"Megjelent az udvarhelyszéki Atyhát bemutató kötet /szerkesztője Simó Márton/, amelyet a helybéli katolikus templom kétszázadik évfordulójára adtak ki Csíkszeredában, a Pro-Print Könyvkiadónál. Az emlékkönyv kísérletet tett a település múltjának felleltározására is. Simó Márton a könyv szerkesztője zárszavában ígéretet tett arra, hogy a közeljövőben egy még átfogóbb monográfiát nyújt át az olvasóknak. /Postabontás. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 30./"

"Szőcs Lajos korondi pedagógus szerzőtársával, Janitsek Jenő kolozsvári nyugalmazott egyetemi tanárral öt névtani, Budapesten megjelent tanulmánykötetet adományozott a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtárnak. A Magyar névtani dolgozatok sorozatban megjelent Hajdu Mihály (Eötvös Loránd Tudományegyetem) által szerkesztett tudományos munkák a Hargita megyei Atyha, Etéd, Énlaka, Küsmöd és Sófalva hely- és családnév anyagát tartalmazzák. /Komoróczy György: Ajándék a könyvtárnak. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 9./"

"Atyha faluba látogatott az újságíró, ahol már nem él Kerestély Gyula bácsi a népi költő, aki nem érhette meg verseinek magyarországi kiadását. Elköltözött másvilágra Vinceffy Ilonka néni is, akinek varrottasait budapesti kiállításon is megcsodálhatták. Évek óta nincs autóbuszjárat a faluba. A gyermekek gyalog járnak be az öt kilométerre eső korondi iskolába. A falufelelős, Hadnagy Albert reménykedik: ősztől a korondi Csavargó magánbuszos ígérete szerint járatot indít Atyhára. Az anyaországi testvértelepülés, Veresegyháza önkormányzata pedig segítséget nyújt az útépítéshez. /Kristó Tibor: Atyha, a fellegekig nyúló falu. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 8./"

"A székely Sóvidéken végzett két évtizedes gyűjtő-, feldolgozó és rendszerező munka befejező kötetéhez érkeztem. Az előző négy kötetben a Sóvidék élővilágát (etnobiológiáját) mutattam be, míg itt az élettelen természet ismeretét, néphagyományát tárom az olvasó elé." - írta Gub Jenő ötödik kötetének /Természetismeret és néphagyomány a székely Sóvidéken, Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2003./ bevezetésében. A szovátai tanár, a Sóvidék szerelmese, fáradhatatlan kutatója Alsósófalva, Atyha, Békástanya, Felsősófalva, Fenyőkút, Illyésmező, Kopactanya, Korond, Pálpataka, Parajd, Sóvárad, Szakadát, Szováta és Vadasmező településekről összesen 607 adatközlőt sorolt fel név szerint. /(bölöni): Ha álmunkban gyermeket csókolunk. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 6./"

"A római katolikusok lakta Atyha faluban a 317 lakóház közül többet lebontottak. Hadnagy Albert falufelelős megmutatta a kultúrotthont, mellette a világháborús emlékművet. Az 1600-as évekből voltak anyakönyvek az egyháznál, ezeket a megyei levéltárba vitték. 1966-ban 765, 1977-ben 413, 1992-ben 342, jelenleg 250 lakója van a falunak. A hegyen, a temető fölött egy kápolna van, most kb. 100 éves, gyenge állapotú. Egyetlen tanítónő és egy óvónő oktatja az atyhai gyermekeket, múlt tanévben az első osztályban 1, a harmadikban 7 gyerek tanult. Vezetékes telefon nincs a faluban, maroktelefont használnak. Nincs munkaerő, ősszel etédieket is hívnak dolgozni. Az elhunyt Vinczeffy László néprajzi gyűjteményét megmutatják meg a faluba látogatónak. Vinczeffy László 1989. januárjában a magyar tévések előtt beszélt a falurombolásról. Simó Márton munkája a Kétszáz éves az atyhai templom (1999) című emlékkönyv, most meg Az utolsó tanító címmel regénye jelent meg. A szerző áttelepült Magyarországra. Janitsek Jenő és Szőcs Lajos Atyha jelenkori és történeti hely- és családnevei című munkája a Magyar Névtani Dolgozatok 158. füzeteként jelent meg (Budapest, 1998). /P. Buzogány Árpád (Hargita Megyei Kulturális Központ Udvarhelyszéki Iroda): Jóízű emberek és elvándorolt százak faluja - Atyha. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), szept. 5./"

Tófalvi Zoltán /sz. Korond, 1944. márc. 24./ Kolozsváron szerzett történelem-filozófia tanári képesítést. Éveken át szülőfalujában volt tanár, majd a Marosvásárhelyi Rádió riportere, később A Hét, az Erdélyi Napló munkatársa, jelenleg az RTV magyar adásának szerkesztője. Művei: Pogány fohászok faluja (riportok, 1979), Ceramica din Corund – A korondi kerámia (kétnyelvű monográfia Kardalus Jánossal, 1981), A Temesváron élő atyhai közösség (szociológiai tanulmányok, 1984), Ha egyszer egy ember támad (riportok, 1989), Kövek egy siratófalhoz (vallomások a kommunista diktatúra mártírjairól, Gazda Józseffel közösen, 1994), A sóvidéki népi fazekasság (monográfia, 1996), Északi változatok (Beszélgetések Dániában, Svédországban, Norvégiában, Finnországban élő jeles magyar értelmiségiekkel, 2000), Élet a föld alatt (Balaskó Vilmos református lelkipásztor 1983-ban papírra vetett emlékirata – felfedezte, sajtó alá rendezte, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel látta el T.Z., 2000), Fodor Pál és az erdélyi kérdés (tanulmány, Korunk, 2003), A Dunánál (sorozat az erdélyi ötvenhatosokról a Székelyföld c. folyóiratban). A hatvanéves Tófalvi Zoltán riporter, kutató, helytörténész, monográfus, író és 1956 kutatója. A történetkutatás mellett fontosnak tartja a néprajzi kutatást, doktori dolgozata témája is a sóvidéki fazekasság volt. Óriási anyagot kell átnézni 1956-ról is, például csak a Szoboszlay-per perirata több mint harmincezer oldalt tesz ki. Tófalvinak van szerepe abban, hogy a kiskunmajsai kápolna falára odakerültek az erdélyi magyar mártírok nevei is, és Budapesten a 301-es parcellában is ott olvashatóak ezek a nevek. /Bölöni Domokos: "A pászma, melyet vállaltam". = Népújság (Marosvásárhely), márc. 24./

A Hargita Megyei Vöröskereszt közreműködésével a megye néhány hátrányos helyzetű kistelepülésén községfejlesztési programokat indítottak be. A rövidített nevén ARAK-projektbe eddig Pálpataka, Atyha (Korond község), Orotva, legutóbb pedig Tibód, Székelyszentkirály (Oroszhegy község) kapcsolódott be. Zsigmond Éva, a Megyei Vöröskereszt elnöke kifejtette, hogy aktív községfejlesztési programok működnek Bulgáriában, Szlovéniában, Lengyelországban és Magyarországon. Ők a magyarországi tapasztalatokból indultak ki. A projekt lényege: rávezetni a kisközösségeket a saját gondjaik felmérésére, megfogalmazására, majd falugyűléseken eldöntik a pályázások elsődleges szempontjait, végül segítenek a pályázatírásban. Tavaly sikerült például Pálpatakán e módszerrel létrehozni az orvosi rendelőt. Az atyhaiak csatornázásra, az orotvaiak elsősegélynyújtási hálózat megszervezésére pályáztak, Tibódon és Székelyszentkirályon nőklub, valamint szakkönyvtár létesítését határozták el a falubeliek. /Kristó Tibor: Mi az ARAK? – avagy hátrányos helyzetű falvak támogatása. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 25./

Megjelent egy Atyháról Temesvárra, onnan Bukarestbe szakadt nyugdíjas tanárnő. Bakó Mária Így élünk mi Atyhában (Carocom Kiadó, Bukarest, 2004) című kismonográfiája. Több atyhai él ma Temesváron, mint az útnak indító szülőfaluban. 250-re apadt mára Atyhán a lélekszám, 1910-ben 1609-en éltek a faluban, 1950-ben még 1565-en, 1994-ben már csak 330-an. Erősen megcsappant a gyermeklétszám is. 1945-ben 157-en tanultak az atyhai iskolában, ma 16 óvodás és 9 kisiskolás van. /Borbély László: Vallomás a szülőfaluról. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 23./

Harminc éve avatták fel a korondi múzeumházat. A múzeum létrehozásának gondolata és a gyűjtés elkezdése Tófalvi Zoltán tanár érdeme. Először az iskolában a pionírszobában rendezte el a tanulókkal begyűjtetett tárgyi anyagot. Tófalvi Zoltán azután a marosvásárhelyi rádióhoz került, Pászka Imre folytatta az anyaggyűjtést, egészen a megnyitásig. Megvásároltak egy régi korondi háztípust. A ház eredeti kapuját 1978-ban a község vezetősége egy muzeális értékű nagy kötött székely kapuval cserélte ki, amelyet Atyhából hoztak be a következő felirattal: „Ezen kaput Isten segedelmével állította Györfi Ferenc és neje, Éltes Jolán, 1899. márc. 30.” Ma a múzeum tárgyainak száma több mint 800. Az eltelt 30 év alatt szinte a Föld minden kontinenséről voltak látogatói a korondi múzeumháznak. /Szőcs Lajos: 30 éve avatták fel a korondi múzeumházat. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 13./

Simó Márton Urikányban született 1963-ban, szülei a Korond fölötti Atyha székelyei. Székelyudvarhelyen érettségizett, Szegeden folytatott egyetemi tanulmányokat, közben volt géplakatos, helyettesítő tanár, lapszerkesztő, tudósító. Budapesten él. Gyakran jár haza feltöltekezni. Megjelent munkái: Kétszáz éves az atyhai templom (1999), Az utolsó tanító (2003), Bozgor (2004). Ez utóbbi új, némileg áitgazított formában jelent meg: Bozgor – avagy kísérlet egy szó értelmezésére – Második próbálkozás. Erdélyi Műhely Könyvek, Budapest, 2005. /b.d.: Az írott szó értelme és az író hite. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 20./

A székelyudvarhelyi főesperesi kerület három templomában tartottak búcsút Jézus Szíve ünnepén. A búcsúalkalmak sora a Jézus-kápolna évenkénti ünnepével kezdődött. Szentkeresztbányán a búcsú napjára minden irányból megérkeztek a családtagok és sokan vendégek is. Nyírfaligetek, búcsúágasok napernyőztek a szabadtéri szentmise alatt. Incze Benjamin zetelaki plébános szentbeszédében a megfogyatkozott önbecsülés helyreállításában láttatta a kisközösségi boldogulás kútfejét. Kivételes élményt nyújtott a zarándokoknak az egyházi kórus éneke. Korond, a sóvidéki búcsújáró hagyományokat követően, június 17-án, vasárnap vendégül látta Szováta, Parajd, Pálpataka és Atyha keresztaljait, akik templomi zászlókkal, hagyományosan vonultak be a Jézus Szíve-templomba. Egymás búcsúünnepére szerre elzarándokolnak az említett településekről. Ülkében Szent Antal ünnepére jöttek össze. Csíkszenttamás leányegyházközségének templombúcsúja a Bosnyák-völgye nyári zarándokünnepe. Tíz évvel ezelőtt szentelték fel faburkolatos templomát. Idén a Székelyudvarhelyen élő ferences atyák szolgáltak az ünnepi szentmisén, amelynek főcelebránsa Vass Ince székelyszentkirályi plébános volt. /Molnár Melinda: Templombúcsúk – közösségépítő ünnepnapok. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 18./

Vinczeffy László sepsiszentgyörgyi festőművészt Munkácsy Mihály-díjjal tüntették ki március 15-én Budapesten. Eddigi díjai közül ez a legnagyobb megtiszteltetés számára, mondta a művész. Szeret kísérletezni és megújulni, vallja. Párhuzamosan a festészettel, grafikával, szobrászattal is foglalkozik. Emlékezett indulására. Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán kizáró jellegű volt a román nyelvvizsga. Sok nagyon tehetséges embert zártak ki, mert nem tudott jól románul. Az ő román vizsgája sem sikerült, mehetett haza. Elment a pedagógiai főiskolára. Zágonba ment rajztanárnak, ott is maradt tíz esztendeig. Majd bekerült Sepsiszentgyörgyre a múzeumba, ahonnan három évre elküldték, hogy Bukarestben tanulja ki a restaurátor mesterséget. Bukarestben rengeteg nemzetközi kiállításon vett részt. Restaurátorként is nagy sikereket ért el, Barabás Miklós-, Gyárfás Jenő-festményeket újított fel. Vinczeffy László /sz. Atyha, 1946. márc. 21./ a kolozsvári Pedagógiai Főiskolát (1970) és a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskola restaurátorképző tanfolyamát (1979–83) végezte. 1979-től a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum képrestaurátora. /Kovács Zsolt: Erdélyiség az állandó megújulás jegyében. = Krónika (Kolozsvár), márc. 28./

Április 8-án Székelyudvarhelyen mutatták be Simó Márton – Bozgor – avagy kísérlet egy szó értelmezésére. Harmadik próbálkozás című könyvét. A szerzőt elmondta, a négy szálon futó eseménysor mellett a narrátori szerepet kihasználva saját véleményét is megfogalmazta. Az atyhai születésű szerző az első világháborútól csaknem napjainkig, az EU-s csatlakozásig követi nyomon a kiszemelt családok életét. A Székelyudvarhely–Budapest autóbuszjáratok utasainak történeteit is hasznosító írásmű dokumentumnak lehet nevezni. Simó Márton olvasói megtudhatták, hogy az ugyanazon élményforrásból származó történetek más szempontú feldolgozása a Tranzit című regényben öltött testet. /P. Buzogány Árpád: Könyvbemutató Székelyudvarhelyen. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 9./

Elment a vidám szívű ember
Ismét szegényebbek lettünk egy kiváló személyiséggel. Gub Jenő 1929. márc. 5-én született, életének 84. évében hunyt el, szeptember 29-én. Az elemi iskolát Gegesen, a középiskolát a marosvásárhelyi református kollégiumban végezte. Biológia-földrajz szakos tanári képesítést szerzett a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen. 1964 óta Szovátán tanított. 1967 óta foglalkozott etnobotanikával (népi növényismerettel) és általában a népi természetismerettel. Több mint negyven Hargita és Maros megyei településnek gyűjtötte össze és dolgozta fel az etnobotanikáját, és 14 sóvidéki településnek a részletes népi természetismeretét.
Közel száz dolgozata, ismeretterjesztő cikke jelent meg.
Fontosabb munkái: Erdő-mező növényei a Sóvidéken 1996, Erdő-mező állatai a Sóvidéken 1996, Háziállataink dicsérete 1999, Kertek, mezők termesztett növényei a Sóvidéken (2001), A meleg égövön hideg van 2002, Természetismeret én néphagyomány a székely Sóvidéken 2003, Üres kalász fennhordja a fejét (2004), A könnyező egerek története (2004), Szováta turistakalauz (2005), Rapsónné rózsája (2005), Láttál cseresznyefán tököt? (2008). Gyűjteményes (közös kötetek): Erdélyi útikönyv, Erdélyi útikalauz, Növények a folklórban, A Tordai-hasadéktól Szent Anna taváig.
Ő volt az egyik legszorgosabb néprajzkutató Maros megyében.
Gub Jenő hétszer vett részt a Magyar Néprajzi Múzeum országos pályázatán, s vidéki tanárként négy első, két második és egy harmadik díjat nyert. A Magyar Néprajzi Múzeum javaslatára kötetben is megjelentek pályamunkái. Vasvártól Sopronig című munkája a marosvásárhelyi Csaba királyfi Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola életének egy rövid szakaszáról, a növendékek egyik csoportjának viszontagságairól, végül orosz fogságáról szól. Gub Jenő ugyanis hártyapapírra írt naplót vezetett, ennek alapján írta meg a szomorú történetet.
Az etnobotanika fogalmát itt alig ismerték, míg meg nem jelentek az írásai. Az etnozoológia lényege pedig: megismerni az emberekkel együtt élő állatokat, a hozzájuk kapcsolódó hiedelmeket és a megtartásukért alkalmazott praktikákat. "A sóvidéki ember az állatait mindig különös gonddal nevelte, az állattartás, állatszeretet, gondosság sokszor jelentősebb, nagyobb érték volt, mint a családban a gyermek" – írta Gub Jenő, amikor közreadta három évtizedes gyűjtőmunkájának eredményét.
"A népi természetismeret sajnos a néprajz mostohagyermeke, annak a perifériájára szorult, ami abból is adódhat, hogy az etnobiológia művelőjének legalább három tudományágban (növény- és állattan, etnológia, nyelvészet) kell jártasnak lennie".
A népi gyógyászat adatai mellett összegyűjtötte a néprajzi szempontból értékes babonákat is.
Egy másik kötetének már a címe is érdekes: A meleg égövön hideg van. – Fél évszázados gyakorló pedagógusi pályafutásom alatt gyűlt össze az e kötet nagyobb részét kitevő "vidám anyag" – jelzi a bevezetőben. Alcíme pedig: Vaklátás, nagyüzemi garázdálkodás, ricinussal kent képességek. Kisiskolások, diákok ki- és elszólásait, rögtönzésekből, pótvizsgai, felvételi és érettségi vizsgai dolgozatokból "kiemelt" aranymondásokat, aranyköpéseket, diákköltészeti "remekeket", dalokat, verseket, vicceket is tartalmaz ez a könyvecske. Igen nagy élvezettel olvastam.
Tanári munkája mellett időt szentelt az idegenvezetésnek, hiszen a vidék egyik legtájékozottabb turistakalauza is volt, és annak a Kányádi Sándortól szentesített gondolatnak a jegyében, amely arra int, hogy be kell gyűjtenünk minden értékünket, semmi sem kerülte el a figyelmét, mindent szorgosan feljegyzett, megörökített. Gyűjteménye végén, a gyalogló tanár, a Sóvidék szerelmese, fáradhatatlan kutatója Alsósófalva, Atyha, Békástanya, Felsősófalva, Fenyőkút, Illyésmező, Kopactanya, Korond, Pálpataka, Parajd, Sóvárad, Szakadát, Szováta és Vadasmező településekről hatszáznál is több adatközlőt sorolt fel név szerint.
A testi fáradalmak néha nem engedik beteljesíteni minden tervünket. De amit a tanár úr felmutatott széleskörű munkásságának gyümölcseiből, olyan rangot biztosít számára az emlékezetben, amelyre igen kevés ember számíthat éltében s holtában. Mardos a keserűség, hogy őt sem becsültük meg igazán, érdemei szerint. Könnyű volna eldicsekednem, hogy rajtam aztán semmi sem múlott, hiszen friss kiadványaival rendszeresen megajándékozott, és ezek mindenikéről, szerény képességeim szerint, apró jelzéseket jelentettem meg a lapban, amelynek a kenyerét ettem. De eszembe jut Márai Sándor intelme is: nem szabad megsértődni. Az idő mindent a helyére rak.
Vidám szív a legjobb orvosság – idézte Gub Jenő a Példabeszédek könyvét a Bibliából. Maga is meg volt győződve arról, hogy a jókedv, a derű, a nevetés testi és lelki egészségünk egyik megtartója – ugyanakkor azonban azt tapasztaljuk, mondja, hogy éppen ebből a gyógyszerből jut a legkevesebb, és maholnap hiánycikk lesz.
Vigasztalódásunkra álljon itt Gub Jenő egyik anekdotája A könnyező egerek története című kötetéből. Színhelye a korondi kerámiagyár, a sokoldalúnak becézett hazug szocializmus dicső éveiből.
„A korondi kerámiagyárban dánfalvi mintára fekete színű edényeket kezdtek készíteni. Németországból tapasztalatcserére érkezett egy bizottság a gyártási módszereket vizsgálni. A vendégeket akkori szokás szerint, nagy éberséggel, a szekuritáté embere kísérte. A németeket az üzemen végig a gyár akkori mestere, a nagy tudású, jó humorú néprajzos, István Lajos bácsi vezette. Indulás előtt a szekus Lajos bácsit szigorúan figyelmeztette, hogy aztán pofa be, igazat semmiről sem szabad mondani! Így aztán hiába kérdezősködtek a vendégek, csak semmitmondó, lényegtelen válaszokat kaptak. A fekete edényekhez érve azonban különös kíváncsisággal érdeklődtek a németek, hogy azokat miféle technológiával készítik, mivel és hogyan színezik, satöbbi. Mivel ez kivételesen a szekust is érdekelte, egy diszkrét fejbólintással engedélyt adott Lajos bácsinak, hogy megválaszolja a kérdést. És Lajos bácsi elmondta: – Tudják, kérem, hogy mikor kész az agyag, bihalganét keverünk belé, s osztán éjjel, tiszta sötétbe’ égetjük, ettől lesznek az edények ilyen szép feketék.
A németek nagyon érdekesnek találták, de legjobban a szekus csodálkozott ezen a végtelenül egyszerű eljáráson.”
Jenő bácsi, drága tanár úr, én azzal a jókedvvel és lelki bőséggel gondolok mindig Magára, amelyről Kölcsey Ferenc a nemzeti imánkban beszél. Nyugodjék a jól végzett munka áldásos derűjének békéjében!
Bölöni Domokos
marosvasarhelyiradio.ro

Visszatérés (Vinczeffy László atyhai elvonulása)
„...egy fiait osztoztató atya a Firtosból leindulva mondta fiainak: itt én lakom, ez lett Énlaka, tovább haladva mondá nagyobb fiának: e tiéd, ez lett Etéd, ismét odább haladva mondá második fiának: itt neked e kis mód, ez lett Küsmöd. Itt letelepdvén harmadik fia nyugtalankodva kérdé, hogy ő hol telepedik, neked is szólok ma – a helyre mutatva, hol Szolokma épült, haza mentében pedig kérdi legkisebb fiát, hogy hát nem békétlenkedik-e? Adj, ha akarsz atyám, mond ez, s övé lett a gyönyörűen fekvő Atyha.” Orbán Balázs szerint szól így a Sóvidék egy településcsokrának teremtéslegendája.
A történet ma is ismert – épp csak nincs, aki továbbadja. Legalábbis Atyhán, ebben a mára kísértetfaluvá vált, gyönyörűséges kis zugban, mely a Székelyföld közepén maholnap csak a történeti múltban említett településnév marad. Pedig „itt lakni, s minden percben szemlélhetni ez isteni panorámát, mely szépségben a firtosi kilátással vetekedik, valódi lelki élvezet s annyi, mint örökös költői felmagasztaltságban élni” – írja még Orbán Balázs A Székelyföld leírásának Atyhát ismertető oldalain. Ez a kis, lélekszámában erősen megcsappant falucska, hová feljutni, akárcsak másfél évszázada, Orbán Balázs bolyongásainak idején, ma sem könnyű, látszólag megadta magát az enyészetnek. Néhány fiatal család próbálkozik a megélhetéssel, pár házat mentettek még meg maradékországi magyarok, kik egy-két napot, jó esetben pár hetet töltenek évente ott. És ebbe a környezetbe – szülőfalujába – tért vissza a Munkácsy-díjas Vinczeffy László képzőművész, sajátos világot alakítva ki Atyhán, nem annyira a maga kedvtelésére, de a falu megmentésének reményében.
Gyökértelenül nem lehet
Ősszel, hecserlipirosodás és őzlábgombák teljének idején egy kitérő révén vetett el a sors Atyhába. Az országúti letérőnél idősebb ember fiával várt valakire, a kisbusznyi – eredetileg szobornézőbe indult – társaság „vezető embere” szóba elegyedett velük: Karcsi bácsi, a sofőr nevetve, de hangjában annál több fájdalommal mesélte, életében először látogatóként megy szülőfalujába. Merthogy ő is atyhai.
Felfelé menet a faluban mutatja is elkótyavetyélt szülőházát, aztán kapát kér, a szemerkélő esős időben a temetőbe indul szülei sírját rendbe tenni.
Hatalmas az ellentét a faluban addig látottak és a Vinczeffy-birtok között. A szó jó értelmében érdemes használni ezúttal a birtok szót, nem a bennvaló kiterjedésére vonatkozóan, hanem azért, amit az atyhai életen Vinczeffy László megvalósított.
A történet ott kezdődött, hogy amikor szüleik meghaltak, az akkor már régóta Sepsiszentgyörgyön élő képzőművész lemondott testvérei javára az atyhai örökségről. Aztán rövid időn belül rá kellett jönnie, gyökértelenül ő sem élhet, vagy ahogy ő fogalmaz: „ha megyek haza, kinek megyek a nyakára?” Volt egy eladó bennvaló szülei kertjének végében, azt vásárolta hát meg. Eleinte csak a csűrben szándékozott „egy kis lyukacskát” berendezni, ahol ha pár napra kimegy, le lehet feküdni, aztán elkezdte nézegetni a telken álló házakat, az újabbik könnyűszerrel felújítható, na jó, ez bontást és a régi anyagok felhasználásával teljes újjáépítést jelentett. Természetesen az eredeti mintájára, épp csak megtoldva az épületet tornáccal. A kisebbik, közel kétszáz éves parasztházat már sokkal nehezebb volt megmenteni, szakértők és kevésbé értők is úgy vélték, legfennebb tűzifának lesz jó anyaga. De Vinczeffy Lászlót nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja, amit fejébe vett: megmentette, mert „ha ez is eltűnik, nem lesz ilyen tipikus sóvidéki ház a környéken”. A falu ugyanis telides-teli rogyadozó vagy már teljesen összedőlt házakkal, a maroknyi hazatérő fiatal más világokban látottak mintájára próbál berendezkedni, lakókörnyezetét is aszerint igazítva, a még néhány álló régi épületben idősek éldegélnek, földi pályafutásuk lejárta után házaik is temetőbeli társaiké sorsára jut. Vinczeffy László azon túl, hogy megmentett két régi házat, be is lakja azokat családjával. Tavasztól gyümölcsbetakarításig Atyhán élnek, szünidőben az unokák űzik a hétköznapok unalmát, máskor az állandóan adódó kerti, udvari munka. Ha csak ennyit tett volna Vinczeffy László, semmi kirívó nem lenne benne. Hozzá hasonlóan sokan – és szerencsére egyre többen – gondolkodnak, Atyhán is van példa rá, tucatnyi bennvalót magyarországiak vásároltak meg, felújították még a tapaszos házakat is, néha odalátogatnak. Vinczeffy László azonban ennél többet tett – és még szándékszik tenni.
A Vidám kert
Az atyhai Vinczeffy-birtok kapuján belépve, baloldalt az aprócska parasztház, jobb felől a tornácos, fehérre meszelt lakóépület fogad, szemből a csűr zárja a látványt. Azaz dehogy zárja: részint hátteret ad, részint takar. Hátteret ad az előkertben felállított szobroknak, takarja a gyümölcsösben levőket. Az udvaron levő, emberméretű faalkotások természetes színűek, egyik fakóbb, másik élénkebb – ezek már-már belesimulnak a környezetbe. A fűbe, termőfák közé elhelyezett, színezett szobrok érdekes módon még inkább. Holott a sárga-fekete, a fehér-piros színösszetételű, furcsa formájú szobroknak kellene igazából kiríniuk a teremtett világból.
Vinczeffy László művészetétől nem idegen a szobrászat, kisplasztikákat – fából is – készített már jó néhányat. Az atyhai formavilágot a hely adottságai sugallták, elvonulásai elején próbált festeni is, de a csűr nem bizonyult jó műteremnek. Viszont a kivágott gyümölcsfák kínálták magukat a szobrászathoz, a tér a nagyobb méretű alkotások kipróbálásához.
– Fantasztikus élmény volt, amikor az első elkészült, el is döntöttem, hogy készítek egy szoborparkot, aminek azt a nevet adtam, hogy Vidám kert. Mert van Vidámpark, Vidám temető, hát miért ne legyen egy Vidám kertünk is, a lényeg, hogy engem feldobott a térplasztika, ott voltak a nagy lehetőségek, a gyümölcsfák, amiket kivágtunk, adták a témát. Eleinte ragaszkodtam a fa színéhez, éppen egy-egy feketével belejátszottam, de utána kívántam, hogy fessem is meg a szobrokat, legyen jó hangulatuk. Erős színekkel dolgozom, számítva arra, hogy távlatilag ezek megfakulnak és kapnak egy gyönyörű patinát. De szobronként csak egy-két színt használok, a feketétől elmegyek a fehérig, akkor vissza a sárgától a feketéig, s a vörös is kedvencem. És itt-ott megjelennek a kékek is, ezzel a négy-öt színnel dolgozom. – Atyhai szobraid egyfajta irányváltást jelentenek, vagy a kisplasztikáid kiteljesedését?– Inkább az utóbbi. Ezeket nem is szobroknak, hanem ötletfáknak mondom, mert jönnek a jó ötleteim, s akkor azokat gyorsan megcsinálom a térben is. Onnan indultam ki, hogy a festményeim egy idő után leegyszerűsödtek, formákat festettem, és kíváncsivá lettem, milyen lenne, ha ezt térben is megoldanám. Elkezdtem fahulladékokat összegyűjteni, kombináltam, megfaragtam, abból kialakultak a kisplasztikák, amit a kertben csinálok, annak a folytatása. És ahogy a festmények esetében is készítettem miniatűröket és nagyméretű képeket, a két véglet között dolgoztam, a térplasztikánál is arra gondoltam, miért ne készítsek két-három méteres szobrot. Most huszonnégy van felállítva a kertben, még kéne legalább tíz, akkor leállok ezzel a dologgal is.
Példával, kultúrával
– Mi lesz tovább?
– Majd meglátom, a Jóisten adjon egészséget, ott van a grafika, a festészet, nem akarok teljesen átvedleni szobrásznak, mind a három műfajt párhuzamosan akarom csinálni. Amikor egyik nem megy, megpróbálom a másikat, így pihentetem magam. Nem lesz unalmas az életem, a rajz egész más világot kér, a festmény szintén mást, a szobrok is, mindeniknek megvan a saját útja, azokban kapom meg a csodálatos élményeket. Hosszú távon az az elképzelésem, hogy ennek a kihaló falunak legyen egy turistacsalogatója, hogy akiket érdekel a képzőművészet, és megtudják, itt élt egy képzőművész, és hátrahagyott egy szoborkertet, azt megnézzék.
– Kihaló falut említettél, de végigmenve az utcákon kísértetfalunak is lehetne nevezni.
– Az 1940-es években olyan 1600 lélekszáma volt a falunak, ahogy megkezdődött a kollektivizálás, azonnal kezdett kiürülni, most 190-en élnek állandóan Atyhán. Vannak olyan utcarészek, ahol négy-öt ember él magányosan vagy esetleg a feleségével, a többi ház vagy összeomlott már, vagy összeomlóban. A felszegi részben gyermekkoromban élet volt, amikor ott jártam iskolába, körülbelül 160 gyermek futkározott az udvaron, most pedig óvodába és elemibe összesen tíz vagy tizenkét gyerek jár. – Van elképzelésed Atyha felélesztésére?
– Nyáron szerveztem a Magyar Művészeti Akadémiának egy találkozót, a parasztház akkor még üres volt, abban kiállítást rendeztünk be: Páll Lajosnak csak a munkája szerepelhetett akkor már, de kiállított Marosvásárhelyről Hunyadi László, Szovátáról Bocskai Vince, Kuti Dénes és Kusztos Endre bácsi, Sepsiszentgyörgyről Vargha Mihály és én, mind akadémikusok, és meghívtunk még három szovátai képzőművészt, Sánta Csabát, Kuti Botondot és Siklódi Zsoltot. Nagyon jó hangulata lett ennek a kiállításnak, vérszemet is kaptam tőle, mert olyan terveim volnának, hogy a csűrt alakítanám át galériává. Erre próbálnék valami pénzt összegyűjteni, ez volna a nagy tervem, minden évben csinálnánk ott egy nagyszabású kiállítást 15–20 meghívottal Erdélyből és Magyarországról, minden évben Atyhán, ebben a faluban, amelyet már le is írtak, lenne egy nagy kultúresemény. Ennek vannak támogatói is, erkölcsileg biztatnak, hasonló dolgok már működnek ilyen kis falvakon. Elhívnánk azt a pár embert is, aki még otthon él, a kihaló falucskában ők is kapjanak valami optimizmust. Sajnos, amikor így kiürül egy falu, aki megmarad, annak zöme az alkoholhoz nyúl, elengedi magát, a portájukat elhanyagolják. Én az udvaromat szépen elrendeztem, próbálom, hátha a példa ragad az emberekre, és akkor másképp kezdenek gondolkozni.
– Ez a kis maradékfalu hogyan fogadja a te küszködésedet?
– Ezt nem mondhatom küszködésnek, mert bírom még csinálni. Hogy a faluban hogy veszik? A fiataloknál inkább megmozdul az élet, ők pozitívan fogadják, másokat a nemtörődömség jellemez, vagy egy legyintéssel elintézik. De remélem, jön egy újabb generáció, amely odafigyel, és ezeket a leromlott házakat megmentik. Mert erre is vannak példák, ott ül egy hetet, kettőt abban a faluban, de legalább az a ház nem pusztult el. Baj van azzal is, hogy sokan a hagyományos építészetet feladják, megjárják magukat a világban, látják, mi van Nyugaton, azt a stílust próbálják hazavinni, amely elüt a falu építkezésétől, de hát meg kell nézni, mi történik Korondon. Az idei találkozónak is ez volt a célja, azért is hívtam meg az akadémiát, hogy hátha művészek vásárolnának házat.
Művész és magyar
– Művészként sem vonhatod ki magad a világból, amiben élned kell. Te hogyan éled meg magyarságodat? – Amit csinálok, azt becsülettel végzem. Nem ugrom bele mindenféle divathóbortba, az én művészetem, úgy érzem, tiszta úton haladt, sose kompromittáltam magam, nem alkudtam meg politikai nyomásoknak, amit én éreztem, azt mindig megfestettem vagy megalkottam. Úgy hiszem, ez az első, hogy légy becsületes, tisztességes. Az nagyon fáj nekem is, ami velünk történik, és benne élek én is, át kellett élnem egy marosvásárhelyi pogromot, az utána való állandó támadást irányunkban, ezek alól én nem tudom kivonni magamat, ezek érintenek, és ez érződik a művészetemben is. Már gyermekkoromban megtanultam, mi az, hogy kitelepítés, mi az, hogy üldöztetés, mi az, hogy másodrendű ember vagy, hogy megaláznak, csúfolkodnak veled, meg is vernek, ezeket én mind átéltem, és ezért mondom, hogy nem lehetek ebben az országban annyira boldog ember, mert a mai napig is ezek a dolgok hol így, hol úgy, de visszatérnek és érintenek. Hogy lesz-e változás, vagy jobbra fordul-e a világ? Ahogy én látom a pillanatnyi helyzetet, nagy reményem nincs. Vinczeffy László sem mentes bizonyos fokú borúlátástól. Mégsem ez jellemző rá, az atyhai tenni akarás annál inkább. Egyelőre kertje az, amit élettel megtöltött, „ötletfái” a legegyszerűbb formák sajátos társításai. Teremtett világával ama tündérkertet gyarapítja, melyet ma Erdélyi magyar értéktárnak neveznek, s melybe alkotásai révén Atyhának is be kell kerülnie, illetve hosszú távon abba a körforgásba, minek eredményeként a most kihalóban levő falu kulturális turisztikai vonzereje által fel tud éledni. Vinczeffy László példája egyike az erdélyi jövőkeresési lehetőségeknek.
Váry O. Péter

Erdély.ma,

Fél lábbal az irodalomban
Beszélgetés Éltető Józseffel
– Február 11-én töltötte 70. születésnapját. Keveset tudunk gyermekkoráról: Szászrégenben született és Székelyudvarhelyen járt középiskolába. Meséljen bővebben erről a köztes időszakról.
– Szászrégeni mivoltomat könnyű lenne elvitatni. De nem vitatja senki. Pedagógus szüleim hetven évvel ezelőtt Régenhez közelebb eső mezőségi falvakban tanítottak, s édesanyám, amikor elérkezett annak az ideje, az ottani szülészeten jelentkezett. Érdekes és szívet melengető azonban, hogy életem során ez a Maros menti város hányszor és hányféleképpen adta jelét annak, hogy elfogadott, hogy a magáénak tekint. (Példa: Alaposan eltévedtünk a ’70-es években a Trabanttal Bukarestben. Bizonyára valami közlekedési kihágást is elkövettem a nagy zavarodottságban, úgyhogy mellém húzott a közlekedési rendőr és leintett. Egy pillantás a személyimbe, és a közeg zord szigorát megértő mosoly váltja fel: "Maga régeni? Én is az vagyok! – nyújt kezet. Mondja csak, hová akar menni?"… És szirénázó rendőri felvezetéssel vágunk át a fővároson.) A köztes időszak, amelyet említ, meglehetősen változatos számos körülmény okán. Az egyik az úgynevezett történelem. Háborúban születtem, frontok, hadviselő felek vonultak át csecsemőkoromon, kisgyerekkorom a háború utáni ínséges ocsúdás közepette telt el. Már majdnem iskolaköteles voltam, amikor apám a hadifogságból hazatért. Minden romokban állt, az oktatásügyet újjá kellett építeni. Ritka volt akkortájt a fiatal férfi tanerő. Így aztán apám iskolaigazgatóként kapott egy többé-kevésbé romos kastélyt, hogy csináljon belőle bentlakásos iskolát, s ha ezzel megvolt, kapott egy másikat, ahol kezdhette az egészet elölről. Így aztán az elemi iskolát Székelyföld számos falujában végeztem, míg végül apám tanfelügyelő nem lett Székelyudvarhelyen. Ez nem tartott sokáig, mert már jött is 1956, és az ezt követő tisztogatás során még a tanügyből is eltávolították. Örülhetett, ha pár év után ismét taníthatott egy általános iskolában. Viszont mi megmaradtunk állandó udvarhelyi lakosoknak. Úgyhogy elmondhatom: én tulajdonképpen udvarhelyi vagyok.
– Tudom, hogy semmi köze a magyarrégeni, holtmarosi és a disznajói Éltető családhoz, akik szerepet játszottak Erdély faipari és kereskedelmi fejlődésében, mégis családi nevét, a Wellmannt Éltetőre cserélte; ez írói neve. Miért választotta ezt?
– Érettségi után egy évig Atyhában és Székelyszentkirályon tanítottam. Ebben az esztendőben az Utunk nagyszabású novellapályázatot írt ki, és ezt kritikusi pályázattal kombinálta. A megjelenő pályaművekről kellett véleményt írni. Én, Wellmann József tanító, Hornyák József novellájához szóltam hozzá (soha nem tudta nekem megbocsátani), és pályadíjat nyertem vele. Ez történt tavasszal, ősszel már a kolozsvári egyetem diákjaként Balogh Edgárral volt találkozásom, aki a Korunk szerkesztője is volt. Tetszett neki az írásom. Mondta, hogy most már ütni kell a vasat: hozzak valamit a Korunknak is, de vegyem tudomásul, hogy a szerző neve azt is jelzi, hogy a mű mely kultúrához kíván kapcsolódni. Vagyis: ne ezzel a germán névvel írjam alá, hanem találjak egy magyarul jól hangzó írói nevet (saját példáját is említette). Mondom én ezt Keresztes Dénes barátomnak a kollégiumban, társamnak az udvarhelyi gimnázium néhai Ifjú Alkotók Körében. Felvillan a szeme, mindig tele volt ötletekkel. Azt mondja, itt a lehetőség, hogy olyan nevet válasszunk, amit már Udvarhelyen utca visel, mert hamarosan halálra lehet bosszantani a Gaál Gábor kör többi ugyanonnan elszármazott tagját, hogy rólam már utcát is neveztek el a mi városunkban. Családi házunk Udvarhelyen a Kuvar utcában áll. Akik a székely anyaszékvárost ismerik, tudják, hogy az egykori kaszárnyával szemben egy sziklás magaslat áll, a Kuvar. Az egyik oldalán a szikla nevét viselő utca megy fel, a másik oldalán az Éltető-forrás felé vezető Éltető utca. Nos, mivel a jeles szikla neve túlságosan könnyű labdát adott volna a szándékosan félreolvasóknak, inkább a másik utcára voksoltunk. Egyébként jól szórakoztunk Udvarhely utcaneveit próbálgatva. Mert volt ott például Gatyaszár utca is, amit később Rózsa utcára változtattak. Szóval, ekkor volt éppen az Ifjúmunkásnál a jó emlékezetű Lázár László mellékletéhez beküldve egy novellám, amelyet Lazics el is fogadott. Akkoriban ez jelentette az irodalomba való bebocsáttatást. Sürgősen írtam Lazicsnak, jelezvén, hogy nem a polgári nevemen akarok megjelenni, hanem itt van néhány ötlet, válasszon ő. (Itt néhány udvarhelyi utcanév következett.) Egy hétre rá megjelent az Ifjúmunkás melléklete, benne a novellám, a szerzőt, Éltető Józsefet bemutató rövid szöveggel. És úgy maradt!
– Aránylag fiatalon, 18 évesen bocsátották be az irodalom pitvarába, 1962-ben az Utunkban és az Ifjúmunkásban jelentek meg első versei, ami akkortájt nem volt könnyű dolog. Sokat próbálkozott, amíg a neve felkerült a rotációs gépre?
– Már említettem az udvarhelyi gimnázium irodalmi körét a múlt század hatvanas éveinek elejéről. Volt egy faliújságunk, ott publikáltunk. Itt debütált Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András, Cseke Péter és mások. A fiúk zöme fölkerült Kolozsvárra, a bölcsészkarra, s természetesen a Gaál Gábor körbe. A következő évben jöttem volna én, de itt egy esztendő cenzúra következett volna, ama szentkirályi, ha én abba beletörődtem volna. Eszem ágában sem volt a bandától elszakadni, így aztán – egyetlen keresőként a nemzedékből – mecénássá léptem elő. Pályázatot hirdettem, és havonta juttattam a legjobban sikerült vers szerzőjének Kolozsvárra egy-egy kiadós piára való összeget. Emez állandó pályázathoz már nem udvarhelyiek is csatlakoztak (Király László, Apáthy Géza például). Mire az Utunk pályázatán megnyertem az említett díjat, és mire magam is kolozsvári bölcsész lettem, úgy éreztem, hogy fél lábbal már az irodalomban vagyok. Ma is ez a fél lábam van bent.
– Francia–magyar szakos diplomát szerzett a kolozsvári BBE-n, ahol a magyar irodalom legjava megfordult, s mi tagadás, erről a hegemóniáról ma sem mond le a kincses város. Önnek mit jelentett Kolozsvár szellemisége a ’60-as években?
– Fiatalok voltunk, s ez még a sivatagban is privilegizált státusz. Ami lényeges az életünkben, az ott és akkor kezdődött. Ami ott és akkor nem kezdődött el, abból később sem lett semmi érdemleges. A történelmi korszak is viszonylag szerencsés volt. A román pártvezetés óvatosan leszakadni óhajtván a szovjet köldökzsinórról, nyitni kezdett Nyugat felé. Relatív liberalizálódás előzte meg a későbbi maoizmushoz való közeledést. A kolozsvári filológián a francia katedrát Henri Jacquier vezette, és egymást váltották a Párizsból érkezett francia lektorok. A nouveau romanról maga Alain Robble-Grillet tartott előadást a francia szakosoknak. Pár évig a Gaál Gábor kört is hagyták békében működni…
– Egyetemi évei után mindössze két évet tanít Marosvásárhelyen, amikor az Igaz Szó akkori főszerkesztőjének szüksége volt egy karizmatikus szerkesztőre, akit Éltető Józsefnek hívtak – de lehet, hogy másokra is... Mit gondol, miért pont Önre esett a választás, és miért csak 6 évig tartott ez a "lapszerelem"?
– Két irodalmi lapja volt akkoriban az erdélyi magyar közéletnek: az Utunk és az Igaz Szó. A két folyóirat között kimondva-kimondatlanul folyt mindenekben a rivalizálás. Az Utunk pontosan a kolozsvári humán egyetemi karok jelenléte okán határozott előnyben volt a fiatalokkal való kapcsolattartás dolgában az Igaz Szóval szemben. Hajdú Győző nyilván ezen akart javítani a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején. Az egyetemekről azokban az években kiröppent nemzedékből sokan helyezkedtek el a frissen létesült megyei lapoknál, valóságos kis szellemi csomópontok keletkeztek Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Csíkszeredában. Én Vásárhelyen az Építészeti Szaklíceum és a Tanítóképző tanáraként kéznél voltam. Gondolom, Bajor Andor dicsérő szavain túl ez volt a magyarázata annak, hogy az Igaz Szóhoz hívtak. Mindkét oldalról úgy éreztük akkor, hogy a dolgok a lazulás, a liberalizálódás irányába tartanak. Tehát majd csak jó lesz. A hetvenes évek végére mindkét oldalon megértettük, hogy tévedtünk. Csak különböző módon reagáltunk erre a felismerésre. Hajdú Győző úgy, hogy az egyre hálátlanabb feladatok teljesítését egyre fenyegetőbb főnöki magatartással igyekezett kicsikarni. Én pedig úgy, hogy benyújtottam a lemondásomat közvetlenül az Írószövetség vezetőségének.
– 1969-ben jelent meg az Ismeretlen beszéd c. verseskönyve, amit a Forrás sorozat második vonulatához sorolnak az irodalomtörténészek. Vajon honnan és miért jön ez a térbeni és eszmei megkülönböztetés: első nemzedék, második nemzedék, harmadik nemzedék?
– Az ötvenes évek sztálini ihletésű kultúrpolitikája zsákutcába vitte a keleti tömb országainak irodalmát. A hatvanas években sarkon fordulva kellett keresni a kiutat a romániai magyar irodalomban, s ezt leginkább azok a fiatalok vállalták, akiket a Forrás első nemzedékébe sorolnak. Az őket követő nemzedék már tágabb horizonton pillanthatott szét, amikor utat választott. Így itt már változatosabb a kép: a hagyománytisztelettől az avantgárdihletésig terjed. A harmadik nemzedék már magától értetődően integrálódik a kortárs világirodalom fősodrába. Ha elhisszük, hogy van neki.
– A kötet előszavát Bajor Andor jegyzi, aki – minő érdekes! – vérbeli humorista és prózaszöveg-alkotó, de azokban az években több verseskönyvet ajánlott, szerkesztőként, az olvasóknak. Milyen kapcsolatot ápolt Bajorral, akiről – nem is olyan régen – azt írta egyik esszéjében: "Nekem Bajor Andor bölcs derűje hiányzik."
– Bajor Andor akkoriban annak a kiadónak a szerkesztője volt, amelyik a Forrás sorozatot gondozta. Könyvem szerkesztőjéből lett jó barátom, szívemhez közelálló pártfogóm és később lányom keresztapja. Nagyszerű író volt és nagy műveltségű, mérhetetlenül bölcs ember. Esendő voltában szerette az embert: katolikus volt, nem véletlenül lett a Keresztény Szó alapító főszerkesztője, mihelyst lehetett. Még diák voltam, amikor elém tett két reprodukciót két világhírű festményről. Az egyik Rjepin Rettenetes Iván megöli a fiát című képe, a másik Rembrandt A tékozló fiú visszatér című festménye volt. Ez két világ két civilizáció – mondta. Az embernek el kell döntenie, hogy melyikhez akar tartozni. Ezt egy életre megjegyeztem.
– Későbbi kritikusai azt mondták: "a költői képekről lemondva, franciás, laza szövésű verseiben vall önmagáról és a világról." Úgy gondolja , hogy az ilyen típusú vers több ideig fennmarad az irodalom márványasztalán, vagy jobban tetszik az olvasóknak?
– Az Ismeretlen beszéd keletkezésekor valóban (nyilván szakmai ártalom) a huszadik századi francia irodalom bűvkörében éltem. Jacques Prévert és Francis Jammes a kedvenceim voltak. Ilyen hatások érződnek rajta. Bajor Andor lelkesedett érte, de ő talán túlságosan nagylelkű is volt velem. Az irodalmárok reakcióját érzékeltem. Az olvasókét (nem tudom, hányan lehettek) nem. És mivel a nemzedék legmarkánsabb szerzői egészen másfajta lírát műveltek, egy idő után ez a könyv valamiféle devianciának, jó esetben különös közjátéknak könyveltetett.
– Tíz évvel verskötete megjelenése után, 1979-ben jelent meg Bukarestben, majd rá tíz évre Budapesten A történet a fehér lóról c. regénye, amely 1980-ban a Marosvásárhelyi Írói Egyesület Díját is elnyerte. Miről szól a könyv?
– Egy kisfiúról, aki, miközben egy kiscsikót ápolgatva a halál torkából kimenekít, azzal szembesül, hogy a háború végeztével a világnak ezen a részén mindenki beteg és a halál torkában vergődik. Azon igyekszik, hogy ebből a fenyegetésből az öröklött beteg csikón kívül önmagát is kimenekítse. Ám köztudott, hogy fehér lovak nincsenek. Ez csupán egy fikció.
– 1977-ben a Marosvásárhelyi Állami Bábszínháznál kapott dramaturg állást, és a következő években két bábdarabját is bemutatták: A szedett-vedett haramiákat (1977) és A hóember szívét (1979). Milyen volt Antal Pál rendezővel dolgozni?
– Az alatt a pár esztendő alatt, míg a Bábszínház dramaturgja, majd igazgatója voltam, ha jól számolom, tizenkét bábdarabot írtam, de ezek nagy része azért nem tapad a nevemhez, mert adaptációk, átdolgozások, amelyeket a színház szükségletére készítettem, és a gyermekirodalom szakmai recepciója …hm … esetleges. Bábdarabjaimat még három más színház is játszotta: a nagyváradi, a győri és a szombathelyi. Antal Pállal nagyon szerettem dolgozni, mint mindenkivel, aki szenvedélyesen szerette a szakmáját, a művészetét. Antal Pál intézményteremtő egyéniség volt. Emberi nagyságát mutatja, hogy gyerekként megjárta a halál-táborok poklát, de felnőttként a gyerekek iránti szeretetnek élt. Nem a gyűlöletnek!
– Sütő András naplójában olvastam, hogy egyik nap Önt mint kollégát elküldi Csíkszeredába. Hány évet dolgozott Sütővel, és milyen emlékeket őriz róla?
– Sütő kellemes, barátságos ember volt, jó humorú társalgó, okos, szellemes, közvetlen barátaival, munkatársaival, de másokkal is. Gyakran voltam műveinek korai olvasója (értsd: közreadás előtti), véleményemre is kíváncsi volt, ennek naplójában is nyoma van. Könyvdedikációiban olyan dicséretekkel illet, amelyek dagaszthatnák a keblemet. Lapjához felelős szerkesztőnek ő hívott, s az Erdélyi Figyelő főszerkesztői posztjára szerkesztőbizottsági elnökként ő javasolt, magyarán: hasznos és alkalmatos embernek tartott. De hogy íróként mennyire becsült, azt ma sem tudnám megmondani. Írásomat egyetlenegyszer dicsérte meg, igaz, hogy akkor nagyon, ide se merném írni a hasonlatot, amellyel élt. Egy gyermekvers-sorozatról van szó, amelyet az Új Élet Csípi-csóka rovatába írtam. Csakhogy ezekre a versekre azóta sem találtam kiadót.
– Milyen kapcsolatot ápol egykori barátaival és pályatársaival, akik ma is itt vannak, Erdélyben?
– Úgy emlékszem, Németh László csoportosítja az embereket könnyen és nehezen előhívódó egyéniségekre. Igaza van. Magam azt is tapasztaltam, hogy vannak nehezen és könnyen elhalványuló emlékű egyéniségek is. Egyre világosabbá válik előttem, hogy én a könnyen elhalványuló fajtához tartozom. Egykori pálya- és egyéb társaim emlékezetéből rendkívül hamar eltűntem. Ha az emlékezők lajstromokat (régi szerkesztői szlengben telefonkönyveket) írnak, én azokból régóta kimaradok. Néha eltűnődöm: voltam én egyáltalán? Ilyenkor jönnek a régi tanítványok. Ők akár negyven év távlatából is pontosan emlékeznek, és úgy érzem, sok szeretettel. Tanárként egészen biztos, hogy léteztem.
– Legfőképpen románból fordított magyarra. Mikor és mit? S a francia nyelvtudását sosem kamatoztatta az irodalomban?
– Románból valóban sokat fordítottam. Minden műnemben és majdnem minden műfajban. Fordítottam Marin Sorescut (verseskötet, dráma), Emil Bottát (verseskötet), Banulescut (regény), Bogdan Suceavát (regény), Radu Tuculescut (novella), bábdarabok sokaságát, esszéket, miegymást. De fordítottam franciából is: E. Ionesco, B. Fondane, G. Thines, Norge és mások műveit.
– Díjak, elismerések?
– Íróként a Botta-verseskötet fordításáért kaptam egyesületi díjat. A többi már tanári pályámon érkezett.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),

A Sapientia egyetem hármas útja
Dávid László neve egybeforrt a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel: az utóbbi hét esztendőben rektorként vezeti a mintegy tizenhárom éve működő intézményt. Az intézményvezetővel fiatalkori álmokról, döntésekről, kihívásokról – és természetesen Sapientiáról beszélgettünk.
– Gyermekként Csíkszeredában biztosan nem arról álmodott, hogy egyszer majd rektor lesz. Mi szeretett volna lenni?
– Semmiképpen sem a státuszról ábrándoztam, annál inkább a tanári pályáról. Tanári családban nőttem fel, nagyon tetszett, amit a tanárság jelent, ezért annak is készültem. A családom viszont – a rendszerváltás előtti tanári pálya nehézségei miatt – arról akart meggyőzni, hogy mérnök legyek. Így Temesváron tanultam villamosmérnöki szakon, de végig megmaradt bennem a tanári elhivatottság. Egy érdekes történet következményeként már egyetemistaként kineveztek gyakornoknak: egy kísérlet előkészítésekor eltört egy – autó áránál is többet érő – lézer. Nagyon el voltam keseredve, hogy talán az én hibám lehet, de kiszámoltam és bebizonyítottam, hogy rosszul volt megtervezve, és ez oda vezetett, hogy felajánlották a tanársegédi állást.
– Ilyen előzmények után hogyan került Sepsiszentgyörgyre?
– Akkoriban azoknak, akik jó eredménnyel végeztek, két évig gyakornokoskodniuk kellett, majd visszamehettek az egyetemre. Mivel tizenhat nagyvárost zárt le Ceausescu, Sepsiszentgyörgyöt választottam, mert az mégis magyar és kulturált város, majd később nem mentem sem a távoli Temesvárra, sem a cernavodai atomerőmű előkészítését segítő nukleáris kutatóintézetbe, hanem egy bukaresti központú, de marosvásárhelyi fiókintézettel is rendelkező kutatóintézetet választottam. Miután a marosvásárhelyi főiskola egyetemmé alakult, otthagytam a kutatóintézet igazgatói pozícióját egy adjunktusi állásért. Aztán jött a docensi, majd a professzori kinevezésem. Visszatekintve úgy érzem, nem vesztettem a döntéseim miatt.
– Csíkszereda, Marosvásárhely és Atyha: mit jelentenek önnek ezek a települések?
– Csíkszereda a fiatalkoromat és a gyermekkoromat, s talán kissé azt is, akivé mára váltam. Azt, hogy mindig felháborít az igazságtalanság, hogy érzem, melyik oldalra kell állnom, akkor is, ha ez nekem személyesen veszteséget jelent. Marosvásárhelyre sokáig nem igazán gondoltam otthonomként. A városba csak ideiglenes letelepedési engedéllyel kerülhettem, az átmenetiség érzése sokáig meg is maradt. Akkor kezdett igazán otthonná válni számomra ez a város, amikor láttam a gyermekeimet felnőni, és a Sapientia egyetemet elkezdtük itt is építeni. Atyha pedig egy csodálatos hely. Örülök, hogy az atyhaiak befogadtak. Feleségem onnan származik, és úgy döntöttünk, nem adjuk fel azt a létet sem. Ezért Atyha jelenti nekem és az egész családomnak a feltöltődést, és azt, amit tömören úgy jellemeznék, hogy a hagyományos munkától az alkotásig minden belefér.
– Milyen vezetőnek, rektornak tartja magát?
– A rendszerváltás óta eltelt évekre jellemző, hogy olyan embereknek kellett státuszt vállalniuk, akik valamiért hitelesnek számítottak. Amit a szakmámban elértem, elég hitelessé tett és elég elkötelezett voltam, ezért úgy éreztem, el kell vállalnom ezt a pozíciót, még akkor is, ha valójában nem erre készültem. Tizenhárom évvel ezelőtt nem volt nyilvánvaló, hogy a Sapientia sikertörténet lesz, számos sikertelen szakindítási kísérlet és gond volt. Egyszer kiszámoltuk: csak akkor gondolkodhatunk hosszútávon, ha minden harmadik hónapban avatunk egy docenst vagy professzort, ami lehetetlen. Mindezt tudva vállaltam el a megbízatást, mert úgy látom: ez nem egy cél, hanem nagy feladat, tehát akkor érzem jól magam, ha sikerrel befejezem ezt a feladatot.
– Miért döntött a kétezres évek elején a Sapientia mellett? Nem volt kockázatos egy épp csak létrehozott egyetemet választani?
– Tudni kell, hogy Marosvásárhelyen eredetileg nem önálló magyar egyetemben gondolkodtunk, hanem a Petru Maior Egyetem keretében akartunk magyar tagozatot létrehozni. A műegyetem dékánhelyetteseként és egyedüli magyar vezetőként rám hárult volna a magyar tagozat kialakításának levezénylése. Erre vonatkozó kérésünket az egyetem annak ellenére sem fogadta el, hogy a magyar egyetemisták számaránya a rendszerváltás utáni hatvan százalékról a kilencvenes évek végére harminc százalékra esett vissza. Az esélyegyenlőség megteremtése érdekében az akkori tanügyminiszter segítségét kértem, aki hajlandó lett volna ezer magyar hely finanszírozására, de ezt az egyetem szenátusának kellett volna kérnie. Bárhogy próbáltuk, ezt nem tudtuk elérni, ezért amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a tagozatindítás meghiúsul, az alakuló Sapientiához fordultunk, és itt sikerült elindítani a magyar nyelvű műszaki szakokat.
– A sapientiás évekre visszatekintve elmondhatja, hogy „ilyen lovat akartam”?
– Amikor 2007-ben átvettem az irányítást, roppant nehéz helyzetben voltunk. A Szabadság hasábjain akkoriban jelent meg egy vádló cikksorozat a Sapientiáról. Tudtam, hogy az állításai nem igazak, azt is, hogy valahol valakiknek olyan hangulatkeltés az érdekük, hogy a Sapientia költségvetését jelentősen visszavágják, súlyát rombolják. Egyenként valamennyi vádat megcáfoltuk, de ezt senki sem akarta meghallani. Úgy döntöttünk: úgyis tudjuk, hogy jók vagyunk, megyünk előre. És igazunk lett: minden vád visszahullott és a Sapientia épp akkor bizonyított, amikor a legvehemensebben próbálták támadni. Közben voltak olyan visszajelzések, amelyek erőt adtak. Például az akkreditációs bizottság osztrák matematikus professzor tagja, aki miután bejárta az egyetemet, elismerte: előítéletekkel érkezett, ám egy európai szinten oktató intézményt talált.
– Érdekes vita következményeként alakult egyszerre háromhelyszínűvé a Sapientia. Mit jelent ez ma?
– Röviden azt, hogy nagyon heterogén. Minden helyszínen más és más megvalósításokat követel. Kezdetben arról volt szó, hogy a Sapientia a csíkszeredai egyetem, és pont. De mivel Erdély szellemi központja Kolozsvár, kialakult egyfajta kettősség, Marosvásárhely pedig egyáltalán nem volt képben. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a vásárhelyi tagozatindítás nem lehetséges, a szükséges előkészületek után a Sapientia bevett a soraiba. Németh Zsolt államtitkár akkor úgy fogalmazott Csíkszeredában, hogy a marosvásárhelyiek vegyék tudomásul, a robogó vonat utolsó kocsijának utolsó lépcsőjére kapaszkodtak fel. Így történt, de most büszkén mondhatom, hogy Marosvásárhely meghatározó helyszíne a Sapientia egyetemnek. Kolozsvár és Marosvásárhely attól érdekes, hogy itt volt egyetemi múlt, gondolkodás, Csíkszereda meg attól, hogy azt a régiót meg kell védeni. Mert ha az értelmes fiatalok elmennek onnan tanulni és nem térnek vissza, kiürülnek a székely kisvárosok.
– Az egyetem eddigi története minden értelemben az építkezésről szólt. Melyik volt a legnehezebb az építkezések közül?
– Elkezdeni őket, és bevinni a köztudatba, miért és hogyan van szükség rájuk. Miért szükséges például, hogy Kolozsvár központjában, Bocskai szülőházában üljünk a rektori hivatalban, miközben felépítettünk egy szép kari épületet? Azért, mert mindennek mondanivalója van, mert azt jelenti, hogy nemcsak múltunk köt ide, hanem most is itthon vagyunk. Vagy miért kellett Marosvásárhelyen külön campust építeni? Mert ez sokkal több lehetőséget biztosított a jövőre, mint egy belvárosi helyszín, s ma már ezt mindenki elfogadja. És miért kellett Csíkszeredában szállodát átalakítani? Mert ott az egyetem több mint egyetem, szimbólum, amit meg kell mutatni.
– A végleges akkreditáció román állami támogatást is jelenthet?
– Jogunk van a román állami támogatásra erkölcsi és törvényes alapon is. Erkölcsileg azért, mert adófizetőként itt élünk, az államnak pedig kötelessége fiataljaink oktatása. Másodrendűek lennének a mi diákjaink, mert magyarul akarnak tanulni? A törvény értelmében a román állam bármely akkreditált egyetemet támogathat. Miért ne támogassa a Sapientiát, főleg ha bizonyítjuk a bárkivel összemérhető, jó minőséget? Az igényt fenntartjuk, s ez nem jelent egyebet, mint a szülőföldön való érvényesülés óhaját.
– Mintegy hetvenezren nézték már meg azt a videoklipet, amely a vidám Sapientiáról tanúskodik. Tényleg ilyen vidám az egyetem?
– Nem mindig vidám, de talán más és sokkal ember-, hallgató- és tanárbarátibb, mint mások. Erre jó példa a videó is, amitől én eleinte kicsit idegenkedtem, de meggyőztek. Jó hangulat van a Sapientián, ami alapfeltétele annak, hogy a munkatársaink kreatívak legyenek. Semmiképp sem szeretném visszavágni azt a szabadságot, hogy mindenki gondolkodjon, ötletekkel érkezzen. És ha az jó, hát valósítsuk meg. Hollandiából például azért hoztak első díjat kollégáim egy rangos informatikaversenyről, mert nálunk úgy tanítják az algoritmusokat, hogy eltáncoltatják azokat. Tusványosi szereplésünknek is pozitív a visszhangja, számos tehetséggondozó programunk igyekszik másként nevelni a fiatalokat, mint ahogy azt a skolasztikus iskolarendszer teszi.
– Melyek most a legfontosabb teendők, tervek a Sapientián?
– Egyrészt a mesteri és doktori képzések kiépítése. Az egyetem ugyanis hosszú távon nem attól lesz jó, ha mindenhez csak alapszinten fogunk hozzá, hanem ha van egy-két olyan csapás, ahol az oktatás teljes vertikumát megteremtjük a mesteri és doktorképzéssel együtt. A mesteriket már elindítottuk, a doktori iskola pedig ezek hároméves működése után rajtolhat. De a székelyföldi városokban is vannak feladataink. Sepsiszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen tervezünk kihelyezett tagozatok beindítani. Nem levelező szakot akarunk „telepíteni”, hanem rendes egyetemi képzést nyújtani. Épp ezért egyelőre csak a sepsiszentgyörgyi agrármérnöki szakot indítjuk el ősztől, az udvarhelyit még tervezgetjük, hogy felelősen és megfelelő minőségben kezdhessük majd az oktatást.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Nem lép be a perbe a Hargita megyei önkormányzat
Hargita megye önkormányzata is lépjen be abba a perbe, amelyet a Székely Nemzeti Tanács indított az olyan különleges társadalmi háttérrel rendelkező régiók jogainak érdekében, mint amilyen Székelyföld is – indítványozta a Magyar Polgári Párt. Erre egyelőre nem kerül sor.
Salamon Zoltán, a Magyar Polgári Párt képviselője a megyei önkormányzati képviselő-testület szerdai ülésén napirend előtti felszólalásban ismertette a felhívást. A pert azért indította az SZNT az Európai Bizottság ellen az Európai Unió luxemburgi bíróságán, mert a bizottság a nemzeti régiókról szóló európai polgári kezdeményezésük bejegyzését elutasította. Az MPP felhívása szerint miután Kovászna Megye tanácsa nemrég belépett a Székelyföld jövője érdekében folytatott perbe, Hargita megyének is követnie kellene ezt a lépést.
Hiányzó hatáskör
Mint az Egyed Árpád főjegyző által megfogalmazott válaszból kitűnt, ennek a lépésnek formai akadályai is vannak, sem az SZNT, sem az MPP felhívása nem felel meg az állampolgári kezdeményezésre, illetve a tanácshatározat-tervezetre vonatkozó előírásoknak. Ugyanakkor a megyei önkormányzatnak illetékesség, hatáskör hiányában nincs perbelépési minősége. Borboly Csaba elnök hozzátette, ezzel kapcsolatban megfelelően megindokolt határozati javaslat benyújtását várják, amelyet meg lehet majd vitatni.
Ványolós István is a testület tagja lett
Új tagja is van a megyei önkormányzat képviselő-testületének, az RMDSZ-t képviselő székelyudvarhelyi Ványolós István személyében. Ő a Köztisztviselők Országos Ügynöksége államtitkári rangú elnöki tisztségébe kinevezett Birtalan József mandátumának megszűnése nyomán lett a önkormányzati képviselő. Mandátumának igazolását megszavazták a tanácsülésen, utána pedig letette az esküt.
Négy útszakasz felújítását tervezik
Négy útszakasz felújítása esetében is kivitelezési tervek készültek el, ezeket elfogadta a testület. A Homoródszentmárton – Homoródkeményfalva, a Homoródszentmárton – Homoródalmás, a Kányád – Székelydálya – Városfalva, és az Etéd – Atyha – 13A jelzésű országút közötti megyei utakról van szó, amelyek felújítására a megyei önkormányzat kormánytámogatásból, illetve európai uniós pályázatokból igyekszik pénzt szerezni – közölte Borboly. Balánbánya számára 10 ezer lejes támogatást biztosítanak a tartalékalapból egy korábbi vihar okozta károk helyreállítására.
Parkolóépítés és területrendezés
Több mint 249 ezer lejbe kerül a megyei önkormányzat tulajdonában levő csíkszeredai rendelőintézet körüli területrendezés, és parkoló kialakítása – az erre vonatkozó kivitelezési tervet is elfogadta a testület. Ott 32 parkolóhelyet alakítanak ki, közvilágítási oszlopokat, szemeteskosarakat, padokat helyeznek el majd a beruházás során.
Kovács Attila. Székelyhon.ro

Élő Székelyföld Füzetek
Térségünkben az a szokás, hogy különböző jeles alkalmakra, falunapokra, évfordulókra kiadványokkal jelentkeznek az önkormányzatok vagy a civil szervezetek. Időnként egy-egy jó szándékú helytörténész rukkol elő saját könyvével, amellyel az elődök emléke előtt tiszteleg. Ez a füzet-sorozat azonban teljesen más, nem az ünnepek hangulatánban, hanem a hétköznapokban “íródik”, az idők árnyoldalait is firtatja, s folyton a továbblépés lehetőségeit keresi majd.Számos falumonográfia, egy-egy községet, egy-egy várost, kisebb-nagyobb tájegységeket bemutató, átfogó vagy alkalmi kiadvány születik, amelyek helyben lakóknak, elszármazottaknak és a látogatóknak egyaránt hasznosak lehetnek. Vannak alapos tudományossággal megszerkesztett dolgozatok, vannak inkább reklám-jellegűek, amelyek egy-egy szezonra valók vagy éppenséggel csak egyetlen alkalmat szolgálnak. Voltak olyan próbálkozások is, amelyek azt célozták meg, hogy igényesebb falufüzet-sorozatot készítsenek.
Ezek a kísérletek jobbára az egyházak keretein belül zajlottak – unitárius és református felekezetű településeken láttunk ilyen próbálkozásokat korábban –, de egy idő multán, támogatás vagy kellő hozzáállás híján abbamaradtak vagy még inkább megritkultak. Nem létezik ma Székelyföld-szerte olyan kezdeményezés, amely egyben, jól átgondolt rendszer mentén mutatná be településeinket, oly módon, annyira rugalmasan, hogy évről évre, akár szezonról szezonra követni tudná a helyi változásokat és az érdeklődő figyelmébe ajánlja a maradandót és az újat.
A Székelyföld iránt elkötelezett vállalkozók és cégek hathatós támogatásával most egy olyan füzet-sorozatot indítunk útjára, amely egyesíti és sűríti a hagyományos monográfiák, a tájékoztató füzetek és a turistáknak szánt információs kiadványok, valamint a folyóiratok tulajdonságait. Hirtelen felindulásból 513 székelyföldi települést számoltunk össze a történelmi székekben – a városokat és a peremvidékeket, illetve az „elveszett”Aranyosszéket leszámítva –, amelyet bejárni, s amelyről írni nem lesz egyszerű feladat. Többéves munka vár a most összeálló kis csapatra.
Ezt a feladatot nem tudja néhány szerkesztőségi munkatárs érdemben elvégezni, szükség lesz a helyi önkormányzatok, a pedagógusok, a helytörténészek, a lelkészek, a civilszervezetek és az üzletemberek közreműködésére is minden egyes helyszínen. Meglátogatjuk ugyan a közösségeket, írunk a látható dolgokról, fényképezünk, dokumentálódunk, de a hely igazi értékeit azok teljes mélységét és tartalmát csak az ott lakók ismerik és képesek valóságosan megmutatni nekünk és a világnak.
Bízunk abban, hogy a kialakuló egységes arculattal és az erős kézműves jelleggel kiadvány-sorozatunk ismert márkává válhat, hogy szolgálni lesz képes az elkövetkezőkben a helyi embert, s a helyben fellelhető értéket felmutatva idecsábítja majd tartalmas és jó találkozásra a látogatót.
Az első lapszám Oroszhegyről tartalmaz naprakész információkat, a soron következő kiadvány pedig Atyhával és Homoródkeményfalvával foglalkozik majd. A falvak mellett sor kerül a székelyföldi városok és fürdőtelepek “feldolgozására” is, jelenleg a székelyudvarhelyi füzet szerkesztése zajlik. A munkatársak bíznak abban, hogy a kialakuló egységes arculattal és az erős kézműves jelleggel ez a kiadványsorozat ismert márkává válhat.
Simó Márton, Székelyhon.ro

Ünnep a csíkszeredai főkonzulátuson
Megyénkből négyen részesültek magyar állami kitüntetésben
A magyar közösségért tevékenykedő öt kiemelkedő erdélyi személyiség vehette át az Áder János, Magyarország köztársasági elnöke által adományozott kitüntetéseket szerdán a csíkszeredai Lázár-házban. Köztük négyen megyénkben élnek és dolgoznak: dr. Gyéresi Árpád, a MOGYE Gyógyszerészeti Karának nyugalmazott professzora, dr. Kincses Előd jogász, Szabó József, a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke, Máthé Márta szászrégeni nyugalmazott matematikatanár. Az ötödik kitüntetett a Bélafalván élő Boldizsár Béla, aki a Karitas Humanitárius Megsegítő Alapítvány vezetőjeként a székely határőrző hagyományok ápolásában jeleskedik.
A Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa által szervezett rendezvényen Zsigmond Barna Pál főkonzul köszöntötte a jelenlevőket, majd Szarka Gábor konzul olvasta fel a kitüntetettek méltatását.
Dr. Gyéresi Árpád, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyógyszerészeti Karának nyugalmazott tanszékvezető professzora jelentős tudományos életműve, valamint kiemelkedő egyetemi oktatói és kutatói tevékenysége elismeréseként a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át.
A MOGYE Gyógyszerészeti Karának végzettjeként Gyéresi professzor megérte a kar megszüntetését és újraindítását. 1991-ben nagy erővel kezdte el a Gyógyszerészeti Kémiai Tanszék újraszervezését, amelynek tanszékvezetője volt 2011-es nyugdíjazásáig. Széles körű tudományos tevékenységét a gyógyszeranalitika terén végezte, szerződéses kutatások keretében vizsgálati módszereket dolgozott ki gyógyszergyárak, kutatóintézetek számára. Munkásságát szakkönyveiben, tudományos dolgozataiban foglalta össze. Számos romániai, magyarországi és más külföldi tudományos rendezvény résztvevője, meghívottja, előadója volt, a Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság tiszteletbeli tagja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület központi vezetőségének alelnöke, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság keretében működő Gyógyszerésztudományi Szakbizottság elnöke.
Szívügyének tekintette a Gyógyszerészeti Kar történetének megörökítését, aminek cikkekben és három szerkesztett kötetben állított emléket.
Szakmai életútját, munkásságát, a gyógyszerészet története terén kifejtett tevékenységét számos díjjal ismerték el – hangzott el Gyéresi professzor méltatásában.
Dr. Kincses Előd jogász, jogi szakíró, közíró az erdélyi magyar kisebbségi jogok védelméért végzett ügyvédi munkája elismeréseként a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést vehette át.
Méltatásában elhangzott, hogy a Bukarestben végzett ügyvéd, aki diákkorában többszörös Balkán- és román bajnok atléta volt, 1989-ben Tőkés Lászlót védte abban a kilakoltatási perben, amely a romániai rendszerváltáshoz vezetett. 1990 januárjától vezető szerepet vállalt Marosvásárhelyen a Nemzeti Megmentési Front és a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa vezetésében. Személyes fellépésével 1990 márciusában megakadályozta, hogy több ezer Hargita és Kovászna megyei székely részt vegyen a marosvásárhelyi eseményekben, mivel úgy tartotta, hogy az akkori hatalom célja a zavargások kiterjesztése. A marosvásárhelyi összecsapások kialakulása előtt felelős vezetőként kérte a város magyar lakosságát, hogy menjen haza, ne válaszoljon a provokációra, a helyzet elfajulását figyelve a román rendfenntartó szervek beavatkozását sürgette, az összecsapás láttán felhívást intézett a magyar lakossághoz, hogy maradjon helyben, egymás megvédése érdekében.
Az eseményeket, azok előzményeit a Marosvásárhely fekete márciusa című könyvben örökítette meg, amelynek a bővített kiadása is elkészült.
Ügyvédként jelenleg is a magyar kisebbségi jogok védelmének legharcosabb képviselője, a MOGYE magyar tagozatát, a Székely Nemzeti Tanács érdekeit látja el több folyamatban lévő perben, s védi Tőkés László érdekeit is a különböző jogsérelmek kapcsán.
Szabó József, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke, a Petőfi-múzeum gondnoka a fehéregyházi Petőfi- emlékhely ápolását és a szórványmagyarság kultúrájának megőrzését szolgáló tevékenysége elismeréseként a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült.
A fehéregyházi Szabó József, akinek lakása az emlékhely közelében van, már gyermekkorától a Petőfi iránti tisztelet szellemében nevelkedett. A Petőfi Sándor Művelődési Egyesület tagjaként korán kitűnt szervezőkészségével, s az egyesület 2001-ben az ő közreműködésével vásárolta meg a ma Petőfi Magyar Házként működő ingatlant. 2005-ben választották meg az egyesület elnökének, s ebben a tisztségben a harmadik mandátumát tölti. A múzeumkertben színvonalas ünnepségeket szervez minden március 15-én és július utolsó vasárnapján a fehéregyházi csata évfordulója alkalmából, s e tevékenységbe a helyi ifjúságot is bevonja.
A Petőfi-emlékhely ápolásának – mint az egyesület legfontosabb célkitűzésének – 2008 óta a helyhatóság alkalmazottjaként mint múzeumi gondnok tesz eleget. Mióta állását s az egyesület elnöki tisztségét betölti, az emlékhely arculata gyökeresen megváltozott. Jelenleg is a Petőfi Magyar Ház külső környezetének a fejlesztésén munkálkodik, s fontos célkitűzése a múzeumkert és a múzeumnak otthont adó épület, valamint az országút mellett található ispán-kúti emlékmű gondozása és ápolása is – méltatták többek között ezekkel a szavakkal tevékenységét.
Máthé Márta, az egykori Szászrégeni Magyar Középiskola nyugalmazott matematikatanára, néptáncoktató részére, az erdélyi magyar ifjúság jövője iránti felelősséggel végzett oktatói-nevelői munkája és sikeres táncpedagógiai tevékenysége elismeréseként a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozták.
A matematika magas színvonalon és szenvedélyesen folyó oktatása meghozta az eredményét. A sóvidéki Atyhán született, tanítói, majd matematika-fizika tanári oklevelet szerzett tanárnő reál beállítottságú értelmiségiek egész sorát nevelte ki Szászrégenben, s a 84. életévét betöltött tanárnő ma sem tud megválni kedvenc tantárgyától és annak oktatásától. Erejéhez mérten érettségire, egyetemre készíti fel egykori tanítványait. Élete során ingyenes magánórákkal segítette az anyagilag nehéz helyzetben levő családok gyermekeit és az árva gyermekeket is.
A matematika tanítása mellett 1961-ben néptánccsoportot alapított, amelynek 50 éves jubileumát is társszervezőként élte meg. Tanítványai ma táncoktatóként viszik tovább a népi kultúra megbecsülését, megtartásának kötelességét – hangzottak el a méltató szavak Máthé tanárnő munkájáról.
Az esemény hangulatát a csíkszeredai Codex zenekar játéka színesítette.
Népújság (Marosvásárhely)

Atyhában járt az Élő Székelyföld Munkacsoport
Mint ahogyan azt januárban közölték az Élő Székelyföld Füzetek munkatársai, akik egyúttal az Élő Székelyföld Munkacsoportot fenntartó értelmiségi csoportosulás tagjai, idén Atyhában, a lokálpatriotizmus erősítése végett, három közösségépítő találkozót szerveznek. Az első ilyen alkalomra május 29-én és 30-án került sor. Mivel testi megújulás nem létezhet lelki megtisztulás nélkül, s ahogyan erkölcs nélkül sem lehetséges a gazdasági fellendülés, a szervezők úgy gondolták, hogy össze kell kapcsolni az egyházi vonatkozásokat a világiakkal. Úgyhogy ennek jegyében, pénteken és szombaton lelkigyakorlatot tartottak, amely alkalomból a falu vendége Sebestyén Péter szentszéki tanácsos, a marosvásárhelyi Ady-negyed plébánosa volt. Az íróként és jeles szónokként, rádiós műsorvezetőként ismert lelkész a két szentmise keretében mondott szentbeszédet. Nem került sor ugyan közmunkára, hiszen a kiválasztott területet időközben teljesen váratlanul lekaszálták – talán éppen a bejelentett felajánlás hatására -, úgyhogy ez a két nap inkább a továbblépés tervezésével, a helyszínnel való ismerkedéssel telt. A találkozó nagy hozadéka volt, hogy sikerült megszólítani az érintetteket.
Bár a falu lakóinak csak egy része válaszolt a felhívásokra, a Székelyudvarhelyen élők közül sokan a ballagási ünnepségekre hivatkozva maradtak távol, kiderült, hogy a Marosvásárhelyre elszármazottakban sokkal erősebb a polgári öntudat, több család kizárólag erre az alkalomra látogatott haza szülőfalujába.
A következő találkozás június utolsó hétvégéjén lesz, a 26. és 28. közötti időszakban, amikor a Munkacsoport programját összekapcsolják a Vinczeffy László és a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Szakosztályának rendezvényével. A tervek szerint az a találkozó a helyben lakóknak és az elszármazottaknak kaláka-alkalmat szolgáltat, amelynek keretében megtisztítják és rendbe teszik a temető fölötti sétányt, amely a fogadalmi kápolnához vezet.
Ez a program része annak a folyamatnak, amellyel a hagyományos értékekre igyekeznek felhívni a figyelmet Székelyföld-szerte. A projekt állampolgári kezdeményezés jóvoltából, Székelyföld-barát vállalkozások és magánemberek segítségével, a mintegy 513 székelyföldi vidéki település öntudatos és értékőrző lakóinak együttműködésével valósul meg.
Simó Márton
Székelyhon.ro

A hagyományos székely falu esélyei a 21. században
Azt érezni az Európai Unióban, hogy a teljes jogú tagsági viszonyt elnyerve, nem igazán találjuk a falu helyét ebben a rendszerben. Egyértelmű, hogy a városi életmód kerül előtérbe, illetve a fogyasztási kultúra, amely feltételezi, hogy a szükséges élelmiszerek, a nyers- és alapanyagok “csak úgy” a rendelkezésünkre állnak az urbanizált környezetben, a kis-és nagyáruházkban. A falu, a vidék úgy jelenik meg az emberek tudatában, mint egy olyan hely, ahol általában rosszabb, elmaradottabb körülmények közepette élnek az emberek és – általában – az élelmiszerek termelésével foglalkoznak. Holott a falu tulajdonképpen a jövő, a kisebbségi holnap záloga is. Az EU struktúráiban helye van a falunak. Rendelkezésre állnak olyan alapok, olyan pályázati keretek, amelyekkel meg tanulnunk bánni, amelyeket a vidéki kisközösségek javára kell tudnunk hasznosítani. Illetve létezik az az elsajátítható tudás, amely a hagyományos népi mesterségekre és foglalatosságokra alapozva, alkalmas arra, hogy jövőt építsen, hogy ne egy romhalmazt, hanem élő, organikus székely közösségekkel örvendeztesse meg az elkövetkező időket.
Az Élő Székelyföld Munkacsoport szerepet vállalt ebben a folyamatban. A kiadott falufüzetek segítségével, az azokban felsorolt információkkal, felhívásokkal, kaláka-alkalmak meghirdetésével, az értékőrzés tudatosításával kíván hozzájárulni a közösségépítéshez.
Jelenleg is zajlik az a folyamat, amely során – más települések mellett – a Korond községben levő Atyha közösségét kívánjuk segíteni. Korábbi rendezvényeinkkel már elkezdtük itt ezt a munkát. A tél folyamán, januárban egy összetett, a média és a helyiek látóterében jól exponált, összetett kulturális rendezvényt szerveztünk, márciusban tájékoztatót tartottunk a gazdák számára, egy hónappal ezelőtt pedig lelkigyakorlaton vettünk részt.
A következő mozzanat az a mini-konferencia lesz, amelyet szombaton, június 27-én szeretnénk megtartani. A tanácskozás munkacíme A hagyományos székely falu esélyei a 21. században. Erre az együttlétre meghívtuk Kolumbán Gábor fizikus-közgazdászt, egyetemi tanárt, Hargita Megye Tanácsának korábbi elnökét, a Civitas Alapítvány elnökét, Dávid Lászlót, a Sapientia EMTE rektorát, Bálint Elemér Imre mérnököt, Oroszhegy község polgármesterét.
A konferencia programja nyitott, a Hargita Megyei Tanács, a Sóvidék-Hegyalja LEADER-akciócsoport tagjai és – természetesen – Korond község tanácsának tagjai is jelezték részvételi szándékukat.
Egy hónappal korábban a település lakóinak lelkes csoportja – egy kezdeményező kisebb társaság – kinyilvánította azon szándékát, hogy megtisztítja a temető fölötti sétányt, amely a fogadalmi kápolnához vezet. Ez a közmunka, akár jelen alkalommal is, beilleszthető a programba, és szombaton, június 27-én a délelőtti órákban elvégezhető.
Programunk csatlakozik a Kakasülő Galéria megnyitásához, ahhoz a rendkívüli eseményhez, amely Vinczeffy László jóvoltából valósul meg másnap, június 28-án. A vasárnap a művészeté és a léleké. A szombat a hétköznapé és a munkáé. A két program tulajdonképpen egy közös célt, a falu boldogulását szolgálja. Szívesen látjuk az együttműködő készség és a felajánlkozás megnyilvánulásait.
A tanácskozás délután 15.00 órakor kezdődik és 18.00 óráig tart. A szervezők minden helyben lakót, elszármazottat, a hasonló helyzetű települések lakóit egyaránt várják erre az alkalomra.
Élő Székelyföld Munkacsoport/Simó Márton
Székelyhon.ro

Atyha felett az ég
Látszólag csupán galériaavatással egybekötött kiállításmegnyitó. De a hely különlegessége meg a kezdeményezés egyedisége példamutató. Bár nem úttörő a jelenség, hiszen a saját házát-birtokát művészteleppé, alkotótáborrá vagy állandó kiállítótérré átalakító képzőművész számtalan akad a nagyvilágban, olyan céllal azonban, mint Vinczeffy László tette, már nem sokan.
Ő ugyanis nem kevesebbet tűzött ki céljául, mint hogy szülőfaluját, a szép és szomorú Atyhát megmentse a kihalástól. Mégpedig úgy, hogy a sóvidéki kis falucskát megjelenítse a képzőművészet színterén azzal a hittel: az a kis pontocska, amit most felrajzolt ama képzeletbeli térképre, egyre jelentősebbé, egyre fontosabbá válik majd. Ha másért nem is, a vidám szoborparkért és a Kakasülő Galériáért Atyha bekerüljön a turizmus körforgásába, és ezáltal az élhető élet reménye visszatérjen a faluba.
A galéria
A Kakasülő Galériában június 28-tól kiállított alkotások között van egy festmény: Somogyi Győző alföldi festőművész Atyha című akriljén a vidám színek uralkodnak, piros kerítés, sárga háztető, mályvaszín utca, és a kép tele élettel, tyúkok a kerítésen, libák az út mentén, egy emberi alak kontűrje is. És két gólya kering a világoskék égen, fészket raknának – nem a régit felújítani jöttek vissza, hanem új életet kezdeni. Valahogy így tért haza Vinczeffy László is, szülőfalujában bennvalót vásárolt, a rajta álló házat felújította, nem is akárhogyan, hanem a helyi építkezési hagyományokhoz hűen, a kertet felélesztette, a menthetetlenül elöregedett gyümölcsfák helyébe fiatal csemetéket ültetett és meg is töltötte élettel, sajátos módon: színes, játékos formájú nonfiguratív szobraival népesítette be. S bár a gazdaember új élet kezdetén elsőként a gazdasági épületet húzza fel, hiszen állatainak a menedéket, szerszámainak a biztos helyet fontosabbnak tartja, mint saját feje felett a tetőt, Vinczeffy László fordított sorrendben dolgozott. A csűrt hagyta utoljára, mert az koronáján a legszebb ékszer. A Firtos alatti kis hegyi falu építkezési szokásai a helyhez alkalmazottak, így az istállónak, csűrnek és szekérbeállónak épített gazdasági épület sem a Háromszéken szokásos méretű, annak csupán kicsinyített változata. A régi épületet Vinczeffy László eredeti állapotában hagyta, az új rendeltetéséhez legszükségesebb átalakításokat végezte el mindössze: az egykori szénapadlásra egyetlen hatalmas rönkből faragott lépcső vezet, még fennebb, a szekérbeálló feletti lepadolt részbe – a kakasülőre – újabb néhány lépcsőfok. Ennyi csupán a kiállítófelület, mégis tágas. Ezt a rendhagyó teret lakják be a Vinczeffy által felkért művészek alkotásai, és itt jól megfér egymás mellett grafika és bronzszobor, olajfestmény és hologram, objekt és gipszplakett, fametszet és szénrajz. Hiszen a kiállítók összeválogatásában Vinczeffyt csupán egyetlen elv vezérelte: hogy az alkotásaikat bemutató művészek – életművel a hátuk mögött vagy még pályájuk kezdetén – mindannyian kísérletező kedvűek, az újításoktól soha vissza nem rettenők legyenek. És Budapesttől Szovátáig minden művész válaszolt a felkérésre, akik már a világ legnevesebb galériáiban állítottak ki, azok is. Mert megértették Vinczeffy László szándékát, és akkortól már nem az volt a fontos számukra, hogy egy isten háta mögötti, kihalófélben levő falucska talán senki által nem látogatott csűrjébe kerül munkájuk, hanem a cél, melyhez társul szegődhettek.
Az esemény
Atyhán annyi autó, mint múlt vasárnap, egyszerre még sosem volt. A Vinczeffy-porta előtt kiszélesedő tér kevésnek bizonyult a parkoláshoz, a környező szűk kis utcák mindenike még keskenyebbé vált a fél kerékkel az árokban megállított autók miatt. Pedig nem csapott nagy hírverést a galériaavató kiállításnak a házigazda, nem mondták be a rádiók, nem írták meg az újságok, csupán szájról szájra terjedt a hír. És Sepsiszentgyörgytől Marosvásárhelyig, Kolozsvártól Székelyudvarhelyig felkerekedett a művészetpártoló közönség, hogy Atyhán a 101-es számú házat felkeresse. És Erdély bármely tájáról igyekezett Atyha felé az utas, mind az eget kémlelte. De valaki, ott fenn, a kiállító művészekhez hasonlóan, megértette Vinczeffy szándékát, és kicsit arrébb tolta a felhőket. A kiállításmegnyitót Vinczeffy Stefánia két éneke foglalta keretbe, közben hangzottak el a köszöntők. Vágási Albert, Korond menedzsere bizakodását fejezte ki, hogy Vinczeffy László kezdeményezésének köszönhetően újra pezsgő élettel telhet meg az elnéptelenedő falu, Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője kijelentette, arra a napra – június 28-ra – Atyha az erdélyi képzőművészet fővárosává vált, azt az üzenetet sugallva, hogy mi, magyarok, együvé tartozunk, éljünk bárhol is a világban. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, a kiállítás fővédnöke üzenetét is közvetítve kiemelte, ki kell tartanunk nemzetünk hite mellett, hogy a magyarságnak ne csak dicső múltja, hanem jövője is legyen, Vinczeffy László kezdeményezését pedig követendő példának nevezte arra, hogyan lehet ott is reményt nyújtani, ahol a falu vezetése sem hitte, hogy van jövő. Nagy Miklós Kund művészeti író a kiállítást értékelve azt mondta, bár a tárlat látszatra eklektikus, hiszen a kiállított alkotások különböző műfajokat, stílusirányzatokat képviselnek, mégis egységes a minőséget illetően. Vinczeffy László a kiállítás létrejöttének körülményeit ismertette, hangsúlyozva, egyetlen felkért művész sem utasította vissza, bár ketten közülük – Kubinyi Anna textilművész és Kusztos Endre festőművész – már nem érhették meg a Kakasülő Galéria avatását. „De boldogok ők, ott fenn, mert jól sikerült ez a nap, és én is boldog vagyok, a mennyországba szállnék, ha tudnék” – mondta. Atyha felett az ég érzékelhetően kitisztult.
A folytatás
Az atyhai Vinczeffy-birtokon nem ez az első képzőművészeti rendezvény, Röpkiállítás címmel 2013-ban szervezett már kisebb méretűt. Úgy látszik, hogy öregségemre költözött belém a nagy energia, válaszolta arra a kérdésemre, hogy korábban, még a Gyárfás Jenő Galéria munkatársaként miért nem szervezett az atyhaihoz hasonló tárlatot.
– Három éve nyugdíjas vagyok, most jött el az idő, hogy kiállítást szervezzek, olyant, mely a falunak hírnevet hozzon. Mert egyetlen, még akár halálra ítélt faluról sem szabad lemondani, és ezt példának is szánom arra, hogy ilyen kis falvakban is lehet nagy dolgokat csinálni. De nekem az is ambícióm volt, hogy bebizonyítsam, nem csak városon történhetnek jelentős események, egy képzőművészeti rendezvényt meg lehet oldani egy falucskában is, ha rendesen megszervezed.
– A megnyitóbeszédekben többen is kifejezték reményüket, hogy egyik megvalósítás vonzhatja a másikat. Nem tartasz attól, hogy esetleg kirakatfaluvá válhat Atyha?
– Inkább attól félek, hogyha én innen eltűnök, akkor itt ismét nagy csend fog uralkodni. Azt sem tudom, mi lesz a kertbeli alkotásokkal. De csinálom tovább, mert kell bízni és előre kell nézni. Lehet, hogy valamikor lesz majd Szovátának egy képzőművészeti központja, amelynek része lesz Atyha is, erről már beszélgettünk. Az a lényeg, hogy ezt a képzőművészeti gócot is be kéne vonni a turizmus forgatagába, hogy ne csak Parajdra s Korondra menjenek látogatók. Nem mindenkit érdekel a képzőművészet, ez biztos, de ha egy csoportban van egy-két ember, aki fogékony, az boldogan veszi tudomásul, hogy itt mi történt.
– Lesz-e folytatása a Kakasülő Galéria kiállításának? – Minden évben új tárlatot szeretnék itt bemutatni. Úgy képzelem el, hogy a következő esztendő csendesebb év lesz, úgy értve, hogy csak pár képzőművész állít ki, de több művet, aztán ismét több művész szerepeljen kevesebb alkotással. Ez még a jövő titka, de míg egészségem van és bírom magam, addig minden évben egy megnyitót akarok. És a kettő között, mert ez lejár egy hónap múlva, majd felhozom pár munkámat s azokat kiállítom, hogyha valaki erre jár, a galéria ne álljon üresen. Az én birodalmamba jön be, megkapja kinn a szobrokat s benn képeket, grafikákat.
Csorgó A június 28-án az atyhai Kakasülő Galériában megnyílt, tíz magyarországi, tizenhét székelyföldi képzőművész egy-egy alkotásából létrejött tárlatnak a Csorgó nevet adta a szervező Vinczeffy László. „Közös kiállításunk címét az Atyhában és határában sokfelé felfakadó éltető, tiszta forrásvíz ihlette, de a Csorgó cím egyben metafora is. A csorgó vize, amely az itató felé tart, a művészt és alkotását jelenti. A vályú, amely felfogja és meggyűjti a vizet, maga a Galé­ria szeretne lenni. Remélem, hogy ebben a metaforapárban a műnek is ugyanolyan fontos szerepe lesz, mint a víznek: az embert szolgálja” – írja Vinczeffy a kiállítást kísérő katalógusban.
Van egy másik megközelítése a csorgó-vályú párosnak. A lefolyó nedű, amikor érintkezésbe lép a gyűjtőedényben levő víz felületével, önmaga körül egyre terjedő hullámokat képez. Úgy legyen, hogy a Vinczeffy László által keltett hullám minél messzebb elérjen.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Galéria a magasban
Jelképteli esemény a Kakasülő Galéria avatása, óhatatlanul lírai húrokat pendít meg az emberben. A Sóvidéket rajongóan szerető költő, Áprily Lajos sorait juttatja eszünkbe: "Tekintetem szárnyat repesve bontott, / átöleltem a hullám-horizontot." Akár itt, a Fiastető oldalában, a szépen felújított Vinczeffy-porta magasában is születhetett volna a tájélményt sokatmondó szimbólummá emelő vers, a Kós Károlynak dedikált Tetőn. A szemben magasodó Firtos és körben a lélekvidító, pompás panoráma beköszön a hajdani csűr felnagyított ablakán, és a felsorakoztatott műalkotások látványához adódva nyújt a kiállításnak olyan hangulati többletet, amilyennel másutt aligha találkozhat a látogató. Nagyszerű elképzelés valósult meg, és bontakozik ki egyre teljesebben: a festő a legnemesebb, legtartósabb értékekkel, művészettel próbálja megújulásra ösztönözni életkedvében elapadó, elnéptelenedő szülőfaluját. Hinni szeretnők, hogy táptalajra talál ez a példás hagyomány- és intézményteremtő igyekezet. A kiállításra felkért jeles alkotók munkái mindenképpen figyelmet érdemelnek, évről évre újabb rangos festmények, plasztikák, grafikák vonzhatják ide az érdeklődőket.
Áprily tetőmetaforája az atyhai kezdeményezéssel, Vinczeffy László tárlatszervező elképzelésével is szervesen kapcsolatba hozható. A lírikus az Erdélyi Helikon, a két világháború közötti nagy írónemzedék lapjának szerkesztőjeként írta az induló lap beköszöntőjében szabad tömörülésük programjáról: "erdélyisége világfigyelő tető, nem határszűkítő provincializmus... Várja a források friss erejét, de a távoli torkolatok is fellüktetnek benne." A helikonisták, akiknek a folyóiratában rövid idő alatt a transzszilván képzőművészet is fontos fórumra talált, nem képviseltek egységes eszme- és stílusirányzatot, de azzal a szándékkal, hogy minél magasabb szinten, a legnagyobb igényességgel valósítsák meg a helyi hagyományok és az európaiság szintézisét, mindannyian egyetértettek. Ragaszkodtak a helyi tradíciókhoz, és figyeltek a nagyvilágra, időt, energiát fordítottak a modernségkeresésre is. A mostani, 2015-ös kiállítás is hasonló szellemben, szemléletben fogant. A kiállító székelyföldi és anyaországi alkotók művei más-más megközelítésben ugyan, de egyazon minőségi elvárások jegyében képviselik az összmagyar vizuális művészeteket. A megadott cím, a metaforikus Csorgó téma ellenére nyoma sincs uniformizálódásnak, az anyagra egyetlen jelzővel inkább azt mondható, hogy eklektikus. Sokszínűségében is nemes mívesség teremt benne harmóniát. Mi sem természetesebb, ha arra gondolunk, hogy huszonhét öntörvényű, erős egyéniségű, sikeres művész, illetve ugyanannyi karakteres művészi univerzum került egymás mellé a többszintes, ám mégiscsak kamara jellegű galériában. A résztvevők nagy hányada a képzőművészeti élet meghatározó szereplője Magyarországon, illetve Erdélyben, Romániában, többen Kossuth- vagy Munkácsy- díjasok, a Magyar Művészeti Akadémia tagjai, nagy tekintélyű, idősebb mesterek, mások, a fiatalabbak, ugyancsak generációjuk élvonalában dolgoznak. Atyhától a Káli-medencéig, Sepsiszentgyörgytől Szentendréig, Budapesttől Csíkszeredáig, Marosvásárhelytől Szovátáig, Székelyudvarhelyig terjedő térséget ölelnek át. Festők, grafikusok, szobrászok, díszítőművészek, sajátos stílusjegyek birtokosai, ami közös bennük, az a megújulás, a kísérletezés szüntelen vágya, ez tartja élénken szellemi pezsgésüket. Egyiknél a gondolat, másiknál az életérzés, harmadiknál a konceptuális indíttatás, ismét másnál a kommunikációs készség a hangsúlyozottabb, és így tovább. Szinte mindannyian a többműfajúság hívei. Érdekes, élményteljes velük és az alkotásaikkal találkozni.
Szerencsés névválasztás a Kakasülő. Vidámság, tréfás kedv, fiatalság, rajongó lelkesedés kapcsolódik hozzá színházban, koncerttermekben, operában. Jó lenne, ha a következő esztendőkben a galériához is ezek társulnának. Eredeti értelmében a hagyományos tetőszerkezetek szarufáit összefogó deszka vagy deszkapár a kakasülő. Legyen minél sikeresebb Vinczeffyék atyhai galériája az összetartozás jelképes területein is!
Nagy Miklós Kund
A 2015. június 28-án Atyhában felavatott Kakasülő Galéria Csorgó című nemzetközi kiállítás katalógusába írt méltatás
Népújság (Marosvásárhely)

Európai turnéra indul a Szentegyházi Gyermekfilharmónia
Udvarhelyszéken, Magyarországon, Szlovéniában, Ausztriában és Szlovákiában koncertezik a Szentegyházi Gyermekfilharmónia az idei nyári turnéja során. A harminchárom éves együttes a körút alatt egy béke fesztivál megnyitóján is részt vesz.
Összesen százharmincnyolc gyerek jelentkezett a Szentegyházi Gyermekfilharmónia nyári turnéjára – tudtuk meg Haáz Sándor karmestertől.
A hangversenykörút alatt a székely ruhás együttes összesen tíz alkalommal lép fel, először Atyhában július 18-án, szombaton este nyolc órától a helyi művelődési házban. A turné következő állomása Zalaegerszeg lesz, ahol este fél nyolctól a 47. Honvédzászlóalj Hagyományőrző Egyesület szervezésében a zalaegerszegi Jézus szíve ferences templomban ünnepi hangversenyt tartanak.
Július 20-án, hétfőn már Szlovéniába érkezik a gyermekfilharmónia, este hét órától az alsólendvai Nagytemplomban koncerteznek. Kedden, július 21-én este nyolc órától Keszthelyen, a Balaton-parti zenepavilonban lép fel a Fili. A szentegyházi együttes következő állomása Andelsbuchban lesz július 23-án, másnap pedig a Bregenzben, az 1400 éves Szent Gallus-székesegyházban lép fel.
Július 25-én Dornbirnben szabadtéri hangversenyt tartanak a béke zarándokainak az Earth Healing interkulturális fesztivál megnyitóján. Mint kiderült, erre az alkalomra sokat készültek a filisek, hiszen elsősorban más népek dalait fogják előadni, többek között osztrák, francia, amerikai és zsidó énekeket is – részletezte Haáz Sándor.
Július 26-án, vasárnap este fél nyolctól a felvidéki közönség előtt lépnek fel Diószegen. Az utolsó hangverseny az esztergomi Szent Anna ferences templomban lesz július 28-án, kedden este hat órától. „A turné mindegyik helyszíne különleges a maga módján” – mondta el az útvonalról a karmester.
A hangversenyek mellett a filiseknek alkalmuk lesz megismerni Zalaegerszeget, de körutazások és strandolás is gazdagítja majd a turnéélményt. Többek között a bregenzi erdőt, a Dornbirn melletti Rappenlochschlucht-szakadékot, a Boden-tó partját, valamint az esztergomi élményfürdőt is kipróbálják a gyerekek. Indulásuk előtt két próbát tartanak, a zenekarvezető szerint ezeken főként az új tagokat készítik fel.
Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)

Szekértúrán emlékeztek Orbán Balázsra
A 9. Orbán Balázs Emlék-szekértúra részvevői a névadó halálának 125. évében jutottak el szülőházához és szejkefürdői emlékhelyéhez. A „legnagyobb székely” nyomdokait szekérrel bejáró zarándokcsoport nemzeti lobogók alatt, kétlovas szekereken vagy gyalog igyekezett a láthatatlan és kézzel fogható célok felé: egy nemzet tagjaiként jelet hagyni és messzebbre látni.
Szombaton Székelykeresztúron a hódmezővásárhelyi-csehétfalvi közös szervezésű emlék-szekértúra vándorbotjára felkötötték az idei utolsó szalagot. Egy héten át a műutak helyett a székely emberek által kitaposott ösvényeken, mezei és erdei utakon haladtak, Énlaka, Atyha, Firtosváralja, Székelypálfalva, Kalonda-tető, a Nyikó-völgye, Farkaslaka, Gordon-tető, Ülke, Szejkefürdő, Székelylengyelfalva, Farcád, Sükő, Rez-tető, Keresztúr útvonalon.
Valóban Orbán Balázs nyomdokain haladtak – mondta el Grezsa István, a Nemzetpolitikai Államtitkárság miniszteri biztosa. Lengyelfalván, Farkaslakán nagy erdélyiek emléke előtt tisztelegtek – szellemük áthatotta őket. A Gordon-tetői Jézus Szíve, valamint a fiastetői és sükői kilátókat említette, ahonnan a Fogarasi-havasoktól a Kárpát-kanyarig belátni a vidéket. 120–130 kilométert tettek meg. A lovaknak is nehéz volt, így sokat gyalogoltak a kaptatókon, hogy erős akarattal, még erősebb lélekkel érezzék meg: a szekértúra jóval meghaladja a kezdeti célokat. Zarándoklattá vált Udvarhelyszéken: várják és elvárják őket a helybéliek. Látni tanultak a természetben: megnyújtották tekintetüket a „messze nézők”.
Lélekerősítő istentiszteleten vettek részt Csehétfalván, majd a nagyon jó hangulatú falutalálkozón a Kései Mákvirágok néptáncegyüttes fellépésével nemzeti hitvallást tett – egységbe kovácsolta és a „falu feleivé tette” az ottani lakossággal a szekértúrásokat.
Nyitányként az orvoscsoport megelőzési céllal szűrővizsgálatot végzett az elfáradt idős lakosság körében Csehétfalván. A fiatalok pedig befejezték a közösen épített tűzoltószínt, feljavították és elhelyezték benne az 1892-ből származó tűzoltópumpát és társzekeret.
Az Ezer Nemzetség Ivókupa Baráti Társaság soros elnökének, Grezsa Ferencnek legnagyobb élménye a farcádi varázslatos hangulatú, nagyon megható – az áramszünet miatti – gyertyafényes vacsora és a helybéliek szeretetteljes kedvessége. Fazekas Özséb kiemelte: a mezők dolgozó népe is felismerte, üdvözölte őket.
A Lőrinczi Lajos unitárius esperes-lelkész és felesége, Tünde által szervezett szekeres zarándoklat örömei közé tartozik a közösségépítés, a falufejlesztés és a természetben szerzett tapasztalatok. A magyarországi szervező eddig Grezsa István volt, most fia, Csaba vette át. Megtudtuk: a túrát megálmodók mellett idén huszonöt fiatal vett részt, valamint harmadik generációsként a négy és fél éves H. Nagy Barnabás. Eddig megismertek huszonnégy Nyikó menti falut, de láthatóan mindig találnak újat és szépet.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Megnyílt a Kakasülő Galéria
Vinczeffy László nagyot álmodott. Két évvel ezelőtt ígérte az akkori röp-kiállítás megnyitásakor, hogy a telke végében álló csűrt “átfogalmazza”, és a gazdasági épület, amely egykor állatok szállásakor, illetve takarmányraktárként szolgált, új funkciót kap a jövőben. Ez az ígéret július 28-án teljesedett be, amikor huszonhét Kárpát-medencében élő művész alkotásait tekinthette meg meg az érdeklődők népes tábora. A kiállító társasága igencsak válogatott képzőművészekből állt össze, közülük jónéhányan, akárcsak az ötletgazda-tulajdonos, Munkácsy-díjasok, a Magyar Művészeti Akadémia tagjai, többen a Kossuth-díj kitüntetettjei is. A szervezőnek a magas minőség és az önkéntesség volt a mércéje.
Felvételünk két évvel ezelőtt készült, amikor a házigazda felvázolta jövőbeli elképzeléseit.
A felkért személyiségek közük mindannyian figyeltek a hívó szóra: Aknay János, Albert Levente, Berze Imre, Bocskay Vince, Csáji Attila, Elekes Károly, Farkas Ádám, Fekete György, Ferencz S. Apor, Gyarmathy János, Gyulai Líviusz, Hunyadi László, Hunyadi Mária, Kákonyi Csilla, Kubinyi Anna, Kuti Botond, Kuti Dénes, Kusztos Endre, Léstyán Csaba, Sánta Csaba, Somogyi Győző, Siklódi Zsolt, Stefanovits Péter, Szemadám György, Vargha Mihály, Vinczeffy László és Zsigmond Márton. Sajnos, a sors is közbeszólt: Kubinyi Anna és Kusztos Endre már csak az örökkévalóságból, odafentről szemlélhette ezt a rendezvényt.
A kiállítás megnyitójára üdvözletét küldte Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, aki váratlan teendői miatt nem tudok jelen lenni. Az üzenetet Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke tolmácsolta, majd maga is igen megható és lelki emelkedettségről árulkodó beszédet mondott. Korond önkormányzata részéről Vágási Albert községmenedzser köszöntötte a megjelenteket. A kiállítást és a művészeket Nagy Miklós Kund művészeti író méltatta.
A kiállítás egy hónapon át lesz látogatható, naponta 10 és 17 óra között. Helyszín: Atyha 101. szám. Nagyobb csoportok számára egyeztetés szükséges, akik magát a Kakasülő Galéria tulajdonosát, Vinczeffy Lászlót hívhatják ezen a telefonszámon: (+4)0729-847385.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Bukarestben döntenek a kis létszámú osztályok sorsáról
Valamennyi udvarhelyszéki faluban megvan annak a lehetősége, hogy a következő tanévben is működjenek a kis létszámú osztályok, ám erre még nem kaptak engedélyt. Az erre vonatkozó kéréseket pénteken összesítette a tanfelügyelőség.
Udvarhelyszéken húsz vidéki iskolában működnek kis létszámú osztályok. Mindegyik tanintézmény önálló iskola volt valamikor, saját igazgatóval, azonban az elmúlt pár évtizedben lényegesen megcsappant tanulóik száma, így nagyobb iskolákkal vonták össze őket. A Felsőboldogfalva községhez tartozó Patakfalván és Lengyelfalván, a Korondhoz tartozó Fenyőkúton és Atyhában, valamint a Farkaslakához tartozó Székelypálfalván, Bogárfalván és Firtosváralján jó pár éve kis létszámú, összevont csoportok és osztályok működnek az óvodákban, iskolákban. Hasonló a helyzet Homoródalmáson, Oklándon, a Kányádhoz tartozó Peteken és a Parajd községhez tartozó Békástanyán is.
A patakfalvi általános iskola tanítónője a tanintézethez tartozó óvoda felszámolásától tart, mivel ősszel kilenc gyerek előkészítős lesz, így csupán öten maradnak az óvónő felügyelete alatt. A tanítónő szerint a szülők otthon szeretnék tartani a kicsiket, hiszen kényelmetlen lenne őket naponta Felsőboldogfalvára utaztatni.
Atyhában egy óvónő és egy tanítónő foglalkozik a gyerekekkel. Itt 2014-ben új iskolaépületet avattak, ahol kilenc óvodás és ugyanannyi iskolás tanul összevont csoportokban. A tanítónő elmondása szerint ez a létszám állandósulni látszik, ugyanis minden évben születik két-három gyerek a faluban.
A háromszáz lelket számláló Fenyőkúton a három óvodás együtt tanul az öt előkészítős gyerekkel. Az őket oktató tanítónő annak örül, hogy az ottani fiatalok nem elmenni, hanem maradni akarnak.
Firtosváralján tizenegy óvodáskorú gyerek kezdte el a tanévet, az óvónő tudomása szerint tízen maradnak jövőre is.
A falusi iskolák eddig minden évben megkapták az engedélyt a kis létszámú csoportok létrehozására, és a remények szerint ezután is így lesz. Görbe Péter Hargita megyei főtanfelügyelőnek nincs tudomása arról, hogy Udvarhelyszéken eddig akár egy megindokolt kérelmet is visszautasított volna az oktatási minisztérium. „Reméljük, ez most sem lesz másként” – bizakodott. Véleménye szerint legfeljebb az történhet, hogy egy olyan faluban, ahol három-négy gyerek van, ősszel a szülők úgy döntenek, máshova viszik az óvodáskorúakat.
A tanfelügyelőségen pénteken összesítették a kis létszámú osztályok következő tanévre vonatkozó engedélyeztetéséhez szükséges kéréseket. Ezek ügyében a végső döntést az oktatási minisztériumban hozzák meg.
Dósa Ildikó. Székelyhon.ro

A Firtos falvai
Dokumentumfilm-sorozat 
A budapesti Panoráma Vizuális Alkotóműhely 2010-ben belekezdett egy dokumentumfilmes vállalkozásba, amellyel a székely-magyar nép mindennapjait kívánja megörökíteni. Orbán Balázs a Székelyföld leírása című művében gyűjtötte össze a Korond feletti Firtos hegy falvainak történeteit, köztük egy legendát, amely öt falu nevének származását meséli el. Ennek a legendának a nyomán elindulva jött az elhatározás, hogy a filmsorozat ezekről a falvakról fog szólni: Atyha, Énlaka, Küsmöd, Szolokma és Etéd. Ezért lett ez a cím is: A Firtos falvai. Minden falu egy-egy külön részt kap, kezdve Atyhával, és a végére hagyva a legnagyobb települést, Etédet.
A filmek zenéinek kiválasztásához Balogh Sándor adott ötleteket, aki népzenei vonalon elismert személyiség. A narrátor személye, Szersén Gyula is tudatos döntés volt, hiszen az ő hangja, mesélős stílusa sok emberben ébreszt kellemes emlékeket. A legújabb részhez viszont modern hangzású zenei aláfestés készült: a Korai Öröm stílusa tökéletesen illeszkedik a küsmödi és szolokmai, igen erős képi világú filmhez. 
Ez az epizód mind képi világban, mind hangzásában, tempójában is különbözik az előző, Atyháról és Énlakáról szóló két filmtől. A western jellegű nyitóképet látva már érezheti a néző, hogy a film során minden perce folyamatos odafigyelést igényel majd.  A székelyföldi, romantikus vidékről szóló képek és a modern hangzású zene logikailag ellentmondásosnak tűnhet, szokatlan összhatásukban mégis olyan egységet alkotnak, amelyek egyedivé és lendületessé teszik ezt a filmet. Betekintést kaphatunk a hagyományos erdélyi pálinkafőzésről, az otthoni kemencés kenyérsütésről, a szénégetők életéről, vagy a méhészek és a több száz juhot tartó nagygazdák gondjairól is. Emellett minden szereplő őszintén és nyíltan, igazi székely stílusban beszél a saját világáról, mindennapi életéről. 
A sorozat Küsmöd-Szolokmáról szóló része a Hírt-TV-n lesz látható először, 2016 április 1.-én 14 órakor a Vetítő című műsorban. 
Ismétlések: Április 7. (csütörtök), és április 11. (hétfő) 14 óra.
A film trailere itt tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?v=TYx71Uyvd7Y
Orbán Balázs legendája  Firtosról:
Ugyan is egy fiait osztóztató atya a Firtosból leindulva monda fiainak: itt „Én lakom, ez lett Énlaka, tovább haladva mondá nagyobb fiának ”e tied” e lett Etéd, ismét odább haladva mondá második fiának: itt neked e „kis mod” e lett Küsmöd. Itt letelepedvén harmadik fia nyugtalankodva kérdé hogy ő hol telepedik, neked is „szolok ma” a helyre mutatva hol Szolokma épült, haza mentében pedig kérdi legkisebb fiát hogy hát nem békétlenkedik e? „Adj ha” akarsz atyám, mond ez, s övé lett a gyönyörűen fekvő Atyha. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Atyha újrateremtése
Keresztjeink fölmutatása a Fiasmál oldalában
A Vinczeffy László képzőművész által az atyhai Kakasülő Galériában létrehívott, immár harmadik nemzetközi képzőművészeti kiállítás idén a kereszt jegyében bocsáttatott útjára szombaton, július 2-án (ez a tárlat e hónap 31-ig megtekinthető.)
Mindenkinek megvan a maga keresztje – vallja ősi székely közmondásunk. Hát, a székelynek igencsak kijutott a történelmi időben a keresztekből. De ne feledjük, hogy a kereszt egyben az élet, az ígéret jelképe is a számunkra.
Vinczeffy László a Korond melletti Atyha falu szülötte, életútja Sepsiszentgyörgyre vezette: Zágonban tanította a kis székelyeket a szépre; Sepsiszentgyörgyön alkotott, felújított, megőrzött. Neves alkotók jeles alkotásait restaurálta: a Barabás Miklós-gyűjteményt, a Gyárfás Jenő Képtár anyagát. Minden szép, hasznos, alkalmas alkotói lehetőséget kihasználva gazdag művészi pályát futott be. Díjai, elismerései között kiemelném, hogy 2008-tól magáénak vallhatja a magyarországi rangos képzőművészeti kitüntetést, a Munkácsy Mihály-díjat is.
De Vinczeffy Lászó ennél sokkal többre vágyott: szülőfalujának felemelésére, fölmutatására, megtartására. 2014-ben szülőháza mellett telket, házat vásárolt, mert gyökerek nélkül nincs igazi élet. Varázsolt belőle saját kedvére való „életet” – ahogy a székely nevezi a háza táját. Lakóházat, kertet, csűrt is, mert enélkül sem igazi egy székely gazda háztája. A kert lett a Vidám kert, a csűr meg a nemzetközi kiállító tér, a Kakasülő Galéria.
A kereszt jegyében
Az idei tárlat a kereszt jegyében valósult meg. A megnyitó ünnepségen a több mint kétszáz résztvevő vendéget Korond község gondnoka köszöntötte. Hegedűs Enikő művészettörténész méltatta a keresztnek mint jelképnek a jelentőségét a művészetben, valamint az alkotásokat. Szűcs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese magát a kiállítást és annak a jelentőségét ecsetelte, külön kiemelve az összmagyarság felé közvetített üzenetét.
E jeles esemény művészi élményét gazdagította a Budapesti Páll Dénes és Vízkeleti Piroska gyönyörű fuvolajátéka, a németországi Freiburgból való Hans Skarba úr havasikürt-szólója, valamint Magyari Izabella színművészhallgató közreműködése. Majd a házigazda, Vinczeffy Lászó művész köszönte meg a támogatók lelkes hozzájárulását. Amint az a tárlat eszmeiségébe nagyon is jól beleillett, a megnyitó ünnepség szép, esőmentes lezajlásáért elsősorban Istennek mondott köszönetet Vinczeffy László, ugyanis Sóvidék felett keményen dörgött és villámlott, de Atyhát elkerülte a zápor. Úgy éreztem, hogy keresztek óvták meg ezt a szép igyekezetet.
A kereszt ugyan ősidők és őskultúrák nagy gondolati tartalmú motívuma, maga a világfa, de egyben a krisztusi egyetemes keresztény hit legfőbb jelképe is. E jelkép ott volt a katolikus hitű székelyek házának homlokzatán, kapuinak díszítésében, jelezvén mindenkinek a gazdája lelkiségét is egyben. Sok elhagyatottan rogyadozó székely házon még ott látható e jelkép, a maiakon is látni, de sajnos, egyre kevesebb szerepet kap az emberek életében.
Értékmentő közösség
Vinczeffy, az alkotó, gondolkodó művészember benne él abban a világban, ahol a falusi közösségek is elvilágiasodnak, ahol visszaszorul a vallásgyakorlás, és rendre egyre több székely falu kiüresedik, „a megélhetés kényszere ugyanis idegenbe vetette a fiatal nemzedékeket”. De Vinczeffynek mindemellett meg kellett érnie „az évezredes keresztény Európa 21. századi nagy kihívását, a migrációs válságot.” E szavakkal folytatja a kiállítási katalógus kurátori előszavában e gondolatsort: „Láthatjuk, amint a globalizált világ erőszakos hatásai egy szűk emberöltő alatt képesek megváltoztatni a sok évszázados kultúrákat, melyek egy-egy jelképe még elmúltában is hirdeti, hogy valamikor életerős, értékmentő közösség hozta létre.”
Ilyen életerős, értékmentő közösség volt 1941 előtt Atyha is, mert a nagy földcsuszamlás után nemcsak a kárt vallottak, hanem a fiatalok is máshol kerestek könnyebb életet. Ez a falu elöregedéséhez, elnéptelenedéséhez vezetett. E folyamattal ment szembe a falu neves művészfia, amikor nagy elhatározással választotta élő- és alkotó teréül szülőfaluját, valamint művésztársainak is kiállító tereként az ősi csűrt.
Vinczeffy László elgondolása a megvalósításban nyert létet. Bebizonyította, hogy lehet, ha merünk és akarunk. E rendezvény az előző időben is, most, 2016-ban is több száz látogatót képes idevonzani, ezáltal új hagyományt teremtett e kis székely faluban, Atyhában.
Áldja meg az Isten az atyhai 101. házszám alatt lakókat, a székelység és minden magyarnak örömére, lelki épülésére.
A 2016-ban megrendezett Kakasülő Galéria kiállító művészei: Bocskay Vince, Daczó Enikő, DAradics Árpád, Fazakas Tibor, Kántor József, Kuti Dénes, Máthé Edit, Sánta Csaba, Siklódi Zsolt, Szepessy Béla, Vargha Mihály és a házigazda, Vinczeffy László. Az ez évi kiállítás Atyhába visszavonzotta mindazokat, akik már a tavaly is itt voltak, a határon kívülieket éppen úgy, mint az erdélyi művészetkedvelőket. De jöttek olyanok is, akik most értesültek e tárlatról. Ahogy a Sepsiszentgyörgyi Volt Politikai Foglyok Megyei Szervezete is úgy érezte, hogy újra el kell jönnie ide, éltetni kell, és újra benne kell élni e légkörben, mert ez a megmAradás záloga, kötelesség is egyben, úgy sokan mások is visszatértek Atyhába, megérintve a hely szellemétől, az összetartozás tudatától.
C. Némethi Enikő
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)