gazdasági helyzet ellenére is tudott fejlődni, új munkahelyeket létrehozni. Az elkövetkező esztendőre vonatkozóan pedig elmondta, bizakodásra adhat okot a megye lakosságának, hogy előreláthatóan 4-5 ezer új munkahelyet létesítenek a befektetők. Günthner Tibor RMDSZ-es szenátor is kiemelte azokat a beruházásokat, melyeket az idei esztendőben fejeződtek be a megyében, melyek közül a regionális hulladéktározót emelte ki. Pataki Csaba alprefektus szintén gratulált a megyei tanács által befejezett projektekhez és a folyamatban lévőket is megemlítette, melyeknek ő maga is részese volt, hiszen alprefektusi tisztsége előtt a Szatmár Megyei Regionális Fejlesztési Igazgatóság vezetője volt. Erdei D. István RMDSZ-es parlamenti képviselő elmondta, az ő munkájához elengedhetetlenül fontos a polgármesterek, a helyi önkormányzatok alkalmazottainak, vezetőinek a visszajelzése, másképp nem tudnának semmilyen döntést meghozni vagy a törvényeket javítani. A felszólalók között volt Csehi Árpád, megyei tanácselnök, illetve Adrian Stef és Mircea Govor alelnökök, akik a megye lakosságának kívántak sikerekben gazdag új esztendőt. Govor kihangsúlyozta, hogy az idei évben több megvalósítása volt a megyei tanácsnak, mint az elmúlt húsz évben.
Az ünnepi felszólalásokat beárnyékolta a román képviselők, szenátorok viselkedése, akik a magyar anyanyelvű kollégáik beszédét csevegéssel „tisztelték meg”, ugyanakkor a magyar nyelvű köszöntések hallatán nemtetszésüket nyilvánították ki.
erdon.ro

Előadásokkal egybekötött könyvbemutató
Mindig a helybeli magyarság lelki vezetői, gyámolítói, tanítói voltak
Arad – Pénteken a minorita kultúrházban 18 órakor kezdődött az előadásokkal egybekötött könyvbemutató, amelyen Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke köszöntötte a szép számú egybegyűltet, majd átadta a szót a prezídiumban helyet foglaló Bognár Levente aradi alpolgármesternek, RMDSZ megyei elnöknek. Bognár köszöntőjében üdvözölte a jelen lévőket, név szerint megemlítve p. Kalna Zsolt minorita provinciálist, p. Blénesi Róbert plébánost, ft. Király Árpád marosi főesperest, ft Sándor Tivadar arad-gáji plébánost, ft. Sándor Balázs kórházlelkészt, ft. Szilvágyi Zsolt temesvár-józsefvárosi plébánost, nt. Baracsi Levente arad-belvárosi református lelkipásztort, nt. Gyurkócza Aranka börtönlelkészt, és dr. Matekovits György termesvári fogorvost. A továbbiakban örömének adott hangot, amiért az Aradi Polgármesteri Hivatal támogatta A minoriták Aradon című kötetet. Ugyanakkor köszönetet mondott a minorita atyáknak az aradi magyarságért kifejtett, több mint 300 éves szolgálatért.
Matekovits Mihály, a kötet társszerzője írói munkájának a motivációiról szólt. Arról, miért tiszteli olyannyira a minoritákat, hogy szükségesnek látta az 1702-ben Aradon elkezdett munkájuknak, sokrétű szolgálatuknak a kötetbe foglalását. Ennek családi indítéka is van, hiszen a belvárosi katolikus templomban a minoriták keresztelték meg, vallásos családban nevelkedett, rendszeresen eljárt a templomba, a minorita házba, ahol megismerkedhetett a minorita atyák munkájával. Az sem mellékes, hogy női fodrász édesapját 1948-ban, amikor a minorita házban bérelni akart egy helyiséget a fodrászata számára, p. Gruber Ernő plébános mentette meg az anyagi összeomlástól. Azt mondta ugyanis, hogy szívesen bérbe adja neki a helyiséget, de várjon még egy keveset, mert úgy hallotta, közeleg az államosítás. Várt, így nem államosították az összes családi vagyont, amit a fodrászüzletbe fektetett volna.
A továbbiakban részleteket közölt a minoritáknak a közjó szolgálatában kifejtett munkájukról, melynek során az elesetteknek, a szegényeknek, a betegeknek segítgettek az egész városban. Különösen sokat tettek az anyanyelvű oktatás érdekében, hiszen sok atya tanárként, tanítóként is szolgált a magyar nyelvű oktatásban. Nehéz időszak volt az impériumváltás utáni, amikor az aradi magyarság iskolaépület nélkül maradt, ezért a diákok és a tanárok a város 11 pontján szétszórva tanultak, illetve oktattak. A minoriták álltak az élére a mai Csiky Gergely Főgimnázium épülete megálmodásának, létrehozásának is. Kitartó, tudatos munkájuk eredményeként, az aradi magyarság néhány év alatt felépítette az iskolát, majd a bentlakást is. A Wild Endre minorita atya által megálmodott minorita kultúrház volt ekkor az aradi magyarság kulturális központja. Manapság is itt működik a Kölcsey Egyesület, illetve a Magyar Pedagógusok Szövetségének a könyvtára. Előadása során, az Aradon átvonult történelmi esemény mindenikében szerepeltek a minorita atyák, akik mindig a helybeli magyarság lelki vezetői, gyámolítói, tanítói voltak.
A Vasárnap
A továbbiakban Ujj János történész tartott magvas előadást a minorita atyák által kifejtett sajtótevékenységről, főként az aradi, leghosszabb életű kulturális folyóirat, a Vasárnap történetén vezette végig a hallgatóságát. A havi lapnak indult kiadvány első száma Aradi Katolikus Egyházi Tudósító címmel látta meg a napvilágot, főszerkesztője dr. Monay Ferenc minorita atya volt, kiadója az Aradi Római Katolikus Plébániahivatal. Fél év múlva, a főszerkesztőnek rendfőnökké történt kinevezését követően, a szerkesztést Wild Endre atya vette át, aki több mint 2 évtizeden át irányította a lapot. Előbb egyedül, majd Szilágyi M. Dózsa nagyváradi premontrei tanár főmunkatárssal, 1931-től pedig Fischer Aladárral, az Aradi Katolikus Főgimnázium igazgatójával. Amint a címe is utal rá, kezdetben a lap kizárólag a rend, az egyházmegye, de elsősorban az aradi hitélet eseményeiről szándékozta tájékoztatni az olvasóit. 1920-tól azonban kisebb formátumban megjelenve, rendszeresen beszámolt a csanádi megyés püspök látogatásairól, tetteiről, valamint az aradi katolikus élet eseményeiről. A lap indulásától kezdve mentes volt a politikai tartalmú írásoktól, ennek ellenére, 1919-től, az impériumváltástól a román hatóságok rendszeresen cenzúrázták. Ezzel együtt, a minorita atyák többször tanúbizonyságot tettek a kisebbségi híveik jogai melletti kiállásukról. Amint írták, „A minoriták egyedüli gazdagsága Istenbe vetett hitük és magyarságuk”. Mivel a biztató ígéretek ellenére a magyar iskola nem kapta vissza az épületét, 1919. november 23-án 873 tanulóval megnyitotta kapuit a Római Katolikus Főgimnázium, több mint három évtizedig meghatározó szerepet játszva az aradi magyar nyelvű oktatásban. Az itt zajló tevékenységről bőségesen beszámolt a Vasárnap is. Ezek között kiemelhető a tanintézet új épületének 1923. szeptember 23-án, Pacha Ágoston püspök által történt felszentelése is. A Vasárnap kisebb csoda folytán túlélte a bécsi döntést követő dél-erdélyi drasztikus lapbetiltásokat is. Utolsó száma 1940 decemberében látott napvilágot, de két és fél év múlva, ugyancsak a minorita atyák jóvoltából megjelent a Havi Szemle kulturális folyóirat, ami egy újabb előadást igényelne – zárta értékelését Ujj János történész.
Együtt imádkozni
Az est további részében p. Kalna Zsolt, az Szent Erzsébet Minorita Tartomány főnökének az előadása hangzott el, aki a minoriták jelenlegi életét, tevékenységét érintette. Ebből kiderült, hogy a minorita atyák fogyatkozása miatt Szegeden ketten szolgálnak, az egri minorita házat viszont nem tudják ellátni. Erdélyben még Nagybányán és Avas-felsőfalun moldvai segítséggel működik a rendház. Aradon Blénesi Róbert atya képviseli a magyar minoritákat. Ami a jövőt illeti, arról a Rómában székelő Generális Kúria több éve tárgyal. A tervek szerint az erdélyi részeket a moldvai rendtartományhoz kívánják csatolni, ahol 300 minorita atya van, a magyarországi részt különálló tartományként hagynák meg. A kifejtett ellenállás miatt, a tervet eddig nem tudták végrehajtani, de nem mondtak le róla. Hat év haladékot kaptak a helyzet megváltoztatására. Reménykeltő, hogy idén négyen jelentkeztek, egy novicius a közelmúltban tett fogadalmat. Tehát valami elindult, de fontos az összefogás. Sokat kell imádkozni. A találkozásokban, a közös imákban kell kérni Isten segítségét a Szent Erzsébet Minorita Tartománynak a megtartásáért – fejezte be mondanivalóját p. Kalna Zsolt tartományfőnök.
Az est szerzői dedikálásokkal, illetve a Kölcsey Egyesület által adott szeretetvendégséggel zárult. Az Egyesület vezetősége ezúttal is köszönetet mond az Aradi Polgármesteri Hivatalnak a kötet kiadásához nyújtott támogatásért, a szerzőknek a munkáért, a résztvevőknek az est ünnepélyességéhez való hozzájárulásáért.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Sike Lajos: Mátyáshoz mérhető?!
Hát kaptam a pofámra az elmúlt napokban, mert nem tudtam hallgatni! Jóllehet személyes és családi érdekem azt kívánta volna, hogy fogjam be a bagólesőmet – ahogy mifelénk mondják –, vagy ha szólok, akkor dicsérjem a partnereimet, hogy milyen okosak és milyen zseniális meglátásaik vannak... Ám, én lüke, inkább ellentmondtam nekik és tűrtem, hogy lekomcsizzanak, -horngyulázzanak, -gyurcsányozzanak, -bajnaizzanak, pedig ezeket a neveket ki sem ejtettem.
Már elnézést, de mégsem állhattam meg őszinte szó nélkül, hogy az anyaország mai miniszterelnökét, a Fidesz napokban újraválasztott elnökét egyesek nem csak Szatmárban, de Háromszéken is a Mátyás királyunk utáni századok legnagyobb nemzetvezetőjének tartják! Már csak azért sem, mert mérete is kisebb, mint például Bethlen Gáboré, Bocskai Istváné, Kossuth Lajosé, Tisza Istváné, Horthy Miklósé, Nagy Imréé, Antall Józsefé. De akár Kádár Jánost is említhetném, aki ugyan nem szabad választással került hatalomra, hanem a szovjet fegyverek segítségével, de végül olyan gulyáskommunizmust teremtett, hogy a közvélemény-kutatások szerint ma is ő a huszadik század Magyarországának legnépszerűbb politikusa.
A mostani Győző méretben inkább Horn Gyulára hasonlít, de kezet rá, hogy róla nem fognak utcát elnevezni a nyugati országokban, mint az utóbbiról. Gyula pufajkás volt ugyan fiatalabb éveiben, de reformkommunista vezetőként, amikor eljött a pillanat, nem habozott azt cselekedni, ami a magyar nemzetnek és vele a szabadságnak és a demokráciának legjobb volt: megnyitni a nyugati határokat, elvágni a két világot egymástól elzáró szögesdrótot. Volt erre bátorsága még akkor is, ha a megszálló szovjet csapatok bent voltak az országban. Mert nagy tetteket nem azért hajt végre az ember, mert ilyen vagy olyan ideológiát, eszmerendszert képvisel, hanem azért, mert felismeri, hogy alkalmas pillanatban mit kell cselekednie országáért, nemzetéért.
Egyébként vitapartnereimnek abban igazat adtam, hogy Viktor csakugyan egyféle nemzetvezető, méghozzá teljes mellel, de azt, hogy mennyire nagy, a jövő évek döntik el. Alkalmasint az ellenzékéhez tartozó magyar komcsik győzték meg azokat a nyugati lapokat, amelyek azt írták róla, hogy egyelőre méreténél is kisebb vezető. Mikor ezt kimondtam egyik vitapartnerem kis híján leköpött. Szerencsére még a hetedik X-nél is jól tudok ugrani.
Szóval, a bajokat elfedni próbáló nemzetieskedés és az olcsó populizmus sok erdélyi magyart is elaltat. Olyannyira, hogy szerintük csak az számit igaz magyarnak, aki immár kettős állampolgár és természetesen a Fideszre fog szavazni. Ezer bocsánat a legnagyobb magyaroktól (no nem a Széchenyihez hasonlóktól, azoktól nincs miért), de több százezer erdélyi magyarhoz hasonlóan nem kértem és kérek kettős állampolgárságot, s szavazni sem fogok ottani pártokra. Mert sok-sok erdélyi magyarral vallom: nekünk itt van dolgunk és nem a kettős állampolgárság a magyarság ismérve – már csak azért sem, mert több ezer szlováknak, románnak, szerbnek, ukránnak, sőt már kinainak is van magyar állampolgársága, sokkal inkább, hogy ki minek vallja és érzi magát, s főleg mit tesz a nemzetéért. Egyébként nagy írónk, Illyés Gyula szerint ennél is egyszerűbb a meghatározás: magyar az, aki annak vallja magát! Amikor megtudtam, hogy a regnáló pesti kormány újabban, elég furcsa módon, pénzért is árulja a magyar állampolgárságot (például az a kínai személy, aki legalább 250 ezer eurót fektet be az anyaországban egyből megkapja a magyar állampolgárságot!), még jobban megerősödött bennem az erdélyi-magyar tudat.
Erről vitázó partnereimet azzal szoktam leszerelni, hogy normális ésszel ítélve, mi nem magyarországi pártokhoz, hanem a magyar nemzethez tartozunk, már azért is, mert a pártok gyakran buknak! Mint ahogy a mostani kormánypárt is előbb-utóbb bukni fog. Hacsak vezetője, a miniszterelnök már a jövő tavaszi választásokig nem bizonyítja be (például komoly gazdasági fejlődéssel, s széles összmagyarsági és nemzetközi elismertséggel), hogy Mátyás óta ő a legsikeresebb magyar vezető!
Ám sokakkal együtt attól tartok, hogy ő nemhogy Bécset, de még Avasfelsőfalut sem tudná meghódítani.
Megjegyzés: Az Új Magyar Szó és utóda, az interneten megjelenő maszol.ro hasonlít a balliberrális Népszavához. Dühödten támadja a magyar kormányt, különösen Orbán Viktort.
Maszol.ro

Először miséznek magyarul Lajosvölgyében
A Szatmár megyei Lajosvölgye település történetében először tartanak magyar misét szombaton, amelyre nem csak a környező településekről (például Bikszádról és Avasfelsőfaluból), de a megye távolabbi részéből is várnak magyar anyanyelvű katolikusokat. 150 éve épült Lajosvölgyében az első katolikus templom, amelyet azóta kétszer is felújítottak, most pedig a a jubiliumi esztendő alkalmából különleges lelki programokat hirdetett a több száz fős egyházközség, melynek keretében a román, szlovák és német után, szombaton délelőtt először magyarul is miséznek.
Lajosvölgyén (Huta Certeze) a lakosság nem olyan rég még szlovákul beszélt. A szlovákokat másfél évszázaddal ezelőtt telepítették be gróf Széchenyi István idején, ugyanis a környéken több üveghutát és vashámort létesítettek, amelyekhe a Felvidékről hoztak ide szlovák mesterembereket, üvegfúvókat és vasöntőket. Leszármazottaik a későbbiekben a környezet hatására elrománosodtak, római katolikus vallásukat azonban máig nem adták fel.
Varga László
Maszol.ro

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

Trikolór a magyar helységnévtáblákon
Piros-sárga-kék festékkel fújták le szerda délután több Szatmár megyei település helységnévtábláját. A Szatmárnémetiből Máramarosszigetre vezető országút menti községek – Batiz, Gombáspuszta (Egri község), Sárközújlak és Avasfelsőfalu – helységnévtáblájáról a festékszórókkal kizárólag a magyar elnevezést kívánták eltüntetni.
A helybéliek gyorsan lemosták a trikolórt a táblákról, így nem sokáig ékeskedett ott a festék. Szabó Elek, Egri község polgármestere megdöbbent az eset láttán, és kilátásba helyezte, hogy feljelentést tesz.
Lapunk érdeklődésére Camelia Cosma, a Szatmár megyei rendőrkapitányság szóvivője elmondta: tegnap délutánig nem futott be hozzájuk ez ügyben panasz, a sárközújlaki és az avasfelsőfalui őrs munkatársai azonban saját hatáskörben megkezdték a nyomozást a rongálás ügyében.
Az eseteknek egyébként elképzelhető, hogy köze van a szintén szerdán tartott – a Vatra Românească szélsőséges, magyarellenes szervezet által kezdeményezett – szatmárnémeti demonstrációhoz. A Székelyföldön élő románokkal való szolidaritást kifejező akcióként meghirdetett rendezvény kitalálói arra biztattak, hogy mindenki álljon ki a saját városa főterén román zászlót lengetve és tartson a magasba táblát, melyen megfogalmazza üzeneteit.
Szatmárnémetiben mindössze öten gyűltek össze annak ellenére, hogy a helyi főszervező, Ardelean Petric két alkalommal sajtóhirdetést is feladott az akció népszerűsítése céljából. A tüntetést egyébként bejelentették, így csendőri felügyelettel történt a demonstráció, melynek során táblákat tartottak a magasba „Nem az etnikai alapú autonómiára!”, „A román nyelv legyen az uralkodó!” és „Egyetlen nemzeti zászlónk van: piros, sárga, kék!” feliratokkal.
Ardelean Petric főszervező érdeklődésünkre elmondta: egyáltalán nem keseríti el, hogy csak öten vonultak a prefektúra elé tüntetni, szerinte a lényeg, hogy a sajtó írjon róluk.
Az elmúlt hetekben egyébként gyarapodott a magyar feliratok ellen elkövetett vandál tettek száma, ismeretlenek Kovászna város, illetve a Maros megyei Ákosfalva helységnévtábláján is lefestették a települések magyar nevét.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),

Ponta: össze kell fogni a magyar képviselő ellen a szatmári időközi választáson
Össze kell fogniuk a román pártoknak, nehogy az RMDSZ nyerjen képviselői mandátumot a szatmári időközi választáson – mondta Victor Ponta román miniszterelnök. A szociáldemokrata kormányfő pártjának az RMDSZ az egyik legfőbb koalíciós partnere.
Victor Ponta román miniszterelnök, a román Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke a hét végén a Szatmár megyei Avasfelsőfaluban kerek perec leszögezte: a román pártoknak össze kell fogniuk annak érdekében, hogy megakadályozzák, hogy az RMDSZ alsóházi mandátumot szerezzen abban a szatmári körzetben, amely parlamenti képviselet nélkül maradt, amikor a nemzeti liberális párti (PNL) Ovidiu Silaghi Bukarestet Brüsszelre váltotta – írja a Főtér.
Mindezt a kormányfő úgy jelentette ki, hogy koalíciós partnere a RMDSZ. Az időközi választásokat az EP-voksolással egy időben, május 25-én tartják.
Az ügy pikantériája ugyanakkor, hogy Ovidiu Silaghi helyére maga Ovidiu Silaghi pályázik, igaz, most már a PSD színeiben száll versenybe a szatmáriak szavazataiért, s ebben Szociáldemokrata Unió (USD) másik két alakulata, a Konzervatív Párt (PC) és a Románia Haladásáért Országos Szövetség (UNPR) is támogatja.
Silaghi eddigi pártja nem tartozik a koalícióhoz, korábban a Nemzeti Liberális Párt (PNL) Szatmár megyei szervezetének elnöke volt, 2012-ben a közlekedési tárcát vezette. Átigazolását éppen az RMDSZ elleni összefogással indokolta Ponta. Ugyanis szerinte Szatmár megyében csakis akkor van esély megverni az RMDSZ-t, amennyiben a román pártok összefognak.
„Ez sokkal többről szól, mint egy képviselőválasztás, ez az egész országnak szóló üzenet. Megmutatjuk, hogy egységesek tudunk lenni, 2016-ban pedig Szatmár megyében újból együtt indulunk a választásokon, hogy nyerjünk” – fejtette ki Victor Ponta a Krónika szerint.
A képviselő nélkül maradt körzetben az RMDSZ Nagy Szabolcsot indítja.
mandiner.hu. Erdély.ma

Határok, szuverenitások, titkosságok
A premontreiek peres ügyei és a bikszádi görögkatolikus bazilita rend kolostorának visszaigénylési peréhez mutatott román hajlandóság egyképpen azt sugallja, hogy egy határmenti „biztonsági” övezet kreálása húzódik meg a jogi civódások hátterében és a közvélemény hangolásában is. Varga Andrea történész írása.
Mindeddig halogatást elszenvedő, de épp a közgondolkodás mérlegelő hajlandóságára és a tisztánlátás felelősségére váró kérdéskört kívánok érinteni – avagy inkább nyilvánossá tenni. Korunk uralmi politikája és közjogi gyakorlata a tét, ugyanakkor ezek mechanizmusai, trükkjei, nehezen belátható dilemmái teszik átláthatatlanná a körülményeket. Mindezek teljesség értékű megvilágítása ugyanakkor nem egy cikk, hanem alapos és kiadós tanulmány részletei lehetnének – ebből szükségképpen csak szubjektív elbeszélés lehet alább. Szubjektív annyiban is, mert érdekelt, érintett is vagyok, de még inkább azért, mert magamra kell vennem annak kényszerét, hogy kibeszéljem, amit sokan némán belátnak, hallgatva eltűrnek, kényszerűen elszenvednek.
Nem szükséges hosszan körvonalazni, ami zajlik. Sőt, alig akad Biharban, aki ne tudna a folyó egyházi vagyonjogi vitákról, hangadó személyek és igazságügyi képviselők viselt dolgairól, politikai nyomásgyakorlásról és kisebbség elleni megkülönböztetésekről. Amikor az életteljes szocializmus vagy a korábbi nemzetépítő gyakorlat egyházi vagyonok elorzására vállalkozott, kisebb morgolódás lehetett csupán a válaszreakció. Amikor a változás évei jöttek, ésszerűen fölmerült a visszaszolgáltatás jogszerűsége – ez lehetővé is tette, hogy eljárások, perújrafelvételek, történeti értékű dokumentáció felszínre kerülése kövesse, majd román állami elutasítás, majd európai uniós jogérvényesítésre felszólítás. Mindez mintegy hatástalanul zajlott, a jogtalanul „einstandolt” (azaz: elkobzott, lenyúlt, jogtalanul átvett, kisajátított) tulajdonokkal mindmáig folyik a cserebere, zajlik a cselezés, dúl a jogtiprás. Visszaszolgáltatás nélkül.
Mindeközben készek (avagy meggyőződéssel hívők) lehetünk: ha a román állam demokratikus jogelveken nyugvó berendezkedés, csakis az egyezkedni képtelen vagyonbirtokosok okozhatják a fennakadást, a másfél ezernyi vagyonjogi per kétharmadának eredménytelenségét. Mivel Románia demokratikus jogállam, elismerem és respektálom, hogy mint ilyennek, működésének egyik legfontosabb feltétele a független, pártatlan, hatékony és szakszerű bírói munka. Mivel amikor a köztársasági elnöktől a bírák átveszik a kinevezési okiratot, ezzel - továbbá esküjükkel - arra kötelezik magukat, hogy munkájuk során kizárólag az Román Alkotmánynak és a törvényeknek alárendelve, a legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint járnak el, úgyszintén meg kell adjam a bizalmat működésüknek és önállóságuknak.
Vagyis (elvben) nem lehetséges, hogy külső, politikai, gazdasági, esetleg vallási intézményi vagy privát érdekeket rejtő nyomásnak kívánjanak megfelelni. De mi történik, ha mégis így alakulna…? Országos sajtót bejáró mindennapos hír a befolyásoltság révén szakszerűtlen és jogilag kétes döntést hozó bírák perbe vonása, elítélése.
Persze, közben jól tudjuk: a bírák, a bírói önállóság és a bírósági eljárás jogi feltételrendszere nem lehet kiszolgáltatottja az elektronikus média, a napi harsányságú publicisztika vagy a nyílt politikai nyomásgyakorlás művelőinek. Ha mégis kiszolgáltatottak, s ha mégsem hat rájuk megfelelő időben az igazságszolgáltatás önkontrollja, akkor mi lehet a háttérben? Lehet, talán semmi, nincs is háttér. Lehet, hogy a politika érdeke, a mindenkorié, a haszonelvűé, a kiszorítóé vagy autoriteré. S lehet, egyik sem, csak a privát érdek, a haszonkulcs a meghatározó. Nem vádaskodunk… Olvasunk, feltárunk, értelmezünk.
Adott tehát egy párhuzam, hasonlatos ügyek zajlása, éppen Nagyváradon, a határ mentén. Egyszerre „a zónában”, hogy ne túl távoli analógiával éljek: a mi saját kis „Sinistra körzetünkben”, s mellette a „felsőbb” politika homályában is.
Utóbbiról viszont jól tudjuk (Carl Schmitt a megmondhatója) az állam értéke a széthúzás és egység, a politikai uralom kérdése és a „barát/ellenség” közötti különbségtételhez kötődik. Schmitt hangsúlyozza azt is: az állam lehetősége, hogy adandó esetben akár saját döntése, jogi alapelvei révén győzzék le, akkor is, ha „mint mértékadó politikai egység rendkívüli jogosultságot összpontosított magánál: a lehetőséget, hogy háborút folytasson és ezzel nyíltan emberek élete felett rendelkezzen”.
A kortárs Hans Kelsen államtanában is feltételül szabatott a 20. század húszas éveiben, hogy a pártok ne befolyásolhassák a bírákat, a „létező” és a „legyen” parancsolata ne befolyásoltathassék idegen erők által…, és más szerzők is elkülönítik a „politikai tényezőktől” a „tiszta államtan” rendszeréig ívelő utakat, Max Weber pedig egyenesen az erőszak-alkalmazás külső és belső formáinak monopolizálójaként jellemzi magát az államot.
Hogyan is jön ide a főpolitika és a főhatalom elismert, legitim volta, vagy épp vitathatósága, meg a határmentiség? Az alábbi „levezetésben” ki fog derülni, ehhez azonban az Olvasó szíves türelmét és érdeklődését kell igényeljem. Adott tehát két ügymenet, jogi és egyházdiplomáciai, presztízs övezte és haszonelvű…, hátterében emberek, hitek, intézmények, hagyományok értékeivel, elveivel, reménytelenné váló sorsokkal, meghurcolt igazság-képviselőkkel.
Hogy ne vádoljanak „általánosítással”, legyek konkrét: adott ugyanis két eset, mindkettő Váradon és a határ mentén zajlik: Tőkés László ügye, a becsületbíróságosdi, az elhangzott vád és a méltánytalanságra ítélt (romániai és európai) közszereplő meghurcoltatása, valamint a Premontrei Rend és annak vezetője (továbbá jogi képviselője, azaz személyem) elleni ügylet, közpolitikai hőbörgésektől direkt noszogatásig, burkolt vádaktól személyiségjogok sértéséig ható érvénnyel. Kisebbség, egyházi tulajdon, szakrális képviselet, etnikai szféra, társadalmi lelkiismereti szabadság és társadalmi nem (gender) elleni megkülönböztetés. A szóbanforgó ügyeket pedig az állami hatóság verdiktjei, illetőleg a nyomozóhatóság elodázó—halogató stratégiái veszik körül.
Tőkés László egyetlen (bár tendenciózusan rosszul fordított és kipécézett) mondatáért szinte vendettát követeltek a harsányak, másik esetben akár egy álló évig tartó folyamatos sajtótámadás is zajlik, mert a váradi román újságírót nincs ki rendreutasítsa, s ő maga is jól tudja, valahol zsebben lapul a „kilövési” engedély, bármit és bárhányszor írhat vádaskodó hangnemben, felelősségre vonása kétségkívül elmarad.
A két, látszólag távoli, s a maga nemében nem könnyen összehasonlítható ügyet nem pusztán a neves személyek, magyar egyháziak, közpolitikai szereplők vagy fontos döntésekben érdekelt aktorok teszik párhuzamossá, hanem egyfelől a tendenciózus történések, másfelől az egyházak és hitek közötti/fölötti hitvita, de még inkább a román állami hozzáállás, melyhez akarva-akaratlanul (lásd konzulátus ügye) a magyar külügyi játszótársak is hozzájárulnak.
Ami mindezt – ezeknél sokkal meghatározóbban, vagy legalább gondolkodásra és összevetésre késztetően – körülveszi, az a régi beidegződés, amely már az 1923-as román alkotmányban is megjelenik, jelesül abban, hogy csakis román nemzetiségű állampolgár rendelkezhet vidéki földtulajdonnal, illetőleg a határmenti földekre érvényesen is megújulni látszanak a tiltó rendelkezések.
A premontreiek peres ügyei és a bikszádi (Szatmár megyei) görögkatolikus bazilita rend kolostorának visszaigénylési peréhez mutatott román hajlandóság egyképpen azt sugallja, hogy egy határmenti „biztonsági” övezet kreálása, katonai—nemzetbiztonsági kérdésként értelmezése húzódik meg a jogi civódások hátterében és a közvélemény hangolásában is.
Ahol az állam a megyei tanács révén avatkozik bele a perbe az ítélet végrehajtási szakaszában, ahol 2013. november 6.–7.-én a hatóságok hathatós asszisztálása mellett a végrehajtóval, és a rendőrség különleges készenléti alakulatával egyetemben próbálja birtokba venni a román bíróságok által neki jogerősen visszaszolgáltatott épületet, de ellene az ortodoxok révén odakerült mintegy száz főnyi tüntető harsog katolikus-ellenes jelszavakat, a hatóságok pedig tétlenül szemlélődnek, ott ugyanolyan harsány elorzás indul meg, hiába is volt a kolostortemplom 1700-ban alapított együttese a görög katolikusoké.
Ez ugyan állami szintű beavatkozással már korántsem folytonos háromszáz év, hisz 1948-ban a görögkatolikus egyház betiltásával a bikszádi monostort is bezárták és a bazilita szerzeteseket elűzték, de ez ugyanolyan felekezeti szabadság elleni erőszak, amilyen a római katolikusok csíksomlyói kegyhelyének vagy a magyarországi görögkatolikus Máriapócs búcsúhelyének fenyegetése lenne, s ettől még nem válik jogszerűvé is.
Nem mondható biztosra, hogy csupán az egyetlen érvényesnek tekinthető magyarázat a bukaresti kormányzat hozzáállásáról a határmenti (Bihar és Szatmár megyei) római katolikus/görögkatolikus perekkel kapcsolatosan, de erősen úgy tűnik, ismét a régi, beidegződésekre építő állampolitikai magatartás mintázata érvényesül: előkúsznak a két világháború közötti, a határmenti katonai övezet kialakításával kapcsolatos jogi normatívák, reflexek, félszek és gyanakvások vagy vádak, formálódnak az Angelescu-féle határmenti megyék elrománosítási tervekkel ékes víziói is.
Kiütközik ez a „székely kérdéssel” szemben zajló zászló-diskurzusban, a szimbolikus térfoglalás tényleges, fizikai jelenléttel társuló programosságában is. „Valahol” a politikai térben és az államközi párbeszédekben az állam szuverenitásából fakadó ius ad bellum (a háborúindítás természetes joga) alapján formálódik mindez, miképpen az orosz—ukrán kortárs események ezt kiválóan jelzik is térségünkben.
Nem más ez, mint az állam szuverenitásának elve révén kimódolt eljárásmód, mely abból következik, hogy az államok egyetlen náluk magasabb hatalomnak sincsenek alárendelve, ezért szabadságot élveznek politikai rendszerük megválasztásában, és belügyeikről egyetlen más külső hatalomnak sem tartoznak elszámolni, hisz a szuverén államok egymással egyenjogúak, függetlenül nagyságuktól és hatalmi erejüktől.
A nemzetközi (így európai) jog előírásai és szerződései pedig az önkéntesség elvén alapulnak, a diplomáciai kapcsolatok sem korlátozhatják a ius ad bellumot, mint az államérdek megőrzésének végső eszközét. Az erőszak-alkalmazás külső és belső formáinak megoldásai pedig az állam sikeresen monopolizált gyakorlatát legalizálják: „Valamely folyamatosan üzemelő, kényszerítő erejű politikai szervezetet (politischer Anstaltsbetrieb) akkor hívunk ’államnak’, amennyiben adminisztratív kara sikeresen érvényt szerez az arra vonatkozó igényének, hogy monopóliumot gyakoroljon a fizikai erőszak legitim használatára e rend kikényszerítésének során ill. Érdekében.”
Korábban Max Weber úgy határozta meg az „uralmi—uralkodó szervezetet” (Herrschaftsverband), mint amely annyiban politikus, „amennyiben adott területen létét és az általa megvalósuló rendet folyamatosan biztosítja fizikai erőszakon alapuló fenyegetéssel és fizikai erő alkalmazásával az adminisztratív kar részéről” (Weber 1992). (http://tarstudszotar.adatbank.transindex.ro/?szo=102) A weberi alapképlet itt és most kiegészül a (poszt?)modern kor antidemokratikus demokratizmusainak önkényével.
Az egyházi peres ügyek esetében sincs szó másról, mint a legitim kiváltság önkényes és feltételes alkalmazásáról. Talán pontosan arról, amit a román közpolitika a „magyar beavatkozások” elleni uszításokkal serkent, s pontosan arról, amit a román politikai osztály hangadói cselekszenek, barátok és ellenségek kettősére osztva a környező világot, látszólag nem is élve (vissza) a korlátlan uralom eszköztárával. Tudják ugyanis, hogy a politika küzdelem valakiért (és nem valaki ellen), nem pedig valamiért és valami ellen.
Az egyházi vagyonok visszaosztásáért úgy küzdeni hatékonyabb, hogy a legalitás (jogszerűség) és legitimitás (elfogadottság) eszköztárából az erőszakos megoldásokat kiolvasó törekvés egykönnyen rátalál az erőszak privatizálását, önkényét kiépítő szereplőkre, s ez a magánerőszakra épülő szervezett bűnözésnek kedvez – amit Szatmár és Bihar megyében is könnyedén meg lehet lelni.
Amikor pedig az állam erőszak-monopóliumát privatizálja az alulról jövő erőszak, esetenként a rendőri erők is a helyi bűnöző bandákat segítik vagy megtűrik, akkor a határmenti légkörben még esélyesebb az emberi jogok tömeges vagy következetes megsértése és mindennek megtorlatlansága, jogiasítása is.
Ugyanis a román politikai elit magatartásának indítékait az állam közjogi funkciójából bármikor erre: a civil csoportok konfliktusára, „háborús” övezet kialakulására vezetheti vissza. Nem maradhatna máskülönben puszta „üres beszéd” a román alkotmány normája a bihari és szatmári bíróságokon, hiszen az alkotmány fogalma alatt mindig is az államhatalom gyakorlásának legfontosabb viszonyrendszerét, továbbá az alapvető emberi és állampolgári jogokat szavatoló normákat, egyszerűbben szólva állam és társadalom viszonyát szabályozó alapelveket, melyeket az adott állam legmagasabb fokú akaratának kinyilvánításaként kell tisztelnünk.
Ezt, és mindezeket éppen az alulról jövő erőszak hatásának, a hatalmi monopólium privatizációjának kitenni olyan példákkal jár, mint amikor Adrian Ştef szatmár megyei tanácselnök saját nevében kérte a Negreşti—Oaş-i bíróságon a román (nemzeti) jogerős bírósági ítélet végrehajtásának felfüggesztését.
De hasonló eset a váradi premontreieké, ahol a folyamatban lévő peres eljárás alatt lehetett kiérdemelt építkezési engedéllyel épületet bontani, lehetett erdőt elzálogosítani, lehet jogerősen a legfelsőbb bíróságon a prépostság által megnyert ingatlanra banki hitelt felvenni, s mindeközben az ügyészség tétován nem tesz semmit a jogtalan „jogérvényesítés” ellen, de halogat a bíróság is, hiteles „alapító okiratot” kér be az 1130-ban alapított rendtől, eltűri a bírák elfogult döntéseit, elvitatja a történeti levéltári dokumentumokat sajtóközlemények vagy könyvekben formált ideologikus értelmezések alapján stb.
Ugyanebbe a kérdéskörbe tartozik a múlt héten nagy sajtócsinnadrattával elutasított magyar konzulátosok ügye is, hisz a legkevésbé sem lehet mondani, hogy a határ mentét mindkét oldalon speciális zónaként kezelik, a szimbolikus határátjárás (az egyszerűsített honosítási eljárás intézménye) révén erőteljesen kialakul a román gyanakvás is, miszerint ez intézmények a magyar hírszerzés rezidentúrái lehetnek… Ezzel aztán a legtermészetesebb módon jelzik, hogy a nemzetközi szerződések és a shengeni csatlakozás előtt a nemzetbiztonság és határőrizet kérdései – közrendi kérdésekbe csomagolva is – minden egyebet felülírnak.
Persze, a hatalom természetrajzához szorosan tartozik, s a mindenkori államéhoz még inkább, hogy kerülgeti a határokat, átírja ezeket, újradefiniálja őket, rugalmasan értékeli és használja a fogalmat, korlátozni próbálja érvényességüket. A nemzetek közötti határok hasonló kezelése, ideológiák, félelmek, védelmi eszmék ennél sokkal inkább kitettek minden ilyesminek.
Korlátozása pedig (lényegében kizárólagosan) a nemzetpolitikák intézményi kezelőinek és a lakósok vagy állampolgárok szavazói közösségének függésrendjében lehetséges. Ott és akkor, ahol és amikor még megvannak a jogok képzelt vagy deklarált határai, még érzékelhetőek és kimondhatók a határátjárások, szabályszegések tényei. Cikkem ezt az érzékenységet kívánná elősegíteni – annyira, amennyire még az állampolgári szabadságjogok, a normák és jogelvek, az összehasonlítható tényanyagok ezt lehetővé teszik. Utána már késő lesz…
maszol.ro

Jégverés, óriási viharok Szatmár megye több településén - És még nincs vége
Fák, a közvilágítás oszlopai dőltek ki az elmúlt 12 óra viharaiban Szatmár megye több településén. A tűzoltóknak legkevesebb hat esetben kellett úttestre dőlt fákat eltakarítaniuk, miközben másutt a diónyi jég okozott komoly károkat. Problémákat okozott az ítéletidő Szatmár vármegye határon túli településein is.
A Szatmár Megyei Készenléti Felügyelőség tájékoztatása szerint péntektől hétfő reggelig legkevesebb hat esetben kellett az úttestre dőlt fákat eltakarítaniuk több településen: Szatmárnémetiben, Sándormajoron, Újnémeten és Avasfelsőfaluban. Szatmárnémetiben, a Petru Bran utcában a közvilágítás egyik oszlopát borította ki az orkán erejű szél. A tűzoltóság továbbra is lesz áll, derül ki közleményükből.
Ahol nem a vihar, ott a jég pusztított, elsősorban kedd hajnalban. A Facebookon fellelhető fényképek alapaján dió, vagy akár tojás nagyságú jégdarabok hulltak Apában (első fotó), Gencsen, Majtényban, Óváriban (fotó lent, készítette Ványi Anita), Nagykárolyban, Kisdengelegen, Csengerbagoson, Domahidán ...
Szatmárhegyre, Béltekhodosra, Meddesre és Nagyszokondra kedd hajnalban özönvízszerű esőzés köszöntött.
Nem kímélte az időjárás Szatmár vármegye az országhatáron túli területeit sem, az MTI tájékoztatása szerint Méhtelken, Rozsályon, valamint Zajtán teniszlabda méretű jég hullott. Rozsályon az elsődleges felmérés alapján 150-180 házat vert el, áttörte a cserepeket és betörte az ingatlanok tetőablakait is. Zajtán hasonló gondokat okozott a jégeső, és Méhtelekről is érkezett sérült tetőszerkezetről, beázó házról szóló bejelentés.
Személyi sérülésről egyik esetben sem érkezett hír.
szatmar.ro