Júl. 2-án második alkalommal tartottak falutalálkozót Árapatakon. A helyi fúvószenekar és székely ruhába öltözött lovasok járták körül a falut. Igét hirdetett Vetési László Kolozsvárról, a Diaszpóra Alapítvány igazgatója. Az istentisztelet után Lőrinczi Etelka néprajzkutató tartott színvonalas előadást az árapataki varrottasokról. Felavatták az első és második világháborúban elesettek emlékművét. Marinescu Dumitru, nemrég megválasztott polgármester román és magyar nyelven méltatta az eseményt. Árapatakon hosszú évek után a román zászló mellett helyet kapott a piros-fehér-zöld lobogó is. /Molnár Sándor: Millenniumi falutalálkozó és emlékműavatás Árapatakon. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 12./

Gyergyószárhegy ferences kolostorában a 22. Szépteremtő Kalákán 26 pedagógus tanult, hogy majd taníthasson. Át kell menteni a 3. évezredbe a pusztulásra ítélt ismeretanyag, a népi mesterségek egy részét, ezt segíti elő a Szépteremtő Kaláka, amely a technika átadásán túl egy tájegység mintakészletét is megörökíti. Jelenleg Csík, Gyergyó és Árapatak mintegy 500 különböző írott tojását készítették el. - A Szépteremtő Kaláka szervezője, Kis Portik Irén néprajzos hangsúlyozta, hogy a céljuk: kiegészíteni a nemzeti kultúrát az elfelejtett, illetve feledőben lévő kézműves tudásanyaggal. - Jövőre más kézműveságazatok felpártolását tervezik. - Zöld Lajos 1979-ben megalapította a Szépteremtő Kalákát, majd évente újraszervezte két évtizeden át. Dr. Papp Kincses Emese megyei tanácsos 1999-től erkölcsi és anyagi lehetőséget biztosított az alkotó oktatás megvalósításához. A kalákára eljött és előadást tartott Hidán Csaba régész-történész és csapata. A különböző korok viseleteit, fegyvereit és azok használatát bemutató előadás-sorozatok rendhagyó, élménytől dús történelemórák voltak mind a táborozók, mind az előadásra érkezők számára. /Bajna György: Huszonhat pedagógus népi mesterséget tanult. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 20./

"A Kriza János Néprajzi Társaság és a Hargita Megyei Kulturális Központ közös szervezésében május 18-20. között Csíkszeredában konferenciát tartanak az erdélyi fazekasság múltjáról és jövőjéről. Máj. 18-án Székelyudvarhelyen bemutatják a Hála József-Cseke Péter szerzőpáros A Homoród füzes partján című monográfiáját, este pedig Csíkszeredában Lőrincz Etelka Fejezetek Árapatak népi életéből, Szőcsné Gazda Enikő Erkölcs és közösség, valamint dr. Pozsony Ferenc Adok néktek arany vesszőt című könyveit. Máj. 19-én tartják a konferenciát, 15 előadó dolgozata hangzik el. Ugyanaznap kerül sor a Kriza János Néprajzi Társaság évi közgyűlésére, másnap a Csíki Székely Múzeum kiállításait tekinthetik meg a résztvevők. /Néprajzi Konferencia. Az erdélyi fazekasság múltja és jelene. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 17./"

"A közelmúltban Kovászna megye vezetősége közel 7 millió dollárra jogosult, mely összeget a helyi jellegű javításokra fogják felhasználni, s további 19 milliárd lejbe fog kerülni a villany bevezetése az alábbi falvakba: Málnásfalu, Málnás-fürdő, Komandó, Köröspatak, Zabola, Bölönpatak, Árapatak, Előpatak, Szitabodza, Torja. Komoly befektetést igényel Sepsiszentgyörgy újonnan létesült, hegyre telepített villa-negyedének a hálózatba való bekapcsolása is. /Több fényt! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 5./"

"A Kovászna megyei Erdősdön, a fele-fele arányban magyar és román lakta faluban már csak egyetlen alsó tagozatos magyar gyermek jár: Bodola Hunor, aki három más nemzetiségű osztálytársával román nyelven tanul; az iskola többi 22 tanulója román anyanyelvű cigány gyermek. A néhány V.-VIII. osztályos magyar gyermek havi 300.000 lejes bérlettel a 4 kilométer távolságra levő Árapatak iskolájába ingáznak. /(kisgyörgy): Nincs már magyar osztály. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 25./"

Háromszék lakosságát hivatalos címere körül évek óta folyik a huzavona a megyei tanács és a prefektúra között. A megyének továbbra sincs hivatalos címere, az egykori címert a magyar vezetésű megyei tanács logóként védte le a Szabadalmi és Védjegyhivatalnál (OSIM), és mindmáig ebben a formában használja. A Horia Grama vezette prefektúra azonban beperelte emiatt a megyei tanácsot. A bíróság alapfokon a prefektúrának adott igazat. Demeter János, a Kovászna megyei tanács elnöke jelezte, Bukarestben nyújtanak be fellebbezést a bírósági döntés ellen. Időközben a megyei önkormányzat ismét kezdeményezte a régi megyecímer hivatalos elfogadását. Ennek érdekében meghirdették a pályázatot, két jelentkező (mindketten magyarok) négy tervet adott le a tanács által kinevezett szakbizottságnak. Mindegyik terv a régi Háromszék-címer egy-egy módosított változata. Az Országos Heraldikai Bizottság már nem egy régi címert jóváhagyott, így elméletileg nincs akadálya, hogy Háromszék egykori emblémáját is hivatalosítsák. A 17. században megalkotott címer megtalálható az 1837-ben épült megyei könyvtár (az egykori megyeháza) épületének homlokzatán. A két világháború között nemcsak a helyi román közösség, hanem a bukaresti hatalom is elfogadta ezt a címerváltozatot. Négy évvel ezelőtt azonban ugyanez a címerterv a helyi románság képviselőinek ellenállásába ütközött. Akkor a román közösség képviselői egy másik címer elfogadása mellett kardoskodtak, melyen a jelenlegi szimbólumok mellett megjelent volna az ortodox kereszt és két árapataki motívumos tányér is. A szakbizottság azonban túlzsúfoltnak találta ezt a változatot. A címertervekről a háromszékiek véleményét is kikérik – mondta el Demeter János tanácselnök. Minden településen kifüggesztik a pályázatban részt vevő változatokat, és a lakosság véleményt mondhat, melyik címertervet tartja jobbnak. /Farkas Réka: Régen címert, ma „logót” használ a tanács. = Krónika (Kolozsvár), febr. 12./ „Semmi nem indokolja, hogy a régi Háromszék-címert újabbra cseréljék” – nyilatkozta W. Kovács András történész, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos kutatója. A szakember kifejtette, címereket csak nagyon kivételes esetben szokás megváltoztatni, a hatályos rendelkezések is csupán annyit írnak elő, hogy a megyecímerek esetében egységes pajzsformát és falkoronát kell használni, a többi motívumról nincsen szó. „Egy címer különben is annál értékesebb, minél régebbi” – tette hozzá a heraldikával behatóan foglalkozó kutató. /L. J.: Minél régebbi egy címer, annál értékesebb. = Krónika (Kolozsvár), febr. 12./

A tervezettnél hosszabb ideig tart Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) nem hivatalos autonómia-népszavazása. A kevés önkéntes miatt ugyanis a város túl nagy falatnak bizonyult a szervezők számára. Ferencz Csaba, az SZNT tájékoztatási alelnöke közölte, az eredetileg február 25-ére tervezett urnazárás határidejét Kovászna megye székhelyén 10 nappal hosszabbították meg. „Tapasztalataink szerint Sepsiszentgyörgy »kiürült«, szinte minden tömbházban van üres lakrész, rengeteg helyen a nagyszülők nevelik a gyerekeket” – mondta el Tulit Attila, az SZNT alelnöke. Számításaik szerint a megyeszékhely lakosságának több mint 30 százaléka nem tartózkodik a városban, sokan külföldön dolgoznak. Öt sepsiszéki településen nem szerveznek autonómia-népszavazást. A zömében román és roma lakosságú Árapatakon, Erősdön, Bácsteleken, Hetén és Előpatakon azért nem lesz autonómia-referendum, mert ezeken a településeken nem találtak önkénteseket. A szavazóbiztosok által bejárt településeken a választópolgárok 72 százaléka válaszolt a feltett kérdésre. Az eddig megkérdezett 12 ezer sepsiszéki lakos több mint 99 százaléka támogatja Székelyföld területi autonómiájának gondolatát, 14 településen pedig mindenki igennel szavazott. /Kovács Zsolt: Elhúzódó referendum. = Krónika (Kolozsvár), febr. 23./

Hosszabb ideje, hogy az árapataki helyi tanács bővíti, korszerűsíti az előpataki és az erősdi kultúrotthont. A munkálatok befejeződtek, az elmúlt héten avatóünnepséget tartottak mindkét településen.,,Tíz esztendeje, hogy nem volt ilyen ünnepség nálunk, Erősdön, de még Előpatakon sem – mondták a résztvevők. – Nagyon gazdag volt a műsor. /(kisgyörgy): Avatóünnepség Székföldjén. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 27./

Háromszék egykori és főleg mai hírességeinek számbavétele folyik a Háromszéki Magyarok Világtalálkozója (2007. augusztus 17-20.) előkészítése ürügyén. Sylvester Lajos tapasztalhatja, „milyen keveset tudunk egymásról, illetve a Kárpát-medencébe és a nagyvilágba szétszóródott földijeinkről”. Hetekkel ezelőtt vette észre, hogy az árapataki születésű Dávid Gyula szerkesztő, irodalomtörténész, sokkönyves szerző, vagy a nyujtódi származású Antal Árpád kiváló egyetemi tanár kimaradtak a háromszékiek névsorából. Hiába az újság, a rádió, a televízió, az internet, ha nincs a közösségnek olyan szellemi mindenese, aki nyilvántartsa az értékteremtő elszármazottakat. Vannak még, akik figyelnek az értékekre, Kisborosnyón Damó Gyula tanító vagy Szentkatolnán Bakk Pál és dr. Borcsa János, Uzonban Széplaki Károly és társai mindig segítenek, ha nevezetes évforduló következik. Komollón többen is elújságolták, hogy falujuk szülötte, dr. Dimény Imre (sz. 1922. szept. 3.), a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a debreceni, a gödöllői és a Pannon Agrártudományi Egyetem díszdoktora, az agrárökonómia nagy hírű szaktudósa, professzor emeritus, volt mezőgazdasági miniszter az idei március 15-én Széchenyi-díjat vehetett át Sólyom László köztársasági elnöktől. A Széchenyi-díjas professzor emeritus tizenhat gyermeket szülő komollói édesanya családjából származik. (Ma már van olyan falu, amelynek az összlakossága ennyi.) Dimény Imre 1945-ben agrármérnöki diplomával kiment Magyarországra, 1951-ben bekerült a minisztériumba. 1954-ben Debrecenbe ,,száműzték”, de egy év múlva újra Budapestre hívták. 1967-ben ő lett a mezőgazdasági miniszter. 1975-ben mint a mezőgazdasági reformok egyik motorját távolították el ― későbbi pályájának alakulását tekintve a legjobbkor ―, ettől kezdve tudását az egyetemi oktatásnak, oktatásszervezésnek és a tudományos munkának szentelte. Dimény Imre önkritikus. Az erőszakos téeszesítések, padlásseprések időszakáról mondta: Bár nem azonosult a történtekkel, keveset tett ellenük. /Sylvester Lajos: Dr. Dimény Imre az asztalfőn (Széchenyi-díjas professzor emeritus). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 21./

Segesvár magyar/református közössége emlék-istentisztelet keretében vett végső búcsút dr. Dávid Lászlótól, korábbi tudós lelkipásztorától, aki 2001-ben nyugalomba vonulva Székelyudvarhelyre távozott. Itt érte a halál július 30-án, kevéssel 75. születésnapja után. Dr. Dávid László /Árapatak, 1932. máj. 25. –Székelyudvarhely, 2007. júl. 30./ jeles értelmiségi családban született. Atyja püspök-helyettes, teológiai rektor, egyik fivére szerkesztő, irodalomtörténész, a másik szintén lelkész. A kolozsvári Protestáns Teológia elvégzése után segédlelkészi minőségben a kolozsvári teológián egyháztörténeti és művészettörténeti szakképzésben részesült. 1958 és 1963 között Székelymuzsna lelkipásztora. Innen ment Segesvárra, ahol lelkészként 38 éven át szolgálta egyházát, szórványsorba került hittestvéreit és a történettudományt. 1963-tól sorra jelentek meg történelem és művészettörténet témájú dolgozatai a Református Szemlében, a Korunkban és más folyóiratokban. 1969-ben elnyerte az egyháztörténet-tudomány doktora címet. Bejárta a Székelyföldet, különösképpen Udvarhelyszéket, fényképezve, rajzolva és leírva a látottakat, készülve fő műve megírására. 1981-ben vaskos kötetben jelent meg, adatolva, lábjegyzetelve, rajzok, fényképek százaival illusztrálva A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. 1988-ban megszervezte a segesvári református egyház és templom építésének centenáriumi ünnepségét. 1995-ben, munkásságának elismeréseképpen Budapesten átvehette a Műemlékvédelemért emlékplakettet. 2000-ben a márványtáblát építtetett Segesváron a templom falába, I. Rákóczi György fejedelemmé választása (1630. nov. 26.). évfordulóján, /Máthé Attila, Fehéregyháza: Búcsú dr. Dávid Lászlótól. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 15./

Romák által elkövetett lopások tartják rettegésben a Kovászna megyei Előpatak lakosságát és elöljáróit. Dumitru Marinescu polgármester a hatóságok segítségét kérte. Beszámolt arról, hogy egyes lakók termését teljes egészében a tolvajok „takarították be”, mások pedig inkább parlagon hagyják földjeiket a sorozatos lopások miatt. A polgármester közölte, a rendőrség nem lép közbe, sőt a romák már a hatóság székhelyének ablakait is betörték. „A gond a községhez tartozó Árapatakon a legsúlyosabb: az itteni romák erőszakoskodnak, attól tartok, hogy odajutunk, mint az apácaiak” – idézte fel Marinescu a négy személy sérülésével végződő konfliktust, amely a Brassó megyei Apáca magyar és roma lakosai között robbant ki augusztus végén. Hozzátette, az árapataki romák esetében volt már példa arra, hogy a rendőr szeme láttára tépték szét a bírságot. „Azzal fenyegettek, hogy felgyújtják a házamat” – panaszolta a polgármester. A legtöbb lopást kiskorúak követik el azért, hogy ne lehessen őket felelősségre vonni. Háromszéken Előpatak községben él a legnagyobb létszámú, a lakosság 70 százalékát kitevő roma közösség. /A romák miatt rettegnek Előpatakon. = Krónika (Kolozsvár), szept. 25./

Megkezdték Árapatakon a református műemlék templom javítását-mentését. A Háromszék megyei műemlékek lajstromán szereplő templomot XIV. századinak tartják a szakemberek, amely azonban az 1658-as tatárbetörés után, 1659-ben, majd 1894-ben lényeges alakításokon ment át. Megmaradt néhány eredeti építészeti elem, többek között a sokszögzáródású szentély, ahol freskótöredékek maradtak fenn. Fülöp Gál László, a háromszáz lelket számláló református gyülekezet lelkésze közölte, hogy a renoválást mentőmunkálatokkal kezdik. /Kisgyörgy Zoltán: Értékmentés Árapatakon. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 20./

Székföldje magyarsága is egyre fogy. Fontos, hogy megtartó erő legyen az egyház a fiatalok, a gyermekek számára. Árapatakon 2002-ben a falu 1407 lakosából 328 vallotta magát magyarnak. Árapatakon a református egyház gondja a magyarság gondja is, mert a római katolikusok száma alig harminc. Most háromszáztízen vannak, tájékoztatott Fülöp László lelkész. Templomos, nemzetiségéhez és vallásához ragaszkodó a maradék árapataki magyarság. Föld- és erdővagyonukat visszaszerezték. Árapatak már szerepel az 1332-es regesztrumban. Volt régi temploma is. Ennek bizonyítéka, hogy a mai, 1665-ben épült templomában freskótöredékek vannak. Van magyarországi testvérgyülekezetük, Szólád község egyházi küldöttsége tavaly Árapatakra látogatott. /Kisgyörgy Zoltán: Árapatakon a végvári szerepet vállalni kell. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 6./

„A választások előtt nem hiányzik egy újabb romák miatti konfliktus” – szögezte le György Ervin, Kovászna megye prefektusa. A prefektus a rendőrség és a csendőrség parancsnokait kérte, hogy vezényeljenek nagyobb számú rendfenntartó erőket Árapatak, Előpatak és Köpec térségébe, hogy folytonos járőrözés révén elriasszák a romákat a bűnözéstől. A többségében romák lakta településeken ugyanis a lakosság sötétedés után nem mer az utcára menni, mivel a bandákba verődött romák ellepik az utakat. „Lopják a mezőgazdasági terményeket, a tűzifát, a háziállatokat és a fémet, az érintett települések több lakója panaszkodik, és az elégedetlenség bármikor újabb konfliktushoz vezethet” – figyelmeztetett György Ervin. Idén már több verekedésig menő konfliktusok volt a romák és a lakosság többi része között. /Kovács Zsolt: Etnikai összecsapástól tart a hatóság. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 7./

Mindössze három óvodáskorú és három iskoláskorú magyar gyerek él Erősdön, a félezres lélekszámú faluban, ahol a magyar lakosság elöregedett. Az oktatási törvénynek megfelelően a falu iskolájában nem működik magyar nyelvű osztály, a magyar gyerekek román csoportokban-osztályokban tanulnak. Ráduly Baka Zsuzsanna helybeli református lelkész vállalta, hogy a magyar nyelvű vallásórák mellett hetente két alkalommal magyar nyelven oktatja az erősdi gyermekeket, hogy majd az ötödik osztálytól Árapatakon anyanyelvükön folytathassák tanulmányaikat. (Kgy. Z.): Erősdön nincs magyar oktatás. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 21./

A koldulásra kényszerített gyerekek számára elhelyező központ kialakítását tervezi Sepsiszentgyörgyön Antal Árpád. Az önkormányzat partnerséget kötne a megyei gyermekjogvédelmi igazgatósággal, és a felújított épületben helyet biztosítana számukra is. „Egyre több koldus jelenik meg a városban, sajnos többségük kiskorú, és nem sepsiszentgyörgyi. Java részük a közeli Előpatakról, Hetéből és Árapatakról származik – mondta el Antal Árpád. – Ez egy jól megszervezett társaság. A szülők elbújnak, míg a gyerekek begyűjtik a pénzt, aztán odaviszik a felnőtteknek. /Kovács Zsolt: Intézet a kiskorú koldusoknak. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 10./

Őrkőn a vallásosság valóban mély gyökereket eresztett, és hatása a mai napig erősödik. Évtizedek óta foglalkozik a katolikus egyház az őrkői cigánytelep lakóival Sepsiszentgyörgyön, és különösen az utóbbi húsz évben e munka kimondottan látványos eredményeket szült. Amióta elárasztották Sepsiszentgyörgyöt az árapataki és hidvégi, illetve az Olton túli, Brassó megyei román cigányok, még inkább szembeszökő, amit Baricz István, a Caritas jótékonysági egyesület felelőse így fogalmaz meg: szentgyörgyi cigányt nem látunk koldulni a városban. Aki végignézi, hogyan viselkednek a hívek az apácakolostor melletti templomban mise közben, az mérheti le igazán, mekkora a változás az alig két évtizeddel korábbi állapotokhoz képest, jegyezte meg Márkus András plébános. A Teréz anya alapította kolostorban a főnök asszony elzárkózott a beszélgetéstől. A rend szabályaira hivatkozott, meg arra, munkájuk eredménye önmagában is beszédes. Teréz anya, aki a világ püspökeivel levelező viszonyban állt, a gyulafehérvári Bálint Lajos érsektől is megérdeklődte, hova lenne sürgős bizonyos szociális gondok megoldása végett – a rend a szegények legszegényebbjeit hivatott szolgálni – apácákat telepítenie. Az érsek tudott Sepsiszentgyörgyön élő őrkői cigányokról, úgy vélte, itt érdemes elkezdeni. Teréz anya négy apácát küldött Szentgyörgyre 1991-ben. Az apácák foglalkoznak a cigány családokkal. Jelenleg harminc gyermek készül első áldozásra. /B. Kovács András: Misszió az Őrkőn. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 22./

Magyarnak lenni jó (Kezdődik az EMNT népszámlálási kampánya)
Kétnapos ifjúsági konferenciával indítja háromszéki, népszámlálást népszerűsítő kampányát az EMNT. A következő három hétben minél több családhoz szeretnének eljutni, tudatosítani kívánják számos, térségünkben élő magyarban, vállalják bátran nemzetiségünket az október 20–30. között zajló országos összeírás során. Jelszavuk: Magyarnak lenni jó!
Nemes Előd, az EMNT ügyvezető igazgatója elmondta, házról házra járnak majd, de plakátokon, szórólapokon is megjelenítik üzeneteiket. Néhány konkrét célcsoportjuk is van, szeretnék megszólítani például a Sepsiszentgyörgyön élő csángókat, akik közül sokan románná váltak ideköltözésük után, azokat a román többségű falvakban élő romákat, akik közül például Árapatakon számosan magyar iskolába íratták gyermekeiket az oktatási-nevelési támogatás elnyerése érdekében. Felkeresik a vegyes családokat, akik gyermekeiket román iskolába járatják, de talán meggyőzhetőek, hogy magyar nemzetiségűnek jelentsék be őket. Közülük viszonylag sokan, körülbelül száz család kérte már a magyar állampolgárságot is – mondta el Nemes Előd. Figyelmet kívánnak fordítani a többségében románok lakta települések magyarjaira, vannak néhányan a Bodza-vidéken, de kis arányban élnek Előpatakon, Árapatakon (talán feltornázható a mostani 18 százalékról 20 százalék fölé arányuk, és ismét kikerülhet a magyar helységnévtábla a falu be- és kijárata mellé), kevesen vagyunk Hidvégen, és 50 százalék alá esett vissza a magyarság aránya Kökösben, Bölönben, Zágonban – sorolta Nemes Előd. Felhívta a figyelmet arra is, a más állampolgárságot firtató kérdésnél csak azok jelentsék be magyar honpolgárságukat, akik már letették az esküt, és jelezte, mindenki figyeljen, nehogy ceruzával írja be a biztos nemzetiségét.Ha rendellenességet észlelnek, jelezzék a 0264 308 208-as telefonon vagy a nepszamlalas@emnt.org e-mail címen. Péntek délután a sepsiszentgyörgyi Lábas Házban kezdődik a Népszámlálás, 2011 című konferencia, amelyen jeles hazai és magyarországi szakemberek világítják meg a népszámlálás kérdésének fontosabb vetületeit.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Népszámlálás: kik lesznek magyarok?
A magyarság perifériáin levő közösségekhez próbál eljutni népszámlálási kampánya során az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Nemes Előd, a szervezet háromszéki ügyvezető elnöke szerint több településen is azon múlik a magyarság számaránya, hogy az ott élő romák milyen nemzetiségűnek vallják magukat. Árapatakon például több mint kétezer románul beszélő roma él, akik magyar állam által a folyósított oktatási-nevelési támogatás miatt magyar iskolába íratták gyerekeiket.
A magyarság perifériáin levő közösségekhez próbál eljutni népszámlálási kampánya során az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). Nemes Előd, a szervezet háromszéki ügyvezető elnöke elmondta, az országos projekt részeként Kovászna megyében is lesz ajtóról ajtóra kampány, szórólapozás, plakátolás, de az egyedi esetekre is próbálnak odafigyelni. Sepsiszentgyörgyön például mintegy 800 csángó család él, akik románul beszélnek, de a római katolikus templomba járnak, őket meg lehet győzni, hogy a népszámláláson vállalják a magyar identitásukat. Árapatakon több mint kétezer románul beszélő roma él, azonban a faluban megalakult a teljes létszámú magyar osztály, ugyanis a magyar állam által folyósított oktatási-nevelési támogatásért, az úgynevezett „magyar pénzért” az itteni romák egy része magyar tagozatra íratta gyerekeit, így ők már magyarul beszélnek. Nemes Előd elmondta, megszólítják a vegyes nemzetiségű családokat is, hiszen felméréseik szerint Kovászna megyében mintegy ezer magyar–román szülő alkotta család él, gyerekeiket általában román iskolába íratják, de a magyar állampolgárságot viszonylag sokan kérték, Sepsiszentgyörgyről mintegy száz család. Megpróbálnak eljutni a háromszéki magyar szórványhoz is, a Bodza-vidéken, Előpatakon, Árapatakon és Hídvégen élnek tejesen elrománosodott magyarok, akik bár anyanyelvükön nem beszélnek, magyarnak vallják magukat: „Sunt ungur!” mondják.
Kökösben, Bölönben és Zágonban átalakult a népesség aránya, a magyarok kisebbségbe kerültek, ám rájuk is figyelni fognak, ígéri Nemes Előd. Mint mondta, Kovászna megyében 16-17 százalékos a romák aránya, három községben, Előpatakon, Nagyborosnyón, Bölönben többségben vannak, és 15 háromszéki községben az arányuk meghaladja a 20 százalékot. Az ügyvezető elnök szerint esetükben kérdéses, hogy amennyiben nem vállalják fel a roma identitásukat, akkor milyen nemzetiségűnek vallják majd magukat a népszámláláson. Nemes Előd arra is felhívta a figyelmet, hogy a népszámlálási űrlapon az egyéb állampolgárságra is rákérdeznek, ám az, aki csak benyújtotta az igénylést, még nem magyar állampolgár, ezt csak azok mondhatják, akik már letették az állampolgársági esküt. Az EMNT zöld számot is működtet a népszámlálás kapcsán, a 0264–308208-as telefonszámon jelenteni lehet majd, ha a kérdezőbiztosok nem töltik ki, vagy ceruzával tüntetik fel a nemzetiséget. Az EMNT az Erdélyi Magyar Ifjakkal közösen szombaton Népszámlálás 2011 címmel szervez ifjúsági konferenciát a sepsiszentgyörgyi Lábas Házban, a konferencia levezető elnöke Balogh Balázs, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének igazgatója lesz.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Felkarolják az egyházakat ott, ahol kisszámú magyarság él
Kovászna Megye Tanácsa az ősz folyamán indítja be a Székely Szolidaritási Programot, amely révén Háromszék azon településein, ahol a magyarság aránya nem éri el a harminc százalékot, nevezetesen Erősdön, Árapatakon és Hidvégen nyújtanak támogatást a közösségmegtartó történelmi egyházaknak. Kovászna megyében – a statisztikai hivatal adatai szerint – községi szinten Előpatakon, Zágonban és Hidvégen élnek kisebbségben magyarok. Igaz, az előpataki románság sincs többségben: a községben a tavalyi népszámlálási adatok szerint, ahová Árapatak és Erősd is tartozik, 4292 személy él, ebből 1689 román nemzetiségű, 427 magyar és 2071-en vallották magukat roma etnikumúnak. Hidvégen is kevés a magyar, mindössze 635. A településnek 2258 lakosa van, ebből 930 román ajkú és 690 roma.
Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke érdeklődésünkre kifejtette, három olyan települést fognak anyagilag támogatni, ahol a magyarság aránya harminc százalék alá esett, viszont van egyháza a helyi közösségnek. Ezen hitközségeknek a megyei költségvetésből különítenek el pénzt a parókiák fenntartására, a templomok felújítására, valamint olyan programokra is, amelyeket az egyház vagy a településeken működő civil szervezet az ott élő gyermekek számára szervez, ilyen például a tanítás utáni gyerekfoglalkozások, vagy bármilyen más, a magyar fiataloknak rendezett tevékenység. Erősdön az 1700-as években épült református templom nemrég a megyei tanács támogatásával és a helyiek segítségével szépült meg. Ez esetben nem csupán meszelésről beszélhetünk, hanem modern, az ingatlan stílusához mégis hibátlanul illeszkedő ablakokat kapott az épület, amelynek mostoha múltjáról csak a mennyezet néhány kazettája tanúskodik. Az erősdi református egyházközség 150 fős, oda tartoznak azok a hívek is, akik Sepsiszentgyörgyön, illetve Brassó megyében élnek, viszont az egyházadót ott fizetik.
Ráduly-Baka Zsuzsanna lelkész tizenöt éve szolgálja a települést, lapunk érdeklődésére elmondta, mindenképpen hátrányosabb a magyarság élete a településen, hiszen a gyerekek román óvodába és iskolába kénytelenek járni, mivel a létszámhiány miatt nem indulhatott el az oktatás az erősdi 1–4 osztályos tanintézményben.
– Éppen ezért azt lehet mondani, hogy eléggé összetartó az erősdi magyarság, az egyházon belül igyekszünk még jobban összekovácsolni a közösséget – részletezte a tiszteletes. – Az itteni gyerekekkel mindent megpróbálunk, indítottunk néptánccsoportot, amelynek nagyon fontos közösségápoló és -erősítő szerepe van a fiatalokra nézve – közölte Ráduly-Baka Zsuzsanna, aki bízik abban, hogy ezzel a támogatással még több hasonló kezdeményezést lehet majd útjára indítani. Lévai Barna
Székely Hírmondó. Erdély.ma

Az illyefalvi pálos rendház működése (1701–1786)
A magyar alapítású pálos rend erdélyi jelenléte a 16. század derekán megszakadt, Berzeviczi Lajosnak és Egri Györgynek a fejedelemség utolsó évtizedeiben végzett székelyföldi magánmissziójától eltekintve a pálosok hivatalosan a 18. század legelején tértek vissza. Behívásukban és letelepítésükben (Tövis, Illyefalva, majd Torda) vezető szerepet vállaltak a székely katolikus főurak (gróf Apor István, gróf Kálnoki Sámuel, gróf Mikes Mihály), akik már korábban is kapcsolatot ápoltak a rend magyarországi elöljáróival, valamint jelentősebb kolostoraival. P. Székely András 1701 tavaszán vette át a pálos rend számára Nagy Mózes plébánostól a Bialis Ferenc költségén Páduai Szent Antal tiszteletére néhány évvel korábban fából épített, gróf Apor István és Henter Ferencné Apor Anna által kegytárgyakkal és haranggal ellátott illyefalvi kápolnát. Ezzel kezdetét vette a több mint nyolc évtizedre nyúló háromszéki pálos misszió, amely feladata a helyi plébánia és elemi iskolája, valamint a hozzá tartozó leányegyházak vezetése, továbbá a reformációt követően plébánia nélkül maradt alsó-háromszéki katolikus közösségek lelki vezetése volt. Illyefalván szerény körülmények vártak a misszióban részt vállaló „fehér barátokra”, egy 1713-as leírás szerint a fából épített rendház mindössze néhány szerzetes befogadására volt alkalmas: egyikük a vidéket járta, és káplánként szolgált a nemesi udvarokban, a másik a plébánia és a rendház állandó adminisztrátora volt. Legfőbb helyi támaszuk Bialis Ferenc és Geréb János nemes volt, ugyanakkor az Apor István-féle alapítványból is részesültek. A barátokat hamar megszerették, mindenki tehetsége szerint támogatta őket, erről több adománylevél, végrendelet tanúskodik. A kezdeti éveket követően, ugyanakkor P. Rácz István házfőnöksége idején zálogon vagy adásvétel útján megkezdték a rendházzal és a kápolnával szomszédos szántók és kaszálók megszerzését. P. Újhelyi Athanáz 1722-ben érkezett Illyefalvára, és közel egy évtizeden keresztül vezette a rezidenciát. Az ő idejében építettek új kőtemplomot étfalvi Gidófalvi Gábor és Hollaki Jánosné Szotyori Ilona költségén, amelyet 1723-ban szenteltek fel.
P. Marton Hilarion házfőnöksége idején (1733–1741) megerősödött a pálos misszió. Jótevőik száma jelentősen megnőtt, az 1730-as évek második felétől pedig tudatos birtokszervezés járult hozzá a rendház gazdasági fellendüléséhez. Az új házfőnök létrehozta a rendházat kiszolgáló és fenntartó birtoktestet, valamint gondoskodott a fizikai munkát elvégző szolgákról és jobbágyokról is úgy, hogy ezzel egy időben az erdélyi törvényekkel, ezen belül is a székely rendtartásokkal is meg kellett ismerkednie. A Magyarországról érkező pálosok földbirtokosként való viselkedése ugyanis gyakran súrlódásokhoz vezetett.
A bő évtizedre nyúló átmeneti időszakot követően a század közepén, P. Nagyidai Mihály első rendházfőnöksége (1754–1755) idején az illyefalvi pálosok újabb építkezésekbe kezdtek: a rendház birtokán, a temető fölötti telken új templomot emeltek a Fájdalmas Boldogasszony tiszteletére, amelynek költségeit nagyszabású anyagi összefogás biztosította. Tevékenységükhöz köthető a sepsiszentgyörgyi plébánia újjászervezése is. A szék Illyefalvához közeli, kálvinista többségű központjában a székely határőrezredek megszervezése, a huszárezredi parancsnokság felállítása nyitotta meg a katolikus egyházi élet felélesztését. A feladatra 1762-től kezdődően a pálosok kaptak megbízást, és az ezredparancsnok lakhelyének udvarán Szent József tiszteletére emelt kis fakápolna igazgatását egészen 1768-ig ellátták. A plébániák újjászervezésével a 18. század második felében a háromszéki pálos misszió folyamatosan teret vesztett, az 1770-es évek végétől már csak egy állandó lakója volt az illyefalvi rendháznak. Utolsó jelentős megvalósításuk a harangtorony felépítése volt 1778-ban, amely számára néhány évvel korábban harangot is öntettek.
A rend magyarországi feloszlatását (1786. február 6.) követően P. Burján Lőrinc, az utolsó illyefalvi pálos atya püspöki hozzájárulással helyben maradt, és a század végéig világi papként szolgált. A rendház birtokai a kincstárra szálltak, amely nagy részüket árverés útján értékesítette. Ingóságaik közül az 1701-től vezetett egyházi anyakönyveken és az 1775-ben öntött harangon kívül könyvtáruk egy része maradt a plébánia tulajdonában.
A rendház könyvei
A rezidencia könyvgyűjteményét feltehetően P. Bencsik Márton alapozta meg az 1710-es évek közepén, maga is több kötettel gazdagítva azt. A rendház legkorábbi tulajdonosi bejegyzése 1716-ból ismert, és a rendház könyveiről vezetett katalógus létéről tanúskodik. A pálos rend szabályzatai alapján a kolostori könyvtárak gondozója, a könyvjegyzékek vezetése a mindenkori házfőnök feladata volt. Így történt Illyefalván is, ahol a század második feléből (1755, 1763, 1768, 1775) származó könyvbejegyzések a gyűjtemény folyamatos gyarapodását, valamint a katalógus vezetését igazolják. Az erdélyi vagy magyarországi rendházak valamelyikéből érkező rendtagok általában két-három évet töltöttek a székelyföldi misszióban, a könyvtár legfontosabb gyarapodási tényezőjét ők, az általuk hátrahagyott magánszemélytől vagy valamelyik rendházból kölcsönzött könyvek jelentették. Az illyefalvi könyvanyagba bekerültek más rendházak, esetenként más szerzetesrendek (jezsuita, ferences) könyvei is. A gyűjtemény a vidék katolikus főnemessége jóvoltából is gazdagodott (árapataki Geréb József, szentiványi Henter Gáspár, zabolai gróf Mikes Antal). A nyolc és fél évtizeden át működő illyefalvi rendház könyveinek túlnyomó részét a missziós tevékenységben hasznosítható prédikációs irodalom, a lelkiségi, teológiai és aszketikus művek alkották. A szerzőség tekintetében a jezsuita irodalom túlsúlya érvényesül. A pálosrendi irodalmat Csúzy Zsigmond mellett Dónyi Gellért és Kollenicz András, valamint Ferdinand Meislseder képviseli. Az ókori szerzők és egyházatyák, püspökök és világi teológusok mellett ugyanakkor további szerzetesszerzők munkái is megtalálhatóak. A kötetek többsége 18. századi nyomtatvány, kisebb részt 17. század végi vagy az említett század első feléből való. Legnagyobb számban a nagyszombati jezsuita egyetemi nyomda 1691–1762 közötti kiadványait találjuk meg. Mellette több kötet származik augsburg-dillingeni, bécsi, kassai, pozsonyi, prágai, velencei, antwerpeni, bambergi, drezdai, kölni, olmützi nyomdákból. A hazai nyomtatványok száma kevés, ezzel együtt a magyar nyelvű nyomtatványok száma is csekély, elsősorban Kassán, Nagyszombatban, Pozsonyban és Egerben megjelent prédikációgyűjtemények.
A tövisi, tordai és nagyváradi rendházak könyvtárához hasonlóan pálos rendtörténeti munkák (pl. Benger, Orosz) is maradtak Illyefalván. A jogi, államtudományi, világi és egyháztörténeti, orvosi vonatkozású művek hiánya azzal magyarázható, hogy ezekhez a környékbeli főnemesi könyvtárakból hozzájuthattak.
Az illyefalvi pálos rendház tulajdonosi (possessori) bejegyzéssel ellátott könyvei közül jelenleg 62 kötetet tartunk számon. Az egykori könyvgyűjtemény pontos rekonstruálása a 18. századi katalógus hiányában bizonytalan, köteteinek száma a 19. századi adatok (vizitációs jegyzőkönyvek) alapján 80–100-ra tehető.
Csáki Árpád
Pálos misszió Háromszéken a 18. században. Az illyefalvi rendház és könyvei, Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy, 2013 (Székelyföldi könyvgyűjtemények 1.)
A Pálos misszió Háromszéken a 18. században című konferencia, kiállítás és könyvbemutató a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban pénteken 18 órakor kezdődik.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Az Őrkő körül
Sepsiszentgyörgy lakosságának óvatos számítás szerint mintegy tíz százaléka cigány származású. Felük az Őrkőn él, a másik része szerte a városban, a látszat szerint kissé civilizáltabb, az integráció útján előbbre jutva.
Nem ritkán botlik az ember egy-egy kolduló kisgyermekbe, de felnőttbe is, ki receptet szorongat markában, s arra kér, segítsd, hogy kiválthassa, mert beteg a gyermek, a felség, az anya. A mi cigányaink, hisz az utolsó népszámláláson is zömük magyarnak vallotta magát, az iskolában magyarul tanulnak, minden választáson az RMDSZ tulipánjára ütik a pecsétet. Néhány, az ő sorsukért felelős emberrel beszélgettem helyzetükről, attól indíttatva, hogy dr. Antal Álmos, a megyei kórház orvos igazgatója egy interjú alkalmával kijelentette, az orvosi ellátáson kívül ezek az emberek sehol nem részesülnek emberhez méltó ellátásban.
Vagy esznek, vagy fűtenek
ANTAL ÁLMOS, a megyei kórház orvos igazgatója: Muszáj a cigánykérdésről beszélnünk, főként azért, mert úgy látszik, ránk, a kórházra hárul annak kötelessége, hogy megoldjuk. Én úgy látom, sehol emberhez méltó szolgáltatást nem kapnak, csak itt, a kórházban. Ennek kapcsán ellenben el kell mondanom, hogy igen súlyos dolognak tartom a gettósodást, mely azt jelenti, hogy egy településen ötvennél több olyan személy él, akinek nincs munkából származó jövedelme, s legalább felének nyolc osztálynál alacsonyabb az iskolai végzettsége. Sepsiszentgyörgyön például óriási szegregátum él, számbelileg közelíti az összlakosság tíz százalékát, Székelyszáldoboson, Bölönpatakon, Árapatakon, Szentléleken úgyszintén. Ha bajban vannak, kihez fordulnak? Mentőt hívnak, kórházba jönnek. Ez nagyon sokba kerül. Nem azt mondom, hogy a költségeket nem képes elviselni az állam, csak azt, hogy igen hátrányos körülmények között élnek, és ezt a külvilág nem hajlandó tudomásul venni. Bajaik mind itt csapódnak le a kórházban. Több mint huszonöt éve követem sorsukat, azóta dolgozom kórházban, s látom, hogy ezek az emberek elveszítették munkalehetőségeiket, gyermekeik nem járnak iskolába, de a betegségeknek ugyanúgy vagy az átlagemberhez viszonyítva még jobban ki vannak téve. – Hallani, a gyermekanyák zöme is e közösségekből kerül ki.
– Majdnem a százat súrolja csak az ebben a kórházban szülő, tizennyolc éven aluli gyermekanyák száma. Egy procedúra szerint ilyenkor értesítenünk kell a gyermekjogvédelmet, rendőrséget. De szemmel láthatóan világuk párhuzamos a mienkkel.
Ezeknek a jelentett eseteknek legnagyobb része, információink szerint egyetlenegy sem került tárgyalási fázisba, már a kivizsgálás szakaszában elakad. Nem arról van szó, hogy boldogítana bárkit is, ha egy embert bezárnak, hanem arról, hogy sem a társadalmi, sem a jogi korlát ez esetekben nem működik. Most nem arról beszélnék, hogy ezek nehezítik munkánkat, hanem a társadalmi jelenségről, miként nő folyamatosan a halmozottan hátrányos helyzetben élő szegregátumok létszáma. Miközben tudjuk, hogy a szegénység, melyben élnek, olyan mély, hogy télen például – kissé sarkítva – vagy esznek, vagy fűtenek. Mi, orvosok igyekszünk emberségesen bánni velük. Hogy ezt a személyzet vagy más betegek, látogatók, miként fogadják, más kérdés. De nem tudok még olyan intézményről, mely ezt a részfeladatot felvállalta volna. Tudom, hogy a beiskolázások száma is óriásit csökkent, azt is, hogy az e közösségekből származó középiskolásokat két kezünkön megszámlálhatjuk. Tetszik, nem tetszik, ezek az emberek is részei életünknek, városunknak, maga az Őrkő is, akár a múzeum vagy a park.
Életformájukhoz ragaszkodnak
Mindenki, aki hivatalból vagy egyszerű emberi szolidaritásból a cigánykérdéssel foglalkozik, elismeri, hogy e területen bokrosak a gondok. Az erős identiltástudattal rendelkező közösséget meglehetősen nehéz megszokott életformájából kimozdítani. Főként mert soraiban az átlagosnál is magasabb a szegénység, a munkanélküliség, a korai házasságkötés aránya, gyors a gyermekszaporulat, rosszak lakásviszonyaik. A megyeszékhely roma lakosságának mintegy fele él szinte gettóba zárva az Őrkőn, másik fele a városban szétszórva, valamivel jobb körülmények között, de ugyancsak a szegénység küszöbén tengődik. A kitörés nagyon nehéz, hisz lakást keveset kapnak, az albérlet drága, ezért elérhetetlen. A roma származású fiatalok nehezen kapnak munkát, és ha a bőrük színe miatt esetleg nem kerülnek hátrányos helyzetbe, gyenge romántudásuk áthághatatlan akadálynak bizonyul.
TANKÓ VILMOS, a város szociális osztályának vezetője mondta el, amikor a cigány emberek szociális támogatottságáról érdeklődtünk, hogy a szegény családok támogatására meglehetősen sokat költ a tanács. Sok és több fajta segélyezés létezik, de arra vonatkozó statisztikáik, hogy támogatottjaik közül ki roma, ki nem – nincs. A utolsó népszámlálás is azt mutatta, kevesen vállalják cigány voltukat. Nálunk magyarnak, a románok lakta településeken románnak vallották magukat. Igen furcsa jelenség: bár életformájukhoz ragaszkodnak, nemzeti hovatartozásukat nem vállalják. Pünkösdre szépen felöltöznek
LAURA DEME bérezett egészségügyi közvetítő. Feladata terhesanya-gondozás és az ehhez kapcsolódó teendők. Mikor munkájáról kérdezzük, szívesen beszél, de azt is fontosnak tartja elmondani, hatalmas civilizációs lemaradás tapasztalható ebben a környezetben. Munkája legeredményesebb részének azt tekinti, hogy sikerült a hagyományos és a körülményeknél jobb higiéniai szokásokra rávezetnie a kisgyermekes anyákat, hogy az orvossal együtt családtervezési ismeretekkel okosabb gyermekvállalásra próbálják nevelni a fiatal családokat, ingyen fogamzásgátlókat juttatnak a termékeny korban lévő asszonyoknak. Az eredmény még várat magára – mondja –, változatlanul magas a zsenge fiatal korban kötött házasságok száma vagy a kiskorú lányok körében a terhesség. Mindkettő következménye a korai iskolaelhagyás. Laura Deme hatszáznál is többre becsüli az őrkői gyermekek számát, akik rossz minőségű házakban élnek, s az utcáról behordott ivó- és mosdóvíz, a villanyáram hiánya megnehezíti életüket. Örömmel beszél arról, hogy valamelyes fejlődést mégis tapasztalni a cigány családok gyermekeikhez való viszonyában, bérmálásra, elsőáldozásra szépen felöltöztetik őket, de ennél is fontosabb, hogy az iskolában is ma már ritkábban látni elhanyagolt gyermekeket.
Sorsukon javítani – kötelességünk
– Valamikor olyan szenvedéllyel és tenni akarással vetette bele magát az Őrkő és az őrkői cigányok élet- és lakáskörülményeinek megváltoztatásába, hogy – nem tudom, szemébe is, de háta mögött cigány vajdának nevezték Czimbalmos Csaba akkori alpolgármestert, jelenlegi városmenedzsert. E feladatot már átadta utódjának, Tischler Ferencnek, de bizonyára elárulja, sikerült-e valamit is megvalósítania régi terveiből.
CZIMBALMOS CSABA: Elégedett nem vagyok, sorsukat látva nem is lehetek, de az elmúlt húsz esztendő alatt mégis sikerült egy-két fontos dolgot megvalósítanunk. Az utcákat úgy-ahogy, kaviccsal feltöltötték, elkészültek azok a bizonyos utcai vízcsapok, ahonnan egészséges vizet kapnak, és sajnos, csak anyagi okok miatt nem tudták ezt a vizet a háztartásokba is bevezetni, tanácsi pénzen újították fel a közösségi házat, helyben orvosi ellátáshoz is jutnak, elkészültek az első esővíz-elvezetők, s a szemétgyűjtés tekintetében mozdultak előre. Változatlanul gondot okoz, hogy a telkeket nem tudják számukra kimérni, a terület ugyanis a hadseregé, s annak idején önkényes helyfoglalás történt. Nagy, gyökeres átalakítási terveim elakadtak, az Európai Unió lakásfelújításra egy fityinget sem ad, így az emberibb lakhatási körülmények megteremtése álom maradt nemcsak számomra, de számukra is. Tény, itt él a város lakosságának legszegényebb rétege, s sorsukon javítani továbbra is feladataink közé tartozik.
Ne ebéddel csalogassuk az iskolába!
Ha csavargó, rosszul öltözött cigány gyermeket lát az ember az utcán – bár ismerjük el, egyre kevesebben vannak –, általában azzal nyugtatja lelkiismeretét – ki egyáltalán foglalkozik e népcsoport gondjaival, gyermekeinek sorsával –, hogy az iskolában vagy óvodában az Őrkőn a Caritas jóvoltából legalább naponta egy alkalommal meleg ételhez is jutnak.
KOSZTÁNDI TERÉZ-t, a közismert katolikus jótékonysági szervezet, a Caritas sepsiszentgyörgyi vezetőjét elfoglaltsága miatt meglehetősen nehezen találtuk meg, végül egy borús reggel ültünk le beszélgetni, s legnagyobb meglepetésemre megerősítette: idén az őrkői iskolás és óvodás gyermekek nem kapnak ebédet. Magyarázni kezdte, hogy az osztrák társintézményük igényesebb, és hosszú távú nevelési programot dolgozott ki Comenius néven. Úgy találták, az ebéddel való iskolába csalogatás meglehetősen primitív, eredménye alig értékelhető, és múlékony. Olyan célok megvalósítását tűzte a helyi Caritas elé, melynek hatása hosszabb távú és maradandóbb. Például a délutáni oktatásra, foglalkozásokra helyezték a hangsúlyt, iskolai mediátort alkalmaznának, de főképp összefognák, egy irányítás alá vonnák a roma gyermekek felzárkóztatási programját. Természetesen az étkeztetési program feladására ama prózai felismerés is kényszerítette, hogy az egyre több gyermek ellátása egyre több pénzbe kerül!
Akkor segítünk, ha ők is akarják
– Minden választás előtt az RMDSZ célba veszi a magyar cigányságot. Ígér nekik fűt-fát, magához édesgeti, s természetesen a tulipánra nyomják a pecsétet. Mégis – huszonhárom év alatt – életük alig javult.
TISCHLER FERENC alpolgármester: Két-három hete munkacsoportot hoztunk létre a sepsiszentgyörgyi romahelyzet feltérképezésére és megsegítésére. Folyamatban ennek a szerteágazó és alapos, ösztönző programnak a kidolgozása. A munkacsoportban alapítványok, a kórház és civil szervezetek dolgoznak. Alapelvük: csak akkor segítünk, ha ők is akarják, és igyekszünk alkalmazkodni az ő elvárásaikhoz. Első lépésként pontos nyilvántartást kell készítenünk az itt élő emberekről, mert sajnos, senki nem tudja, hányan vannak, hány közülük munkaképes, kinek van munkahelye, családonként hány gyermeket tartanak el. Programunk, mely most alakul, formálódik – ösztönző kíván lenni. Fontos például számba vennünk a tartozásaikat a szolgáltatónak. Mondanom sem kell, milliókra rúgnak a büntetésekkel együtt. Ki akarunk dolgozni egy olyan közmunkaprogramot, mellyel – ha rendesen dolgoznak – letudhatják adósságaikat, illetve a tanács rendes munka fejében átvállalja, és törleszti azt. Akik rendesen dolgoznak, azoknak munkahelyet is szerzünk. Természetesen számolunk azzal is, hogy az időhöz, a munkához való viszonyuk teljesen más, mint a mienk. Nem számítunk gyors eredményre, de abban bízunk, ha tíz év múlva másképp néz majd ki az Őrkő és az ott élők, ők is, mi is elégedettek leszünk. – Alpolgármester úr, az idei általános választások kiszámíthatatlanság okán megyénk egy roma parlamenti képviselőt, Nicolae Păunt a képviselőházba juttatott. Járt maguk felé, beszéltek a megyében élő roma lakosság gondjairól?
– Nem, pedig segíthetne, de eddig felénk sem nézett.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Dávid Gyulát köszöntjük 85. születésnapján
Ma ünnepli 85. születésnapját Dávid Gyula irodalomtörténész, író, szerkesztő, műfordító. E nyolc és fél évtized rendkívül gazdag és sokoldalú, olykor az ember tűrőképességét meghaladó nehézségektől és megpróbáltatásoktól tarkított életpályán ível át. Gyula bácsi azonban semmilyen körülmények között, a történelem és a sors nehéz kihívásai ellenére sem alkudott meg, mindvégig meg tudta őrizni hitét és példaértékű emberi tartását.
Dávid Gyula 1928. augusztus 13-án született Árapatakon (Háromszék vármegye). Elemi iskoláit szülőfalujában kezdte, majd 1938-tól Székelyudvarhelyen folytatta. 1947-ben ugyanott érettségizett a Református Kollégiumban. 1951-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar szakos tanári diplomát, de 1951 februárjától már az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségében dolgozott. 1953–1956 között a Bolyai Tudományegyetemen, a 19. század magyar irodalma szakcsoportból ösztöndíjas aspiráns, 1956–57-ben tanársegéd.
Az 1956-os magyar forradalommal való szolidaritásának kinyilvánítása és a halottak napi Házsongárdi temetői tüntetés kezdeményezése vádjával 1957-ben 7 év börtönre ítélik. Szabadulása után, 1964–1965-ben szakképzetlen munkásként dolgozik a kolozsvári Városgazdálkodási Vállalatnál egy víz- és gázszerelő csoportban. Miután visszakapja közlési jogát, 1965 őszétől szellemi szabadfoglalkozású, az Utunk, Korunk, Igaz Szó állandó külső munkatársa. Közben újrakezdi – ekkor már – doktorátusi tanulmányait, s 1974-ben megvédi Tolnai Lajos írói pályájának marosvásárhelyi korszakáról írott disszertációját. Ekkor már 1970-től a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének munkatársa, egészen 1992-ben történt nyugdíjazásáig.
1990–1991-ben az RMDSZ Kolozs megyei bizottságának keretében, 1991-től az újra létrehozott EMKE országos elnökeként vállal közösségépítő munkát. 1992-ben a Magyarok Világszövetsége ideiglenes elnökségében, romániai képviselőként részt vesz az MVSZ II. Világkongresszusának és új vezető testülete megválasztásának előkészítésében. Közben 1992-ben, azzal az elképzeléssel, hogy egy új könyvkiadó alapításával megfelelő feltételeket teremtenek a Kriterion privatizálására, létrehozzák Kolozsvárt a Polis Könyvkiadót, amelynek ma is szerkesztője.
Első cikkét az Utunk közölte 1949-ben. Fontosabb önálló kötetei: Jókai (kismonográfia, 1971), Petőfi Erdélyben (Mikó Imrével, 1972), Tolnai Lajos Marosvásárhelyen,1868–1884. (monográfia, 1974), Találkozások (összehasonlító irodalomtörténeti és román-magyar kapcsolattörténeti tanulmányok, 1976), A romániai magyar irodalom története (tankönyv a 12. osztály számára, Marosi Péterrel és Szász Jánossal, 1977), Erdélyi irodalom – világirodalom (tanulmányok, 2000), Írók, művek, műhelyek Erdélyben (tanulmányok, előadások, 2003).
Fordításában jelent meg Traian Şelmaru Riport az új Kínáról (Fáskerthy Györggyel, 1953), B. Şt. Delavrancea Novellák és elbeszélések (Tanulók Könyvtára, 1956), Şt. Bănulescu Férfipróbák telén (novellák, 1968), Al. Şahighian Az aranysisak (regény, 1968), Adrian Marino Bevezetés az irodalomkritikába (Kántor Lajossal, 1979), Slavici A világ, amelyben éltem (Téka, 1980), Titu Maiorescu: Irodalmi tanulmányok (Téka, 1985) c. műve, Romulus Cioflec Örvényben című regénye.
Szerkesztője, majd a 3. kötettől főszerkesztője a Romániai magyar irodalmi lexikonnak (1980–2010), szerkesztésében készült el az 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára (2006) c. kézikönyv.
1990-ben szerkesztette a Román Sajtófigyelő című kézi sokszorosítású periodikát, az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraalakulásától néhány éven át az Erdélyi Tudományos Füzetek c. sorozatot.
Szabadság (Kolozsvár)

Nagy és magvas kérdésekre rövid vallomás
„Az a huszadik század, amelyet én is átéltem, s az a huszonegyedik, amelybe egy kicsit már belegyalogoltam, annyi hegyen-völgyön, buktatón hurcolt át engem is, hogy évek kellenének azt mind számba venni, arról mind számot adni” – írta lapunk kérdéseire küldött vallomásában Dávid Gyula.
„Születtem a Háromszék megyei Árapatakon, ahol néhány napja kísérték utolsó földi útjára egyik osztálytársamat, Lőrinczi Etelka tanítónőt, szülőfalum messze földön híres népművészetének fáradhatatlan ápolóját. Alig egy hónappal ezelőtt voltam Udvarhelyen osztályunk 66. érettségi találkozóján, amelyre már csak öten jöhettünk el abból a 48-ból, akik 1947-ben együtt végeztünk. Nemzedékemből, baráti és munkatársi körömből is egyre többen vannak azok, akik már nem válaszolnak „jelen”-nel semmiféle földi névsorolvasáskor. Viszont az elmúlt hét végén vettem részt (csak Édesapámékig visszaszámolva) immár 78 tagot számláló szűk családunk legújabb esküvőjén. S utána rögtön jöttünk vissza ide, a Madarasi Hargita alá, a Kápolnási Láz családi tanyájára, ahol hat dédunoka (pontosabban csak öt, mert a hatodik alig két és fél hónapos) várt vissza, folytatni a közös hancúrozásokat, megosztani feleségemmel és a „legszűkebb” családdal az együttlét örömét.
Hogy ezeken túl mi mindennel tölthetném ki a fenti önéletrajzi vázlatot, annak még a vázlatos számbavételére sem vállalkozom. Amit első cikkem megjelenése, 1949 óta az irodalomban elkövettem, arról másoknak kell ítéletet mondaniok. A Bolyai Tudományegyetemen alig néhány hónapot tanítottam – ami ebből fontos, az is inkább a történelem pászmájához tartozik. Az ’56-os magyar forradalommal való együttérzésem kinyilvánításáért reám kiolvasott hét esztendő eseményeinek sok részlete – szerencsére, bizonyára a lélek védekező reflexének köszönhetően – a felejtés mélyére süllyedt, a többit történészek kutatják és kutathatják, lassanként előkerülő periratok alapján. Legfőbbképpen könyvkiadó volnék, hiszen aktív életemből szinte ötven évet ebben töltöttem el, úgy érezve, hogy a mások szellemi termékeinek, múltunk megannyi – elfeledett, vagy erőszakkal feledésre ítélt – értékének útját az olvasó felé egyengető ügyködés mindennél fontosabb. Sok-sok öröm forrása volt (és még ma is az) számomra, amikor ennek hasznáról, értelméről visszajelzést kapok.
Amit elébb zárójelbe tettem, abból talán kiderül: még mindig hiszek a Gutenberg-gallaxis jövőjében. Ami pedig a mi kis közösségünk jövőjét illeti, a hangoskodás nélküli mindennapi közösségépítő munkában, amely megtart minket – minden nagyhangú és nagy ívű politikusi jövőtervek, gyűlölködések és gyűlöletszítások ellenére.”
Dávid Gyula
Szabadság (Kolozsvár)

Kötelékek – kézfogások
A város – Erdély – az ember
Augusztus végi gyöngyszem a magyarországi médiából (tévé, rádió, ebből a szempontból egyre megy) Kolozsvártól távolibb nyári fesztivál kapcsán: „érkeztek résztvevők Felvidékről, Székelyföldről, sőt Erdélyből is.” Vagyis ezeknek a szegény magyar „médiaszakembereknek” fogalma sincs a Kárpát-medencei földrajzról, a Székelyföld az ő tudatukban valahol a mitológiában foglal helyet.
A Farkas utcában, a Kolozsvári Magyar Napok egyik hétköznapján, déli órában gyűjtött beszélgetésfoszlány: „Makfalviak? Mi Kibédről jöttünk.” Idézhetném a Stuttgartból, a szlovákiai Sepsiből s a világ más tájairól az augusztus 18. (a nulladik nap) és 25. között idesereglőket, baráti beszélgetéseinket – az egymásra csodálkozást.
És egy harmadik (ezúttal kettős) idézet: a Kolozsvári beugró című kis kötetünk jól sikerült bemutatóján (ne tessék 50 ezer emberre gondolni!), a Kolozsvár Társaság székhelyén Egyed Ákos hivatkozott a valóban mitologikus figurává lett Bem apó híres mondására, parafrazálva azt a jelenre; annak idején, a Kulcsok Kolozsvárhoz cím alatt még 2000-ben megjelentetett, ugyancsak Korunk-kiadványban a jeles történész így zárta tanulmányát: „Bem kétségbeesett egykori mondása jut az eszembe: »Ha a híd [a piski híd] elvesz, Erdély is elvesz.« S ha Kolozsvár…?”
Régiekről – közeledőben
A régiektől általában távolodni szoktunk; kell egy alkalom, hogy az irány változzék. És kellenek emberek (legalább egy-két ember) az ébresztéshez. Mostanában – újra? – divatba jött a családfakutatás, az „ősiség” a büszkeség forrása, ahol pedig egy nagy családon belül valóban jelentős, netán nemzeti (országos) vagy éppen európai mércével mérve is számon tartandó eredményt lehet felmutatni, ott a leszármazottak összetrombitálása akár közügyi eseménnyé válhat. Ez történt idén augusztusban, a Gödöllő és Hatvan közti kisvárosban, Aszódon, a Genersich-találkozón.
Ha már én is meghívást, majd szót kaptam (70-80 vagy ennél is több, különböző helyekről, az Evangélikus Gimnáziumba érkezett és különböző neveket viselő meghívottak között, anyai nagyanyám révén), két dolgot tartottam fontosnak kiemelni: egyrészt a 19. század második felében és a 20. elején a befogadó nemzet viselkedését, aminek következtében német származásúak sokasága (és tótok, azaz szlovákok, zsidók, románok) lettek-lehettek „jó magyarokká”, mert nem működött, nem úgy működött a nemzeti szabadságharc, a vita Európával, mint manapság; másrészt: a növekvő, még erősen magyar többségű Kolozsvár vonzó városnak számított, egymástól távoli munkaterületek kiválóságait tudhatta, őrizhette magáénak. Ilyen volt például Meltzl Hugó, az összehasonlító irodalomtörténet nemzetközileg elismert egyetemi tanára, és ilyen volt Genersich Antal, aki a kórbonctanban alkotott nagyot, lett akadémikus. Csáth Géza készített róla portrét, a klasszikus tudósok közé sorolva őt, lelkes és szigorú mondatokkal: „A legfontosabb tanítása az volt, hogy az orvosnak látnia kell tudni. Éspedig: látni minden öncsalás, előleges feltételezés vagy kombinálás nélkül. […] Hirdette, hogy a legegyszerűbb, legszerényebb lelki tulajdonságokkal rendelkező ember is sokra, igen sokra viheti, sőt a tudományos vizsgálódásban a tökéletességet közelítheti meg, ha igazi becsületesség van benne és a saját érzékleteit szigorúan, pontosan ellenőrzi.” (Talán nem kell magyarázni, hogy Kosztolányi unokatestvére, Csáth Géza valaki volt a 20. századi magyar prózairodalomban.)
Közelebbi időből, éppenséggel 2013-ból is idézhetők Genersich Antal alakját, emberségét méltató sorok. Tompa Andrea Pozsonyban kiadott regényének (Fejtől s lábtól) egyik főszereplője, egy sajátos stílusú orvosnő elmélkedik Kolozsvár és Pest távolságáról, közelségéről, arról, hogy Genersich tanár úr miért kérte végrendeletileg, „hogy ő Kolozsvárt nyúghasson itten a jó kövér házsongárdi földben. Őt ez a város tette naggyá, így mondotta ő maga magáról, s végrendelkezett…” Aztán Tompa Andrea regényhőse így folytatja: „Lehet, ha Genersich is marad Pesten, mikor éppeg megjött a nagy külföldi ösztöndíjból, mert tanúlt ő mindenkinél, Virchow, Stricker, Rokitansky, az összesnél, ki akkoriban nagy volt, s akkor ő világkarriert csinál. Lehet. Nem tudni. Akkor kellett volna neki adni a tanszéket odafent. S lehet, Pestről tud valaki világkarriert csinálni. De akkor ő le lett küldve ide, Kolozsvárra, hol még semmi egyetem nem volt, csak egy kis orvostani intézet. S mikor ő érkezett ide, az intézet könyvtárában volt szám szerűen 12 darab könyv, s pár műszer, mit már senki nem használt más egyetemeken. Aztán Genersich itten felépített mindent, istenem. Irtóztató nagy dolgokat vitt végbe, csak éppeg a világhírnévtől esett igen messzire. S akkor ez a hatalmas ember, kinek gyermekei úgyszintén elvesztek a háborúban, itten akar nyugodni. Mert ez neki a haza, ez az ő egyeteme, hiába, hogy itten nem volt neki az Akadémia, mi leghőbb vágya minden tudósnak.”
Egy fiatalabb „jövevény”
Genersich Antal Nagyszombaton (1842-ben), Meltzl Hugó Szászrégenben (1846-ban) született. Kós Károly fiatalabb jövevénynek számított Kolozsvárt (születési adatai: Temesvár, 1883), hiszen ő már a kolozsvári Református Kollégium diákjaként érettségizett. Hozzá képest Dávid Gyula (Árvapatak, 1928.) mindenképpen fiatal kolozsvári, ő a székelyudvarhelyi iskolából egyenesen a Bolyaira érkezett, itt készült tovább az egyetemi, a tudományos pályára – aztán jött 1956, majd a hat év börtön, a kirekesztettséget végre feloldó szerkesztői állás a Kriterion fiókszerkesztőségében – a többi pedig ismert. Legalábbis illene, hogy a fiatalabb nemzedékek ismerjék irodalomtörténészi teljesítményét, beleértve a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon újabb (utolsó) köteteinek a tető alá hozását. A hősies munkákból Dávid Gyula sosem fogy ki, ezek közé tartozik a romániai 1956 történetének, résztvevői, megszenvedői adatainak szakszerű összegyűjtése-feldolgozása. A tekintélyes születésnap, a 85. alkalmából Egyed Péter alapos összefoglalást írt a Helikonban (Dávid Gyula, az irodalomtörténész), és itt olyan Dávid-tanulmányokat hangsúlyoz, amelyekre korábban nem eléggé figyeltünk. Ha valakinek, Dávid Gyulának igazán meg lett volna az oka, hogy az őt ért súlyos sérelmek következtében ne keresse az erdélyi magyar és a román irodalom közti összekötő szálakat. Ám a tekintélyes életkort fiatalos tartással megérő irodalomtörténész, a korábbi legjobb erdélyiek örökségéhez hű Dávid Gyula ma is felül tud emelkedni az elfogultságokon, higgadtan mond ítéletet nehéz helyzetekbe került (magyar) kortársairól is. Indokoltan írja róla Egyed Péter, hogy „Dávid Gyula az egyik legkvalitásosabb, eleven erdélyi szellemünk és lelkiismereti emberünk, az olyannyira szükséges, kérlelhetetlenül pontos iránytű.”
Kolozsvár, 2013. augusztus
Sokan, több tízezren mondhattuk újra – szomorú, rengeteg kolozsvárit végleges távozásra késztető évtizedek után –, hogy nekünk ez a haza (erről beszélt Horváth Anna alpolgármester, a főszervező Gergely Balázs és tulajdonképpen Emil Boc is), tulajdonképpen itt van a mi egyetemünk (hátha már innen is világhírre lehet jutni), és talán ismét eleven (lesz) az erdélyi szellem. Persze, régi és új illúziókat a helyükre kell tenni. Számomra érdekesen csengett össze a Jókai utcában, az EME túlzsúfolt termében az ingyen-autonómia (Sabin Ghermannal) s az Apáczai Líceum udvarán az ingyen-gulyás hangulata-illata; természetesen utóbbi rendezvény volt a messze népesebb. (Babgulyás, gombóc, palacsinta – ez a Farkas utcában, öt lej ellenében – „emberi fogyasztásra alkalmasnak” bizonyult, magyarul és románul beszélőknek egyaránt.)
Élmények, első benyomások már-már végtelen sorát kell még végiggondolnunk a Kolozsvári Magyar Napok negyedik kiadásának zárása után. Ahogy nem voltunk kevesen egy nagy grafikus nemzedék ünnepinek szánt kiállítás megnyitóján, 18-án (a Minervában), elmondhatjuk, kevésnek bizonyult a tér (mindenekelőtt a szék) az István, a király főtéri gáláján, augusztus 25-én este-éjszaka, de az emberek türelmesen álltak, akár nyakukban kisgyerekkel; mellettem egy fiatal férfi végig énekelte a Szörényi-Bródy szerzőpáros művét.
Ha nem is arról, hogy mi történt ezen a héten Kolozsvárt, legalább abból kellene néhány emlékképet föleleveníteni, ami igazán tetszett a műsorokból (már ahová sikerült eljutni, túl azon, amit a Kolozsvár Társaság vagy a Korunk rendezett, ahol szövegelni is illett). Meg sem kísérlem belefogni a felsorolásba. Egy dologról azonban nem lehet hallgatni: az emberi tényezőre gondolok. Az egyéni teljesítményekre (szervezésben, művészetben-irodalomban, gasztronómiában stb.) és közösségben (ugyancsak szervezésben, kiadói munkában, művészetben). Sokan vizsgáztak jól, sőt nagyon jól, már azzal is, hogy nem egymásnak feszülve, egymás ellenében akartak kitűnni, kolozsváriaknak és a vendégeknek bizonyítani.
Ennek a hangulatnak a megőrzésével Kolozsvár készülhet a két év múlva esedékes sereglésre, az Európa Ifjúsági Fővárosa rendezvényeire – és reményeink szerint a 2021-es Európa Kulturális Fővárosa megbízatásra. A 2013-as siker növelheti a város önbizalmát, biztathat, hogy annak a kis könyvnek a címlapján látható, megállásra figyelmeztető tábla a piros szélű háromszögben a királyi lovassal egyre többeket késztet majd „kolozsvári beugróra”.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Arról, hogy mi dolgunk a világon*
In laudem – Dávid Gyula
Amikor az Árapatakon 1928. augusztus 13-án született Dávid Gyula szerkesztő, irodalomtörténész csöndesen megérkezik és lelkesítő figyelemmel követi az eseményeket, s ha szól, célokat fogalmaz meg, ha nem szól, lelkifurdalásunk támad; járása-kelése valami egyértelmű úton levés benyomását kelti, mintha kicsit a föld felett is járna...
Pedig csak arról van szó, hogy eszmények útján jár, hogy meglelte szabadságát, amely szerint az élet sokféleségében önmaga számára folyamatosan értelmes feladatokat lát meg, fogalmaz meg és visz jó végre. De ha jobban megnézzük, ez az önmaga – noha szép családot is jelent – nagyon is az olvasni, tudni, érteni vágyó és bízzunk benne: a kincseit el nem herdáló közösség váteszi tagja is.
...Van és mindig is volt dolga a világon: amikor a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakát 1951-ben elvégezve szintén Kolozsvárt az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó szerkesztője volt; amikor ösztöndíjas aspiráns, majd 1956-ban tanársegéd lett a Bolyai Egyetemen. S aztán, szakképzetlen munkásként volt a kolozsvári Városgazdálkodási Vállalatnál, sőt, amikor öt éven keresztül munkanélküli volt, akkor is (1965–70). Vörösmarty szavaival mondom, hogy ereje „szerint és a legnemesbekért” dolgozott a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként is 1970-től nyugdíjazásáig (1992), a Kriterion Romániai Magyar Irók sorozata gondozójaként 22 éven keresztül, a Polis Könykiadó ügyvezetőjeként 1992 óta (többek között a Remekírók Diákkönyvtára sorozat révén), az Erdélyi Múzeum folyóirat, az Erdélyi Tudományos füzetek könyvsorozat, a Romániai Magyar Bibliográfiák, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztőjeként, sőt ennek a 3. kötettől kezdve főszerkesztőjeként, a EMKE elnökeként (1991–1999) és a felsorolás koránt sem teljes. ...A több mint 250 kötet szerkesztőjeként, tankönyvszerkesztőként (A romániai magyar irodalom története), a Reményik-, a Bánffy-életmű kiadójaként, a filológia magas szintű művelőjeként tekintünk ma Dávid Gyulára.
E pálya elején, amelyet a társadalmi szolidaritásban és közvetíthető tudásban összefoglalható eszmények következetes érvényesítése jellemez, az ember társadalmi-politikai kiszolgáltatottsága mint sorsfordító, de nem lélekcserélő próbatétel jelentkezett – akkor, amikor az 1956-os magyarországi forradalom romániai hatásának is nevezhető események bekövetkeztek; voltaképpen az ’56-os magyarországi forradalmat a politikai önkény tisztogatási programja jegyében ürügyként használó romániai államapparátus megtorló akciója révén. A szép irodalomtörténészi-felsőoktatási karrier elé néző, egyébként a közösségért való munkálkodásban mindig is értelmet látó fiatalt koholt vádakkal tartóztatták le 1957-ben és ítélték el hét évre.
Mert korábban egy kollégájával beszélgettek a magyarországi forradalomról és azt nem helytelenítették. Mert néhány diákkal halottak napján kivonult a Házsongárdi temetőbe, felkeresték Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor sírját vagy emlékjelét: erre hivatkozva (és provokációkkal, vallatással, megtévesztéssel, zsarolással gyűjtve a politikai döntéshez hamis bizonyítékokat) távolították el munkahelyéről, egyfajta életútról, vetették alá lelki és testi tortúráknak.
Hogyan tudhatta megőrizni szellemi frissességét, az emberbe az értelmes életbe vetett hitét e hét szűk esztendőben (és az azt követőkben)? Állítása szerint szenvedőből megfigyelővé vált, kiszakította magát abból a kontextusból, amelyben élt: képes volt elvonatkoztatni a körülményektől. Több fogolytársával együtt (hogy csak néhányat említsünk: Páskándi Gézával, Várhegyi Istvánnal és László Dezsővel) a tanulás lehetséges formáit kereste.
Micsoda hét esztendő! Színhelyei a kolozsvári Szekuritáté, a szamosújvári börtön, ismét Kolozsvár, 1959: a Duna-deltai Periprava-Grind, Salcia, Luciu-Giurgeni, Grădina, Stoeneşti, majd újra Szamosújvár.
A könyveket mindig is értékelő családból származó Dávid Gyula maga is könyves ember: az általa írt vagy szerkesztett művek sorából politikai elítéltsége tapasztalatait is megjelenítő, de főleg a méltatlan feledés ellenében megtervezett és megvalósított jelentős munkát emelném itt ki. Az erdélyi 56-osok életrajzi adattárát 2004–2005-ben szerkesztette azokra figyelve, akiknek ügye közvetlenül vagy közvetve, de kapcsolódott a magyar forradalom romániai kihatásainak az ő szavával élve jelenségkomplexumához. Sorstársait is megszólította, az életrajz formát találta mértéktartó és a későbbi értelmezés számára is legmegbízhatóbb szövegtípusnak: a pályák emlékezete tömören és felszólító erővel kerül be az emberi szenvedéstörténet példázatai sorába.
Az emberi méltánytalanság sem cinikussá, sem embergyűlölővé nem tette, életerejét ma sem valamiféle bosszúvágy vagy a kivételesség tudata adja. „Igaz örökséggel új szövetségre lépni...” A hétköznapok egymásra torlódó tennivalóiban a köz fogalmát nem tartja értelmevesztettnek. Jogunk van a saját múltunkhoz, az átéltek megjelenítése is erőfeszítést, összpontosítást, sokféle döntést feltételez. Összehangolt munka, hosszú távú tervezés és a megbecsülés formái nélkül jelenünk és jövőnk bizonytalan, jelzi az eszménykövető, kultúrával politizáló kisebbségi.
Az értelmes feladatokat megfogalmazó, azokat bizakodva, szívós és módszeres következetességgel megvalósító élet: ez ama szabadság, amelyben igazi önmagát megteremtette Dávid Gyula, s amely által mégiscsak közelít eszményeihez az ember.
Adassék néki tisztelet.
*Elhangzott a díjátadó ünnepség alkalmával
Kolozsváron, az 1956-os magyar forradalom évfordulója alkalmából rendezett szerda esti ünnepségen Balog Zoltán, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője átadta Dávid Gyulának a Magyar Érdemrend Középkeresztjét. A magas állami kitüntetést Áder János magyar köztársasági elnök adományozta az író, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő és könyvkiadó Dávid Gyulának a magyar irodalomban végzett kimagasló tevékenysége, irodalmi életútja elismeréseként Augusztus 20-a alkalmából, az átadásra azonban csak most került sor. Köszönő beszédében a kitüntetett örömét fejezte ki, hogy éppen erre az időpontra időzítették az eseményt. Dávid Gyula munkásságát Magdó János, magyar főkonzul és Egyed Emese irodalomtörténész méltatta. A magyar főkonzulátus által szervezett megemlékezésen magyar közéleti személyiségek, egyházvezetők és politikusok mellett Emil Boc polgármester is jelen volt, aki magyarul köszöntötte a jelenlevőket, valamint Mihnea Iuoras szociáldemokrata alprefektus is.
Szabadság (Kolozsvár)

Segítség kell a tanügyi beruházások befejezéséhez Kovászna megyében
Uniós pénzekből fejeznék be a félbemaradt oktatási beruházásokat Kovászna megyében. A tanfelügyelőség pályázatírásra buzdítja az elöljárókat.
A kormány segítségét kérik a Kovászna megyei hatóságok, hogy befejezhessék az évekkel ezelőtt elkezdett tanügyi beruházásokat. A prefektúra egy 13 tételes listát továbbított a Ponta-kabinetnek, melyen olyan épületek szerepelnek, melyek már elkészültek, de az építőt nem fizették ki vagy félbehagyták a munkálatokat, ezért fennáll a kockázata, hogy tönkremennek a félkész épületek.
Keresztély Irma főtanfelügyelő (képünkön) becslése szerint 40 millió lejre lenne szükség, hogy befejezzék az építkezést, kifizessék az adósságokat.
Mint mondta, a székelyföldi megyében Árapatakon vannak valós teremgondok: a faluban nagy számú roma közösség él, a gyerekek száma egyre nagyobb mértékben növekszik, már három váltásban járnak iskolába, ám az oktatási minisztérium még mindig nem hagyott jóvá pénzt a megkezdett építkezés befejezésére.
Keresztély Irma rámutatott, gondot jelent, hogy a megkezdett fejlesztési stratégiákat a különböző kormányok nem fejezik be, hanem mindig újakat kezdenek. „Az úgy nem eredményes, hogy ásnak két alapot, kiöntik a betont, majd jön egy újabb kormány, nem ezt fejezi be, hanem újabb alapokat ásat” – értékelte a főtanfelügyelő.
Emlékeztetett, Baróton az iskolai campus 20 éve épül, és csak 12 százalékban van kész, mert a kiutalt pénzt sem költötték el következetesen az egymást követő városi elöljárók. Ahelyett, hogy befejezték volna az iskolaépületet, kiöntötték a bentlakás, a tanári lakások és más tervezett ingatlan alapját, így a falakra már nem futotta.
Keresztély Irma felhívta a figyelmet, hogy az Európai Unió a 2014–2020-as költségvetési ciklusban rengeteg pénzt szán oktatásra, ezért arra biztatja az önkormányzatokat, pályázzanak a beruházások befejezésére. Remus Pricopie oktatási miniszter legutóbbi háromszéki látogatása során megígérte, hogy 2014-ben befejezik a megkezdett és félbehagyott építkezéseket – mint mondta, a strukturális alapokból hívnak le pénzt a célra.
„A 2007–2013-as időszakból több mint 200 millió euró fel nem használt pénz áll a minisztérium és az önkormányzatok rendelkezésére oktatási beruházásokra. A 2014–2020-as költségvetési ciklusban pedig több mint félmilliárd eurót lehet lehívni” – mutatott rá Pricopie. A tárcavezető szerint országos szinten 1400 megkezdett és félbehagyott oktatási célokat szolgáló épületet leltároztak fel.
Szeptembertől többletóráznak az igazgatók Valószínű, hogy szeptemberre halasztják a költségvetési törvény azon cikkelyének alkalmazását, mely előírja az iskolaigazgatók többletóráit. A költségvetési törvényt nem lehet módosítani, az oktatási minisztériumnál azonban az a megoldás körvonalazódik, hogy sürgősségi kormányrendelettel szeptemberig halasztják a vonatkozó cikkely alkalmazását, hogy tanév közben ne kelljen módosításokat eszközölni – közölte Keresztély Irma. A Kovászna megyei főtanfelügyelő szerint a kormányhatározat visszamenőleg nem alkalmazható, ezért azt tanácsolja az iskolaigazgatóknak, várják meg, hogy lépjen érvénybe, különben azt kockáztatják, hogy a számvevőszék utólag kifizetteti velük ezeket az órákat. A kormányhatározat megjelenéséig és életbe lépéséig legalább két hónapot kell várni. Amint arról beszámoltunk, a költségvetési törvény előírja, hogy azokban a tanintézetekben, ahol a béralapot nem fedezi a fejkvóta alapján kiszámolt keret, az igazgatóknak a korábbi heti négy helyett 14 tanórát kell tartaniuk.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),

Magyar nap Erősdön (Ünnepelt a háromszéki szórvány)
Első alkalommal szervezte meg Kovászna megye tanácsa a Székföldi Magyar Napokat az erősdi református parókia udvarán. Része ez annak a kisebbségi szórványprogramnak, amelyet megyénk olyan településein tartanak, ahol a magyarság lélekszáma nem éri el az összlakosság 25 százalékát.
A népes közönséget Ráduly-Baka Zsuzsanna, a vendégfogadó erősdi református lelkipásztor köszöntötte, és elmondta, hogy a lélekszámában fokozatosan fogyó erősdi magyarság ragaszkodott és ragaszkodik a jelenben is nyelvéhez, vallásához és kultúrájához. „Ennek volt jeles munkálója az eklézsia egykori lelkipásztora, Nagy János, aki harminc éven át lelki gondozója volt híveinek. Személyének emlékezetére építettük az I. Székföldi Magyar Napokat, mert nemcsak lelkipásztora, hanem orvosa, tanítója, bölcs tanácsadója volt a gyülekezetnek – hangsúlyozta a lelkész –, ezért emlékezünk ma a népnevelőre s az ő magyar kultúrát népszerűsítő és közösséget építő munkásságára. Nagy János szervezte meg a református elemi iskolát, népkönyvtárat indított, színjátszó kört alakított a fiatalok számára. Zenei képzettségének köszönhetően kiváló vezetője volt a rezesbandának, s az általa vezetett néptánccsoport előadásai a környező falvakban is sikernek örvendtek. Az ő elképzelésének és kitartásának köszönhetően készült el 1929-ben az új parókia, amelyet a korabeli iratok Kós Károly-imitációként emlegetnek. 1940 és 1944 között e parókia ebédlőjében működött a magyar iskola, és amíg a tanító katona volt, addig ő, a lelkipásztor hét osztályban hetven gyereket tanított. A háború után beálló zűrzavaros idő többé nem kedvezett lelkipásztori munkájának, 1949-ben lemondott állásáról.”
„Elhatározásunk – mondta üdvözlőbeszédében Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke –, hogy a Hunyad és Brassó megyében megkezdett szórványprogramunkat itthon is folytatjuk amolyan belső programként. Hatványozottan figyelünk a három magyar faluközösségre, Erősd mellett Hidvégre és Árapatak magyar lakóira. Októberben és ezt követően novemberben is megszervezzük a Székföldi Magyar Napokat.”
A beszédeket gazdag művészi műsor követte. Az erősdi gyerekek A rátóti csikótojás című darabot mutatták be, énekelt Ráduly-Baka Rebeka. Fellépett a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház Fenyőcske néptánccsoportja, Benedek Csaba székely, Bodor Andrea gyimesi népdalokkal állt színpadra. A műsort az illyefalvi gyermek és felnőtt színjátszó csoport jelenetei zárták. A mikóújfalusi Nagykürt ’95 Fúvószenekar az eseményhez illő számokat játszott. A kulturális program ideje alatt a csíkszeredai magyar konzulátus munkatársai a parókia épületében átvették a helybeliek által előkészített magyar állampolgársági kérelmeket.
Kisgyörgy Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Őrsöket akarnak a romák lakta falvakba
A közbiztonság javítása és az etnikai feszültségek enyhítése érdekében a Kovászna megyei prefektúra csendőrőrsöket hozna létre a problémás háromszéki településeken.
Marius Popică kormánymegbízott hétfői sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján elmondta, a napokban Előpatak és Kézdiszentlélek elöljáróival egyeztetett a témában, akik arról tájékoztatták, a közbiztonság növelése érdekében hozott eddigi intézkedések nem bizonyultak hatékonynak, a községek lakói rendszeresen panaszkodnak a romák garázdálkodása miatt.
Emlékeztetett, a két településen az elmúlt napokban térfigyelő kamerákat is kihelyeztek, de a polgármesterek szerint még így sem tudják elejét venni a bűnözésnek, a csendháborításnak. „A helyi rendőrök folyamatosan járőröznek, ám arra a következtetésre jutottunk, hogy csak a csendőrökkel közösen tudnak fellépni hatékonyabban, ezért javasolni fogjuk a belügyminisztériumnak, hogy hozzanak létre kisebb csendőrőrsöket azokban a községekben és falvakban, ahol a közbiztonság folyamatosan romlik” – mondta Marius Popică.
Rámutatott: a helyzetet súlyosbítja, hogy a prefektúrán már évek óta betöltetlen a romaügyekkel foglalkozó referensi állás, amelyre roma nemzetiségű személyt kellene alkalmazni. Popică elmondta, megváltoztatták a feltételeket: most már középfokú végzettséggel is betölthető a tisztség, és folyamatosan egyeztetnek a roma közösségek vezetőivel, hogy találjanak alkalmas jelöltet, aki közvetíteni tud a romák és a hatóságok között.
Kovács László, Előpatak polgármestere a Krónikának elmondta, a csendőrőrs létrehozása négy évvel ezelőtt is felmerült – azóta rendszeresen szóba kerül –, de alkalmazott- vagy pénzhiány miatt a tervet folyamatosan odázzák.
„Ha a belügyi tárca jóváhagyja a csendőrök alkalmazására vonatkozó javaslatot, mi pár hét alatt meg tudjuk teremteni a feltételeket az őrs berendezésére” – mondta Kovács László. Az elöljáró szerint a községháza közelében van egy épület, amit jelenleg raktárnak használnak, azt adnák át a csendőröknek.
Kovács elmondta, Előpatakon körülbelül 3500 roma él. „Az idősebbek Angliába járnak dolgozni – már rendszeres londoni buszjárat is indult a szomszédos Árapatakról –, a 12–20 év közötti fiatalok azonban rendszeresen garázdálkodnak a környéken. Éjszaka egymással verekednek, összetörik a kerítéseket, a közvilágítást is tönkreteszik” – magyarázta az elöljáró, aki szerint sokan panaszkodnak a terménylopások miatt is.
Mint ismeretes, az augusztus 10-én történt motoros tragédia és az azt követő lincselés miatt tizenkét térfigyelő kamerát szerelnek fel a már meglévő kettő mellé a kézdiszentléleki romasoron a bűncselekmények megelőzése érdekében. A baleset óta kiéleződött etnikai feszültségek ellensúlyozására megerősítették a településen a rendőri jelenlétet, és folyamatosan járőröznek a községben.
A sepsiszentgyörgyi Őrkő negyeddel szomszédos utcák lakói a múlt hónapban írtak panaszlevelet a hatóságoknak, kérve, hogy fékezzék meg a romák által elkövetett rendbontásokat. A beadványban arra panaszkodnak, hogy mindennaposak a lopások, ők pedig nem mernek szembeszállni az ittasan fenyegetőző romákkal.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Közelebb az első világháború háromszéki emlékeihez
Hogyan készültek a háromszékiek a nagy háborúra? Melyik járásból hány férfit mozgósítottak? Mit tett a hátország? Hogyan menekültek a román betöréskor, és miként, hányan tértek vissza? Hogy élték meg a háború utáni igazságtalanságokat, megaláztatásokat a hősök? – minderről kimerítő előadásokban számoltak be az első világháború kitörésének századik évfordulójára a Kovászna Megye Tanácsa által szervezett emlékkonferencián kedden a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
József Álmos helytörténész, a Mire a falevelek lehullanak című, első világháborús emlékeket tartalmazó kötet szerzője levelek, fényképek segítségével az első világháborúban részt vett háromszéki származású embereket mutatott be, valamint háromszéki vonatkozású közérdekű dokumentumokat ismertetett. Vetített képes előadásában haditudósítóról, dálnoki és csernátoni bevonultakról, rétyi katonák hazaküldött leveleiről, a magyar és orosz katonák fegyverszünetben töltött közös koccintásairól, a sepsiszentgyörgyi Ferencz József Kórházban kialakított sebesültellátóban született naplóról, a katonák halálhíréről szóló értesítőkről mondott történeteket, közel hozva a hallgatósághoz a háború emberi arcát is.
Románia háborúba lépését, a román betörés háromszéki történetét, a lakosság kétségbeesett menekülését ecsetelte Cserey Zoltán muzeológus, történész, aki a Sepsi Református Egyházmegye korabeli feljegyzéseiből tudja, hogy a harminckilenc falu közül harminc településről a lakosság többsége elmenekült, hat faluból kevesebben, háromból pedig szinte alig. Az úti cél Békés megye volt, ahol közel fél évet töltöttek a menekülők szeptembertől februárig, amikor különvonattal térhettek haza. Eközben itthon óriási pusztítást, rablást végeztek a románok, köztük is leginkább az árapatakiak és a hidvégiek – ismertette az előadó.
Lőrinczi Dénes, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem mesteri tagozatos sepsiszentgyörgyi történészhallgatója Három­szék a nagy háború küszöbén címmel tartott ismertetőt. Felvezette a háború kitörését előidéző eseményeket, amelyekre szinte azonnal reagált Sepsiszentgyörgy is, hisz gyászlobogót helyeztek ki a középületekre, gyászistentiszteleteket tartottak a meggyilkolt Ferenc Ferdinánd trónörökös temetése napján, és szinte azonnal elkezdődött a kivételes törvények meghozatala, a többrendbeli sorozás, a hátország megszervezése. Az I–III. osztály számára kötelezően megkezdődött a tanév, annak ellenére, hogy nyolcvankét háromszéki tanítót soroztak be, dr. Fogolyán Kristóf főorvos utasítására libatollal töltötték meg a kórházi párnákat, a leányok csuklóvédőket és hósapkákat készítettek kézimunkaórákon, a helyi nőegylet pedig uzsonnával várta a sepsiszentgyörgyi állomáson az első sebesülteket 1914. szeptember 16-án. Decemberben több mint háromezren vonultak be az év végi sorozáson, 370-en a miklósvári sorozóközpontban, 1202-en Sepsiszentgyörgyről és a Sepsi járásból, 689-en az Orbai járásból, 896-an a Kézdi járásból. A fiatal történészhallgató további statisztikai adatokkal is szolgált: 1910-ben Háromszék vármegyének 148 080 lakosa volt, ebből 123 518 magyar, Sepsiszentgyörgyön pedig 8665-en szerepeltek a nyilvántartásban, ebből 8361 magyar nemzetiségű.
A történelmi emlékezésen Gottfried Barna, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye főlevéltárosa bodolai Vén Zoltán életútján keresztül mutatta be az első világháborúban hősi tetteket végrehajtó, a későbbi rendszerek által megbízhatatlannak minősített magyar tiszt sorsát, aki kitüntetések, hősi rangfokozatok birtokában segédmunkásként élte életét a két világégés után, és szociális otthonban hunyt el Balatonbogláron.
Az elméleti ismertetőket követően Nagy Zoltán, az első világháború szakavatott helyi kutatója, első világháborús ereklyegyűjtő a hadi viseletekről tartott ismertetőt, saját gyűjteményéből hozott tárgyak mellett a Székely Virtus Hagyományőrző Huszár Egyesület tagjai segítségével élőben is bemutatta a harci öltözetet és kellékeit.
Konferenciának ugyan nem mondható a tegnapi értekezlet, de családias hangulatú, tanulságos történelemóráknak annál inkább, amelyek a helyi vonatkozások miatt is számíthattak volna sokkal nagyobb érdeklődésre, főként a történelem szakos tanárok és diákjaik részéről.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)