1849. január 8-án az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópa vezette román sereg megrohanta a védtelenül hagyott Nagyenyedet, és lemészárolta a védtelen magyar lakosságot. A martalócok nemcsak Nagyenyeden, hanem szerte a megyében meggyilkoltak magyarokat, öregeket, gyerekeket és nőket. A vérengzés január 11-ig tartott. A vérfürdő áldozatainak tömegsírja a várfal tövében található. Az első megemlékezést 1998-ban tartották, és azóta a nagyenyedi magyarság január 8-án mindig fejet hajt az áldozatok emléke előtt. Eddig a református templom nyújtott otthont az ökumenikus istentiszteletnek, idén a római katolikus istenháza vette át ezt a szerepkört. /N. T.: Megemlékezés Nagyenyed pusztulásáról. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 12./ Rácz Levente, Fehér megyei RMDSZ-elnök bízik abban, hogy eljön annak is az ideje, amikor majd a templomfalakon kívül lehet beszélni e szomorú eseményekről Nagyenyeden. Egyelőre még nem érett meg Nagyenyed arra, hogy szembenézzen ezekkel a dolgokkal. /Sz. Cs.: Nagyenyed fekete vízkeresztje – 1849. január 8. Főhajtás a mártírok előtt. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./ Rácz Levente beszédében felidézte a történteket. Az 1848. szeptember 16-i balázsfalvi gyűlésen a románság képviselői – miután a császár megengedte fegyverkezésüket – külön nemzetőrség állítása mellett voksoltak. Ezt követően sorra végigpusztították Alsófehért, az akkor legtöbbet szenvedett vármegyét, és ezen belül Hegyalja magyar lakossággal rendelkező számos települését: Zalatnát, Magyarcsesztvét, Magyarigent, Búzásbocsárdot, Borosbocsárdot, Sárdot, Krakkót, Benedeket, Borbándot, Koslárt, Harit, Asszonynépét, Forrót, Nagylakot, Marosújvárt és Felvincet. Axente Sever parancsnoksága alatt ezen települések nagy részében a magyar közösségeket majdnem teljesen kiirtották. A nagyenyediek jelentős része ekkor nem tartózkodott a városban: a férfiak jelentős része a honvédségnél szolgált, a nők egy része elmenekült Kolozsvárra , a kollégiumban az oktatás szünetelt. Becslések szerint mégis kb. 4000 fegyvertelen ember maradt a városban, többnyire öregek, nők és gyermekek. A magyar lakosság egy része túlzott bizakodást mutatott, mert nem hitték, hogy a szelíd román emberek, akikkel addig együtt éltek, képesek legyenek őket lemészárolni és kirabolni. 1849. január 8-án Axente Sever feleskette embereit, hogy kő kövön nem marad Nagyenyeden. Prodan biztosította a város elöljáróit, hogy nincs szándékukban bejönni a városba, a polgárok maradjanak nyugodtan házaikban, és térjenek nyugovóra. Ezt követően indultak el a románok. Felgyújtották a házakat, nőket, gyerekeket és öregeket is öltek. A város magyarságának egy része a minorita rendházba és a katolikus templomba menekült, de hiába, őket is megölték. Az áldozatok száma kb. 800-ra emelkedett. /Részletek Rácz Levente ünnepi beszédéből. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./

Nagyenyedtől 10 km-re van Magyarlapád. Magyarlapádhoz tartozik még Asszonynépe, Vadverem, Magyarbece, Bagó, Kisakna és Fugad: együtt alkotják a községet. Magyarlapád települése honfoglaláskori. A községi könyvtár igazgatónője, Rettegi Emese elmesélte, hogy még egy helyiséget kap a könyvtár, remélhető, hogy azt már fűteni is lehet majd. 13 860 kötetet számlál a könyvtár, magyar és román köteteket vegyesen. Legnépszerűbb a gyerekirodalom, azonban nagyon hiányoznak az új könyvek, enciklopédiák, lexikonok. A község kultúrigazgatója, Székely György közölte: ebben az évben elkészül a helység monográfiája. Hagyományőrző tánccsoport működik a faluban. Emellett a faluban immár hetedszer tartják meg a hagyományos Maros-Küküllő menti népzene és néptánctalálkozót, amelyre számos országból érkeznek résztvevők. A magyarlapádi hagyományőrző csoport számos versenyen vett már részt. Ma már három csoport működik. Szilágyi Erzsébet, az iskola igazgatónője ismertette az intézmény adatait: a község lélekszáma körülbelül 3200, ennek fele magyar, Magyarlapádon viszont 1100 lélekre 15–20 román nemzetiségű személy jut. A községben két I–VIII. osztályos magyar nyelvű iskola működik, Magyarbecen 50, Lapádon 88 tanulóval, valamint kétcsoportos óvoda 41 gyerekkel. /Szabadság (Kolozsvár), febr. 14./

Magyarlapádon a helyi tanács úgy döntött: helyet biztosít az orvosi rendelő épületében a kolozsvári Diakónia Keresztyén Alapítványnak. A Diakónia Keresztyén Alapítvány ki szeretné terjeszteni tevékenységét az Erdélyi Református Egyházmegye több településére. Magyarlapádon a munkapont létrehozását Borbándi Erika lelkipásztornő szorgalmazza. A faluban 1100 lélek van, az orvosi ellátást egy családi orvos és két asszisztensnő biztosítja, de mivel ingáznak, délután nincs egészségügyi ellátás. A beteg vagy hozzátartozói kérésére szakképzett ápolók biztosítják az otthoni gondozást vagy egészségügyi ápolást, orvosi javaslat alapján. Az ellátás ingyenes keresztény segélyszolgálat. Támogatókra viszont szükség lesz. Amennyiben a Polgármesteri Hivatal anyagi támogatást nyújt, tevékenységüket kiterjesztenék az egész községre. Ez még öt falut (Bagó, Bece, Fugad, Asszonynépe és Vadverem) jelentene, és így már 3100 embernek tudnának segítséget nyújtani. /Takács Ildikó: Otthoni gondozó szolgálat Magyarlapádon. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 5./

Asszonynépe
Felemelő nemzeti ünnep az elnéptelenedő faluban
A Fehér megyei magyarság kilencedik alkalommal köszöntötte nemzeti ünnepünket egy elnéptelenedett, de erre az alkalomra élettel feltöltött és ünnepi hangulattal megáldott kis településen. Ezúttal a Magyarlapádhoz tartozó Asszonynépén történt ez, ahol a református gyülekezetet egyetlen személy képviseli. Borbándi András magyarlapádi református lelkipásztor szerint az államalapítás után Szent István Gizellának adta ezt a területet, aki elvégezte a telepítést. Asszonymunka volt, Asszonynépe lett a neve. A 19. századból egy fatornyos templomot tartanak számon. Egy Budapesten megtalált 1897-es építési terv szerint kőtemplomot terveztek, amely csak 1920-ban valósult meg. 1911-ben 125 református lelket számláltak, 1922-ben pedig 87-et. A kollektivizálás a 60-as években teljesen szétzilálta a birtokos magyarságot. Szent István ünnepén a több száz ünneplőt egy teljesen felújított templom fogadta, amelyet az egyházközség alapjaiból, a hívek adományaiból, az önkormányzat és a megyei tanács támogatásával valósítottak meg.
A falu elöregedett. Mintegy száz idős vagy idősödő lakója között egy református lélek lakik, a 86 éves özvegy Solymosi Ferenc. Kérdésemre Feri bácsi azt mondja: „Ebben a faluban én vagyok az egyház”, aztán csendesen zokogni kezd. A pap rendszerint otthon látogatja, de most ő is ott ül a meghívottak között a szép templomban, ahol a beszolgáló református lelkipásztor szerint a legjobb állapotú istenházában a legkisebb lélekszámú gyülekezet található.
A Fehér Megyei RMDSZ ezúttal is mintaszerűen megszervezte a napot. Kerekes Hajnal ügyvezető elnök a moderátor szerepét is betöltötte. A technikai hátteret László István és Nagy Mária biztosította. Az ünnep a kis templomban kezdődött, miközben megkondultak a harangok, ahonnan szálldogált a por és hullt a törmelék. Az istentiszteletet a nagyszámú ünneplő kihangosítva, a templom előtti téren követte figyelemmel. Ritka, nemzeti gondolatokkal átitatott, ökumenikus prédikációkat hallgathattunk. Igét hirdetett Makkai Dénes magyarpéterfalvi református lelkipásztor, Józsa István Lajos tordai unitárius lelkész és T. Bálint Emil balánbányai római katolikus plébános. A kántori szolgálatot Kiss Huba Ernő Nagyváradolaszi református kántor, az enyedi kollégium 15 éve végzett véndiákja látta el.
Az ünnepet megtisztelte jelenlétével Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul, aki üdvözlő beszédében a kitartást köszönte meg a Fehér megyei magyaroknak, a csodálatos templomokat és külön köszönet illette a lelkészeket, akik a legkisebb gyülekezeteket is szolgálják. Kováts Krisztián, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének elnöke történelmi visszatekintést tartott, és kiemelte Szent István máig ható üzeneteit. Rácz Levente elnök a társszervező Dr. Szász Pál Kulturális Egyesület nevében említette, hogy 2003-tól rendszeresen látogatják a szórvány templomokat, megmutatva, hogy itt valaha életképes közösségek működtek. Dr. Gál László, a Gróf Majláth Gusztáv Teológiai Líceum igazgatója ünnepi beszédében többek között a lélekben élő tudatról, a kultúráról és az anyanyelvről beszélt, amely ugyanúgy, mint Szent István korában, a magyar megmaradást szolgálja.
Bogdán István színművész részleteket adott elő Dsida Jenő Psalmus Hungaricusából. Kilyén Ilka, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színművésze és lánya nemzeti hangulatú dalokkal és szavalatokkal ékesítették a szabadtéri előadást, amelyet a magyarlapádiak, ifjak és cserkészek táncműsora követett.
A több száz ember, akik idevándoroltak a környékről, pillanatnyi többséget teremtettek a faluban. Kalács és bor kíséretében igazi ünnepet éltek át. Régi asszonynépi származásúak tértek vissza, és ebéddel várták a rokonságot, pl. a Járaiak vagy a Finnák. Az ünnepi asztal a lelkes és szívélyes vendéglátó Borbándi lelkészpár jóvoltából a lapádi parókián is terítve várta a látogatókat. A nagy találkozások napja volt ez, és most mindannyian újra megtapasztaltuk azt, hogy egy nemzethez tartozunk, és sorsunk az összefogás.
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)

Szent István napi szórványmentés
Idén is megtartja hagyományossá vált Szent István napi zarándoklatát az RMDSZ Fehér megyei szervezete. Ezúttal Szászsebes református templomába várják mindazokat, akik ezen a napon, augusztus 20-án szeretnék átérezni a közösségi összetartás, odafigyelés erejét. A szervezet alelnöke, Kerekes Hajnal az elmúlt nyolc év rendezvényeinek tapasztalatait, tanulságait foglalta össze.
Valódi közösségi igény hozta létre a Fehér megyében immár hagyományossá vált augusztus 20-i ökumenikus zarándoklatot. Kerekes Hajnal, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének alelnöke így emlékszik vissza a kezdetekre.
– 2002 januárjában kerültem a szervezethez. Akkoriban még építkeztünk, óriási fejetlenség volt, és mindezek közepette többen is megkérdezték: mit tervezünk augusztus 20-ra, hol és hogyan fogunk ünnepelni. Ez nagyon kellemetlenül érintett, mivel akkor még semmire sem volt lehetőségünk, de éreztük az igényt az emberek részéről. Az akkori elnökkel, Rácz Leventével osztottam meg aggodalmamat, aki elmesélte nekem régóta dédelgetett álmát: szervezzünk csoportos kirándulásokat azokra a helyekre, ahol a magyar templomokat már csak alig-alig vagy egyáltalán nem látogatják, mert megfogyatkoztak a hívek, és tartsunk ott istentiszteletet. Ebből született meg végül az ünnepi zarándoklat gyakorlata – idézte fel az alelnök, aki szerint az első ilyen jellegű rendezvény 2003-ban kudarcosan indult, de végül gyönyörűen sikerült.
– Sok szervezési nehézséggel néztünk szembe, és nem is számítottunk ekkora érdeklődésre. Elsőnek Marosszentimre templomába látogattunk el, előzőleg kimentünk, egyeztettünk a lelkipásztorral, takarítottunk. Arra azonban egyáltalán nem számítottunk, hogy a rendezvényre zsúfolásig telik a templom. Ott jöttünk rá arra, mekkora igény él az emberekben, hogy közösségben ünnepeljék Szent István királyunk napját. Az érdeklődők el sem fértek a templomban: mintegy kétszázan álltak kint az udvaron, ott énekelték a Himnuszt. Felemelő pillanatok voltak – emlékezett Kerekes Hajnal, aki szerint annak ellenére volt sikeres az első rendezvény, hogy akkor még nem sikerült neves művészeket megnyerniük, és helyi versmondók, énekesek vettek részt.
– Jékely Zoltán: A marosszentimrei templomban című költeményét egy helyi versmondónk tolmácsolta, a Hazám, hazám című áriát is helyi énekesünk adta elő, de ez cseppet se vont le értékéből. Persze, ma már egyre gyakoribb, hogy neves művészek, színészek vállalják a fellépést az istentiszteleteken. Igyekszünk minél több lelkészt is bevonni, elsősorban mindig a környékbelieket hívjuk, bármely felekezethez tartozzanak is, hiszen a zarándoklat ökumenikus – mondta a szervező.
Az elmúlt évek során több olyan szórványtelepülésen jártak, ahol már alig élnek magyarok, de a kis, sok esetben romos templomok még befogadják a gyakran 500 fős tömeget.
– Minden zarándoklat emlékezetes marad valamiért. 2006-ban Alvincen jártunk, ennek a hajléknak a klenódiumai több száz évesek. Mindenképpen meg akartuk mutatni ezeket a kegytárgyakat az embereknek, ezért úrvacsoraosztást is hirdettünk. Úgy is fogalmazhatunk: ez valódi Fehér megyei úrvacsoraosztás volt, hiszen a kenyeret Magyarlapádon sütötték, a bor pedig a Küküllő mentéről származott. Az alvinci templom egyébként nagyon romos állapotban van, a szószéke romhalmaz, ebben a környezetben Kilyén Ilka színművész valóságos angyalnak tetszett. Leírhatatlan élmények ezek. Át kell élni őket – idézte fel az alelnök, hozzátéve: az alvinci templomban padok sincsenek, a busz csomagtartójában vittek ki száz széket. A gyakorlat egyébként az, hogy az ilyenkor begyűlt perselypénzt a templom karbantartására ajánlják fel, volt már eset, hogy két gerendát tudtak vásárolni a pénzből, ami bármily csekélységnek is tűnik, néha nagyon sokat jelent.
– Már a helyi polgármesterek, megyei tanácsosok is figyelemmel követik, merre járunk, és több támogatást folyósítanak, ha tudják, hogy jövünk. Szentbenedeken kitakarították az árkokat, Asszonynépén a templomot is rendbetették. Kell is, hiszen az egész környékről jönnek ilyenkor vendégek, Kolozs és Maros megyéből, Déváról minden évben érkeznek. Verespatakra, az unitárius templomba Magyarországról is érkeztek – mondta az alelnök. Az említetteken kívül jártak Magyarigenben, Boroskrakkóban, Abrudbányán, Sárdon. Idén Szászsebesen ülik meg augusztus 20-át, a történelmi magyar egyházak képviselőinek ökumenikus istentisztelete és kulturális program biztosítja az ünnepi hangulatot, az összetartozás élményét.
– A rendezvényünk kinőtte magát. Ma már sokak számára magától értetődő program az augusztus 20-i Fehér megyei zarándoklat. Igaz, a Kolozsvári Magyar Napok némileg átfedi a programunkat, de évekkel ezelőtt még mindenki Budapestre ment Szent István napot ünnepelni. Nem baj, örülnünk kell annak, hogy van választási lehetőség. Egyébként is azt szoktam mondani: ha csak annyian lennénk, hogy mindannyian elférünk a Lánchídon, régen rossz lenne…
S. B. Á.
Szabadság (Kolozsvár)

Szászsebes – Az utolsó követ is meg kell őrizni
Szent István–napi szórványtalálkozó
Egy álom vált valóra tíz évvel ezelőtt, amikor Rácz Levente RMDSZ-elnök ötlete nyomán Marosszentimrén a megye magyar közössége az elhagyatott református templomban ünnepelt. Augusztus 20-a volt. Ezt követően évente mindig valahol a „mélyszórványban” volt az ünnep, és lassan új hagyomány született. Ott voltunk többek között Magyarszentbenedeken, Alvincen, Magyarigenben, Boroskrakkón, Sárdon és utoljára Asszonynépén. Idén buszok és személyautók tucatjai hozták a zarándokokat Szászsebesre, az ősi szász fészekbe, a ma is létező református közösség gyönyörű, felújított templomába. A szórványzarándoklatokban nemcsak a találkozások öröme, az örökségünkkel való törődés volt megragadó, hanem az is, hogy nyitás volt ez a javából. A magyar vándorlást a többségi helyi közösségek is érzékelték, értékelték, és egyre inkább odafigyeltek rá.
Templom- és várostörténet dióhéjban
A református templom történetét Gudor Botond vendégfogadó lelkipásztor ismertette. A Gyulafehérvártól 14 km-re fekvő Szászsebes először 1245-ben Mühlbach néven jelent meg hivatalos iratokban. Módos szász telepesek lakták, akik 1387 után Erdélyben elsőként építették meg városuk erődítményét. A város 19–20. századi fellendülése Johann Schöpp polgármesternek köszönhető. Szász Domokos püspöksége idején a reformátusok számának növekedése (1900-ben kb. száz fő) indokolta az istenháza megépítését. Alapítványt hoztak létre, és 1902–1903-ban, a várfalakon kívül, közadakozásból épült fel a neogótikus templom, amelyet 1904-ben szenteltek fel. Gudor András szolgálata idején (1997–1998) újították fel, idén pedig az önkormányzat támogatásával kisebb frissítési munkálatokat végeztek rajta. A falon elhelyezett emléktáblán olvashatók a templom történetének adatai.
A magyar közösség élete a sepsiszéki székelyek középkori betelepedésével, a katolikus egyház főesperessége révén teljesedett ki. A városban ma is ferences rendház működik, amelynek középkori ablakait a turisták gyakran megcsodálják. Az evangélikus templom szentélye Luxemburgi Zsigmond korabeli budai kőfaragó műhelyének nyomait viseli. Itt halt meg I. János királyunk (1540. júl. 17/21), akit végül Székesfehérváron temettek el. Ezután fia, János Zsigmond unitárius fejedelem uralkodásával indult be az önálló erdélyi fejedelemség. Szászsebes a középkori emlékek mellett ma a terek városa, és ez méginkább így lesz jövőre, amikor befejezik a terelőút megépítését. A lelkész szerint a mai 26 fős gyülekezet nem tudja megtölteni a templomot, de időről időre, nagy ünnepek idején ez mégis megtörténik. A tanulság pedig az, hogy „az utolsó követ is meg kell őrizni.”
Ünnepi pillanatok
Az augusztus végi kánikulában a templom hűvöse sem hozott enyhülést az ünneplőknek. Ökumenikus szellemben hirdetett igét Somogyi László székesfehérvári református lelkipásztor, Bíró Attila kökösi unitárius lelkész és Szabó Dénes nagyenyedi római katolikus esperes-plébános. A kántori szolgálatot Szabó Zsombor tordai kántor látta el. Minden prédikációt és imát a nemzeti ünnepünk körüli gondolatok hatottak át.
Magát az ünnepséget a templomkert fáinak árnyékában, hirtelen felszerelt erősítők segítségével tartották meg. Kerekes Hajnal, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte az egyházi és világi vendégeket, többek között Kovács Pétert, az RMDSZ országos alelnökét és Carmen Tomşát, a szászsebesi gazdasági hivatal igazgatóját. Kiemelte, hogy az eltelt évtized ünnepein Gudor Botond több alkalommal volt vendégfogadó lelkész, hiszen ő igazán törődik az apadó gyülekezetű templomokkal. Ünnepi beszédet mondott Józsa Miklós nyugalmazott nagyenyedi magyartanár. Kiemelte Szent István intelmeit, ami mai napig is forrása a keresztény erkölcsiségnek. – Az Úr nem távozott, itt maradt, és a Fehér megyei magyarság megfogyatkozva bár, de létezik, és élni akar. A mára ünnepi díszbe öltözött templom is ezt igazolja – mondta a szónok.
Kovács Péter felhívta a figyelmet: mi egyediek vagyunk abban, hogy ünnepeinken is szomorkodunk. Majd egy fordulattal két szép, derűs Szent István-legendával ajándékozta meg a hálás közönséget.
A beszédeket a helyiek kedves kínálgatása, vendéglátása közepette rövid kultúrműsor követte. Fellépett Katona Kinga (Assissi Szent Ferenc éneke) és Gánya Ervin (Szent István-himnusz), a vargyasi szavalókör tagjai. Rövid műsorral készültek a tordai és a székelykocsárdi református egyházközségek kórusai, valamit Nagy Levente és barátai zenekara és énekese Kökösről. Szászsebesen ezúttal a jelenben futott össze a múlt és a jövő. Aznap délután Kolozsváron is jelen voltunk a Főtéren, abban a hangulatban, amit Moravetz Levente kiváló produkciója keltett. Miközben még bennünk élt a szászsebesi hangulat, Kolozsváron hangzott el: Zrínyi a várból tört ki és a halálba rohant, a mai kolozsváriak kiáramlottak a Főtérre, mert élni akarnak. Ami Kolozsváron, Erdély fővárosában zajlott, az nagyon sok helyen Erdélyben, például a tízszer kisebb Nagyenyeden is beindult, ha szerényebben is. Nevezzük nyitásnak arra a szabad térre, ahol közösségként létezhetünk, lélegezhetünk, és ahol keressük, óhajtjuk a többségi partnerséget. Ezt igazolta a kolozsvári és a szászsebesi ünneplés is.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

FEHÉR MEGYE: SZÁSZVESSZŐSÖN ÜNNEPLIK SZENT ISTVÁNT A MAGYAROK
A szászvesszősi református templomban ünnepli az idén Szent István napját a Fehér megyei RMDSZ, amely érdekes hagyományt teremtett azáltal, hogy augusztus 20-án olyan településekre hívja az ünneplő magyarságot, ahol egyáltalán nem vagy csupán csekély létszámban élnek még magyarok.
Elnéptelenedett templomokat tölt meg augusztus 20-án a Fehér megyei RMDSZ évről évre egyre népszerűbb kezdeményezése, amelynek részeként eddig már tíz ilyen helyre sikerült életet, hangos magyar ünneplő szót vinni. Ökumenikus istentisztelet és kulturális program volt 2003-ban a marosszentimrei református templomban, 2004-ben Magyarigenben, 2005-ben Verespatakon, az unitárius templomban, 2006-ban a romos állapotú alvinci református templomban, 2007-ben Boroskrakkóban, a református templomban, 2008-ban az abrudbányai református templomban, 2009-ben a sárdi református templomban, 2010-ben a magyarszentbenedeki unitárius templomban, 2011-ben az asszonynépei református templomban, 2012-ben a szászsebesi református templomban.
A Szászvesszősre tervezett idei ünnepség ügyében először május 12-én találkozott a Fehér megyei RMDSZ küldöttsége a kis közösség lelkipásztorával, Simon Jánossal és a közösség tagjaival. 2002-ben kevesebb mint 70 magyart találtak itt a népszámláláskor.
Szabadság (Kolozsvár)

Monográfia a Fehér megyei Asszonynépéről
Molnár József Károly nyugalmazott református lelkipásztor Asszonynépe – Egy királynői birtok virágzása és hanyatlása című könyvét mutatták be a Fehér megyei Magyarlapádon a múlt hét végén.
Molnár József Károly a körülbelül 150 lakosú Asszonynépe település melletti Magyarlapádon született 1925-ben, és 1981-től nyugdíjba vonulásáig, azaz 1995-ig szülőfalujában szolgált református lelkipásztorként. "Anyagi érdekeltség nélkül írom e könyveket, írom, mert szeretem. Mindig érdekelt a mi népünk és az egyházi múltunk megismerése, hogy értékeinket megőrizve a jövő nemzedéknek tovább adhassuk" – mondta a szerző. A most bemutatott kötet az ötödik monográfia Molnár József Károly tollából. A szerző lelkipásztori és családi életéről, a közösség sorsáról, a magyar történelemről és a Asszonynépe történelméről is ír: arról, hogyan lett a település királyi birtok, hogy virágzott s hogyan veszett el. Asszonynépén ugyanis jelenleg egyetlen magyar nemzetiségű ember él.
Gudor Kund Botond, az egyházmegye esperese és gyulafehérvári lelkész felhívta a figyelmet, hogy ez a könyv felkiáltójel, amely arra figyelmeztet, hogy addig él a népünk, amíg a harang szól, igét hirdetnek a templomokban és segítik a közösséget a családok. A szavak szíven találták az egyetlen Asszonynépén élő magyart, Solymosi Ferencet.
Derzsi Ákos parlamenti képviselő és a kötet kiadójának igazgatója hangsúlyozta, hogy a monográfia az erdélyi magyar nemzeti ügy egészét sűríti össze, s intő példa a fiatal generáció számára. Szilágyi Erzsébet, a magyarlapádi iskola volt igazgatónője úgy fogalmazott, a kötet Asszonynépe és a környék monográfiájaként számos feljegyzést, részletes bemutatást, fényképet tartalmaz Magyarlapádról is. Asszonynépe a lapádi egyház szórványa, a nyugalmazott lelkész 1981–1995 között beszolgáló lelkipásztora volt.
Krónika (Kolozsvár)

Ami a történelem könyvekből kimaradt: a nagyenyedi magyarok kiirtása
Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt, amikor a város leégett, és több mint 800 ember halt meg, amikor román “népfelkelők” lerohanták a várost.
Mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet követeltek és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek.
Az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.
Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak
Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.
A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe.
A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében.
Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba.
Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be.
A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára. Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk ekövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár.
Emlékezzünk a 160 éve meggyilkolt 800 nagyenyedi magyarra1848. szeptember 29-én, a pákozdi győztes csatával világossá vált a bécsi kormányzat számára, hogy nem számolhat a magyar szabadságharc azonnali elfojtásával. Az osztrák kormányzat a szerbek és románok fellázításával próbálta a magyarokat többfrontos háborúra kényszeríteni.
Egy erdélyi román ügyvéd, Avram Lancu vezetésével 1848 októberében megfélemlítő hadjárat indult az Erdélyi-szigethegység környékén található magyar települések ellen.
Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás. A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.
Bem erdélyi hadjáratát követően, miután sikerült 1849 márciusára a császáriak csapatait Erdélyből kiűzni, a magyar hadvezetés viszonylag kis létszámú haderő átcsoportosításával a románok vérengzéseinek gátat tudott szabni.
A vérengzések egyik különösen borzalmas csúcspontja az 1849. január 8-i nagyenyedi népirtás volt.
A várost az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román felkelők támadták meg. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a huszonnégy fokos dermesztő hidegben.
A Kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ahol, bokroktól takarva, csak a dátumra és az áldozatok számára emlékeztető tábla áll. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik “dicső tetteiket”. További vérengzések.Az első mészárlásra 1848 október 19-én került sor, Kisenyeden.
Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.
Október 23.-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.
Október 28.-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
Október 29.-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.
Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben. Következzen egy lista az 1848-49-ben a román ‘felkelők’ által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:
Dátum – Település – Magyar áldozatok száma 1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140 1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család 1848. október Asszonynépe (Asinip) ? 1848. október Boklya (Bochia) 30 1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73 1848. október Bugyfalva (Budesti) ? 1848. október Csáklya (Cetea) ? 1848. október Forrószeg (Forosig) ? 1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind 1848. október Zám (Zam) ? 1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400 1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött 1848. október Sárd (Sard) környéke 300 1848. október Algyógy (Geoagiu) 85 1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar 1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200 1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800 1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?) 1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90 1848 december 9. Köpec 51 1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Alsócsernáton (Cernat)?, Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ? Gerendkeresztúr (Grindeni) 200 1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu 1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60 1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ? 1848. október Naszód (Nasaud) ? 1848. október Borbánd (Baraban?) ? 1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család 1848. október Radnót (Iernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága 1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000 1849. május Bucsesd (Buces) 200 Szerző : József Álmos
szekelyfold.ma