Székelyföld címerei kifestőkönyvben
Csíkszereda – A karácsonyi ünnepek közeledtével Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Ferencz S. Alpár főtanfelügyelő a Székelyföld címerei című kifestőkönyvvel ajándékozta meg a csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola tanulóit december 14-én, kedden.
A kifestőkönyvet Hargita Megye Tanácsának szakemberei a kicsik játszva tanulásának elősegítésére, szórakoztatására, identitásának fejlesztése érdekében készítette. A régi és az új székely címert, valamint Aranyosszék, Csíkszék, Háromszék, Marosszék és Udvarhelyszék címereit tartalmazó kifestőkönyvet a megyei önkormányzattámogatásával Márton Erika rajzolta Mihály János történész ötlete alapján.
– A Székelyföld címerei kifestőst még a karácsonyi ünnep előtt megpróbáljuk a megye összes I–IV. osztályos diákjához eljuttatni – nyilatkozta Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. – Jövő év elején újabb kiadvány megjelentetését tervezzük, amely a székelyföldi városok címerét tartalmazza majd, és egész Székelyföldön terjeszteni fogjuk. erdon.ro

A székely társadalom — Településrendszerünk kialakulása
A székelység a mai Székelyföldre telepedése idején létrehozta ma is fennálló településszerkezetét. Természetesen, a későbbiekben is alapított kisebb településeket, illetve a nagyobbak szétváltak. Egyed Ákos akadémikus-történész úgy véli, hogy a 11—12. században letelepedő székelység falvainak jó része már bizonyosan megvolt.
A legutolsó székely tájegység, székely szék, Aranyosszék településeiről fennmaradt korabeli falunévsor arról tanúskodik, hogy a 13. század második felében itt is kialakult a későbbi településrendszer szerkezete. Mivel a székelyek telepítése összefüggött a határvédelem átszervezésével, ezért nyilvánvaló, hogy ez sokkal gyorsabban történt, mint azt a szakemberek eddig gondolták. E sorok írója úgy véli, hogy székely áttelepítések nagyon rövid idő alatt valósultak meg, alaposan átgondoltak és előre megtervezettek voltak. Azért használom a többes számot, mert a székelység különböző csoportjai nem egyszerre szállták meg a mai Székelyföldet, így a dél-erdélyiek külön, a telegdiek és a marosszékiek más-más időpontban kerültek ide, de a különböző székely csoportok áttelepedése Erdély különböző pontjairól gyors volt. Talán a marosiak nem is ,,telegdi székelyek" voltak, ők Nyugat-Magyarországról, Moson vidékéről érkeztek, és a székelységen belül jól elkülöníthető csoportot alkottak. Nathalie Kálnoky a székelyekről írt tanulmányában ugyanezt állítja. Egy biztos, a telepítés, a letelepedés nem volt spontán jellegű, mielőtt megszállták a benépesítésre kiszemelt területet, alaposan felmérték a tájegység kiterjedését és az ott lakó, többnyire magyar őrségek népességét, lakóhelyét. Támpontunk arra nézve, hogy mennyi idő alatt valósulhat meg egy közösség állatállományának, vagyonának és népének átköltöztetése egy másik –– több száz kilométerre fekvő –– vidékre, nagyon kevés. Az 1200-as évek táján megvalósított székely áttelepítés idejére vonatkoztatva, analógia és okmányokkal is igazolható erdélyi példa az 1334-es betelepítés. A nevezett időpontban –– a magyar király parancsára –– Bogdán vlach (román) vajda néhány ezer főt számláló népét telepítették át a Kárpátokon túlról Magyarország területére (de terra sua in Hungariam), a jórészt lakatlan máramarosi erdőrengeteg völgyeibe, királyi birtokokra. Ennek szakszerű lebonyolítására a király az ország egyik legnagyobb közjogi méltóságát, a kalocsai érseket bízta meg. E komoly szervezést, irányítást követelő feladat megvalósítása kilenc hónapot igényelt. Tény, a különböző székely csoportok áttelepítése Délkelet-Erdélybe néhány hónapba telt. Korábban és ma is elterjedt elképzelés, hogy a székelység letelepedése a mai Székelyföldre, az Erdélybe telepített nyugat-európai néptöredékekével, a szászokéval párhuzamosan, vándormozgalommal, spontán módon, hosszú évtizedek alatt valósult meg abban az ütemben, ahogy a nyugat-európai telepesek érkeztek. Ez azonban téves elképzelés, mert a katonai és a határvédelmi feladatkör nem tette lehetővé e katonailag szervezett társadalom szétszóródását. A gyors, néhány hetes, esetleg néhány hónapos átköltöztetéssel kapcsolatos véleményem kialakításakor figyelembe vettem azt is, hogy az átköltözést egy nagyállattartó, katonailag jól szervezett lovas népcsoport valósította meg, amely alaposan ismerte jogait és kötelezettségeit, amire szabad emberi jogállása kötelezte. Ugyanakkor az említett, a Kárpátokon túlról betelepített közösségekről ezt nem állíthatjuk, mert azok nem nagyállattartó közösséget alkottak, illetve nem katonailag szervezett társadalomban éltek. Elképzelésem szerint a költözésre tavasszal, nyárelőn került sor, mert a zord hegyvidéken időben fel kellett építeni az új szálláshelyeket, ki kellett jelölni a faluhatárokat, miközben a székely közösségeket ismét ütőképes, könnyen és gyorsan mozgósítható katonai rendszerbe kellett szervezni. Határozottan állítom, hogy a székelyek áttelepedése a magyar királyság céljainak megfelelően valósult meg, tehát nem spontán vándormozgalommal. Megfigyelhető, hogy a székelyek a mai Székelyföld különböző tájegységeit nemzetségek szerint szállták meg. A telepítés során ügyeltek arra is, hogy a korábbi nemzetségi struktúrákat, ágakat ne verjék szét, de ha a szükség úgy hozta, újjászervezték és kiegészítették a hiányos nemzetségi kereteket. A vérségi, a nemzetségi szervezési keretek többsége, azok, amelyek organikusan alakultak ki, fennmaradtak, így biztosítva a korábbi katonai szervezési szerkezet működtetését. Először a nemzetségfők, a nemzetségek területét jelölték ki, majd a nemzetségi ágak szerint húzták meg a határokat.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem ismernek bennünket a románok?
Valóban így van? Mert ha igen, fölmerül a kérdés, miért? És ki ezért a felelős? Mert lennie kell. Talán mi? Nemrég a feleségem fölszállt a trolira, de alig ült le, elébe állt egy nő, és tegezve, románul így szólt: „Állj föl!” „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért – jött a válasz –, mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük.” A feleségem nem állt föl, és méltatlankodott, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.
Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magyarul kérdezte: „XY család?” Az ilyenkor szokásos „téves kapcsolás” helyett az illető, válasz helyett, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” Alig két napra rá a feleségem szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Kerékpárját tolva egy férfi közeledett. A kerékpárt a kerítés mellé támasztotta, a feleségemhez lépett, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött, majd továbbállt. A feleségem utánakiáltotta: „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.
Ez a három eset amolyan válaszféle a címben föltett kérdésre. Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Mi vagyunk felelősek? Talán azért, mert amint azt egy kolozsvári újságíró megjegyezte: erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangászklubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész-, bűvész- és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.? De semmi értelme az önvádaskodásnak. Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb. Azért, hogy nem ismernek bennünket a románok, nem a mi, hanem az „egységes nemzetállam” vezetői a felelősek.
A saját intézmény létszükséglet
Iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megőrizzük. És továbbfejlesszük. Közhely, de igaz: nyelvében él a nemzet. Az 1989-es fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk, a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy földönfutókká váljunk. Vagyis kivándoroljunk. Egyszóval föl akart számolni, el akart tüntetni bennünket. Egy volt szekus tiszt által az 1990-es években nyilvánosságra hozott adatok szerint 1977-ben Ceauşescu utasítására, a titkosrendőrség egy húszéves terv, a Tiszta Románia megvalósításához látott hozzá. Ennek célja az eszelos zsarnok által veszélyesnek minősített öt kisebbség – a német, a magyar, a zsidó, a cigány és a török – teljes felszámolása volt. Közülük is a legnagyobb létszámú, a magyar volt a fő cél. Ez ellen semmit sem lehetett tenni. Ráadásul a sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, szekértolók, talpnyalók itthon és külföldön egyaránt azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. Aki ne adj’isten mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt.
Az „egységes nemzetállam” építése, ha enyhébben, de töretlenül folytatódik. Most is be akar olvasztani bennünket. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges minél több saját intézet, szövetség, egyesület stb. Az „egységes nemzetállam” kitervelőinek és megvalósításán szorgoskodóknak soha nem volt és ma sincs tudomásuk Szent Istvánnak fiához, Szent Imréhez szóló intelmeiről, melyben többek között „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő” figyelmeztetés is szerepel.
Történelem: hazugság és szégyentelenség
Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. Ezek alapján megismerhettek bennünket? Bennünket ideiglenesnek, átmenetinek tartottak, akikkel emiatt nem is érdemes foglalkozni. Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, a „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen ferde szemmel kezdtek nézni ránk. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis „az évszázadok során az örökös őslakók mellé telepedtek” minősítésével. Volt idő, mikor az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évig tartó háború után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Az efféle „ismereteken” felnőtt nemzedékek megismerhettek bennünket? Mindennek gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.
A nem ismerés alapja a hazugság
A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk. És ezért gyűlölnek egyesek. Természetesen vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is úgy vélik egyesek, hogy nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Meg hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Meg a múzeumokkal. És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival?
A magyarok között is akadnak, akik szerint új himnuszra lenne szükségünk a több mint százötven éves avíttság helyett. Mert ez csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője, épp azt vetette föl, hogy mikor lesz a románoknak végre olyan himnuszuk, amelyik legalább száz évig megmarad. Mások Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolják. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több könyveket adna ki, melyek az ún. dák–román folytonossági elméletet cáfolják? Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a Kolozs megyei RMDSZ által kiadott Puntea – melynek egyik kezdeményezője, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.
Ami a megoldást elősegítené
A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el az iskolában is tanítani. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Néhány éve lehetőség nyílt arra, hogy egy-egy tantárgynak több tankönyve is legyen. Így az egyik történelemtankönyv, román tanárok szerzeménye, az úgynevezett dák–román folytonossági elmélet mellett a románoknak a Balkánról a Dunától északra való bevándorlása elméletét is ismertette. Ez ellen azonban többen hevesen tiltakoztak. Alaptalannak, hazugnak minősítették, így nem lett belőle iskolai tankönyv. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének Erdély őslakói, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Nádas, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve szintén magyar eredetű.
Elősegítené megismerésünket, ha ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező lenne az illető kisebbség nyelvének, rövid, de valós történetének a tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a kb. hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezenkívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és tanárképző főiskola működik. De a helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elöl a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, a finn a második. Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. A Székelyföldön is. A pénzeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így pl. a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is. Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is annak, hogy a románok az iskolában magyar nyelvet tanuljanak. Úgy gondolkodnak ma is, mint a bukott hatalom egykori képviselői, akik évről évre gondosan kigyomlálták a Kriterion kiadói tervéből a románoknak szóló magyar nyelvkönyv és a magyar–román nagyszótár kiadását. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem végre rájönnének, hogy ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.
Asztalos Lajos
A szerző kolozsvári helytörténész
Krónika (Kolozsvár)

Megjelent a Történelmi Magazin
A folyóirat szeptember–októberi (9–10-es) összevont számában (ezentúl nem havonta, hanem kéthavonta jelenik meg) a magyar történelem rovatban olvashatunk Kolozsvár elrománosításáról, Aranyosszékről, az első és a második világháborúról.
A politikademográfia rovat témája a 2011-es romániai népszámlálás statisztikai csapdája. A jeles személyiségek rovatban Puskás Tivadarról, Kalkuttai Teréz anyáról, Meráni Gertrúdról kapunk összefoglaló ismertetést. A helytörténet-politika rovat Székelyföld képi autonómiáját, a kommunista diktatúra embertelenségét mutatja be. A szokásos humor és vidám tárcák, keresztrejtvények, a Jó játék a nyelvi játék!, természetismertetők is érdeklődésre tarthatnak számot. A széles körű tematika révén a folyóirat nemcsak magyarságtudatunkban erősíthet meg, hanem lehetőséget teremt a kikapcsolódásra is. A folyóirat borítóján a kolozsvári Szent György-szobor látható. A Történelmi Magazin megrendelhető a 0740 026 450-es telefonon vagy a gyula.kadar@gmail.com e-mail címen. Példányonként megvásárolható a H–Press lapterjesztő standjain, Sepsiszentgyörgyön a Diákboltban is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékműavatás Déván (A Magyar Szórvány Napja)
Jó, hogy van egy olyan nap, amikor arról beszélhetünk, mi a teendő, hogyan tudunk közösen gondolkodni és tenni mi, a szórvány- és tömbmagyarság tagjai.
A mai nap az ünnep mellett a munka napja is, amellett, hogy számot vetünk az elmúlt huszonkét év megvalósításairól, meg kell fogalmaznunk a következő évek célkitűzéseit is – hangsúlyozta Winkler Gyula EP-képviselő a Magyar Szórvány Napja alkalmából szombaton tartott dévai szórványkonferencián. A rendezvény fénypontját Barcsay Ákos erdélyi fejedelem emlékoszlopának leleplezése jelentette.
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke beszédében a nap fontosságát emelte ki, példaértékűnek nevezve a székelyföldi megyék által kezdeményezett Összetartozunk programot, mely együttműködést eredményezett Beszterce-Naszód, Temes, Fehér, Hunyad és Szeben megye, valamint Aranyosszék magyarságával. "A Minden magyar számít szlogenünk nem csak tegnap, a népszámlálás alkalmával volt aktuális, hanem ma és holnap is annak kell lennie. Jelmondatunkat a mindennapi munkával és tetteinkkel tudjuk aláhúzni és megerősíteni" – mondta zárszóként Kelemen Hunor. Dézsi Attila Hunyad megyei prefektus arra figyelmeztetett: "Mi felkiáltójelként vagyunk itt, Dél-Erdélyben az összmagyar nép számára. Ha a végvárak elesnek, a fő vár porladozni fog. Merjünk lenni, és merjünk alkotni."
A konferencián részt vett Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke is, aki javaslatként fogalmazta meg: a Székelyföld ne legyen kedvezményezettje a különféle pályázatoknak, a Communitas Alapítvány kiírásaira csak a szórványban dolgozó szervezetek pályázhassanak. "A szórványmegyékben tevékenykedőknek nagyobb támogatásra van szükségük. Itt az ideje annak, hogy tegyük lehetővé a pozitív diszkrimináció alapján: ott, ahol nehezebb, ott segítsünk rá a munkára" – mondta. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke az Összetartozunk programot ismertette, kiemelve: "Akkor lesz erős továbbra is Székelyföld, ha Erdélyben tudjuk stabilizálni azokat a közösségeket, ahol kisebbségben van a magyarság. Székelyföldnek belső anyaországként kell működnie a szórványmagyarság számára."
A politikusok után Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője osztotta meg gondolatait: "Élhető az élet magyar emberként a szórványban is. Álmainkat, céljainkat itt is valóra tudjuk váltani. 2300 gyereket nevelünk Dél-Erdélyben, és soha nem ért sem engem, sem a gyerekeket bántódás amiatt, hogy magyarok vagyunk. Ezek tények, amelyek biztonságot adnak. Értékelem ennek a konferenciának a hangnemét, és egyetértek vele: nem a vészharangokat kell kongatni, hanem közös célokon és ezek megvalósításán kell gondolkodnunk, partnerségben a helyi hatóságokkal." Beszédében szorgalmazta az óvodák és általános iskolák támogatását a kis szórványtelepülések esetében. "Ahol valakik mernek és összefognak, ott az álmokat valóra lehet váltani" – volt rövid beszédének fő üzenete.
A nap fénypontját Hunyad megye első köztéri magyar emlékművének, Barcsay Ákos erdélyi fejedelem emlékoszlopának az ünnepélyes felavatása jelentette. "Amikor a múlt értékeire figyelünk, akkor természetes, hogy a múlt felé fordulunk. A mai nap a múlt felé fordulásnak és egyben a jövő tervezésének a napja, amikor Barcsay Ákos fejedelemnek emléket állítunk. Ma a XIX. században felállított és a XX. században halálra ítélt emlékét újra kihozzuk a köztérre" – hangsúlyozta Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter. Nagybarcsay Barcsay Ákos, az egykori Déva vár birtokosa, Hunyad megye főispánja, Erdély fejedelme tiszteletére a XIX. században emeltek emlékművet a Barcsay-birtok egyik parkjában. A parkot 1947 után megszüntették, mezőgazdasági területté változtatva, az emlékmű a közelmúltig egy kukoricás közepén hányatott sorsban árválkodott. "Merjük tisztelni múltunkat, elődeinket és hőseinket" – hangsúlyozta ünnepi beszédében Dézsi Attila prefektus, az emlékoszlop restaurálásának és köztérre állításának kezdeményezője. Az emlékművet Kelemen Hunor és Marcel Morar, Déva alpolgármestere leplezte le.
Délután a demográfiai tendenciákról, a nagyvárosi szórványról, valamint az EMKE Magyar Ház-programjáról tudhattak meg többet az érdeklődők. A szórványkonferencia a hozzászólások után zárónyilatkozat elfogadásával ért véget. Ezt követően a dévai Művész Színházban megtartott gálaesten a Kézdivásárhelyi Városi Színház Szép Ernő Lila ákác című darabját mutatta be. Tegnap a Déva közelében található Marosillyén, Bethlen Gábor szülőházában ünnepelték meg a fejedelem születésnapját és a Magyar Szórvány Napját, ahol reneszánsz gyermekelőadásra, Bethlen Gábor életéről szóló műsorra, valamint dokumentumfilm-vetítésre került sor. Ugyancsak tegnap a szórványprogram keretében Tamás Sándor és Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere Nagyenyeden újabb együttműködési szerződést írt alá.
Megalakult az EMNT Szórványtanácsa
A Szórványtanács megalakulásával, annak konkrét struktúrájának, céljainak meghatározásával zárult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett Konferencia az Erdélyi Szórványért második, Brassóban szombaton szervezett tanácskozása. A Szórványtanács vezetésével Szegedi László református esperest, a kőhalmi szórványközpont vezetőjét bízták meg, aki hangsúlyozta, a szórványkérdést depolitizálni kell. Kiemelte, az új munkacsoportból kihagyhatatlan az egyház, az iskola és a civilek, valamint újra be kell vonni a vállalkozói réteget, amely saját forrást is biztosít majd a munkacsoport programjaihoz. A Szórványtanács körülbelül egy év alatt kívánja feltérképezni a szórványmegyék településeinek jelenlegi helyzetét, valamint az ott élő magyarok gondjait, és személyes felkeresések, kérdőívezés, statisztikai felmérések előzik majd meg a konkrét megoldáscsomagot. (vop)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aranyosszék megerősítette kapcsolatát Hargita megyével
Akkor teljes egy székely–szórvány együttműködés, ha emberek között, civil szervezetek, egyházak, települések, iskolák szintjén alakulnak ki kapcsolatok – mondta Borboly Csaba Tordán az Aranyosszék és Hargita megye közti 2011 októberében az Összetartozunk szórványkonferencia keretében aláírt együttműködési szerződés megújítása után. Hargita Megye Tanácsának elnöke hangsúlyozta, Székelyföldnek többet kell vállalnia a szórványban élő magyarságért. Józsa Lajos unitárius lelkész, a szerződés másik aláírója szerint az utóbbi ötven esztendő átütő sikere volt, hogy 2008-ban önálló magyar tannyelvű iskolát indítottak Tordán. Az ünnepélyes szerződés-aláíráson részt vett Máté András Levente képviselő is, aki kijelentette, Székelyföld és a szórvány kölcsönösen egymásra vannak utalva, egyik a másik nélkül nem tud meglenni. (hírszerk.) 
Transindex.ro

Frigyre lépni a szülőfölddel – A székelység története: – sikertörténet
Egyed Ákos akadémikus legújabb kötete, A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (Pallas-Akadémia Csíkszereda, 2006) Székelyföldön sikerkönyv, a hatodik szerzői estre Sepsiszentgyörgyön már az ezres példányszámon felüli újranyomott kötetek kerültek, s a találkozó résztvevői közül többen több példányt is dedikáltattak a szerzővel. A könyv sikerének több összetevője van, mindenek előtt Egyed Ákos személyi hitele, az erdélyi történetírók, a találkozón név szerint is említett Benkő József, Szádeczky Lajos, Orbán Balázs nyomdokain járó írói-emberi következetessége, a szülőföldszolgálat általuk felállított mércéjének tisztelete. A siker forrása az is, hogy az ugyancsak a Pallas-Akadémia gondozásában 1998-ban megjelent két kötetes Erdély 1848-1849 megjelenése után hamarosan közkedvelt, népszerű olvasmánnyá vált, eredményesen tudta összehangolni a tudományos kutatás adatait és tényeit a tudománynépszerűsítéssel. Szóval a „jót, s jól, ebben áll a nagy titok” helyzetével és állapotával van dolgunk, Egyed Ákos oly módon „szánt és vet”, hogy nem kell másra hagynia, könyveivel, tudományos közéleti szerepvállalásaival maga is meghozhatja az áldozatot.
A jeles szerző miért is nevezi szinte kihívásként sikertörténetnek a székelység történetét? A válasz olyan egyszerű, mint amilyen kézenfekvő: a székelység, „annyi balszerencse közt, és oly sok viszály után” mindmáig megmaradt és együtt maradt ősi szállásterületén, a Kárpátok dél-keleti sávjában. A történelmi Erdély magyarsága Székelyföld kivételével elfogyott, sziget- vagy szórványmagyarsággá vált, kisebbségbe szorult.
Egyed Ákos hatalmas történeti tényanyag birtokában gondolja újra, hogy a székelység megmaradásnak mi a titka és mi a nyitja. Könyvét négy fejezetre tagolja. Legelőbb A székelyek a magyar királyságban, ezt követően Az erdélyi fejedelemség korával ismerkedhetünk meg, harmadik históriai stáció A székelyek a Habsburg birodalomban, majd, zárófejezetként A székelyek az Osztrák-Magyar Monarchiában győz meg arról, hogy a székely megmaradás nagy titka az autonómia, az önkormányzatiság, a székely szabadságjogok bármi áron, vérrel, az élet árán is megvédendő következetessége. Miután ezt a tanulságot a könyvből összecsomóztuk, fogalmazzuk meg, hogy a könyv általános sikerének az alapja, az, hogy az olvasó számára egyértelművé teszi: azért alakulhatott így a különböző történelmi korszakokban a székelység sorsa, mert képes volt évszázadok hosszán át arra, hogy az elkerülhetetlen változásokhoz alkalmazkodjon, de szabadságát, közösségi jogait és ennek gyakorlását képes volt fegyverrel, diplomáciával és tollal is megvédeni.
Ez történik a magyar királyság idején a 16. századig, az erdélyi fejedelemség létrejöttéig.
Egyed Ákos a székelység magyar királyságbéli sorsának taglalását megelőzően, bevezető helyett a népcsoport sokat vitatott eredetéről is szól. Ebben a bozótosban az egymásnak feszülő elméletek és ellentétek miatt nehéz ösvényt vágni. A szerző négy székely eredetet firtató históriai áramlatot vázol fel. A sort Anonymusszal nyitja, s amúgy „magyar módra” a Névtelen Jegyzőt nem oktatja ki, „nem leplezi le”, hanem megállapítja, hogy P. Dictus Magister és az őt követők nyomán az egész magyar középkorban szilárdan élt az a hit, hogy a székelyek Attila hunjainak a maradványai. A Névtelen Jegyző szerint tehát a székelyek Pannóniában csatlakoztak a magyar honfoglalókhoz s egyik vezérükkel indultak Erdély felé.
A 13. század jeles krónikaírója, Kézai Simon is azt írja, hogy a székelyek a hunok maradványai, „s mikor hírét vették, hogy a magyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Oroszország végeire, s miután együttesen Pannóniát elfoglalták, abban részt kaptak, de nem Pannónia síkságán, hanem a blakokkal együtt a végek hegyeiben nyertek osztályrészt.”
A hun származást vallja a későbbiek során a székely történelem és kultúra nagy kutatója, Orbán Balázs, de ezt fogalmazza meg sok jeles erdélyi történetíró is – Nagyajtai Kovács István, Jakab Elek és Kőváry László is.
Egyed Ákos könyvében nyomatékosítja, hogy a székelység többsége ma sem mond le a hun származás hagyományáról, s azt vallja, hogy ez a népcsoport már a magyar honfoglalás előtt a Kárpát-medencében volt.
Ehhez az elmélethez és meggyőződéshez kiegészítésként annyit fűzhetünk hozzá, hogy a mai török népek körében mélyen meggyökerezve él a magyarok, s ezen belül a székelyek hun származása, s Attilát a magyarok és az ótörök népek közös őseként tisztelik. A hun-török rokonság lehetőségét Hóman Bálint sem vetette el.
A történészek jelentős csoportja a magyarsághoz csatlakozott rokonnépnek tartja a székelyeket, a harmadik elmélet szerint a székelyek eredetileg is magyarok. Egyed Ákos kiemelten foglalkozik László Gyula „kettős-honfoglalás” elméletével, majd a maga véleményével zárja az eredetet taglaló fejezetet: „E könyv szerzője olyan „csatlakozott” népet lát a székelységben, amely a magyarral nagyon közeli rokon lehetett, hosszú ideig együtt élt vele, magyar anyanyelvűvé vált, s a honfoglalás előtt betelepedhetett a Kárpát-medencébe, így a csatlakozás már itt történhetett. (kettős honfoglalás). Tény azonban, hogy a székelység, amióta írott történelmünkben feltűnt, magyarul beszélt s magyarságát sohasem tagadta meg.”
A székelység rövid történetének leginkább újragondolt időszaka a népcsoportnak a magyar királyság keretében elfoglalt helye és szerepe, székely identitásának megőrzése, az az időszak, amikor a szállásterületből haza lesz.
A szerző kiemelten foglalkozik az első nagy megpróbáltatással, a tatárjárás és a székelyek viszonyával. Megállapítja, hogy miután megtelepedtek a székelyföldi szállásterületet felosztották a nemzetségek (hadcsoportok) között, tehát már akkor kezdik kialakítani területi-közigazgatási szervezeteiket, a székely székeket. Ezekhez igazították az egyházi és a hadrendszert, a székelység minden tisztséget az önmaga soraiból választott személyekkel töltetett be, kivéve a székely ispánt, akit a király nevezett ki.
A letelepedés első tűzpróbája az 1241-es mongol betörés, a mohi csata utáni kárpát-medencei állapot, amikor is a tatár pusztítások következtében az egész terület siralomvölggyé vált, kivéve terra Siculorum-ot, amelyet, a feltételezések szerint nem ért akkora pusztítás, mint az ország többi részét. Ennek közvetett bizonyítékai vannak: mindjárt a tatárjárást követően a székely csapatok hadjáratokban vesznek részt, V. István király hadi érdemeikért a Kézdi székelyeknek adományozza a mongolok pusztítása miatt lakatlanná vált Aranyos földjét, ahol rövid idő alatt 18 falut alapítottak, s létrehozták a hetedik székely széket.
Székelyföld autonómiájának megalapozása a székely önigazgatás intézményeinek, a székely nemzetgyűlésnek, a székeknek és a falvaknak a rendszerbe szervezése volt, az a folyamat, amelynek eredményeképpen a szállásterületből mintegy évszázadnyi idő alatt létrejött terra Siculorum, Székelyföld, azaz a székely haza. A székelyek a magyar királyság keretében bekerültek az országos társadalmi erők körébe, helyük volt az országgyűlésben. A királyi vármegyéktől elütően minden székely széknek saját hada volt, létrehozták az általános közgyűlés, a nemzetgyűlés intézményét, a székeknek is joguk volt közgyűlések meghirdetésére. Érdekes és izgalmas dolog, hogy az ispán által összehívott nemzetgyűlésnek nem volt állandó székhelye, mai fogalmakat visszavetítve „vándorgyűléseket” is tartottak, s a székelyföldi köztudatban a települések közötti versengésben-vetélkedőkben még ma is sorolják, hogy az adott faluban hány „országgyűlést” tartottak.
A székely településrendszer, a faluhálózat kialakítása, a városok megjelenése, ezek hierarchiába sorolása és megnevezése erős magyar identitásról tanúskodik. Ennek bizonyítására Egyed Ákos Bogáts Dénes nyomán a szállás, falu, község, vár, város szavainkat a legrégibb magyar megnevezések között emlegeti, s ezekhez társítja a települések részneveit, a ház, lak, temető, sír, szer, szeg (falurész), táj, út, határ, dűlő, nyomás szavainkat.
A falurendszer kialakításával a székelység végleg hazát teremtett a maga szállásterületén. Ezt, jellemző módon saját szavaiba öltöztette, önigazgatási szervezettségével, intézményeivel és fegyverrel is védelmezte minden elidegenítési és rombolási szándéktól. A szülőföldhöz ragaszkodás, a szülőföldszeretet ebben a rendszerszerűen megszervezett és működtetett hagyományban gyökerezik.
Szövegemből kiszólva mondom, hogy ez a nyitja annak, hogy amikor a falurombolás, a nyelvi tiltások időszaka ránk rontott, a székelység akár ösztönösen, akár tudatosan úgy védte, védelmezte saját szavait, mint valaha az országhatárt vagy a várait, Kányádival szólva ezekben az ínséges időkben hozzálátott, hogy „begyűjtse az anyanyelvi szókat”. Abban az időszakban, amikor a településneveket – szülőfalunk nevét – nem lehetett magyarul leírni, az újságírók, de mások is kultuszt teremtettek, hogy a jelentéssel bíró gyönyörű tájnevek tömkelegét írásaikba, a közbeszédbe építsék, s ily módon egy tiltott szó mellé testőrként őrző-védő szolgálatot teljesítve tucatnyi szemléletes kifejezést állították.
Számunkra ezért furcsa, hogy a legalattomosabb és eredményesebb falurombolást a szülőföld öleléséből rég kiszakadt csoportosulások a Kárpát-medence sok helyén mondhatni zokszó nélkül vihetik végbe.
Témánkhoz visszatérve Székelyföld katonai szervezettsége, katonai rendje, önkormányzati intézményei, önálló jogrendje, az öröklött szabadságjogok olyan védettséget biztosítottak számára, amely a fennmaradását, s a hatalmas vérveszteségek, az elvándorlás kényszerítő körülményei ellenére a föld megtartó erejét növelték. S amikor az öröklött szabadságjogok, az autonómia veszélybe került, képesek voltak saját elöljáróik, akár a király, később az erdélyi fejedelmek ellen fordulni. Fegyverrel is. De a pártütők ellen is maguk szabtak törvényt. Egyed Ákos „rövid története” alapjában és mélyen áthallásos mű, az erdélyi, illetve a székelyföldi autonómia törekvéseknek olyan históriai megalapozása és támasza, amelynek széleskörű ismertsége nem csak a székelység számára lenne hasznos. Lefegyverző és megszégyenítő fegyver azok számára, akik közönnyel viseltetnek a magyar megmaradás ügye iránt, mert ezt, sok esetben az anyaországnak vélt térség közepén is veszély fenyegeti.
A könyvnek, ajánlott olvasmányként ott kellene lennie minden magyar család könyvespolcán, s akkor nem indítanának szégyenletes csatározásokat a nemzeti szimbólumok, zászlók, jelvények, turulmadarak, kerecsensólymok, (magyar és székely) himnuszok ellen, és, főleg, nem „románoznák” le, hogy a finomabbik kifejezést használjam, az erdélyi jövő-menőket a Kárpát-medencében, akik kevésbé sem jött-mentek.
A székelyek rövid történetét bemutató népes és nagy sikerű szerzői esteken az is eszünkbe jutott, hogy miként lehetne ezt a könyvet vagy ennek egyik még rövidebbre fogott változatát más nyelveken is hódító útjára indítani, s a közönyös és közömbös Európában szellemi szálláshelyet keresni annak históriai ténynek, hogy a Terra Siculorum az európai autonómiák történetében is előkelő és, főleg, tanulságos helyet érdemel, és autonómiát teremtő igyekezetünkben nem feltétlen és nem minden áron kell csak idegen mintákba fogózkodnunk.
Egyed Ákos új könyvét olvasva, és ezt, különösen most, március idusa táján a kétkötetes Erdély 1848 – 1849 mellé illesztve, a magyar megmaradás két sikerkönyvét lapozva érzékelheti az érdeklődő, hogy jó magyar embernek lenni, s ezekből a munkákból meríthet erőt és bátorságot, hogy közösségi ünnepeit, „ország- és nemzetgyűléseit”, zászlóit és szavait lobogtatva korlátozás nélkül ünnepelhesse.
A székelység „másságát” és „azonosságát” a magyar és a székely himnusz együttes éneklése érzékelteti. Ez olyan kettős identitás kifejezése, amely az 1848 március 15-i Kiáltvány 12. pontját, az „Unio” szellemiségét a határok fölé emeli. És eközben, minden hatalmi eljárás, betartás, magyar pártütés ellenére a székely székekben hasasodnak a dossziék a Székelyföld autonómiájáért rovatokba gyűjtött aláírásokkal.
2oo7. március 9.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma

Bajka Pál (1929–2013)
Valamikor az ötvenes évek derekán került a kolozsvári magyar napilap, az Igazság szerkesztőségébe, akkortájt, amikor Kovács András, az újság legendás főszerkesztője jó képességű fiatal tollforgatók egész sorát kezdte alkalmazni, hogy a lapnak frissességet, új lendületet adjon. Bajka Pali agrármérnöki végzettséggel rendelkezett, értett is a szakmájához, így természetesen többnyire a földművelésből és állattartásból élők munkájáról és életéről írt. A mezőgazdasági rovatot vezette aztán évtizedeken keresztül, 1974 és 1988 között az Igazság szerkesztőbizottságának tagjaként.
Ahhoz a szakember-generációhoz tartozott, amelynek tagjai a kommunizmus adta körülmények és lehetőségek közepette megpróbálták a tájékoztatás terén is a megkockáztatható legtöbbet elérni, akik magukra vállalták a művelődésszervezés, a népnevelés és ezekkel együtt a félszavakból építkező, sorok közé rejtett identitásmegőrzés többnyire veszélyes és hálátlan feladatát. Bajka Pál értette a falvak népének nyelvét, ismerte gondjaikat-bajaikat, mezőgazdasági kérdésekkel foglalkozó írásai ezért rendre népes olvasótábor figyelmét keltették fel. A közülünk több mint 16 évvel ezelőtt eltávozott Bazsó Zsigmonddal és a nála is korábban elhunyt Kászoni Gáspárral együtt járták a terepet, Besztercétől Zilahig, Kalotaszegtől az Aranyos völgyéig, s olyan részletesen ismerték Közép-Erdély vidéki lakosainak hétköznapjait, hogy az adott körülmények közepette is megtalálták a valóság bemutatását szolgáló megoldásokat. Szakmai tevékenységük jelentős része persze hiábavalóságokkal telt el, hiszen napi rendszerességgel voltak kénytelenek megrendelésre gyártani a kampányírásokat is.
Bajka Pál jó felkészültségű, megbízható, komoly, céltudatos újságíróként maradt meg kollégáinak emlékezetében. Sportolni, kirándulni imádó ember volt, a szerkesztőségek közötti futballmérkőzések és a hétvégi kirándulások egyik alapembere. A szerkesztőségben hozzájárult a jó hangulat megteremtéséhez, közösségi ember volt, aki minden tevékenységben részt vett. 1989 végén vonult nyugalomba. Később a sors Magyarországra sodorta, de időről időre hazatért, felkereste a szerkesztőséget, és őszintén drukkolt a lap sikeréért. Aztán betegsége miatt a látogatások elmaradtak. Február 16-án, szombaton, 84 évesen Budapesten örökre megpihent. Jó kollégaként, szelíd kritikájú és csendes humorú munkatársként tartjuk meg őt emlékezetünkben. Olyan emberként emlékszünk majd rá, akivel lehetett vitatkozni is, és akit következetes, logikus okfejtéssel meg is lehetett győzni.
Nyugodjék békében!
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár),

Hol a haza?
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet Vörösmarty Szózatának első sora. De melyik hazának? Hiszen pillanatnyilag – a trianoni békediktátum miatt – nyolc hazája is van a magyarnak, akit ezek mindegyikében nyomorgatnak valamivel.
Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a székely és magyar szimbólumok betiltásával, a harmadikban magyarveréssel, a negyedikben... És így folytathatnám tovább, bezárólag a „maradék Magyarországgal”.
Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején, 1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesiharcaiban, 1956-ban Magyarországon? És mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon? Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Romániát valamilyen oldalról, mondjuk Magyarország irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkamazkodókészségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha a Moldovai Köztársaság ellen kellene harcolniuk.
Tekinthető-e hazának Románia?
Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A magyar értelmező szótár szerint a haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik; terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom és változó nagyságú terület, amely lehet egy családi ház, de lehet oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni.
Napjainkban – hozzám hasonlóan – igen nagy azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, az én hazám Háromszék, még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik a Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvahelyszéken és Csíkszéken is laktam, és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a történelmi Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánságot is.
Ilyenformán több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink.
Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljáróik mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán néhány dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunk hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után, a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát.
Haza és gólyafészek
Amint fentebb már kiderült, a haza számunkra tulajdonképpen az a nép, amelyhez születés vagy honosítás révén tartozunk. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltenie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák: sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 ezer kilométerre fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából delnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út pedig a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül vezet. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teljesítik. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt történik. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év a vándorlással telik el. Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük, a gólyáknak csak egy hazájuk van: a hely, ahol fészket raknak, és felnevelik a tojásból kikelő kisgólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves törénelmünk színhelye, ahol nincs olyan terület, amely ne emlékeztetne a múltunkra.
A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került. Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, Kassa gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomát, az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol ma már egy magyar sem él. A marosszentimrei, kenyérmezei csatatereket, a piski, szebeni, segesvári, nyergestetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyírő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket és halljuk üzenetüket.
Azt üzenik: ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgasuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak és benne élnek az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára is. Amikor tetőzete egy évvel ezelőtt a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele szerte a Kárpát-medencében.
Átörökített történelmi tudat
Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, különben a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép legkedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb térj vissza ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék és Aranyosszék, amelyek összessége a Székelyföld.
Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Szamoshát, Küküllő-mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogaras földje, Keresztesmező, Erdélyi hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővár-vidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Kraszna-vidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Sebes-Körös-völgye, Fekete-Körös völgye, Fehér-Körös völgye, Aradi-hegyalja, Szörénység, Bánság. Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajduság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidék, Fertő-vidék, Felsőőrség. Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát. Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zobor-vidék, Mátyusföld. Délvidéken Vend-vidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség.
A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt ennél is nagyobb területek is. És ezekben a kisebb-nagyobb hazák mindegyikében élnek magyar emberek. Akad olyan is, ahol alig néhányan, de olyan is, ahol a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel, és öleli magához minden lakóját. Ezek után bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence. Beder Tibor
A szerző nyugalmazott csíkszeredai pedagógus, író
Krónika (Kolozsvár),

Kisebbségmentő pályakép színészportrékkal (Könyves est zenével)
Újszerű könyves, zenés estet tartottak tegnap a sepsizszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban: a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó néhány könyve, Pásint Ödön kisebbségmentő pályaképe és Székely Szabó Zoltán színészekkel készített „háromrétegű” interjúkötete szerepelt a terítéken, ezt színezte a Cantabile Trió hangversenye.
H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója egy-egy bővített mondatban ismertetett néhány újdonságot, majd Nóvé Béla budapesti író, történész, dokumentumfilmes alkotó, a Hivatása: kisebbségmentő című kötet szerzője beszélt Pásint Ödön (1900–1950) eddig „árnyékban lévő” életpáyájáról. A torockószentgyörgyi születésű Pásint Bethlen István miniszterelnök személyi titkáraként, Teleki Pál bizalmasaként, ám mindvégig háttérben maradó, egyre fontosabb beosztású szürke eminenciásként igen sokat tett Budapestről az erdélyi magyarságért, végül az ÁVH sorozatos zaklatása öngyilkosságba kergette. Édesapja unitárius lelkész, bábaasszony édesanyja negyvenésvesen árván hagyja öt fiútestvérével, tanulmányai befejeztével sok-ezernyi székely és erdélyi magyar fiatal sorstársával együtt Magyarországra menekül az impériumváltás következményei elől, ott kezdi el pályáját építeni, mindvégig Aranyosszék, az erdélyi magyarság érdekeit képviselve. Egyetemi tanulmányai, párizsi, strasbourgi kitérő után Bethlen István személyi titkára lesz, fontos segítője, mi több, az utolsó bizalmasa 1944-ben. A harmincas években a kor fő célkitűzéséért, a revízióért dolgoztak, ám Észak- és Dél-Erdély különválasztása után újabb nemzetiségi problémákkal („túszdrámákkal”) kellett szembenézniük. Teleki Pál erdélyi szociális kérdések megoldását bízta rá, 1944 tavaszán pedig félig titkos, embermentő missziókat hajtott végre. A szerző megjegyezte, Pásint Ödön Sepsiszentgyörgyhöz néhai féltestvére, Albert (Pásint) Éva gyermekgyógyász révén kötődik. A Cantabile Trió hangversenye után Székely Szabó Zoltán Egy nemzedék három felvonásban (erdélyi színészek tegnapelőtt, tegnap és ma) című könyvéről beszélt Bogdán László és László Károly társaságában. Kötetében huszonkilenc színésszel, rendezővel közöl interjút. Közülük többen Magyarországra mentek, nem tudták, mekkora csalódás vár rájuk – mondta. László Károly „fészekrakónak” nevezte Székely Szabó Zoltánt, H. Szabó Gyula pedig úgy fogalmazott, a nyolcvanas években Sepsiszentgyörgyön a magyarság szíve a színházban dobogott, köszönhető ez Sylvester Lajosnak, aki az akkori nagyon nehéz időkben is csapatot tudott építeni.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mondvacsinált Székelyföld?
A Sepsiszentgyörgyön élő Rodica Pârvan szociáldemokrata tanácstag azért nem szavazta meg a június 27-i sepsiszentgyörgyi tanácsülésen az Európa kulturális fővárosa címre vonatkozó pályázati határozatot, mert úgy véli, hogy a kezdeményezők ezzel egy mondvacsinált, nem létező Székelyföld megnevezést akarnak belopni a köztudatba. Mindezek mellett még e név használatát is sértőnek tartja.
Kérdem: minket, a székely magyarságot nem sért az, hogy a román állam minimális közösségi jogoktól is megfoszt? Még az önrendelkezés korlátozott formáját, Székelyföld területi autonómiáját sem biztosítja! Teszik mindezt akkor, amikor a honfoglalástól eltelt 981 éven át (1876-ig) a székelység kisebb-nagyobb megszakításokkal, szerényebb-bővebb hatáskörrel, de területi önkormányzattal bírt. Sőt, még a kommunista román állam is autonóm tartományi státust biztosított 1952 és 1968 között.
A székelyek már a magyarokhoz való csatalakozástól kezdve önálló népcsoportként szerveződve éltek, középkori krónikások külön népként emlegették. Aki nem tudná, Székelyföld első ispánjáról már 1235-ből okleveles említésünk van: „comes Siculorum” megnevezéssel. Mindez azt is jelenti, hogy e területet külön kormányozták. Az említett okmányt 778 éve keltezték, akkor, amikor még nem létezett a Moldva (1359) és a Havaselve (1330) néven ismert vajdaság. Székelyföldet még a román tankönyvek sem nyilvánítják nem létezőnek. Amikor az 1437-es bábolnai felkelést tanítják, a székelyeket ott is emlegetik, mint a három nemzet egyikét. Verbőczi István Hármas könyve a székelyek különállását, sajátos jogállását a hun eredettel magyarázza. Törvénykönyve három évszázadon át (1848-ig) Magyarország és Erdély alaptörvénye, alkotmánya. A nem létező, a mondvacsinált Székelyföld székely népe a székely székek keretében gyakorolta az önkormányzatot, az önrendelkezés jogát. Az oklevelekben már a 14. századtól említik Sepsi, Kézdi, Orbai, Csík, Udvarhely, Maros, Aranyos, Gyergyó, Kászon, Keresztúr, Nyárádszereda széket, amelyet a hadnagy és a székbíró vezet. Székelyföld külön igazgatására, saját törvényei szerinti megszervezésére csak egy példát említek: a székelyt le lehetett fejezni, de birtokától nem lehetett megfosztani, míg a főnemes a birtokát is elveszthette. A különálló igazgatás, a kollektív katonai kötelezettség eredményeképp a székelyek általános adófizetésére (is) csak a 16. század közepétől került sor.
Ne feledje senki, idézem Szamosközy Istvánt (1570–1612): „a székelyek lelkületéből adódik”, hogy vágynak a szabadságra és csökönyösek. Bízom abban, hogy épp ezért a területi autonómiát is ki fogjuk harcolni, mert létezett és létezik Székelyföld. Egy történelmileg kialakult nép sokáig nem tűrheti, hogy szülőföldjét nem létezőnek nevezik. Székelyföld nevét a több száz éves oklevelek százaival bizonyíthatjuk, de ez fölösleges. Bárki, aki ismeri e régió történelmét, tudja, hogy létezik Székelyföld.
Nicolae Iorga a román föld fogalmát – egy középiskolai tankönyvben – így határozta meg: „A román föld nem áll csupán Romániából… Román föld minden olyan hely, melyen a mai napig nemzetünk többségben lakik… román föld… Maramureş, Timişiana...”.
A Székelyföld nevet tehát nemcsak azért használhatjuk jogosan, mert történelmileg is létezett mint különálló, külön igazgatott tartomány, hanem azért is, mert a mai napig többségében székelyek lakják. Nem véletlenül akarja a román nacionalista politikai elit betagolni egy nagyobb román többségű régióba. Ők jól tudják, hogy e népet kisebbséggé degradálva könnyebben be lehet olvasztani, szórvánnyá tenni.
A régiósítással tényleg fel akarják számolni szülőföldünket, szülőhazánkat! Márpedig mi, székelyek ezt minden törvényes eszközzel meg fogjuk akadályozni. Lehet mondvacsináltnak nevezni Székelyföldet, de attól még létezik és létezni fog. A három megyében élő őshonos 750 ezer székely magyar ember tudja, hogy az önrendelkezéshez, a területi autonómiához joga van. Minket sértegetni lehet, de ezzel segítenek öntudatra ébreszteni még azokat a székelyeket is, akik eddig közömbösek voltak népük jövőjével kapcsolatban.
Ne feledje senki: autonóm Székelyföld volt és lesz, mert ez bennünket mind az etnikai, mind a történelmi jog alapján megillet!
Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma

Egy aranyosszéki közösségszervező emlékére
Amikor legutóbb a szerkesztőségben járt, hosszú perceken át hallgattam a történetét Aranyosszék lehetséges megmentéséről. Az erdélyi szövetkezeti mozgalom egyik szülőatyjáról, a Mészkőn élt Balázs Ferencről beszélt és Kövend két világháború közötti jeles unitárius lelkészéről, Fikker Jánosról, aki új lendületet vitt a falu gazdasági és kulturális életébe. Cserés Ferenc joggal tekintette őket a vidék példaképeinek, hiszen az Alsó- és Felső-Tordaszentmihályból, Sinfalvából, Mészkőből, Várfalvából, Aranyosrákosból, Kövendből, Bágyonból és Kercsedből álló összefüggő magyar faluközösségek már a kommunista rendszer megjelenése előtt ország-világ előtt megmutatták, hogy a közösségi önszerveződés útján nemcsak a falu hétköznapi boldogulását segítő helyi lapokat tudnak kiadni, hanem a terményfeldolgozó és értékesítő szövetkezet révén kincsesbánya nyílik meg a gazdák előtt. A hetvenes években a Szilágyságból Aranyosszékre érkező fiatal magyartanár, Cserés Ferenc türelemmel tanulmányozta a nagy elődök által megteremtett és az utókor számára felkínált gazdálkodási módszereket, a szövetkezeti összefogás lehetőségét, miközben arra gondolt: egyszer eljöhet az ideje ezek megvalósításának. Az 1989-es rendszerváltással bekövetkező változások láttán megbizonyosodhatott róla, hogy az idő neki dolgozik, így végre megvalósul az, amit az Amerikából hazatért fiatal unitárius lelkész, Balázs Ferenc Mészkőn kezdett el, de a háború derékba törte.
Az elmúlt két évtizedben sokszor találkoztam Ferenccel, és mindannyiszor kiéreztem hangjából a mély csalódottságot, ami mögött a meg nem valósult közösségi terv, Aranyosszék megmentése állt. Cserés Ferenc nem értette, hogy ilyen jeles elődök életművének birtokában miért tehetetlenek az utódok. Miért nem sikerül ötven év után újraalakítani egy olyan jól működő tejszövetkezetet, amely nemcsak Mészkő, hanem a környező magyar falvak által megtermelt, tejet, túrót, vajat is jó eséllyel értékesíthetné Tordán és Kolozsváron, ahogyan azt Balázs Ferenc szövetkezete tette? Cserés azon töprengett, miként lehetne az Erdély-szerte híres aranyosszéki gyökérzöldséget ismét helyzetbe hozni, ezúttal szövetkezeti értékesítésben.
Nem értette, választott elöljáróink, lelkészeink és a vidék embereinek magatehetetlenségét, ahogy mindenki sodródott az idővel, anélkül, hogy világos közösségi céljaik lennének. Nem értette, mint ahogy mi sem értjük, mi történt velünk a rendszerváltás óta eltelt 23 évben. Emlékszem, Balázs Ferenc elképzeléseinek jegyében a kilencvenes években jelentősebb magyarországi támogatással több aranyosszéki lelkészi hivatal vásárolhatott nagyobb kiterjedésű földterületeket. Az eredeti elképzelés szerint ez jelentette volna egy később létrehozandó, a vidék gazdáit összefogó szövetkezeti rendszer alapját. Cserés később szörnyülködve mesélt a történetről, hogy egy-két faluban a legrosszabb minőségű földeket vásárolták meg olcsón, hogy az elszámolásban magasabb áron lehessen feltüntetni. A terv kivitelezői nyilván nem szövetkezetben és közösségi összefogásban gondolkodtak, akár tucatnyi más magyar projekt esetében Erdély-szerte. Ezúttal is az emberi gyarlóság győzött, ami az Aranyoskert nevű szövetkezeti próbálkozás kálváriájához vezetett: megannyi fiaskó, amiről a nyugalmazott tanár, a népművelő és közíró Cserés Ferenc keserű szájízzel beszélt és írt.
A napokban elhunyt volt kollégám temetése után közös ismerősünk szegődött mellém. Mindketten jól ismertük Ferencet, ő viszont gyakrabban találkozott vele. „Tudod – mondta –, mégiscsak teljesült az álma. A környék polgármesteri hivatalai összefogtak, és megnyertek egy nagy értékű uniós pályázatot. Az elképzelésük az, hogy a felépítendő hűtőházakban tárolják a gazdák zöldségét, gyümölcsét, majd nagy tételben adják tovább nagyáruházak fele.”
Csendben bandukoltunk az október végi langymelegben. Újra belénk költözött a 67 évet élt Cserés Ferenc örök optimizmusa.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

RMDSZ: Székelyföld az erdélyi magyar szórvány belső anyaországa lehet
Az RMDSZ Nagyenyeden, a szórványnapi főrendezvényén mutatja be azt a kiadványát, amely a 2009-ben indult Székelyföld – szórvány partnerség eddigi eredményeit összesíti.
Székelyföld az erdélyi magyar szórvány belső anyaországa lehet – jelentette ki az MTI-nek Székely István, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) társadalomszervezési főtitkár- helyettese a pénteki Magyar Szórvány Napja alkalmából tartandó rendezvények kapcsán.
Az RMDSZ Nagyenyeden, a szórványnapi főrendezvényén mutatja be azt a kiadványát, amely a 2009-ben indult Székelyföld – szórvány partnerség eddigi eredményeit összesíti. Amint a füzetből kiderül, a magyar többségű Kovászna és Hargita megye önkormányzatai az elmúlt négy évben megannyi olyan eseményt támogattak, amelyek a szórványban élő magyar közösségek önazonosságának a megőrzését segítik elő.
Székely István elmondta, a székelyföldi megyék önkormányzati vezetői megértették, hogy a Székelyföld megerősítésére irányuló politikai erőfeszítések akkor lesznek hitelesek és elfogadottak, ha Székelyföld a szórvánnyal kapcsolatban is többletfeladatokat vállal. „A belső anyaország fogalma volt a kulcsszó, amellyel meg lehetett nyerni az önkormányzati vezetőket a szórványprogramok támogatásának" – idézte fel Székely István. A főtitkárhelyettes hozzátette, a romániai törvények nem teszik lehetővé, hogy az önkormányzatok más önkormányzatok területén működő civil szervezeteket támogassanak, ezért az önkormányzatok „a nekik alárendelt kulturális szervezeteket utaztatásával" töltik be ezt a feladatukat. Székely István hozzátette, az RMDSZ az erdélyi magyarságnak azt a rétegét tekinti szórványnak, amelyik csak külső segítséggel tudja a nemzeti önazonosságát fenntartani, továbbadni. A főtitkárhelyettes elmondta, Kovászna megye Hunyad, Szeben, Brassó és Fehér megye szórványközösségeit gondozza, Hargita megye Beszterce-Naszód és Temes megye, valamint a Fehér és Kolozs megye határvidékének számító Aranyosszék szórványközösségeibe szállítja a programokat.
November 15-ét, Bethlen Gábor fejedelem születésének évfordulóját az RMDSZ kongresszusa 2011-ben nyilvánította a Magyar Szórvány Napjává. Idéntől az egész Kárpát-medencében megünneplik a szórvány napját. MTI
Erdély.ma

Krassó-Szörénnyel bővíti szórványprogramját Hargita megye
Beszterce-Naszód és Temes megye, valamint Aranyosszék után Krassó-Szörény megyével is partnerséget alakított ki Hargita Megye Tanácsa az Összetartozunk programja keretében.
Az önkormányzat sajtóirodájának közleménye szerint Borboly Csaba tanácselnök szerdán irodájában fogadta Tóth Jánost, a Platanus Művelődési Egyesület titkárát, akivel a közös tervekről beszélgettek. A találkozón részt vett Szabó Barna megyemenedzser és Zonda Erika vezérigazgató, az Összetartozunk szórványprogram felelőse.
Hargita Megye Tanácsa 2009 nyarán azzal a céllal kezdeményezte az Összetartozunk közösségépítő programot, hogy a szórványban élő magyarság megmaradását és fejlődését támogassa. A kezdeményezés hamar székelyföldivé nőtte ki magát: míg Hargita megye Beszterce-Naszód és Temes megyével, valamint Aranyosszékkel alakított ki együttműködést, addig Kovászna megye is hasonló partnerségre lépett Szeben, Hunyad, Fehér és Brassó megyével. 2013. november 15-én, a Magyar Szórvány Napján Enyeden kötött partnerségi szerződést Hargita és Krassó-Szörény megye.
Mint a szerdai találkozón elhangzott, jelenleg Krassó-Szörény megyében négyezer főre tehető a magyar lakosság száma, ebből kétezren élnek Resicabányán. A megyében számos magyar jellegű nevezetesség található: gőzmozdonymúzeum, nosztalgiavasút, Herkulesfürdő, Széchenyi-út a Duna mentén, Sissi királyné emlékműve és a Resicabányai Vízművek.
Krassó-Szörényben 1958 óta nincs magyar tannyelvű oktatási intézmény, és tavalytól a magyar nyelvű oktatás is megszűnt, jelenleg csak óvodás csoport működik a református egyház támogatásával. Az Összetartozunk program jóvoltából a református egyházon keresztül nyílik lehetőség a szórványban élők támogatására, ugyanakkor Krassó-Szörény Megye Tanácsát is felkérik, hogy segítsen az együttműködés megvalósításában.
A megbeszélés résztvevői egyetértettek abban, hogy a fő hangsúly, a kultúra ápolásán kívül, a gyerekekkel való foglalkozáson kell hogy legyen, ezért javasolták közös táborozások szervezését, ahol a székely és a szórványbeli gyerekek megismerhetik egymást, barátságok alakulhatnak ki közöttük.
A Székelyföld és a Bánság kölcsönös megismerését elősegítheti a táncegyüttesek vendégelőadása mindkét régióból, valamint nyári tánctábor szervezése. Emellett javasolták egy kiállítás létrehozását is, amely bemutatja Krassó-Szörény megye gazdag ipartörténetét. A tervek szerint az idei Székelyföld Napokra meghívják a resicabányai Hóvirág daloskört, ugyanakkor egy hargitai küldöttség is ellátogat Krassó-Szörény megyébe.
Borboly Csaba megyeelnök arra biztatta a partnerszervezet képviselőjét, hogy kéréseiket, észrevételeiket fogalmazzák meg, és együtt keressék a megoldást a problémákra. A 2009-es hargitai kezdeményezés sikerét az is bizonyítja, hogy lassan az ország megyéinek egynegyedében működik a szórványprogram.
maszol.ro/közlemény,

Autonómia (14.) – Székely önrendelkezés
Nemzeti múltunk meghamisítása 1821-re vezethető vissza, amikor a bécsi kancellária írásban ad utasítást egy olyan őstörténet megírására, amellyel a magyarok tartása és büszkesége megtörhető.
Ennek folyamodványaként születik meg később két német ajkú nyelvész, Budenz József és Paul Hunsdorfer tollából a finnugor elmélet. Magyarországon ezt azóta sem vonták vissza, bár napjainkban a nyelvi, régészeti és történelmi kutatások eredményein kívül már örökléstani (genetikai) vizsgálatok is igazolják a krónikáinkban rögzített igazságot, miszerint a Kárpát-medencét mindig magyarok lakták, Árpád ide hazatérő népét pedig székelyek fogadták.
A magyarság többi részétől eltérően a székelyek nem vármegyékbe, hanem önálló közigazgatási egységekbe, úgynevezett székekbe szerveződtek. Az általuk napjainkban is belakott területet hét fő szék, vagyis Aranyos-, Csík-, a Háromszék néven egyesült Sepsi-, Kézdi- és Orbai-, valamint Maros- és Udvarhelyszéken kívül öt fiúszék (Gyergyó- és Kászon-, Miklósvár-, végül Bardoc- és Keresztúrszék) alkotta. A székeknek gazdasági, katonai és igazságszolgáltatási hatáskörük volt, élükön a tisztségét választás útján elnyerő bíró és katonai parancsnok, a hadnagy (kapitány) állt. Munkájukat az előkelő székelyekből álló tanácsadó testület, később pedig a mellette felállított esküdtszék segítette. Az egyetlen kinevezett vezető a székely haderő parancsnoki tisztjét ellátó székely ispán, akinek beiktatásakor esküt kellett tegyen a székely szabadság és Székelyföld oltalmazására.
A nemesi joggal felruházott székelység belső életét saját nemzetgyűlése szabályozta, adót nem kellett fizetniük, csupán új király trónra lépésekor tartoztak ajándékkal, viszont az országot fenyegető veszély esetén, saját költségükön történő hadba vonulásra vállaltak kötelezettséget. A legkisebb közigazgatási egységük a tízes bíró által vezetett, 10 katona előállítására képes település volt. A földet és erdőt közösen birtokolták, így együtt gazdálkodtak és tenyésztették az állatokat is, ezért magszakadás esetén a vagyon nem a kincstárra, hanem a közösségre szállt.
A történelem folyamán a székelyek önrendelkezési jogait többször próbálták megnyirbálni, azonban ha óriási véráldozatokkal járó lázadások árán is, de mindig sikerült azokat visszaállíttatni. A székek önállósága az 1876-ban véghezvitt megyésítéssel szűnt meg végérvényesen.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Tematikus tanulmányút partiumi és közép-erdélyi gazdák számára
Az Érmelléki Gazdák Egyesülete szervezésében, a magyarországi Vidékfejlesztési Minisztérium támogatásával összesen 9 erdélyi kistérségi gazdaegyesület 42 képviselője járt a közelmúltban Heves megyében, kétnapos tanulmányi úton.
Arad, Szatmár, Szilágy, Máramaros, Aranyosszék, Kalotaszeg, Mezőség, Érmellék és Dél-Bihar térségek kisgazdái nyerhettek betekintést az Eger környéki mezőgazdálkodásba.
A tanulmányút első állomásaként Szihalom településen, az 1200 hektáron gazdálkodó Tóbi János családi gazdaságát tekinthették meg. A telepen a szántóföldi növénytermesztés teljes technológiai láncát végigkövethették: a gépparkot, a szerelőműhelyt, a gabonatárolókat egyaránt megtekintették.
A következő helyszín a Kerecsend–Demjén cégcsoport által működtetett Egri Korona Borház volt, ahol a borászat és szőlőtermesztés mellett egy komposztálóüzem, egy konzervgyár és egy gombafarm teljes működésébe nyerhettek betekintést. A Demjén településen található Egri Korona Borház tulajdonosa szívélyesen meginvitálta a gazdákat egy következő látogatásra is. Gazdasága 500 hektár termőterületet foglal magába, melyből 267 hektár szőlő.
Ványi Attila, az Érmelléki Gazdák Egyesületének elnöke a tanulmányút végén elmondta: „Nagyon tanulságos volt, és örülök, hogy részt vehettünk rajta. A legérdekesebbnek talán a gombafarm bizonyult, amely egy meglepően jövedelmezőágazata a gazdálkodásnak. Fontosnak tartom, hogy az általuk alkalmazott technológia átvételével próbáljunk meg itt, az Érmelléken is kiépíteni és fejleszteni gazdaságainkat. Úgy gondolom, az általunk létrehozott egyesületnek, fel kell vállalnia az olyan típusú tevékenységeket, mint amelyeket az ottani társulás végez.”
Arad megyéből kisjenői és ágyai gazdák vettek részt, úgy gondolják, hogy sikeres volt a tanulmányút, mivel sok hasznos tapasztalatot szereztek. ,,Mi kisebb családi gazdaságokat működtetünk. Tanulságos volt látni, hogy 1200 hektáron miképpen tartható fenn egy családi gazdaság. Léteznek mintagazdaságok, ezek példájára építkezve, itthon is lehet vállalkozni. Ez a jövőkép, errefelé kell haladni” – tette hozzá Kelemen Gáspár, az Aradi Egyesület titkára.
A tanulmányút csoportvezetője Csomortányi István, az Érmelléki Gazdák Egyesületének ügyvezetője volt, aki elmondta: „Fontos tapasztalatokat szereztünk a magyarországi gazdálkodók önszervezéséről. Egyértelmű, hogy nekünk is saját kezünkbe kell venni a sorsunkat, és magyarországi példát kell követnünk”. A tanulmányút megszervezésében jelentős segítséget nyújtott Vágner Ákos, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara Heves megyei igazgatója, aki a meglátogatandó helyszínekre tett javaslatai mellett hasznos tanácsokkal látta el a kisgazdákat.
[Forrás: az Erdélyi Magyar Néppárt partiumi sajtószolgálata]
Nyugati Jelen (Arad),

A marosvásárhelyi sorok és glosszák őrzője: a Teleki-Bolyai Könyvtár
A Gecse Dániel utca 17. szám alatt található könyvtár Marosvásárhely óvárosának egyik legszebb épülete. A Téka az egykori Szent Miklós és Fazekas utcák keleti sarkán áll.
Bevezetésül erről a műemlékről tudni kell, hogy 1797-ben Ignatz Schlaff bécsi építész készítette Teleki Sámuel elképzelése szerint.
A Wesselényi-ház kibővítését 1799. április huszonnegyedikén kezdték meg, és 1802-ben fejezték be. Ez az épület lett az erdélyi empire stílusú csarnoképítkezés legszebb példája. Itt található a Teleki-hagyaték… Ezen a héten ezt a páratlan épületről írunk, ezt a műemléket mutatjuk be lapunk olvasóinak.
A könyvtár, ahol Kazinczy „összerázkodtaték az álmélkodástól”
Az épület megépítése egészen pontosan három mester nevéhez fűződik, akikhez fogható nem volt egész Erdélyországban. Egyikük időközben meghalt, a másikat elkergették, a harmadikra maradt tehát a munka befejezése. Ebben a marosvásárhelyi épületben nyílt meg 1802-ben Erdély első közkönyvtára.
Orbán János művészettörténész szerint olyan nagy városokat utasított ezzel maga mögé Vásárhely, mint Kolozsvár vagy Nagyszeben. Köszönhetően a grófnak, aki gondolkodásban jóval megelőzte korát. Németh László, 1943-ban A minőség forradalma című alkotásában így ír a könyvtárról:
„Ha valamiképp lehetségessé válna, hogy hátralévő életem Erdélyben töltsem, Marosvásárhelyt választanám ki székhelyül s a Teleki-Tékából csinálnék koporsót magamnak... Ez az a könyvtár, melyben Teleki Sámuel vendége Kazinczy, »összerázkodtaték az álmélkodástól«… Az alapító egy magyar Göttingát akart Vásárhelyből csinálni.”.
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy Erdély első közkönyvtárát, a Teleki Tékát, Teleki Sámuel erdélyi kancellár alapította és építtette. A gróf már 1760-ban elkezdte a gyűjtőmunkát Nyugat-Európában, pontosabban Svájcban, Hollandiában és Franciaországban tett tanulmányi útja során.
Csaknem negyven évvel később, 1799-ben nekilátott annak az épületszárnynak a megépítéséhez, amelyben most a Téka található. Húsz-huszonöt évvel azelőtt egy nemesi palota épült azon a helyen. Tulajdonosa Wesselényi Kata volt, aki nem más, mint a gróf feleségének egyik nagynénje. Halála után a kastélyt a teleki család örökölte, és ehhez építette hozzá a gróf a könyvtárnak otthont adó szárnyat. A könyvfelvásárló erdélyi kancellár
A Marosvásárhelyi útikalauz című adatgyűjtés szerzői, Fodor Sándor (S.) és Balás Árpád tudni vélik, hogy Teleki Sámuel már fiatalon kezdte gyűjteni a könyveket. Megvásárolta a külföldi és hazai könyvpiacokon található klasszikus műveket és tudományos kiadványokat.
Tizenkét szekéren 1793. április tizennegyedikén indította útnak Bécsből bibliotékáját, és helyezte el az újonnan felépített Tékában.
Mintegy 40 ezer kötetet kitevő gyűjteményében hatvanhat ősnyomtatvány. Íme pár a könyvtár ritkaságaiból:
Kéziratok: - A könyvtár legrégebbi kéziratos könyve a Koncz-Kodex a tizennegyedik században pergamen lapokra másolt latin nyelvű Biblia. Ez a kódex tartalmazza a hatodik magyar nyelvemléket mely a Marosvásárhelyi sorok és glosszák néven ismert. A könyv néhány lapjának szélére a magyar szavakat és egy rövid összefüggő szöveget – a Biblia néhány sorának magyar megfelelőjét, összesen ötvenöt szót jegyeztek be a tizenötödik század első negyedében;
– A legkorábbi magyar nyelvű orvosi könyv, az Ars Medica tizenhatodik századi kézirat Lencsés György műve;
– Cserei Mihály, Szepsi Lackó Máté, Nagy Szabó Ferenc krónikaíró, Bod Péter művei, továbbá egy tizenhatodik századi csillagászati munkát, egy pergamenre írott, illusztrált tizennyolcadik századi tóra-tekercset, stb.
– Bolyai Farkas és fia Bolyai János húszezer oldalas eredeti kéziratos hagyatéka. Ősnyomtatványok (1500-ig kiadott könyvek):
– 66 nagy értékű ősnyomtatvány. Köztük a legrégebbi Galeotto Marzio Liber de Homine (Bologna, 1475); – Cicero, Horatius, Ovidius, Plinius, Temesvári Pelbárt, Savonarola művei.
Unikumok, ritkaságok:
– Apáczai Csere János: Magyar Logikátska (Gyulafehérvár, 1654), az első magyar nyelven írt logika tankönyv;
– Balassi Bálint: Istenes Énekeink (Bártfa, XVII. század);
– Benczédi Székely István: Chronica ez világnak yeles dolgairól (Krakkó, 1559); – jeles Biblia gyűjtemény, ezek közül kiemelkedik Szentírás (Bázel, 1519), Frobenius nyomda terméke, Rotterdami Erasmus gondozásában, Koberger-Biblia (London, 1657-1669) Hans Sprininkle illusztrációival, nyolc nyelvű párhuzamos szöveget tartalmaz (szamaritai, káldus, latin, etióp, görög, szír, arab, perzsa), Vizsolyi Biblia (1590)
– Janssonius Atlas major, Amsterdam, 1657-1682, kézzel színezett; De külön említést érdemelnek a ritka szépségű könyvkötések és az igen gazdag ex-librisek.
A második világháború után, 1955-ben a volt Református Kollégium gyűjteményéből ide került át 50 ezer könyv, valamint a két Bolyaitól levelek, kéziratok és más emlékek, amelyek ma a Bolyai Tudományos Könyvtár alapanyagát képezik.
A gyűjtemény amelyet a hatalom felszámol: a képeket pinceraktárakba száműzi…
A fent már említett könyvből még az is kiderül, hogy az idők folyamán, a volt Magyar Autonóm Tartomány területéről, Mikházáról, Székelykeresztúrról, Székelyudvarhelyről, Csíkszeredából összeszedett könyvek, iratok is növelték az állományt. Így kerültek ide Orbán Balázsnak a Székelyföldről készített eredeti fényképei, melyeket Mészáros József könyvtáros fedezett fel és Erdélyi Lajos könyv alakban kiadott.
Itt volt kiállítva a kb. száz darabból álló Nagy Imre gyűjtemény is, amelyet a hatalom indokolatlanul a nyolcvanas években felszámolt, és a képeket a Művészeti Líceum pinceraktáraiba száműzte. A gyűjteményt a művész a városnak adományozta, és ezért a művészet pártolói joggal követelik a képek újrakiállítását.
Érdekes kultúrtörténeti eseménynek számít az a tény is, hogy az országban itt nyílt meg elsőként, 1952 októberében a magyar tannyelvű könyvtárosi technikum. Tiszavirág életű volt, de végzettjei akkor nagy hézagot pótoltak a könyvtárak működésében.
Az építkezés irányításának felelősei
Az épület történelme azonban megköveteli, hogy lépjünk még egy kicsit vissza az időben.
A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnöktől kapott dokumentumokból az is kiderül, hogy Erdélyi kancellár lévén Teleki Sámuel Bécsben lakott, s így az osztrák-magyar birodalom fővárosának egyik ismert és elismert építészét, Ernest Kochot kérte fel a tervrajz elkészítésére. Az ő rajza alapján kezdték el a munkát 1799-ben az erdélyi építőmesterek.
Előbb egy marosvásárhelyi szakembert, Türk Antalt (nevét már többször említettük összeállításainkban) bízták meg a munkával. Az Erdély-szerte ismert Türk, aki egyébként német származású volt, a tizennyolcadik század hetedik évtizedének második felében érkezett Marosvásárhelyre. Elismerten a város legjobb építésze volt, de paradoxális módon nincsenek adataink arra nézve, hogy a város mely épületei fűződnek konkrétan az ő nevéhez.
A meglévő dokumentumokból azonban azt tudni, hogy ő építette a kolozsvári unitárius templomot, az építészeti szempontból különösen érdekes erzsébetvárosi mechitarista templomot, de dolgozott Besztercén, illetve Erdőcsinádon is, és a település református temploma is az ő munkája.
A könyvtár építési munkálatainak kezdetét azonban már nem érte meg. 1798-ban meghalt, helyét pedig egy szintén német származású építész, a már említett gyulafehérvári Ignatz Shlaff vette át.
Az ő vezetésével kezdődtek el a munkálatok, röviddel ezután azonban elkergették a mestert. Nem tudni pontosan, hogy miért, feltételezhetően a hozzáértését vagy a munkához való hozzáállását kifogásolták. Tény, hogy 1800-ban a tordai Kövecsi János vette át az építkezés irányítását, akinek a neve elsősorban az Aranyoson épített fahíd révén vált ismertté.
1802-ben megnyílnak a könyvtár kapui
A közben Bécsben tartózkodó Teleki gróf figyelemmel követte a munkálatok menetét. Abban az időszakban természetes volt, hogy a tulajdonos akarata elsőbbséget élvezett az építész tervrajzaival szemben. Sorina Botanak adatai vannak arról, hogy a terveken utólag végzett módosítások miatt az épület középső hajója szélesebb lett, mint az oldalhajók. Ugyancsak utólag toldották az épülethez a könyvtárterem előterét is. Az építkezés pontos menetéről három személy számolt be Telekinek: Kadácsi István prefektus, Herbert Mihály számtartó és Gyujtó Sándor ügyvéd.
Az épületet 1802-ben fejezték be teljesen, és néhány hónapra rá meg is nyitotta a kapuit a nagyközönség előtt.
Erdélyben egyébként ez az egyetlen olyan épület, amelyet eleve könyvtárnak szántak, a klasszikus barokk jegyeit viseli, és ez volt az első nyilvános könyvtár. A gróf azt akarta, hogy mindenkinek legyen hozzáférése a Téka anyagához, és ez így is történt. A tizenkilencedik század első feléből fennmaradt adatok szerint naponta öt-hat olvasója volt a könyvtárnak, ami az akkori viszonyokhoz képest soknak számított.
Nagy-Bodó Tibor
Központ. Erdély.ma

Keddtől EKE-tábor Aranyosszéken
Július 29. és augusztus 3. között Kövenden szervezi meg a tordai Erdélyi Kárpát-Egyesület a XXIII. EKE Vándortábort. Az EKE legfontosabb rendezvényének, a magyar természetjárók legnagyobb találkozójának idei helyszíne Aranyosszék, célja, hogy a mintegy 1000–1200 bakancsos turistának bemutassa e régi székely széket és környékét.
Szabadság (Kolozsvár)

Élő Székelyföld Füzetek
Térségünkben az a szokás, hogy különböző jeles alkalmakra, falunapokra, évfordulókra kiadványokkal jelentkeznek az önkormányzatok vagy a civil szervezetek. Időnként egy-egy jó szándékú helytörténész rukkol elő saját könyvével, amellyel az elődök emléke előtt tiszteleg. Ez a füzet-sorozat azonban teljesen más, nem az ünnepek hangulatánban, hanem a hétköznapokban “íródik”, az idők árnyoldalait is firtatja, s folyton a továbblépés lehetőségeit keresi majd.Számos falumonográfia, egy-egy községet, egy-egy várost, kisebb-nagyobb tájegységeket bemutató, átfogó vagy alkalmi kiadvány születik, amelyek helyben lakóknak, elszármazottaknak és a látogatóknak egyaránt hasznosak lehetnek. Vannak alapos tudományossággal megszerkesztett dolgozatok, vannak inkább reklám-jellegűek, amelyek egy-egy szezonra valók vagy éppenséggel csak egyetlen alkalmat szolgálnak. Voltak olyan próbálkozások is, amelyek azt célozták meg, hogy igényesebb falufüzet-sorozatot készítsenek.
Ezek a kísérletek jobbára az egyházak keretein belül zajlottak – unitárius és református felekezetű településeken láttunk ilyen próbálkozásokat korábban –, de egy idő multán, támogatás vagy kellő hozzáállás híján abbamaradtak vagy még inkább megritkultak. Nem létezik ma Székelyföld-szerte olyan kezdeményezés, amely egyben, jól átgondolt rendszer mentén mutatná be településeinket, oly módon, annyira rugalmasan, hogy évről évre, akár szezonról szezonra követni tudná a helyi változásokat és az érdeklődő figyelmébe ajánlja a maradandót és az újat.
A Székelyföld iránt elkötelezett vállalkozók és cégek hathatós támogatásával most egy olyan füzet-sorozatot indítunk útjára, amely egyesíti és sűríti a hagyományos monográfiák, a tájékoztató füzetek és a turistáknak szánt információs kiadványok, valamint a folyóiratok tulajdonságait. Hirtelen felindulásból 513 székelyföldi települést számoltunk össze a történelmi székekben – a városokat és a peremvidékeket, illetve az „elveszett”Aranyosszéket leszámítva –, amelyet bejárni, s amelyről írni nem lesz egyszerű feladat. Többéves munka vár a most összeálló kis csapatra.
Ezt a feladatot nem tudja néhány szerkesztőségi munkatárs érdemben elvégezni, szükség lesz a helyi önkormányzatok, a pedagógusok, a helytörténészek, a lelkészek, a civilszervezetek és az üzletemberek közreműködésére is minden egyes helyszínen. Meglátogatjuk ugyan a közösségeket, írunk a látható dolgokról, fényképezünk, dokumentálódunk, de a hely igazi értékeit azok teljes mélységét és tartalmát csak az ott lakók ismerik és képesek valóságosan megmutatni nekünk és a világnak.
Bízunk abban, hogy a kialakuló egységes arculattal és az erős kézműves jelleggel kiadvány-sorozatunk ismert márkává válhat, hogy szolgálni lesz képes az elkövetkezőkben a helyi embert, s a helyben fellelhető értéket felmutatva idecsábítja majd tartalmas és jó találkozásra a látogatót.
Az első lapszám Oroszhegyről tartalmaz naprakész információkat, a soron következő kiadvány pedig Atyhával és Homoródkeményfalvával foglalkozik majd. A falvak mellett sor kerül a székelyföldi városok és fürdőtelepek “feldolgozására” is, jelenleg a székelyudvarhelyi füzet szerkesztése zajlik. A munkatársak bíznak abban, hogy a kialakuló egységes arculattal és az erős kézműves jelleggel ez a kiadványsorozat ismert márkává válhat.
Simó Márton, Székelyhon.ro

Magyar honvédek a közösségi emlékezetben
Mintegy 2500 hősi halott és több ezer sebesült a 70 éve lezajlott tordai csata magyar veszteségeinek mérlege. A második világháború legnagyobb magyar hadműveletének történései – képünkön a csatában odaveszett két erdélyi honvéd a frontra indulás előtt – ma is élénken élnek a környező falvak emlékezetében. Az újjáéledő erdélyi hadisír-gondozás felidézi a múltat.
Az Aranyosszékre vezető műúton közelítünk Boldizsár Zeyk Imre nyugalmazott tanárral, kalotaszegi helytörténésszel a Kisbányai szorosba. Hetven évvel ezelőtt, 1944. szeptember 5-én ezen az útvonalon hatolt be Dél-Erdélybe a 2. királyi honvéd hadsereg. A Kolozsvárról és Gyalu irányából érkező több tízezres had Magyarlónánál lépte át az Észak-Erdélyt Dél-Erdélytől elválasztó román–magyar határt. A II. bécsi döntés alkalmával Romániához csatolt négy legdélibb kalotaszegi magyar falut – Magyarfenest, Tordaszentlászlót, Magyarlétát és Alsójárát – felszabadítva, a honvédség az Aranyos völgyén ereszkedett le az aranyosszéki magyar falvakba, a Maros vonaláig. Ekkor került magyar fennhatóság alá Torda is.
Az 1944. szeptember 13. és október 8-a között lezajlott tordai csata első helyszínén, a Kisbányai szorosban állunk meg. A helytörténész nemcsak történelemkönyvekből és levéltári adatokból ismeri a 70 évvel ezelőtti eseményeket, hanem tizenéves fejjel maga is átélte azokat. Pontosít, amikor arról beszél, hogy a magyar honvédség első ütközetére, illetve emberveszteségeire nem a híressé vált tordai csata kitörésének dátumán, azaz szeptember közepén került sor, hanem legalább egy héttel korábban, szeptember 5-én, illetve 6-án, amikor báró Aczél Ede vezetésével magyar előcsapat érkezett Magyarfenesre és Tordaszentlászlóra. A magyar falvak lakossága kitörő örömmel fogadta őket, hiszen a Romániához csatolt, határ menti falvakban a román vasgárdistákból verbuválódott helyhatóság minden elképzelhető módon terrorizálta a magyarságot. Az 1940 és 1944 közötti négy év a dél-erdélyi magyarság legnehezebb időszaka volt Trianon után. Ezt változtatta pokollá az 1944. augusztus 23-i román átállás. Az aggastyánok kivételével minden férfit kényszermunkára hajtottak el Románia különböző vidékeire, az otthon maradt tizenéves gyerekeket erdőkitermelésre, és a fa elszállítására fogták a megmaradt családi fogatokkal. A határmenti falvakban igen szigorú kijárási tilalmat vezettek be, és aki ezt megszegte, az súlyos retorziókat szenvedett.
„Szeptember 4-én, éjszaka arra ébredtünk, hogy megbolydult az 1940-ben Tordaszentlászlóra telepített önkormányzat, határőrség, csendőrség és a posta román alkalmazotti gárdája. Ki biciklin, ki taligán, ki a magyar gazdáktól elkötött lovakkal, marhákkal és szekerekkel menekült, amikor hírét vették, hogy bejönnek a magyar csapatok. Pár óra alatt – igaz, csak rövid időre, de – vége lett a négy éves terrornak” – magyarázza Boldizsár Zeyk Imre.
Orvtámadás a szorosban
Később derült ki, hogy a magyar falvakból elfutott, zömében román vasgárdisták – családjaikat Tordára vagy más, biztonságosnak ítélt helyre menekítve – állig felfegyverkezett partizáncsoportokban, lesben várták a magyar csapatokat. A másnap délután megérkező előcsapat katonáinak többsége a Tordaszentlászlótól mintegy 10 km-re fekvő, szűk Kisbányai szorosban a rájuk zúduló golyózáportól esett el.
A szorosból kifele tartva, egy út menti kis tisztáson állunk meg. Boldizsár a főútról letérő mellékútra mutat, arra a kis útkereszteződésre, amely alatt tömegsír található: itt hantolták el a harcokban elesett magyar katonákat. Az egy hónapig tartó magyar felségterületet október derekán már szovjet csapatok vették uralmuk alá, a vidék mozgó front áldozata lett, a tömegsír jeltelen helyként maradt meg a közösségi emlékezetben.
A tordai csatában elesett honvédek sírjainak felkutatásával foglalkozó Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke, az idén januárban elhunyt Pataki József Boldizsár Zeyk Imrével többször is járt a helyszínen, de a román önkormányzattal nem sikerült megegyezni a tömegsír megjelölésében. Az itt nyugvó honvédek azonosítása, és esetleges exhumálása immár a közeljövő feladata.
Az előcsapat tragikus sorsa után a vidéket átfésülő magyar hadsereg a vasgárdisták kis részét tudta csak elfogni. Többségük a magyar csapatok egy hónap múlva történő visszavonulása után vette ismét birtokba a völgy magyar falvait, aminek kis híján tragikus vége lett. Boldizsár így emlékezik: „Két hétig tartott itt a front. A magyar falvakat elfoglaló román csapatok október 18-án kiparancsolták a pincékben megbúvó asszonyokat és gyerekeket, és egy átalvetőnyi holmival vagy jobb esetben egy-egy marhafogattal indították útnak őket Alsójára fele. Magyarfenes azért menekült meg, mert románul Vlahanak hívják, és a más vidékről érkezett román katonákat a név megtévesztette. Tordaszentlászló és Magyarléta megmaradt magyar lakossága hosszú sorokban elindult felfele a völgyön: Alsójárában a felfegyverkezett vasgárdista fészekalj várta őket. Tömegmészárlás lett volna, ha időközben nem érkezik meg egy szovjet járőr csapat. Mivel az orosz parancsnokság részéről semmilyen lakossági kiürítés nem volt elrendelve, az orosz katonák rögtön átlátták a helyzetet, és a vasgárdistákat a helyszínen letartóztatták. A falvakba visszaparancsolt magyarság így menekült meg.
A Kiserdő újratemetett katonái
Tordaszentlászlón meglátogatjuk a kiserdei honvédtemetőt, ahol a faluban 1944 őszén berendezett magyar hadikórház elhunyt sebesültjei nyugszanak. Tordaszentlászlóra kerültek a tordai csata különböző helyszínein – Csürülye, Kékbükk, Peterd, Tordai hasadék, illetve Hagymás – megsebesült magyar és német katonái, közülük 21 honvédet az egykori tüdőszanatórium parkjában temettek el. 1946-ban Boldizsár Zeyk Imrét más helybéli tizenévesekkel kivezényelték, hogy a két évvel azelőtt eltemetett katonák maradványait ássák ki. Egyházi szertartás szerint mind a 21 honvédet újratemették a szanatórium kiserdei temetőjében. Az erdélyi honvédtemetők ötvenes évekbeli közös sorsa következett Tordaszentlászlón is: a szomszédos román falu, Kisfenes erdésze buldózerrel egyengette el a sírhantokat, és helyükbe fenyőt ültetett. 2004-ben sikerült a tordaszentlászlói magyar önkormányzatnak az egykori honvédsírok helyét megtisztítani, és fekete márványtáblába vésetni minden elhantolt katona nevét. Alig egy kilométerrel odébb, Kisfenes bejáratánál tömegsírban fekszik több tíz magyar, román és szovjet katona. Az önkormányzat által emelt emlékoszlopra románul, magyarul, oroszul és németül vésették be az emléktáblákat, a többségi „tolerancia” azonban csak a románt tűrte meg: a felavatás után néhány héttel csak a román nyelvű tábla maradt, ismeretlen tettesek a többit lefeszítették.
Boldizsár szerint a román falvakban – ahol az önkormányzat, de gyakran a lakosság sem partner a számukra idegen, elhunyt katonák iránti kegyeletben –, nehéz megjelölni a jeltelen honvédsírokat. Példaként a színromán lakosságú Pusztaszentkirály esetét említi: itt 1944 októberében keresett menedéket a falu egyik gazdátlan szénapadlásán az a magyar katonaraj, amely a Tordai hasadék védelmével volt megbízva, de leszakadt a visszavonuló magyar hadseregtől. Reggelre vasgárdisták vették körbe a csűrt, a magyar katonákat lefegyverezték, és egy szalmakazal köré felsorakoztatva összekötötték a kezüket, majd rájuk gyújtották a szalmakazlat. A mintegy húsz honvéd megmaradt csontjait a falu hídja mellé földelték el jeltelen tömegsírban. A korabeli időkben is példátlan kegyetlenséggel elkövetett tömeggyilkosság híre a faluban dolgozó tordaszentlászlói építőmunkások révén derült ki. Boldizsár Zeyk Imre felkereste a helyszínt, és a budapesti Honvédelmi Minisztériummal folytatott levelezése során derült ki az eltűnt katonák kiléte. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság számára a pusztaszentkirályi tömegsír megjelölése is a következő időszak egyik nagy kihívása.
Tordán már hiába is keresném az erdélyi honvédsírok feltárásának és gondozásának nagy öregjét, a mindig életerősnek és fiatalnak látszó Pataki Józsefet. Az idén januárban 83 éves korában elhunyt, a magyar állam által többször kitüntetett aranyosszéki származású egyesületi elnök maga is olyan családból érkezett, ahol gyerekkorában megtapasztalta a poklok poklát: édesapját, a várfalvai unitárius lelkészt gyerekei és felesége szeme láttára lőtték agyon az orosz katonák, majd holttestét megcsúfolva, végighurcolták a falun, mintegy ízelítőt nyújtva abból a „felszabadításból”, amit a Szovjetunió hozott Erdélybe. Az üveggyári technikusként, atlétaedzőként és fafaragóként dolgozó tordai férfi a rendszerváltás után RMDSZ-elnök és önkormányzati képviselő volt a tordai helyi tanácsban. Ő akadt rá az unitárius egyházközség levéltárában a tordai csatában elesett katonák egy részének nevére és rangjára, akiket közvetlenül a front elvonulása után a város magyar lakossága ásott ki négy tömegsírból, és Torda magyar temetőjébe helyezte őket örök nyugalomra. A kommunizmus évtizedeiben csak sejtések voltak az egykori honvéd sírkert pontos helyéről. A rendszerváltás után – amint a temető visszakerült a három történelmi magyar egyház tulajdonába – letakarították a jeltelen honvédsírokat, és elkezdődhetett a tervezgetés.
Józsa Lajos tordai unitárius lelkésszel megyünk ki a belvároshoz közeli magyar temetőbe. Pataki József honvédsírgondozói öröksége most az ő vállán nyugszik. Ő ismerte legjobban az egykori elnök munkáját, törekvését, nyilvántartásait, így ennek folytatását rátestálták.
A kilencvenes évek elején rendbe tett sírkert mai formáját a kétezres évek elején nyerte el. „Pataki József kapcsolatba lépett a budapesti Honvédelmi Minisztérium hadisírgondozó irodájával, egyeztette a nyilvántartásunkban szereplő elhunyt katonák lajstromát, és ezzel kezdetét vette az a több, mint 15 éves erdélyi hadisírgondozó munkássága, amelynek során mintegy hatvan észak-erdélyi helyszínen sikerült megjelölni a magyar hősök sírját” – összegzi dióhéjban Pataki József kiemelkedő munkásságának történetét Józsa Lajos. A tordai honvéd sírkert mai kialakítása a támfalba bevésett 221 magyar, 15 szovjet és 14 német katona nevével és rangjával a tordai csata 60 éves évfordulójára, 2004-ben készült el. A gyászszertartással egybekötött eseményre számos magyarországi és a világ különböző részeire elszármazott hozzátartozó jött el, akik közül többen is pénzadománnyal támogatták a sírkert kialakítását. A front elvonulása után elhantolt 249 katona nyughelye nemrég egészült ki a 250. honvéddel, akinek maradványaira a szindi bányában bukkantak. Pataki József annak idején a Duna tévének adott interjúban mesélte el, hogy Bialkó János honvéd rokonai is eljöttek a tordai temetésre, többek között egykori menyasszonya, aki arról érdeklődött, nem találták-e meg volt vőlegénye személyes dolgai között pecsétgyűrűjét? A kolozsvári polgárőrség által feltárt és a temetésre átadott magyar katona sírjából előkerült személyes dolgait átadták a magyarországi hozzátartozóknak.
Málenkij robot: fele nem tért haza
A tordai papilakban vendéglátómmal számítógépen vesszük számba a mintegy 60 helyen kialakított honvéd sírkertek lajstromát. Van, ahol csupán néhány elesett katona hantjához kellett jelet tenni, de van, ahol tömegsírok márványlapjai hirdetik a mészárlás emlékeit. Nagyenyeden az oroszok 234 magyar hadifoglyot öltek meg: az áldozatok emlékére 2007-ben avattak emlékművet. Eddig összesen 2471 elhunyt magyar katonát sikerült azonosítani Kolozs, Fehér, Maros, Szilágy és Bihar megyében. Kolozsváron például 251 honvéd nyugszik a Házsongárdi temetőben, Aranyosegerbegyen 60, Alsó- és Felsőszentmihályon 70, Bonchidán 109, Detrehemtelepen 60, Gyulafehérváron 65, és a sort hosszan lehetne folytatni. Józsa Lajos arról is beszél, hogy színromán településen is sikerült emlékművet avatni. Az aranyosszéki Székelyhidason egyedi jelenségnek lehettek tanúi: egy idős román tanítónő hosszú évek óta gondozza 12 magyar honvéd sírját a falu temetőjében. Ő vezette oda a tordai hagyományőrzőket, és az elkészült emlékművet a helyi görög katolikus pappal közösen avatta fel a tordai unitárius lelkész. A kérdésre, hogy a román tanítónő miért gondozta magyar katonák sírját, azt válaszolta: bátyja román katonaként a Tátrában hunyt el, és abban reménykedett, hogy a messzi távolban valaki az ő sírját is gondozza.
A beazonosított Torda környéki sírokban a tordai csata különböző helyszínein történő hadműveletekben elhunyt honvédek nyugszanak, de a visszavonuló magyar hadsereg későbbi veszteségei is előkerülnek Erdély különböző helyszínein. A tordai csata vesztesége nagyobb volt, mint amennyi elhunyt katonát sikerült az elmúlt 15 évben a környéken beazonosítani. A 2008-ban megkötött magyar–román hadisír-gondozási egyezménynek meg kellett volna könnyítenie a folyamatot, valójában mégsem tapasztalható lényegi elmozdulás az egyezmény előtti időszakhoz képest. A román Honvédelmi Minisztérium hadisír-gondozással foglalkozó főosztályának honlapja számos orosz, német vagy más nemzetiségű, államilag fenntartott temetőről tájékoztat, de a felsorolásban egyetlen magyar temető sem szerepel. Többek között ezt is meg szerettük volna kérdezni a budapesti Honvédelmi Minisztérium Hadisír-gondozási Irodájának vezetőjétől, de az előzetes egyeztetés ellenére az interjútól mégis elzárkózott. Így a hivatalos magyarországi álláspont hiányában csak találgatni tudjuk, hogy milyen jövő vár az erdélyi magyar hadisír-gondozásra. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság lelkes önkénteseinek, illetve az Erdély-szerte fellelhető magyar önkéntesek munkájának köszönhetően további többszáz erdélyi honvédsír vár beazonosításra.
Tordán újabb nagyszabású megemlékezéssel készülnek október 4-én a tordai csata 70 éves évfordulójára. A malenkij robotra elhurcolt 417, és ebből 204 elhunyt tordai és Torda környéki magyar férfi emlékére avatnak önerőből egy új emlékművet a temető előterében.
A tordai csata története
„1944. augusztus 23-án Románia kivált a tengelyhatalmak közül, és megpróbált kapcsolatot teremteni a szovjet hadvezetéssel, aminek áldozata lett a hadszíntéren küzdő román haderő egy része. Magyarországon a kiválás nem merült fel olyan fajsúlyosan, mint Romániában, ezért a magyar politikai és katonai vezetés már augusztus végén Erdély katonai védelmének megszervezésében ügyködött. Tisztában voltak azzal, hogy a szovjet csapatok dél-erdélyi feltartóztatása nélkül Észak-Erdélyt lehetetlen megvédeni” – magyarázza Nagy József székelyföldi hadtörténész a tordai csata előzményeit.
Az Árpád-vonal kiépítése csak a Keleti Kárpátok területére vonatkozott, ezért a déli hágók védelmének szükségessége elengedhetetlenné vált. A németek többször is ígéretet tettek a haderő jelentős átcsoportosítására, de ez nem történt meg, ezért a magyar politikai vezetés elhatározta, hogy a honvédség önállóan valósítja meg. Az erdélyi 9. hadtestparancsnokság átszervezésével, és a 2. honvéd hadtest Erdélybe irányításával április 29-én Dálnoki Veress Lajos parancsnoksága alatt ismét létrehozták a 2. királyi honvéd hadsereget.
A szovjet vörös hadsereg szeptember 13-ra bevonul Dél-Erdélybe, és ez megpecsételi a dél-erdélyi magyar katonai tervek kivitelezését. A magyar hadsereg visszavonul a Maros, illetve az Aranyos vonalára. A szeptember 13-án harckocsikból álló orosz támadás Aranyos-parti, véres küzdelembe torkolt, a tordai csata három szakaszban október 8-ig tartott.
A harci események a Tordát övező régióban zajlottak, de Marosvásárhely irányában, a Maros vonalán és a Gyalui havasokban is harcok dúltak. „Először két hídfő volt: Tordánál a nagyváradi 25. gyalogezred és Aranyosegerbegynél a 26. kolozsvári gyalogezred. Szeptember 22-ig, a csata első szakaszában, a túlsúlyban levő szovjet haderő – a fokozatosan felzárkózó, újjászervezett román haderővel közösen – próbált teret nyerni. Ekkor még betöréseiket a magyar ellentámadás fel tudta számolni. Legtöbbször a 2. királyi páncélos hadosztály mentett magyar életet. Szeptember 19-én bontakozott ki a legjelentősebb magyar ellentámadás a Sósfürdő és a Szentjános völgyében. Böszörményi Géza ezredes, a 25. gyaloghadosztály 25. gyalogezredének és Torda városának katonai parancsnoka a tordai Sósfürdő temetőben, közel szülei sírjához esett el, mert egy tapodtat sem akart hátrálni szülővárosa védelmében” – fogalmaz Nagy József.
A 2. szakaszban, szeptember 22. és 30. között különböző völgyekben hullámzottak a harcok. Szeptember 23-án a 23. német páncélos hadosztály ellentámadása emelhető ki: ez felszabadítja Aranyosegerbegyet, majd 24-én a Gyalui havasokban is egy erősebb harc bontakozik ki. A harmadik szakasz szeptember 30-a után kezdődik, és lényegében az október 8-i teljes visszavonulásig tart. A magyar hadsereg október 4-én üríti ki Tordát. Sikák László, a 26. gyalogezred egyik parancsnoka felügyeli a kiürítést, és zászlóalja utolsóként, már túl későn hagyja el a várost: az orosz túlerővel szemben folytatott harcban a hátvéd magyar katonák kétharmada elesik. Az október 8-i visszavonulással kezdődik Észak-Erdély kiürítése. A hadtörténész szerint a sokszoros szovjet túlerő ellenére a tordai csata a magyar királyi honvédség legnagyobb önállóan tervezett és vezetett hadművelete volt a 2. világháborúban. A tordai csata akadályozta meg azt, hogy a szovjet csapatok előre törhessenek Nagyvárad-Debrecen irányba. A magyar hadsereg egy hónapig tartóztatta fel az orosz csapatokat, amíg a magyar haderő, és a teljes magyar közigazgatás elhagyhatta Észak-Erdélyt.
A Torda környéki harcok magyar veszteségeiről pontos kimutatások nincsenek: becslések szerint tízezerre tehető a sebesült, az eltűnt és a meghalt katonák száma, és összesen mintegy 2500 honvéd vesztette életét.
Makkay József , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Székelykocsárdi népi vigalom – interetnikus falunap, először
Kacskaringós utakon érkeztünk Székelykocsárdra, a románok, magyarok és cigányok lakta település első falunapjára. Tudtuk, hogy nem akármilyen történelmi színhelyen vagyunk.
Orbán Balázs megemlíti, hogy Mátyás királyunk uralma alatt 1458–59 táján országgyűlést tartottak a településen. 1662-ben itt születik meg Apafi Mihály erdélyi fejedelem nevezetes kocsárdi rendelete, a Szilágyi kastélyban, amelynek révén végleges helyére, Nagyenyedre települhet a Bethlen Gábor alapította gyulafehérvári Academicum Collegium. A kocsárdiak történelmi szerepet vállaltak több csatában a Rákóczi felkelés idején és az 1848–49-es szabadságharc és forradalomban. Visszatérve az egészen régi korokba: az ún. „Fennyenforró” fölötti, Cserevárnak nevezett magaslaton római kolóniára utaló maradványokat találtak, de a hagyomány szerint maga Kocsárd feküdt ott kezdetben, (Jópatak) majd később lehúzódott a Rosszpatak völgyébe, a Maros partjára. Itt látogattuk meg – a futballpálya és az első falunapok nagyszínpadának közelében – azt a helyet, ahol ma is szabályos kerületű sáncok jelzik a valószínű helyét a hajdani várnak. Ahogy Orbán Balázs megjegyzi, Kocsárd Aranyosszék egyik legtisztább helysége, hiszen a kocsárdiak háromszéki székely származásúak.
Szabadság (Kolozsvár)

Székelyföld-ars poetica
1989. december 31. Szilveszter este van és a bukaresti főpályaudvaron senki sem tudja, hogy indul-e, s ha igen, akkor mikor, Budapest felé vonat. A Magyar Televíziót tudósítottam az eseményekről, s most hazamennék.
Szellemi és fizikai értelemben is sok volt ez az egy hét. Főként azért, mert karácsony másodnapján a rémhírekre éhes otthoniak, valamelyik lökött híradós világgá kürtölte, hogy „Kollégánk, Vári Attila bent rekedt a bukaresti tévé ostromlott épületében”. Otthon feleség és egy kétéves szöszke kislány vár. Haza mennénk. Az utcákon már petárdáznak, talán levegőbe is lőnek, azért hallunk hosszú sorozatokat. Teljes a karneváli hangzavar, mintha minden újrakezdődne. Az állomás fő- és mellékbejáratainál háromszög-állványzatukon pihenő golyószórók, mindenhol civil ruhás, lyukas nemzetiszínű karszalagot viselő s ehhez mérten, forradalmiságuk tudatában hetvenkedő buzgómócsingok. Nem láttak még soha elektronikus rögzítőt, azt hiszik, hogy filmezőgépünkkel titkokat akarunk kicsempészni Romániából. A filmtekercset követelik. A gyatra fényben az operatőr megmutatja, hogy mi ebben a kamerában a csízió. Nincs monitorunk, a keresőben láthatják a róluk és természetesen az engedélyükkel, pillanatokkal korábban készített felvételt. Hálából a parancsnok megsúgja, hogy az az ütött-kopott szerelvény indul majd, de hálókocsi nem lesz, mert ott könnyen elbújhatnának az ellenforradalmár terroristák. Rengeteg régi barátommal találkozhattam a harcok befejezése után, s a Victoria-palotában Király Károllyal is, akit nem láttam egy évtizede, azóta, hogy elmondtam neki: ki fogok telepedni Magyarországra. Amikor Sepsiszentgyörgyről, a (Megyei) Tükör szerkesztőségéből átigazoltam a bukaresti tévéhez, azt kérdezte, hogy miért megyek el, s én azt válaszoltam, hogy szeretnék nagyobb léptékben dolgozni, filmmonográfiában bemutatni szűkebb pátriámat. Tíz éve pedig, a búcsúzás végén, azt kérdezte, hogy „Na, és onnan megcsinálod a filmedet?” Elindul a vonat, a folyosókon fegyveresek mászkálnak egészen Brassóig. A líbiai vezér embereit, koreai terroristákat keresnek.
Az új évtized első percei ablakhoz szorított homlokkal találnak. Brassó után a barcasági ködbe bámulok, s a vonat menetszele által keltett hóviharban arra gondolok, hogy ott, ott délkeleten, Háromszéken kezdem majd a forgatást.
Otthon, váci lakásomban, íróasztalomon Orbán Balázs is vár. A híres váci könyvkötőmesterrel szétszedettem a kétkötetes díszkiadást, hogy a székely székeket könnyebben átláthassam, s szokásom ellenére, 1988-ban kezdve a munkát, bele-belejegyeztem, aláhúztam részeket, készítettem a Székelyföldről majd egyszer „szebb időkben” forgatandó filmem szcenáriumát. Elképzeltem, hogy négy évszakos lesz a filmem, amelyet tizenkétszer ötvenpercesre terveztem, de úgy, hogy láttassam a székely világot tavasztól télig, s ugyanabból a kameraállásból kezdjem az egyes részeket, hogy aztán a gyorsítás miatt az üde tavasz és tomboló nyár után már az ősz színorgiáját válthassa a tél jótékonyan mindent retusáló fehérsége.
Tudtam, hogy itt, Brassó után, valahol szinte karnyújtásnyira lehet Olthévíz, s a sokszögű alaprajzú, kéttornyú, reneszánsz stílusú Haller–Kálnoky-kastély. Valahol ott a ködben a hatszögű keleti bástya, az omladozó rom, Árva Bethlen Kata kastélyának maradványa is, s Bod Péterre gondoltam, udvari papjára. Arra a tudós prédikátorra, aki Pápai Páriz Ferenc latin–magyar, magyar–latin szótárának kibővített harmadik kiadásán munkálkodva, nyelvészként is jelentőset alkotott. Igen, akkor Csernáton, a szülőfaluja lenne logikusan a következő lépés, s ha Csernáton, akkor talán legalább egy képsor a nagybányai István-toronyról, hiszen ott kezdte pályáját, de nem maradhat ki Nagyenyed, az alma mater sem, szinte valamennyi erdélyi, székely híresség oskolája… lehet-e mindezt logikusan filmre vinni?
Tudtam, hogy kevés lesz mindenre az a hatszáz perc, amennyire a filmsorozatot terveztem, de nem gondoltam arra, hogy szakmai irigység, rosszindulat késlelteti majd munkámat, s szinte egy egész évtizednyi harc árán sikerül csak, s nem úgy, ahogy azt eredetileg elképzeltem. Azon az újévi hajnalon képzeletben a behavazott Marhafej-tetőn jártam, a Nyergesről néztem le a Kászonok felé, s mint imádkozó ember a rózsafüzért, mormoltam magamban a két Nyárád-völgyére fűzött falvak neveit, s emlékszem, bosszankodtam, mert a közel százból alig húsz jutott eszembe. A Nyikó és a két Küküllő, a Maros és az Olt, az Aranyos és a Feketeügy folyásvonalát próbáltam felrajzolni a bepárásodott ablakra, s a kiürült szász falvak mellett elhaladó vonaton belém hasított az az ijesztő felismerés, hogy védtelenek lettünk!
Aranyosszéket leszámítva, az összefüggő székely székeket nyugatról, északkeletről szász falvak, keletről a Kárpátok hegyei védték, s így szinte nem volt érintkezésük román többségű vidékekkel. A burok felszakadt, s a szászplacenta szűrője nélkül a fertőzés veszélye nőni fog, az eddigi részleges immunitás helyett egyre nagyobb lesz a románosítás járványának esélye. Emlékszem, Aranyosgyéresen az állomás peronján román népviseletben részeg férfiak énekeltek, kurjongattak, s kínálták pálinkájukat a vagon lépcsőjére kimerészkedő kalauznak, s eszembe jutott, hogy Aranyosszék sorsa, de leginkább Tordáé, vegytiszta képlete annak, ami ránk vár, s belém hasított: Istenem, Torda után Marosvásárhely következik, aztán a vasúti fővonalon fekvő s könnyen megközelíthető Szereda, Szentgyörgy…
Nem tudtam szemhunyásnyit sem aludni, arra gondoltam, hogy jó ideig nem lesznek novellák, versek, regény, s ha sikerülne könnyűelektronika, kamera helyett filmfelvevővel jó minőségű negatívra dolgozni, akkor majd évtizedek, de akár száz esztendő után is készülhet élvezhető másolat a munkámról. Arról, hogy Orbán Balázs nyomában járva milyennek is láthattam a Székelyföldet a huszadik század utolsó éveiben. Egy interjúban azt kérdezték, hogy mi az írói ars poétikám, s csodálkozott a riporter a válaszomon: „A címe: SZÉKELYFÖLD, ORBÁN BALÁZS NYOMÁBAN”, s még hozzátettem: „közel hatszáz perc filmszalagon”.
Vári Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar szórvány napja
2011 óta november 15., Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapja a magyar szórvány napja. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának összeállítása:
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nagyváradi kongresszusa a Hunyad és a Kovászna megyei tisztségviselők javaslatára 2011. február 27-én határozatot fogadott el, amelyben november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapját a magyar szórvány napjává nyilvánította. Amiatt döntött így, mert az anyaország határain kívül tömbben, kisebbségben és szórványban élő magyarok sajátos gondokkal küszködnek, s közülük is a szórványban élők a legveszélyeztetettebbek.
Első alkalommal 2011. november 12-13-án az erdélyi központi ünnepségek helyszíne a Hunyad megyei Déva volt. Az RMDSZ szórványkonferenciájának központi gondolata az volt: fel kell mérni a szórványban élő romániai magyarság valós helyzetét, hogy megőrizhesse identitását, s hogy fékezni lehessen az asszimilációs folyamatot. A résztvevők megállapították, hogy a szórványkollégiumok létrehozása, működtetésük és fejlesztésük segítése, a magyar diákok ingázását vagy bentlakását lehetővé tevő programok, valamint az ezekhez kapcsolódó, a tanárok ingázását segítő támogatások jelentős mértékben hozzájárulnak az anyanyelvű oktatás beindításához és megerősítéséhez olyan térségekben, ahol a magyar nyelvű oktatás feltételei nem biztosítottak. A dévai megyeháza előtti téren emlékoszlopot avattak Barcsay Ákos erdélyi fejedelem tiszteletére, a kétnapos rendezvénysorozatot kulturális események, színházi és filmelőadások, kiállítások gazdagították.
Az ünnep alkalmából alakult meg Brassóban 2011. november 13-án az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szórványtanácsa is, amelynek alapjait a 2011. májusi temesvári Szórvány és nemzetépítés című konferencia rakta le. A naphoz kapcsolódóan 2011. november 22-én Budapesten a Parlamentben megalakult a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF) szórvány-diaszpóra munkacsoportja is.
A 2012. évi rendezvények során az RMDSZ vezetői emléktáblát avattak Áprily Lajos brassói szülőházán. 15-én Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a magyar szempontból szórványnak minősülő kilenc erdélyi megye képviselőinek és az RMDSZ szakpolitikusainak részvételével rendezett konferencián bejelentette, hogy két évtizedes stratégiaírás után a szórványmentésben eljött a pragmatikus cselekvés ideje. A szövetség szórványmenedzser-szolgálatot indított, 14 szórványkollégium működését támogatja és a Székelyföld - szórvány partnerség kiépítésével próbálja megakadályozni a településeiken tíz százalék alatti arányt képviselő, elszórtan élő magyarok beolvadását a többségi nemzetbe. Az RMDSZ műemlék-örökbefogadási programot is indított az erdélyi magyar kisközösségeknek, elsőként a brassói Áprily Lajos Főgimnázium küldöttsége vehette át Kelemen Hunortól az Örökségünk Őre címet, amiért az iskola jelképesen örökbe fogadta az 1913-ban megsemmisült brassói millenniumi emlékmű megmaradt darabját.
2013-ban a magyar szórvány ünnepe kiterjedt az egész Kárpát-medencére: erről a Magyar Állandó Értekezlet szórvány szakbizottsága határozott 2013 májusában. A magyarországi központi eseményt november 12-én Budapesten, a Magyarság Házában tartották. A résztvevők szakmai konferencián tekintették át az erdélyi, a vajdasági, a felvidéki és a kárpátaljai szórványstratégiákat, a szórványban folyó oktatást és nyelvoktatást, az asszimiláció jelenségét és a szórványkollégiumok helyzetét. A Kárpát-medencei magyar szórvány napja gálaműsorral zárult Csángó kultúra - élő értékeink címmel, és a látogatók megtekinthették Az elhagyott idő - 33 év a moldvai csángók között című gyűjteményes fotókiállítást, amelyet Csoma Gergely munkáiból állítottak össze.
Az ünnep alkalmával 2013-ban az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) több mint ötven helyszínen tartott rendezvényt és ültetett fát. Toró T. Tibor EMNP-elnök Kolozsváron kijelentette: a szórvány kérdését távol kell tartani a pártpolitikától, de valamennyi politikai szervezetnek felelőssége a szórvánnyal foglalkozni. Az EMNP szemléletében a szórványközösségek a nemzet határait jelzik. "Évről évre megnézzük majd a nemzethatáron ültetendő fákat, és számba vesszük a 'határőröket', segítünk nekik abban, hogy el tudják végezni a szolgálatot" - mondta.
Az RMDSZ 2013-ban Nagyenyeden bemutatta azt a kiadványát, amely a 2009-ben indított Székelyföld - szórvány partnerség addigi eredményeit összesítette. Elhangzott, hogy Kovászna megye Hunyad, Szeben, Brassó és Fehér megye szórványközösségeit gondozza, Hargita megye Beszterce-Naszód és Temes megye, valamint a Fehér és Kolozs megye határvidékének számító Aranyosszék szórványközösségeibe viszi a programokat. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tartott tanácskozáson Kelemen Hunor RMDSZ-elnök arra hívta fel a figyelmet, hogy "semmiféle ellentét nincsen és nem is lehet a tömb és a szórvány érdeke között. A kettő kiegészíti egymást." Az egymásrautaltság példájaként az Összetartozunk programot említette, amelynek keretében a székelyföldi önkormányzatok a szórványnak szánt programokat támogatnak.
A 2014. évi, negyedik magyar szórvány napja alkalmából - a magyar nyelv napjával összevontan - csütörtökön konferenciát tartottak a budapesti Magyarság Házában. Az előadók a nemzeti identitás sarokköveként említették a nyelvkérdést, az asszimilációt pedig a szórványban élő magyarság legnagyobb ellenségeként, amely ellen közös gondolkodással lehet fellépni. Erdélyben 2014-ben Szeben megye lesz a házigazda, Déva, Brassó és Nagyenyed után most Medgyes és Nagyszeben ad otthont az itteni központi rendezvényeknek. Medgyesen a Városi Művelődési Ház Traube termében tart szórványkonferenciát az RMDSZ, majd a nagyszebeni Thália Színházban gálaműsorral zárul a központi program.
nagykaroly.szatmar.ro

Eleve elrendelt etnomuzikológus
Almási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta.
– Gyerekként mi szeretett volna lenni? Irányították a szülei a választását, vagy a népzene mindig fontos volt?
– Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják. A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapámhoz fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapám a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt. Az éneklés különösebb zenei képzettség nélkül is állandó gyakorlat volt nálunk, úgyhogy az otthoni nagy éneklések során én lettem a prímás, apámat, anyámat hegedűn kísértem.
– A zeneakadémia már logikus folytatás volt?
– Még csak 16 éves voltam, amikor édesapám 1951 tavaszán meghalt. A középiskola utolsó két osztályát egy év alatt elvégeztem, de nem volt határozott tervem, titokban geológus szerettem volna lenni. Nekem nem sikerült, a Kanadában élő fiam viszont hidrogeológus. Abban az évben augusztus végén érettségiztem, szeptember elején voltak a felvételik, és hirtelenjében időm sem volt készülni semmire. Az egyik osztálytársam nővére mondta, hogy „te, Pista, gyerekkorod óta hegedülsz, ahhoz értesz, próbálj felvételizni a zeneakadémiára”. Megvallom, azt sem tudtam, hogy Kolozsváron hol a zeneakadémia. Akkor a Bocskai-házban volt, ahol most a Sapientia rektorátusa. Nem volt nagyon sikeres a felvételi vizsgám, de felvettek.
– És hogy lett zeneakadémiai hallgatóból etnomuzikológus?
– A zeneakadémia ötéves volt, népzenét másodévtől tanultunk. Ekkorra már tudtunk kottát írni hallás szerint. Jagamas János, a folklórintézet vezetője volt a népzenetanárom, folklórkört szervezett a diákok számára. Egy jókora csoportot 1953 tavaszán ki is vitt a nádasmenti Türébe gyűjtési gyakorlatra, majd a mezőségi Ördöngösfüzesre. Később Magyarlapádon jó zenészekkel és kitűnő énekesekkel találkoztunk, meghatározó élményekben volt részem. A lejegyzett adalékokból Szenik Ilona tanárnővel és Zsizsmann Ilona kolléganővel összeállítottunk egy kis népdalfüzetet. Ez volt az első népdalgyűjteményem, amely 1957-ben meg is jelent: A lapádi erdő alatt. A lapádi gyűjtéskor kezdett egyértelművé válni, hogy ez lesz az én utam. Ezek után Jagamas János azt mondta – nem is kérdezte, hanem mondta –, hogy „remélem, a szakdolgozatát folklórtémából fogja megírni.”. Kicsit váratlanul ért a szigorú felszólítás, de végül a refrén a moldvai csángók népdalaiban lett a témám, s az addigi gyűjtéseket néztem át a folklórintézet archívumában. Mikor átadtam a dolgozatot – noha még nem államvizsgáztam – azt kérdezte, el tudnám-e képzelni a jövőben a munkakörömet a folklórintézetben.
– Az életrajzát böngészve nyilvánvaló, hogy Jagamas János és a folklórintézet meghatározó volt az ön számára.
– Természetesen. Jagamas egyébként még egyetemista koromban kérdezte, hogy rokona vagyok-e a dalgyűjtő Almásinak. Mondtam, hogy dédapám volt. Erre Jagamas felemelte az ujját és azt mondta: „na, ez akkor kötelezettségekkel jár”. A folklórintézeti lehetőséget kizárólag Jagamas Jánosnak köszönhettem. Reformátusként gyerekkorom óta hittem az eleve elrendelés tanában, amely szerint az isteni gondviselés irányítja életünk minden mozzanatát. Esetemben Jagamas volt a sors keze, 1957. január 15-től kineveztek, attól kezdve közel ötven éven át voltam az intézet munkatársa. A mai fiatalok kacagnak az ilyesmin, hisz ők elég sűrűn váltogatják a munkahelyüket, ha nem is a szakmájukat. Én azonban akkoriban erősen konzervatív hajlamú, ragaszkodó természetű voltam, és maradtam. Nem akartam hátat fordítani egy olyan közösségnek, amelynek körében azt végeztem, amit a hivatásomnak tekintettem.
– Soha nem merült fel, hogy máshol dolgozzon?
– Egyetlen alkalommal alakult úgy, hogy szerettem volna elmenni. Akkor Jagamas már nem volt az intézetben, mert egy 1960-ban megjelent törvény tiltotta az álláshalmozást, Jagamas pedig tanított a zeneakadémián is, és végül azt választotta. Így én kezdőként irányítás nélkül maradtam. Aztán olyan főnököt neveztek ki, aki tapasztalatlan volt, soha egy cikket nem írt, máris egy tudományos kutatócsoport vezetője lett. Lehettem volna a Kolozsvári Rádió zenei osztályán szerkesztő, de volt valaki, aki az önéletrajzomat csak odáig olvasta el, ahol azt írtam, hogy édesapám a református egyházkerület jogtanácsosa volt. Marosvásárhelyen lehettem volna középiskolai szolfézstanár vagy zenei irányító a Népi Alkotások Házánál, de végül addig késlekedett az ügyintézés, hogy 1964-ben óriási változáshoz érkeztünk. Önálló akadémiai intézetté vált a kolozsvári kutatócsoport, és Ion Musleát nevezték ki vezetőnek, aki Erdély legkiválóbb román néprajzkutatója volt, nagy tudású, kiváló tudományszervező, igazi európai jelenség. Nyilvánvalóvá vált, hogy maradnom kell.
– Hol gyűjtött a legszívesebben?
– Évtizedeken keresztül semmilyen kapcsolatunk nem volt a budapesti népzenekutatókkal, teljesen el voltunk zárva tőlük, de tudtuk, hogyan alakult a magyar folklórkutatás története. Az első világháború előtti jó évtizednyi időszakban a legnagyobbak jöttek ide gyűjteni, Bartók és Kodály, de nagy hézagok voltak az erdélyi népzene kutatástörténetében, és lehetett tudni, hogy melyek azok a tájegységek, ahol nem járt senki. Jagamas János ’49-ben ebből indult ki, amikor megkezdte a gyűjtéseit, és én is az ő nyomán kezdtem a munkám, ennek a figyelembevételével kellett dolgozni: ahol nem volt egyáltalán gyűjtés vagy csak kevés. Tudtam róla, hogy az akkor még fiatalember Kallós Zoltán Moldvában, Gyimesben, a Mezőségen, Kalotaszeg Nádas-menti részén sokat gyűjtött sikeresen. De ezeken a tájakon is voltak még hézagok, így a sokat kutatott Kalotaszeg szélén is, Magyargyerőmonostoron. Intézeti munkám második évében mentem ki oda először, kerékpárral. Később is visszatértem és közben találtam ott két érdekességet: a Kádár Kata ballada egy változatát, ami addig ismeretlen volt a Székelyföldön és Moldván kívül, pár évvel később pedig a Töröknek eladott leány balladájának kalotaszegi változatait. Ezekre figyelt fel Olosz Katalin, aki aztán szövegeket gyűjtött ugyanott. Ebből a kétféle gyűjtésből született az 1969-ben napvilágot látott közös kötetünk, a Magyargyerőmonostori népköltészet. Az 1957-es lapádi gyűjtések és e között azért telt el oly sok idő, mert ’59 és ’68 között még román népköltészeti vagy népzenei kiadvány sem jelenhetett meg. Jelentős népzenei anyagot gyűjtöttem az Érmelléken, a Lápos vidékén, a Szilágyságban, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Maros–Kis-Küküllő közén, a Homoród mentén, Háromszéken, de gyűjtöttem még a Vajdahunyad melletti Lozsádon is.
Almási István
Kolozsváron született 1934. december 8-án. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult 1951–56 között. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. Nős, két gyermek édesapja. 1957. január 15-től 2004. december elsejei nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet különböző rangú munkatársaként, legutóbb első fokozatú tudományos főmunkatársaként dolgozott. 130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Legismertebb munkája a két kiadást megért (1972, 1982) Tavaszi szél vizet áraszt című antológia. 2009-ben jelent meg a válogatott írásait magában foglaló A népzene jegyében című tanulmánykötete. Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 1990–1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
– Csak közölni nem lehetett, a gyűjtőmunkát nem zavarták?
– Voltak időszakok, amikor szívesen látták a népművészettel és a népköltészettel való foglalkozást, és olyanok is, amikor a parasztságot egyenesen ellenségnek tekintették. Nekünk is volt egy-két olyan évünk, amikor megmondták: inkább munkásfolklórt gyűjtsünk. A Kolozs megyei illegalista-kommunisták névjegyzéke alapján kerestük meg az „adatközlőket”, hogy mondják el: mit énekeltek az illegalitás éveiben? Olyan feladat volt ez, amit nem volt tanácsos kikerülni. És voltak az intézetnek is különböző szakaszai: más-más nevei voltak és más szervezeti háttere volt, de ez engem nem zavart, mert kiépítettem magamnak egy – mondjuk úgy – kis önálló műhelyt. Akármi történt, én az erdélyi magyar népzene kutatásával foglalkoztam. Hogy annak mi volt a legfelsőbb címe, nem számított, én ezt végeztem.
– A Szilágysági magyar népzene című kötetnek mi a története?
– A Szilágyságban a hatvanas évekig összesen 34 dallamot gyűjtöttek, ezért szükség volt a részletesebb kutatásra. A Szilágyságot úgy egészében szerettem, a szilágyságiak békés, szelíd, barátságos emberek, könnyen lehetett velük boldogulni, szívesen álltak szóba a néprajzkutatókkal. 1963 és 1976 között huszonhárom szilágysági helységben mintegy ezer dallamot vettem föl magnetofonszalagra. Ezek lejegyzése és rendszerezése alapján készítettem el az 1979-ben megjelent Szilágysági magyar népzene című monográfiát.
– Amikor én kezdtem a gyűjtést, nem az volt a cél, hogy okvetlenül új dallamokat találjunk, hanem hogy a meglévőket még alaposabban megismerjük. A népdal ugyanis változatokban él, az emberek nem típusokat énekelnek. Ezért a népdal életének a változása érdekli a mai folkloristát, hogy a variánsok miként alakulnak, milyen irányba fejlődnek. Az új dallamok keresése akkor volt fontos és divat, amikor zeneszerzők gyűjtöttek azzal a céllal, hogy azokból zeneműveket alkossanak. Gyűjteni most is lehet, sőt kell is. Jóval később indult meg például a hangszeres zene kutatása, mint az énekesé. Ezen a téren a mai napig új feladatok adódnak, de tényleg apad a népzene eredeti forrása.– Van még ma kitől népzenét, népdalt gyűjteni? Mit csinál ma egy etnomuzikológus: beveszi magát az archívumba?
– Megvalósításai közül mire a legbüszkébb?
– Azokra az almafákra Felsőtőkön, amelyeket több mint tíz éve magam ültettem. Máig nagyon szépek és jól teremnek.
Dénes Ida |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az székelyföldi és az aranyosszéki székelyek találkozóját tartják Torockón
A székelyföldi székelyeket képviselő Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és az aranyosszéki székelyek képviselőinek találkozója kezdődött pénteken a torockói Duna-házban.
Megnyitóbeszédében Dobos Menyhért, a Duna Televízió Nonprofit Zrt. vezérigazgatója arról beszélt, hogy a Duna Televízió szervező erő is, amely mozgósít és összekapcsol.
E szervező erőnek a megvalósulása a torockói Duna-ház, és a két erdélyi székely közösséget összehozó konferencia is – mondta.
A rendezvény pénteki napján Ferencz Csaba, az SZNT tájékoztatási alelnöke tartott vetített képes előadást a székelyföldi realitásokról, és Fodor Attila, a kolozsvári Néprajzi Múzeum muzeológusa foglalta össze az Aranyosszék történetével, hagyományaival kapcsolatos ismereteket.
Amint az utóbbi előadásban elhangzott, a Kolozsvártól délre eső, a Maros és az Aranyos folyó közötti területre a 13. század második felében két hullámban telepítettek kézdi székelyeket, akik évszázadokon át ugyanúgy katonai feladatokat láttak el, mint a székelyföldiek, és hasonló kiváltságokkal rendelkeztek. Noha Aranyosszék nem volt határos Székelyfölddel, az itteni 22 településen lakó székelyek a vármegyerendszer 19. századi bevezetéséig megőrizték sajátos közigazgatásukat. A ma Kolozs és Fehér megye között felosztott kisrégióban Torockó (Rimetea) és Várfalva (Moldovenesti) községekben van többségben a magyarság.
Izsák Balázs SZNT-elnök az MTI-nek azt emelte ki, hogy a magyarok egytizede székelynek vagy székely származásúnak tartja magát. Hozzátette, ez azt is jelenti, hogy a székelyeknek kevesebb mint fele él Székelyföldön.
„Az SZNT egyik küldetésének is tartom, hogy összefogjuk a nagyvilágban élő székelyeket. A demográfiai adatok alapján azonban ma már sajnos nem képzelhető el, hogy a majdani autonóm Székelyföldnek Aranyosszék is része legyen" – mondta Izsák Balázs.
Kolozsi Ernő, az Aranyosszék Alapítvány elnöke az MTI-nek elmondta egyfajta jóvátételnek is lehet tekinteni a mostani találkozót, hiszen az aranyosszéki székelyeket egy kicsit zavarta, hogy a Székely Nemzeti Tanács megalakulásakor őket számba sem vették.
A torockói rendezvény szombaton az SZNT állandó bizottságának ülésével és aranyosszéki kirándulással folytatódik. A torockói Duna-házban adják át szombat délután Tőkés Lászlónak a Duna-díjat. MTI
Erdély.ma

Tőkés László kapta a 2014-es Duna-díjat
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az 1989-es temesvári népfelkelés kirobbantója kapta a 2014-es Duna-díjat.
Az elismerést Dobos Menyhért, a Duna Televízió vezérigazgatója adta át szombaton a torockói Duna-házban, a székelyföldi és aranyosszéki székelyek találkozója keretében. Dobos Menyhért az ünnepség előtt az MTI-nek elmondta, azért ítélték harmadikként Tőkés Lászlónak a Duna-díjat, mert az ő bátorsága vezetett el 25 évvel ezelőtt a romániai kommunista diktatúra bukásához, és azóta is az összmagyarság érdekeiért harcol.
„Számunkra ő a szabadság jelképe, és ezzel a díjjal szeretnénk tisztelegni tevékenysége előtt” – jelentette ki Dobos Menyhért. Felidézte, hogy a díjat olyan személyiségek számára hozták létre, akik sokat tettek a magyarság összefogásáért. Két éve Csoóri Sándor, a Duna Televízió megálmodója, tavaly Sára Sándor, az intézmény első elnöke kapta az elismerést, amely Melocco Miklós műalkotásából és pénzjutalomból áll.
Tőkés László a díjátadó ünnepség után az MTI-nek elmondta, hogy különösen közel áll szívéhez ez az elismerés, mert azokat az időket idézi fel számára, amikor a Magyarok Világszövetsége elnökségi tagjaként maga is cselekvő részese volt a Duna Televíziót életre hívó munkának.
„A kilencvenes évek elején szinte elállt a lélegzetünk a gondolattól, hogy a Duna Televízió a maga kommunikációs körébe vonhatja az egész Kárpát-medencei magyarságot. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Csoóri Sándor és Sára Sándor után én is ebben a kitüntetésben részesülhettem” – jelentette ki Tőkés László a Duna-díjat megköszönő beszédében.
MTI
Székelyhon.ro

Székely–székely találkozó Torockón
A Székely Nemzeti Tanács és a Duna Televízió közös szervezésében Torockón kétnapos székely–székely találkozó zajlott a hét végén. Dobos Menyhért, a Duna Televízió Nonprofit Zrt. vezérigazgatója hangsúlyozta: a Duna Televízió szervezőerő is kíván lenni, amely mozgósít és összekapcsol.
A rendezvényen a Székely Nemzeti Tanács küldöttségét Izsák Balázs elnök vezette, a találkozón tíz aranyosszéki település képviselője vett részt. Az SZNT közleménye szerint Ferencz Csaba, a szervezet tájékoztatási alelnöke vetített képes előadáson mutatta be a mai székelyföldi valóság néhány vonatkozását, Fodor Attila, a kolozsvári Néprajzi Múzeum muzeológusa összefoglalta a Székelyföldtől a történelem folyamán mindig külön álló, ám székely jellegét mai napig megőrző Aranyosszék történetét. Elhangzott: a 13. század második felében, a Maros és az Aranyos folyó közötti területre két hullámban telepítettek kézdi székelyeket, akik katonai feladatokat láttak el, mint a székelyföldiek, és hasonló kiváltságokkal, illetve közigazgatással rendelkeztek. Ma a kisrégióban Torockó és Várfalva községben maradt meg a többségi magyarság. Izsák Balázs SZNT-elnök hangsúlyozta, a világ magyarságának egytizede székelynek vagy székely származásúnak tartja magát, ami azt jelenti, hogy a székelyeknek kevesebb mint fele él Székelyföldön. Az SZNT egyik küldetése, hogy összefogja a nagyvilágban élő székelyeket. Mindez akkor fontos, ha egyéb okok miatt már sajnos, nem képzelhető el, hogy a majdani autonóm Székelyföldnek Aranyosszék is része legyen. Kolozsi Ernő, az Aranyosszék Alapítvány elnöke, várfalvi önkormányzati képviselő, aki a sinfalvi Vernes Andrással együtt meghívottként részt vett az SZNT Állandó Bizottságának Torockón tartott ülésén, egyfajta jóvátételnek tekintette a találkozót, hiszen az SZNT megalakulásakor Aranyosszéket nem szólították meg. Az Állandó Bizottság ülésén döntés született arról, hogy az SZNT küldöttülésein meghívottként Aranyosszék képviselői is részt vehetnek, ismertethetik sajátos gondjaikat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarhermányban számvetéskor
Évek fordulóján nagy a kísértése a leltárkészítésnek. Magyarhermány, a régió egyik legfélreesőbb települése szellemi és gazdasági vezetői szerint nem zárt rossz esztendőt, annak dacára, hogy életüket nagyobb kárt okozó esőzés is keserítette. Járhatóvá vált az odavezető út, s remélhető, hogy idén is bővül az infrastruktúra; összefogott az iskola és falu közösségét mozgató egyesület, és ennek hamarosan kézzelfogható eredménye is lesz, a református templomban pedig hosszú hallgatás után újból megszólalt az orgona.
Kátyúk nélkül
Bibarcfalva után letérve a kisbaconi útra, csökkentenünk kell a sebességet: a jó néhány éve húzott vékony aszfaltcsík rég megadta magát, az egyre szélesedő és mélyülő gödröket pedig nehéz kerülgetni. Változik a kép, amint Benedek Elek falujának utolsó házait elhagyjuk. Simon András polgármestertől tudjuk, a nemrég befejezett beruházást kétmillió lejjel támogatta a vidékfejlesztési ügynökség, így most percek alatt meg lehet tenni Magyarhermányig a bő három kilométeres utat. A községvezető szerint sikerének titka, hogy a júniusi esőzéseket követően idejében lépett, dokumentálta az áradás okozta károkat, javaslatokat tett, miként lehetne megakadályozni, hogy az elkövetkezendőkben hasonló megtörténjen, végül pedig nem hagyta magát egyszerű magyarázatokkal elutasítani, lerázni. „Fényképeket készítettem, bizottságot hívtam össze, megjártam a prefektúrát, erőltettem, hogy a kárt segítsenek megtéríteni. Aztán egyszer megjelent a Hivatalos Közlönyben, hogy a megyéből egyedül csak mi kaptunk pénzt. A közel 1,7 millió lejből jutott a hidak és átereszek megjavítására és a támfalak megerősítésére is, így most komolyabb esőzés után is nagyobb biztonságban érezhetik magukat a hermányiak” – mondotta nem kevés megelégedéssel Simon András.
A polgármester azt tervezi, az elkövetkezendőkben a sáncokat alakítják ki, és aszfaltoznak a falu között is. Magyarhermányt is érinti az erdei utak uniós alapból történő aszfaltozása, a nagybaconi részen Súgóban és Peleskében, Kisbaconban a Kisfenyősnél, Szárazajtán az Aranyoson és Hermányban a Feketében készül el 5,6 kilométeren az aszfaltszőnyeg. „Erre célirányosan kapunk pénzt, azaz nem költhető másra – például vízvezetésre – csakis erre. Ezt nagyon nehezen értik meg az emberek” – fejtegette a polgármester.
Tanulj, gyűjts, vásárolj!
A Máthé János Általános Iskola életében újdonság, hogy végre nem csak az udvaron, hűvösebb időben pedig az osztálytermekben tarthatják meg a testnevelés órákat. Évekkel ezelőtt, még Bardocz Csaba polgármestersége idején vásárolták meg az iskola szomszédos területén álló, romos épületet, s fogtak neki a sportterem építésének. A munka lassan ment, mert külön forrásuk nem volt, csak a megspórolt pénzükből gazdálkodhattak. Nem lett nagy, mindössze nyolcvan négyzetméteres, egyelőre hiányzik a bordásfal, s a kisebb felszerelések is, de mégis sikernek érzik az építkezés befejezését. A sportterem megépítése intézményvezetői szemmel számít megvalósításnak, a Hámor Sport- és Kulturális Egyesülettel való együttműködés pedig a pedagógus számára fontos. A jó tanulást, illetve iskolán kívüli tevékenységet díjazó Virgonc tallér program magyarhermányi meghonosítója Komporály Sándor vállalkozó volt. Mint mondja, a Marosvásárhelyi Rádiót hallgatva figyelt fel a bétai kezdeményezésre, s azon nyomban megkereste őket, hogy felhasználhatja-e tapasztalatukat. Úgy vélte, ily módon jobban megszólíthatják, tanulásra ösztönözhetik a gyermekeket, és hatással lehetne a közösségi szellem erősödésére is. Igencsak fontos elem lehetne a magyarhermányi magyarság erejének megtartása szempontjából is: a faluban felnövők nagyobb valószínűséggel térnének haza tanulmányaik elvégzését követően. A példaként szolgáló Béta, Dobó és Vágás fiataljait tömörítő Három Hegy Ifjúsági Egyesület vezetője, Gál Barna szerint, a program tanulságainak, illetve hatásának felméréséhez legalább négy-öt év tapasztalatára lesz szükség, de úgy véli, mindenképpen hasznos a részvevők számára. Tavaly az elemistákat szólították meg, akik igencsak lelkesen fogadták, hogy kézzelfogható tétje is lesz tanulásuknak. A kezdeményezés sikeres volt, némileg meglepően nem a drága ajándékokra, hanem a kis „kincsekre”, a színes ceruzákra és radírokra volt igencsak nagy „kereslet”. A kezdeményezésnek híre ment a környéken, s a székelyderzsiek és székelymuzsnaiak is érdeklődtek a Virgonc tallér iránt. A gyermekek büszkén mesélik más vidékről származó társaiknak, milyen tétje van jó iskolai előmenetelüknek.
A Máthé János Általános Iskola igazgatónője, Dimény Mónika szerint is remek ötlet volt a Virgonc tallér magyarhermányi bevezetése: amióta az évnyitón bejelentették a programot, valósággal felpezsdült az iskolai élet. „A gyermekek fantáziáját nagyon megmozgatta a nyereményalap, többen azt tervezgetik, hogy a húsvéti bárány vagy éppen a jövő karácsonyi disznó az általuk megkeresettből kerül ki. A jobb tanulók számára nem gond, hogy egy-egy feleléskor begyűjtsék a kilencesért és tízesért járó két-három tallért, de a gyengébbek is láthatóan igyekeznek, s nem kevés erőfeszítésükbe kerül, hogy ne csak hatosra, hetesre tudjanak, hanem nyolcasra, s bár egy tallért szerezzenek. Pecsétekkel láttuk el a tánckör, a kézműveskör és fúvószenekar vezetőit, a hegedűoktatót, a vallásórát tartó lelkészt is, hogy a diákjaik, a foglalkozásokon részt vevők jelenlétét igazolják. Ezekért szintén tallér jár. A félév végéig még van néhány hét, de azt hiszem, sok ajándékot kell beszereznünk, hogy minden tallért elkölthetővé tegyünk” – mondotta Dimény Mónika.
Tevékeny reformátusok
A református közösség mozgalmas heteken van túl. Advent harmadik vasárnapján a liturgiát követően a baróti Kájoni Consort régizene-együttes lépett fel. A gyermekek a karácsonyi ünnepekre való rákészülésként jó cselekedetekből „készítették el” – önzetlen, szívből jövő gesztusaik egy-egy szalmaszálat értek – a Jézuska jászolát, majd szenteste kis műsorukkal léptek fel. Másodnapon délelőtt az istentisztelet előtt a hegedűórákra járók léptek fel, délután pedig a kultúrházban színdarabot mutattak be. Karácsonyra immár ötödik esztendeje tanulnak be darabot a fiatalok, a mostani, az Angyalok és démonok közt című, egy válságot átélő házaspár kapcsolatáról szól, de jól tetten érhető benne az Úristen megváltó ereje – sikere is volt az előadásnak. Harmadnapon az időseket köszöntötték, tiszteletükre szavalatok hangzottak el, dalok csendültek fel, és ismét megtelt a templom. Karácsony negyednapja hivatalosan nem ünnep, de a fúvósok fellépésének köszönhetően kis ünnepélyesség jutott arra is.
A reformátusok az óévet éjféli áhítattal és közösségünk két himnuszának eléneklésével, végezetül Dimény Zoltán presbiter rövid, a templomtoronyban előadott trombitajátékával zárták – tudtuk meg Fancsal Zsolt Gerő lelkipásztortól.
Megújult az orgona
A reformáció ünnepén, úrvacsoraosztáskor több év kényszerű némaság után szólalt meg újra a református templom orgonája. A 171 esztendős hangszer felújítását jó kezekre bízták: a Budapesti Zeneakadémián 1994-ben végzett újtusnádi Bors László az elmúlt húsz esztendőben számos, kihívással teli munkát végzett el négytagú csapatával. Kezük munkáját dicséri többek közt a csíkszépvízi Szent László-templom 1324 sípra, 24 regiszterváltozatra és 27 sípsorra bővült orgonája, az elmúlt fél esztendőben pedig Brassóban, Parajdon és Csíkszenttamáson dolgoztak. A rövid mélyoktávos, hatregiszteres, mechanikus, barokk faragással gazdagon díszített orgonát Magyarhermányi Barabás Sámuel készítette 1843-ban. Első javítását a brassói Nagy József végezte az 1890-es években. Az első világháború közepén, 1916-ban az ón-ólom ötvözetből készült homlokzati sípjait be kellett szolgáltatni, helyettük újat – azt is rossz minőségű csatornalemezből – csak 1941-ben kapott. A tavaly elvégzett teljes körű felújítással új homlokzati sípok készültek, motorral látták el, kitakarították, és a sípok új bőrözést kaptak. – Az igazi kihívást az jelentette, hogy esztétikailag és hangzását is az eredetihez minél közelebbi állapotába állítsuk vissza. Úgy érzem, sikerült a feladattal megbirkóznunk. Külön élvezetet jelentett, hogy ilyen szépen megmaradt hangszeren dolgozhattunk – kiváló állapotban, szúmentesen maradt meg a szélláda is –, a felújítást követően pedig hangja is kivételessé vált. Remélem, sokáig szolgálja még a magyarhermányiakat – mondotta az újtusnádi szakember.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mi történik Székelyföld autonómiatervezetével?
Két autonómiatervezete is van immár a székelyföldi magyarságnak, ám a patthelyzetet nem sikerül feloldani, nincs olyan jogszabály, melyet minden szervezet, párt hajlandó lenne felvállalni, támogatni. A székelyföldi autonómia kivívásáért létrejött Székely Nemzeti Tanács tizenegy évvel ezelőtt, 2004. január 17-én fogadta el a Csapó József által kidolgozott statútumot, és azóta is azt tartják alapdokumentumuknak, az egyetlen hiteles tervezetnek, mely megfelelő autonóm státust biztosíthatna Székelyföldnek.
Több ízben próbálták a román parlament elé terjeszteni, 2004 tavaszán az RMDSZ színeiben megválasztott képviselők megtették a szükséges lépéseket, ám előbb a képviselőház, majd a szenátus is vita nélkül leszavazta a törvénytervezetet. Egy év múlva Sógor Csaba szenátor és Garda-Becsek Dezső képviselő az RMDSZ elutasítása dacára vállalta az SZNT statútumának újbóli, változatlan formában történő parlamenti beterjesztését, ám a végeredmény nem változott. Ezt követően RMDSZ-esek többé nem vállalták fel a statútumot, és 2013 tavaszán kongresszusukon Kelemen Hunor elnök bejelentette, hogy kidolgozzák saját tervezetüket. Majd másfél éves késéssel 2014 szeptemberére készült el az RMDSZ statútuma – a munkába bevonták a Magyar Polgári Pártot is –, melynek alapjául az alkotók szerint a dél-tiroli autonómiatervezet szolgált. Az SZNT elnöke, Izsák Balázs élesen bírálta az RMDSZ tervezetét, amely végül a szövetség vezetőinek ígérete ellenére mindmostanáig nem került valós közvitára, és az elnökválasztási kampány múltával feledésbe merült parlamenti beterjesztésének ígérete is. Ugyanakkor csak fokozza az ellentéteket Kelemen Hunor január eleji nyilatkozata: „Székelyföldön mi vagyunk a Székely Nemzeti Tanács, nem más.”
Az SZNT tavaly november 8-ai ülésén ismét nyitással próbálkozott, határozatot fogadtak el, melyben leszögezték, ragaszkodnak saját tervezetükhöz, de hajlandóak a vitára. Levélben fordultak az RMDSZ képviselőihez, szenátoraihoz, hogy ha már elutasították az SZNT statútumának újabb parlamenti beterjesztését, február végéig tegyék meg azokat a módosító javaslatokat, melyek számukra is elfogadhatóvá tennék a tervezetet. „Annak érdekében, hogy a székely autonómiamozgalom egysége megmaradjon, a Székely Nemzeti Tanács készen áll rendkívüli ülésen megvitatni az esetleges módosító indítványokat” – állt levelükben. Bő két hónap teltével egyetlen képviselő méltatta válaszra az SZNT kezdeményezését, Márton Árpád. Az alábbiakban levelét és Izsák Balázs feleletét közöljük, melyekből kitetszik az egyetlen találkozási pont: mindketten tisztában vannak azzal, hogy szükséges egy mindenki által elfogadott és támogatott autonómiastatútum. De melyik legyen az? Melyik a jobb? Melyik szolgálja Székelyföld érdekeit? – erről továbbra is élesen különbözőek nézeteik. (-kas)
Márton Árpád levele Izsák Balázsnak
Tisztelt Izsák Balázs!
Kérésüknek több okból nem tudok eleget tenni. Az egyik az, hogy az RMDSZ-nek is van egy közvitára bocsátott tervezete, amely, véleményem szerint, lényegesen jobb, mint az Önök által támogatott. A másik az, hogy a történelmi Székelyföldről beszélnek, de tervezetük nem a történelmi Székelyföld területi szerkezete szerinti. A harmadik az, hogy abban a tervezetben, amelyről szavaztak, 126 közigazgatási egység szerepel, melyek közül néhány soha nem tartozott a történelmi Székelyföldhöz, legutóbbi határozattervezetükben, melyet néhány tanács elfogadott, a közigazgatási egységek számát 153-ban jelölik meg.
A harmadik az, hogy az önök által bejelölt székek mindegyikének lakossági száma alatta van a NUTS III. számára a vonatkozó uniós normában előírt minimális lakossági számnak. Egyebek között ezért is jobb a mi változatunk, mely az uniós szabályzatnak megfelelően a székeket a NUTS IV.-előírásnak felelteti meg, mint a NUTS III. alegységei, melyek közigazgatási hatáskörrel rendelkeznek. Ami a történelmi központokat illeti, az is a mi változatunkban áll közelebb a történelmi múlthoz. Ugyanis a ma Székelyföldnek tartott területen (Aranyosszék nélkül, ami azért a történelmi hűség tiszteletben tartása szerint szintén oda tartozna) négy közigazgatási központ, azaz főkirálybíróság működött Udvarhelyen, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön (lásd a székely székek létének kortársa, Benkő József leírását), efölött volt a hat szék kapitánya. Ennek megfelelően az RMDSZ-változatban a régió testületeinek székhelye e négy város között oszlik meg, és nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy akárcsak a történelmi múltban, a székek közigazgatási hatásköreit azok központjában lássák el, és ennek mibenlétéről már csak a székelyek dönthetnek. Ezért javasolom, hogy inkább konstruktívan szóljanak hozzá a mi változatunkhoz, hátha sikerül egy olyan szöveget létrehozni, ami minden követelménynek és elvárásnak megfelelő és szervezetünk által benyújtható.
Maradok tisztelettel,
Márton Árpád
Izsák Balázs válasza Márton Árpádnak
Tisztelt Képviselő Úr!
Bevallom, hogy levelére az első reakcióm az öröm volt: akad legalább egy magyar képviselő a román parlamentben, aki az RMDSZ ígéretét be is akarja tartani, és hajlandó is, képes is a vitára. A harmadik mondat után ért a csalódás. Az nem lenne baj, sőt, természetes is, hogy eleve jobbnak tartja „az RMDSZ sajátjaként” aposztrofált törvénytervezetet, mint azt, amely egy évtizede általánosan elfogadott, vagy ahogyan Ön fogalmaz: az általunk támogatottat. Az viszont már nem természetes, hogy már a harmadik mondatából kitűnik, a rosszabbnak tartott tervezetet Ön eleve olvasatlanul utasítja el. Azt írja ugyanis, hogy mi „történelmi Székelyföldről” beszélünk, viszont ezzel szemben az igazság az, hogy ez a szóösszetétel a Székely Nemzeti Tanács tervezetében egyáltalán nem szerepel.
A második kifogása így egyből kútba is esett. Harmadik ellenvetésként azt hozza fel, hogy a tervezetben, amelyről szavaztunk, 126 közigazgatási egység szerepel, míg legutóbbi határozattervezetünkben, „melyet néhány tanács elfogadott, a közigazgatási egységek számát 153-ban jelölik meg”. A képviselő úr bizonyára tud róla, hogy 2004 után számos új község jött létre. Azon közigazgatási egységeknek a száma, amelyeknek a tételes felsorolása 2004-ben kijelölte Székelyföld határait, időközben 153-ra emelkedett, anélkül azonban, hogy a korábban kijelölt határ változott volna. Ön azt is hibaként rója fel nekünk, hogy olyan községeket is az autonóm régión belül képzelünk el, amelyek nem tartoztak a „történelmi Székelyföldhöz”. Ez igaz, és természetes. Egyetlen példával élek. Orbán Balázs Székelyföld határát megvonva leírja a kulturális különbséget Balavásár „vármegyei magyarsága” és a Székelyföldhöz tartozó Kelementelke székely lakói között, némi megbocsátható elfogultsággal az utóbbiak javára. Mára ezek a különbségek elmosódtak, a két település lakossága a Székely Nemzeti Tanács által megszervezett népszavazáson egyformán kifejezte akaratát, hogy a majdani autonóm Székelyföldhöz akar tartozni. Mi több, a Székelyföld autonómiájáért kezdeményezett népszavazást Balavásár elsőként szavazta meg Marosszéken. Székelyföld határa itt és még sok helyen – a mi megközelítésünkben – a nyelvi, kulturális határ. Hiszen ezt a kérdést a ma élő embereknek kell eldönteniük, és mi sem természetesebb annál, hogy az egynyelvű, egykultúrájú közösség egy közigazgatási egységbe akar tartozni. Természetellenes viszont az, hogy ezt éppen egy magyar képviselő nem tudja elfogadni! Képviselő Úrnak egy újabb, „harmadik” kifogása szerint az általunk „bejelölt székek mindegyikének lakossági száma alatta van a NUTS III. számára a vonatkozó uniós normában előírt minimális lakossági számnak”. Ön megint téved, Képviselő Úr. A mi tervezetünk nem szól egyáltalán a NUTS statisztikai régiókról – különben az Önöké sem –, mi a székely székeket Székelyföld közigazgatási alegységeiként képzeljük el. Ám ha szóba hozta már a statisztikai régiók népességi korlátait, hadd hívjam fel Képviselő Úr szíves figyelmét az Európai Parlament és a Tanács 1059/2003/EK számú, a statisztikai célú területi egységek nómenklatúrájának (NUTS) létrehozására vonatkozó rendeletére, amely kimondja: „ha egy adott NUTS-szinthez egy tagállamban – a (2) bekezdésben említett ismérvnek megfelelően – nincs megfelelő méretű közigazgatási egység, e NUTS-szintet megfelelő számú, egymással határos, meglévő kisebb közigazgatási egység összevonásával kell képezni”. Következésképp ez a kifogás sem megalapozott. A továbbiakban az Önök tervezetének erényeként felhozza, hogy a majdani autonóm Székelyföldre vonatkozó koncepciójukat a négy „főkirálybíróságra” (Udvarhely, Marosvásárhely, Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy) építik, nyitva hagyva annak lehetőségét, „hogy akárcsak a történelmi múltban, a székek közigazgatási hatásköreit azok központjában lássák el, és ennek mibenlétéről már csak a székelyek dönthetnek”. Nyitva hagyják a lehetőséget? Miféle új kodifikációs találmány ez, Képviselő Úr? Nyilván, ha valamit a jogalkotó nem foglal bele a jogszabályba, az előtt még mindig nyitva maradhat a lehetőség. Ebbe a tengermélytől a csillagos égig minden belefér. Valójában Ön arról akarja elterelni a figyelmet, hogy az Önök tervezete a Nicolae Ceausescu megyésítése során létrehozott három megyére épül. Kényelmességből, konformizmusból Maros, Kovászna és Hargita megye együttesét nevezik Önök Székelyföldnek, amelyen belül a magyarság részaránya ma alig lépi túl az 50 százalékot, míg ez az arány az Ön által rosszabbnak ítélt tervezetben megjelölt közigazgatási határok között közel 75 százalék.
Tudomásul veszem, Képviselő Úr, hogy Ön négy „királybíróságra” hivatkozva, a majdani autonóm Székelyföld térképén látni sem akar Gyergyószéket, Kézdiszéket, Bardoc-Miklósvárszéket. Arra kérem viszont, hogy menjünk el együtt Gyergyóalfaluba, Ditróba, Vargyasra, Barótra, Kézdivásárhelyre, és ütköztessük ott az érveinket lakossági fórumokon, hadd legyen valóságos a közvita, és abban az érintettek is aktív szerepet tudjanak vállalni! Egy gondolatot fogok megosztani Önnel arról az Önök által sokat hangoztatott érvről, hogy azért jobb az Önök tervezete, mert egy „működő autonómia” statútumát másolták. Többen elmondták, beszéltem magam is részletekbe menően, hogy miért nem jó tájékozottság nélkül, ismeretek nélkül másolni. Most azt mondom el, ami ennél is fontosabb: Székelyföld autonómiáját a székely hagyományokra, a székelyek akaratára és az itteni valóságra kell építeni. Az a fajta outsider szemlélet, amely éppen ezt hagyja figyelmen kívül, s a messziről ideszakadtak értetlenségével mellőzi az itteni valóságot, és csak azért tart jobbnak valamilyen megoldást, mert az idegen, soha nem lesz győztes a székelyek körében.
Végezetül hadd mondjam el, találtam pozitívumot is a válaszában. Levelének záró soraiból az derül ki, hogy Ön is úgy gondolja, egyetlenegy, általánosan elfogadott autonómiastatútumra van szükség. Dolgozzunk ezen, hogy azt minél hamarabb a Székely Nemzeti Tanács elé, majd Románia parlamentje elé lehessen terjeszteni.
Üdvözlettel, Izsák Balázs
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Almási István 80 éves
Dr. Almási István erdélyi magyar népzenetudós 1934. december 8-án született Kolozsvárt. Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában, a Református Elemi Iskolában végezte 1945-ben. Utána a nagy múltú Református Kollégium diákja, majd a tanügyi reform után a 2. számú Fiúlíceum tanulója volt, ahol 1951-ben érettségizett. Egyetemi tanulmányait 1951 és 1956 között a kolozsvári George Dima Zeneművészeti Főiskolán folytatta, ahol akkor Jagamas János folklórt, Major Ferenc szolfézst és zeneelméletet, Nagy István pedig karvezetést oktatott.
Már diákévei alatt cselekvően bekapcsolódott a Jagamas János által irányított erdélyi terepkutatásokba. A hírneves zenetudós irányításával első ízben, 1953-ban a Nádas menti Türében gyűjtött népdalokat, majd a következő évben közölte első szakcikkét a Művelődési Útmutatóban. Habár már 1956-ban zenetanári és karvezetői oklevelet szerzett, a jól ismert kisebbség- és tudománypolitikai viszonyok miatt végül is csak 1989-ben nyerhette el a zenetudományok doktora címet a kolozsvári zeneművészeti egyetemen. A Romeo Ghircoiaşiu professzor irányításával megvédett disszertáció címe Az erdélyi magyar népzenekutatás kezdeti korszaka (1920-ig).
Almási István fél évszázadon át, 1957-től egészen 2004-es nyugdíjazásáig a Román Akadémia kolozsvári Folklór Intézetében dolgozott. Annak keretében 1957 és 1960 között előbb próbaidős kutató, 1960 és 1969 között szakkutató, majd 35 éven át I. fokozatú tudományos főmunkatárs volt egészen 2004. december 1-ig.
Népzenekutatóként elsősorban olyan tájegységeken gyűjtött, ahol korábban mások kevésbé vagy egyáltalán nem folytattak kutatásokat: például az Érmelléken, a Szilágyságban, a Lápos mentén, Aranyosszéken, a Nyárád mentén, a Kis-Küküllő–Maros közén, a Homoród mentén és Háromszéken. Több mint 130 erdélyi és partiumi faluban végzett rendszeres, szakszerű terepkutatásokat. Összesen 5000 vokális és hangszeres dallamot gyűjtött össze, közülük körülbelül 4000 dallamot és szöveget jegyzett le magnószalagról, azokat pontosan tipologizálta. Szakszerűen összeállított kartotékai a kolozsvári Folklór Intézet aranytartalékát alkotják.
Tudományos kutatásai során elsősorban a népi dallamok osztályozásával, rendszerezésével és tipologizálásával, az etnikai kölcsönhatásokkal, a népdalgyűjtés módszertani problémáival és az erdélyi népzenekutatás történetével foglalkozott. Terepgyűjtéseiből és tudományos kutatásaiból 11 egyéni, részben társszerzőkkel írott könyve jelent meg az Irodalmi, a Kriterion, az Európa Könyvkiadónál, illetve az Európai Tanulmányok Alapítvány kiadójánál. A rendszerváltozás előtt írásait rangos hazai szaklapok (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Revista de Etnografie şi Folclor) publikálták, majd utána különböző magyarországi és európai tudományos periodikák. Összesen 157 tanulmányt, szakcikket, könyvismertetést közölt elsősorban tudományos és művelődési kiadványokban. Különböző hazai, magyarországi, ausztriai és németországi tudományos, közművelődési és oktatási rendezvényeken 166 előadást tartott a népzenetudomány, a zenetörténet és az egyházi zene kérdéseiről magyar, német, angol és román nyelven. Kiemeljük, hogy idegen nyelvű tanulmányait és előadásait saját maga állította össze, fordította. Különböző folkloristák és muzikológusok 33 tanulmányát és szakcikkét fordította le németből magyarra vagy románra és viszont, illetve magyarból románra és viszont. Az 1989-es rendszerváltozást követő évtizedekben ritka pontossággal és szakmai igényességgel összeállított előadásaival már különböző hazai és külföldi tudományos rendezvényeken is részt vehetett. Számos kiváló népzenei tárgyú műsort készített a kolozsvári és a budapesti rádió hallgatóinak. A kolozsvári bábszínház rendezőinek felkérésére népi dallamok felhasználásával összesen 7 bábjáték kísérőzenéjét állította össze.
Népzenei gyűjtéseit különböző forráskiadványokban adta közre. 1957-ben jelentette meg Szenik Ilonával és Zsizsmann Ilonával közösen A lapádi erdő alatt című nagysikerű gyűjteményét. 1969-ben pedig Olosz Katalinnal együtt adta ki a Magyargyerőmonostori népköltészet című kötetét. Iosif Herţeaval közösen jelentette meg 1970-ben Marosvásárhelyen 245 melodii de joc. 245 népi táncdallam. 245 Tanzmelodien című gyűjteményét. Tudományos igénnyel szerkesztette meg az 1971-ben kiadott Dalosfüzet-ét, valamint az 1972-ben és 1982-ben megjelentetett Tavaszi szél vizet áraszt című nagysikerű népzenei antológiáját. Almási István gondozta a Kányádi Sándor által magyarított Erdélyi jiddis népköltészet (Európa Könyvkiadó, Budapest 1989) című kötet zenei anyagát. Bogdán János 1906-os magyargyerőmonostori gyűjtését Monostori sugár torony című kötetében adta közre 2003-ban, a Kriza János Néprajzi Társaságnál Kolozsvárt.
Nagyfokú igényességgel és szakszerűséggel összeállított tanulmányaiban elsősorban az erdélyi népzenei örökség rendszerezésével, kölcsönhatásaival, gyűjtési módszereivel, valamint a magyar népballadákkal foglalkozott. Almási István egyik kedvelt területe az erdélyi népzenekutatás története. Benkő Andrással és Lakatos Istvánnal együtt készítette kiadásra Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése című nagysikerű kötetet, mely 1974-ben jelent meg. Ő rendezte sajtó alá Jagamas János A népzene mikrokozmoszában című, 1984-ben kiadott tanulmánykötetét. Bartók Béla erdélyi népzenekutatásaival kapcsolatban számos kiváló tanulmányt közölt a Korunkban (1965/10), Zenetudományi írások (1977), valamint a Bartók dolgozatok (1974) című tanulmánykötetekben. A népzene jegyében című, nemrég (2009) kiadott könyvében gyűjtötte, válogatta össze legkiválóbb írásait, tanulmányait és dolgozatait. A magyar népzenekutatás egyik legsikerültebb regionális népzenei szintézisét a Szilágysági magyar népzene (1979) című könyvében valósította meg. Két év múlva, 1981-ben a Román Akadémia a rangos Ciprian Porumbescu-díjjal jutalmazta szakszerű, tudományos monográfiáját.
A rendszerváltozás után Almási István cselekvően bekapcsolódott a hazai, a magyarországi és az európai szakmai életbe. 1990. március 18-án ő is aláírta a Kriza János Néprajzi Társaság alapító okiratát, 1990 és 1992 között annak tiszteletbeli elnöke volt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes (2005), a Magyar Kodály Társaság tiszteletbeli (2007), a Magyar Néprajzi Társaság levelező (1989), a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja (2000). Továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság, a Romániai Zeneszerzők és Muzikológusok Szövetsége, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság cselekvő tagja.
Fiatalabb korában a kolozsvári Kétágú református templom kántora volt, majd éveken át vezette a Farkas utcai református templom dalárdáját. Közvetlenül a hazai rendszerváltozást követő bonyolult években, 1990-1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
Almási István három hazai középiskolai zenei tankönyv fordításában működött közre. Az 1990-es években igen jelentős szerepet játszott a Péntek János által alapított néprajzi és magyarságtudományi doktori iskola tevékenységében, melynek keretében számos disszertáció, referátum, vizsga igényes, objektív és szakszerű referense volt. Almási István az 1989-es fordulat után szakszerű előadásokat tartott Nagyváradon, a Partiumi Keresztyén Egyetem Egyházzene, illetve Zenepedagógiai Tanszékén (2001–2005), Kolozsvárt a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Református Teológiai Karának Zenepedagógiai Intézetében (2003–2013), a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén (1993–1994, 2006–2007), valamint Marosvásárhelyen a Színművészeti Egyetem Zeneművészeti Karán (2005–2010). Rendszeres egyetemi előadásaival jelentős szerepet vállalt az erdélyi magyar zenetanári képzésben, egy újabb népzenekutató nemzedék kinevelésében. 2004-ben a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Folklór Tanszékén, 2011-ben pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Intézetében tartott rendszeres egyetemi előadásokat a magyar népzene stílusrétegeiről és a népzenekutatás történetéről. Felkért, hivatalos opponensként összesen 17 véleményezést írt doktori disszertációkról, ugyanakkor 11 végzős egyetemi hallgató diplomadolgozatát irányította. Kivételes szakmai tudását és megbecsültségét tükrözi, hogy ő lektorálta a Magyar Népzene Tára Domokos Mária által szerkesztett XI., valamint a Paksa Katalin által szerkesztett XII. kötetét.
Almási István kórusvezetői tevékenységét 1970-ben Romániában a Kulturális Érdemrenddel jutalmazták. A Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2001-ben Szabolcsi Bence-díjjal tüntette ki zenetudományi munkásságának elismeréseképpen. A Romániai Magyar Dalosszövetség 2004-ben, újraalakulásának 10. évfordulóján, a Jagamas Jánosról elnevezett díjat adományozta Almási Istvánnak. A Magyar Művészetért Díj Kuratóriumának elnökétől 2007-ben, Kodály Zoltán születésének 125. és halálának 40. évfordulója alkalmával a Kodály Zoltán-emlékdíjat vehette át a budavári Mátyás-templomban. A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága 2009-ben Arany János-éremmel jutalmazta tudományos eredményeit, munkásságát. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szenátusa 2010-ben a doctor honoris causa (tiszteletbeli doktor) címet adományozta neki.
Nyolcvanadik születésnapja alkalmával a kolozsvári Folklór Intézet, a Kriza János Néprajzi Társaság, valamint a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék tagjainak nevében Almási Istvánnak jó egészséget, hosszú életet kívánunk.
Művelődés (Kolozsvár)