"Felsőboldogfalva községhez tíz falu tartozik: Sándorfalva, Árvátfalva, Sükő, Farcád, Hodgya, Ócfalva, Székelylengyelfalva, Bikafalva, Telekfalva és Patakfalva. A községet 3028-an lakják /2002-es népszámlálási adat/, magyar nemzetiségű 3007, román pedig 21. Felekezeti megoszlás szerint 2013 református, 848 római katolikus, 108 unitárius, 23 ortodox és 7 augusztiniánus van. A lakosság fő megélhetési forrása a mezőgazdaság, a fafeldolgozás, a kézművesség és az építkezés. Egy részük székelyudvarhelyi ipari vagy szolgáltatóegységeknél dolgozik. A lakosság főleg őszi és tavaszbúzát, őszi és tavaszárpát, rozst, zabot, burgonyát, gyümölcsöt és takarmányt termeszt, illetve szarvasmarhát, lovat, juhot, sertést és baromfit tenyészt. A települések elektromos, telefon-, és ivóvízhálózattal vannak ellátva. Boldogfalván és Ócfalván bevezették a földgázt, további négy faluban lefektették a vezetékeket. Boldogfalván, Bikafalván és Lengyelfalván nézhető az udvarhelyi kábeltelevízió műsora. A községben van háziorvosi, illetve állatorvosi rendelő, két általános és 11 elemi iskola, 8 óvoda, 9 kultúrotthon, adóhivatal, könyvtár, tűzoltószín, 7 református lelkészi hivatal, 4 postahivatal. Felsőboldogfalva statútumát 2002/18-as számú határozatával fogadta el a helyi önkormányzat. /Dávid László: Felsőboldogfalva alapszabályzata. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), febr. 28./"

Elmosta a víz Udvarhelyt
Udvarhelyszéket öntötte el a hétvégén a legutóbbi Székelyföldi áradás: megduzzadtak és megáradtak a patakok, Udvarhelyen a csatornarendszer sem bírta a terhelést, veszélybe kerültek a Petőfi Sándor utcai ingatlanok, a Tomcsa Sándor utcai tömbházak, és rövid ideig állt a közlekedés az érintett negyed előtti körforgalomban is.
Víz alá került Telekfalva, Patakfalva, Árvátfalva és a Homoródszentmárton községhez tartozó települések: a hirtelen lezúduló nagy mennyiségű víz autókat és erőgépeket sodort magával, megrongálta a közutakat, és súlyos anyagi károkat okozott több lakóházban és gazdasági épületben is.
Udvarhelyen a Varga-patak keserítette meg a városlakók életét: a városközpontban több alagsori épületet, pincét is elöntött a víz, s bár sikerült megakadályozni, hogy a házakba is behatoljon az áradás, az itt élők jelentős erőfeszítésébe került a kármegelőzés és a kármentés.
A hétvégi természeti csapás körülbelül egy óra alatt söpört végig a térségen: közeledtét már a múlt hét végén jelezte az Országos Meteorológiai Intézet. Hargita, Kovászna, Kolozs, Arad, Temes és Bihar megyékben valóságos trópusi időjárás alakult ki: heves esőzésekkel, jégesővel, viharos erejű széllökésekkel és hirtelen beköszönő rendkívüli meleggel.
A következő napokban a hétvégihez hasonló szélsőséges légköri viszonyokra kell számítani, tizenkilenc megyében sárga vészjelzés van érvényben. A lezúduló csapadék várhatóan meghaladja az évszaknak megfelelő átlagot, helyenként négyzetméterenként 50-60 liternyi eső okozhat gondot. Szakértők szerint Erdélyben Brassó, Kovászna, Hargita, Beszterce-Naszód és Máramaros megyében tombolhat a makacsul kitartó augusztusi vihar.
A napokban túrázni készülő kirándulók számára a szakértők azt javasolják: különösen figyeljenek oda a villámlásveszélyre. Az szív- és érrendszeri megbetegedésekben szenvedők figyelmét arra hívják fel az illetékesek, hogy az esőzések nem járnak lehűléssel, a várható csúcshőmérséklet 35 Celsius-fok körül alakul majd: kiemelten fontos a kánikulában érvényes biztonsági szabályok betartása. Új Magyar Szó (Bukarest)

„Két perc alatt béjött a tenger a házba”
Felhőszakadás okozott özönvízszerű áradást szombaton este Udvarhelyszéken. Több mint tíz települést árasztott el a hegyekből lezúduló víztömeg és a megáradt Nagy-Homoród, a tegnap délutáni legfrissebb információink szerint 600 fölötti az érintett porták száma, és több száz hektárnyi az elöntött mezőgazdasági területeké. Több mint húsz település maradt villanyáram nélkül.
Ócfalva, Felsőboldogfalva, Patakfalva, Sándorfalva, Árvátfalva, Lókod, Telekfalva, Homoródszentmárton, Homoródszentpál, Recsenyéd, Városfalva: települések, amelyeket nem kíméltek az égiek. Szombaton a késő délutáni órákban bekövetkezett felhőszakadást követően a Felsőboldogfalvára és a hozzá tartozó falvakra a domboldalakról elemi erővel zúdult le az útjából mindent elsodró vízáradat.
„Földindulás volt itt” – emlékszik vissza Sándor József, Felsőboldogfalva polgármestere, aki szerint a településeket egy óra alatt elárasztó víz a 2005-ös árhoz mérhető rombolást végzett. Felsőboldogfalván 101, Ócfalván 31, Patakfalván 28, Telekfalván 23, Árvátfalván és Sándorfalván 1-1 háztartást tett tönkre az áradás – sorolja a szomorú statisztikát az elöljáró, majd hozzáteszi, a mentést már az éjszakai órákban elkezdték – a lakókkal közösen jelenleg is dolgoznak a tűzoltók és az önkéntesek, de „ezt a hatalmas kárt kézi erővel nem lehet helyrehozni”.
A ’70-es árvíz leányálom volt
Rosszabbul jártak a Homoródszentmárton községhez tartozó falvak. A rájuk szakadó áradatot az este tíz órakor medréből kilépő Nagy-Homoród tetőzte. Homoródszentmárton irányába tegnap délelőtt ugyan lehetett már közlekedni, az úttesten felgyülemlett törmelék, az elmosott kertek, a felgyűrt aszfalt és a vízátfolyások lehangoló látványa azonban megerősítette a romokat takarító emberek állítását: a ’70-es árvíz ehhez képest leányálom volt.
„Hatvanesztendős vagyok, de én ilyet még életemben nem láttam, pedig idevaló vagyok. Valósággal hömpölygött a derékig érő víz” – meséli Homoródszentmártonban Ilonka Margit, aki előbb a mély és több helyen beszakadt patak martját, majd a víz mosta és iszaptól bűzlő ősház portáját mutatja – itt éppen a pincébe befolyt vizet igyekeznek kiszivattyúzni a segítőkész szomszédok. Harangszó, a nyári melegben gőzölgő iszapos víz és hordalék orrfacsaró szaga, a pincékből a vizet szivattyúzó pumpák zúgása, letarolt kertek, a régi csűrre alig emlékeztető romhalmaz, a menthetőt még menteni próbáló lakosok – ez a látvány fogad Homoródszentpálon.
A negyven éve Galacon élő, idős édesanyjához látogatóba hazaérkezett Apostoli Erzsébet szülőházának udvarát és a csűrt, valamint a kertet elmosta az ár, csupán a ház előtti villanyoszlopon a gólyafészek maradt sértetlenül. „Azt hittem, hogy itt van a világ vége, a végén már csak vetettem a keresztet és fohászkodtam a Jóistenhez, hogy mentsen meg minket” – meséli a még mindig a történések hatása alatt álló asszony. „Eddig soha nem hallott hangon vonyítottak a kutyák, bőgtek a tehenek és rikácsoltak a tyúkok, aztán jött a víz. Én ilyen rettenetes, pokoli dübörgést soha nem hallottam még… Két perc alatt béjött a tenger a házba, a csűr ajtaját hátravetette, és ami benne volt, a szekeret, a gabonát, építőanyagot, mindent, de mindent elvitt. A lovat és a borjút kimentettük, de a tyúkok mind odavesztek. Villany sem volt, koromsötétben tapogatóztunk” – meséli, hozzátéve, az mentette meg az életüket, hogy a kert mellett folyó Nagy-Homoród csak később áradt meg.
A traktort, mint pelyhet sodorta el
A 18-as házszám alatt lakó nyolcvanesztendős Bató Zsuzsánna néni és lánya, Bak Katalin utolsó percben menekült meg a több méter magasan hömpölygő víz elől, de a pincelakásban, Zsuzsánna néni egykori varróműhelyében minden odaveszett. „Azt mondják meg, hogy mikor lesz villany, hogy haladni is tudjunk?” – ezzel a kérdéssel fogadnak a homokzsákokkal elbarikádozott házaik előtt ügyködő városfalviak, akiknek házait idén harmadik alkalommal árasztotta el a víz. „Valójában négyszer jött már reánk a víz” – magyarázza Sarka Dénes városfalvi tanácsos, aki szerint a szombati áradás 70–100 épületet érintett és 200 hektár körüli mezőgazdasági területet árasztott el. A víz erejéről annyit: a Templom utca 132-es házszám alatt lakó Szabó Béla portája előtt álló traktort tulajdonosa szerint úgy sodorta el a víz több mint negyven métert, „mint egy pillét”.
„Ez a nyár, úgy látszik, már csak ilyen. Egyik felén befejezzük, a másik felén kezdjük elölről” – állapítja meg az éppen a faluban terepszemléző Sófalvi László, a megyei tanács alelnöke. Mint hozzáteszi, a károk mértéke egyelőre ismeretlen, a településeken a kárelhárítás az éjszaka folyamán már elkezdődött, így remélhetően – ha nem jön újabb égszakadás – hamarosan újra helyreáll a rend.
Nem okozott a 2005-ös árvízhez hasonló tragédiát, de kilépett a medréből, és Malomfalván 20, Farkaslakán negyven ház pincéjét árasztotta el a Fehér-Nyikó. Az éppen Magyarországon tartózkodó Albert Mátyás polgármester telefonon adott hangot a katasztrófavédelemmel kapcsolatos felháborodásának. „Ne küldjön nekünk SMS-t, se levelet az ISU (a katasztrófavédelem – szerk. megj.) akkor, amikor a fejünk felett már ott a baj. Az utolsó percben indulnak meg mindig. A veszélyt mi is jól látjuk, érezzük is, nem szóbeli ígérgetés, felelősségre vonás és fenyegetés kell, hanem a patakok medrének rendbetételéhez megfelelő gépek, üzemanyag és emberek, akiket mozgósítani tud a hivatal” – mondja Albert, aki szerint baj esetén az önkormányzatok és a polgármesterek keze az anyagi és a humán erőforrás hiányában meg van kötve.
Lázár Emese. Hargita Népe (Csíkszereda)

A puskaportól az erődtemplomig
Gyöngyössy János eredeti szakmáját tekintve vegyészmérnök. A ’80-as években templomerődökről készült rajzait és felméréseit több városban kiállították. Ezek az egyedi értékőrző és értékközvetítő munkák a rendszerváltozás után több ízben könyv formában is napvilágot láttak. Kézzel írott és rajzolt első könyve, a hasonmás-kiadásban többször újranyomott Székely templomerődök című kötet, ma már igazi ritkaságnak számít. Hosszú ideje a “mérnök” urat tartják a székelyföldi erődített templomok és várak, várromok egyik legavatottabb szakértőjének. Szerepet vállalt a közelmúltban bemutatott A székelység története című “alternatív” tankönyv grafikai kivitelezésében. A könyv megjelenése kapcsán a szerkesztőbizottságban végzett munkájáról beszélgettünk, s ha már szóba álltunk, akkor sort kerítettünk az életút korábbi állomásai számbavételére, és szó esett a tervekről is.
Hogyan kerültél be A székelység története című tankönyv szerkesztőbizottságába?
Hermann Guszti barátom, egykori iskolatársamnak jutottam eszébe. Tudniillik kerestek egy illusztrátort a könyvhöz és az ő véleménye szerint több képzőművész neve is felmerült, de ő emlékezett a madártávlati rajzaimra, amelyek korábban megjelentek több könyvben és folyóiratban. Úgy gondolták, hogy ez a stílus lesz a leginkább megfelelő, ez fogja megragadni a gyermekek figyelmét. A tíztagú, történészekből álló szerkesztői gárda is jónak tartotta az ötletet. Tudták, hogy nekem nem kell mindent elmagyarázniuk, a számba rágniuk, hiszen a történelmi ismereteim is nagyjából rendben vannak, s így elég hamar megértettem, hogy mit kell megrajzolnom. Az én legelső feladatom az volt, hogy idézzem fel magamban azt a gyermeket, aki egykor voltam hatodik-hetedik osztályos koromban, mi volt az, ami érdekelt, mi volt az, ami megfogott, ha kinyitottam egy tankönyvet. Ezen az optikán keresztül próbáltam megközelíteni a témát és olyan rajzokat készíteni a szöveg mellé, hogy a gyermekeket a könyv mellett tartsa.
Időben ez milyen hosszú folyamat volt?
Ez bő fél évet, de leginkább háromnegyed évet tartott. Nem volt folytonos a munka, de elég huzamosnak nevezhető, mert időközben egyeztetni kellett, ha Csíkban összeültünk a szerzőkkel. Olyankor mindenki elmondta a maga igényét, hogy mit szeretne és hogyan. Én mindig magammal vittem az addigi vázlatokat és rajzokat, és bemutattam. Általában sikert arattam a szerzői-szerkesztői társaságban. Valamelyik kolléga meg is jegyezte, hogy ezeken a munkákon látszik a szeretet, amellyel készítem, jól tetten érhető az affinitás, az empátia, amely egy-egy ilyen mű elkészültéhez szükséges.
Külön feladat volt a képszövegek megírása is, amikor a teljes képi anyag elkészült – egész komoly feladatsort adott -, de szívesen végeztem ezt is, mert arra gondoltam, hogy a jó illusztrációhoz mellékelt megfelelő szöveg annyit nyom a latban, mint egy vagy másfél oldal a leckéből, mert a gyermeki szem először az illusztrációra tapad. Ha a képet megnézi, akkor biztosan a szöveget is elolvassa alatta, mert az csak egy rövid, egy megfelelően odahelyezett lényeges mondat. Győzködtem a szerzőket, akik ezt megértették, igyekeztünk a képek alatti szövegben plusz információkat adagolni, nem a történelmi személyiség nevét írtuk oda, hanem kerestünk róla egy-egy találó félmondatot, mert az rögzül a gyermek fejében. Részben, a terjedelmi korlátoknak megfelelően érvényesült is ez az elképzelés.
Említetted, hogy visszaemlékeztél arra az időre, amikor magad is hatodik-hetedikes voltál. Viszont, ha megnézzük a könyvben az oldaltükröket, akkor feltűnik, hogy szerkezetében hasonlít a számítógép képernyőjén felbukkanó internetes tartalomhoz, olyan, mintha egy portált látogatnánk. Rovatokat, mögöttes tartalmakat és funkciókat vélünk felfedezni. Érzed ezt a kettőséget?
Igen. Látom. Ezt már a számítógépes tördelőprogrammal dolgozó grafikus adta hozzá a szerkesztőbizottság beleegyezésével. Ez ma már elkerülhetetlen. Hogyha teljesen rám bízták volna a könyv előállítását, én kézzel írtam és rajzoltam volna mindent, mert én a Székely templomerődök című „kézi gyártású” könyvem óta ilyen vagyok, illetve olyan megszállott, hogy szeretem újra és újra átélni azt a kalandot. Egyébként megint lesz ilyen kalligrafikus betűkkel és saját rajzokkal megtöltött könyvem… Az természetes, hogy egy mai tankönyvön érződnie, látszania kell a modern szerkesztési módszereknek.
Elég titokzatos könyv volt egy ideig ez a történelemkönyv. Többször bemutatták, de csak elektronikus változata volt meg pdf-formátumban. Most már kézbe vehető, és elkezdték az iskolákat is feltölteni. Hányadik „rendes” papírkönyv-bemutatónál tartotok?
Az első Csíkszeredában volt. Nagyon meglepett az ünnepélyessége. Igen kellemes emlékeim vannak erről a könyvbemutatóról. Nagyon nagy volt az érdeklődés, meghatott a gyönyörűen éneklő kórus jelenléte, és szépek voltak a huszárok is. Aztán a háromszéki bemutató következett. Szentgyörgyön, a Gábor Áron teremben. Ez nem lepett meg, valami hasonlót vártam tőlük, hiszen a háromszékiekben, ha lehet így mondani, még erősebb a székely tudat és ezt alaposan ki is mutatják. Emlékezetesen jó volt látni, hogy az emberek még az állóhelyeket is mind elfoglalják, sokan be sem férnek az ajtón. Mit mondjak? Ez mind várakozás feletti volt.
Lesznek még közönségtalálkozók a közeljövőben?
Körvonalazódik egy marosszéki bemutató is. Nem ismerem még a dátumokat és a turné állomásait. Nagyon hiányolom viszont az udvarhelyi bemutatkozást. Gondolom, ezt csak akkor érdemes megtartani, ha van a kötetből annyi felszabadítható kereskedelmi példány, hogy kielégíthessük a vásárlói és olvasói igényeket.
Lehet tudni, hogy A székelység története című alternatív tankönyvvel hány hatodikost és hetedikest „szereltek” fel?
Nincsenek pontos információim. Úgy gondolom, hogy mostanra már elég sokan megkaphatták. Nagy adagokban nyomják, de én nem ismerem ezeket az adatokat. Egyébként alternatív tankönyv, tehát nem kötelező. Választható, bár ehhez fogható használható kötet több nincsen a piacon. És az az érzésem, hogy egyelőre nem is lesz.
A helyi fogadtatásról csak jókat hallani. A többségi román sajtó, a bukaresti média azonban teljesen másképp beszél erről a munkáról. Te ezt érzékeled?
Értelmiségi oldalról én még szakmai véleményt nem olvastam. Politikai véleményt viszont naponta hallok. Nagyon sajnálom, hogy ők nem örvendenek ennek. Valószínű, hogy előbb saját magukkal kellene elszámolniuk azzal kapcsolatosan, hogy még mindig művi, mesterségesen kreált történettudományt pártolnak. Ők olyan történelmet szeretnének a mi gyermekeinkkel megismertetni, hogy csak annyit tudjunk meg általa saját magunkról, amennyit ők szeretnének közölni. Sajnos, önmagukat is áltatják bizonyos megkövesedett ál-koncepciókkal és mítoszokkal.
A székelység története című tankönyv bemutatásának állomásairól a közeljövőben még beszámolunk lapjaink hasábjain, illetve itt, a KultúrHonon is.
A székelység története
Kézikönyv és tankönyv az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára.
Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Hargita Megye Tanács, Csíkszereda-Székelyudvarhely, 2012. 200×260 mm, 176 oldal, varrott-ragasztott. Készült Hargita Megye Tanácsa megbízásából. Írták: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József. Szerkesztették: Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt. Főszerkesztő: Hermann Gusztáv Mihály. Programirányító: Ferencz S. Alpár. Illusztrálta: Gyöngyössy János. A térképeket készítette: Gyöngyössy Katalin, Gyöngyössy János, Péter Izabella, Szász Etelka-Zita. Az előzéklapok térképei Tamás Sándor gyűjteményéből származnak. A “Filmajánló” összeállításában közreműködött: Szabó Károly. Lektorálta: Pál-Antal Sándor, az MTA külső tagja. Korrektúra: Kolumbán Zsuzsanna, P. Buzogány Árpád. ISBN 978-973-0-13074-4
A Gyöngyössy-család nem is székely, “csak” magyar!
Kezdjük talán a családdal. Ti nem is vagytok székelyek, ti magyarok vagytok!
Valóban. Ezt tisztázni kell! Anyai ágon székely vagyok, árvátfalvi és homoródszentmártoni gyökerekkel. Ezt tartom a fontosabb ágnak. Nyilvánvaló, hogy ezzel nem sértem meg édesapámat, aki tulajdonképpen magyar, „bevándorló”, de van egy érdekessége a Gyöngyössy-familiának, mégpedig az, hogy átszármaztak ugyan Magyarországra, de kálnoki Gyöngyössynek írták, írják a nevüket, de ezt a családtörténeti vonatkozást én a mai napig sem tudtam kideríteni.
Mi szerettél volna lenni eredetileg?
Az én pályakezdésem az Egri csillagok elolvasásakor kezdődött. Legalább ötször olvastam el a regényt, de a regénnyel való legelső szembesüléskor körvonalazódott bennem egy kettősség: az egyik a történelem iránti érdeklődés, amit a regény óhatatlanul felkeltett, a másik pedig a puskapor-készítés izgalma. Gárdonyi szépen leírja, hogy milyen arányokban vegyítik. Én hatodikos koromban laboratóriumot állítottam fel, ahol olyan nagy sikerrel dolgoztam, hogy a vadonatúj kabátomat összeégettem, sőt fel is robbantam. A laborral együtt távoznom kellett a házból. Nem küldtek száműzetésbe, de ki kellett takarítanom az anyagokat a szobából. Egyformán hatott rám a vegyészet és a történelem iránti érdeklődés. Ez a két szakma életem során végigkísért, de azért a történelem hatása mindig erősebb volt, még annak ellenére is, hogy a civil szakmám szerint vegyészmérnök vagyok. Bukarestben végeztem a vegyészmérnöki karon. Ezen a szakterületen is voltak sikereim annak idején. Én utoljára a Roseal Rt.-nél dolgoztam a vegyész szakmában, grafit-, azaz műszén-égető kemencéket terveztünk és üzemeltettünk. Az is egy érdekes és izgalmas szakterület. A nyolcvanas években pedig a székelyudvarhelyi Matricagyár mérnöke voltam.
A Pro-Print Könyvkiadónál megjelent (1999) Székely templomerődök című kötet az 1980-ban elkezdett felmérések és kutatások eredményeit összegzi
Egyből hazakerültél, vagy előtte gyakornoki éveket kellett eltöltened a Regátban?
Erdélybe jöhettem. Úgy gondolkodtam, hogy mindegy hová, de közel Udvarhelyhez. Kiskapusra kerültem az ottani „koromgyárba”. Egy évet és egy hetet húztam le a romániai vegyipar legsötétebb bugyrában, onnan 1981 őszén jöttem el. Ekkor már kiváló és élvonalbeli üzem volt a Matricagyár. Mérnökként dolgoztam, majd műhelyvezető lettem. Volt egy vargabetű a pályámban, 1989 nyarán átmentem a kórház laboratóriumába fővegyésznek. Onnan hívtak a Roseal Rt.-hez, amikor megalakult ez a magánvállalkozás, 1991-ben. Szóval voltak kanyarok az életemben, de mindig vigyáztam arra, hogy ne én legyek a vegyészmérnökök közt a legjobb történész, illetve ne legyek a történészként a legjobb vegyész. Igyekeztem szétválasztani ezt a kettős érdeklődést.
A ’80-as évek közepén volt egy olyan időszak, amikor elég gyakran előfordultál történészek, múzeológusok és képzőművészek társaságában. Egy olyan pillanatra emlékszem, hogy mész lefelé a Kossuth Lajos utcán, a múzeum felé, a válladon van egy hatalmas bőrtáska, s az tele van jobbnál jobb rajzokkal. Többnyire vártemplomokról készült rajzok voltak.
Építészekkel is tartottam a kapcsolatot, akiktől eltanultam az építészeti rajzolás, a műemlékfelmérés alapelemeit. Ebbe a szakmai körben valóban a Kossuth utcában „robbantam” be. Odamentem Murányi Jánoshoz, aki akkor muzeológusként dolgozott. Átnézte a rajzokat, s mindjárt hívta is Zepeczáner Jenőt, az akkori igazgatót, hogy felhívja rám a figyelmét. Igen elcsodálkoztak, hogy én miket „maszekolok” a szabadidőmben.
A székelyföldi templomerődök felmérését, leírását és rajzolását választottad szűkebb szakterületként?
Tulajdonképpen negyedikes koromban találkoztam először templomerőddel. Kacán csodálkoztam rá az ottani hatalmas templomra, amikor egy iskolai kirándulás során pár órát vesztegeltünk ott, mert kitörtem az autóbusz ablakát. Én voltam a tettes, de a gyönyörű erődtemplom képe rögzült bennem és feledtette a bűntudatomat. Az első rajz-kiállításom a Matricagyárban volt.
Utána Fülöp Lajos, a székelykeresztúri múzeum akkori igazgatója vállalt fel egy másikat. Ez az egyre ridegebb és egyre sötétedő nyolcvanas évek derekán volt. Kiállítottam a székelyudvarhelyi Művelődési Házban, majd Csíkszeredában az egyik bástyában, tehát a Csíki Székely Múzeumban. 1988-89-re már annyira megfagyott a légkör körülöttünk, hogy semmit nem lehetett kezdeményezni, de rendületlenül dolgoztam tovább, gyűjtöttem az anyagot, hiszen tudtam, hogy előbb-utóbb megváltozik a rendszer, s ebből munkából egy kiadható könyv lesz.
A kilencvenes évek elején-közepén, amikor kinyílott a világ és mindenki kifelé ment az országból, te önkéntes emigrációba vonultál, kiköltöztél Homoródkeményfalvára.
Nem egyből történt. Én is „világgá mentem” egy ideig, utazgattam, Közép- és Nyugat-Európában egyaránt, bepótoltam a lemaradásokat. Beleláttam úgy-ahogy a polgári, fejlett világba, de jelentkezett nálam valami atavisztikus visszavágyódás a vidék felé. Édesapám egyébként a mai napig elemezget engem, mert ő nem vágyott és ma sem vágyik falura, de bennem valami furcsa vágy működik. Én a városnak is szeretem bizonyos arcait, de a nyugalmat azért mindenekelőtt kedvelem. Ezért jobb számomra a vidéki lét.
Itt mire fordítottad az energiáidat?
Először munkahelyet teremtettem magamnak, magunknak, hogy lehessen élni. Ez volt a Czímeres kocsma, amely 2012. október 31-ig működött. Egy hete kényszerültem a bezárására. Lassan létrehoztam magam körül azt a helyet, olyan körülményeket teremtettem, ahol folytathatom azt, amit Udvarhelyen a második szenvedélyemként végeztem. Befejeztem a Székely templomerődök című könyvet. Először a kézzel írott változat hasonmás-kiadása jelent meg, aztán Pesten kiadták az úgynevezett teljes kiadást, képekkel, kiegészített rajzanyaggal és szöveggel. Amikor ez megtörtént, egy pillanatra megálltam és szétnéztem.
Észrevettem, hogy érződik már az új idők hatása, egyre markánsabban jelentkeztek a feltörekvő, pontosabban a feljövő új régész-, történész-nemzedék tagjai. Ez nagy megelégedéssel töltött el. Arra gondoltam, hogy én a nyolcvanas években elvégeztem a magam feladatát, a folytatás immár a fiatalabb és jól képzett fiatalokra vár… Megtaláltam a helyem a faluban is. Láttam a gyönyörű kőházakat. Homoródkeményfalva azért is érdekes, mert a Nagy-Homoród mentének a legfelső, havaslaji települése, s bár itt szerényebbek voltak mindig a körülmények, nagyon sok szép porta maradt meg épségben. Kutattam, felmértem ezeket a házakat, úgyhogy mostanra elég jelentős anyagom gyűlt össze…
Idestova két évtizede élsz a faluban. Milyen változásokat érzékelsz? Most nemcsak az épített, hanem a szellemi örökségre gondolok. Mi van az emberi lelkekben?
Amikor ideköltöztünk és megvásároltunk egy 1873-ban épített nagy kőházat, akkor az itteni mester azt ajánlotta, hogy nyissunk egy hármas ikerablakot a két kicsi ablak helyén, vágjuk egybe a kettőt, hogy jöjjön be sok fény a lakásba. Egy ilyen beavatkozással tönkre lehet tenni az utca összképét! Mi nem tetettünk nagy, utcára néző ablakot –olyant eleget láttunk annak idején a blokkban, olyanon nézelődtünk kifelé –, de ezek „műtétek” még annak ellenére is megtörténtek Keméynfalván, hogy ott voltam és tanácsokat igyekeztem adni. Most nem beszélek az ennél sokkal durvább dolgokról, amikor teljesen idegen anyagokból, a környezettől elütő formájú és méretű lakásokat építenek, amelyeket én legszívesebben behúzatnék a város szélére. Az ilyen házaknak semmi keresnivalójuk nincsen a faluban…
A vállalkozó szellem nem mozdult. A gazdaszellem sem. Amikor hazaköltöztünk – akár így is mondhatom, hiszen a feleségem innen származik –, én azt mondtam, hogy a falu meg fog telni emberekkel. Nemcsak ez a falu, hanem Udvarhelyszéken minden kisebb és félreeső települése úgyszintén, hiszen a sorvadó iparból szívesen visszatérnek majd az emberek. A faluról elszármazottak, illetve azok utódai azonban nem jöttek vissza. Többnyire mindenki túlélte a munkanélküliséget, vagy most is ügyeskedik valami tengő-lengő állapotban, külföldi munkával, valamivel foglalkozik, amiből bizonyos szinten meg tud élni. A visszatérésre számítottam! Erre komolyan alapoztam, de egyáltalán nem igazolódott be a számításom.
Véget ért a kocsmárosi pályafutásod. Milyen civil tevékenységhez fogsz?
Így van. Új polgári foglalkozásom lesz. A könyvkészítés, a rajzolás, a felmérés megmarad.
Visszamész a városba?A vegyiparba?
Nem. Nem fogok, úgy látszik, hogy nem kell visszamennem. A műemlékvédelem területén fogok megbízatást kapni, ami mégiscsak szívemhez közelálló munka. A távlatot nem látom, de a jelek továbblépésre és cselekvésre biztatnak. Itt. Keményfalván.
Simó Márton
Kulturhon.szhblog.ro