"Márc. 2-i sajtóértekezletén Sorin Bota, a közmunkaügyi, szállítási és lakásügyi minisztérium államtitkára több, Kolozsvárt érintő projektről számolt be. Elmondta: a lakásépítés felgyorsítására az Országos Lakásépítő Ügynökség (ANL) irodát nyithat Kolozsváron. Elmondta: jövő héten a minisztérium felügyelői vizsgálatot folytatnak a Kolozsvár-Bánffyhunyad útvonalon. Bota úgy tudja, a korszerűsítési munkálatokat még a múlt év végén be kellett volna fejezni. Azt is elmondta, hogy az új lakónegyedek a Hója erdő közelében, Apahidán és Szászfenesen épülhetnek. Az államtitkár prioritásnak tekinti a Kolozsvár-Nagyvárad vasútvonal villamosítását. Adatai szerint a korszerűsítés több mint fél órával lerövidítheti a két város közötti útszakasz megtételét. Az államtitkár kijelentette: a Budapestet Bukaresttel összekötő autópálya nem Kolozsváron halad majd át, hanem Nagylakon, Aradon és Nagyszebenen. Németh Zsoltnak magyar külügyi államtitkárának azon kijelentésére, amely szerint a magyar állam hajlandó támogatni a Nagyvárad-Kolozsvár-Brassó autópálya felépítését, Bota elmondta: - Ez csak afféle politikai nyilatkozat, kétlem, hogy a szándék komoly. Hozzátette: a román félnek semmi ellenvetése nincs, hogy Magyarország támogassa a Kolozsváron áthaladó autópálya felépítését. /Kiss Olivér: Nem hisznek Magyarország autópálya-terveiben Bota: a magyar fél nem érdekelt a Budapest-Kolozsvár-Bukarest útvonalban. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 3./"

"Kolozs megyében 54 település bejáratánál már kétnyelvű helységnévtábla áll. További tíz helységbe megérkezett ugyan a magyar nyelvű tábla, de helyesírási vagy egyéb hibák miatt visszaküldték őket - tájékoztatott Bitay Levente, a Kolozs megyei RMDSZ ügyvezető alelnöke. A magyarság részaránya 84 településen haladja meg a húsz százalékot, a törvény értelmében tehát ennyi kétnyelvű táblát kellene kitenni. A Szamosújvár keretében lévő Kérőn azzal érvelnek, hogy Kérő a városhoz tartozik, és nincs szükség külön helységnévtáblára. Az Apahidához tartozó Bodrog román és magyar elnevezése megegyezik, a határozat értelmében itt kétszer kellene leírni ugyanazt a nevet - ez az ellenzők szerint nevetséges lenne. Bonchidán nem tették ki a táblát, itt várják a népszámlálás eredményét, abban reménykedve, hogy a magyarság részaránya nem fogja elérni a húsz százalékot (a 92-es adatok szerint 22,3 százalék volt). /Balázsi-Pál Előd: Kitették a kétnyelvű táblát a helységek zömében. Tíz helységben még vannak gondok. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 4./"

Az elmúlt időszakban Kolozsváron ijesztő mértékben elszaporodtak az erőszakos cselekedetek: egyre-másra érkeznek a hírek gyűlöletkeltő falfirkákról, utcai verekedésekről, magyarverésekről. Ezekre rendszerint hétvégén, sötétedés után kerül sor. Néhány hét leforgása alatt a városban több ilyen eset történt: március 15-én fényes nappal megverték Lészai Lehelt, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum diákját, április 19-én hajnalban nemzetisége miatt megverték Ambrus Istvánt, a Paprika Rádió műsorvezetőjét és társait, április 20-án pedig a Tóközben két magyar lányra támadt egy férfi. A rendőrség arra buzdít mindenkit: tegyen feljelentést, különben nem indíthatnak nyomozást. Az egyre gyakoribbá váló utcai bántalmazások kérdése felvetődött a jogilag be nem jegyzett, konzultatív jellegű Területi Közbiztonsági Hatóság (ATOP) április 24-i ülésén is, amelynek tagjai a megyei tanács, a Kolozsvárhoz közeli települések (például Mócs, Kisbács, Kajántó, Apahida, Szászfenes, Erdőfelek) képviselői, a megyei rendőrparancsnokság, valamint egyes civil szervezetek. Boros János kolozsvári alpolgármester felvetette a megyeszékhelyen egyre gyakoribbá váló magyarveréses és utcai erőszakos eseteket is. Arra kérte az érintett intézmények képviselőit, hozzanak intézkedéseket a közbiztonság javítása érdekében. Ioan Pacurar megyei rendőrparancsnok reagált a felvetésre. Emlékeztette a jelenlevőket, hogy a március 15-i incidenst követően a rendőrségnek sikerült azonosítania a tetteseket, a többi esetben pedig operatív ügyintézést helyezett kilátásba. Boros János bejelentette, hogy összehívja a városi közbiztonsági bizottságot, a helyzet mélyrehatóbb elemzése érdekében. Raluca Seucan, a Kolozs Megyei Rendőrség szóvivője szerint nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az elmúlt időszakban több utcai verekedés történt. Csoma Botond városi tanácsos szerint növelni az éjszaka folyamán szolgálatot teljesítő rendőrök számát. Az RMDSZ és az MPP közös panaszvonal létrehozását javasolta. /Erőszakhullám uralkodott el Kolozsvár belvárosán. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 25./ A választások küszöbén rendszeresen felerősödnek Kolozsváron a magyarellenes érzelmek, és sokasodnak a magyarverések, mintha valami megfélemlítési szándék munkálna a háttérben – fejtegette László Attila megyei RMDSZ-elnök, szövetség kolozsvári polgármesterjelöltje. /Benkő Levente: A járőrök olcsóbbak a kameráknál? = Krónika (Kolozsvár), ápr. 25./

Robbanásszerűen fejlődik Kolozsvár, állapították meg a szakemberek és politikusok, akik május 22-én részt vettek a bukaresti Iptana Rt. által a Kolozsvárt és környékét érintő fejlesztési stratégiáról szóló előadáson. A szakemberek elképzeléseket és terveket mutattak be a Kolozsvárt és a vonzáskörzetéhez tartozó településeket (Apahida, Nemeszsuk, Kajántó, Szászfenes, Gyalu, Kisbács és Magyarszentpál) magába foglaló metropolisz-övezet létrehozásáról, az észak-erdélyi autópálya hatásairól és a terelő utakról. /Robbanásszerűen fejlődik Kolozsvár. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 23./

December végéig jogilag is bejegyeztetik a Kolozsvár Metropolisövezet Fejlesztési Egyesületet. A tervezet már elfogadott tizennégy község elöljáróit meghívják arra a kolozsvári tanácskozásra, amelynek célja a további tennivalók egyeztetése. Kolozs megye fejlesztési terve szerint Kolozsvár metropolisövezetté, nagyvárosi zónává alakul át. Az eredeti elképzelés szerint a kincses város közvetlen szomszédságában levő községek csatlakoztak volna ehhez, de mivel a kör bővült, tizenkilenc helység alkotná a leendő metropolist. Kolozsvár mellett Apahida, Erdőfelek, Csürülye, Szászfenes, Gyalu, Kisbács, Kajántó, Egeres, Magyargorbó, Magyarszentpál, Kolozsborsa, Bonchida, Nemeszsuk, Kolozs, Ajtony, Magyarkályán, Tordatúr, Járabánya és Tordaszentlászló 3750 négyzetkilométeren elterjedő övezetet alkotna, amelynek lakossága 400 ezer fő lenne. Az övezet létrehozását az teszi indokolttá, hogy ilyen módon a metropolis könnyebben hozzájuthatna a 2007–2013-as időszak európai uniós költségvetésből lehívható fejlesztési forrásokhoz, ráadásul ez vonzaná a nagy beruházókat is. A metropolisövezet létrehozása nyomán a Kolozsvár körüli 30 kilométeres körzetben lehetne újabb földterületekkel számolni. /Benkő Levente: Mamutváros születik. = Krónika (Kolozsvár), dec. 9./

Gulag, Kola, Recsk, Duna-csatorna, Bor, Földvár, Apahida, Szibéria, Katyn … A lista távolról sem teljes. A náci emberirtás, megtörténése óta, kötelező oktatási anyag az iskolákban. A kommunizmus rémtetteit a történtek óta és után is félelem, és a történelem hallgatása borítja. Jobbára a művészek hallgatása is. Csíky Boldizsár Gulag című új zeneműve szimfonikus emlékezés. Arról szól, hogy a szenvedés iszonyatától nem lehet megszabadulni. Összetört népdalok foszlányai, egy harang, az erőltetett menet ritmusa… Csíky Boldizsár Gulag c. szimfonikus művének marosvásárhelyi bemutatója május 21-én volt. /Csíky Csaba: Oly korban éltem én… Bemutató a XXXIX. Marosvásárhelyi Zenei Napokra. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 23./

Örömünnepet ült október 11-én a kis mezőségi falu, Oláhgyéres maroknyi magyarsága, a település fennállása óta először avattak itt református templomot, csöppnyi, 50 férőhelyeset. A falu Mocs községhez tartozik, összesen mintegy 350 lelket számlál, ebből 42-re tehető a nyilvántartott református hívek száma Oroszhegyi Attila Zsolt pusztakamarási lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket, az igét dr. Pap Géza püspök hirdette. A holland támogatók képviselője is megjelent. Páll Zoltán, a magyarkályáni missziós egyházközség lelkész már második alkalommal épít templomot: a kályánit 2001-ben fejezték be és adták át a gyülekezetnek. Az összesen 225 lelket számláló egyházközségbe Magyarkályánon kívül Kályánivám, Lárga, Kötelend, Mezőszava, Oláhgyéres, Apahida és Zsuk reformátussága is beletartozik. Oláhgyéres mindig is a 10 km-re fekvő Mocshoz tartozott. A templom hatalmas összefogással készült el. Most már csak harangot kell szerezni és be kell vezetni az áramot is. /Sándor Boglárka Ágnes: Református templomot avattak a mezőségi Oláhgyéresen. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 12./

Változtatnák az etnikai arányokat
Eljutott a román képviselőházba az a törvénytervezet, amelyet Nicolae Dobra demokrata-liberális párti képviselő nyújtott be, és amely a lakosság számától tenné függővé a romániai településeknek városi, illetve községi rangra való átminősítését, ez viszont megváltoztatná az etnikai arányokat - írta szerdai számában a Szabadság.
A kolozsvári napilap szerint a jogszabály-tervezetben az áll, hogy az 5000 lelket meg nem haladó községközpontokat falukká minősítik át, a 10 000 fős lakosságot meg nem haladó városok pedig községközpontokká (azaz alacsonyabb rendű közigazgatási egységgé) válhatnak.
Ha elfogadják a törvénytervezetet, Kolozs megyében Bánffyhunyad községgé minősülne vissza, hiszen az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint csak 9700 lakosa van - írja a lap. Megjegyzi: Kolozs megyéből 66 község „tűnne el", azaz válna faluvá, és mindössze 9 község – Egeres, Apahida, Kisbács, Bonchida, Szászfenes, Gyalu, Alsó- és Felsőszentmihály, Kissebes és Aranyosergerbegy – tarthatná meg eddigi státusát.
A tervezet kezdeményezője szerint az intézkedéssel csökkenne a közigazgatásban dolgozó alkalmazottak száma. Ha a jogszabályt megszavazzák, 2012-ben 67 Kolozs megyei település polgármesteri széke üresedne meg. Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke szerint nincs sok értelme annak, hogy a városi és a községi rangról pusztán a lakosok számát figyelembe véve döntsenek.
„Az említett jogszabály-tervezetet a szenátusban már elutasították, jelenleg a képviselőház bocsátotta vitára. Nem hiszem, hogy az RMDSZ megszavazna egy ilyen törvénytervezetet, mert tisztában vagyunk azzal, hogy ily módon főleg a szórványban élő kisebb magyar közösségeket fenyegetné egy román többségű önkormányzatba való beolvadás veszélye, és a törvény talán az európai uniós pénzalapok lehívására is negatívan hatna" - vélekedett Máté András Levente, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) parlamenti képviselője, aki szerint szükség van a közigazgatás reformjára, de azt nem ilyen módon kell megvalósítani. MTI

Iorga-idézet a kolozsvári Mátyás-szobor talapzatánál
Román nyelvű tábla jelent meg a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport talapzata előtt. A táblán a korábban eltávolított Iorga-idézet is olvasható. A talapzatot övező füves részen a földbe süllyesztve elhelyezett bronztáblán domborodó felirat szerint 1932-ben Nicolae Iorga román történésztől származó idézetet helyeztek el a szobron, a 2010-es restaurálás során pedig az eredeti Mathias Rex felirat került vissza a kőtalapzatra. A táblán ugyanakkor megjelenik a Iorga-idézet is: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.”
László Attila, Kolozsvár alpolgármestere a Krónikának azt nyilatkozta: az önkormányzat nem tudott a tábla elhelyezéséről, az ismeretlen tetteseket műemlékgyalázásért vonhatják felelősségre. Az elöljáró elmondta, a táblát Virgil Pop, a megyei műemlékvédelmi bizottság elnöke is megtekintette, és ma hivatalosan is értesíti az önkormányzatot erről, így várhatóan még a nap folyamán eltávolítják azt.
Paktum eredménye?
A Ziua de Cluj című kolozsvári napilap honlapján tegnap azt állította forrásaira hivatkozva, hogy a tábla megjelenése politikai alku eredménye. Eszerint az RMDSZ beleegyezik a Iorga-idézetet tartalmazó plakett elhelyezésébe, cserébe pedig a település nevét magyarul is feltüntető helységnévtáblákat állítanak fel a város bejáratainál, ugyanakkor az RMDSZ garanciát kap arra, hogy a 2012-es önkormányzati választások után is betöltheti az egyik alpolgármesteri tisztséget. A lap arra is utal, hogy a történelem folyamán ez a tábla mentette meg a szobrot a lerombolástól, hiszen a román nép a Iorga-idézetnek köszönhetően érezte magáénak az alkotást.
Máté András Levente, a Kolozs megyei RMDSZ újdonsült elnöke „kacsának” nevezte a paktum létezését. „Nincs ilyen egyezség” – jelentette ki a szombaton megválasztott megyei vezető. Hasonlóképpen nyilatkozott lapunknak László Attila alpolgármester is. Elmondta, semmilyen titkos megállapodás nem született, különösen nem olyan, amely törvénytelenséget tartalmazott volna, hisz az Országos Műemlékvédelmi Bizottság engedélye nélkül a Mátyás-szoborcsoportra bármilyen feliratot elhelyezni szabálysértésnek számít.
Mint arról beszámoltunk, mintegy tíz napja több kolozsvári román akadémikus nyílt levélben követelte, hogy a helyi önkormányzat helyezze vissza a Mátyás-szoborcsoport talapzatára a Gheorghe Funar által 1992-ben engedély nélkül feltétetett, a Iorga-idézetet tartalmazó táblát. A levelet olyan személyiségek írták alá, mint Camil Mureşan, Horia Colan, Dumitru Protase vagy Emil Burzo. Az akadémikusok azzal érvelnek a tábla visszaállítása mellett, hogy az „részese volt a szobor történelmének, illetve Kolozsvár jelenkori kollektív tudatának”.
A táblát 2009-ben távolították el, amikor elkezdődött a szoborcsoport felújítása, az idei átadásra pedig nem helyezték vissza. Újbóli elhelyezését április közepén Radu Moisin, a kincses város demokrata-liberális párti (PDL) alpolgármestere helyezte kilátásba, azonban a Krónika megkeresésére akkor László Attila alpolgármester és Molnos Lajos önkormányzati képviselő egybehangzóan úgy nyilatkozott, teljesen esélytelen a próbálkozás, ehhez ugyanis a megyei, illetve az Országos Műemlékvédelmi Bizottság engedélye szükséges.
Eltűntek az üdvözlő táblák
A román nyelvű tábla megjelenésével egy időben tegnapra eltűntek a Kolozsvár kisbácsi, erdőfeleki és szászfenesi bejáratainál pénteken elhelyezett ötnyelvű táblák. A pannók tartóoszlopait tőből vágták ki ismeretlenek. Mint arról beszámoltunk, a kolozsvári tanács RMDSZ-frakciójának tagjai és László Attila alpolgármester péntek délután helyezték el a többnyelvű táblákat a kincses város erdőfeleki, szászfenesi és kisbácsi bejáratánál. Ezeken románul, magyarul, németül, angolul és franciául volt olvasható az „Üdvözöljük Kolozsváron!” felirat. A tervek szerint a táblákat a következő időszakban a város Apahida, Kajántó és Györgyfalva felőli bejáratainál is felszerelték volna a magyar önkormányzati képviselők, akik maguk állták azok előállítási költségeit. Kifejtették, ezzel megtörtént az első lépés afelé, hogy a háromnyelvű – román, magyar és német – helységnévtáblákat is kihelyezzék, amit a tanács 2002-es, még a Funar-korszakban hozott határozata tesz lehetővé.
Krónika (Kolozsvár)

NÉPSZÁMLÁLÁS: LEG-EK KOLOZS MEGYÉBEN
Kolozs megyében 302 262 lakást és 674 903 személyt számoltak össze az október 31-én zárult népszámlálás során – közölte a Regionális Statisztikai Hivatal.
Kolozsváron 128 815 lakás és 314 543 személy, Tordán 20 491 lakás és 46 160 személy, Aranyosgyéresen 9 576 lakás és 22 157 személy, Szamosújváron 8 492 lakás és 20 440 személy, Désen 13 806 lakás és 30 434 személy, Bánffyhunyadon 3 720 lakás és 10 146 személy került nyilvántartásba.
Falusi környezetben a legnépesebb települések: Szászfenes (13 882 lakás, 22 189 személy), Apahida (5 127 lakás, 10 398 személy), Kisbács (4 295 lakás, 10 237 személy). A legkisebb település Kolozs megyében Palackos (Ploscoşi) 335 lakással és 674 fős lakossággal.
Szabadság (Kolozsvár)

Pert fontolgat a népszámlálás kapcsán az EMNT és az EMNP
Nyílt levelében jelezte a kormányfőnek és a belügyminiszternek az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a népszámlálási megfigyelőik által tapasztalt szabálytalanságokat. A két szervezet azt szeretné, ha a népszámlálási megfigyelők a végeredmények közzétételéig követhetnék az adatfeldolgozást, ennek érdekében perelni is hajlandók. Székely István, az RMDSZ népszámlálással foglalkozó főtitkárhelyettesea Krónikának elmondta, bár az adatfeldolgozást felügyelő megfigyelőkre a jogszabályokban van utalás, erre nem dolgozták ki a módszertant, és a polgármesteri hivatalokat sem értesítették róla.
„Elengedhetetlen, hogy a népszámlálás leglényegesebb részénél, az adatfeldolgozásnál is jelen legyenek a megfigyelők. Egyelőre még nem világos, hogy ki hozta ezeket a döntéseket, ki a felelős az akkreditációk megvonásáért, ez azonban mindenképpen ellentmond a hatályos kormányrendeletnek. Nincs tudomásom arról, hogy mindez más szervezetek esetében is így történt-e, véleményem szerint azonban általános jelenségről van szó” – fejtette ki Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke. Hozzátette: az EMNT és az EMNP valamennyi megyében kért akkreditációt, eddig azonban kizárólag negatív választ kaptak a megyei, illetve helyi tanácsoktól, többek között Bihar és Máramaros megyében. „Már az adatgyűjtés alatt is szembesültünk azzal a problémával, hogy akadályozzák megfigyelőink tevékenységét, több esetben pedig – például Kolozsváron – az akkreditációkat csak a népszámlálás befejezése előtt pár nappal adták meg. Úgy gondolom, az illetékesek elbukták a cenzus megrendezésének tesztjét, többször is bizonyították szakértelmük, valamint a magyar közösséggel szembeni jóindulatuk hiányát. Az Európai Bizottságnál is panaszt fogunk tenni, ha bebizonyosodik, hogy meghamisították a népszámlálás eredményeit” – fogalmazott Toró.
Nyílt levél a rendellenességekről
A szervezet nemcsak jogi úton tiltakozik az akkreditációk megvonásáért. Toró T. Tibor azt a nyílt levelet is bemutatta, amelyben Tőkés László felszólítja Emil Boc miniszterelnököt, valamint Traian Igaş belügyminisztert a közbelépésre, illetve a rendellenességek megoldására. Az Európai Parlament alelnöke szerint a népszámlálás rendkívül fontos egy állam igazgatása szempontjából, de a nemzeti közösségek számára is, mivel jogaik egy része számarányukra alapozódik, az EMNT akkreditált népszámlálási megfigyelői pedig számos szabálytalanságot tapasztaltak a folyamat átláthatóságával kapcsolatban.
A sajtótájékoztatón az is kiderült: az EMNT által működtetett zöldvonalon közel ezer visszaélést jeleztek az adatgyűjtés során. Toró ezzel kapcsolatban elmondta: egyeztetnek az RMDSZ munkacsoportjával erről, a visszaélések kezeléséről pedig ezt követően, közösen döntenek majd. Gergely Balázs, az EMNT közép-erdélyi régióelnöke arra mutatott rá, hogy az adatgyűjtés második felében csökkent a negatív visszajelzések aránya, szerinte ez leginkább annak tudható be, hogy sikerült megfelelőképpen összehangolni a tanács és az RMDSZ tevékenységét. Gergely elmondta, jogászokkal konzultáltak az említett jogi eljárással kapcsolatban, akik azonban negatívan vélekedtek az ügy sikerességéről. „Számunkra elvi kérdésről van szó. Jogsértés történt, amelyért felelősségre kell vonni az illetékeseket” – fogalmazott a régióelnök.
Közös fellépés Biharban?
Az EMNP Bihar megyében akár az RMDSZ-szel közösen tenne jogi lépéseket amiatt, hogy az Országos Népszámlálási Bizottság nem volt hajlandó meghosszabbítani megfigyelőik akkreditációját – közölte a Krónikával Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt partiumi szervezési igazgatója. A két megyei szervezet múlt héten együttműködési megállapodást írt alá, amelyben megegyeztek, hogy a cenzus kapcsán felbukkanó problémákat és visszaéléseket közös erővel próbálják meg rendezni, ugyanakkor az adatok összesítésének procedúráját is együtt ellenőrzik.
A közös fellépés azonban egyelőre nem kezdődhetett meg, mivel a cenzus még nincs abban a fázisban, hogy az űrlapok megfigyelőink kezébe kerülhessenek – mondta el lapunknak Szabó József, a bihari RMDSZ-szervezet ügyvezető alelnöke.
Kiss Sándor megyei RMDSZ-elnök korábban arra hívta fel a figyelmet, hogy a népszámlálás kapcsán az igazi „harc” most, az eredmények összesítésekor kezdődik. Csomortányi István azt mondja, a legfőbb gond épp az, hogy a szervezetek akkreditált megfigyelői nem asszisztálhatnak az ellenőrzésnél, mivel engedélyük csak a cenzus időtartamára szólt. Ezért véli úgy, jogi úton kellene ezt a bajt orvosolni, és az ügyben az RMDSZ-t is megkeresik majd, hogy közösen léphessenek fel. Az EMNP egyébként tegnap közleményben azt jelezte, szerinte „a 2011-es népszámlálás megszervezését méltán nevezhetjük a román közigazgatás csődjének. Az elmúlt időszak kormányai odajuttatták az államot, hogy már a saját polgárait sem képes megszámolni.”
Hiányos metodika, nem létező megfigyelők 
A népszámlálás hiányos módszertana miatt az adatrögzítés folyamatába nem delegálhatnak megfigyelőket a civil szervezetek – mondta el lapunknak Székely István, az RMDSZ népszámlálással foglalkozó főtitkárhelyettese. A szakember szerint bár a jogszabályok kétfajta megfigyelői státust említenek, a metodológia csak az egyikre lett kidolgozva, aki az adatfelvétel során kísérte el a számlálóbiztost; az ő akkreditációjuk azonban csak az adatgyűjtés idejére, az október 20–31. közötti időszakra szólt. Bár a jogszabályokban az uniós illetékesek ajánlására egy másik megfigyelői státusra is van utalás, mely szerint a civil szervezetek a népszámlálási bizottságokba is delegálhatnak képviselőket, erre nem dolgozták ki a metodológiát, űrlap sincs rá, és a polgármesteri hivatalokat sem tájékoztatták.
Székely a Krónikának elmondta, megfigyelők hiányában az adatrögzítés folyamatát csupán a népszámlálási bizottságok önkormányzat vagy más intézmények által delegált magyar tagjai felügyelhetik; egy egyezség értelmében az RMDSZ-nek a legtöbb magyarlakta településen van képviselője ezekben, Kolozsváron például László Attila alpolgármester személyében. A szövetség az Országos Statisztikai Intézet (INS) által végzett adatbevitelt is felügyeli az általa delegált országos igazgatóhelyettes révén.
Szétváló adatrögzítési folyamat
A népszámlálás során összegyűjtött adatokat két külön folyamat során dolgozzák fel. Az adatgyűjtés befejeztével a számlálóbiztosok kódolják a válaszokat (ez ugyanis a helyszínen nem volt kötelező), majd a lakásban kitöltött űrlapok alapján elkészítik az összesítést, és az űrlapokkal együtt átadják a főszámlálóbiztosnak. „Ő leellenőrzi ezeket, és amennyiben eltérést tapasztal a kézzel beírt szöveg és a kód között, javítást kér” – magyarázta Székely István, hozzátéve, hogy ilyen esetben a betűvel beírt választ tekintik érvényesnek.
A főszámlálóbiztos a leellenőrzött űrlapokat benyújtja a helyi népszámlálási bizottságnak, ahol szétválik a folyamat. A számlálóbiztosok által készített összesítés az Országos Népszámlálási Bizottságnál marad, mely az előzetes becslések szerint 2012 márciusáig összesíti ezeket, és közli a népszámlálás ideiglenes adatait. A lakásokban kitöltött űrlapok viszont az Országos Statisztikai Intézethez kerülnek, ahol minden egyes adatot számítógépbe vezetnek. „Ez a folyamat becslések szerint 2013 november–decemberére fejeződhet be, ekkor derülnek ki az idei népszámlálás végleges eredményei” – magyarázta Székely István.
Nem vált be a módszertan
A szakember lapunk kérdésére elmondta, az INS által kedden ismertetett részeredmény, miszerint a népszámlálás során mintegy 19,6 millió romániai állampolgár adatait rögzítették, relevánsnak tekinthető. „Millió probléma van a népszámlálás kapcsán, de ezek az adatok még mindig pontosabbak, mint bármilyen más adat” – jelentette ki Székely István. Mint arról beszámoltunk, az INS keddi közleményében hangsúlyozta, hogy ez a szám nem azonos a romániai lakosság számával, hiszen a bukaresti önszámlálók, a polgármesteri hivatalban jelentkezők, a bel-, kül- és védelmi minisztérium bizonyos alkalmazottai (a diplomáciai testületek, a külföldi misszió tagjai, a nemzetbiztonsági szempontból kiemelt fontosságú intézmények, például lőszerraktárak alkalmazottai) nem lettek még bevezetve.
Az RMDSZ társadalomszervezésért felelős főtitkárhelyettese szerint a részeredmény egy érdekes helyzetre világít rá, hiszen a népszámlálásra 20 millió 400 ezer P és PPI űrlapot nyomtattak ki, míg a keddi jelentés lényeges, 800 ezres különbséget mutat. Elmondta, ennek egyik oka az is lehet, hogy a számlálóbiztosok a napi jelentéseikbe nem vezették be a huzamosabb ideig külföldön tartózkodó (PPI) személyeket. „Világosan látszik, hogy a statisztikai intézet által kidolgozott módszertan, például hogy a szomszédok vagy a házmester nyilatkozik, nem hozta meg a várt eredményt, a külföldön élők jelentős részét nem sikerült összeírni” – összegzett Székely István. Példaként Kolozsvárt említette, ahol mintegy tízezer lakásba nem tudtak bemenni a számlálóbiztosok, ezeket feltehetően albérlők lakják, és a bérlő külföldön él. Ha ezekben az esetekben 4–5-ös szorzót alkalmaznak – bérlő és 3-4 albérlő –, kiderülhet, hogy a kincses városban 40–50 ezer személyt nem számoltak meg.
Egyértelmű csökkenés
Az INS kedden ismertetett adatai szerint az erdélyi, magyarok által is lakott városokban számottevően csökkent a lakosság száma. Kolozsváron például idén 314 513 személyt írtak össze, míg a 2002-es népszámláláson 317 953 lakost számoltak. De Marosvásárhelyen még nagyobb az eltérés, míg 2002-ben 150 ezer lakos volt, a részeredmények szerint idén alig több, mint 130 ezer személyt számoltak, és hasonló a népességcsökkenés aránya a székelyföldi és partiumi városokban is. Székely István rámutatott, a lakosság számát jelentősen módosíthatta a fiatalok kirajzása a nagyvárosok vonzáskörzeteibe, Kolozsvár esetében Szászfenesre, Kisbácsba, Apahidára.
De természetes fogyás is van, amely a magas elhalálozási arány, illetve alacsony gyermekvállalási kedv eredménye, és amely a nagyvárosokban halmozottan jelenik meg. „Abszolút számokban az erdélyi magyarság száma biztos, hogy csökken, a kérdés az, hogy a többségi lakossághoz viszonyítva az erdélyi magyarság számarányának csökkenése megállt-e, vagy esetleg javult” – jelentette ki kérdésünkre Székely István. Mint mondta, utóbbi lehetőségre az adhat reményt, hogy az erdélyi magyar társadalmon belül jelentkező negatív folyamatok a román társadalomban halmozottan vannak jelen, például a románok körében jóval nagyobb a kivándorlók aránya, így elmondható, hogy az erdélyi magyar társadalom demográfiai mutatói jobbak. Csökkent a lakosság száma az erdélyi városokban
Város Idei részeredmények (megszámlált lakosok) 2002-es népszámlálásadatai
Kolozsvár 314 513 317 953
Marosvásárhely 131 753 150 041
Nagyvárad 184 861 206 614
Szatmárnémeti 97 753 115 630
Sepsiszentgyörgy 56 094 61 512
Csíkszereda 37 013 42 029
Székelyudvarhely 32 846 36 948
Kézdivásárhely 18 468 18 910
Gyergyószentmiklós 17 350 19 895
Nagyszalonta 16 889 18 074
Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya, Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Cenzus: híjával találtattunk
Szociológusok becslése szerint 18,5 millióra csökkent a romániai lakosság száma
A kérdőívek feldolgozásakor derül majd ki, hogy népszámláláson tapasztalt visszaélések torzították-e a magyar népességre vonatkozó adatokat, és ha ennek lesznek jelei, az RMDSZ kész az Európai Uniónál bepanaszolni a román hatóságokat.
Csak a későbbiekben derül majd ki, hogy a hétfőn este lezárult romániai népszámláláson tapasztalt visszaélések torzították-e a magyar népességre vonatkozó adatokat – nyilatkozta lapunknak Kovács Péter. Az RMDSZ főtitkára emlékeztetett: a szövetség zöld számaira „több ezer” hívás érkezett a népszámlálás ideje alatt, ám csak egy részük szólt visszaélésekre vonatkozó panaszokról, sokan tájékoztatást, eligazítást kértek a cenzus menetéről.
Az egyik leggyakrabban jelzett rendellenesség az volt, hogy a számlálóbiztos nem tette fel a megkeresett személy etnokulturális jellemzőire (nemzetiség, anyanyelv, vallás) vonatkozó kérdéseket. „Ezekre a kérdésekre a megkeresett személynek nem volt kötelező válaszolni, ám a számlálóbiztosoknak kötelező volt rákérdezni az adatokra” – magyarázta. Emlékeztetett arra is, hogy korábban a beérkezett panaszok nyomán az RMDSZ felszólítására az Országos Statisztikai Intézet (INS) több településen is elvégezte a szükséges korrekciókat.
Kovács tájékoztatása szerint jelenleg a szövetség megyei szervezetei összesítik a regisztrált, írásban tett óvások számát, s részben ezek alapján lehet megállapítani, mekkora lehetett az aránya a visszaéléseknek. Emellett rendellenességekre utalhat az is, ha a feldolgozás folyamán kiderül: aránytalanul sok a vegyes lakosságú településeken azoknak a kérdőíveknek a száma, amelyeken nem szerepelnek a nemzetiségre vonatkozó adatok.
„A tapasztalt visszaélések mennyisége és milyensége függvényében döntjük el, hogy milyen lépéseket teszünk a továbbiakban, akár Bukarest, akár Brüsszel irányában” – magyarázta. Az RMDSZ főtitkára mindemellett nem gondolja úgy, hogy a rendellenességek a magyarság ellen irányuló, tudatos kampány részei lettek volna. „Nagy szerepet játszott ebben a kérdezőbiztosok képzetlensége, a népszámlálás szervezetlensége. Nem csodálom, hogy az Országos Statisztikai Intézet vezetője a lemondását fontolgatja” – mondta Kovács.
A főtitkár hasznosnak nevezte az RMDSZ népszámlálás előtti tájékoztatási kampányait. „Szerintem a romániai magyarok 95 százaléka egy percig sem volt bizonytalan azzal kapcsolatban, milyen nemzetiséget diktáljon be a kérdezőbiztosnak. A tájékoztató kampányaink a maradék 5 százalék mozgósítását célozták” – jelentette Kovács Péter, aki példaértékűnek nevezte az egyházak, a civil szervezetek összefogását annak érdekében, hogy a népszámlálás az erdélyi magyarság szempontjából sikeres legyen.
Beszédes számok
Mint ismert, az INS hétfőn ismertetett adatai szerint a kérdezőbiztosok összesen 8.387.153 lakást és 19.599.506 személyt regisztráltak a népszámlálás során. Ez a szám azonban nem azonos Románia állandó lakosságának számával. Az INS fel is hívta a figyelmet, hogy a közölt adatok nem tartalmazzák a különböző intézményekhez (például a hadsereghez) tartozó személyek, illetve a bentlakásokban élő egyetemisták számát. A statisztikusok január végére ígérték az első reális, ám ideiglenes adatokat az összlakosságról.
A statisztikai hivatal által hétfőn közölt adatok azonban így is beszédesek. Ezek alapján Kiss Tamás szociológus úgy becsülte, hogy 18,5 millió körüli lehet Románia állandó lakosságának száma.
A szakember emlékeztetetett, hogy a számlálóbiztosok által jelentett mintegy 19,6 millió főhöz hozzáadódik ugyan a bentlakásban élő egyetemisták vagy a kaszárnyákban regisztrált katonák száma, ám levonódik egy jóval jelentősebb tétel, a huzamosabb ideig külföldön tartózkodó személyek száma. „Ezt az utóbbi, vélhetően milliós nagyságrendű tételt a legtöbb megyében beleszámolták a jelentésükbe a kérdezőbiztosok” – magyarázta Kiss Tamás.
Erőteljes szuburbanizáció
A szociológus szerint a hétfőn közölt adatok érdekessége, hogy az úgynevezett szuburbanizációs folyamat (a városból a város környéki településekre történő költözés) erőteljesebb, mint amire a szakemberek számítottak. Kiemelkedő ebből a szempontból Kolozsvár esete: az önkormányzat 400 ezer fölé várta a lakosság számát, ehhez képest a kérdezőbiztosok 314 ezer főt regisztráltak a kincses városban a népszámlálás alatt.
Ilyés Gyula: nem bírságolunk senkit!
Nem hajlandók megbírságolni a polgármesterek azokat, akik megtagadták a személyi számuk közlését a számlálóbiztosoktól. „Hogyan büntessen meg egy állami hatóság valakit azért, mert egy másik állami hatóság félretájékoztatta? Ez nem normális, egyetlen bírságot sem fogunk kiszabni” – jelentette ki a Hotnewsnak Ilyés Gyula.
Szatmárnémeti polgármestere arra utalt, hogy korábban a statisztikai hivatal (INS) szóvivője közölte: nem kötelező a személyi szám rögzítése a népszámláláskor. Utóbb a szóvivőt menesztették, s a hivatal vezetői megerősítették: az adat közlése kötelező, megtagadásáért 4-5 ezer lejes bírság is kiszabható.
„Ez az adat az egyetemisták számát, illetve a huzamosabb ideje külföldön tartózkodó személyek számát is magában foglalja, s ha ezeket levonjuk, 300 ezer alatt lehet Kolozsvár reális népességszáma. Tehát az önkormányzat hatalmasat tévedett, ami azzal magyarázható, hogy Kolozsvárt sokkal többen használják életterükként, mint ahányan laknak is a városban” – magyarázta Kiss Tamás. Ezt szerinte kiválóan illusztrálja, hogy Szászfenes népességszáma például 22 ezer lett, vagyis nagyobb, mint Aranyosgyéresé. Ehhez hasonlóan ugrott Gyalu, Kisbács és Apahida népességszáma is
Kiss szerint a székelyföldi adatok alapján megkockáztatható az a kijelentés, hogy a népességcsökkenés ebben a régióban kisebb az országos átlagnál. A szociológus szerint ezt elsősorban a migrációs folyamatok változásai magyarázzák. „A kilencvenes évekkel szemben, amikor Székelyföldről erősebb volt a kivándorlás, mint máshonnan az országban, jelenleg a régió alulreprezentált a migrációs folyamatokban” – véli a szociológus.
Emil Bochoz fordult az EMNT és az EMNP
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt nyílt levélben jelezte Emil Boc kormányfőnek és Traian Igaş belügyminiszternek a népszámlálási megfigyelőik által tapasztalt szabálytalanságokat.
A levél tartalmát tegnap Kolozsváron sajtótájékoztatón ismertette Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke és Gergely Balázs, az EMNT közép-erdélyi régiójának elnöke. A két szervezet azt szeretné, ha a népszámlálási megfigyelők a végeredmények közzétételéig követhetnék az adatfeldolgozást, ennek érdekében perelni is hajlandók. Toró hangsúlyozta: ha kiderül, hogy a népszámlálás eredményeit meghamisították, az EMNT és az EMNP panaszt tesz az Európai Bizottságnál és az Európai Parlamentnél.
Cs. P. T.
Új Magyar Szó (Bukarest)

„Az életképes szórvány önmaga létét is értékként éli meg”
Vitát váltott ki Szász Jenőnek, a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet nemrég kinevezett vezetőjének a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán (KMKF) elhangzott felvetése. Egyes értelmezések szerint a volt MPP-s politikus a szülőföldön való boldogulást hirdető, de sok esetben eredménytelennek bizonyuló stratégia alternatívájának a szórványban élő magyar közösségek áttelepítését tartja. A zárt ajtók mögött elhangzott kijelentés, amely a fórumon szintén jelen levő Márton Árpád RMDSZ-es képviselő tolmácsolásában került a nyilvánosságra, számos reakciót váltott ki az elmúlt napokban. Az ügy kapcsán kirobbant politikai adok-kapokon túl lapunk mindenekelőtt arra volt kíváncsi, hogyan vélekednek a szakemberek a kérdésről. Balázs-Bécsi Attilát, a Téka Alapítvány elnökét, Páll Zoltán magyarkályáni lelkészt és Bodó Barna politológust arról kérdeztük, milyen szórványstratégiát tartanak életképesnek, milyen szempontokat ajánlanának a „nemzetstratégák” figyelmébe. [Szóljon hozzá!]
Balázs-Bécsi: a meglévő intézmények működését kellene támogatni
– Érdekes, hogy a stratégiagyártók nem veszik figyelembe a különböző szórványterületeken felhalmozott több évtizedes tudást, tapasztalatot és munkát, nem kérik ki azok véleményét, akik hosszú idő óta foglalkoznak a szórvány kérdésével. A szamosújvári Téka Alapítvány húszéves sikertörténete alapján elmondhatom: nekünk nagy tapasztalatunk van abban, mit lehet, mit érdemes tenni a szórvány megmentése érdekében. A kitelepítésre vonatkozó felvetés nem tartozik ezek közé, ezt nem is lehet komolyan venni. A Téka Alapítvány és a Válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány nem csak a magyarul való tanulás lehetőségét teremti meg, hanem katalizátorként működik a közösségben – magyarázta Balázs-Bécsi.
– A mezőségi gyermekeknek mindenekelőtt meg kell ismerniük Mezőség értékét, hogy büszkék lehessenek hovatartozásukra, ennek a vidéknek az értékeire. A mi feladatunk ezek megőrzése. Az az életképes szórvány, amely értéket teremt, amely önmaga létét is értékként éli meg – vélekedett.
Balázs-Bécsi Attila szerint a meglévő és jól működő intézmények megerősítéséhez és zavartalan működéséhez kellene további forrásokat biztosítani. Egy minőségre alapozó és minőségi oktatást, kultúrát közvetítő szórványintézmény az egész térség rehabilitációját meghatározhatja.
– Olyan vonzó kereteket kell biztosítsunk, hogy a tétovázókat is meggyőzzük, érdemes magyarnak lenni. Elsősorban a vegyesházasságokból származó gyerekek példáját említeném, a válaszúti és szamosújvári intézmények tanulóinak több mint 20 százaléka ilyen családokból származik. Esetükben a román szülőt a minőség motiválta, annak reménye, hogy a magyar intézményben többet és jobbat kap a gyereke – vélekedett.
– Ha már nagy ívű stratégiákban gondolkozunk, akkor azt kellene rendszerszinten támogatni, hogy a magyar fiataloknak gazdasági jövőt teremtsünk a szórványban. Miért nem vásároljuk fel egy-egy mezőségi faluból a parlagon heverő földeket, néptelen házakat és biztosítunk indulási lehetőséget fiataljainknak?
Páll Zoltán: van élni akarás a szórványban
Páll Zoltán, a 200 lelket számláló Magyarkályáni Missziós Egyházközség református lelkipásztora szerint sem ő, sem a környéken szolgáló lelkipásztorok nem hagynák el soha szülőföldjüket.
– Huszonhárom éve szolgálok a szórványban. Talán ezért sem osztom azt az elképzelést, miszerint a szórványban élőket identitásuk megőrzése érdekében tömbmagyar vidékre kellene költöztetni. Hat szórványtelepülés – Magyarkályán, Oláhgyéres, Mezőszava, Kötelend, Apahida és Nemeszsuk – lelkipásztoraként úgy vélem: az itt élők felmérték élethelyzetüket, az abból fakadó lehetőségeket, és nem mennének el innen. Tapasztalataim szerint az elmúlt pár évben a lélekszám nem apadt, hanem valamennyivel nőtt. Többen költöztek haza Kolozsvárról, mivel megszűnt az ottani munkahelyük, vagy akik innen származtak el, gyakrabban járnak haza. A tömbmagyar településekre való „áttelepítés” nem több elméletnél, amely a gyakorlatban nem állja meg a helyét. Az itt élő magyarok ragaszkodnak szülőföldjükhöz, van bennük élni akarás – nyilatkozta a lelkész, aki Romángyéresen és Magyarkályánban élő, alig néhány lelket számláló magyar közösség számára templomot építtetett.
Bodó: Nem az egyénnel, a körülményekkel kell foglalkozni
Bodó Barna szerint mindenekelőtt a „szórvány” fogalmat kellene tisztázni: olyan helyi közösségről van szó, amely nem tudja a nemzeti identitás alapvető elemeit képező tartalmakat előállítani; azok az egyházi, oktatási, kulturális intézmények pedig, amelyek az identitás tartalmait továbbítják, számukra nem biztosítottak.
– Mindenki számára biztosítani kell a lehetőséget arra, hogy meg tudja őrizni azt a kultúrát, amelyben született. Ha valakinek fel kell adni ezt a nem természetesen állapotot, akkor elsősorban azokkal a körülményekkel kell foglalkozni, amelyek ezt ellehetetlenítik, és nem az egyénnel. Ha például az egyén nem ragaszkodik a kultúrájához, akkor azokat a külső hatásokat kell mindenekelőtt szemügyre venni, amelyek befolyására az illető anyanyelvét, a magyar nyelvet, kultúrát kevésbé tartja értékesnek – vélekedett.
Bodó szerint az eddigi tapasztalatok azt bizonyítják, nem voltak sikeresek azok a kísérletek, amelyek során bármilyen helyi közösséget megpróbáltak átköltöztetni új etnikai környezetbe. Ez legfennebb azokban az esetekben fogadható el, ha az egyének maguk döntenek úgy, hogy elhagyják szülőföldjüket.
N.-H. D. – Sz. K
Szabadság (Kolozsvár),

Próbaérettségi: a diákok fele „megbukott”
A résztvevő maturandusok 56 százaléka nem írta meg az átmenő jegyet a megyében április végén megszervezett próbaérettségin – ismertette a múlt heti tudásfelmérő eredményeit a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség, ráadásul az intézmény nyilvántartásában szereplő 5000 végzős mintegy 15%-a nem jelent meg a próbaérettségin. Ennek ellenére Valentin Cuibus főtanfelügyelő bizakodó, mert szerinte a nyári érettségiig 8–10 százalékkal nőhet a sikeresen vizsgázó maturandusok száma. Cuibus azt is elmondta: a tavaly ősszel megszervezett próbaérettségihez képest a mostani eredmények 1 százalékkal jobbak.
A próbavizsgán résztvevő tizenkettedikesek 15 százaléka 5 és 6 közötti átlagot ért el, 13 százalékuk pedig 4 és 5 közöttit. Egyetlen vizsgázó sem ért el színtízest; de 173-an 9-es feletti átlagnak örvendhettek.
Tíz Kolozs megyei tanintézetben (kolozsvári, kozárvári, apahidai és dési líceumokban) a próbaérettségin sikeresen vizsgázó fiatalok száma 10 százalék alatt volt, ezért a tanfelügyelőség további ellenőrzéseket végez ezekben a tanintézetekben, hogy meggyőződhessenek a vizsgatantárgyak pótóráiról, a szülőkkel való kapcsolatfelvételről.
– Örvendetes, hogy az őszi 43 százalékos sikerarányról áprilisban 44,31 százalékra „tornásztuk fel magunkat”. A vizsgázók 15,44 százaléka ért el 5 és 6 közötti átlagot, ez pedig 3 százalékkal több az őszi eredménynél. Ezeket a fiatalokat még fel lehet készíteni a nyári vizsgáig oly módon, hogy ott átmenő jegyet érjenek el. Ez pedig azt jelenti, hogy a tavaly nyári 56 százalékos sikerarány után idén elérjük azt, hogy a végzőseink 60–62 százaléka átmenjen a 2013-as nyári érettségin – magyarázta a főtanfelügyelő.
Cuibus azt is elmondta: április 29-én, hétfőn az összes dolgozatot visszaküldték az iskolákba, ahol aztán a májusi kisvakáció után a tanárok megbeszélik azt a diákokkal és azok szüleivel.
Szabadság (Kolozsvár)

„Bagóért” sajátítanák ki a földet a görög katolikusoktól és nemcsak
A szamosfalvi görög katolikus plébánia képviselői elégedetlenek a  megyei hatósággal, mivel az igen kevés pénzt ad a plébánia tulajdonát képező azon földterületért, amelyet a repülőtér kibővítése miatt sajátít ki.
A plébánia képviselői közleményben tudatták: a terület négyzetméterenkénti árát 12 euróról váratlanul 2 euróra csökkentették, ez pedig azt jelenti, hogy az állam jócskán a piaci érték alatti áron veszi el a területet a tulajdonostól.
– Fel szeretnénk hívni a közvélemény figyelmét a Kolozs Megyei Tanács által ellenünk elkövetendő igazságtalanságra. Miután 1948-ban a kommunista állam megfosztotta egyházunkat minden vagyonától, és a mostani visszaszolgáltatási törvény is csak részleges visszaszolgáltatást tett lehetővé, 2013-ban a román állam – intézményei által – újabb államosításra készül. Az általunk birtokolt 5631 négyzetméteres terület a város külterületéhez tartozik. Május 29-én kézhez kaptunk egy átiratot, amelyben arról tájékoztattak, hogy kisajátítják a tulajdonunkban levő területet, 12 eurót fizetve minden egyes négyzetméterért. Hidegzuhanyként ért a június 11-i újabb átirat, amelyben a megyei tanács egy szakértői felmérés eredményeire hivatkozva az új négyzetméterenkénti árat 2 euróban jelölte meg. Emiatt súlyos anyagi kárral kell szembenéznünk, hasonlóan a további 150 földtulajdonoshoz, akiknek a telkét szintén a repülőtér fejlesztése érdekében sajátítják ki – tudtuk meg a plébánia közleményéből, amely kitért arra is, hogy 2011-ben, amikor a Kajántói/Munka utca–Apahida terelőutat építették, az állam 24 eurót fizetett a közelben kisajátított földek négyzetméteréért.
A görög katolikus egyházközség egy új szakértői felmérésben bízik. Cristian Goia pap azt is elmondta, hogy az egyház a kisajátításért kiutalandó pénzen egy másik földterületet vásárolt volna, ahol temetőt létesítenének. Mivel a mostani 2 eurós ár ezt nem teszi lehetővé, az egyházközség azt fontolgatja, hogy bepereli a megyei tanácsot.
Horea Uioreanu megyei tanácselnök szerint a terület felmérését és értékének meghatározását a Romániai Engedélyezett Becslők Országos Egyesülete végezte, tehát független szakértők, és nem a megyei tanács. Hozzátette: a 12 eurós árat 2010-ben állapították meg, de azóta jelentősen visszaesett az ingatlanpiac, csökkentek az árak. „Ha valaki elégedetlen ezzel az árral, a törvényszékhez fordulhat. Ám az esetleges perek nincsenek kihatással a kisajátításokra, amelyek július első hetében befejeződnek” – nyilatkozta Uioreanu.

Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsváron a népességcsökkenés jelentős része a természetes veszteségnek köszönhető
Kolozsváron enyhe lakosságnövekedésre utalnak a nemrég közzétett végleges népszámlálási adatok, ezáltal Románia második legnépesebb városává lépett elő. A kolozsvári metropolis-övezetben még látványosabb a pozitív változás, a térségben mintegy 27 ezer fővel nőtt az állandó lakosság. A magyarság szempontjából is a második városnak tekinthető Kolozsvár – Marosvásárhely után –, bár a magyar lakosság fogyása 2002 és 2011 között 11,5 százalékos volt, ami valamivel rosszabb, mint az országos szintű 10,4 százalékos csökkenés. A kolozsvári magyar lakosság jelentős természetes veszteséget regisztrált az utóbbi évtizedben – tudtuk meg Barna Gergő szociológustól.
– Kolozs megye lakosságának száma csökkent mind a teljes népesség, mint pedig a magukat magyarnak vallók körében, ez utóbbiak számaránya sokkal nagyobb mértékben. Ez a népességcsökkenés csak Kolozs megye esetében ennyire hangsúlyos, vagy más térségekben is hasonló jelenségek tapasztalhatók?
– Érdemes az elején leszögezni, hogy a romániai népszámlálás adatai megbízhatatlanok. A 2011-es, számlálóbiztosokkal történő összeírás is kaotikus volt. Az előzetesen publikált adatokhoz képest az eredményeket időközben kiegészítették, egy teljesen más, követhetetlen módszertan szerint. Míg az előzetes adatok szerint 19 042 936 volt Románia állandó lakossága, akiket összeírtak a biztosok, ez a végleges, letisztított adatok szerint 18 884 831 lakosra csökkent, viszont megjelent 1 236 810 fő, akit különböző regiszterekből adtak hozzá a valóban felkeresett személyekhez. Így lett Románia állandó lakossága 20 121 641 fős, holott köztudott, hogy a külföldön tartózkodó román állampolgárok száma 3 millió fő körül van, illetve 2002 és 2011 között egy 440 ezres természetes fogyás is bekövetkezett. Realista becslések szerint Románia állandó lakossága 18-18,5 millió között lehet.
Amennyiben elfogadjuk az új népszámlálás eredményeit, a lakosság csökkenése az erdélyi megyékben kisebb, mint a Regátban, elsősorban az ország keleti és déli megyéiben volt jelentősebb mértékű a népességfogyás. Kolozs megye Erdélyen belül is jól áll, a lakosság mintegy 11 ezer fővel, vagyis 1,7 százalékkal csökkent. Ennél jobb helyzetben csupán Ilfov, illetve Temes megye van, ahol nőtt az állandó lakosság 2002 és 2011 között.
Kolozsváron a végleges adatok szerint enyhén nőtt a lakosság, 318 ezer főről 324 ezer főre. Kolozsvár így a második legnépesebb városa Romániának, maga mögött hagyva Temesvárt és Iaşi-t. Valamivel látványosabb a változás, ha a kolozsvári metropolis-övezet egészét vesszük figyelembe (Kolozsvár, Szászfenes, Kisbács, Erdőfelek, Gyalu, Kajántó, Apahida, Csürülye), a térségben mintegy 27 ezer fővel nőtt az állandó lakosság.
A magyarság szempontjából is a második városnak tekinthető Kolozsvár, Marosvásárhely után itt él a legtöbb magyar nemzetiségű személy. A népszámlálási eredmények regiszter alapú kiegészítése etnikai szempontból is nehezen értelmezhetővé teszi az adatokat. Az egyetlen elfogadható megoldás, ha az etnikai arányokat a nemzetiségükről nyilatkozók körében számítjuk. Így Kolozsváron 16,4 százalékosra becsülhető a magyarság aránya. A magyarság fogyása 2002 és 2011 között így 11,5 százalékos volt, ami valamivel rosszabb, mint az országos szintű 10,4 százalékos csökkenés, de kedvezőbb, mint a nem székelyföldi nagyvárosok magyar fogyása. Jobb a helyzet tehát, mint Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Szatmárnémetiben. A metropolis-övezetben a magyar lakosság számbeli csökkenése kisebb méretű, itt mintegy 7,7 százalékos fogyás tapasztalható.
– Milyen tényezők befolyásolták Kolozsváron a népességváltozást?
– A népességváltozásnak két fő oka van. A természetes népmozgalmi egyenleg a teljes lakosság körében enyhén pozitív volt Kolozsváron, a születések és az elhalálozások száma kiegyenlített volt. Így a teljes népesség esetében a gyarapodást a migrációs nyereség magyarázza, mind a város, mind pedig a metropolis-övezetben. Egy erőteljes szuburbanizációs folyamat is nyomon követhető, a Kolozsvár vonzáskörébe tartozó községek népessége mintegy 20 000 fővel nőtt az elmúlt tíz évben.
A magyar lakosság körében viszont jelentős természetes veszteség volt megfigyelhető az utóbbi évtizedben. 2001–2010 között a születések 10 százalékát, az elhalálozásoknak pedig 25 százalékát regisztrálták magyar nemzetiségűnek. Így Kolozsváron a 7000 fős magyar népességcsökkenés jelentős része, mintegy 4000 fő a természetes veszteségnek köszönhető. Ez a mutató magába foglalja az intergenerációs asszimilációs veszteséget is, azaz a vegyes házasságokban születő, románként regisztrált csecsemők száma is növeli a magyarok természetes fogyását.
A magyarok arányának csökkenésének további magyarázata a migrációban keresendő. Míg a teljes (román) lakosság esetében migrációs nyereségnek köszönhető a város népességének enyhe növekedése, a magyarok esetében a migrációs veszteség is jelentős szerepet játszott a népesség csökkenésében, és következésképpen az arányvesztésben is.
– Milyen okok állnak e jelenség hátterében? Melyik korosztályra jellemző az elvándorlás? Milyen irányú ez a migráció – külföldre, vagy vidékre költöznek el/vissza a kolozsvári magyarok? Mennyire jelent vonzerőt Magyarország, különösen a könnyített állampolgárság bevezetését követően?
– Nincsenek arra vonatkozó adatok, hogy a kolozsvári lakhelyüket feladó magyarok, milyen korosztályt, társadalmi réteget képviselnek. Erre sem a népszámlálás, sem más felmérés nem tér ki. Feltételezhető, hogy elsősorban fiatalokról van szó. Amiről viszont bővebb információkkal rendelkezünk, az a migráció iránya. Az adatok arra utalnak, hogy az utóbbi időben jelentős változások következtek be: amíg a ’90-es években elsősorban Magyarország felé irányultak az erdélyi magyarok, most a célországok tekintetében Magyarország a második, harmadik, átadva a vezető helyet az olyan nyugat-európai országoknak, mint Németország, Nagy-Britannia. A magyar állampolgárság a nyugat-európai munkavállalásban jelentős előnyt biztosít az erdélyi magyaroknak, például a csak román állampolgárokkal szemben.
Mint említettem, Kolozsvár környékén jelentős szuburbanizációs folyamat zajlott az utóbbi tíz évben, elég csak arra gondolni, hogy Szászfenesnek, Kisbácsnak mennyire megnőtt a lakossága (Szászfenes községben 2002-ben 7470 lakost regisztráltak, 2011-ben pedig 22 813-at; Kisbács községben 2002-ben a lakosságszám 8139 volt, 2011-ben pedig 10 317 – szerk. megj.) Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a környező falvakba való migrációban a magyarok alulreprezentáltak, az említett községekben is csökkent a magyarok aránya, a 2002–2011 közötti időszakban tehát nagyobb számú román telepedett ki, mint magyar. (Szászfenesen 27 százalékról 14 százalékra, Kisbácsban pedig 34 százalékról 29 százalékra csökkent a magyarok aránya – szerk. megj.)
– Kolozsváron is nagy a nemzetiségükről nem vallók száma – ez a „felduzzasztást” követően ugyancsak megugrott. Véleménye szerint miért ilyen magas ez az arány?
– Amikor 2011-ben az összeírás zajlott, Kolozsvár volt egyike azon városoknak, ahol nagyon sokan nem nyilatkoztak nemzetiségükről. Kell tudni, hogy a felkészítés során a kérdezőbiztosok olyan információkat kaptak (ez nem csak Kolozsváron, hanem Marosvásárhelyen és Nagyváradon is gondot okozott), miszerint azoknak, akik nem tartózkodnak otthon, tehát akikkel nem sikerül személyes kapcsolatot felvenni, a nemzetiségét nem szabad regisztrálni. Ezt a félreértést sikerült végül valamilyen mértékben korrigálni, de ennek köszönhető, hogy Kolozsváron 6000 lakos nem nyilatkozott a nemzetiségéről. Ezeknek száma a kiegészítés során lényegesen megnőtt, hiszen olyan regiszterekből duzzasztották fel a népszámlálási adatokat, amelyekben nem jegyzik a nemzetiséget.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)

Kényelmességből románul
Az erdélyi magyar helységnevek keletkezéséről, elrománosításáról tartott előadást Nagy Endre földrajztanár hétfőn este a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár látvány- és hangzóanyagrészlegén, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) székelyudvarhelyi tagszervezetének meghívására.
A délután hat órakor kezdődött előadáson főként középiskolások vettek részt. A tanár értekezése során példaként nagyrészt olyan településneveket említett, ahol a lakosságnak már igen kis százaléka magyar. Az előadás nemcsak arra világított rá, hogy miként alakultak a magyar helységnevek románokká, de arra is, hogy némely földrajzi tájegység nevét román nyelvből olykor mi is hibásan fordítjuk magyarra.
Mint kiderült, a magyar nép a Kárpát-medencébe való bejövetelkor a már itt élő népektől vette át a meglévő helységek neveit. Saját településeiket egyebek mellett vizekről, folyókról (Oltszem, Küküllővár), növénynevekről (Somosd), erdőkről, állatokról, hegyekről, illetve szentekről nevezték el. A román nép a 13. században kezdett Havasalföldről Erdélybe is áttelepülni, s a magyar helyneveket hallás után fordította nyelvére (Újlak – Uilac, Kisfalud – Chişfalău).
A 18. században Erdélyben is többségbe került románság a 20. század elejéig ezeket a neveket használta, a trianoni békediktátum után azonban többféle koncepció szerint megváltoztatták ezeket, ugyanis nem volt értelmük. A népetimológia vagy szóértelmesítés elve alapján az eredetileg Apáthida (apátság), majd Apahida helységnévhez a „rossz víz” jelentést társították (apă – víz, hâdă – rossz), ám egy köztes időszakban Podul Tatălui névre is átkeresztelték. Megjelentek a magyar névhez igazított új nevek is (Szamosfalva – Someşfalău – Someşeni), valamint az „önkényesen adott, hagyomány nélküli nevek” (Várfalva – Varfalău – Moldoveneşti, Marosújvár – Uioara – Ocna Mureş).
Szóba került az 1920-as években bevezetett gyakorlat is: ekkor a történelemkönyvekben is átírták románra a helységneveket, ezeket magyarul egyáltalán nem volt szabad használni. E rendelkezés abszurd helyzeteket is szült: a „nincsen rózsa tövis nélkül” közmondás például így jelent meg nyomtatásban: „nincsen rózsa Teiuş nélkül”. Az előadó kiemelte a kommunista diktatúra idején alkalmazott névmódosítást is: ekkor a román helységnevek mellé történelmi elő- vagy utótagok kerültek – így lett Szörényvár Turnu-Severinből Drobeta-Turnu Severin, Kolozsvár pedig Clujból Cluj-Napoca.
Mint kiderült, a magyar helységnevek használata a rendszerváltás után is problémákba ütközik: bár a törvény szerint a települések nevét kötelező lenne a lakosság 20 százalékát meghaladó kisebbség nyelvén kiírni, ezzel néhol csalnak. A település nevében szereplő személyneveket ugyanis nem szabad magyarítani, így a Maros megyei Mezősámsond (Gheorghe) Şincai maradt.
Végezetül az előadó kitért arra, hogy a román és magyar helységnevek iskolai használata során rengeteg téves kifejezés épül be a diákok szókincsébe, az Erdélyi Szigethegységet például sokan tévesen Nyugati-Kárpátokként emlegetik (Carpaţii Occidentali). Gyakran kényelmesebb is Maroshévíz helyett „Toplicát” vagy Szentegyháza helyett „Vlahicát” mondani, ám Nagy Endre mégis szorgalmazta a valódi magyar nevek használatát, akkor is, ha hosszabbak vagy nehezebben kimondhatók.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

Templomot építeni jött, nem bezárni
„Magyarkályán? Így, hogy magyar?” – csodálkozik el a középkorú helybéli román atyafi, mint aki soha nem hallotta volna ezt a településnevet, amikor a Nagysármás és Apahida közötti mezőségi útról letérve, a hét évszázados múltra visszatekintő Kolozs megyei faluról érdeklődünk.
Aztán némi gondolkodás meg a szomszéddal való tanakodás után így válaszol: „Nem, a magyarok nem ott élnek, hanem itt, Kiskályánban”.
Ami egyébként – ma már – igaz is. Pedig valamikor, évszázadokkal ezelőtt a patakon túl, az 1300-as években Kályánpatakának emlegetett faluban, a dálnoki Gálék birtokán telepedett meg a tömbmagyarság. Az első világégés után még négyszázan voltak, ma már alig húszan maradtak. A lövedék érte domboldali templomukat sem építették újra, inkább lebontottak és vártak, vártak…
Bő nyolcvan esztendőt, amíg a Fennvaló és földi helytartója, a kolozsvári püspök Páll Zoltán személyében olyan lelkészt küldött a környék gyülekezeteibe, akinek fontos volt Isten házát újraépíteni. Ekkorra viszont a magyarkályáni magyarság csaknem húsz főre apadt. Igaz, a vele összenőtt Kiskályánban a Trianon előtti tizenkét fős közösség mára nyolcvanra duzzadt. Mindez legfőképpen a főút közelségének köszönhetően.
Az ipszilonnal megvan, csak a sorrend más
A Magyarkályánnal teljesen összenőtt Kiskályán egyike azon kevés mezőségi településeknek, ahol, bár rozsdázó, de aránylag érintetlen kétnyelvű helységnévtábla hirdeti, hogy a faluban magyarok is élnek. Igaz, helytelen helyesírással, de nem a román községvezetők rosszindulatából. Amikor a település református lelkésze szólt Vasile Pop polgármesternek, hogy ideje lenne kitenni a kétnyelvű táblát, az gondolkodás nélkül rábólintott. Aztán ugyanúgy rendelte meg a feliratot is.
„Amikor mondtam, Popică, én leírom a falu nevét, a bíró azt mondta, ne aggódjak, mert ő tudja, hogy mit kell papírra vetnie. Ipszilonnal – hangoztatta büszkén, én meg gyanútlanul bólintottam. Valóban ipszilonnal írta, csakhogy felcserélte a sorrendet” – mosolyodik el a lelkész. Így lett az egykori téesz-alkalmazottból polgármesterré avanzsált ügyködése által Kályánból Kálány. Ami mellesleg Kolozs megye magyar elöljáróinak eddig vagy fel sem tűnt, vagy így is a célnak megfelelőnek tartják. Pedig községi szinten a magyarok aránya megközelíti a románokét.
Oda sietett, ahonnan mások menekültek
Páll Zoltán alig két héttel a ’89-es népfelkelés előtt került a faluba. Nagy Gyula akkori egyházfő azzal indította útnak, hogy „fiam, nem tudom, te ott mit fogsz csinálni”. A kihelyezését maga kérő lelkész viszont nagyon jól tudta. Az elején valóban szomorúság töltötte el a Mezőséget és annak szórványvilágát jól ismerő férfit – aki Pusztakamaráson nőtt fel és jó ideig a Beszterce-Naszód megyei Szászzsomboron szolgált –, azonban a kesergését hamarosan felülírta a tenni akarás.
„Magyarkályánban mindössze egy rozoga épület várt, ahol óvoda, iskola és könyvtár működött, és az egyháznak csak egy kis terem maradt. Az államtól egyszerűen visszafoglaltam a valamikor özvegy Makkai Ferencné által az EMKE-nek, a közművelődési egyesület által meg a református egyháznak adományozott ingatlant, és bejelentettem, hogy lebontatom, helyébe meg templomot építek. Az egyik presbiter, Felházy Sándor, Isten nyugtassa, szét is kürtölte: Ennek a papnak nincs esze! Utólag nekem is bevallotta, hogy hülyének nézett” – idézi fel a két, egymással összeolvadt kályáni egyház modernkori újjászületésének első mozzanatait Páll.
A lelkipásztor már az elején megnyugtatta híveit: bízzanak mindent rá, ő majd intézkedik; senkinek nem kell a zsebébe nyúlnia. „Hermann János mezőségi kollégámon keresztül megismerkedtem egy holland házaspárral, Sturingékkal, akik az építőanyagok költségeit magukra vállalták. Én csak annyit kértem a helyi reformátusoktól, hogy naponta húszan jöjjenek el közmunkázni. Ehhez képest volt olyan alkalom, hogy kilencvenen szorgoskodtak a templom felhúzásán” – meséli a pap.
Isten háza 2000-ben készült el. Páll Zoltán viszont nem állt meg itt. Mint mondja, hamarosan ráébredt, hogy a környező települések szórványmagyarsága is igényli a papot és a rendszeres istentiszteletet. Ekkor fogalmazódott meg benne az egyházközség missziósításának a szükségszerűsége.
Misszió a környező szórványtelepüléseken
Felbuzdulva a magyarkályáni templomépítés sikerén, Páll eldöntötte, hogy Romángyéresen is belevág az építkezésbe. Az ottani, körülbelül alig húsz református addig a jó pár kilométerre fekvő Mócsra járt istentiszteletre.
„Annyira meghatott, amikor az egyik hívem, az akkor már betegeskedő Veress Dániel azt kérdezte, hogy vajon ő megéri-e, hogy szülőfalujában református templom is legyen, hogy csakis igennel válaszolhattam. Ennek tudatában cselekedtem. Veress bácsi egy kis telket adományozott a falu közepén, mondván, hogy lássa csak az ortodox pópa, hogy a magyaroknak is futotta templomra” – idézi fel az azóta elhunyt hívének kérését a missziós lelkipásztor.
Akárcsak a kályáni templom esetében, Romángyéresen is lehetett számítani a Sturing családra, de jól jött a Hollandiából érkező és itthon értékesített használtruha meg a püspökségi támogatás. Az építkezést Zoltán István, Páll közgazdász, de rendkívüli kézügyességgel megáldott barátja ingyen vállalta fel, aki egyetlen segítséggel, 2009 áprilisától augusztusáig fel is húzta a kis, kápolnanagyságú épületet.
A kolozsvári jótevő már nem lehetett ott az első istentiszteleten: amint bejelentette, hogy végzett a munkájával, rosszul lett, kórházba került, és harmadnap meghalt. A telekadományozó nagynénje, a 86 esztendős Veress Rubinka, aki a templom harangozója, takarítónője és egyben mindenese, csak azt sajnálja, hogy a falu fiatalok nélkül maradt, s alig gyűlnek össze egy páran Isten házában.
Ahol a harang nem némulhat el
Páll Zoltán nem érte be a két gyülekezettel, mezőszavai szolgálatát is felajánlotta a püspöknek. Wass Albert valamikori vadászterületét gyermekkori, ágy alatt rejtegetett olvasmányaiból és az apja elmeséléseiből ismerte, hisz az öreg Páll személyes kapcsolatban állt a cegei gróffal. Mezőszaván sikerült rendbe tenni a templomot és 2013-ban újraavatni a hét évtizedig üresen álló parókiát, mely gyülekezeti teremként szolgálja a megmaradt húsz lelket. Idén a Diaszpóra Alapítvány láncfűrészekkel, kisbaltákkal és metszőollókkal felszerelkezett önkénteseinek segítségével az elbozótosodott temetőt is kitakarították.
Az egyház harangozója, Salak Sándor immár húsz esztendeje húzza a köteleket. Mint mondja, ő maga 68 éves, de nem talál fiatalabbat, aki vállalná a feladatot. És különben is, állítja, a szavai fiatalok, ha tehetik, kerülik a munkát. Bezzeg amikor ő volt fiatal… – jegyzi meg. Aztán elmondja, hogy az apja már hatévesen kiküldte a marhákkal az erdőbe. Általában csak a második évharmadban járt iskolába, mert a nyári vakáción kívül tavasszal és ősszel is a gazdaságban kellett ténykednie.
Szerencséje volt az akkori, rendkívül megértő tanítójával, Székely Jóska bácsival, akire ma is szeretettel emlékszik. „Azt, hogy ne harangozzunk mi, reformátusok, szégyellném. Ezért inkább húzom, amíg az erőm engedi” – mondja, hozzátéve, hogy nem csupán istentisztelet előtt és temetéskor kongatja, hanem akkor is húzza, amikor közeledik a „nagy idő”. „A harangszó eloszlatja a felhőket” – magyarázza.
Az öregek már csak tudják ezt, hisz szüleiktől sok mindent hallottak az 1902-es, Szent Konstantin és Eléna napján pusztító jégesőről. Azóta szombatonként, május 21-től Nagyboldogasszony napjáig senki nem hajlandó mezei munkát végezni. A téeszek korszakában efölött még az elvtársak is kénytelenek voltak szemet hunyni.
Sándor bácsi igencsak lelkén viseli a harang és annak kongatásának sorsát. Mint meséli, amikor a harang nyelve megkopott, háromszor is képes volt saját költségén Temesvárig utazni, csakhogy öntessen egy új nyelvet. Heccelődtek is a román szomszédok, de a szemükbe mondta, hogy úgy cseng egy félnyelvű harang, mint ahogy az ő beszédük szólna, ha szájukban csak fél nyelv volna. A munkamorálról a Kolozsvárról kiköltözött gondnokházaspárnak, Nagy Sándornak és Erzsébetnek is megvan a véleménye. Az asszony, aki a falu üzletese, a saját bőrén és pénztárcáján tapasztalja, mit jelent hitelben szolgálni (főként) italt, majd veszteségként elkönyvelni a jótettet.
Munkahelyfüggő gyülekezetek
A mezőszavainál a kötelendi gyülekezet is kisebb: itt mindössze öt reformátust tartanak számon. Míg az egyház és Páll Zoltán számára ők is fontosnak számítanak, a színortodox önkormányzati vezetők egyáltalán nem így gondolják. A zsuki polgármesteri hivatal inkább bérbe adta egy vállalkozónak a ’48-ban államosított és gabonaraktárként használt templomot, mintsem hogy visszaszolgáltassa a maroknyi magyarságnak.
A községközpontban pedig szóba sem jöhetett az esetleges templomépítés, pedig a Nokia idejében csaknem negyven lelket tartott nyilván Páll Zoltán. A finn telefongyártó kivonulása után kiürült a gyülekezet, ám a Bosch megjelenésével újból gyarapodni látszik a hívek száma. Hasonlóan munkahelyfüggő gyülekezetnek bizonyult a lárgai is. Amíg működött az állami gazdaság, akár ötvenen is vettek úrvacsorát, mára azonban mindössze hét református maradt a faluban. Apahidán, a gyors léptekben növekvő nagyközségben harminc hívet tart számon a lelkész, s mint mondja, valamennyien a kiskályáni templomot látogatják.
Lakat helyett szobor
Páll Zoltán három évvel ezelőtt szobrot szeretett volna állíttatni Kájoni Jánosnak, azonban miután megtudta, hogy a Beszterce-Naszód megyei Románkályán is azon van, hogy kisajátítsa magának az 1629. március 8-án Kiskályánban született szerzetest, orgonistát és orgonaépítőt, énekszerzőt és fordítót, valamelyest eltántorodott. „Egyesek Ioan Căianu néven emlegetik, de jegenyei, csíksomlyói és gyergyószárhegyi jezsuita szerzetesként aligha lehetett román” – véli a lelkész, aki eldöntötte: nem hagyja magát, és nyugdíjazásáig csak elkészítteti a kódexíró szobrát.
Álmai valóra váltásában Páll tiszteletest a közösség – még ha olykor kétkedéssel is fogadja – nem hagyja magára. Győry Zsigmond, a missziós kurátor a pap jobb kezének számít. „Ő a mindenes – jellemzi Páll Zoltán. – Ő intéz, ő szervez mindent, első sorban a közmunkát meg a betegellátást. Mindenben jártas, mindenki ismeri”. Ismerheti is, hisz három évtizedig buszsofőrként dolgozott Kolozsváron, ennek az időszaknak javarészét a 8-as vonalon, az egykori Széchenyi tér és a röptér között töltötte.
Ha már a Bethlentől tizenegynéhány kilométerre fekvő faluban iskolát neveztek el a Căianunak vélt Kájoniról, a mezőségi Kályánokban most lelkész és kurátor együtt tervezi a szoborállítást. Már csak azért is, mert Páll Zoltán nem hinné, hogy utódja vagy az utódjának az utódja valaha is lakatot kellene hogy tegyen a kis közösségek templomára. „Látom, hogy egyre többen költöznek haza, falura. Hiszem, hogy Isten megsegít” – vallja.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

Székelységem kezdetei (Buda Ferenc)
Kisgyerekkorom világra eszmélő, korai szakasza egybefonódik az elcsatolt területek röpke ideig tartó, töredékes visszatérésével. Négy esztendősen nekem már mélyen az agyamba vésődött egyebek közt Kassa, Beregszász, Nagyvárad, Kolozsvár, Máramarossziget, Felsővisó neve. No meg a Kis-Szamos menti Apahidáé.
Apám ugyanis tartalékos honvédtizedesként az alakulatával együtt az idő tájt ott is megfordult, s a település sajátos elnevezése bennem természetes módon kapcsolódott az ő apai mivoltához: persze hogy Apahidán kellett katonáskodnia, ha egyszer ő az apám! Idejekorán megtanultam azt is, hogy ha a delelő Napnak háttal elindulok előre, úgy a Piac utcán, a Péterfián, majd a Simonyi úton végighaladva előbb-utóbb kijutok a Nagyerdőre. Ha viszont arrafelé fordítom a fejem, ahonnét reggelente a Nap előbújik, túl a nagycserei, a halápi meg a gúti erdőn, sőt Vámos­pércsen, de még Nyírábrányon, Érmihályfalván s a mögöttük húzódó halovány látóhatáron is túl, lábamnak bár elérhetetlenül s szememnek láthatatlanul, ám az élőszó s a lombot-virágot sarjasztó képzelet révén mégiscsak kitapintható állapotban ott találom valahol Erdélyt. Erdélyről, Erdélyországról akkoriban sok szó esett. Így aztán a fölöttem röpködő s elibém hullongó szavakból csakhamar kezdett összerakódni egy folyton változó-gyarapodó kép róla az elmém s a szívem mélyén. Iskolába még nem jártam ugyan, de már tudtam és szerettem olvasni, így a hallott ismereteket a könyvek jóvoltából megszerzettek lassacskán nem csupán kiegészítették, de csakhamar meg is haladták. Hegyek és folyóvizek különös hangzású, ám roppant kifejező nevei ragadtak meg bennem ebből az időből, például a harangzúgású Hargitáé s a vidáman csilingelő Küküllőé. (Amiből – mint hamarosan felfedeztem – kettő is van: egy Kis meg egy Nagy.) Jókor megtanultam azt is, hogy Erdélyben székelyek laknak. Azt csak valamelyest később, hogy nem egész Erdélyben, s még több idő elteltével jutott tudomásomra, hogy Erdélyen kívül másutt is a nyomukra lehet akadni. Emlékszem rá, kisfiúként igencsak gondolkodóba estem, amikor szabolcsi születésű apám beszélgetés közben megemlítette: szülőfalujából, a Vaja melletti Rohodról alig három óra alatt elgyalogolt Székelybe. „Hogy lehet az, hogy ilyen hamar odaért? – ütötte fel fejét bennem a kétely. – Hiszen a székelyek hazája többnapi járóföldre van onnét!” Aztán egy nap magam is kibogarászhattam a térképen, hogy az apám mondotta Székely csakugyan ideát van a Nyírségben, nagyjából Berkesz meg Nyírbogdány feleútján. S ugyan mi másról nevezhették volna el, ha nem a Szabolcs megyébe valaha betelepült székelyekről? Mire azonban már javában iskolába járó kiskamaszként rákaptam a különféle térképek rendszeres lapozgatására, az ország addigra ismét a korábbi, vészesen lecsonkolt állapotába hanyatlott vissza. A háború utáni határok láthatatlan, ám felettébb erősen elrekesztő falakká lényegültek át, s utazási lehetőségek meg tapasztalatok híján számomra hosszú időn át továbbra is a könyvek maradtak az ismeretszerzés legfontosabb forrásai. Hittem is, nem is a Csaba királyfi népéről szóló hun legendát, ám Petőfi Sándor versbeli szenvedélyes megnyilatkozásai, majd Jókai Mór adatforrásnak aligha tekinthető, művészileg azonban meggyőző s hitelesnek tetsző művei nyomán elég hamar kialakult képzeletemben egy igen vonzó kép a székelyekről: a székely ember vitéz és hazaszerető, talpraesett és találékony, a zsindelyfaragástól kezdve az ágyúöntésig mindenféle mesterséghez ért, beszéde virágos, észjárása fordulatos, ezért egy egész – vagy legalább egy fél – gondolattal folyton előrébb tart, mint mások. Mindezeken túl a mókázásban is felülmúlhatatlan, s ami az iránta érzett elismerésemet még egy jó féllapátnyival megtetézte: ha oka van rá, olykor még önmagán is képes kacagni. Vagy legalább a bajsza alatt csendesen bazsalyogni. Ezt a korán kibontakozó képet alapvetőően meg nem változtatta, de számos konkrét színnel s vonással gazdagította Nyirő József tüdőcsúcshuruttal kezdődő regénye, az Úz Bence, s azzal szinte egyidejűleg Tamási Áronnak az akkori jelenkor történelmi-társadalmi valóságába ágyazott Ábel-trilógiája. Tizenkét-tizenhárom évesen vágtam neki először Ábel rengetegének, hogy aztán megállás nélkül kövessem őt a városba, majd Amerikába is, egészen a kalandos, viszontagságos történet végére tartogatott, szívhez szóló s egyben elgondolkodtató tanulságig. Ugyanezen időtájt kezdett foglalkoztatni a – szerintem – legnagyobb székely, Kőrösi Csoma Sándor élete, személyisége s felülmúlhatatlan munkássága. A véletlen folytán kezem ügyébe kerülő kalendáriumi emlékezéstől kezdve Baktay Ervin remek könyvéig mohón elolvastam szinte mindent, ami a nagy tudósról szólt, körzőheggyel követvén fáradságos, viszontagságos útját a térképen Nagyenyedtől Teheránig, Teherántól Lahore-ig s a Himalája magaslatai közt hallgatagon várakozó végső nyugvóhelyéig. Máig tartó ámulattal töltött el kitartása, eltökéltsége, tudósi alázata, s mivel afféle körbenyitott tekintetű kamaszként igencsak változatos olvasmányokból táplálkoztam, akkoriban váltakozva, sőt, néha egyazon időben képzeltem magam – többek között – végvári vitéznek, elorzott szabadságáért küzdő síksági indiánnak s az elfelejtett ősök nyomait gyalogszerrel kutató székely tudósnak. Sem tudós kutató, sem harcos indián, sem pedig végvári katona nem vált s – a hátramaradó idővel józanul számot vetve nagy valószínűséggel állíthatom – már aligha válik belőlem. Ami viszont a címben odafenn szerénytelenkedő székelységemet illeti, itt azért torpanjunk meg egy pillanatra! No, szóval: az apámtól örökölt, nem épp gyakori családnév legrégebbi előfordulásai az ország nyugati és keleti peremvidékén: az Őrségben, Kárpátalján s Erdélyben, magyarán a hajdani gyepűvonalak mentén igazolhatók okleveles adatokkal. (A név legkorábban lejegyzett alakja még Budak volt, ami valamiféle török nyelvű, talán kabar, esetleg besenyő viselőre vall – de ezúttal mellőzzük a további nyelvészkedést.) Az említett adatokból és körülményekből, úgy hiszem, okkal következtethetek arra, hogy apám távoli őseire – akik a dolog természetéből adódóan az én őseim is – valaha a határok védelmét bízták. Akárcsak a székelyekre. Így aztán – persze, kellő óvatossággal – megkockáztatom: nem zárható ki, hogy ők maguk, mármint apai felmenőim akár székelyek is lehettek. Ennek végleges, hiteles  megállapítása vagy cáfolata azonban részletkérdés, a lényegen mit sem változtat.
Álláspontom szerint ugyanis a székelység legfőbb lényege ma is, továbbra is a határok őrizete. Ha nem az országé, hát a szellemé s a léleké. Önmagunké. S ha nem erővel-fegyverrel, úgy ésszel, tehetséggel, találékonysággal s a már oly sokszor próbára vetett hűséggel. A jó embert jó szóval s jó szívvel fogadni. A gonosznak ellenállni. A hitványt s a hamisat elhessenteni. A rosszat elriasztani. De hiszen nem mondok én ezzel Tinéktek semmi újat. Ebben maradjunk hát, feleim, odaát az Olt, a Maros meg a Küküllő mentén, ám ugyanígy túl a Dunán s emitt: a két víz között szikkadozó kun pusztákon is. Köszönöm, hogy magatok közé fogadtatok.
 A  Kecskeméten élő szerző Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze, Székely Bicska-renddel kitüntetett költő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az apóka távozott, a Napoca maradt
Hosszú harc után végre kitették Erdély egyik legnagyobb városának a bejáratához a táblára a román Cluj-Napoca mellé a magyar Kolozsvárt és a német Klausenburgot is. Győzelem! Persze, akad egy kis tüske is az egészben. Éspedig nem a város magyar vagy német nevében, hanem éppen a románban. Ott díszeleg ugyanis a Napoca. Annak a valahai Napoka nevű őrhelynek a neve, amelynek a holléte – mondjuk így – egy kicsit vitatott. Ezt a kommunizmus ideje alatt ragasztották oda a Clujhoz, bár a latin nyelven íródott középkori dokumentumokban csak a Clus formával találkozhattunk, de ez az akkori hatalmasságoknak nem volt elég romános, hiszen a város inkább a régi magyar és szász múlthoz kötődött. Ezt akarta akkor Ceauşescu ellensúlyozni a névadással. Járta is akkor városszerte a mondást, hogy „Kolozsvár addig lesz Napoca, amíg él az apóka!” Hát az apóka eltávozott, a Napoca azonban maradt. Most már a helybeli románok többsége, bár nem használja a Napoca nevet, sem akarja ezt lekoptatni a Cluj mellől.
De mit is írok, a helybeli románságról. A közelmúltban behozott románságról van szó. Az első világégés után ugyanis Kolozsváron 40 ezer magyar élt és csak 6 ezer román. Akkor szóba sem jöhetett semmiféle római név adása. Pedig akkor is nagy rössel nevezték át még a színmagyar városokat, községeket, falvakat is románná. Akkor kapta Szatmár is a Satu Mare nevet, a románok által is használt Sătmar helyett. Az utóbbi ugyanis a magyarra emlékeztetett. Egyébként Erdély településtörténete azt mutatja, hogy a 13. század végén 511 falunévből csak három volt román eredetű. Később sem igen változott ez az arány. A kalotaszegi Sztánát is hiába hívták egy darabig Stânának, vissza kellett sztánásítani, mert kiderült, nem a román stânából (esztenából) ered a név, hanem a szláv Sztán (Stan) személynévből. De nemcsak település, de egyetlen folyó vagy nagyobb patak neve sem román eredetű. Ezt próbálták meg ellensúlyozni például a folyóparti településeknél: belemagyarázták, hogy a lassú, csendes víz (apă lină) adta a nevét. Mint az Apát hídjából eredő Apahidának (?), vagy Abafájának, amelyet, amikor megtudták, hogy az ómagyar Aba személynév és az erdő jelentésű fa összetételű, egyenesen Apalinanak kereszteltek. S a példák sora hosszú. Úgy látszik nehéz elfogadni, hogy Erdélyben más népek is éltek és alkottak, mint a románok.
Román Győző / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Botrányba fulladt a pataréti romák integrálását célzó projekt
Elutasítják a pataréti roma közösség felzárkóztatását célzó projekt lebonyolítói azokat a sajtóban megjelent információkat, miszerint indokolatlanul költekeztek volna a Norvég Alap által finanszírozott program megvalósítása során.
Cáfolja a Kolozsvári Metropolisövezet Közösségfejlesztő Egyesülete azokat a sajtóban megjelent információkat, miszerint nem rendeltetésszerűen költötte el a kincses város szeméttelepén élő pataréti roma közösség integrációjára kapott nemzetközi támogatást.
A civil szervezet a projekt lejáratásával és a romák elleni diszkriminációval vádolja a pénz elköltési módját firtató újságírókat. Az egyesület azt követően adott ki közleményt a témában, hogy az Evenimentul Zilei központi lap keddi számában terjedelmes anyagban hívta fel a figyelmet a projekt költségvetése körüli visszásságokra.
A cikk szerint a pataréti romák lakhatási körülményeinek javítását, életszínvonalának növelését célzó projektre, 3,14 millió eurót utalt ki a Norvég Alap, ám a 35 család számára biztosított lakások építése, megvásárlása ennek csupán egyharmadába, 1,18 millió euróba került. A lap szerint a fennmaradó összeget a menedzsment fizetésének biztosítására és protokollköltségekre költötték a projektet lebonyolító civilek. Tízezer eurót pizzára, 12 ezret egy catering cégre költött a pályázó, újabb háromezer euróból péksüteményeket vásárolt, állítja a cikk írója, aki szerint 8900 euróba került a gyerekeknek biztosított különböző sporttevékenységek bérlete, míg 90 ezer euróból konferenciákat és szemináriumokat szervezett a romák integrációját szorgalmazó szervezet.
Mindezt olyan körülmények között, állítja a lap, hogy közben nem kérték ki minden esetben a pataréti romák véleményét az életüket befolyásoló döntésekről. Hozzáteszi, hogy bár jelentős összeget, 20 ezer eurót költöttek a pataréti közösség tagjainak egészségügyi ellátására, az egyesület elnöke, Zoli Coroian a lap kérdésére nem tudta elmondani, hány vizsgálatot végeztek.
A Kolozsvári Metropolisövezet Közösségfejlesztő Egyesülete közleményben cáfolta a cikkben leírtakat, diszkriminációval és rasszista megnyilvánulással vádolva a szerzőt.
Kifejtik, a cikkíró le akarja járatni a projektet és ezáltal megakadályozni a roma családok Patarétről való elköltöztetését „megkérdőjelezve a pataréti, illetve a teljes roma kisebbség tisztességes lakhatási körülményekhez való jogát”. „Kategorikusan elutasítjuk a projekt ellen felhozott vádakat és elítéljük az egyes újságírók rasszista, a sajtóetika alapvető elveit sértő megnyilvánulását” – fogalmaz a közlemény, amely több oldalon keresztül ismerteti a projekt célját és eredményeit.
A szervezet szerint az Evenimentul Zilei önkényesen dolgozta fel a projekt honlapján fellelhető információkat, a cikk írója ugyanis a projekt jóváhagyott, nem pedig a felhasznált költségvetését vizsgálta, így írásában számos téves adat szerepel. Az ugyanis, hogy mennyi pénzbe került a projekt megvalósítása, csupán az általános gazdasági jelentés elkészítése után derül ki, mutatnak rá a lebonyolítók, majd a már ismert tételeket sorolják fel. Mint kifejtik, a 35 apartman építése mintegy 1,360 millió euró volt, az elektronikai berendezések 18 587 euróba kerültek. A menedzsmentre 505 879 eurót költöttek, ebből 9 személy fizetését biztosították a projekt teljes, 31 hónapos időtartamára, a nettó átlagfizetés havi 987 euró, áll a közleményben.
A gyerekek étkeztetésére 39 900 eurót hagytak jóvá a finanszírozók és végül 9850 eurót költöttek, állítja a szervezet, mely szerint ebből az összegből 2015 karácsonyán 900 pataréti gyereknek vittek ajándékot. „17 eurót költöttünk pizzára” – teszik hozzá. Egy 300 résztvevős nemzetközi konferencia megszervezése 24 400 euróba került, és újabb 3400 euróból találkozókat, képzéseket, szemináriumokat szerveztek, teszik hozzá a projekt lebonyolítói. Mint írják, mintegy 5000 eurót fordítottak a pataréti gyerekek szórakoztatására, ezek küzdősport-edzéseken és más sporteseményeken, bábszínházi előadásokon vettek részt és a tordai sóbányába is ellátogattak. Mint arról beszámoltunk, a szervezet április végén számolt be a pataréti roma közösség életkörülményeinek javítását célzó projekt eredményeiről, ennek keretében 35 pataréti család költözhet szociális otthonba Kolozsváron, Szászfenesen, Apahidán és Kisbácsban a Norvég Alap támogatásával. A roma családokat még 2010 decemberében költöztette a kolozsvári önkormányzat a Coastei utcából a Patarétre. A Coastei utcai területet utólag az erdélyi ortodox érsekségnek adta haszonbérbe, ahol a teológia számára építettek bentlakást. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Továbbra sincs engedély a többi Kolozsvár-táblára
Továbbra sem lehet tudni, mikor helyezik ki a többi háromnyelvű helységnévtáblát Kolozsvár bejáratainál – derült ki Oláh Emese RMDSZ-es alpolgármester tegnapi sajtótájékoztatóján, amelyen Vákár Istvánnal, a megyei tanács alelnökével, illetve Antal Gézával, a Kolozs megyei RMDSZ ügyvezető elnökével az elmúlt egy év önkormányzati munkáját értékelték ki. Az alpolgármester a legnagyobb sikernek egyértelműen a szászfenesi bejáratnál kihelyezett háromnyelvű helységnévtáblát tartja, amelyen magyarul is feltüntették Kolozsvár nevét. Reméli, hogy Kisbács, Apahida és Erdőfelek határában is hamarosan kikerülnek a táblák, a megyei útigazgatóság azonban még mindig nem bocsátotta ki a szükséges engedélyeket. A szászfenesi tábla kihelyezésére azért kerülhetett sor, mert az a telek a város tulajdonában van, ez leegyszerűsítette a folyamatot.
A Kolozsvár-táblákkal kapcsolatban elhangzott: a hivatal messze túllépte az engedély kibocsátására megállapított 30 napos határidőt, a válasz azonban még várat magára. Mindennek – úgy tűnik – semmilyen következménye nincs Romániá­ban.
A Nemzeti Liberális Párt (PNL) és az RMDSZ közti helyi megállapodás sorsát feszegető újságírói kérdésre Oláh Emese elmondta: a tábla kihelyezése elsősorban a civil kezdeményezésnek köszönhető, amely peres útra vitte az ügyet, sajnos nem a politikai alkuknak. Vákár István, a megyei tanács RMDSZ-es alelnöke szerint vannak települések, ahol működik a PNL–RMDSZ koalíció, más helyeken viszont nem. Lásd Szászfenest, ahol az egyezmény megkötésének másnapján árulás történt, ezért nem lett RMDSZ-es alpolgármestere a községnek. Ami viszont a megyét illeti, Vákár szerint Alin Tişe liberális tanácselnök részéről megvan az együttműködési készség.
Kolozs megyében több olyan település van, ahol a hatályban levő közigazgatási törvény értelmében magyarul is ki kell írni a helység és a közintézmények nevét, erre azonban nem mindenhol került sor. A megyei RMDSZ most azt vizsgálja, hogy az itt élő magyar közösségek élnek-e ezzel a jogukkal, sok esetben nemcsak a politikai akaraton múlik a dolog, hanem mulasztásról van szó. A felmérésről szóló tájékoztatást ígérik.
Gyalui vizet Szilágyságba
Az elmúlt egy év megvalósításait illetően Oláh Emese elmondta: a rendelkezésre álló 10 millió lejes keretből 1,5 millió lejjel magyar rendezvényeket támogat a kolozsvári önkormányzat. Továbbra is kiemelt rendezvénynek számít a Kolozsvári Magyar Napok, amelyre 410 ezer lejt különítettek el. Ezentúl is prioritást jelent a magyar bölcsődei csoportok beindítása. Tavaly sikerült egy magyar tagozatot létrehozni, idén egy monostori és egy Donát negyedi bölcsődében tervezik ugyanezt, ez utóbbi esetében azonban kivitelezési gondok merültek fel.
Az alpolgármester beszélt az önkormányzat azon igyekezetéről, hogy lépést tartson az új kommunikációs és technológiai vívmányokkal. Amint arról lapunk is tudósított, beindították a My Cluj nevű applikációt, amely segítségével a polgárok elküldhetik panaszaikat a városházára. Tervezik az online kereskedelmi engedélyek kibocsátását, illetve a szabad parkolóhelyekről tájékoztató aplikáció létrehozását.
Vákár István, a megyei tanács alelnöke beszélt a Kolozs-Szilágy megyei vízprojektről, amely 300 millió euró értékű befektetés, célja, a gyalui vizet elvezetni Szilágy megyébe. Ez sok község számára nagy jelentőséggel bír, hiszen többen is rácsatlakozhatnak erre a vízhálózatra.
Vákár elmondta: kiemelten foglalkoznak az ipari parkok, kórházak, a reptér fejlesztésével, és beszélt az egyházi és kulturális támogatásokról is. Megemlítette a filharmónia helyzetét, az alkalmazottak bérköveteléseit úgy sikerült abszolválni, hogy nem kellett személyzetet elbocsátani.
Boldogító igen magyarul Aranyosgyéresen is
Antal Géza, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének ügyvezető elnöke részletesen ismertette a megye azon településeinek megvalósításait, ahol az önkormányzatban RMDSZ-es frakció működik. Több településen sikerült óvodát, iskolát felújítani, játszóteret, focipályát létrehozni. Elmondta: a közigazgatásban dolgozók bérének növekedése, amelyről a parlament szerdán határozott, az önkormányzati munka minőségének javulásához vezet, hiszen felkészült szakemberek számára is vonzóvá teszi ezt a munkakört.
Fontosnak nevezte a sza­mos­újvári magyar iskola beindítását, és azt is, hogy Aranyosgyéresen – közel száz év után – ismét került magyar a város vezetésébe Szabó Róbert RMDSZ-es alpolgármester személyében. Ezáltal – mondta – itt is lehetőség nyílik például arra, hogy a házasságkötésre magyar nyelven kerüljön sor.
Megtudtuk: Harasztos liberális polgármestere lemondott, a községet néhány napja Szabó József RMDSZ-es alpolgármester vezeti. A kormánynak 90 napon belül időközi választásokat kell szerveznie. Antal viccesen hozzátette: addig is bebizonyíthatjuk, hogy magyar ember is tud tisztességes munkát végezni. Szabadság (Kolozsvár)

Orosz Endre, a „papa”: apahidai tanító, régész, etnográfus
Nyelveket tanult, népeket kutatott, kelta sírmezőt talált
Orosz Endre – tanító, régész, helytörténész a 19. század végén, a 20. század első felében élt és szenvedéllyel munkálkodott. Az iskolai vakációkat régészeti és néprajzi kutatásokkal töltötte, autodidakta módon nyelveket tanult, antropológiai-etnográfiai megfigyeléseket is végzett például a sátoros cigányok körében. Több tucatnyi ládára rúgó felbecsülhetetlen értékű gyűjteményéből több szekérnyi jutott a Mátyás király szülőházában alapított EKE-féle néprajzi múzeumnak, később a kolozsvári Néprajzi Múzeumnak, másik része – az első világháborúban még a földbe is elrejtett apahidai kelta leletek – hányatott sorsot élt meg, amikor a kolozsvári városi tanács 13 év után letett annak feldolgozásáról, és az 1970-es években hiányosan visszaadta a családnak. Orosz Endre unokáinak – dr. Flora Orosz Katalin és Maier Orosz Judit – sikerült megőrizniük a több ládányi gyűjteményt, majd 2015-ben a Maros Megyei Múzeumnak adományozták.
Marosvásárhelyen néhány hete állandó kiállítás nyílt Orosz Endre hagyatékából, amelyet dr. Berecki Sándor régész rendszerezett, katalógusban dokumentált (Horti Emese, Kacsó Károly és Nyulas Dorottya segítségével). Orosz Endre apja korai halála után öt gyermeket nevelő özvegy édesanyja támasza lett. Későbbi élete során soha nem vetette fel a pénz, de annál több kötelezettsége volt, mégis csodálatraméltó szenvedélyességgel vetette bele magát a föld rejtett titkainak kutatásába, amihez feleségében bámulatos segítőtársra lelt. Orosz Endrére az alábbiakban unokája, Orosz Judit emlékezik.
Nagyapánk 1871. július 4-én született Kolozsváron, hat testvér közül elsőként. 1875-ig a Széchenyi tér 20. szám alatti Berde-házban laktak, ezután Szamosújvárra költöztek, ahol dédnagyapánk állást kapott. Nagyapánk, Orosz Endre itt végezte alap- és középfokú tanulmányait a Szamosújvári Örmény-Katolikus Fiúiskolában, majd 1888-tól a kolozsvári Magyar Királyi Állami Tanítóképzőben, ahova gyalog ment Szamosújvárról (!) személyesen egyeztetni az intézet igazgatójával, hogy felvegyék.
Mentorok: a tanár és a bujdosó őrnagy
Kutató szenvedélyének felkeltésében két személy játszott döntő szerepet: dr. Mártonfi Lajos, szamosújvári természetrajztanára és Orstein József nyugalmazott őrnagy. Mártonfi Lajos 1888 júniusában a teljes létszámú osztályt elvitte egy tanulmányi kirándulásra Torockó, Torda és Tordatúr környékére, ahol nagyapánk első ízben találkozott a szorosok őskorban is lakott barlangjaival, ahol később számos kutatást végzett. Orstein József nevéhez kötődik a szamosújvári római segédcsapattábor (Castellum) korát meghazudtoló pontosságú kutatása. Nagyapánknak tulajdonképpen mintaképe volt Orstein, akinek élete regénybe illő. 1829-ben született a felső-sziléziai Raciborzban (ma lengyel terület), Simon Pappenheim néven. Amikor 1849-ben az orosz hadsereg átvonult városán a magyar szabadságharcot leverni, ő Pestre ment a lelkes lengyel fiatalokkal, és beállt a magyar hadseregbe, majd honvédtüzérként Erdélybe került. A szabadságharc leverése után, hogy elrejtse valódi származását és elkerülje a haditörvényszéket, nevét Orstein Józsefre változtatta és budapesti lakhelyet vallott. Ezáltal észrevétlenül a császári hadseregben maradhatott, ahol egészen az őrnagyi rangig jutott el. 1881-ben nyugdíjazták és Szamosújvárra költözött, családja amúgy sem lévén, már kimondottan csak régészeti jellegű kutatásainak élt (főképp a város római múltja érdekelte).
Közte és nagyapánk között olyan mester-tanítványféle kapcsolat alakult ki, melyet mi sem mutat jobban, minthogy 1912 januárjában halálos ágyán egyedül Orosz Endrének vallotta be igazi identitását és kérte, hogy értesítse családját, akik évtizedekig nem tudtak róla. Nem sokkal később nagyapánk felvette a kapcsolatot a Berlinben élő Pappenheim hozzátartozókkal és értesítette őket rokonuk haláláról. Örökös híján szerény vagyonát nagyapánkra hagyta, aki őt mindvégig példaképének tartotta és azt vallotta, hogy az őrnagy meghatározó jelenség volt életében. Nekrológot írt róla az Erdély folyóiratban és a Szamosújvári Hírlapban.
A tanítóképző elvégzése után 1892-ben a Torontál vármegyei Nagykőcsére kerül nevelőnek, Alsó-Lukaveczi Mixich Ottó földbirtokos három fia mellé. Itt is folytat terepkutatásokat és felfedezi Kőcsétől délkeletre a Kurjácska Gréda őstelepet, amelynek eredményeiről 1896-ban az Erdélyi Múzeum kiadványának különnyomatában megjelent tanulmányában számolt be.
1891-től az EME Orvosi és Természettudományi szakosztályának tagja, ahova dr. Koch Antal geológus ajánlására vették fel. Még Kőcsén él, amikor tagja lesz a Magyar Földtani Intézetnek (csodálatos épület, érdemes meglátogatni) és ebben az időben tartja első előadását a Dél-magyarországi Történelmi és Régészeti Társulat választmányi ülésén, Temesváron. Munkásságában Kuun Géza és dr. Hermann Antal támogatták.
1898-tól az Országos Régészeti és Embertani Társulat rendes tagjává választja. 1895–1920 között az apahidai állami iskola igazgatója. Rendkívül nehéz időszak ez az életében, mert apja korán bekövetkezett halála után özvegy édesanyját és öt ifjabb testvérét részben neki kellett eltartania.
1899 nyarán részt vesz egy régészeti tanfolyamon Budapesten, s ezután önszorgalomból ősrégésznek képezi ki magát. Ugyanebben az évben részt vesz dr. Primics György, az EME ásvány- és földtani őrsegédje vezetésével a Magyar Földtani Intézet indítványozására kezdeményezett tudományos kiránduláson a Vlegyásza hegyvonulat geológiai felmérésére. Erről az útról különösen érdekes útinaplót vezet. 29 évesen tagja lesz a Magyar Földtani Intézetnek, amelynek gyönyörű diplomáját a Sapientia tudományegyetemnek adományoztuk.
1889-ben a közoktatási miniszter a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyeletének ajánlására 300 forint állami segélyt juttat neki a Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos és Kolozs vármegyék őstelepeinek kutatására. Ebből az összegből még ugyanazon év nyarán és őszén felásatta a Tordai-hasadék barlangját, a Dóm ásatásánál előkerült ősemberi koponyákat és egyéb csontokat a budapesti Embertani Múzeumban helyezték el.
Élet Apahidán iskola és kutatás között
1901. július 4-én házasságot köt Hübner Ilona 7 diplomás tanárnővel, és e frigyből négy gyermek születik. Együtt tanítanak Apahidán, ahol nagyanyánknak sokszor kell őt helyettesítenie, amikor tudományos munkássága máshova szólítja el. Rajztanári diplomával is rendelkező felesége sokszor dokumentálta a begyűjtött régészeti vagy etnográfiai tárgyakat rendkívül szép rajzokkal és művészi írással.
Apahida a régi Apáthídja helyén, a Szamos és a Garla patak mentén húzódik, vegyes, négy nemzetiségű község, román, magyar, zsidó és cigány lakossággal. Mindenki tudta, hogy az igazgató igazságszeretete nem tűrt meg semmiféle nemzetiségi, vallási vagy társadalmi megkülönböztetést. Apahidán a tanév fénypontja az év végi vizsga, és az ezt követő záróünnepély volt, rajz- és kézimunka kiállítással, valamint nagy tornabemutatóval egybekötve. A szünidőnek egyaránt örültek a diákok és a szülők is, de legjobban a tanító, aki kezében csákánnyal, hátán hátizsákkal bekóborolhatta a szabad természetet, a Fogarasi-, Radnai-havasokat, a Ciblest, a Gyalui-havasokat. Itt heteket, sőt hónapokat töltött el a pásztorokkal az esztenában, akárcsak jó barátja, Hermann Antal, aki képes volt hónapokig a sátoros cigányokkal kóborolni. Mindketten elsajátították a cigány nyelvet, hogy jobban elnyerjék a népség bizalmát és behatóbban tanulmányozhassák nomád életmódjukat az ősember életének megvilágítása céljából. Nagyapánk ezenkívül autodidakta módon megtanult latinul, görögül és németül is.
Itt idéznék nagyanyánk emlékiratából, akinek a sok gyermek ellátása, nevelése, a nagy háztartás vezetése, a tanári teendők ellátása mellett csodálatos módon jutott arra is ideje, hogy mindvégig segítőtársa legyen nagyapánknak kutatótevékenységében.
„Csodálatos volt az égő, önzetlen lelkesedés, mellyel a tudomány szolgálatába szegődött s minden anyagi segítség nélkül, mindent megvonva magától küzdött és áldozott a nemes cél érdekében. Mivel szótlan, magába zárkózott volt, a köznapi un. társasági életet folytató emberek közül kevesen értették meg s excentrikus bolondnak tartották, aki amint csak tehette menekült közülük ki a mezőre, hegyekbe, erdőkbe.”
Legjobb önfegyelmezés a napirend pontos betartása, írja Apahidán 1900-ban, s az alábbi napirendet állapítja meg magának: Felkelés 6-kor; Öltözködés 6:30; Apródolgok, reggelizés 7-ig; Nyelvtanulás 7–8-ig; Iskolai tanítás 8–11-ig; Olvasás 11–12-ig; Ebéd, apródolgok 12–1-ig; Olvasás: 1–2-ig; Tanítás 2–4-ig; Séta 4–6-ig; Vacsora stb. 6–7-ig; Irodalom 7–10-ig; Lefekvés: 10-kor. Amint napirendet és tízparancsolatot állapított meg magának, úgy volt bevételi és kiadási rendszere és minden hóra költségvetése. Kiszámította, hogyha csak a legcsekélyebb összeget költené is el cigarettára vagy más fölösleges kiadásra, az éveken keresztül mily összeget tenne ki. Így volt csak lehetséges, hogy az így megtakarított pénzből értékes, nagy tudományos könyvtárat szerzett magának, s könyveinek megbecsülését jellemzi, hogy mindent gyönyörűen beköttetett. Könyvtárában annyira otthon volt, hogy a vaksötétben is megtalálta ott, amit keresett. Könyvtárán olvasható jelmondata: „Ein gutes Buch der beste Freund” (Egy jó könyv a legjobb barát). Dicséretére legyen mondva, hogy az önmagának előírt szabályokat egész életén keresztül szigorúan betartotta.
Múzeumteremtés Mátyás szülőházában
Gyakori terepi sétái alkalmával a régészeti és geológiai leletek mellett különös figyelmet fordított az adott tájegység néprajzi jellegzetességeire, tekintélyes gyűjteményt halmozott fel. Később az I. Mihály Király Kulturális Alapítvány (Fundaţia Culturală Regele Mihai I) átvesz 5500 tárgyat etnográfiai magángyűjteményéből, amely tulajdonképpen az alapját képezhette az 1923-tól működő, Romániában elsőként megalakuló Erdélyi Néprajzi Múzeumnak. Ezt megelőzően számos kiállítás alkalmával is bemutatta néprajzi gyűjteményét. 1900 áprilisában a város Mátyás király szülőházát az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) rendelkezésére bocsátotta egy néprajzi kiállítás és múzeum megrendezése végett. Nagyapánk a héttagú csapat résztvevője, amelyet a múzeum anyagának összegyűjtésével bíztak meg, és amelynek az akkor 20 éves Roska Márton is tagja volt, később a Szegedről visszaköltöztetett kolozsvári magyar egyetem tanára, az Érmészeti Intézet, illetve az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, aki többek között Orosz Endrének dedikálta az 1942-ben megjelent Erdély régészeti repertóriumát.
1902-ben sikerül megnyitni az EKE Múzeumot, nagyapánk jól megrakott ökrösszekérrel szállította Apahidáról a Mátyás király szülőházába az 1300 darab magyar, román és cigány etnográf tárgyat tartalmazó gyűjteményét.
Itt állandó jelleggel EKE székhely és kiállítás volt, amíg 1935-ben a városi tanács döntése folytán az EKE kiköltözni kényszerül, mely alkalommal egy szekrény alatt talált régi fegyverek kapcsán nagyapánkat, mint EKE-főtitkárt és Szathmáry Ferenc szolgát titkos fegyverrejtegetéssel törvény elé idéznek, de végül sikerül tisztáznia helyzetét.
Kereles Edit
FOLYTATJUK Szabadság (Kolozsvár)

Cluj-Napoca-Kolozsvár-Klausenburg, harmadszor
Immár Kolozsvár erdőfeleki (Feleacu) bejáratához is kikerült háromnyelvű (román, magyar és német) helységnévtábla – olvasható Oláh Emese Facebook-oldalán. Kolozsvár RMDSZ-es alpolgármestere emlékeztet: eddig az Apahida és a Szászfenes felőli bejáratnál található ilyen.
Nemrég Emil Boc azt nyilatkozta a WebSzabadságnak: július során valamennyi többnyelvű helységnévtábla kikerül. Szabadság (Kolozsvár)

Elfeledett grófi emlékezet a Wass család földjén
A czegei Wass család 1142-ben királyi adományként kapta meg a vasasszentgothárdi birtokot, amely nyolc évszázadon át megszakítás nélkül a család ősi fészke volt. Egyúttal az erdélyi arisztokrácia egyik jelentős helye, alappillére. Megnéztük, ma mi maradt belőle.
Vasas)szentgothárd, C(z)ege, Szentegyed és környéke hosszú évszázadokon át Erdély eleven részeként eseménytelennek korántsem tekinthető, igencsak változatos korok részese volt. Örömök és bánatok, sikerek és megpróbáltatások tanúja, a család számára biztos pontot jelentő otthon, amely Wass Albert megszületéséig az otthonosság érzését nyújtotta nemzedékről nemzedékre, a mindenkori adottságokat, lehetőségeket és kihívásokat figyelembe véve. Például a tatár-török pusztítást követő népesedési változásokat, a kor szellemének megfelelő közigazgatási viszonyokat, vagy éppenséggel az Európára és azon belül Magyarországra, Erdélyre is ránehezedő nemzetiségi problémákat.
Wass Albert felhőtlen gyermekkora idején, kamaszkorához közeledve tapasztalhatta meg, hogy ősei fészkét, gyermekkori barangolásai helyszíneit erősen megcsonkította az új román hatalom. Két évtized múlva, ifjúkora delén pedig azt élte meg, hogy a Bécsben megrajzolt új határ Románia és Magyarország között az otthonunktól körülbelül egy mérföldnyire húzódott, saját birtokukat is kettészelve. Mindkét esemény egész életre szóló meghatározó érzést nyújtott az írónak, és számos gondolatában, írásában visszatükröződött, emberi és alkotói pályáját meghatározta. Vasasszentgothárd és Cege Sors vagy sorstalanság? Érdemes ellátogatni Vasasszentgothárdra és Cegébe nem csupán a napjainkban egyik legolvasottabb magyar író iránti kegyeletből, hanem az új évezred kihívásainak a jegyében is. Háromnegyed századdal azután, hogy az író szülőföldje elhagyására kényszerült, két évtizeddel halálát követően. Továbbá egy évtizeddel azután, hogy Románia (is) az Európai Unió tagja lett, és ezáltal bizonyos kötelezettségek teljesítését felvállalta.
Vasasszentgothárdon (románul Sucutard) a legutóbbi népszámlálási adatok szerint összesen három magyar él a 367 lakosból. A település első írásos említése 1317-ből való Zentguthard (Szentgothárd) néven. Wass Albert születése táján, 1910-ben 872 lakosából 104 volt magyar, többnyire református. Ma Gyeke községhez tartozó falu.
Mára minden nyoma eltűnt a Wass család nyolcszáz éves jelenlétének.
Cege (Țaga) az azonos nevű község központja, a 2011-es népszámláskor 756 lakosából 42-en vallották magukat magyarnak. Szamosújvártól 19 km-re fekszik, a mezőségi Tóvidék része. Cegén (Czege) a Wass család két kastélyt építtetett, de csak a kisebbik maradt fenn, a nagyobbikat a második világháború után teljesen lerombolták.
A fennmaradt kastélyt Wass Ádám építtette 1769-ben erdélyi barokk stílusban, közelében kripták találhatók. Miután 1946-ban a kolozsvári népbíróság halálra ítélte Wass Albertet, a kastély az állami mezőgazdasági vállalat székhelye lett. A kis Wass-kastély (a megkülönböztető megnevezésre a Kis Trianon és a Nagy Trianon palota jut eszembe) helyi ügyintézője Septimiu Șom, aki családjával együtt ott lakik a szomszédságban, ő rendezi az épületet és környékét.
A visszaigénylési lehetőséggel élő, a hosszas visszaszolgáltatási eljárás buktatóit vállaló mai tulajdonos legfeljebb egy hónapot tölt Cegén, ilyenkor élettel telt és látogatható a kastély. Máskor a megszokott módon csend honol körülötte.
A mai Cege falu magába foglalja a korábbi Göc települést. Szamosújvár felől jövet balra van a letérő, majd a domboldalon nemrég meszelt kis református templom ágaskodik.
Sajnos évente csak egyszer népesül be, június utolsó vasárnapján nyitják ki a templomajtót a prédikációra hívó képzeletbeli harangszóra.
Ilyenkor egybegyűlnek a szórványpapok közül néhányan, eljönnek a szomszédos Feketelak református hívei, szeretetvendégséget tartanak. Amúgy a cegei református templomban minden második vasárnap tartanak istentiszteletet. A torony nélküli istenházán meglátszik a használat, hiszen körülötte le van kaszálva a fű, és kutya ugat a telek végében. A ma már használatlan parókia körül viszont egyre nő a gaz. A megözvegyült Szabó Irma egyedül él, nála lehet megtalálni a templom kulcsát. Hatvan évvel ezelőtt Göcre jött férjhez, amikor még különálló település volt, és húszan is eljöttek vasárnapról vasárnapra a templomba. „Itt már régen nincs reménység. Örülök, ha jön valaki, akitől magyar szót hallok” – összegzi a valós helyzetet Irma néni. Két gyermeke Kolozsváron él, három unokája van. Az egyik éppen egyetemista idénymunkát végez az Egyesült Államokban. Mosogat vagy valamelyik amerikai szállodában takarít – mondanánk.
Régészeti park az ősi fészek helyén
Az 1989-es rendszerváltást követően, a népesedési helyzetnek és a kondukátor agymosó politikájának is köszönhetően a magyar–román együttélés már nem téma a Wass család egykori földjén. Annál inkább előtérbe kerültek a vallási ellentétek. Sajátos lelkületre vall, hogy az ortodox hívek 2006-ban előbb körülépítették, majd lerombolták a hatvanas években egy korábbi fatemplom helyére épült göci templomukat, mert féltek, hogy a bíróság visszaítéli a görög katolikus egyháznak.
No meg az is, hogy a Wass család nyolcszáz-kilencszáz éves ősi fészkén régészeti parkot nyitottak, egyelőre egy neolit és egy dák házzal, hogy az ezeréves erdélyi történelem folytonosságát legalább kétezer évesre hosszabbítsák meg.
Ennek a táguló „ördögi körnek”, a nacionalista uszításnak terméke a Jurnalul Naţional című lap megállapítása egyik förmedvényében: „A terrorizált falvak utódai nem tudják elfogadni Wass gróf rehabilitálását”; „Tanúvallomásaik ma is vádolhatnák őt.”; „Az ilyesmit nem lehet elfelejteni!” Wass Albert?! „Többé ne térjen vissza, míg a világ világ!” Primitív módszer ez a hatalom önigazolására, az amúgy közömbös lakosság izgatására. Hiszen a közembert ma már nem érdeklik az ilyen és hasonló szólamok. Élni, jól élni szeretne. Szülőföldjén vagy másutt, akár angolul vagy franciául. A fentiek igazolására, a nehezen érzékelhető kontrasztok bemutatására, a Tóvidéken való átutazásom során (oda-vissza Szatmárnémetibe) szóba álltam néhány román személlyel.
Ioan Mureșan Vasasszentgothárdon született 1948-ban (majdnem akkor, amikor Wass Albertnek végleg el kellett hagynia ősei földjét, hogy emigrációban töltse le életét – szerk. megj.), és bár felesége van, két lánya és unokái, mégis egyedül tengeti az életét a szülőhelyén.
A lányai, Corina és Ioana még a kilencvenes évek elején kivándoroltak Új-Zélandra, később átköltöztek Ausztráliába, ahol fogorvosként és tanítóként dolgoznak.
Amikor tizenöt éve megszületett az első unoka, a felesége a nagyanyai teendőket részesítette előnyben. Azóta évente egyszer hazajönnek, együtt vannak. Az unokákkal úgy értekezik, ahogyan tud. Hívták, hogy látogassa meg őket a kenguruk országában, de nem megy. Amerikába is hívta az egyik kitelepedett beosztottja, de nem ment, ellenállt a kísértésnek, mert félt attól, hogy ottmarad.
Ma is elsírja magát, amikor visszaemlékezik arra a napra, amikor a lánya bejelentette, hogy elmegy. Akkoriban Szamosújváron laktak, palacsintást, kocsmát, üzletet működtetett. Igazán jól ment a cég, de nem volt ki továbbvigye. Így hát hazaköltözött, a kis nyugdíjából és a háztájiból él. És ki-kijár a temetőbe meglocsolni a virágokat a szülei sírján.
Maria Câncean Cegén (Göc) él, férje rendőrként ment nyugdíjba (már). A négy gyermeke közül kettő Londont cserélte fel a szülőhellyel, három éve ott dolgoznak: az egyik üzleti menedzser, a másik hátrányos gyermekeket gondoz. A lánya és két unokája Apahidán laknak, a legkisebbik gyermeke sajnos kórházi kezelésre szorul. Szeret itt élni, szerinte csend és béke van. Elújságolja, hogy a polgármestert többször újraválasztották, rendes ember, vendéglőt és pékséget működtet. A tavak környékét is szépen rendbehozták.
A cegei tó magánvállalkozó tulajdonába került, szívesen látják a vendégeket.
Napi harminc lej a horgászat, százötven lej két személynek a faházikós szállás. Meleg vizes fürdővel és horgászattal együtt. Nyári hétvégén sokan jönnek. Bár nem szabad fürdeni, de van egy homokos rész, ahol nyugodtan csobbanni lehet. Ez Románia!
„Hallottatok-e Wass Albert magyar íróról?” Beszélgetőtársaimtól Wass Albert felől is érdeklődök. Az idősek azt vallják, hogy hallottak róla, de ennél több részlettel nem szolgálnak. Mentségükre felhozzák, hogy sok mindent elfelejtettek már. A fiatalabbak kérdésemre kérdéssel felelnek: „Akinek a kastélya a domboldalban van?”
Cege központjában a kultúrotthon lépcsőjén üldögélő és viháncoló fiatalokat is megszólítok, természetesen románul: „Hallottatok-e Wass Albert magyar íróról?” – kérdezem. „Nem hallottunk!” – hangzik a rövid és velős válasz. Szóval, vegyes a „fogadtatás”. Szabó Irma néni az érem másik oldalára világít rá: „Nem szeretik, mert azt mondják, hogy megöletett nem tudom hányat.
A cegei tó mellett voltak meglőve, keresztet állítottak az emlékükre (a fakereszt szövege szerint a bécsi diktátum áldozatainak – szerk. megj.), és a hozzátartozók állítólag évente jönnek megemlékezni. Azt én nem tudom, hogy ki volt a hibás. Nem olvastam, nem érdekelt. Nem is tudom, miért történt. Akkor gyermek voltam, hat éves. Szüleim dolgoztak a gróféknál, édesapám erdőhajtó volt, édesanyám kenyeret sütött. Én nem emlékszem már arra az időre.”
Aki a Tóvidéken jár Cege határában, annak feltűnik, hogy a táj jellege teljesen eltér a megszokott mezőségi látványtól. Kopár barnásszürke dombok helyett élénkzöld fenyvesek váltogatják egymást, és máris összefüggő vadászterületet alkotnak. A vadászat ugyanis mindenkoron úribb foglalatosság volt a horgászatnál. Igaz, a szülőföld szomszédságába telepített fenyőerdő sohasem pótolhatta az Istenszéke lábánál elterülő erdőséget. Meg az elvesztésük fájdalmát hordozó hegyeket. A fenyő örökzöld, a szakszerűen gondozott erdő majdhogynem örök életű. És miközben emberöltönyi idő alatt oly sokat változott, változik, változhat a társadalmi életünk, a természet legyőzhetetlenül magasodik felénk. De mikor leszünk képesek mi, emberek, a természet méltó magasságába eljutni?
Keresni a másikban a jót
A Pusztakamarás–Szamosújvár közötti útszakasz néhány gödörtől eltekintve jól járható autóval. A forgalom nem túl nagy, rendőrrel a megszokottnál ritkábban lehet találkozni. A Tóvidék településeinek életében meghatározóak ma is a környező tavak, az „őshonos Wassoktól” független örökség, miszerint a Cegei-tavat már a 16. század elején Erdély legnagyobb állóvizének tartották.
Turisztikailag kedvező a vidék, amely még számos kihasználatlan lehetőséget tartogat a turisztika számára. Mert azon túl, hogy a kolozsváriak nyaralóövezete és a horgászok paradicsoma, mások számára is érdemes (lenne) egy-két napot eltölteni itt. Románoknak és magyaroknak, a Kárpátokon túliaknak és a magyarországiaknak, a Németországból vagy éppenséggel Amerikából érkezőknek egyaránt.
Nekünk különösen fontos Wass Albert emlékezete. Ugyanakkor a kis kitérővel megközelíthető Magyarpalatka és Szék egyedisége, Ördöngősfüzes tánckultúrája vagy éppenséggel az örmények (örménymagyarok) alkotta város, a közeli Szamosújvár szellemisége. De vajon mikor jön el az a hatalmi szlogenektől szabad világ, amikor éppenséggel Wass Albert író reklámja fogja hívogatni a látogatókat?
Vagy éppen a Gheorghe Șincaié, aki itt írta A románok és sok más nép krónikája című műve nagy részét. Amikor a vidék az egészséges nemzeti érzést mellőző érdekek csatározása helyett a nemzeti hovatartozást nem ismerő gazdasági jólét fészke lesz. Amikor sérelmeinket elfeledve, a keresztyéni megbocsátás nevében a másikban a jót fogjuk keresni. Vagy mindez örök utópia marad csupán?
Ábrám Zoltán / liget.ro

Kihívást jelent a metropolisz övezetek felzárkóztatása
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem a Regional Studies Association (Regionális Tudományi Társaság) nagy-britanniai részlegének közreműködésével szervezett konferenciát szeptember 10–13. között Regionális polarizáció és egyenlőtlen fejlődés Közép-Kelet-Európában. Területalapú innovatív politika kihívásai címmel Kolozsváron. A konferencián számos romániai és külföldi kutató tartott előadást a témában arról, hogyan lehetne csökkenteni a különböző régiók közötti gazdasági különbségeket, milyen technikákkal, politikával lehet felzárkóztatni a falvakat, de bemutatták azt is, hogyan működik egy okos város, vagy hogyan üzemel a japán tömegközlekedés. A Kolozsvár fejlesztése címet viselő előadástömbben olyan kutatások eredményeit mutatták be kolozsvári és bukaresti doktoranduszok, amelyek a város fellendülését járták körül, illetve reflektáltak a fejlődés következményeire, amelyekhez a város eddig képtelen volt alkalmazkodni.
Sorra buknak meg a metropolisz övezet
fejlesztését célzó tervek
Radu-Matei Cocheci a Ion Mincu Műépítészeti Egyetem doktorandusza Csökkenteni a területi egyenlőtlenségeket: rés Kolozsvár metropolisz övezetének stratégiai tervei és kivitelezési eredményei között címmel tartott előadást a konferencián. A kolozsvári metropolisz övezetét érintő változásokat és az övezet fejlesztését célzó projektet felmérő kutatást Radu-Matei Cocheci Sabina Dimitriuval a Ion Mincu Műépítészeti Egyetem doktoranduszával és az Urbasofia cég ügyvezető igazgatójával közösen készítette.
A kutató röviden vázolta az Európai Unió kohéziós politikáját, amely megoldást keres a régiók, térségek közötti egyenlőtlenségek eltüntetésére, és amelynek célja a rurális övezetek felzárkóztatása. Az EU kohéziós politikáját Romániában is alkalmazni kéne, ám ennek bevezetését itt számos dolog akadályozza, mint a centralizáltság, a bürokrácia, vagy a menedzselésbeli tapasztalatok hiánya. Az előadó kiemelte: a gazdasági egyenlőtlenség, a régiók közti különbségek eltüntetését a 2007-ben kezdődő gazdasági válság még nehezebbé tette, de legalábbis nem segítette a politika életbe ültetését.
A doktorandusz elmondta: Romániában jelenleg nyolc fontos régió van, mindegyiknek van egy-egy pólusa, az észak-nyugati régió központja Kolozsvár. A kincses város a második legnagyobb és legfontosabb város Romániában, amelynek fejlődését, átalakulását mérték fel a kutatók a 2007 és 2015 közötti időszakban több szemszögből: népességnövekedés, lakások, turistaforgalom stb.
A kutatók adatai szerint a lakások száma az elemzett időszakban 27%-al nőtt Kolozsváron és környékén, a leglátványosabb mértékben Szászfenes fejlődött. A metropolisz övetezhez tartozó településen 418%-al nőtt a lakások száma, a második helyen Bács áll 75%-al, ezt követi Apahida 59%-al. A turistaszálláshelyek száma is megugrott az elemzett időszakban, 2007 és 2015 között ezek száma 47%-al gyarapodott.
A robbanásszerű fejlődéshez nem tudott minden téren felzárkózni a város, a kutatók számos problémára hívták fel a figyelmet. A dolgozó lakosság még mindig a városban, és nem a metropolisz övetezben lakik: 2015-ös adatok szerint a munkavállalók 92,6%-a Kolozsváron élt, igaz az arány pár százalékkal csökkent 2007-hez képest. A közszolgáltatások sem tudtak ehhez alkalmazkodni: a tanárok és orvosok száma nem fedi a lakosság igényeit.
A kutatók arra is felhívták a figyelmet, hogy nagy a probléma a város- és metropoliszövezeti fejlesztési projektek körül. Ilyen a városi mobilitási, vagy a szociális intézmények fejlesztését, vagy a gazdasági versenyképesség növelését célzó projekt. Az ilyen fejlesztési projektek a városra, és nem a környező falvakra, metropolisz övezetre koncentrálnak, így ezek nem segítik elő azt, hogy csökkenjen, vagy eltűnjön az ezek közötti különbség. A metropolisz övezet fejlesztését célzó projekteket az elmúlt években nem sikerült megvalósítani.
A kutatók szerint a metroplisz övezetet csak akkor lehet fejleszteni, ha az adminisztrációs egységek partnerségeket tudnak kötni, és együtt tudnak működni. A jelenleg érvényben levő szabályozások miatt Kolozsvár és Kolozs megye elnyomja a falvakat, és ameddig az adminisztrációs problémákra nem találnak megoldást, a metroplisz övezet nem tud felzárkózni a városhoz – összegezte előadása végén a kutató.
A betelepülők egyenlítik ki
a természetes szaporulat csökkenését
A második előadás szorosan kapcsolódott az elsőhöz: Vlad Cocheci, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem doktorandusza Kolozsvárra költözés című előadásában szintén a kincses város népességnövekedését vizsgálta, a Kolozsvárra betelepülőkre koncentrálva. A doktorandusz kutatását a Ion Mincu Műépítészeti Egyetemen tanuló Andrei Mitreával készítette. Felmérték, hogyan változott Kolozsvár és a metropolisz övezet népessége 2002 és 2011 között: 2002-ben összesen 388 622 ember lakott Kolozsváron és vonzáskörzetében, ez a szám a szám 9 év alatt 413 041-re növekedett, ami 6%-os népességnövekedést jelent, nagyon eltérőt az országos adatoktól. A városban megközelítőleg 347 ezren laktak 2011-ben, ez a szám 2002-ben csak 317 ezer volt. A leglátványosabban, lakosság szempontjából is Szászfenes fejlődött: míg 2002-ben 7 ezer lakosa volt a településnek, ez a szám 2011-re megtriplázódott, ekkor már 22 ezer lakost számlált. Hasonló, de nem ekkora mértékű növekedés jellemzi a többi metropolisz övezethez tartozó települést is, mint Apahida vagy Bács.
A természetes szaporulat Kolozsváron, Apahidán, és természetesen Szászfenesen pozitív (ebből a szempontból is itt a legnagyobb), viszont több településen, amely a metropolisz övezethez tartozik, negatív a természetes szaporulat, köztük Bácsban. A teljes övezet adatait vizsgálva negatív értékeket jegyeztek. A kutató kiemelte: évente 2442 betelepülőre volt szükség ahhoz, hogy ellensúlyozza a népesség fogyását.
A doktorandusz szerint 2002 és 2011 között közel 79 ezer ember költözött a városba és vonzáskörzetébe, viszont több mint 50 ezer ember el is költözött onnan.
Ki fizet a kolozsvári felsőoktatásért?
Az előadás-sorozatot Andrei Chirca, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem doktoranduszának előadása zárta. Dan Tudor Lazăr és Cristian Marius Litan, BBTE oktatók és a doktorandusz közös kutatási eredményeit bemutató előadás A diákok kiadásai és mire tanít meg ez bennünket az egyetemi oktatás alulfinanszírozásáról. Bizonyíték egy felső-közép-bevételű országból címet viselte. A kutatás eredményei meglepték a hallgatóság külföldi tagjait, németországi és japán előadók csodálkoztak rá a helyzetre: miért is fizet a diák az oktatásért, és miért nem oldja meg az állam ezeket a problémákat, miért nem nyújt megoldást az egyetem a kolozsvári lakhatási problémákra – tették fel a külföldiek a jogos kérdéseket.
A kutatók 2015-ben a BBTE-n tanuló, Kolozsváron tartózkodó diákok kiadásait mérték fel, online kérdőíves módszer használatával. Az BBTE-en 2015 végén megközelítőleg 50 ezer diák tanult, ezek közül a kolozsvári szakokra 27 754 egyetemista járt. A kérdőívet 1159 diák töltötte ki, alap, mesterképzéses diákok, és doktoranduszok egyaránt.
A kutatók felmérték a diákok bevételeit – az egyetemi ösztöndíjakat, fizetésből számrazó jövedelmüket –, illetve kiadásaikat, hogy mennyit költenek havonta lakásra, tandíjra, ételre, szórakozásra, utazásra stb.
A felmérésből kiderül: a válaszadók 58%-a nem dolgozik, nincs bevétele, így a kutatók arra következtetnek, ezeket a Kolozsváron tartozkodó diákokat a családjuk tartja fenn. Ők a családi kasszából fizetik a lakbért vagy a bentlakás árát, a szüleik pénzéből vesznek maguknak Kolozsváron ennivalót stb. A megkérdezettek csupán 20%-a dolgozik teljes munkaidőben, a válaszadók nagyrésze csak a magiszteri képzés alatt vállal munkát, az alapképzéses hallgatókra ez nem jellemző. A megkérdezettek kisebb része vállal részmunkaidős állást.
A kutatók felmérték többek között azt, hogy a kolozsvári BBTE-s egyetemisták mennyit költenek évente lakbérre, ételre vagy szórakozásra, majd ezt összehasonlították az egyetem éves kiadásaival, illetve bevételével.
A doktorandusz elmondta: a Babeş–Bolyai Tudományegyetem 2015-ben megközelítőleg 44 millió euró állami támogatásban részesült, ez a bevételeinek 54%-át tette ki.
Ezzel szemben az intézmény éves összkiadása megközelítőleg 77 millió euró volt, a BBTE diákjai viszont ugyanabban az évben 1,83-szor többet költöttek, hozzávetőlegesen 141 millió eurót kolozsvári tartózkodásuk idején. Ez az összeg megközelítőleg 100 millió euróval több, mint amennyit az állam fordít az oktatásukra.
Így jogosan tette fel a kérdést a kutató az előadása végén: végül is ki fizet a felsőoktatásért? A külföldről érkező hallgatóságot – szintén kutatók – a legjobban a kolozsvári lakhatási probléma lepte meg: nem értették, miért nem tesz semmit az állam a jobb és olcsóbb lakhatási körülmények megteremtéséért, miért nem fektet az egyetem új bentlakások építésébe, így mérsékelve ezzel a kolozsvári diákok egyik lakhatási kiadásait.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Emil Boc: 10-15 éven belül metróvonal szeli majd át Kolozsvárt
Metróvonal megépítését fontolgatja a kolozsvári városháza. A megvalósíthatósági előtanulmány megrendeléséről már megszületett a döntés – jelentette ki Emil Boc polgármester egy helyi rádióban.
Az elöljáró tájékoztatása szerint a metróvonal Apahida és Szászfenes között szelné át a várost, és 3-4 megállója lenne. Boc nem tartja valóságtól elrugaszkodottnak azt, hogy az óriási beruházás 15 éven belül megvalósuljon.
A polgármester azzal indokolja a befektetést, hogy Kolozsvár metropolis övezete óriásira duzzadt, a lakosság száma megközelíti a félmilliót. „Tíz éve múlva elkerülhetetlenné válik legalább egy metróvonal megépítése” – jelentette ki.
Boc szerint a beruházás értéke több százmillió euró lesz, ezért csak hitelekből lehet majd megvalósítani. Közlése szerint az előtanulmány elkészítése után pontosabb képet kap a városháza a követendő lépésekről és a megvalósításhoz szükséges kölcsön összegéről.
„Sokan azt mondják, hogy ez mese, futurista terv. De a metróépítés elkerülhetetlen. Kolozsvár ebbe az irányba tart” – szögezte le a polgármester.
Gellért Edit / maszol.ro

Cluj-Napoca-Kolozsvár-Klausenburg, harmadszor
Immár Kolozsvár erdőfeleki (Feleacu) bejáratához is kikerült háromnyelvű (román, magyar és német) helységnévtábla – olvasható Oláh Emese Facebook-oldalán. Kolozsvár RMDSZ-es alpolgármestere emlékeztet: eddig az Apahida és a Szászfenes felőli bejáratnál található ilyen.
Nemrég Emil Boc azt nyilatkozta a WebSzabadságnak: július során valamennyi többnyelvű helységnévtábla kikerül. Szabadság (Kolozsvár)

Campus
Szovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944-’45 között
„Azt ígérték csak 2-3 órára viszik el, de soha többé nem láttuk őket. (…) Aki szerencsés volt, az hazajött. A legtöbben viszont ott haltak meg.” Így kezdődik és végződik több ezer magyar hadifogoly embert megpróbáló története. Ebből 685 kolozsvári. A túlélők bár többször elmesélik apró részleteiben az orosz hadifogságot, nem létezik olyan képzelőerő, amely képes lenne átélni, és így megérteni.
A magyar népet egyaránt érintő dráma 70 éves évfordulójának alkalmából szervezett konferenciát Szovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944 -’45 között címmel a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Természettudományi és Művészeti Kara. A három napos rendezvénysorozatnak az egyetem kolozsvári kara adott otthont, amelyet október 16. és 19. között tartottak. A Málenkij Robot emlékév keretében megrendezett előadássorozatot dr. Murándin János Kristóf, egyetemi adjunktus és kari kancellár nyitotta meg köszöntőbeszédével, amelyet a Málenkij Robot emléktárgyaiból és a témában készült festményekből tartott kiállítás követte. A képek, a hazahozott tárgyak az elhallgatott deportálás nyomasztó nehézségét tárták a nézők elé. A 70 évnyi hallgatás után, ma már nem kötelezhet senki a valóság tudatos agyonhallgatására – mesélték szinte a képek is.
A képzőművészeti kiállítást kerekasztal beszélgetés követte, amelyre két túlélő és egy hadifogoly húga is meghívást kapott. Emellett a már elhunyt, szintén túlélő Csetri Elekkel készült interjú alatt is sok sajátos emlék jutott el a közönséghez. Józsi és Laci bácsi a fájó emlékekről beszéltek, de ők ma úgy fogják fel, mint más egy lábtörést. Ma meglátják benne a viccesebb részeket, elfogadják, hogy a szibériai hadifogság életük részévé vált. A kolozsvári Mille József 1944. október 12-én esett fogságba, 21 évesen:
„Azt merem mondani, hogy szerencsém volt, mert azokat engedték haza, akik nagyon betegek voltak. Levetkőztettek, és ha már nem volt hús rajtunk, akkor mehettünk haza (…) Ha az embernek volt egy kicsi kézügyessége, még valamit el tudott érni a táborban. Nekem akkor volt lehetőségem kamatoztatni ezt az adottságot, amikor kórházba kerültem. Az ápolónők csajkáját díszítettem ki egy szeggel, és ez nekik nagyon tetszett. Ez is közrejátszott abban, hogy ma itt vagyok. (…) Aki ottan beesett a gödörbe, ott is maradt. (…) Sajnos ez megtörtént valóság, nem mese. (…) Amikor megláttam Apahidát, akkor mertem csak kijelenteni, hogy itthon vagyok, ami olyan érzés volt, mint újjászületni.”
Józsi bácsi már 91 éves, és a tudunk szépet alkotni az iszonyatban is életfilozófiának köszönhetően ma is köztünk van.
Ironikus, hogy ami az embernek gond és probléma, az a világ másik felén egy ember életét mentheti meg. Laci bácsit Kolozsvár Széchenyi terén fogták el (Piața Mihai Viteazul):
„Miután igazoltattak a téren, a lakásunkkal szembeni fogdába vittek, és bezsúfoltak egy 25 emberrel teli 2 személyes cellába. A cella ablaka pont a házunkra nézett. Ahogy teltek az órák és nem történt semmi, egyre inkább azon gondolkodtam, hogy milyen jó lett volna, ha otthon tátom a számat, és nem pedig a téren. De miután megláttam édesapámat is az éjszaka útnak indított tömegben, rájöttem, hogy mindenképp itt végeztem volna. (…) Sokan az utat sem élték túl. 80 ember egy olyan vagonban, amelybe maximum 40 ember fért volna be. Az útközben megszökött vagy meghalt emberek pótlására az útba eső településekből szedtek össze csellengőket. (…) A táborban bármi megölhetett: a folyamatos betegség, a végkimerültség, az alultápláltság, a véget nem érő hideg, egy ballábbal felkelt őr. Engem majdnem egy kelés vitt el, ami a jobb lábamat támadta meg. Mivel nem tudtam cipőt húzni, munkára is alkalmatlan voltam. A telet pokróccal a lábamon vészeltem át. (…) Augusztusban jött a hír, hogy a betegeket haza engedik. Így kerültem haza 1945. augusztus 20.-án.”
Mátyás Ilona, aki hozzátartozóként volt jelen a konferencián, egy külső szempontból világította meg számunkra az akkor történteket:
„Azt mondták csak két órára viszik el őket. Néhány óráig naivan vártuk is az édesapákat, a testvéreket, a nagytatákat, a szomszédokat. Aztán édesanyámmal átmentünk a szomszédokhoz, és kérdeztünk mindenkit, hogy jöttek-e haza a férfiak, de sajnos nem jött hír felőlük. (…) Késő este kapott édesanyám egy cédulát. Édesapám küldte. „Soha többé nem látjuk egymást, sajnálom.” – hangzott el életem legrosszabb mondatja. Nem is láttuk. A nagybátyám fia csodával határos módon túlélte a fogságot, így tőle tudtuk meg, hogy szegény édesapám 1945 tavaszán halt meg vérhasban. A halotti bizonyítványába a tanúknak hazudniuk kellett, mert tilos volt kimondani, hogy deportált vagy elhurcolt. (…) 8 évesen lettem egy félárva sorsára ítélve a kommunizmus mindent elnyomó világában.”
A négy napos rendezvénysorozat ilyen és ehhez hasonló történeket tartogatott az odalátogatók számára, átadva mindent, amit a konferencia adni akart: csöndes visszaemlékezést, hangos szóval. Virágh Bernadett / Szabadság (Kolozsvár)

„Sínre tennék” a többnyelvűséget: magyar és német feliratot kérnek a CFR-től Kolozsváron
A kolozsvári és kelet-kolozsvári vasútállomásokról hiányzó többnyelvű városnévfeliratok kihelyezését sürgeti a CFR-hez küldött beadványában a Musai–Muszáj. A tervek szerint ma helyezik ki a Házsongárdi temető bejáratánál látható turistatáblák háromnyelvű változatát.
Kérvényt iktatott a Román Vasúttársaságnál (CFR) a kolozsvári többnyelvű helységnévtáblák ügyét felkaroló Musai–Muszáj civil kezdeményező csoport, amelyben a kolozsvári és kelet-kolozsvári vasútállomásokról hiányzó többnyelvű városnévfeliratok kihelyezését sürgetik. A szervezet keddi Facebook-bejegyzése szerint a Musai–Muszáj és az AGFI (Advocacy Group for Freedom of Identity/Jogvédő Csoport az Identitás Szabadságáért) azt szeretné elérni, hogy a megyeszékhely mindkét állomásán három nyelven – románul, magyarul és németül – tüntessék fel a város nevét. Tekintettel arra, hogy Kolozsváron, a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezésére csak az elmúlt hat hónapban került sor, bízunk benne, hogy a vállalat mulasztásával állunk szemben és kérvényünk nyomán, rövid időn belül pótolni fogják a hiányzó feliratokat, ahogy azt más települések esetében is tették, például Nagyváradon, Szatmárnémetiben vagy Marosvásárhelyen” – jegyzi meg bejegyzésében a Musai–Muszáj. Kihelyezték a második többnyelvű kolozsvári helységnévtáblát Kikerült a román, magyar és német megnevezést tartalmazó többnyelvű helységnévtábla Kolozsvár apahidai – reptér felőli – be- és kijáratához.
Amint arról beszámoltunk, a kolozsvári bejegyzésű Minority Rights Egyesület pere következtében Emil Boc polgármestert a bíróság kötelezte a háromnyelvű helységnévtáblák kihelyezésére. A városvezető úgy döntött, nem fellebbezi meg az alapfokon megszületett döntést, s április 7-én bejelentette: a bírósági ítélet értelmében egy hónapon belül ki kell helyeznie a helységnévtáblákat.
Azóta négy helyszínen helyezték ki a háromnyelvű – a román, a magyar és a német megnevezést, illetve egy latin szöveget tartalmazó – helységnévtáblákat: a Nagyvárad, az Apahida a Torda felé vezető ki- és bejáratnál, illetve Kisbács felől.
A Musai–Muszáj civil kezdeményező csoport képviselőitől egyébként kedden úgy értesültünk, várhatóan szerdán helyezik ki a kolozsvári Házsongárdi temető bejáratánál látható, a neves közéleti személyiségeket foglalkozásonként felsoroló, térképpel ellátott román nyelvű táblának a magyar és német nyelvű változatát.
A turistáknak szánt táblát egy évvel ezelőtt a Scena Urbană projektsorozat keretében állították fel, amelyet az építészek rendje mellett a kolozsvári önkormányzat is támogatott. Akkor a kezdeményezők azt ígérték, a fordítások elkészülte után háromnyelvű táblákat helyeznek ki. Gyergyai Csaba Krónika (Kolozsvár)