"Szent István-napokat rendeztek a Maros megyei Hármasfalu községhez tartozó Székelyszentistván faluban aug. 18-20-a között. Az első napon beszédet mondott Markó Béla, Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnöke, Duray Miklós, a szlovákiai Együttélés Politikai Mozgalom elnöke, Losonczy Zoltánné, Csongrád polgármestere, Borbély László, az RMDSZ Maros megyei elnöke és Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatala főosztályvezetője. A második napon helytörténeti előadások hangzottak el, aug. 20-án pedig az erdélyi magyar történelmi egyházak képviselői tartottak ökumenikus istentiszteletet. Markó Béla, az RMDSZ elnöke beszédében arról szólt, hogy "ezerszáz esztendős létünk itt a Kárpát-medencében elegendő példát ad nekünk a túlélésre, a megmaradásra és ami a legfontosabb, a megújulásra." Erdélyben meg kell teremteni az egészséges nemzeti tudatot. A "magyar történelem nem a vereségek, hanem a talpra állások, az újból és újból megteremtett ország, a nemzetépítő akarat, az el nem tiporható szolidaritás, a mindig megőrzött hagyomány és a mindig megújított otthon története." /Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 23./ Székelyszentistván, Csókfalva és Átosfalva összeépült, ma már Hármasfalu. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), aug. 31./"

Székelyszentistvánon aug. 23-án fölavatták Erdély első Szent István-szobrát /mellszobor/, Sántha Csaba alkotását. Az ünnepségre mintegy ezren jöttek el, megjelent Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke, Bálint-Pataki József, Határon Túli Magyarok Hivatala /HTMH/ főosztályvezetője, Tabajdi Csaba volt államtitkár. Ünnepi beszédében Markó Béla méltatta Szent István király életművét. Székelyszentistvánon - ez az államalapító király nevét viselő 16 Kárpát-medencei helység egyike - ökumenikus istentiszteletet tartottak dr. Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek, dr. Csiha Kálmán erdélyi református püspök, Tőkés László királyhágómelléki református püspök, Szabó Árpád unitárius püspök és Kiss Béla, az evangélikus egyház főjegyzője részvételével. A helységben már öt éve tartanak megemlékezést Szent Istvánról. Kutasi Zoltán polgármester és Kiss Dénes, a falu református lelkésze leleplezte a templomkertben álló szobrot. A helységet Hármasfalunak is hívják, amelynek része Székelyszentistván, Atosfalva és Csokfalva. /Bihari Napló (Nagyvárad), aug. 25./

Hármasfalu - Székelyszentistván, Atosfalva, Csokfalva - székely közössége a hét végét államalapító királyunk emlékének szentelte. A már hagyományossá vált Szent István-napokat Székelyszentistvánon tartották. A szent király nevét viselő Kárpát-medencei települések küldöttségei minden év augusztus 15-én találkozóra gyűlnek össze. Az ünnepi rendezvények nyitányaként két anyaországi művész állította ki alkotásait. A Györfi Lajos királyszobrait és Ferency Zsolt grafikáit bemutató kiállítást Kötő József közoktatási államtitkár nyitotta meg. Aug. 14-én Entz Géza, a Magyar Műemlékvédelmi Hivatal elnökének vezetésével a helybeli művelődési házban színvonalas tanácskozást tartottak. Az ünnepi ökumenikus istentiszteleten a szentbeszédet Tempfli József partiumi római katolikus megyéspüspök mondotta el. A magát német származásúnak, de magyar kultúrájúnak valló püspök a székelység erényeit, hitét, kitartását, optimizmusát dicsérte, majd a szent istváni örökség jelentőségét hangsúlyozta. Markó Béla, az RMDSZ elnöke kifejtette: Hajlamosak vagyunk arra, hogy a vereségeket hangsúlyozzuk, holott történelmünk a megmaradás, a felemelt fő története is. A szónokok sorát Egyed Ákos történész, akadémikus zárta. /Bodolai Gyöngyi: Szent István örökség. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 16./ A találkozón 16, a Szentkirály Szövetségbe tartozó település küldöttei vettek részt, közel százötvenen. A szövetség 1997-ben alakult a magyarországi Szentkirályszabadján. /S. Muzsnay Magda: István király köszöntése Székelyszentistvánon. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 17./

Hetedik alkalommal küldte szét a meghívót Hármasfalu székely közössége, az EMKE országos elnöksége és az RMDSZ Önkormányzati Főosztálya - a székelyszentistváni emlékünnepségre, amelyet államalapító szent királyunk tiszteletére tartanak. Hármasfalu tudvalevőleg Csókfalva, Székelyszentistván és Atosfalva településeket foglalja magába és 1994-ben elsőként szervezett országos István-napi ünnepséget tájainkon. Tavaly a Szent István Szövetség falvainak Kárpát-medencebeli küldöttei is jelen voltak a székelyszentistváni ünnepségen. Az aug. 25-26-i ünnepségek programjában szerepel kiállítás /Hajdú-Bihar megye ezeréves története, fotókban/, szakmai tanácskozás a faluközösség építkezéséről, millenniumi hálaadó istentisztelet. Sántha Csaba szovátai képzőművész alkotása, a Szent Istvánt ábrázoló mellszobor, 1998 óta áll a székelyszentistváni templomkertben. A koszorúzást követően Kötő József és Markó Béla mond millenniumi emlékbeszédet. /Meghívó Székelyszentistvánra. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 23./

Csokfalva, Székelyszentistván, Atosfalva: Hármasfalu, Hármasközség. - A rendtartó székely falunak csak a nosztalgiája él bennünk - mondta Kiss Dénes református lelkész, a falu szülötte. Az ötvenes, a hatvanas években igyekeztek elfojtani az önszerveződést, a cél a rendtartó székely falut szétverése volt. - Az 1992-es népszámlálás adatai alapján 1250 lakosa van Hármasfalunak. Sok romacsalád beköltözött. Ma már nincs meg az a rendtartó falu, amelyben mindenki tudta a maga helyét a közösségben. Az utóbbi időben hagyományőrző csoport alakult, fiatal házasok hozták létre, később színdarabokat tanultak, részt vettek a Gyöngykoszorú tánctalálkozókon. Az épülő közösségi otthonban, gyülekezeti házban iskolások, óvodások ebédet kapnak majd. A gyülekezeti házban lesz orvosi rendelő, óvoda kis- és nagycsoporttal, vendégszobák is lesznek. /Bölöni Domokos: Búvópatakok. Egy közösség talpra áll. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 22./

"Erdély egyetlen iskolája viseli az államalapító magyar királynak, Szent Istvánnak a nevét. Székelyszentistván Csokfalvával és Atosfalvával képezi Hármasfalut. Az iskolaavatás nem felhőtlen körülmények között történt. Aug. 16-án Muszka József igazgató köszöntötte a vendégeket, közöttük dr. Kelemen Atillát, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnökét, Borbély László képviselőt, Burkhardt Árpád alprefektust és dr. Kötő Józsefet, az EMKE országos elnökét. Dr. Kelemen Atilla kiemelte: vannak gáncsoskodók, akik gondoskodnak róla, hogy ez az iskolaavató "magyar ügy" legyen. A prefektusi hivatal "nem hagyta jóvá" a névadást. - Kívánom, hogy még legalább ezer évig legyen magyar diákja ennek az iskolának! - zárta beszédét a szónok. Borbély László erélyesen visszautasította Victor Ciorbea volt parasztpárti miniszterelnök kijelentését, amely szerint az RMDSZ idejétmúlt képződmény volna, jobb, ha betagolódik a román pártokba stb. Az a tény, hogy 500 településen van magyar helységnévtábla is, hogy 5.500 magyar érettségiző volt az idén, hogy 4.700 hely van a magán- és állami egyetemeken a magyarul tanuló hallgatók részére, azt bizonyítja, hogy az RMDSZ egyáltalán nem "idejét múlta képződmény". Dr. Kötő József a Felső-Küküllő menti művészek tárlatának kapcsán jelentette ki: ezek a képzőművészek erdélyi lélekkel és európai szemmel élnek és alkotnak. Az iskola tanulói ünnepi műsort mutattak be, ennek alapját a nagy király Intelmei képezték Imre fiához. Aug. 17-én lovas legények és a helybeliek népes gyülekezete fogadta Csokfalva "határában" az érkező egyházi és világi vezetőket, személyiségeket, dr. Jakubinyi Györgyöt, Erdély római katolikus érsekét, Török Elek unitárius lelkészt, Ötvös József református lelkészt, Markó Bélát, az RMDSZ szövetségi elnökét, Szabó Károly szenátort, Borbély László képviselőt, Burkhardt Árpád alprefektust, Szabó Vilmost, a magyar Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkárát, az erdélyi és az anyaországi művelődési élet több ismert személyiségét. A Szent Imre tér és a Szent Imre park közepén áll Simorka Sándor alkotása, az 1031-ben meghalt Imre herceg egész alakos sárgaréz szobra. A szobrot Markó Béla a falu legidősebb lakosával, Szoboszlai Alberttel együtt leplezte le. Az ökumenikus istentiszteleten ünnepi szentbeszédet mondott dr. Jakubinyi György érsek, Török Elek unitárius esperes, Ötvös József marosvásárhelyi lelkész, püspök-helyettes, Kiss Dénes helybeli lelkész. Markó Béla szövetségi elnök ünnepi beszédében kiemelte: István király nemcsak egyházi, hanem világi értelemben is szent. Szent az, amit érettünk tett, hiszen ha országépítő munkája nem sikerül, mi sem volnánk. Tőle kapta a magyar nemzet ezer évét. A Szent István-i munka soha nem fejeződik be. Szabó Vilmos államtitkár tolmácsolta a m kormány elismerését a hármasfalusi közösség kilenc éve folyó következetes munkájáért, amellyel Szent István emlékezetét, kultuszát ápolják. A továbbiakban a magyar koronáról beszélt, amely több más mellett annak is a jelképe, hogy sosem mondunk le a korszerű jövőről. Aranyabroncsával láthatatlanul is összefog bennünket. Istentisztelet után a templomkertben, az 1998-ban felállított Szent István szobránál a hármasfalusiak nevében Somai József beszélt. A Sántha Csaba alkotta szobor talapzatához az emlékezés és tiszteletadás koszorúit helyezték el. /Bölöni Domokos: "Eljött immár Szent Istvánnak tisztelendő ünnepe". = Népújság (Marosvásárhely), aug. 19./"

"Dec. 16-án, vasárnap Atosfalván hálaadó istentisztelet tartottak az egy évig tartó templomfelújítás után. A református templom ablakait kicserélték, a gázfűtést tökéletesítették, a templom padjait, a karzatot, az úrasztalát és a szószéket szőttesekkel díszítették. /Kiss Dénes lelkipásztor: Szeretik a templomot. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 7./ "

Népes tömeg gyűlt össze a csokfalvi Szent Imre-parkban aug. 21-én koszorúzási ünnepségre. Makkai Gergely képviselő a Szent Korona eszméjéről beszélt, amelynek üzenete: "kötelességünk nemes hagyományaink őrzése, hiszen ezáltal életünk szebb, teljesebb, boldogabb lesz". A rendezvény a székelyszentistváni református templomban folytatódott. Az udvaron Szakács Szabó Béla állította ki tusrajzait. Hármasfaluban hat templom van, az unitárius, református, katolikus és ortodox felekezetek hajlékai. Ezeket örökítette meg az építész. Kiss Dénes református lelkész elmondta, 2005-ben újabb szoborral bővül a szent családot ábrázoló alkotások sora. 1994-ben Székelyszentistvánon, a templomkertben állították fel Szent István szobrát, 2002-ben Csokfalván leplezték le Szent Imre szobrát, a jövőben Atosfalván ünnepélyes keretek között állítják fel Szent Gizella szobrát. /(n. a.): Koszorúzás Hármasfaluban. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 23./

November 20-án megszületett az első eredmény Hármasfalu önállósodása érdekében. Makfalva község lakosainak 58 százaléka Hármasfalu önálló településsé válására szavazott. Az utóbbi években Hármasfaluban sokat építettek, tataroztak, s a Küküllőn túl egy új negyed körvonalazódik. Gyerekutánpótlásban sincs hiány, ami a közel 1300 lakosú település jövőjét jelenti. A 2003-ben elkezdett felújítás nyomán a környék egyik legszebb iskolájává vált a Hármasfalu központjában levő tanintézmény. A kezdetet a Határon Túli Magyarok Hivatalánál megnyert pályázat képezte. A hármasfalui iskolába 132 gyermek jár. A felzárkóztató foglalkoztatásra a diákok 80 százaléka jelentkezett. Befejeződött a hármasfalui unitárius templom belső felújítása. A templomban november 26-án, szombaton Lázár Levente lelkész látja vendégül az unitárius egyház zsinatát, amelyre közel 300 résztvevőt várnak. A zsinaton 15 frissen végzett unitárius lelkészt szentelnek fel. Szeptembertől a gyülekezeti otthon épületébe költözött a hármasfalui óvoda. A holland testvérgyülekezet támogatásával készülő épületben lesz konferenciaterem, étkező és orvosi rendelő. Jövőben a 200 éves csokfalvi gyülekezet ünnepel, a templomban a napokban fejezték be a központi fűtés szerelését. A Szent István mellszobrának és Szent Imre egész alakos szobrának helyet adó településen jövőben az atosfalvi templom előtt állítják fel Gizella szobrát, Simorka Sándor alkotását. /Bodolai Gyöngyi: Hármasfalui oldal. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 22./

Magyarországon és az egész Kárpát-medencében augusztus 20-án magyarok százezrei emlékeztek az államalapító Szent István királyra. Budapesten az esti tűzijátékot záporeső és hatalmas szélvihar szakította félbe: négy ember meghalt, és több százan megsebesültek.  A Szent István-bazilika előtt tartott ünnepi szentmisén Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek kinyilvánította: lehetőség van levonni múltunk tanulságait, megújulni hitünkben és az egymás iránti szolidaritásban. A magyar katolikus egyház vezetője bejelentette: megvan az egymillió imádkozó magyar. Ezzel Mindszenty bíboros kívánságát idézte fel, hogy „legyen a világon egymillió imádkozó magyar”. Most több is lett, hiszen több mint egymillióan küldték el aláírásukat, melyekből Szent István képét rakták ki, amint éppen fölajánlja a Szűzanyának az országot. Hódmezővásárhelyen a politikai erkölcsöt kérte számon Gyurcsány miniszterelnökön az Országgyűlés fideszes alelnöke, Áder János. Az ellenzéki politikus szerint annál nem érhet súlyosabb csapás egy nemzetet, mint hogy lemondjon arról, hogy számon kérje vezetőin az alapvető erkölcsi szabályok megtartását. Erdély templomaiban istentiszteleteken és szentmiséken emlékeztek államalapító királyunkra, számos településen ezt világi ünnepség követte. Székelyszentistvánon 1998-ban állítottak, szobrot Szent István tiszteletére, először Erdélyben. Néhány év múlva a község másik településén, Csókfalván Szent Imre herceg szobrát állították fel, és a szombati ünnepségen Kiss Dénes lelkipásztor bejelentette, jövő ilyenkorra a harmadik településen, Atosfalván tervezik Gizella királyné szobrának felállítását. Erdély legnagyobb Szent István-búcsúját a kézdiszentléleki Perkő kápolnánál tartották.  Valamennyi erdélyi rendezvény közül kiemelkedett a Szent István-napi kolozsvári néptánctalálkozó. /Szent István ünnepe. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), aug. 22./

Hármasfaluban idén tizennegyedik alkalommal szervezték meg a Szent István-napi ünnepségsorozatot, és a község három falujában az államalapító királyi család három tagjának szobrai állnak: a Szent Istváné, fiáé, Szent Imre hercegé, és idéntől Gizella királynéé. A hármasfalui megemlékezés a megye legfontosabb Szent István-napi ünnepségévé vált. Idén az augusztus 18-án Markó Béla, az RMDSZ elnöke, Tőkés László püspök, dr. Szabó Árpád unitárius püspök és Ötvös József, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora voltak hivatottak a megemlékezésre és szoboravató ünnepségre. Útkeresés a fenntartható vidékfejlesztésben címmel vidékfejlesztő konferenciával kezdődött a nap. Atosfalván Lázár Levente tiszteletes nyitotta meg az ünnepségsorozatot. Markó Béla kifejtette: „Történelmi évfordulókon előszeretettel beszélünk az országépítő, országvédő férfiak nagyságáról, és sokszor tulajdonítjuk a nemzet sorsának szerencsés alakulását egy-egy kiemelkedő uralkodó, hadvezér vagy forradalmár kivételes tehetségének. ” Ha nincs Szent István, „az erős hittel megáldott, zseniális előrelátással rendelkező férfiú, akkor most mindenképpen másak lennénk, vagy esetleg nem lennénk, mert szétporladtunk volna, mint azelőtt már számos vándornép. ” „Végre egy olyan ünnep, amelyen egy sikeres nép sikeres uralkodójára gondolunk vissza elégtétellel. Ne felejtsük: ezek is mi vagyunk. Győztesek is voltunk, nem csak vesztesek, győztesek lehetünk ezután is. ” Az építéshez közösség kell. Család, nép, nemzet. „Trianon után minket innen ki akartak lakoltatni. De nem sikerült, mert egyek maradtunk, egyek leszünk most is és ezután is. ” Tőkés László püspök közszemlére bocsátott egy szobortorzót, amelyet éppen akkor szállítottak Brassóba. Az egykori, hírneves, Cenk-teteji Árpád-szobor maradványát, a kőből faragott vezér fejét. Mint mondta, a fej csonkasága híven tükrözi a nemzet csonka voltát. Simorka Sándor szobrászművészt, a szobor alkotóját Nagy Júlia mutatta be az egybegyűlteknek, majd a leleplezés után Tőkés László, Szabó Árpád és Ötvös József áldotta meg Gizella márványmását és a jelenlevőket. /Nagy Botond: Az építést, az alapítást, a teremtést ünnepelték Hármasfaluban. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 20./

Erdélyszerte megünnepelték Szent István király és a magyar állam ezeréves folytonosságának napját. A Háromszéki Magyarok Világtalálkozójának augusztus 20-i programja a Szent István napi ünnep jegyében zajlott. Szentmisét tartottak a Kézdivásárhely melletti Perkőn, majd este a hajdani lármafák mintájára minden településen tüzet gyújtottak. A Maros megyei Atosfalván Markó Béla és Tőkés László református püspök jelenlétében avatták fel Boldog Gizella, az államalapító király hitvesének szobrát. A Nagyszebenben zajló Ars Hungarica nevű magyar hét több programja is Szent Istvánhoz kötődik. Szentmisét tartottak az államalapító király emlékére, délután pedig az érdeklődők megtekinthetik a Szent Korona felnagyított képeit. A kolozsvári Heltai Alapítvány szervezte IX. Szent István-napi Néptánctalálkozó záró rendezvényére Kalotaszentkirályon került sor augusztus 20-án. /Erdélyben számos rendezvénnyel ünnepelték meg Szent István napját. Napok óta tartanak a fesztiválok, néptánctalálkozók. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 21./

Maros megyében Nyárádkarácsonban is kiírták a település magyar nevét. Szőkefalva két bejáratánál a jövő hét végén faluünnep keretében avatják fel a település nevét jelző táblákat. Az első Szőkefalvi Napok alkalmával ünnepli, hogy közel negyven év után sikerült visszaszerezni a település nevét. Szőkefalvával együtt egy évvel ezelőtt – hosszas parlamenti viták árán – három másik Maros megyei magyar település is visszaszerezte eredeti nevét: a nyárádmenti Folyfalva, Csiba és Káposztásszentmiklós. Szőkefalvát az 1968-as területi átrendezéskor fosztották meg nevétől, és a vele egybenőtt Vámosgálfalva egyik utcájává minősítették vissza. A név visszaszerzését a helybéli, többnyire magyar ajkú lakosság kezdeményezte, az önkormányzat és Kerekes Károly parlamenti képviselő karolta fel. Az RMDSZ politikusa által kidolgozott törvénymódosítást azonban két évvel ezelőtt a szenátus nem fogadta el. Akkor a PSD honatyái tartózkodtak, a Nagy-Románia Párt pedig a tervezet ellen szavazott. Az alakulat főtitkára, Gheorghe Funar kijelentette, a PRM nem támogatja „az újabb magyar települések létrehozását”. Második nekifutásra sikerült megszerezni a szükséges szavazatszámot. Sokat számított, hogy Szőkefalva ortodox papja is támogatta azt. A Nyárádkarácsonhoz csatolt Folyfalva, Csiba és Káposztásszentmiklós ugyancsak tavaly ősszel kapta vissza a nevét, Kerekes Károly képviselő viszont döbbenten konstatálta, hogy a község RMDSZ-es polgármestere a mai napig nem tetette ki a falvak nevét jelző táblákat. A képviselő szerint a nyárádkarácsoni helyzetnél már csak a hármasfalusi rosszabb, ahol senki nem kezdeményezi a több évszázados hagyományos nevek visszaállítását. Akárcsak a többi helység, Csókfalva, Székelyszentistván és Atosfalva is 1968-ban veszítette el a nevét. A három összeolvadt település a semmitmondó Hármasfalu nevet kapta. Az elmúlt években lakói megpróbáltak önállósulni a jelenlegi községközponttól, Makfalvától, de a falvak nevének visszaszerzésére nem törekedtek. /Szucher Ervin: Hazatérő településnevek. = Krónika (Kolozsvár), szept. 21./

Május 21-én adták át Kolozsvárott a Romániai Írószövetség kolozsvári fiókjának 2008. évi díjait. A kisebbségi irodalmi díjat (Clujul literar minoritati) Cseke Péter egyetemi tanár kapta A magyar szociográfia erdélyi műhelyei /Magyar Napló Kiadó, Budapest/ című kötetéért. A Kulcsok Kolozsvárhoz (Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár – Mozaik Kiadó, Szeged, 2000) – mint szerkesztője, Kántor Lajos írja – nem kívánt versenyre kelni a Magvető Könyvkiadó 1987-es rangos antológiájával, a Kincses Kolozsvár két kötetével. Más kihívásra válaszolt: „mi a kincstelenített, a «nagy romlást» átélt városról igyekszünk látleletet adni, főként mai tanulmányban, esszében, prózában – abban a hitben, hogy van, lesz erő az idősebb és ifjabb és legifjabb kolozsváriakban új kincsek teremtésére, a rejtettek (még el nem veszettek) megtalálására. ” Ebben a hitben és szellemben dolgozik a Kántor Lajos kezdeményezésére 2003 márciusában megalakult Kolozsvár Társaság. Cseke Péter 1963 óta Kolozsvár lakója. A Nagyváradról elszármazott Cseke Péter színművész névrokona, aki jelenleg a kecskeméti Katona József Színház igazgatója, szívesen társul mellé magyarországi és erdélyi könyvbemutatóin. Cseke Pétert mindig a közösségi feladatok foglalkoztatták. Újságíróként, szerkesztőként, egyetemi oktatóként, doktorátusi témavezetőként. Tervezi Atosfalváról szülőföld-szociográfiája megírását. Negyven éve gyűjti hozzá az anyagot. /Bölöni Domokos: Akit a kakasok ébresztenek Atosfalván. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 20./

Szemet szúrtak a magyar nyelvű falunévtáblák
Alig kerültek ki a magyar helységnévtáblák a Küküllő menti Hármasfaluba, az országos útügyi hivatal azok eltávolítására szólította fel a Maros megyei település önkormányzatát. Minden bizonnyal a helyi rendőrfőnök „árulkodott”.
„Hogy borsot törjön az orrunk alá, saját rendőrünk jelentett fel. Bár közismert a „magyarszeretete”, mégsem tudom megérteni a gesztusát, hisz az önkormányzat eddig hathatós támogatást nyújtott az őrs munkatársainak azért a kevésért, amit a közbiztonságért tesznek. Mi adjunk a gépkocsikba szükséges benzint, mi látjuk el fogyóeszközökkel, a minisztérium csak a fizetéseket biztosítja” – adott hangot csalódásának Márton Zoltán polgármester. Nem sikerült elérnünk Viorel Suciut, azonban az elöljárótól megtudtuk, hogy a rendőrfőnök tagadta a tettét. A polgármesterhez eljuttatott átiratból viszont világosan kiderül, hogy a helységnévtáblák megjelenését követően a helyi rendőrség saját kezdeményezésére indított eljárást és jelentette az állítólagos törvénytelenséget a prefektúrának.
A Makfalvához tartozó színmagyar helységet három összenőtt falu alkotja: Csokfalva, Székelyszentistván és Atosfalva. Ezek az 1950-es évek elején veszítették el nevüket, amikor összevonásukkal az újonnan létrejött települést a hatóságok Hármasfalura keresztelték át.
A makfalvi önkormányzat azonban nem aggódik, hisz megtalálta a megoldást: a táblákat magánterületre helyezi át. Az egyik, a csókfalvi éppen a polgármester udvarába került, és időközben a többinek is megkerült a befogadója, így mindössze öt-tíz méteres mozgatással, a magyar nyelvű táblák továbbra is jól látható helyen lesznek. Kérdésünkre, hogy nem a román változat hiánya zavarta-e a rendőrt, Márton Zoltán elmondta, hogy a Cioc, Ştefăneşti és Hoteşti nem csak hogy erőltetett fordítások, de nem is kerültek be a köztudatba. „Mivel hivatalosan nem létező falvakról beszélünk, ezzel nincs is miért foglalkozni. Itt a helyi lakosság önazonosságának kifejezéséről van szó” – érvelt a polgármester. Szerinte mindhárom falu lakói egyenként büszkék településükre. Nincs ellentét a három közösség között, de ahogy a székely is elvárja, hogy őt ne tévesszék össze más magyarral, ugyanúgy például az atosfalvi sem szereti, ha hármasfalusinak vagy netán épp csókfalvinak tartanák őt. Valamikor mindhárom falunak külön bírója volt, de csak egy jegyzőséget tartottak fenn. A különbségek most is érződnek, főként a vallás tekintetében. Míg a csokfalviak nagyrésze unitárius, Székelyszentistvánon és Atosfalván református többség van.
Felvetésünkre, hogy a kérdés végleges tisztázása véget a helyiek kérhetnék a falvak nevének hivatalosítását – elvégre az évek során Maros megyében Nyárádszentlászló, Ilencfalva, Szőkefalva, Csiba, Folyfalva, Karácsonfalva és Káposztásszentmiklós már „visszanyerte” a nevét –, Márton Zoltán elmondta, hogy Hármasfalu lakóinak ez most nem jelent prioritást. „Eredetileg mi is ezt szerettük volna, de kiderült, hogy a bürokráciától és pluszkiadásoktól tartva, a helyiek zöme sajnos nem pártolná ezt a kezdeményezést” – fejtette ki az MPP-s községgazda.
Az utcák is visszakapják a nevüket
Csokfalván, Székelyszentistvánon, Atosfalván valamint a község központjában, Makfalván hamarosan az utcák is visszakapják hagyományos neveiket „Az önkormányzati döntés már rég megszületett, csak nem valami olcsó, kék pléhtáblákat akarunk kitenni, hanem a környékre jellemző, zománcozott agyagtáblákat készíttetnénk” – mondta el Márton Zoltán, aki még egy kis türelmet kért a lakosságtól.
A döntés értelmében Hármasfaluban ismét lesz, többek között, Csonta, Szente és Templom utca, Makfalván pedig Kaszárnya és Cigány utca. Az elöljáró szerint elképzelhető, hogy a falvak parkocskáit is elkeresztelik majd a településhez kötődő valamelyik személyiségéről.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Szellemi otthonteremtés
Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe című hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató; több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll díjas (2010), a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen?
– A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a kénosi tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az "égbe emelő" kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktor vontatású utánfutójával. A hetvenes évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk "szólaltatni" azokat. Beszédes szótlanság című "időrobbanásos" esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003. 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni "irodalmi versenyre" készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban. Na de, egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására?
– Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az '56 utáni "irodalmi frontvonalról" mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én ott voltam a művelődési ház irodalmi matinéján. Az Utunk és a Steaua csapatával már előző este megismerkedhettem, mert László Béla felkérésére a vacsora felszolgálásában segédkeztem. Nagy volt az örömöm, csupán azt sajnáltam, hogy Szabó Gyula időközben "hazaszaladt" Almásra. A matinét követően szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a "menyasszonyszöktetés" sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók a Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a "székely Athén" neves személyiségeivel…?
– Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó "rövidnadrágos" Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptem igazító "péntek esti srácok", ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. "Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…" Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… Hogy milyen mélyen megragadtak bennem ezek az intelmek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a múlt évben Torontóban Kányádi apóval indítottam egyik előadásomat.
– Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött?
– Még nem tudok érdemben válaszolni a kérdésre, nem kaptam vissza a szekuritátés dossziéim "preparált" szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti "terepjárásokból" nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még "átcsúszott" valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint "munka-kerülőt". "Az agrikultúra is kultúra" – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy "kódoltam be" azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély- szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről.
Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbefojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben.
– A szekuritáté állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt…
– Miért éppen őket…?
– Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek…
– Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Szociográfiai riportokat tartalmazó Forrás-kötetem, a Víznyugattól vízkeletig hátlapjára ezt írtam volt 1976-ban: "Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? A kérdések nem az enyémek; illő tehát, hogy legalább itt megköszönjem őket. És velük együtt a baráti tanácsot: aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania…" Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenség-monográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… Minek következtében sokszor bizony az élet és az irodalom "harmadik helyezettjének" érezhettem magamat. Most látom csak, micsoda előnyt jelentett számomra az, hogy fiatal alkotói korszakomban nem kaptam meg a nekem szánt bukaresti irodalmi díjakat; hogy a nyolcvanas évek második felében a szekuritáté "azon melegében" vitte el még be sem fejezett kisebbségtörténeti kézirataimat; hogy a kilencvenes évek derekán sokan nem értették: újságíróból miként lehet valaki egyetemi tanár? Mit is válaszolhattam volna? Az újságíróból/szerkesztőből minden lehet, ha idejekorán felhagy… a hírlapírással. Így szereztem a tudományműveléshez nélkülözhetetlen interdiszciplináris szemléletet.
– Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: "Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját."
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Égbe nyúló kapaszkodó (Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval)
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató, több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura- (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll-díjas (2010), a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen? – A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a Kénosi-tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az „égbe emelő” kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktorvontatású utánfutójával. A hatvanas évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében. Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk „szólaltatni” azokat. Beszédes szótlanság című „időrobbanásos” esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003, 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni „irodalmi versenyre” készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban.
Na, de egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására? – Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az ’56 utáni „irodalmi frontvonalról” mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én a művelődési ház irodalmi matinéja után szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a „menyasszonyszöktetés” sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a „székely Athén” neves személyiségeivel? – Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó „rövidnadrágos” Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptemet igazító „péntek esti srácok”, ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. „Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…” Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… – Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött? – Még nem nem kaptam vissza a securitatés dossziéim „preparált” szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti „terepjárásokból” nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még „átcsúszott” valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint „munkakerülőt”. „Az agrikultúra is kultúra” – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy „kódoltam be” azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély-szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről. Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbe fojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben. – A Securitate állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt… – Miért éppen őket? – Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek… – Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet-vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenségmonográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… – És mi a helyzet ma a szociográfiával?
– Konferenciákon, tanulmányokban és kötetekben többször kifejtettem a Balázs Ferenc, Bözödi György és Tamási Áron műhelyében keletkezett otthonirodalom örök érvényű üzeneteit. Ezek irányadóak lehetnek ma is. Az 1989 utáni erdélyi változások, illetve változatlanságok is jórészt rögzítetlenek. Mint például a diktatúra nyomása alól szabadult romániai magyar társadalom atomizálódása (a hagyományos közösségek, illetve a családok felbomlása); a kivándorlási hullám felerősödése: városaink magyar népességének csökkenése, vidékek elnéptelenedése, falvaink elöregedése; reprivatizálás, intézményteremtés; a külföldi munkavállalások előnyei/hátrányai (székely mesteremberek Magyarországon, csángó magyarok Spanyolországban); visszatelepedés, a kis- és középvállalkozások megerősödése; a társadalmi önszerveződés régi/új formáinak tapasztalatai. Az ezredforduló táján „felgyorsult idő” nem nagyon hagyott alkalmat a szűkebb és tágabb világunkban bekövetkezett jelenségek mélyszerkezetét is érzékeltető tényfeltárásra, az értelmezési lehetőségek felvillantására. A diktatúra alatt felgyűlt indulatok – amelyek jobbára a napilapok hasábjain és újabban az internetes naplók műfajában törtek felszínre – elfedték a reális önismeret és a megbízható jövőkép kialakításának távlatát. Másrészt: a szociográfia művelése köztudomásúan idő- és pénzigényes vállalkozás. Meggyőződésem azonban, hogy előbb-utóbb valamennyiünknek szembesülnünk kell a szociografikus művekkel is felmutatható igazságokkal. – Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: „Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját.”
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hagyományos helységneveink védelmében
Ezúton hozzuk nyilvánosságra, hogy Lucian Goga Maros megye prefektusa április nyolcadikán átiratban közölte Makfalva polgármesteri hivatalával, hogy a Hármasfaluban felállított, „útjelző táblákkal összetéveszthető”, egyébként a három falu hagyományos nevét magyarul és románul tartalmazó táblákat – Csókfalva/Cioc, Székelyszentistván/Stefanesti, Atosfalva/Hotesti – távolítsák el, mert veszélyeztetik a forgalom biztonságát. Mindezt a Maros megyei Rendőrség jelezte.
Vass Imre alpolgármester április 15-én kelt válaszában egyebek mellett leszögezi: a táblák valóban nem szabvány szerinti útjelzők, turisztikai céllal magánterületre helyezték azokat, hogy az arra járók megismerjék a kommunizmusban eltörölt egykori helységneveket, s mint ilyen semmilyen módon nem veszélyeztethetik a Szováta-Balavásár országúton közlekedők biztonságát. Ugyanakkor visszautasítja a megkülönböztetett bánásmódot, hiszen szerte az országban több olyan eligazító táblával lehet találkozni, amely valamilyen település, vagy térség hagyományos nevét hirdeti. Vass Imre közli, hogy mind a prefektus átiratát, mind az általa küldött levelet eljuttatja a Rasszizmus és Intolerancia elleni Európai Bizottsághoz (ECRI).
Határozottan tiltakozunk a prefektus újabb diszkriminatív lépése ellen. Úgy véljük egy közösségnek joga, múltjával szembeni tisztelet jegyében pedig egyenesen kötelessége őrizni a történelem során – akkor is a közösség megkérdezése nélkül – eltörölt hagyományos helységneveket. Meggyőződésünk, hogy ezek a hely- és településnevek turisztikai vonzerőt jelentenek, s mint ilyen a települések fejlődését, gazdasági gyarapodását segítik, de a közösségi identitás erősítésében is fontos szerepet játszanak. Ilyen összefüggésben Maros megye prefektusa egyenesen hivatali kötelezettségei ellen cselekszik, hiszen a prefektus hatáskörébe a megye minden településének fejlesztése is beletartozik. 
Kiss Károly
a Makfalvi Székely Tanács elnöke
Erdély.ma

Újabb prefektusi felszólítás Hármasfaluban
Nem marad annyiban a Maros megyei Hármasfalut alkotó egykori három település – Csókfalva, Atosfalva és Székelyszentistván – be- és kijáratánál elhelyezett helységnévtáblák ellen indított prefektusi hadjárat.
Lucian Goga kormánymegbízott ugyanis ismét felszólította Makfalva polgármesteri hivatalát, hogy tíz napon belül távolítsa el a táblákat. Vass Imre alpolgármester válasza azonban továbbra is nemleges.
Mint arról beszámoltunk, Lucian Goga kormánymegbízott először április 8-án, a Maros megyei rendőrség közlekedési osztályának jelzése nyomán átiratban közölte Makfalva polgármesteri hivatalával, hogy a Hármasfaluban felállított helységnévtáblák veszélyeztetik a forgalom biztonságát, mert azok összetéveszthetők az útjelző táblákkal.
Vass Imre alpolgármester április 15-én írott válaszlevelében visszautasította a vádat, kifejtve: a táblák nem szabvány szerinti útjelzők, hanem turisztikai céllal, magánterületre helyezték ki azokat, hogy az arra járók megismerjék a kommunizmusban eltörölt helységneveket. Az elöljáró a megkülönböztetett bánásmódot is elutasította, hiszen, mint rámutatott, országszerte több olyan eligazító táblát látni, amely valamely település vagy térség hagyományos nevét hirdeti.
Az alpolgármester levelére küldött prefektusi válasz tulajdonképpen egy felszólítás arra, hogy az illetékesek távolítsák el a helységnévtáblákat. A törvénycikkelyekkel teletűzdelt dokumentum többek között arra is kitér, hogy a közutak mentén elhelyezett reklámtáblák, építmények stb. kihelyezésére, ha nem veszélyeztetik a forgalmat, építkezési engedély és az útügyi hatóságok beleegyezése szükséges.
„Abban valóban igazuk van, hogy a táblákra nincsenek engedélyek, és a törvény azt mondja, hogy az út közepétől 22 méterre felállított építmények esetében szükség van erre. Nem hiszem azonban, hogy például az utak mentén található buszmegállókra beszerezték volna az önkormányzatok az említett engedélyeket. Ugyanúgy nem hiszem, hogy az út közepétől 22 méterre lévő tyúkpajtákra építkezési engedélyt és az útügyi hatóságok belegyezését kérték volna a lakosok" – fejtette ki érdeklődésünkre Vass Imre alpolgármester.
A prefektus ugyanakkor továbbra is kifogásolja, hogy a helységnévtáblák összetéveszthetők az útjelző táblákkal. Vass Imre április 27-ei válaszában is a törvényre hivatkozik, azt állítva: az utak infrastrukturális problémái az útügyi hatóságok hatáskörébe tartoznak, nem a megyei rendőrség közlekedési osztályára, és a prefektusi hivatalnak nemhogy nem kötelező, de nincs is jogában az ilyen jellegű bejelentésekre intézkedésekkel válaszolni.
Az alpolgármester meghívta Lucian Gogát, hogy látogassa meg a települést, és személyesen győződjék meg arról, hogy a településen tiszteletben tartják a törvényt. Levelét ugyanakkor azzal zárta, hogy a felszólításnak nincs törvényes alapja, mivel egy magánterületen álló építményt csupán hivatalos bírói határozattal lehet eltávolítani. Vass Imre lapunknak kifejtette: akadékoskodásnak tartja a prefektus felszólítását. „Egyelőre vállaljuk a pert is, de nem fogjuk levenni a táblákat" – jelentette ki a makfalvi elöljáró.
Vass Gyopár |
Krónika (Kolozsvár)

Hármasfalu: népszavazással döntenek a településnevekről
A Maros megyei Hármasfalut alkotó települések eredeti nevének a visszavételéről készül népszavazást kiírni a helyi önkormányzat – jelentette be csütörtöki közös sajtótájékoztatóján Brassai Zsombor és Biró Zsolt, az RMDSZ és az MPP vezetője.
Hosszas gondolkodás és tétlenkedés után tehát úgy tűnik, a vezető magyar politikusokban is tudatosult annak a fontossága, hogy a Küküllő menti Csókfalva, Székelyszentistván és Atosfalva visszanyerje eredeti nevét.
Ennek érdekében az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt kiegyezett abban, hogy a kommunizmus ideje alatt a Hármasfalu gyűjtőnév alá parancsolt településen mielőbb népszavazást írjanak ki. „Ezzel visszaadnánk az illető településeknek a tekintélyét, és lényegében egy természetes helyzetet legalizálnánk” – érvelt az RMDSZ Maros megyei szervezetét irányító Brassai Zsombor.
Mint beszámoltunk, évekkel ezelőtt a szövetség vezetői hallani sem akartak a népszavazás kiírásáról, a község RMDSZ-elnöke és helyi tanácsosa, Nemes András arról beszélt a Krónikának, hogy egy ilyen intézkedésnek komoly anyagi vetülete van, ugyanis egy személyazonossági okirat cseréje mintegy 10-11 lejbe kerül.
„Elvetettük a problémát, mert megosztaná a három falut. És amúgy is minek? Hisz mi mindhárom települést a régi nevén emlegetjük” – fogalmazta meg ellenvéleményét néhány esztendővel ezelőtt Nemes. Egy hónappal ezelőtt Brassai Zsombor és Vass Imre, a község MPP-s ügyvivő polgármestere is eléggé óvatosan fogalmazott. Az előbbi azt mondta, hogy „a kezdeményezést az RMDSZ is tudná támogatni”, míg Makfalva községgazdája úgy fogalmazott, hogy „gondolkodnak” az ügyön.
Amint beszámoltunk róla, az eredeti nevek visszaállítása nem új keletű ötlet. Kiss Dénes református lelkipásztor hosszú ideje próbálja kezdeményezni a nevüktől megfosztott falvak visszakeresztelését. Egészen 2012-ig azonban az RMDSZ már-már ellenállásba torkolló érdektelenségébe ütközött.
A három esztendővel ezelőtt bekövetkezett váltás ismét felcsillantotta a reményt, annál is inkább, mivel az új polgármester, a 2015 elején síbalesetben elhunyt Márton Zoltán az ügy egyik felkarolójának bizonyult. Helyettese szerint, amennyiben a lakosság igennel szavaz az önkormányzati kezdeményezésre, a személyazonossági igazolványok cseréje miatt senkinek nem kell aggódnia, hisz azt a hivatal a saját költségvetéséből állná.
Az MPP örül az RMDSZ „pálfordulásának”, mi több, a sikeres népszavazás és az azt követő parlamenti vita sikerének a zálogát látja a szövetség álláspontjában. „Ez garancia lehet arra, hogy a három összenőtt település mielőbb visszakapja ősi nevét” – állapította meg Biró Zsolt, a polgáriak országos elnöke.
A három székely településen a visszakeresztelési kedv azóta lendült fel, amióta Lucian Goga prefektus kétszer is felszólította a makfalvi önkormányzatot, hogy a falvak határából távolítsa el a turisztikai tájékoztatási céllal kihelyezett helységnévtáblákat, mert azok „zavarják a gépkocsiforgalmat”.
Vass Imre többször is leszögezte: bármivel is fenyegetőzik a kormánymegbízott, a magánterületre kihelyezett táblák a helyükön maradnak. Goga érveit kommentálva Brassai Zsombor „enyhén szólva nevetségesnek” nevezte. „Ez a kákán csomót kereső piszkálkodás példája” – mondta az RMDSZ elnöke, Biró Zsolt pedig ahhoz a magyarellenes lépéshez hasonlította, amikor a román hatóságok – szintén magánterületről – eltávolították a Kovászna megye határába kihelyezett Székelyföld táblát.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Visszaállítanák Hármasfalu településeinek történelmi nevét
A múlt héten közös sajtótájékoztatón jelentette be Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei, illetve Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt országos elnöke, hogy szeretnék elindítani az eljárást a Hármasfalut alkotó települések – Atosfalva, Szentistván, Csókfalva – történelmi nevének visszaállítására. Az ügy azonban törvénymódosítást és helyi népszavazást is feltételez. A politikusok az RMDSZ parlamenti képviselőit kérnék fel a tervezet benyújtására, a népszavazást az MPP helyi szervezete bonyolítaná le.
A politikusok szerint a Magyar Polgári Párt és az RMDSZ teljes egyetértésben kezdeményezi, hogy indítsák el a falvak újraszervezését szabályozó törvény módosítási procedúráját, illetve az erről szóló helyi népszavazást.
Kákán csomót keres a prefektus
Brassai Zsombor kijelentette: – A három falut az ötvenes években egy tégelybe olvasztották Hármas-falu néven. Ahhoz, hogy ezek a falvak legálisan bekerüljenek a településnév-jegyzékbe, és visszanyerjék identitásukat, egy törvényes eljárást kell indítani. Ennek első lépése a helyi népszavazás, amelyen a közösség dönt arról, hogy szeretné-e, élne-e ezzel a lehetőséggel, és ha a népszavazás sikerül, és a prefektúra is láttamozza, akkor felkérjük az RMDSZ parlamenti képviselőit, terjesszék be a törvénymódosító javaslatot. Egy 1968-ban született törvénynek a mellékletét kell módosítani. Teljes egyetértésben támogatjuk, illetve szorgalmazzuk ennek az eljárásnak az elindítását, amely Hármasfaluban is megnyugtatóan rendezné a kérdést – jelentette ki az RMDSZ megyei elnöke.
A prefektus kifogásait, miszerint a jelenleg kihelyezett helységnévtáblák – amelyek egyébként magánterületen találhatók –, megtévesztőek és zavarják a közúti forgalmat, nevetségesnek tartja. – Meggyőződésünk szerint kákán csomót kereső, piszkálódó indíttatású kifogás. De ha van törvény és van törvényes lehetőség, akkor azzal élni kell, és a törvény szerint eljárva, ezt a kérdést egyszer s mindenkorra rendezni.
A továbbiakban Brassai kifejtette, hogy az ott lakók pontosan ismerik a három falu határát, önmagukat atosfalvinak, csókfalvinak vagy szentistváninak tartják, de az egyházak is hármas tagolásúak, és a környékbeliek sem hármasfaluiként emlegetik őket, hanem atosfalviként vagy szentistvániként. Véleménye szerint természetes helyzetet legalizálnának, amelynek megvan az identitáserősítő jellege, mindegyik településnek megvannak a sajátos értékei hagyományaikban, kultúrájukban, és ezeket fontos exponálni akár így is, és visszaadni az illető közösségnek a társadalmi tekintélyét.
"Nem szélmalomharcot folytatunk"
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke szerint Szentistván elnevezése szimbolikus is, hiszen Erdélyben, a Székelyföldön az egyetlen olyan település, amely államalapító szent királyunk nevét viseli, és ha ez a név hivatalosan is visszakerülne településnévként, akkor ennek megvan a szimbolikája.
Az MPP elnöke azonban szétválasztaná a jelenleg folyó "táblaügycirkuszt" és a három település szétválasztásának a kérdését. – Azt gondolom, hogy a táblaügy egy mesterségesen felfújt politikai ügy. Tudjuk jól, hogy volt már arra is precedens, Háromszéken ugyanígy magánterületre felállított, a Székelyföld határát jelző táblát döntötték le. Azt gondolom, világos, hogy a prefektus miről beszél, és milyen feladatot teljesít, amikor hadjáratot indít a településnév- táblák ellen. Ami a hivatalos procedúrát illeti, azt végig kell csinálni, ettől teljesen függetlenül. Azt gondolom, ebbe nem köthetnek bele, hiszen 1990-től Maros megyében is több példa van arra, hogy települések váltak szét, községek jöttek létre népszavazás nyomán. A Magyar Polgári Párt makfalvi szervezete kezdeményezi ezt a népszavazást, és örülünk annak, hogy megkeresésünkre az RMDSZ pozitívan viszonyult a kérdéshez. Ez az első garanciája annak, hogy a népszavazás sikeres lesz, és finalitása is lehet a dolognak, hiszen a parlamentbe való beterjesztés is garantált, nem szélmalomharcot folytatunk.
Újságírói felvetésre, hogy vajon a helybeliek szívügyüknek tekintik-e, és nem lesz-e probléma a referendumon való részvétellel, Brassai Zsombor azt válaszolta, reméli, így lesz, bár manapság elég sok kérdésben bizonyul közömbösnek a közösség, azonban mégis azt reméli, hogy az ügy mellé állnak, és törvényes keretek között rendezni lehet.
Bíró Zsolt sem hiszi, hogy lehetne az ügynek ilyen akadálya.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Kései sirató Fodor Imréért
Hullnak, egyre hullnak színei az erdélyi magyarnak! Elment, az "örök vadászmezőkre költözött" Fodor Imre – a demográfiai adatok jelenlegi állása szerint – Marosvásárhely talán utolsó (?) magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács 2006 és 2008 közötti elnöke, az autonómiamozgalom egyik megtörhetetlen élharcosa. Az én drámám: túl későn értesültem a haláláról, és túlságosan messze voltam ahhoz, hogy ott lehessek a temetésén! Rendbontó nekrológomban nem a politikus, hanem Fodor Imre emberarcát próbálom meg- és felidézni.
Legutolsó találkozásunkkor, ez év májusában – az utóbb végzetesnek bizonyuló súlyos műtét után! – tele volt lendülettel, a Rá jellemző kifogyhatatlan optimizmussal: "Az emlékirataimat írom, és téged kérlek meg, hogy gondozd és lektoráld a kéziratomat!" – avatott be élete nagy titkába, és egyben azt is jelezte: több évtizedes meghitt barátságunk az évek múlásával semmit sem kopott, ugyanúgy megosztjuk lelkünk legbensőbb rezdüléseit, mint amikor áldott emlékű Édesapja, a huszonöt év kényszermunkára ítélt Fodor Pál és rabtársai, Csiha Kálmán, 1990 és 2000 között erdélyi református püspök, Hajdu Géza (Leander), Szőcs Ignác (Izidor), Stock Szentmártoni Bálint (Odorik) Ferenc-rendi szerzetesek golgotajárásáról szóló, a Korunk 2003. júniusi lapszámába szánt tanulmányt, illetve a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában 2010-ben megjelent 1956 erdélyi mártírjai sorozatom negyedik kötetét, a perirat monografikus feldolgozását készítettem. Megtisztelő volt számomra, hogy 2006-ban, mielőtt elvállalta a Székely Nemzeti Tanács hihetetlenül nehéz és emberpróbáló elnöki tisztségét, kikérte az én véleményemet is. Most, amikor az igaz barát elvesztése miatti fájdalmamat nem tudom és nem is akarom palástolni, megismétlem, amit akkor megfogalmaztam: »A székelyek Gondviselő Istene Téged predesztinált a Székely Nemzeti Tanács elnöki tisztségére! Az 1902. évi tusnádi székely kongresszus teljes anyagának, irodalmának közkinccsé tételével bebizonyítottad: még a történelmi Magyarország is – a hangzatos hazafias szólamok deklarálásán túl – valójában csak annyit tett a Székelyföldért, hogy időnként megszervezett egy-egy székely kongresszust, s aztán minden maradt a régiben! A nyomor, a gazdasági kilátástalanság elől menekülve tízezrek kerestek munkát, megélhetést a Kárpátokon túl, az Ókirályságban, derékba kapta őket a román asszimiláció, igen jelentős részük feladta identitását, őseinek a székely szabadságjogokért folytatott harcának még az emlékét is! Ugyancsak tízezrek – főleg Oklánd és Erdővidék, Székelyszenterzsébet régiójából – "tántorogtak ki" Amerikába, hogy aztán a román kommunista diktatúra az 1950-es években a hazamenekített tekintélyes vagyont könyörtelenül elkobozza! A két világháború között, majd a "létező szocializmus" negyvenöt éve alatt a tenyérből olvasott "székelyek román eredete" "gyufateória" felmelegítésén túl, a román nemzeti kommunizmus – miközben a román nép és az együtt élő nemzetiségek testvériségéről papoltak! – tűzzel-vassal irtotta a székely öntudatnak még az emlékét is, gondosan ügyelve arra, hogy Székelyudvarhely, Székelykeresztúr csak "Udvarhely"-ként, "Keresztúr"-ként rögzüljön a köztudatban. Székelyszentistván nevéért "névszörnyeteg" kitalálására is kaphatók voltak: így lett Atosfalvából, Székelyszentistvánból, Csókfalvából Hármasfalu! Az 1989. decemberi rendszerváltás utáni posztkommunista hatalom is annyira megszerette ezt a nevet, hogy az említett települések lakóinak többször megfogalmazott kérése ellenére sem hajlandó a több évszázados falunevek visszaállítására. Elsősorban azért, mert Székelyszentistván az egyetlen erdélyi település, amelynek neve az államalapító nagy királyra, Szent Istvánra utal! Imre! Neked kell vállalnod a Székelyföld területi autonómiájának zászlótartó szerepét!«
Fodor Imre kétévi székely nemzeti tanácsi elnöksége idején – hatalmi gáncsoskodások, megalkuvások, elbizonytalanodások, minden oldalról érkező fúrások közepette! – az egyik legnagyobb fegyverténnyel büszkélkedhetett: megszervezte az egész Székelyföldre kiterjedő mozgóurnás népszavazást. Kezünk aláírásával több mint kétszázezren igényeltük a Székelyföld területi autonómiáját! Drága Imre! Most, amikor úgy búcsúzom Tőled, hogy pontosan tudom, itt vagy közöttünk, vigyázó tekinteteddel csetléseinket, botlásainkat követed, megvallom: a Te ösztönzésed volt az egyik impulzus abban, hogy hozzáfogjak az erdélyi autonómiáknak – kezdve az Európában is páratlan, 1224. évi, az erdélyi szászoknak hatszáz éven át egyedülálló autonómiát biztosító Andreanummal –, az "erdélyi kérdés" kialakulásának, akuttá válásának, a megoldási kísérleteknek, tervezeteknek – beleértve a nagyhatalmak tervezeteit! – a teljességre törekvő, 1000 oldalas kötetben való bemutatásához. A történészszakmának, a hazai és európai politikusoknak, a magyar, román és német ajkú olvasóknak olyan "bedekker"-t szeretnék összeállítani, amelyben kibomlik előttünk az "erdélyi kérdés" ezeréves története.
Drága Imre! A nekrológ címét is – a fájdalmasan korai haláloddal! – a torzóban maradt emlékiratod telitalálat címéből kölcsönöztem: "Emlék-évgyűrűk"! Nagyon nehéz örökséget, feladatot testáltál rám: az időközben általam megtalált, Édesapádról, Rólad, ikertestvéredről, Palkóról összeállított megfigyelési és követési dossziék, ügynökjelentések, a csíkcsekefalvi Fodor családra vonatkozó levéltári kutatások alapján kell befejeznem a megkezdett krónikát! Az építész, az író Kós Károly intelmét követve: az erdélyi ember azt tanulta, hogy az apák dolgát folytatják az utódok. Édesapátok még a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiból is azt az életre szóló erkölcsi parancsot fogalmazta meg iker fiainak – négyévi kegyetlen börtönbüntetés után engedélyezték az első levelezőlapot, közben eltemettétek Édesanyátokat, amiről csak utólag szerzett tudomást! –: "vigyázzatok…a gerincetek egyenes tartására, ne hanyagoljátok… édesanyátok nyelvét!" Az üzenet akár mottója is lehetne a rendhagyó "Emlék-évgyűrűk"-nek! Édesanyátok, Annemarie von Dobschütz – ősnemes porosz család sarja, nagyapád, Karl von Dobschütz tábornok, a nácik hatalomra jutása után tiltakozásként nyugdíjaztatta magát! – Édesapátok hatására lett székely- magyarrá, vállalta a kisebbségi sorssal járó üldöztetést, a kilakoltatást, a saját bőrén tapasztalta meg az erdélyi magyar sorsot! Az "édesanyátok nyelve" egyaránt jelenti a magyar és a német nyelvet, de inkább az előbbit! Családi krónikád mindennél jobban bizonyítja: Erdélyben nincs – úgymond – jelentéktelen család! Sűrítve, borostyánként őrzi Erdély, a Székelyföld viharos történelmét! Dédnagyapád, Fodor Ignác huszártiszti iskolát végzett Kézdivásárhelyen. Az 1848-as magyar forradalom kitörése után ezrede a Csíkszéken állomásozó csapatokkal együtt csatlakozott Bem József seregéhez. Több véres csata, a magyar szabadságharc bukása után őrnagyként Bem seregével Vidinbe emigrált. A száműzetésből 1851-ben tért vissza Erdélybe. Dédnagyanyád, kászonjakabfalvi László Anna annak az idős László Józsefnek lánya, aki vajdahunyadi bányanagyként szolgálati lakásában, a vajdahunyadi várban fogadta 1849. április 14-én Bem Józsefet, az erdélyi hadsereg vezérkarának egy részét, és a legnagyobb magyar költőt, Petőfi Sándort! Kevés család büszkélkedhet ilyen felmenőkkel!
A dédnagyszüleid által 1875-ben Csíksomlyón épített házban – amelyet Édesapád huszonöt évi kényszermunkára való elítélésének "mellékbüntetéseként" 1958-ban elkoboztak, Édesanyádat, Téged és ikertestvéredet, a sepsiszentgyörgyi Textilgyár mindenki által tisztelt mérnökét, ifjabb Fodor Pált (Palkót) kilakoltattak, a 2001-ben visszakapott épületet 2002-ben átadtátok a tizennyolcadik életévüket betöltött árvaházi gyerekek gondozását felvállaló Csibész Alapítványnak – látta meg a napvilágot a nemrég elhunyt kiváló író, Fodor Sándor, alias: "Fodorúr". Külön fejezetet szenteltél az "Emlék-évgyűrűk"-ben az Outward Bound ifjúságnevelő mozgalomnak, amelynek erdélyi meggyökerezésében, a Szováta melletti tábor megépítésében oroszlánrészed volt! Több ezer erdélyi magyar fiatal – aki csodálatos élményeknek, kalandoknak volt a részese – most érzi igazán azt a pótolhatatlan űrt, amely haláloddal támadt! Szerencsére a nyugdíjazásom előtt – a Veled készített interjúval megkoronázva! – elkészítettem a dokumentumfilmet.
2015 májusának elején ott ültünk Simon Csaba vegyészmérnök hétvégi házában, és mindannyiunkat, Fülöp Gézát, az információk kutatóját, bibliográfust, Fülöp Mária és Ferenczi Klára könyvtárost, Maros megye szellemi múltjának búvárlóit, a témakörben több kötet szerzőit, Héjja Sándort, a vegyipari kombinát kiváló automatizálási mérnökét, Berecz Irén kötet- és tanulmányszerzőt és alulírottat – a legbensőbb barátaidat – a Rád jellemző következetességgel alkotó munkára, könyvek megírására biztattál! A közös barátaink ekkor mondták el: a marosvásárhelyi vegyipari kombinátban ma, ötven év után is, egykori részlegeden az Általad akkor lejegyzett, már-már tudományos igényű útmutatásaid szerint végzik a munkát! Immár történelmi hátszelet kap mindaz, amit röviden Fodor Imre életműveként aposztrofálunk. Biztos vagyok abban, hogy ez az életmű közkinccsé válik, beépül nemcsak a marosvásárhelyiek, hanem az erdélyi magyarság mindennapi életébe. Osztom közös barátunk, dr. Ábrám Zoltán marosvásárhelyi búcsúztatásodkor megfogalmazott gondolatait: "Tudom, érzem, hogy Fodor Imre megalkuvások nélküli igazmondását és helytállását nem értékelte és még nem értékeli eléggé Marosvásárhely, Erdély népe. De eljön az idő, amikor a Bolyaiak városában – a halálakor el nem ismert névadóhoz hasonlóan – többet fognak beszélni róla. Arról a példamutató személyiségről, aki egyelőre (vajon meddig?) Marosvásárhely utolsó magyar polgármestere".
Ringasson szelíden, mint az álom, a Téged felnevelő, dajkáló szülőföld, Csíksomlyó édes anyaföldje, római katolikus temetője. Emléked tetteidben és a megjelenésre váró "Emlék-évgyűrűk"-ben él tovább!
Tófalvi Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)

A REMÉNYTELEN ÉLET AZ OKA
ÉRDEMES OLVASNI A SZÁZÖT ÉVE SZÜLETETT KOVÁCS GYÖRGY 1944 ELŐTTI KÖNYVEIT
A százöt évvel ezelőtt született erdélyi író, Kovács György megítélése finoman szólva is vegyes: amit sikerült megtudnom róla szóbeli közlés vagy utánaolvasás alapján, nem túl szívderítő. Szerzőnk vonalas volt, politikai szerepet is vállalt, könyveit pedig újraírta és „osztályharcosította” (ezért is érdemes „az igazi” Kovács Györgyöt az 1944 előtt írt könyvei segítségével megismerni; javaslom ezek közül az Aranymező című regényt és az Emberarcok című novelláskötetet, mely utóbbi reprezentatív válogatását adja a novellaéletműnek).
Tény, hogy Kovács György nagymamám falujában (a három településből álló Hármasfalu – Atosfalva, Szentistván, Csókfalva – harmadik településrészén) viszonylag hosszú időn keresztül „úri nyomorúságban” éldeklett. A sok éven át rengeteg könyv elolvasásával kifejlesztett szimatom pedig azt súgja, hogy (sok esetben talán megmagyarázható emberi minőségétől teljesen függetlenül) igen nagy íróval van-volt dolgunk, és hogy „minden más táján a világnak szent dalnok lett volna belőle”.
Mivel én is rengeteg időt töltöttem ebben a Maros megyében található faluban, tulajdonképpen a gyermekkorom világa elevenedik fel a könyvek lapjain, és a történetek közepette – még akkor is, ha Kovács György nem minden alkalommal jelöli meg, hol játszódik a cselekmény. Én mindenesetre hajlandó vagyok azt hinni, hogy ott, vagy a környéken, és ebben a szókincshasználat is segít, amely egészen egyedi módon idézi meg annak a kisebb régiónak a természetesen nem kizáró jellegzetességeit: mosztalék (apró szemét), rikóbálás (kiáltozás), burján (fű), pipe (kisliba), ejisze (talán), letácsolni (elhallgattatni), gagya (nadrág), sátés (füves terület), merkelni (csúnyán nézni), mánus (óramutató), sze (a hiszen helyett; én még így is hallottam használni: hiszehásze), édes (az anyára), csurdényakú tyúk (kopasz nyakú), kakóca (kiskakas), második hetűs (második hetében lévő/járó), csűr (gazdasági épület), leazon (lefelé), megtökösödés (sérv), tapodás (sertepertélő lépegetés), filkós, durák (kártyajátékok), batul (alma), tészta (sütemény), pajtahija (a csűr szénatartó része, tanulunk, tanulunk!), motor (autóra használják), ugyi (ugye), valahol fájtatni (a fájlalni vagy fájdalmat érezni helyett). Aztán a pípet kapni a szomjúságtól; a béka nő a hasunkban, ha túlisszuk magunkat; a kivaszkalódtunk az ágyból és egyéb kifejezésekről még nem is beszéltünk. Egészen sokkoló magyarázatot kap továbbá néhány dolog, például a virrasztás közben játszott kártyaparti oka is: „A virrasztóban a halál beálltát követő első éjszakán, a kártyázó férfiak valósággal versenyre keltek, hogy kinek az ökle alatt döndül nagyobbat az asztal sok ütést szenvedett deszkalapja, amikor lecsattintják rá a rongyos makkfilkót. Talán azért kell ezt így csinálni, hogy a halott fölébredjen, ha netán mégsem szállt volna el belőle végérvényesen a lélek.”
Döbbenetes leírások születnek a nyomorról, a szegénység dühéről, a halálról, a falusi környezetben rekedt intellektuális igényekről – „Szörnyen unalmasok voltak ezek a keddi napok újság nélkül. Amennyi könyv föllelhető volt a faluban és környékén, azt az öreg már régen kiolvasta – nagy részüket nem is egyszer. Valamikor az iskolai kis könyvtárban még a Révai Nagy Lexikona meglévő köteteit is végigböngészte, egészen a »Mons« címszóig. (Ennél a szónál robbant ki a világháború – épp a tizenharmadik kötetnél –, és a sorozat küldése megszakadt.)” –, vagy az egykedvű mindennapokról, amelyekben a „rendületlenül pipás és habozás nélküli köpködő” emberek élete elevenedik föl.
Olyan embereké, akik reszketve gyűjtenek, de nem a gyűjtés öröméért, hanem a túlélésért; a hideglelős spórolástól és a reménytelen élettől pedig lassan kivetkőznek emberi mivoltukból, igazságtalanok és irgalmatlanok.
És akkor ott van a nagyregény, az 1940–41-ben született, a harmincas évek elején játszódó Aranymező című könyv.
El kell mondanom, hogy 1940-ben egy nagytermészetű, ráadásul szintén Dani (Mózes Dani) nevű parasztemberről regényt írni – mint Móricz – igen nagy bátorság volt, de Kovács írásának egyáltalán nem árt az összehasonlítás, megállja a helyét: veretes nyelven, komótosan, de izgalmasan, a végletekig kidolgozva és elképesztő pszichológiai, néprajzi (együtt: néplelki) tudással felvértezve halad a történet az iszonyatos végkifejlet felé. Soha nem kacsint vagy beszél ki a szerző, a narrátor, az elbeszéltek mindig az éppen gondolkodó, beszélő és érző szereplő teljes mértékben megrajzolt nézőpontjából kerülnek említésre, bölcsen, szeretettel és humorral szól az aranymezőről, a búzatáblákról, amelyek minden történés okai és céljai is egyben.
Érdemes beszerezni legalább ezt a két könyvet – antikváriumokban pár száz forintért vesztegetik –, és olvasni is érdemes, hiszen ugyancsak kevés szerzőt ismerünk, akik novellában és regényben egyaránt ilyen magas színvonalat tudtak képviselni, miközben erről a keserű világról írtak: „Az a pár darabocska föld úgy meg volt terhelve a telekkönyvben, hogy már ki sem látszott a Kádár Ferenc neve a sok beírás közül.”
Nagy Koppány Zsolt
Magyar Idők (Budapest)

Hármasfalu: levették, de visszahelyezik a falunévtáblákat
Eleget téve a jogerős bírósági ítéletnek, a mai Hármasfalut alkotó, a kommunista diktatúra által felszámolt három település – Csókfalva, Székelyszentistván és Atosfalva – nevét jelző táblákat leszerelte az önkormányzat. A lakók azonban nem adják fel a harcot.
„Nem volt mit tennünk, másodfokon is elveszítettük a prefektus által indított pert. Ha nem teszünk eleget a jogerős ítéletnek, napi ezer lejes büntetést kellett volna fizetnünk” – indokolta meg a döntést Vass Imre, a település frissen megválasztott polgármestere. Maros megye egyetlen polgárpárti elöljárója azonban tudja, miként lehetne úgy szentesíteni a három történelmi nevet – Csókfalvát, Székelyszentistvánt és Atosfalvát –, hogy azon sem a jelenlegi, sem a következő prefektus ne találjon fogást.
Mivel a magyarellenes lépéseiről elhíresült kormánybiztos, Lucian Goga azt kifogásolta, hogy a fehér alapon, zöld betűkkel feltüntetett falunevek megtévesztik a gépkocsivezetőket, az önkormányzat más megoldáshoz folyamodik. „Ha csakugyan megtévesztő volt a helységnévtáblára hasonlító felirat, elkészítjük más formában. Szépen, díszesen, fakeretbe helyezzük, hogy még véletlenül se zavarja meg a sofőröket, mint ahogy a prefektus úr kifogásolta” – mondta el Vass.
Szucher Ervin |
Székelyhon.ro

Székelyszentistváni ünnepség
Makfalva község önkormányzata, Csókfalva, Székelyszentistván és Atosfalva történelmi egyházai augusztus 20-án 22. alkalommal tartják meg államalapító királyunk ünnepét. Az ünneplők 9.45 órakor találkoznak a csókfalvi unitárius templomnál, majd 10 órakorsor kerül a zászlóavatásra, a polgármester köszöntőjére. 10.30 órától fényképalbumot mutatnak be, majd dr. Raffay Ernő történész tart előadást. 12 órától ökumenikus istentisztelet lesz a székelyszentistváni templomban, majd 13 órától Péter Ferenc megyei tanácselnök, Izsák Balázs, az SZNT és Bíró Zsolt, az MPP elnöke mond ünnepi beszédet, ezt követően felavatják a székely vértanúk emlékére állított kopjafákat. 14 órától borkóstoló és bográcsolás lesz, fellép a Hatszentcsók néptánccsoport, énekel Mátyus Vilmos és zenekara.
Népújság (Marosvásárhely)

Isten áldja Önöket, Isten óvja a Nemzetet!
Szent István-napi rendezvények Hármasfaluban
,,Valóságokat akartam láttatni, igazságokat akartam kiáltani. Valóságokat és igazságokat, amik fájnak a gyávának, elnémítják az árulót, megrontják az ellenséget, megállítják az elnyomni akarót, amik bátorságot adnak a csüggedőknek, világot gyújtanak a sötétben tévelygőknek, fegyvert adnak a védteleneknek. Ezt akartam kiáltani, és lehet, hogy kiáltószó leszek a pusztában..."
Kós Károly 1921-ben megfogalmazott gondolataival köszöntötte Vass Imre, Makfalva község polgármestere a csókfalvi unitárius templom előtt, a turulmadaras háborús emlékműnél egybegyűlteket augusztus 20-án, államalapító Szent István ünnepén.
Székelyföld autonómiája is eljön egyszer…
Vass Imre hangsúlyozta: "Mindenki, aki magyarnak érzi magát, szívén kell hogy viselje nemzete érdekét, felelősséget kell érezzünk egymás iránt, ennek a felelősségnek a terhét vállalnunk kell hittel, erkölcsös lélekkel".
Kijelentette: minden idő eljön egyszer, csak tudni kell rá várni. Székelyföld önrendelkezése, autonómiája is eljön egyszer, csak küzdeni kell érte nap mint nap, kitartóan és egységesen.
Emlékeztetett, hogy nemrég törvényszéki végzéssel vétették le a polgármesteri hivatal homlokzatáról a székely zászlót, az Atosfalva, Szentistván, Csókfalva helységnévtáblákat, de – ígérte – újabb és újabb zászlók fognak megjelenni a község területén, s más formában, székely furfanggal a helységnévtáblák is vissza fognak kerülni a helyükre. Ebben a küzdelemben kérte Makfalva község minden polgárának a támogatását.
Vass Imre egyebek mellett kijelentette: "A mai napon azért gyűltünk itt össze, hogy közösen állítsunk emléket annak a több mint egy évezredes Szent István-i akaratnak, amely egybe tartott minket itt, a Kárpát-medenceében. Reménykedésünk, imáink nem voltak hiábavalóak, hiszen mi még mindig itt vagyunk azon a helyen, ahová minket a Teremtő őrként állított, hogy vigyázzuk a világnak ezt a kicsiny szegletét: Székelyföldet. Vigyázzuk a hegyeinket, a Kis-Küküllő mentét, községünket, és vigyázzuk egymást, akik még megmAradtunk székelynek, magyarnak határon innen és túl a zivataros évszázadok alatt".
A beszédet követően felavatták a piros-fehér- zöld zászlórudat, amelyre a polgármester és Csonta Ferenc, a történelmi vitézi rend tagja felvonta a székely zászlót. Áldást mondott Tőkés Lóránt unitárius, Kiss Dénes református lelkész, valamint Boldizsár Ferenc római katolikus lelkipásztor.
Albumbemutató és történelmi előadás
A székely és magyar himnusz eléneklése után a rendezvénysorozat az unitárius templomban folytatódott, ahol Tőkés Lóránt bemutatta az Apáink harcában, csókfalviak régi felvételeken – több mint 50 régi fényképet és hét bejegyzést tartalmazó – fotóalbumot, majd Raffay Ernő történészprofesszor tartott előadást 1916 – román betörés Erdélybe címmel.
Az előadás után az egybegyűltek a fúvószenekar kíséretében, székely zászlókat lengetve, gyalog vonultak a székelyszentistváni református templomba, ökumenikus istentiszteletre, amelyen Boldizsár Ferenc római katolikus lelkipásztor hirdetett igét. Hatalmas ünnepnek nevezte Szent István ünnepét, amikor minden magyarnak "másképp" dobban a szíve, hisz "magyar államiságunkat köszönhetjük neki". István titkának az imát nevezte. Királyunk kapcsolatban az egyházzal, megerősítette azt, amit apja, Géza elkezdett, a keresztény kultúrkör kiépítését. Arra intette a híveket, hogy Istvánhoz hasonlóan bölcsességet kérjenek Istentől, mert az építés nemcsak István feladata volt, a miénk is: tovább kell építeni az országot, a nemzetet, a hazát.
Kopjafaavatás
Az istentisztelet végén fellépett a hármasfalui ökumenikus dalárda, majd a templom udvarán található Szent István-szobor koszorúzására került sor. Beszédet mondott a megyei tanács részéről Szabó Árpád, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, illetve Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke. A himnusz eléneklése után leleplezték a székely vértanúk emlékére felállított, a Sándor János által készített kopjafákat Székelyszentistvánon, Erdély egyetlen településén, mely államalapító nagy királyunkról kapta a nevét.
A délután a kikapcsolódásé volt, a rendezvénysorozat borkóstolóval, bográcsozással, valamint a helyi Hatszentcsók néptánccsoport műsorával folytatódott. Fellépett Mátyus Vilmos és zenekara.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Nemsokára lesznek hármasfalusi táblák
Ha nem tetszett a kétnyelvű, lesz egynyelvű
Még nincsenek kivitelezve, de nemsokára lesznek új falunévjelző táblák Hármasfaluban – tudtuk meg Makfalva község polgármesterétől.
Vass Imre néhány nappal ezelőtt megkeresésünkre megerősítette: rövid időn belül magyar nyelvű helységnévtáblákat szerelnek fel a ma Hármasfaluként emlegetett települést alkotó, egykor önálló három faluja határán. Csókfalva, Székelyszentistván és Atosfalva nevét a kommunista hatalom törölte el, de az emberemlékezet számontartja, sőt most is ezeket a neveket használják a Kis-Küküllő menti emberek. A községvezetés 2014-ben hivatalos, kétnyelvű táblákat függesztett ki a három falu határán, de rendőrség jelzésére az útügyi ható- ságok kérték ezek eltávolítását olyan nevetséges indokokkal, hogy megtévesztőek, elvonják a gépkocsivezetők figyelmét, s foszforeszkáló fényük miatt is közlekedési szempontból veszélyesek. Mivel ezt nem tette meg a községvezetés, a megye prefektusa beperelte az önkormányzatot, így tavaly végül eltávolították a táblákat, de nem mondtak le arról a szándékukról, hogy az egykori faluneveket kifüggesszék. Vass Imre szerint fából kivitelezett, az előző táblákhoz hasonló méretű, szépen kidolgozott, zsindelytetővel ellátott fatáblákat helyeznek ki, hogy azok ne legyenek sem „megtévesztőek”, sem „veszélyesek”, és mindezt turisztikai tájékoztatás céljából teszik, továbbá egy kis műanyag táblát is elhelyeznek a tartóoszlopon, amelyen tudatják, hogy ezeket a falunevezeket mikor és hogyan „tüntette el” a hatalom. A közel három évvel ezelőtt kihelyezett tábláktól eltérően a mostani feliratok viszont már csak magyar nyelvűek lesznek – tette hozzá az elöljáró, aki elmondta: egy erdőszentgyörgyi mesterrel tárgyaltak a kivitelezésről, s bár még nem véglegesítették a tábla alakját, kinézetét, hamarosan hozzálátnak a kivitelezéshez. Ugyanis a helyi lakosság számontartja ez irányú ígéretüket, úgy ahogy a népszavazást is, amelyet azért írnának ki, hogy a három település hivatalosan visszakapja az egykori nevét. Erre a lépésre azonban még nem került sor, mivel az utóbbi időben a kelleténél is több munkát, pályázatot vállalt be az önkormányzat, ezért egyelőre a népszavazás kérdése kissé eltolódott, de erre is időt fognak szakítani – magyarázta Vass Imre. A kommunista hatalom eltörölte, de az emlékezet számontartja a faluneveket
Gligor Róbert László
Népújság (Marosvásárhely)

Célkeresztben a közösségi jelképek: Maros megyében is „vadásznak” a zászlókra
A székely és magyar zászlók, valamint a Székelyföld egységét hirdető – hetek óta levett – molinó eltávolítására szólított fel Maros megye prefektusa számos elöljárót. Lucian Goga a román lobogó tiszteletére inti a polgármestereket. A Krónikának nyilatkozó elöljárók elmondták: háromnapos határidőt kaptak.
Hadat üzent Maros megye prefektusa a kisebbségi szimbólumoknak és feliratoknak: Lucian Goga a székely és magyar zászlók, valamint a Marosvásárhely és Szováta közötti útszakaszon kifeszített, a Székelyföld egységét hirdető magyar nyelvű molinó sürgős eltávolítására szólított fel számos Küküllő menti polgármestert. A néhány hete még a magyar utcanévtáblák ellen harcoló kormánymegbízott a Románia hivatalos lobogójáról rendelkező 1994/75-ös számú törvényre hivatkozva rendelte el, hogy az érintett települések vezetői három napon belül vegyék le a száműzetésre ítélt közösségi jelképeket.
A prefektust az sem nyugtatta meg, hogy a magyar és székely zászlók mellé mindenhol kitűzték a román lobogót is, követelése nyomatékosításaként idézte a jogszabályból, hogy „az állampolgároknak tisztelniük kell a román zászlót és a nemzeti himnuszt, és nem követhetnek el semmiféle olyan cselekedetet, amely sértené ezeket”.
Goga felszólítását a kormányhivatal alapos terepszemléje előzte meg: a prefektúra alkalmazottai napokig járták a megye magyarlakta vidékeit, és fényképezőgéppel közösségi jelképekre „vadásztak”. A prefektus fotósai polgármesterek irodájában is fényképeztek – az éppen távollevő községvezető tudta és beleegyezése nélkül. Háromnapos határidőt kaptak a magyar polgármesterek
Varga József, Gyulakuta polgármestere arról számolt be: három napot kapott arra, hogy a havadtői kultúrotthon homlokzatáról és saját irodájából eltávolítsa a székely zászlót.
„Eleget tettem az utasításnak, mert a prefektus büntetéssel fenyegetőzött. Sajnos nincs akkora zsebem, hogy ki tudjam fizetni a bírságot, illetve a Goga által emlegetett napi ezerlejes kamatot” – panaszolta az elöljáró. Varga József értesülései szerint Lucian Goga feljelentés alapján kezdett intézkedni. A Küküllő menti polgármester úgy véli: barátságtalan gesztusával a kormánymegbízott nemcsak őt, hanem Gyulakuta mintegy ötezer magyar lakóját is megsértette.
Makfalván nemcsak a művelődési ház homlokzatára kitűzött lobogó szúrta a prefektusi „vizsgálóbizottság” tagjainak szemét, hanem a Marosvásárhelyt Szovátával összekötő országút fölé kifeszített molinó szövege is. „Székelyföld egy és oszthatatlan” – állt a banneren, amit a hagyományos, idén május 20-án tartott Székely Majálisra helyeztek ki. A feliratot már rég leszedték, amikor Lucian Goga május 29-én átiratban fenyegetőzött. A tavalyi majálison a csendőrség tagjai járták a falut, és számolták, hány székely zászló került ki a házakra. Most a molinóba akadtak bele. Az az érzésem, hogy ebben az országban ez a legnagyobb gond, más problémákra nem is jut idő” – fakadt ki Vass Imre polgármester. Lucian Goga nem először kerül összetűzésbe Makfalvával: néhány éve a községhez tartozó Hármasfalut alkotó, egybeolvadt települések hagyományos nevének kiírása ellen indított hadjáratot, amelynek eredményeképp a polgármester tavaly kénytelen volt leszereltetni a kommunista rendszer által feledésre ítélt Atosfalva, Székelyszentistván és Csókfalva nevét megörökítő táblákat. A kormánymegbízott egyébként nevetséges indokkal járta ki a táblák eltávolítását, amelyek szerinte veszélyeztették a forgalom biztonságát.
A prefektus mostani, a székely és magyar zászlókra vonatkozó felszólításának gyulakutai kollégájához hasonlóan Vass Imre is a tetemes pénzbírságtól tartva tett eleget. Vass azonban leszögezte: a makfalviak nem tűrik az efféle megaláztatásokat, a következő ünnepnapon ismét kitűzik a közösségi jelképeket, aztán a prefektus felszólításáig „ottfelejtik” azokat.
„Tiszteletben tartjuk a helyiek döntését”
Hasonlóan vélekednek a közigazgatásilag Erdőszentgyörgyhöz tartozó Bözödön is, ahol a tavalyi falunapok alkalmával tűzték ki a magyar és a székely zászlót a községháza egykori épületére. A prefektusi felszólítás nyomán a jelenleg vendégházként használt épületről eltávolították a közösségi jelképeket, de Csibi Attila, Erdőszentgyörgy polgármestere lapunknak arról számolt be: amennyiben a bözödiek úgy döntenek, a két zászlónak ott a helye, az önkormányzat megpróbál megoldást találni.
„Tiszteletben tartjuk a helyiek döntését. A falunak van egy külön tanácsa, amit ott megszavaznak, azt az erdőszentgyörgyi önkormányzatban mi is felvállaljuk” – szögezte le Csibi. Lucian Gogának legutóbb a marosvásárhelyi Dózsa György úton kihelyezett magyar utcanév­táblákon akadt meg a szeme: a prefektus ezek eltávolítására szólította fel a polgármesteri hivatalt, mert szerinte a kétnyelvű táblák kihelyezésére nincs törvényes alap.
Indoklásként a 2015. május 28-án hozott 150-es önkormányzati határozatot hozta fel, amely azonban – amint arra többek között a Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) felhívta a figyelmet – nem az utcanevek kétnyelvűsítésére vonatkozott, hanem arra, hogy 30 utcának feltüntetik a köznyelvben máig is használt hagyományos nevét is. Amikor erre figyelmeztették, a prefektus úgy reagált: az, hogy a Dózsa György út nem szerepelt a határozat mellékletében, azt jelenti, hogy nem volt meg az a szándék az önkormányzat részéről, hogy ebbe az utcába is kétnyelvű feliratok kerüljenek. Krónika (Kolozsvár)

Hármasfalusi kincsőrzők
Fényt és boldogságot adtak
Szép pillanatokkal állítottak emléket az 500 éves reformációnak a hármasfalusi reformátusok kedden délután.
Az atosfalvi reformációi emlékünnepélyen Koncz László Ferencz, a Küküllői Református Egyházmegye főjegyzője a Pál apostoli igére hívta fel a figyelmet: „A rád bízott drága kincset őrizd meg!”. A hívő református embernek ezek a kincsek a reformátori örökség, a bennünk lakozó isteni ajándék, a valós hit és az evangélium. De a hármasfalusi reformátusok mától nemcsak ezeket a kincseket őrzik, hanem mindazt a földi kincset is, amelyet közkinccsé tett és rájuk bízott egy marosvásárhelyi házaspár. A mai fiatal nemzedék nagy dilemmája a „menni vagy maradni, őrizni vagy feladni” – véli a lelkész, aki feltette a (nemcsak költői) kérdést is, hogy van-e a református egyháznak ma hivatástudata, őrzi-e az értékeket és át tudja-e adni nemzedékről nemzedékre.
Az ünnepi istentisztelet rendjén a helyi gyerekek Albert Csilla tanárnő vezetésével hangulatos műsort mutattak be a reformációról és lényegéről, Kiss Dénes lelkész jubileumi okleveleket osztott ki, majd a hármasfalusi dalárda énekelt.
Gyűjteményes kiállítást nyitottak meg
Bár eredetileg nem erre az időpontra időzítették, a reformáció ünnepe alkalmával átadták kedden este az Atosfalván létrehozott kiállítást, amely az innen elszármazott Veress házaspár négy évtizedes gyűjtőmunkájának eredményét adományozta át a hármasfalusiaknak. A 87 éves Veress Kálmán marosvásárhelyi nyugalmazott jogász és felesége, Péter Ilona ny. tanárnő felbecsülhetetlen anyagi és eszmei értékű gyűjteménnyel gazdagította a református egyházat. A házaspár hatalmas anyagi áldozat, hangyaszorgalom és gyűjtőmunka révén nem akármilyen gyűjtemény tulajdonában volt, és most mindezt a szülőfalunak adományozta: 177 fából faragott munka (amelyet Veress Kálmán saját kezűleg készített egyetlen kínai bicsokkal), 265 kerámiatárgy, 100 hollóházi tányér, neves iparművészek népművészeti motívumokkal díszített 113 porcelánytárgya, a Péter Ilona által varrt 168 írásos kézimunka, szőttes, 495 darab zenei anyag (CD, DVD, hanglemez és -kazetta), négy naiv művész által készített munka, 34 nád-, szalmatárgy és egyebek, összesen 1462 darab műtárgy, a családi fényképalbum és a Péter Ilona által írt hét könyv mind a hármasfalusiakat gazdagítja ezután.
Az idős házaspár nem volt jelen a keddi avatón, de levelében Veress Kálmán kifejezte: ha nem is fizikai értelemben, de e tárgyak révén „hazajöttem, itthon vagyok, és most már végképp maradok”. Az adományozók célja, hogy a gyűjtemény révén a fiatalok kapjanak kedvet a fafaragásra, varrásra, korongozásra, népzenére, és „hallják meg üzenetünket a megmaradásról”.
Emléket állítottak
Az adományozó levelében köszönetet mondott Kiss Dénes lelkésznek a gyűjteményes kiállítás ötletéért, befogadásáért, a tárgyak elszállításáért és berendezéséért. A maga során a lelkész köszönetet mondott mindazoknak, akik adományaikkal vagy fizikai munkával segítettek abban, hogy a gyűjtemény méltó helyre kerüljön: a makfalvi önkormányzatnak, Bartha Árpád gondnoknak, Nemes Istvánnak és csapatának és nagyon sok lelkes embernek. A gyűjteményt az egyház által visszaigényelt és visszakapott tanítói lakásban helyezték közszemlére.
Megnyitóbeszédében Fülöp Irén nyugalmazott makfalvi tanárnő egy „szorgalmas, egész életet kitöltő, fényt és boldogságot hozó gyűjteménynek” nevezte azt a kincset, amely révén az 500 éves reformációnak nem is állíthattak volna szebb emléket az adományozók és a befogadók, és kifejezte reményét, hogy ez egy majdani hármasfalusi néprajzi gyűjtemény csírája is lesz. Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)