Algyógyfürdő, a Szászvárostól 15 kilométerre fekvő fürdőhely nemcsak Hunyad, hanem Fehér és Szeben megye lakóinak is közkedvelt fürdőhelye. Az ország 2007-es várható EU-tagsága azzal járhat, hogy a fürdőhely elveszítheti működési engedélyét. Számos más üdülőhelyhez hasonlóan Algyógyfürdő sem felel meg az EU csatornázási követelményeinek. Algyógy, öt Hunyad megyei kisebb várossal egyetemben, részese a SAMTID-projektnek, amely a víz- és csatornázási hálózat felújítására indult be még 2005-ben. Azonban a pénzt a tulajdonképpeni Algyógyra, s nem a tőle 3 kilométerre lévő Algyógyfürdőre szánják. Ami azt is jelentheti, hogy a májusban meginduló fürdőszezon talán az utolsó. /CH. A.: Utolsó fürdőszezon előtt Algyógyfürdő. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 27./

Augusztus 3-án kezdődik Algyógyon az IKE (Ifjúsági Keresztyén Egyesület) idei találkozója. A négynapos rendezvényre közel 400 fiatalt várnak Erdélyből és külföldről. Vendégcsoportok érkeznek Magyarországról, Írországból, Skóciából és Amerikából is. A résztvevők a 14–29 év közötti korosztályokból, Erdély különböző régióiból érkeznek, mint a helyi keresztyén ifjúsági csoportok képviselői. Előadások lesznek, alkotóműhelyek, versenytúra, kirándulás, művészsarok, sportvetélkedő, láthatatlan színház, kézműves műhely, énektanulás, csoportdinamika, kávéház, csendsátor várja a résztvevőket. Este fellépnek a színjátszó csoportok. /Újra együtt a városi és vidéki ifjúság. VII. IKE-találkozó Algyógyon. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 3./

A rabság (h)arcai – ezzel a címmel szervezett szabadegyetemet július 24. és 30. között a Hunyad megyei Algyógy fürdőtelepen a Főiskolás Ifjak Keresztyén Egyesülete (FIKE). A református fiatalok által életre hívott egyesület immár nyolcadik alkalommal szervezte a szabadegyetemet. Az előadások között akadtak pszichológiai és teológiai, de szociológiai és biológiai témájúak is. A témákat kiscsoportos megbeszélésekkel, lelkigyakorlatokkal mélyítették. A rendezvényt a Hunyad és Kolozs megyei ifjúsági főigazgatóság, az Illyés Közalapítvány, a 12 kolozsvári református egyházközség kuratóriuma és a Koinonia Könyvkiadó támogatta. /Algyógyi „rabság” főiskolásoknak. = Krónika (Kolozsvár), aug. 4./

A napokban 12 csernakeresztúri és radnóti kisdiák üdül Piskin, a Szent István közösségi házban. A gyerekek helytörténeti kirándulásokon vettek részt. Fürödtek Algyógyon, voltak Vajdahunyadon. Csernakeresztúron ér véget a tábor, délutánra a csernakersztúri családok látják vendégül a radnóti táborozókat /(GBR): Gyermektábor a Szent István közösségi házban. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 12./

Egy magára maradt, elnéptelenedett gyülekezet pásztora, Dobay György, az utolsó moldvai református lelkész próbálta menteni a menthetőt, majd maga is belefáradt, és 1897-ben lemondott egyházi szolgálatáról. Erejével és küzdelmével együtt fogyott el a református egyház Szászkúton. Az Erdélyi Református Egyházkerület és a kolozsvári Diaszpóra Alapítvány kezdeményezésére november 24-én az erdélyi és moldvai református gyülekezeti tagok és lelkészek kis csoportja tisztelgett az utolsó szászkúti református tiszteletes, valamint a többi elfelejtett lelkész sírja előtt. Vetési László református lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke elmondta, hogy az erdélyi szórvány lelkészek az 1995-ös algyógyi találkozón döntötték el, hogy szerény emléket állítanak Dobay György (1856–1925) volt szászkúti lévita lelkész, és a többi méltatlanul elfeledett lelkész emlékének. Toroczkay Rudolf kolozsvári vállalkozó adományából elkészült egy egyszerű sírkereszt. A közben ortodoxszá és katolikussá lett rokonok még meg tudták mutatni Dobay sírhelyét. A helyi paptól kellett engedélyt kérni a síremlék felállítására. Hosszas vita után megegyeztek, hogy a keresztet a kerítés tövében fel lehet állítani. /V. J.: Moldva – Szászkút. Síremlékállítás az utolsó moldvai református lelkésznek. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 29./

Az Erdélyi Ifjúsági Keresztény egyesület tagjai idén két tábort is szerveznek a Hunyad megyei Algyógyon augusztusban, egy angol tábort, és egyet a konfirmáltak számára. Az utóbbira a szórványban élő, idén konfirmált fiatalokat hívják. /Szappanos Andrea: Táborok Algyógyon. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), júl. 13./

Október 16-án Kőhalomban a Diaszpóra Alapítvány fennállásának 15 éves évfordulóját ünnepelték. Az ünnepség Vetési Lászlónak, az alapítvány elnökének vetítettképes előadásával kezdődött. Ezt követően Jenei Tamás díjalapító, az Alapítvány alelnöke mondott beszédet. Az Erdélyi Református Egyházkerület és a Diaszpóra Alapítvány idén Czelder Márton-díjjal Gudor András gyulafehérvári lelkészt tüntette ki, aki több évtizedig Búzásbocsárdon és Alsókarácsonyfalván szolgált, és éveken át gondnoka volt az algyógyi szórványtáboroknak. A Földes Károly-díjat Szabó Endre ploiesti-i református gondnoknak ítélték oda, aki több évtizede hűségesen szolgálja a Kárpátokon kívüli szórványmagyarságot. /Sipos-Vízaknai Balázs: Tizenöt éves a Diaszpóra Alapítvány. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./

Hunyad megye is részesévé válhat a napokban megtartott közös román–magyar kormányülés nyomán elfogadott fejlesztési projekteknek – nyilatkozta sajtóértekezletén Winkler Gyula távközlési miniszter. Véleménye szerint a Hunyad megyei hatóságoknak mindent el kellene követniük annak érdekében, hogy a 2015-ben megépítendő Budapest–Bukarest–Fekete-tenger gyorsvasút (TGV) áthaladjon a megyén. Úgyszintén lobbizni kellene annak érdekében, hogy a határ menti gyógyvizes üdülők leendő egyesületébe, melyben eddig Herkulesfürdő, Menyháza, Félix és Buziás szándékozik részt venni, bekerüljön a Hunyad megyei Algyógy is. A kormányülés kapcsán kitért a Téglás Gábor Iskolacsoport helyzetére, bejelentve, hogy a magyar kormány további támogatásáról biztosította az erdélyi szórvány tanintézményét az építkezés befejezését és a működtetését illetően. /Gáspár-Barra Réka: A keret megvan, lobbizni kell. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 17./

Hunyad megyében szinte egy kézen megszámlálható a még létező történelmi emlékművek száma. Még másfél évtizede sincs annak, hogy máig ismeretlen tettesek összetörték és széthordták a zajkányi buzogányos emlékművet. A Hunyadi János törökök feletti győzelmére emlékeztető buzogányt 1896. szeptember 6-án állíttatta Hunyad megye közössége a vaskapui csata emlékére. Talapzatán a következő felirat állt: „Hunyadi János tizenötezer vitézével az 1442-iki szeptember 6-án e szorosban verte szét Sehabeddin beglerbégnek Erdélybe nyomuló nyolcvanezer főnyi hadseregét. A dicső fegyvertény örök emlékéül állíttatta ez oszlopot Hunyadvármegye közönsége a honfoglalás ezredik évében. ” Az 1992 júniusában széttört emlékmű rongálóit valószínűleg a felirat utóbbi mondata késztette a durva cselekedetre. Akkoriban a Vatra Romaneascát gyanúsította a közvélemény, hogy ők állnának a dolog mögött – emlékezik vissza Schreiber István, Hunyad megyei EMKE-elnök, aki kétségbeesetten követte nyomon az ügy minden mozzanatát. A tettes mai napig nem került elő. Azt sem sikerült kiderítenie a rendőrségnek, hogy az első rongálást követően a rendőrőrs udvarába szállított emlékmű-maradványokat ki lopta el. Ma már csupán a hajdani talapzathoz vezető kőlépcső emlékeztet Hunyadi buzogányára. Visszaállítását többen is ígérték – politikusok és civilek. Azonban semmi nem történt. Vaskapui társánál jóval korábban esett a román túlbuzgóság áldozatául a vulkáni hágó alatt, a város akkori főterén szintén 1896-ban felállított buzogány. Ezt már 1918-ban lerombolták, de a szájhagyomány szerint egy magyar grófnőnek és magának az angol királynőnek a közbenjárására 1937-ben újraállították, román nyelvű, módosított felirattal. Az emlékmű zavarónak tűnt a Ceausescu 1986-os Zsil-völgyi látogatását szervezőknek, akik egyszerűen szétverették az emlékművet. Hasonlóan elrománosodva, de legalább megmaradt a szintén törökveréshez kötődő kenyérmezei csata emléke. Igaz, az eredeti, még Báthory által építtetett kápolnát már a 18. században lerombolták, helyén azonban 1818-ban Nagy Sándor szászvárosi lelkész emelt három öl magas emlékoszlopot. Ez csupán az 1848-as forradalomig maradt talpon. Az 1479-es csatában elhunyt 30 ezer török és 8 ezer keresztény sírhantját azonban Bencenc község (ma Aurel Vlaicu) területén az 1900-as évek elején br. Orbán Antal bekerítette és újra kápolnaszerű épületet emelt rá Kinizsit és Báthory dicsőítő felirattal. Ezt Trianon után rombolták szét, majd az ötvenes években a szomszédos Alkenyéren (ma Sibot) újabb emléket emeltek, ezúttal a „román hős, Paul Chinezu emlékére”. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szellemét őrző emlékművek közül a legszerencsésebb a dicsőséges piski csatára emlékeztető obeliszk, melynek eredetijét ugyan összetörték a birodalomváltás nyomán, ma azonban, ha nem is a hajdani helyén, de új oszlop áll helyette – mondta Schreiber István EMKE-elnök. Az 1995-ben a helybeli római katolikus egyházközség, az EMKE és az RMDSZ összefogásával újraállított obeliszk amúgy az egyetlen olyan Hunyad megyei emlékmű, amit 1989 után állítottak helyre. Talán ide sorolhatnánk még gróf Kun Kocsárd és Kuún Géza mellszobrait, melyek szintén eredeti helyüktől eltérően, de mégiscsak látható helyen állnak. Az obeliszket erős vasráccsal kerítették körül, de a rongálóknak szétverték azt. Megmaradt darabjait kiegészítve, 1995-ben állították fel újra a piski római katolikus templom kertjében, ahol azóta is fő helyszínt biztosít a március 15-i ünnepségeknek. Ugyanezen alkalmakkor koszorúzzák meg a Hunyad megyében eltemetett hajdani honvédtisztek sírját. Azaz közülük kettőt, melyek a dévai református és római katolikus temetőben vannak. A két marosillyei síron csupán halottak napján gyúl ki egy-egy gyertya. Az 1848–49-es szabadságharchoz kötődő tragikus Hunyad megyei eseményeket ma már egyetlen sírkereszt sem jelzi. Az Avram Iancu nevével fémjelzett mócvidéki lázadás során ugyanis a felbőszített román lakosság végigdúlta a Maros bal partját, felégetve a magyar nemesi birtokokat, sok száz ártatlan családot gyilkolva le. Míg a szomszédos Fehér megyében több helyütt is emléket állítottak e szomorú eseménynek, Hunyad megyében már csak szóbeszéd szintjén él ezek emlékezete. Kőrösbánya bejáratánál volt egy emlékmű, a Brádi család 19 tagjának legyilkolására emlékeztetve. Ma már nyomára sem bukkanhatunk – mondja Schreiber István. Éppen a Brádiak által nevelt Avram Iancu emberei gyilkolták le a családot. A Brádiak viszont már korábban, a Horea, Closca és Crisan-féle 1784-es parasztlázadást is megszenvedték, amikor a megvadult nép szintén gyilkolni kezdett, pusztítva a közeli Kristyor és Brád magyar nemességét, hírmondó is alig menekülhetett a pusztulásból. November hónap folyamán felperzselték a Josikák branicskai kastélyát, Guraszáda, Marosillye, Zám, Marossolymos, Berekszó, Haró, Kéménd, Bánpatak, Gyertyámos, Arany, Rápolt, Bábolna, Folt, Algyógy, Homoród, Bokajalfalu nemesi udvarait, legyilkolva még a csecsemőket is, 101 nemesi családot irtva ki. Mindennek azonban még az emlékét is eltüntették. Akárcsak a mócok pusztítását, amely szintén Kőrösbányától egészen Algyógyig terjedt a megyében. Ez utóbbi településen 1906-ban gr. Kun Kocsárd kastélyának kútja mellett emlékművet állítottak a kútba gyilkolt algyógyi magyarság, köztük a lelkész és családja emlékére. A hajdani EMKE és a Magyar Királyi Földművelési Minisztérium által emelt gránitobeliszket azonban Trianon után azonnal szétverték. Trianonnak köszönhetően Hunyad megyében összesen két felirat őrzi e vidék magyar világháborús hőseinek emlékét. Egyik a dévai református temetőben 1995-ben felállított emlékoszlop felirata: „Az 1848–1849-es szabadságharc, az I. és II. világháború hőseinek és áldozatainak emlékére állította a református egyház 1995. márciusában. Az igaznak emlékezete áldott. ” Déván ez az obeliszk szolgál az utóbbi években a márciusi megemlékezések helyszínéül is. A világháborúkban elesettek emléke azonban elenyészett. Az egyetlen kimondottan háborús síremlék a római katolikus temetőben van, ahol borostyánnal benőtt kereszt hirdeti három nyelven: románul, magyarul és németül, hogy itt nyugszanak a II. világháborúban elesettek. A szinte földbe süllyedt sírlapon pedig még kibetűzhetők a hősök nevei... A feliratozás újravésése, vagy a szétvert emlékművek visszaállítása azonban egyelőre fel sem vetődik. /Gáspár-Barra Réka: Magyar honvédsírok. Emléküket is irtják. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 14./

A Kolozsvári Magyar Gyermekkórus harmadik nyári tábora zajlott a múlt héten, Algyógyon. A 30 résztvevő gyerek közül sokan már három éve, a kórus alapítása óta együtt énekelnek. /Müller Kati: Ének és lubickolás. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 11./

„Segítség, felnőttem! – Veled Uram vagy nélküled?” mottóval szervezik meg idén nyáron az erdélyi IKE-találkozót. Az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesület idén immár tizedik alkalommal szervezi meg a rendezvényt, amelyre július 29. –augusztus 2. között kerül sor a Hunyad megyei Algyógyon, az Erdélyi IKE táborozóhelyén. /X. IKE-találkozó Algyógyon. = Krónika (Kolozsvár), jún. 12./

Az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesület július 29. –augusztus 2. között a Hunyad megyei Algyógyon, az Erdélyi IKE táborozóhelyén tizedik alkalommal szervezi meg az IKE találkozót. A találkozó témája: Segítség, felnőttem! – Veled, Uram, vagy Nélküled? /Hitélet – X. IKE Találkozó Algyógyon. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 20./

Negyedik alkalommal rendezte meg a Hunyad Megyei Ifjúsági Keresztyén Egyesület /HIKE/ a HIKE tábort. A fiatalok többsége Hunyad megye különböző gyülekezeteiből érkezett, most a vajdahunyadi reformátusok holland testvérgyülekezetének fiataljai is eljöttek. A tábor célja a szórványban élő fiatalok egybegyűjtésén és üdültetésén kívül az, hogy segítse őket vallásuk és identitástudatuk megtartásában. A tábor helyszíne Kosztesd (Szászvárostól 30 kilométerre) remek helyszínnek bizonyult, immár második alkalommal. Az egyik napon ellátogattak Algyógyra, ahol csatlakoztak a X. Jubileumi IKE találkozó egyik előadásához. /Vetési Nándor: Áldásoddal megyünk … = Krónika (Kolozsvár), aug. 3./

Törzsökfalvától Bretelinig
1920 nyarán, amikor a Kolozsvárra beköltözött Román Statisztikai Hivatal, elrendelte Erdély és a Bánság helyneveinek összeírását és „rendszerezését” (azaz a román kontinuitás elméletéhez való igazításukat), Hunyad megyében már kevés dolga akadt e „nemes” feladatra felkért bizottságnak.
A testület 1921 októberében kiadott helységnévtárának előszavában hangsúlyozza: „célunk a volt adminisztráció (Osztrák-Magyar Monarchia) által fejetlenül elkeresztelt helységek régi román nevének visszaállítása” (szerk. ford.). E cél érdekében aztán Erdély-szerte addig csavarták-tekerték a régi magyar helyneveket, míg a tordai Aranyosmohácsból Măhaciu lett, vagy Küküllőmagyarosból Măgheruş, Gyulakutából Gialacuta és százával sorolhatnánk a hasonló lelket és fület sértő „hangtani helyreigazításokat”. Néhol azért tudományosabb hozzáállással a helységnév románra fordítását is megkísérelték, így lett a pár esztendővel később napvilágot látó Sütő András kedves szülőfalujából (Pusztakamarás) „Cămăraşul deşert”… E szakszerű tanulmány és helységnévtár szolgált aztán alapjául az 1925 júliusában megszületett Román Közigazgatási Törvénynek, amelyet még az év októberében kiadott 2645-ös királyi rendelet egészít ki. Utóbbi a legfelső közigazgatási tanács által is jóváhagyott településnevek bevezetését szorgalmazza.
Hunyad megyében azonban már az 1910-es népszámlálás idején a lakosságnak 78,8%-a vallotta magát románnak, így aztán a régi magyar helységnevek jelentős része „önként megadta magát”. E vidék még a Magyar Királyság utolsó perceiben (1898–1912 között) lebonyolított helynévrendezéséből is kimaradt, Fogarassal egyetemben. Az új hatalomnak pedig nem kellett különösebben kínlódnia azon, hogy Bánpatakból Banpotocot vagy Felsőszálláspatakból Sălaşul de sust kovácsoljon, hiszen ekkor már mindkét településen, akárcsak a megye jelentős részén, alig 1 százalékot tett ki a magyarság. Nem csoda hát, hogy a településnevek főleg hangtanilag, de néhol jelentésükben is elrománosodtak.
Így is, úgy is rekettye
Hunyad megye – részben ma is élő – helynevei, akárcsak a Kárpát-medence más vidékén, többnyire a IX–XI század között, azaz a magyar honfoglalás, államalapítás idején alakultak ki. A IX. században e tájakra érkező magyarok lakatlan, illetve avarok, szlávok által gyéren lakott területre telepedtek. Így alakult ki jó néhány szláv eredetű, régi magyar településnév. Jó példa erre a Hunyad megyei Rekettyefalva, amely a kecskefűz szlávos megnevezése nyomán született. A rekettye szó azonban az évszázadok folyamán szervesen beépült a magyar nyelvbe. A falu nevét viszont a XVIII. században már a színromán lakosság a maga nyelvéhez igazítva Rekitova-ként ejti. Később Răchitova alakot ölt a helységnév, ami szláv gyökérből eredve románul is rekettyét jelent.
Vagy ott van a Szelistye, amely szintén szláv gyökérből eredve a középkori román, magyar német változatban egyaránt faluközpontot, faluhelyet jelent.
Fűből, fából helységnév
Az ősmagyar helységnevek között amúgy jelentős mértékben szerepelnek a növényekre, főleg fákra, cserjékre utaló elnevezések: Nyírmező (Mermezău Văleni), Alsó-, Felső-Szárazalmás, Almásszelistye, Alsó-, Felsőnyíresfalva (Lunca Cernii de Jos), Alsónádasd (Nădăşdia), Füzesd (Fizeş), Alsó- és Felsőszilvás, Burjánfalva (Păuliş) stb.
Az állatnevek előfordulása viszont a Hunyad megyei településnevekben meglepően gyér. A feltehetően régi magyar településnek számító Kecskedága mellett csupán a ma már jelentéktelen kis falu, az Ulászló egyik adománylevelében szereplő Farkaspataka (Valea Lupului) neve kapcsolható állatnévhez. E településről úgy tartják: innen származtak el azok a román pásztor családok, amelyek a Zsil-völgyi Lupény területén telepedtek le valamikor a XVII. században. A mai bányászváros azonban jóval később, a XIX. században alakult igazi településsé, amikor a Hoffmannok és Maderspachok elindították a szénkitermelést a vidéken, főleg német, lengyel és magyar mesterembereket telepítve ide. Talán még ide, állatneves helynévhez sorolható a Dévával ma már szinte összenőtt Marossolymos, melynek első írásos említése 1278-ból való és feltehetően az itt tanyázó uradalmi solymászokról kapta a nevét.
Személyek és szentek
Nem volt ritka az ősmagyar településnevek sorában a nemzetségektől vagy akár tisztségektől, személyektől való névátvétel sem. Ilyen például a Marosillye, melyet az Illés névnek megfelelő Illye személynévből származtatnak – első említései: Helya (1260), Elya (1266), Illye (1353); Nagybarcsa, melynek a földrajzi nevek etimológiai szótárát közre adó Kiss Lajos szerint a Barcs név szolgálhat alapjául. Sőt Hátszeget is a német eredetű Hazeko személynévhez köti. Véleménye szerint a hát és szeg összetételeként ható mai településnév minden bizonnyal népetimológiai hatásra alakult ki. Történeti névalakjai: Harszoc (1247), Haczag (1510), Hátszeg (1808).
A feltevések szerint Alsófarkadin is a Farkad névből származik, Pusztakalán neve pedig a Bár-Kalán nemzetséggel áll kapcsolatban. Habár itt némelyek szerint a kaláni római fürdő kanál alakja is névadóként szolgálhatott. De az ómagyar Turdos személynévből származtatják a régészeti lelőhelyeiről híres Tordost is, melyről 1333-ban Tordas, 1750-ben Tardos, 1808-ban Thordás alakban történik említés.
A helynévkutatók szerint a puszta személynévből való településnevek Közép-Európában főleg magyar sajátosságnak számítanak, bár a XIII. századtól betelepülő szászok szintén alkalmazták. A magyarságnál az effajta név valószínűleg a nomád időkből való, amikor a szálláshely nem volt állandó, és egy-egy jeles személy tartózkodási helyét nem valamely földrajzi pont, hanem a jeles személy neve iránt érdeklődve lehetett megtalálni.
Az államalapítástól, azaz a XI. századtól kezdődően már a települések (templomok) védőszentjei is előfordulnak a helynevekben, így például Hunyad megyében Sztrígyszentgyörgy, Szentpéterfalva, Szentandrás, Csernakeresztúr, Szentkirály stb.
Külön kategóriát képeznek a felszíni formákhoz, illetve vizekhez kötődő nevek, melyek néha -falva, -hely utótagokkal kiegészítve alakultak helynevekké: Fehérvíz, Sebestorok (Brazi), Erdőfalva (Ardeu), Erdőhát (Dumbrava), Alsó-, Felsőszálláspatak, Stejvaspatak (Ştei), vagy Berekszó (a „liget” jelentésű berek és az „időszakos vízfolyás” jelentésű aszó szavak összetétele, először 1440-ben, Berekzow alakban említették – ma Bârsău).
Néhány ómagyar szóból származó településnév is túlélte az elmúlt évezredet Hunyad megyében. Ilyen például Haró, amely Kiss Lajos szerint a „szakács” jelentésű ómagyarhoró szóból ered. Először 1360-ban Harow, majd 1389-ben Haro, 1517-ben pedig Hara alakban írták. Egy másik példa Al- illetve Felpestes, melyet a „kemence” jelentésű pest szóból eredeztetnek (1302-ben Pestus, 1325-ben Inferior Pestus, 1330-ben Pestus marios és Pesthes, 1381-ben Olpestus, 1389-ben Alsopestes, 1407-ben Alpestes).
Jófőből Dobra
Számos ősmagyar helynév azonban már a középkorban elrománosodott, mint például a Maros menti Ölyves és Kőves, melyeket az 1640-es összeírás még e néven említ, egy századdal később azonban már Ulics és Kujes néven szerepelnek. Hasonló, sőt jóval drasztikusabb jelenség tapasztalható a Sztrígy mentén is, ahol az Ulászló által Hunyadinak adományozott Havaspathaka már a XVII. században Valea Dilsi-re alakul, a Puj közeli Füzespatak, Dióspatak, Szamárospatak, Balogvíz, Fejérkőhegy, Nyíresvára, Szilfahatár pedig teljesen elenyésznek. De törlődött a köztudatból például Brettyelin régi magyar neve is, amely „Hunyadi János idejében Törzsökfalva vala s Törzsök Tivadar a rigómezei csatában látva, hogy Hunyadi lovát ellőtték, saját lova átengedésével és élete feláldozásával menté meg a vezért. Ivadékai Hunyaditól Törzsökfalvát és Kálmánföldet nyerték; de a Törzsök család neve időközben a máig létező, de eloláhosodott Ankosra, a helység pedig Brettyelinre változott” (Pallas Nagylexikon).
Hasonló változáson ment át a mai Dobra megnevezése is. Téglás Gábor leírása szerint 1387-ben még Jófő néven szerepelt a település. A XVIII. században azonban szláv „tükörfordítás” nyomán Dobra lett. Az innen származó Jófői család pedig Herbayra változtatta nevét.
Az Erdély más vidékeihez képest fokozottabb elrománosodás okát elsősorban Hunyad megye földrajzi fekvésével magyarázhatjuk, hiszen Havasalföldről folyamatosan szivárogtak át a románok. Letelepítésüket viszont maguk a magyar birtokosok szorgalmazták, hiszen népes és olcsó munkaerőt jelentettek. A tatár, később török pusztítás pedig a XIII. századtól jócskán felgyorsította ezt a folyamatot. Az első betelepítési hullám természetesen a határhoz közel eső Hátszeg vidékét érintette leginkább, ezért is tekintik mai napig ezt ősi román vidéknek. Az így „honfoglaló” románok többnyire saját kiejtésükhöz igazították a magyar helyneveket, ezek értelmi fordításával nem is próbálkoztak. Az viszont igaz, hogy számos Sztrígy menti jobbágyfalu neve például eleve román nyelven született – Nuksora, Coroieşd, Culmea, Bărbat, Peştera, Ponorics, Dumbrăviţa –, de a magyar uradalmak nevei – Pestény, Brezova, Alsó- és Felsőszálláspatak, illetve Farkadin, Füzesd vagy akár Őraljaboldogfalva – is őrzi a magyarság nyomát. Utóbbi helynév például egészen érdekesen alakult: 1315-ben Sancta Marie, 1447-ben pedig Bodogazzonfalva néven említették. Román nevének utótagja a középkori magyar Váralja alakból fejlődhetett ki, amely Hátszeg várára utalt. Ezt az elemet a 18. században a magyar névhez is hozzáadták, majd később népetimológia útján a mai Őralja- alakban értelmezték. 1769-ban Orliá Bóldogfalva Szt. Maria, 1861-ban Oralja-Boldogfalva, 1880-ban Öralja-Boldogfalva. Ma Sântămaria Orlea.
„Să cărăm!”
Érdekesen alakultak a szintén Hátszeg környéki falvak zselléreinek vándorlásával kialakult Zsil-völgyi telepek nevei is. A már említett Farkaspataka mellett, a közeli Petrosz faluból elszármazottak „alapították” Petrozsényt, az Urik (Ewrewkfalva) pásztornépei pedig Urikányt. Petrilla „alapkövét” szintén a Kendeffyek jobbágyfalvaiból ideszármazott családok tették le, az iparosítás idején pedig e telephez csatolták a Lónyay Menyhért miniszterelnökről elnevezett Lónyabányát is.
A folyamatos török-tatár pusztításokkal a XVI–XVII. századra már annyira meggyérül a magyarság, hogy az uradalmi birtokokra megyeszerte egyre több román családot kényszerültek betelepíteni. Ekkor már a Maros, illetve Körös menti települések lakossága is vegyessé vált és elindult a betelepülők egyfajta „felzárkózása” a magyarsághoz. A jövevények az eredeti településneveket is igyekeznek saját nyelvükön értelmezni. Így egyes források szerint a Bethlen Gábor által 1610-ben Fenyeofalvának emlegetett település már 1585-ben Brad néven is szerepel egy okiratban. Ez idő tájt az is előfordul, hogy a románság saját maga talál a magyar eredetitől teljesen eltérő megnevezést. Nagyágról például 1465-ben Naghag néven történik említés. Másfél századdal később már a Săcărâmb név is előfordul a település kapcsán. A Nicu Jianu helytörténész által lejegyzett, máig élő legenda szerint e név úgy született, hogy a közeli dombokon legeltető pásztornép Nagyág környékén rátalált néhány aranyércre, s egymást biztatták, hogy „să cărăm, să cărăm”, azaz „vigyük, vigyük”. Így született a település román neve.
Amúgy hasonló „szájhagyomány útján” lett román neve az 1276-ban már írásban említett Piski (Pyspuki)-nek is. A legenda szerint egy hajdani, Szűz Mária tiszteletére épített templomhoz jöttek a románok is imádkozni, és saját nyelvük hangtanához igazítva mondták, hogy mennek „Szűzmáriához”. Így született a Simeria megnevezés.
Szászok a határon
Érintőlegesen bár, de szót kell ejtenünk térségünk számos településének német megnevezéséről is. Akárcsak Erdély más részein, a nagyobb városoknak itt is megvolt a német neve, mely hangzásában, értelmében sokszor eltért a magyartól. Hunyad megye keleti csücske érintőlegesen találkozott az Andreanum által kijelölt Szászfölddel. A XII. század második felében előbb Romoszban (Rams személynévből származtatják, Ramos 1206) telepednek meg a Rajna vidékéről érkező német családok, majd a közeli kipusztult Warasban, amelyet II. András a Királyföld nyugati csücskeként jelölt meg, s amely hamarosan felveszi a Szász előnevet (Szászváros). A németek a maguk nyelvén Broosnak nevezik el új lakóhelyüket, amely eredhet személynévből is, de akár egy németalföldi település emlékét is őrizheti. A következő századokban a szászok minden jelentősebb erdélyi, így Hunyad megyei településnek is találnak megfelelő német nevet. Az 1265-ben Hungnod, néven szereplő Vajdahunyadot (1575) például rendkívül gyakorlatiasan Eisenmarktnak (Vaspiacnak) nevezik. Dévának három nevet is találtak az évszázadok folyamán Diemrich, Schlossberg, Denburg. Valamennyi figyelmen kívül hagyja a „latin Sargetia” megnevezését is a városnak, illetve a dák néveredeztetést.
Kontinuitás, egyesülés és egyéb rémségek
Az 1980-as években tetőfokára hágott dák-román kontinuitás elmélet nyomására Dévát egyre inkább a dák vár jelentésű Dava szóból eredeztették. Ekkor kényszerült az eredetileg feltehetően német telepesek által alapított (1330-ban Nempty, 1389-ben Nymiti, 1425-ben Nemethy) Marosnémeti is hivatalosan felvenni a Micia nevet, a hajdan határában állomásozó római légió emlékére. Úgyszintén Algyógyból is Germisara lett, a területén feltárt római kori fürdő kapcsán. A Hátszeg közeli Várhely (1925-ben még Grădişte) már jóval korábban megkapta a Sarmizegetusa Ulpia Traiana nevet. Ezzel kívánta az akkori hatalom igazolni a dák-román kontinuitást. Figyelmen kívül hagyva azt az apró tényt, hogy e római, esetenként dák nevek közel kétezer éve homályba vesztek és csupán a XIX. században, épp magyar, illetve német tudósok elevenítették fel ismét azokat. A dák-római alapú névváltoztatásoknál már csupán Alsófarkadin szenvedett furcsábbat az elmúlt században. A Trianon utáni „keresztelő bizottság” ugyan Fărcădinul de Jos néven hagyta a települést, ám 1923-ban fel kellett vennie a román hadsereget győzelemre vivő Berthelot francia tábornok nevét, majd 1964-ben hirtelen Unirea-ra keresztelték Nopcsák hajdani birtokát. 2001-től helyi népszavazás nyomán ismét General Berhelot nevét viseli a falu. E furcsa esettől eltekintve azonban a XX. században nem sok változás történt Hunyad megye helynevei terén. Legalábbis látszólag. A gyakorlat viszont mást mutat. Hiszen Piskinek például valóban az 1900-as évek elején is létezett már a román megfelelője, de az itt élő, illetve környékbeli magyar embernek eszébe nem jutott volna, hogy Simeriaként emlegesse a vasúti csomóponttá nőtt Piskitelepet. És Marosnémeti sem hagyta el Mintiaként egyetlen magyar ember ajkát sem. Ma viszont, ha a hőerőmű magyar alkalmazottjának gyermekét kérdeznénk, hogy hol dolgozik édesapád, Marosnémetin? Gyakran hallani olyanfajta választ, hogy: Nem. Mintián! És ez nem véletlen. Hiszen az 1925-ös közigazgatási törvényt még számtalan hasonló rendelkezés követte. Egyre több olyan, amely korlátozta a magyar nyelv használatát, elsősorban a helynevekét. Előbb 1936-ban tiltották be a magyar helynevek hivatalos használatát, aztán ’45-ben erősítették meg újra, majd 1971-ben, illetve a 80-as évek derekán mind szigorúbb rendelkezésekkel szorították a hurkot a magyarság nyakán. Az 1944 augusztusáig megjelenő Hunyad megyei magyar sajtótermékeket lapozva pontosan nyomon követhető a magyar nyelvhasználat korlátozása. A Déva és Vidéke 1926 áprilisában kiadott számában például már az utcanevek is románul szerepelnek. Igaz, zárójelben még ott lehet magyar megfelelőjük is. A többi lapban is előbb csupán a fejlécben szereplő helységnév, majd a hirdetések szövegei, a harmincas évek derekán pedig az újságcikkekben szereplő helynevek is románul vannak feltüntetve. 1935-ben a Hunyad megyei élet hasábjain is, az Erdélyi Naplóban is kizárólag román helységnevek szerepelnek. Két-három évvel később némileg enyhül a helyzet: a lapoknak csupán fejlécét nyomtatják románul. A második világháborút követően viszont fejlécestül, mindenestül egy szálig megszűnnek a Hunyad megyei magyar lapok. A magyar helységnevek többsége pedig folyamatosan feledésbe merül.
Új magyar helységnévtáblák
A 2001-ben megjelent legújabb román közigazgatási törvény, mely a legalább 20%-ban magyarlakta településeken engedélyezi a hivatalos magyar helységnévtábla kitűzését, Hunyad megyében csak egészen kis mértékben állíthatta helyre a rendet. Az utóbbi népszámlás alkalmával ugyanis összesen hat Hunyad megyei faluban (Csernakeresztúr, Alpestes, Hósdát, Lozsád, Rákosd, Sztrígyszentgyörgy) találtatott még legalább 20 százaléknyi magyarság. Az utóbbi években viszont részben kereskedelmi fogásból, részben RMDSZ-nyomásra Szászváros (2005), majd Vajdahunyad (2010) bejáratához is felkerült a magyar (és német) helységnévtábla. Ez pedig, ha csepp is a tengerbe, a múlt század eseményeinek tükrében mégiscsak biztató jelenség.
Gáspár-Barra Réka, Nyugati Jelen (Arad)

Romantikus román történetírás – felfokozva
Gabriel Catalan
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyekben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román—magyar megbékélésnek.
Függetlenül attól, hogy mi volt sürgősebb Mátyás király számára: a katonai jelenlét Csehországban, Lengyelországgal szemben; a házasodás; vagy a szubvenciók, amelyekre sóvárgott (főként a pápától és a keresztény világtól kapható pénzre), nem szabad letagadni azt, hogy Havasalföld és Moldva fölött felségjoga volt, sem pedig azt, hogy e felségjog következményeként katonai támogatást nyújtott nekik a törökökkel szemben. Mindkettő esetében a huzavona annak tulajdonítható, hogy Erdély és Magyarország egyes déli tartományai ottomán elözönlés veszélyének voltak kitéve, a két fejedelemség ugyanis együttműködött a törökökkel (például Laiotă Basarab 1476-ban), erre bizonyítékok találhatók a krónikákban és egyéb dokumentumokban, s a tankönyv is említést tesz arról, hogy 1479-ben Basarab Ţepelus havasalföldi vajda támogatásával a törökök betörtek Erdélybe, feldúlták Szászvárost. Báthori István erdélyi fejedelem és Kinizsi Pál temesvári főispán – a november 13-án zajlott kenyérmezei csata győztesei – pedig csak nagy erőfeszítés árán tudják kiszorítani a támadókat. Sőt a tankönyv írói még a Magyarországgal 1489-ben megkötött „új szerződést” sem fogadják el a vazallusság bizonyítékaként, hanem „Moldva újabb külpolitikai irányváltoztatásának” tekintik, „taktikai kompromisszumnak”, amelyet az ottománellenes politika újrakezdésének előkészítése érdekében tett, eltekintve a tényektől, attól, hogy Magyarország 1483-ban békét kötött a törökökkel, Moldva pedig 1487-től, miután elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, adót fizetett a törököknek.
Éppen ezért a tankönyv által tálalt értelmezésnek teljes mértékben ellentmond az ugyancsak a tankönyvbn található alábbi megállapítás, amely Moldva és Havasalföld Magyarországgal szembeni függetlenségének az ellentétét bizonyítja: „1503-ban a két Kárpátokon túli román országot belefoglalták Magyarországnak a Portával kötött szerződésébe”, s a lecke vége dicshimnuszhoz hasonlít: „1504. július 2-án, halálakor, Ştefan cel Mare gazdag és virágzó országot hagy utódaira; olyat, amelynek biztos határai vannak, szabad, s a tekintélye elismert.”
Ugyanígy vélekednek a tankönyv szerzői a Magyarországgal a XVI. század folyamán fennálló viszonyokról is. Annak ellenére, hogy kijelentik: „Radu cel Mare 1507-ben II. Ulászló királytól megkapta (a Hunyad megyei) Algyógy uradalmát”, szót sem ejtenek a kettőjük közötti, sem pedig az utódaik közötti hűbérúr–vazallus viszonyról. Amire utal az a tény, hogy Szapolyai János „Neagoe Basarabnak adományozza Algyógy várát, annak az aktív együttműködésnek a kifejezéseként, amelyet ő a hegyeken túli gazdag városokkal folytat, Brassóval és Szebennel”. Magyarázat nélkül hagyják azt is, hogy megerősíti Radu de la Afumaţi-nak e birtok fölötti tulajdonjogát, továbbá azt, hogy az uradalom a Craioveştiek birtokába kerül, valamint a Szapolyai János erdélyi vajda (és magyar király) további birtokadományozásait: „az ötcsillagos Alvinc (a Maros mellett) és Vurpód (Szeben közelében) Radu de la Afumaţi (1529-ig), majd pedig Radu Paisie (1535–1545) tulajdona volt.
Moldva esetében kissé eltérnek a szabálytól, ugyanis bevallják: „Nagyon is feltételezhető, hogy Ştefan cel Mare 1484-et követően, amikor elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, Csicsóvár és Küküllővár tulajdonosává vált – ezeket a birtokokat Mátyás király ajánlotta fel neki, vazallusnak járó birtokként.” Ez a „sajnálatos elszólás” nem ismétlődik meg akkor, amikor az említett uradalmak: Csicsóvár (55 falu a Nagyszamos mentén) és Küküllővár (40 falu a Küküllő mentén) ugyancsak „vazallusnak járó birtokként” kerül III. Bogdan (1504–1517), Ştefăniţă (1517–1527), Petru Rareş (1527–1538; 1541–1546), majd ideiglenesen (első uralkodása idején) Alexandru Lăpuşneanu (1552–1561) tulajdonába.
Mi több, Petru Rareş uralkodása idején más uradalmakkal bővül ez a birtok: „Beszterce városerőd a hozzá tartozó 23 faluval, Radna a hozzá tartozó egész völggyel, amely ugyanannyi falut számlált, és a Dézsakna melletti Bálványosvár, amelynek 34 falusi település volt alárendelve”; ezek közül Radna a tulajdonában marad második uralkodása idején is (1541 és 1546 között).
A tankönyv azt állítja, hogy „Petru Rareş az 1529 májusában Szapolyai Jánossal kötött Lippai Szerződéssel szerezte azokat”, s rendkívül dicsékvően szól az 1529. június 22-én Földváron a Ferdinánd hadai fölött aratott győzelemről, valamint „Brassó és Segesvár városok elfoglalásáról” – e sikerek „lehetővé tették számára, hogy uralmát kiterjessze egész Erdélyre”, mint hogyha Szapolyai János Magyarország királyaként nem lett volna a Moldvai Fejedelemség hűbérura... „Törökellenes egyezségeknek” nevezik a Habsburg Ferdinánddal 1528-ban (Radu de la Afumaţi által), illetve 1538-ban (Petru Rareş által) kötött szövetségeket is.
Még az a tény sem bírja rá a szerzőket, hogy elismerjék Magyarország felségjogát, hogy „a Fenséges Porta és a Magyar Királyság által 1519 februárjában aláírt szerződésbe félként belefoglalták Havasalföldet is, meghagyva annak területi integritását, s nem kötelezték újabb adó fizetésére”. A tankönyvírók mindössze annyit ismernek el, hogy „közeledés történt a keresztény hatalmakhoz, elsősorban Magyarországhoz”, s nyilván „folytatódtak a Román Országok közös politikai akciói”.
Szó sem esik arról, hogy 1523 és 1529 között magyar segítséggel Radu de la Afumaţi-ot többször is visszaültették a trónra, de kijelentik: „szinte bizonyított tény (?! – szerző), hogy Mihai Viteazult megelőzve Petru Rareş tudatában volt a három Kárpát-dunai ország dák egységének (?! – szerző). Petru Rareş a nagy uralkodó méltó elődjeként birtokolta Erdélyt, s azt teljes mértékben Moldvához akarta csatolni. E törekvés vezérelte őt 1542-ben is, amikor a Szulejmán által kierőszakolt politikai rendezés ellenére, a saját védelme alatt országgyűlést akart szervezni mindhárom Román Ország részvételével, amely eldöntötte volna a Kárpátok közötti provincia helyzetét.” Amint 1600-hoz közeledünk, a tankönyvírók egyre nagyobb lendülettel propagálják a román politikai és katonai egység mítoszát.
Arra hivatkoznak, hogy egyes munténiai vajdák trónra ültettek vagy védelmeztek moldvai vajdákat és fordítva (Alexandru Lăpuşneanu például 1553-ban Mircea Ciobanul, illetve 1554-ben Pătraşcu cel Bunt), azt állítják, hogy „dinasztikus szövetségek” voltak (1558–1561 és 1564– 1568 között ugyanis Mircea Ciobanu és Alexandru Lăpuşneanu rokonokká váltak azáltal, hogy feleségül vették Rareş lányait – Chiajnát, illetve Ruxandrát, az előbbi Petru cel Tânăr, vagyis a fia uralkodása fölött gyámkodott 1568-ig), valamint „dinasztikus uniókat” említenek (1574—1577; 1577—1583 és 1585—1590 között II. Alexandru Mircea, aki Petru Şchiopul testvére, és Mihnea Turcitu, aki Petru Şchiopul unokája volt, egymást támogatták a hatalom megszerzésében, illetve megtartásában).
A mítosz Mihai Viteazullal, „Dacia helyreállítójával” tetőzik – vele, „akit megöltek a román nép ellenségei”, s aki 1601-et követően „a függetlenségért és a nemzeti egységért való harc szimbólumává” válik. Így tehát maradéktalanul folytatják a romantikus történetírás hagyományát, amit a nemzeti-kommunista történetírás felfokozott, és ami jelenleg is divatban van.
Annak ellenére, hogy a XI. osztályos tankönyv jobban bemutatja a nemzetközi helyzetet, mint a VII. osztály számára írt, amely sok korrigálni valót hagy, mégis azt állítja, hogy „Mihai egymaga kezdeményezett politikai kontaktusokat Zsigmonddal és Aronnal, azután, hogy a bojárok gyűlése kinyilvánította: az ország törökellenes politikát folytat”. Ezáltal örökévalóvá kívánják tenni a (román személy által kezdeményezett) egység és a függetlenség mítoszát. Valójában a moldvai–havasalföldi–erdélyi erők egységét (most is, akárcsak a XIV. és a XV. században) nem egy román személy kezdeményezte, hanem egy magyar – Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem, aki ezáltal nyilvánította ki felségjogát a két szomszédos ország fölött. A tanköny viszont azt írja, hogy „Báthori Zsigmond uralmi ambíciói súlyosan veszélyeztették a Román Országok egységét”. Jóllehet tényként említi, hogy „Báthori Zsigmond már 1595 januárjában II. Rudolf császártól azt kérte, hogy Havasalföldet és Moldvát vegyék be a szerződésbe, amelyet majd együtt írnak alá”. (Folytatjuk)
Új Magyar Szó (Bukarest)

IV. Erdélyi Református presbiteri konferencia
Szórványgyülekezetekkel ismerkedtek
Idén az Algyógyi Ifjúsági Központban tartja rendes évi konferenciáját az Erdélyi Református presbiteri szövetség.
– Az immár negyedik alkalommal megrendezésre kerülő konferencia egyben táborozás is, igyekszünk olyan helyszínt választani, ahol az egyhetes program alatt lehetőség nyílik az üdülésre, kötetlen együttlétre, beszélgetésre – fogalmazott Pályi József, a presbiteri szövetség kerületi elnöke.
Algyógy azonban nem csupán üdülő jellegével vonzotta a presbitereket. – Három évig a Balaton partján szerveztük meg a konferenciát, amelyre hivatalos volt az egyházkerület minden presbitériuma. Idén azonban a dél-erdélyi Algyógy mellett döntöttünk, mert úgy gondoltuk, itt betekintést nyerhetünk a szórványgyülekezetek életébe – mondta Pályi József. A konferenciákról ugyanis a szórványgyülekezetek képviselői általában hiányoznak. Idén is a Maros megyei, kolozsvári, Küküllő-menti és erdővidéki egyházmegyék küldték el képviselőiket. A presbiteri szövetség elnöke szerint a szórványvidéken a presbitériumok nehezen tudják ellátni feladataikat, hiszen a gyülekezeti tagok egy-egy nagyobb város, vagy község egész területén szétszórva élnek, ráadásul sokan vegyes családokban, így nehéz a kapcsolattartás. Persze a tömbvidék egyházközségei sem mentesek a mindennapi gondoktól, a megmaradás kérdése itt is az összefogáson, tudatos építkezésen múlik. – Jómagam a marosvásárhelyi alsóvárosi gyülekezet tagja vagyok. A városban tíz gyülekezet van, de szinte minden évben 500-600 egyháztagot kísérünk ki a temetőbe. A fogyás tehát nálunk is rohamos – ismertette a marosvásárhelyi gyülekezetek helyzetét Pályi József. Elmondása szerint azonban a helyzet nem olyan fekete, hiszen a fiatal lelkészcsaládok Erdély-szerte, jó példát mutatva vállalják a nagy családot. Szinte mindenhol három vagy ennél több gyermek születik a lelkipásztorok családjában és ez jó példát jelent a gyülekezetek számára is. Van olyan falu, ahol a helybeliek is megbátorodtak, évről-évre több a keresztelő. S azóta a határban fekvő szántóföldek sem hevernek parlagon. A családfők nekiveselkedtek, dolgozzák a földeket, hogy eltarthassák a családot.
A gyülekezetek megtartásában nagy szerep hárul a presbitériumra is, hangsúlyozták az algyógyi konferencia előadói. Imre István Zoltán, mákófalvi lelkipásztor a dinamikus egyház példáját állította hallgatósága elé, Sipos Szabolcs, szászvárosi lelkész az egyházi élet megszervezéséről beszélt, Veress László marosszentkirályi lelkipásztor a gyülekezetépítésről tartott előadást, a tordai Nagy Albert lelkész pedig a presbiterek egyéni felelősségét taglalta.
Dr. Gudor Kund Botond, gyulafehérvári lelkipásztor az egyházkormányzat és -építkezés témájában tartott előadást a konferencia résztvevőinek és el is kísérte őket Magyarigenbe, Boroskrakkóra, Hegyalja vidékére, hogy betekintést nyerjenek a kihalófélben lévő gyülekezetek megmaradásért folytatott küzdelmébe. Az Algyógyon töltött egy hét alatt a presbiterek meglátogatták a piski arborétumot, a szászvárosi református Kun Kollégiumot és vártemplomot, ellátogattak Dévára, Vajdahunaydra, Gyulafehérvárra, Nagyenyedre és Torockóra is. – Az itt tapasztalt élmények arra buzdítottak mindannyiunkat, hogy ne csak tanácskozzunk, hanem konkrét lépést is tegyünk a kihalóban lévő gyülekezetek megsegítésére. Ezért úgy döntöttünk, javasolni fogjuk az Erdélyi Református Egyházkerület mintegy tízezer presbiterének, hogy mindenki, megszabott rendszerességgel, egy lejjel támogassa a szórványgyülekezeteket, illetve az elárvult templomok karbantartását – foglalta össze a konferencia döntését Pályi József, az egyházkerületi presbitériumi szövetség elnöke.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Fazekas László, felvidéki református püspökkel
Isten nem véletlenül teremtett minket magyarnak
Az Algyógyi keresztyén ifjúsági központban szervezte idei nyári táborát a komáromi református gyülekezet. A táborvezető, Fazekas László, a szlovákiai Református Egyház püspöke, aki egyben a komáromi gyülekezet lelkipásztora is.
Őt kérdeztük a tábor jellegéről, ittlétük céljáról. És persze szóba kerültek a felvidéki és erdélyi magyarság közös gondjai is.
– Régi vágyunk volt a gyülekezettel ellátogatni Erdélybe. Ezért az idei gyermektáborunknak itt kerestünk megfelelő helyszínt. Interneten találtam az algyógyi központra, ami nagyszerű táborhelynek bizonyul. Ez alkalommal azonban megpróbáltuk a szülőket, nagyszülőket is bevonni a táborozásba, hogy a családok is közelebb kerüljenek egymáshoz. Így állt össze egy negyvenfős csapat, gyerekekből szülőkből, nagyszülőkből, akikkel aztán felkerekedtünk, hogy legyőzve az 550 kilométeres távot itt tölthessünk egy szűk hetet. Ittlétünk a szokásos csendes hetek programja szerint zajlik. Délelőtt biblia témát vezetünk fel gyermeki szemszögből megközelítve, majd a gyermekekkel és felnőttekkel külön csoportban fejtegetjük a szentírás üzenetét. Este evangelizációs istentisztelettel zárul a nap. A délutánokat pedig arra fordítjuk, hogy megismerjük a vidéket.
– Röpke egy hét alatt mit sikerült megismerni Hunyad megyéből, illetve Dél-Erdélyből?
– Elsőként természetesen az algyógyi termálfürdőt, illetve ennek környékét látogattuk meg, aztán voltunk Vajdahunyadon, ahol a helyi lelkész vezetésével ismerkedhettünk a vár történelmével, egy délutánt Déván töltöttünk, és Gyulafehérvár, illetve környékének megismerése is szerepel a programban. Mivel én is ritkán fordultam meg Erdélyben és a csapatban vannak olyanok, akik még soha nem jártak erre, minden újszerűen hat. Nagyon szép vidék ez. Ami pedig az itt élő magyarságot illeti, úgy hiszem, ugyanazokkal a nehézségekkel küzdünk, hiszen elszakítottságban élünk Trianon óta és ezt mindannyian érezzük.
– Mennyire szoros a kapcsolat a felvidéki és erdélyi református egyházak között?
– Eddig is létezett egyfajta kapcsolat, de 2009. május 22. óta ez még elevenebbé vált, azáltal, hogy létrejött a Magyar Református Egyház, amelynek tagja lett a Kárpát-medence minden református egyházkerülete. Tavaly, mi, mint Szlovákiai Református Keresztyén Egyház is taggá váltunk, egy ratifikációs csatolmány által. Ezenkívül, a Felvidéki Református Egyház testvér-egyházkerületi viszonyban van a Királyhágómelléki Református Egyházkerülettel, Csűry István püspök úrral nagyon jó a kapcsolatunk, kölcsönösen látogatjuk egymást, és próbáljuk ezt a kapcsolatot úgy rendezni, hogy ne csak felső, egyházvezetői szinten, de egyházmegyei, sőt gyülekezeti szinten is szorosabbra fűzzük a szálakat.
– Milyen lélekszámú a felvidéki református egyház és hogyan alakult a lélekszám az utóbbi években?
– Tudvalevő, hogy az első Csehszlovák Köztársaság idején még Kárpátalja is hozzánk tartozott, és tulajdonképpen ettől számolhatunk egy különálló református egyházzal. Viszont 1938-ban megtörtént a visszacsatolás, és akkor újra a magyarországi református egyházhoz tartoztunk. A második világháború után újra kellett szervezni a Szlovákiai Református Egyházat, és jelenleg, a 2001-es statisztika alapján 110 ezer református van Felvidéken. Közülük olyan 18-20 százalék szlovák ajkú. Mindig is voltak szlovák reformátusok, de főleg az elmúlt húsz évben a számuk erősen megnövekedett. Egyre erősebb az asszimiláció, és egyre több gyülekezet vált nyelvet. Ez annak köszönhető, hogy a magyar iskolákat egymás után zárják be, és a magyar szülők akkor vagy utaztatják gyermeküket egy távolabbi magyar iskolába, vagy beíratják egy közeli szlovák tanintézménybe. De ezeknek a gyerekeknek a kulturális gyökerei elszegényednek, elsorvadnak, gyakran el is vesztik a kulturális kapcsolódásukat és ezt követően asszimilálódnak. Nagyon sok gyülekezetünk van, ahol ezt az asszimilációt szemmel követhetjük, és megtörténik a nyelvváltás, amikor magyar gyülekezetből átáll szlovák ajkú gyülekezetté, amikor már szlovákul tartják az istentiszteletet. Tehát a szám így alakul: most a 2011-es statisztika alapján 98 ezer és valahány száz a reformátusok száma, de ez sajnos elég pontatlan adat.
– Erdélyben is egyre gyakrabban találkozni román reformátusokkal, kétnyelvű szertartással. Felvidéken, ahol szintén történelmi magyar egyháznak számít a református, hogyan kezelik ezt a kétnyelvűséget?
– Ma már kétnyelvű egyház vagyunk. Szlovákia keleti részén, Kassától keletre és Kassa környékén 1994-ben alakult két szlovák egyházmegye. Ezt a szlovák lelkipásztorok és egyházi vezetők kérték. Hál’Istennek békességben megvagyunk. Gyűléseinket eleinte két nyelven tartottuk, az utóbbi időben pedig tolmácsot biztosítunk, hogy szlovákra fordítsa a magyar nyelven elhangzó beszédeket, és úgy tűnik, idő és nyelvi pontosság szempontjából is ez a jobbik megoldás. A szlovák gyülekezetekbe igyekszünk szlovák anyanyelvű lelkészeket kihelyezni, ha vannak jelentkezők a teológiára, de vannak magyar lelkipásztorok is, akiknek szlovák érettségijük van, vagy jól beszélik a szlovák nyelvet. Komáromban is megtörténik, hogy a rokoncia révén egy-egy család kétnyelvű szertartást igényel akár keresztelő, akár esketés vagy temetés esetén. Tehát megpróbáljuk az evangéliumot hirdetni mindenkinek. Az asszimilációt nagyon nehéz megállítani, pedig én azt tartom, hogy Isten nem véletlenül teremetett minket magyarnak, mint ahogy nem véletlenül teremtett valakit szlováknak sem, és mindez érték és ezt meg kellene őrizni. Én az asszimilációt nem tartom keresztyén dolognak, sőt Krisztus ellenesnek, evangélium ellenesnek tartom.
– Sajnos az asszimiláció Erdélyben sem lankad. Külső látogatóként azonban sikerült-e még olyan értékekre találni itt, amiért esetleg visszatérnek e vidékre?
– Mindenképpen. Én úgy látom a csapaton, hogy mindannyian örülnek ennek az egyhetes ittlétnek, mindenkinek sikerült itt lelkiekben, szellemiekben gazdagodnia. És ha Isten éltet bennünket, biztos vagyok benne, hogy visszatérünk, ha nem is pont ide, de Erdély más vidékére, megismerni az itteni történelmi, kulturális értékeket, találkozni a magyar közösségekkel, mert mindenképpen jó tudnunk egymásról, hogy ha kell, akkor erkölcsileg, vagy bármi más módon segíteni tudjunk egymáson.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Hírnökképző tábor Algyógyon
Fiatalokat próbál bevonni a Kárpát-medencei településeket bemutató interaktív honlap szerkesztésébe a budapesti Harmónium Egyesület. Ennek érdekében háromnapos képzést tartott az Algyógyi Keresztyén Ifjúsági Központban.
– A honlap ötlete tulajdonképpen évekkel ezelőtt fogalmazódott meg bennünk, hiszen az elcsatolt területeken túrázva azt tapasztaltuk, hogy a szórványvidékekről nagyon kevés információ áll a turisták rendelkezésére. Talán ezért van az is, hogy a Magyarországon egyre divatosabbá váló erdélyi, felvidéki, kárpátaljai vagy épp délvidéki turizmus során elsősorban a tömbmagyarság által lakott területeket látogatják. Holott kultúránk, történelmünk emlékhelyeinek zöme épp a figyelmen kívül hagyott szórványvidéken található. Ezért gondolkodtunk el azon, hogy honlapot létesítsünk e vidékek ismertetésére. Ilyen kezdeményezés már több is volt, hivatalos intézmények részéről is, de sajnos, egyik sem bizonyult életképesnek. Éppen emiatt mi interaktív módon képzeltük el és valósítottuk is meg a honlapunkat, úgy, hogy az illető vidéken, kistelepülésen élő emberek maguk tölthessék fel a helyi tudnivalókat, a település történetét, eseményeit, akár szálláshelyeit – magyarázza a www.határtalan.net honlap történetét Tóth János, a budapesti Harmónium Egyesület képviselője.
Munkájukba elsősorban a kistelepülések képviselőit: lelkészeket, RMDSZ- és civilszervezeti vezetőket, helytörténészeket, szállásadó vállalkozókat igyekeznek bevonni. Tekintettel azonban a program jellegére, az egyesület különös figyelmet fordít a fiatalok bevonására is. Elsősorban azért, mert a honlap kezelési technikája közelebb áll e korosztályhoz, másrészt, mert a hosszú távra tervezett és évek múltán gyümölcsöt hozó program haszonélvezői a mostani fiatalok lesznek. – Ezért hirdettünk meg egy pályázatot számukra „Az én kis falum, és városom” címmel, amelyre a saját településüket bemutató alkotással (rajz, írás, videó stb.) nevezhettek be. Több mint 80 pályamunka érkezett az egész Kárpát-medence területéről. Ezekből válogattuk ki azt a 15-öt, melynek alkotói részt vehettek az algyógyi hírnökképző táborban. Ez tulajdonképpen egy gyorstalpaló újságíró tanfolyam volt, ismerkedési játékokkal és a Hunyad megye nevezetességeinek megismerését szolgáló kirándulásokkal fűszerezve. Úgy érzem, résztvevőknek és szervezőknek egyaránt maradandó élményt nyújtott ez a pár együtt töltött nap, hiszen Délvidék és Erdély különböző településeiről érkező fiatalok ismerkedhettek egymással. Ez külön célkitűzés számunkra, hogy erősítsük a magyar–magyar kapcsolatokat, akár a személyes találkozások révén is – fogalmazott a Harmónium egyesület képviselője. Mint mondta, a hírnökképzőnek második felvonása is lesz, Budapesten, a felvidéki fiatalok számára. A résztvevőknek hazatérve az lesz a feladatuk, hogy minél rendszeresebben tudósítsanak településük történéseiről. A szervezők reményei szerint így néhány éven belül a most épülgető honlap átfogó képet nyújt majd a Kárpát-medence kevésbé ismert vidékeiről is.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

Algyógyon állított emlékoszlopot az Erdélyi Magyar Ifjúsági Tanács
Cölöp a nemzethatár szélén
Az algyógyi Keresztyén Ifjúsági Központ kertjében, a múlt tanulságait hordozó és reményeik szerint jövőbe mutató kopjafát állított fel a Magyar Ifjúsági Tanács, március 14-én, a magyar forradalom évfordulójának előestjén.
A középkori kövekből 130 évvel ezelőtt újjáépített algyógyi templomban Gáll Sándor, a Hunyadi református egyházmegye esperese hálaadó áhítattal nyitotta meg az ünnepséget. Alapigeként Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írott első levelét választva, rámutatott arra, hogy szabadságunk, megmaradásunk legfőbb záloga egymás tisztelete, elfogadása.
Megrázó és tanulságos történelmi visszatekintéssel folytatódott az emlékezés. Hunyad megye szabadságharcbeli szerepét Ősz Sándor Előd egyháztörténet-kutató fiatal lelkipásztor előadásából ismerhették meg a jelenlévők. Az előadás szövegét Batizán Attila, az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesület elnöke tolmácsolta, hangsúlyozva a szerző és önmaga üzenetét, miszerint a történelem hibáiból tanulni kell! 1848–49-ben véres események színhelye volt Hunyad megye és nevezetesen Algyógy is, ahol a lelkész család többedmagával a felbujtatott pusztítók áldozata lett. – Akkor mindenki kereste a maga igazát, a maga szabadságát, csak az volt a baj, hogy külön utakon tették ezt. A keserű történésekből meg kell tanulnunk, hogy csak együtt, közös célokért dolgozva, békességben tudunk itt jövőt teremteni magunknak – fogalmazott a fiatal lelkipásztor.
A Kolozsvárról, Székelyföldről, Magyarországról érkezett résztvevők számára a házigazdák Magyari Hunor sokatmondó kisfilmjét is levetítették, mely a többnyire pusztulóban lévő Hunyad megyei református templomokat mutatta be.
Ezután került sor a templom tövében felállított kopjafa leleplezésére. Ez alkalommal, az algyógyi rendezvény kezdeményezői nevében Bozsó Imre Lehel, a Magyar Ifjúsági Tanács elnöke köszöntötte az egybegyűlteket: megválaszolva a sokakban lappangó kérdést, hogy miért pont Algyógy? – Hármas indok vezérelt bennünket a helyszín megválasztásában. Egyrészt a gazdag történelmi töltettel bíró templomkertben működik az erdélyi magyar ifjúság egyik legéletképesebb központja, ahol évente több ezer magyar fiatal fordul meg, töltekezik lelkiekben, szellemiekben és vitatja meg a jövőépítés lehetőségeit. Másrészt emléket kívánunk emelni azoknak, akik a szó szoros értelmében életükkel fizettek magyarságukért. Harmadrészt pedig jóvá szeretnénk tenni azt a tényt, hogy az 1848-as pusztítás emlékére állított városközponti emlékművet a történelem a múlt század derekán ismét elsodorta. Úgy gondoltuk, ennek a kopjafának mindenképp itt a helye – fogalmazott a MIT elnöke.
A rendezvény meghívottjaként jelen lévő Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, a megmaradás cölöpének, hídfőállásának nevezte a Magyar Ifjúsági Tanács és társszervezeti (IKE, ODFIE, EMI) által állított kopjafát. –– Ha valaki eljön és megismeri az itt élő közösségeket, jobban fogja becsülni azt, hogy milyen nemzetbe született – fogalmazott Toró T. Tibor.
Orbán Viktor, magyar miniszterelnök köszöntő szavait, Szűcs Zoltán kolozsvári magyar konzul tolmácsolta, majd Brendus Rékával, a magyar nemzetpolitikáért felelős államtitkárság főosztályvezetőjével közösen leleplezték a kopjafát.
Ezután a meghívottak, házigazdák, köztük a maroknyi algyógyi református gyülekezet is, elhelyezték a kegyelet koszorúit a kopjafa talapzatán, bízva abban, hogy ezt most már merésznek nevezhető felirata ellenére sem fogja semmiféle történelmi vihar elsodorni.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

Ellenállni kell a nemzethatár beszűkülésének!
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke március 14-én Algyógyon részt vett a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) által a helyi ifjúsági központ udvarán szervezett, Tiszteletadás a szórványnak elnevezésű rendezvényen, amelyen a MIT által tömörített ifjúsági szervezetek kopjafát állítottak az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc áldozatainak emlékére.
Toró T. Tibor beszédének szerkesztett változata.
Tisztelt ünneplő és emlékező gyülekezet!
Örömmel és alázatos lélekkel érkeztem Algyógyra, az IKE gyönyörű központjába. Örömmel, mert az egykori márciusi ifjak mai erdélyi utódai, a fiatalok hívtak. Alázattal pedig azért, mert az erdélyi magyar szórványvidék határában gyűltünk össze nemzeti ünnepünk előestéjén, ott, ahol maroknyi elszánt magyar ember jó határőrként őrzi magyarságát és ezzel a nemzethatárt, és alázatos munkájukhoz csak hasonló alázattal szabad viszonyulni. Most, amikor éppen attól telnek meg a közélet vitái, hogy milyen sorsot szánnak a nemzet nagyjai a szórványközösségeknek, talán nem mentes aktualitástól ez a kérdés itt, Algyógyon sem, és ez a kopjafa, amit a Magyar Ifjúsági Tanács keretében társult erdélyi ifjúsági szervezetek állítanak, részükről válasznak és állásfoglalásnak tekinthető ebben a vitában.
Az 1849-49-es szabadságharc áldozatainak emlékét őrző algyógyi kopjafa tulajdonképpen egy olyan cölöp, amelyet a fiatalok levernek a nemzethatáron, azért, hogy abba kapaszkodhassunk akkor, amikor a nemzethatár költözni kényszerül. A nemzet ugyanis egy élő organizmus, a határa néha mozog a történelem viharában, hol kitágul, hol zsugorodik. Az elmúlt száz évben, itt a Kárpát-medencében és sajátosan itt, Dél-Erdélyben a nemzethatár sajnálatos módon folyamatosan rövidül és közelebb kerül a tömbhöz. Voltak – és reméljük, még lesznek – történelmünkben olyan korszakok, amikor a nemzethatár kitágul de van úgy is, hogy ideiglenesen beszűkülni kényszerül. Vegyék ezt képletesen, nem szó szerint, hiszen a nemzethatár nem feltétlenül kötődik egy földrajzi helyhez, bár a kezdeményezők most földhöz kötötték ezt a pontot, amikor itt, az Ifjúsági Keresztény Egylet központjában leütötték ezt a cölöpöt. Azért tették ezt, hogy emlékeztessenek arra: nekünk küldetésünk és feladatunk ennek a beszűkülésnek ellenállni. Mert ha a nemzethatár befele költözik, akkor az azt jelenti, hogy a kívül rekedtek elveszítik identitásukat, anyanyelvüket, kultúrájukat, és már nem lesz, ki védje a hídfőállást. Azt a hídfőállást, amit azért kell őrizni, azért kell megerősíteni fizikailag és lelkileg egyaránt, hogy kitartson a jobb időkig, amikor a nemzet ismét emelkedő pályára kerül.
Ez az központ itt Algyógyon egy ilyen hídfőállás, itt a dél-erdélyi szórványban. Tisztelet és köszönet azoknak, akik fenntartják. Tisztelet és köszönet azoknak, akik a képzeletbeli puskaport szárazon tartják, várva azokat a bizonyos jobb időket. Ez a kopjafa is ezt idézi. Bár az 1848–49-es szabadságharc ürügyén állítjuk, igazából ez a jövőről szól. Szól egy kicsit persze a múltról is, hiszen ahogyan azt e rövid, de lényeglátó történelemlecke keretében hallottuk, vannak ennek a vidéknek 1848–49-hez köthető dicsőséges pillanatai is, mint amilyen a stratégiai jelentőségű piski csata, de vannak atrocitásoktól sem mentes sötét pillanatai is. Nekünk mindezekre emlékezni kell, már csak azért is, hogy egyrészt erőt merítsünk belőle, másrészt ne engedjük, hogy megismétlődhessenek. Békésebb időket élünk most, a 21. század elején, de azért ezek sem mentesek lelki vagy verbális az atrocitásoktól.
Az esperes úr igehirdetése és az IKE elnökének gondolatai egy közkedvelt Zorán-dal sorait juttatta eszembe: „hogy tudd, egy napod mennyit ér, ahhoz látnod kell, hogy az élet hogyan fogy el”. Kiterjesztve ezt a mi közösségi sorsunkra, ez így szólna: hogy megtudd, az anyaországban vagy a tömbvidéken élő magyarként, hogy magyarságod mennyit ér, ahhoz meg kell tapasztalnod azt, hogy ezért a szórványban élő nemzettársaid nap mint nap mennyi áldozatot hoznak. Dicső elődeink és mártírjaink áldozatára emlékezve, nemzeti ünnepünkön hajtsunk tehát fejet a nemzethatárt őrzők jelenkori mindennapos áldozatos munkája előtt is.
Végezetül egy Ady Endre-vers sorai által hordozott gondolat a szervező fiataloknak, a márciusi ifjak mai örököseinek. Mi lehetne más, mint A Tűz Márciusa:
„Testvéreim, nincs nem igaz szavatok,
S százszor többet merhettek, mint amit mertek.”
Békésebb, szebb, jobb, vidámabb boldogabb
Életre váltott jussa nem volt soha,
Mint mai bús magyar ifjú embernek.
…
Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,
Mert él basák s buták közepette,
S mert hiába lett acélból itt a szív,
Szép ember szívként szikrázni, ha akar,
A honi rozsda megfogta, megette.

De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim.
Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,
Az élet szent okokból élni akar
S ha Magyarországra dob ki valakit,
Annak százszorta inkább kell akarni.”
Hatványozottan érvényes ez Erdélyországra. Kívánom, hogy legyen erőtök és hitetek a tüzet megőrizni és jövőt akarni. Székelyföldön, a Partiumban és itt, Dél-Erdélyben is.
Nyugati Jelen (Arad),

Helytörténeti barangolás a Maros jobb partján
Templomkulcsok nemes őrzői
A 700 éves településként számon tartott Harón kezdték barangolásukat e hétvégén a dévai Bethlen Gábor helytörténeti kör tagjai. A falu nevét a történészek az ómagyar horó (szakács) szóból eredeztetik.
Első írásos feljegyzése, a szomszédos településekkel együtt egy 1330-as pápai tizedjegyzékben szerepel, mint bőkezű adományozó egyházközség. Feltehetően ekkor már temploma is volt, hiszen a mai toronyban 15. századi harang szól. A reformáció idején is önálló egyházközségként szerepel a falu, melynek kora középkori temploma valószínűleg az 1658-as tatárjárás idején pusztult el. Újraépítésére csak jó 300 évvel később kerülhetett sor. Addig Kéménd leányegyházaként tartották számon az itteni gyülekezetet – meséli Boros Éva, a helytörténeti kör harói származású tagja. Mint mondja, az 1700-as években újra felvirágzott a falu élete, a Maroson tutajozás folyt, és számos mesterember, cipész, kovács, szabó, kocsmáros talált itt megélhetést. – Feltehetően a tutajozás, meg a földművelés miatt szaporodott meg a faluban a jobbágyság száma, akik aztán az 1784-es parasztlázadás alkalmával kegyetlen pusztítást végeztek a településen, számos nemesi családot irtva ki. Maga a református pap, Kölönte József, illetve a vidék két legjelentősebb birtokosa, Jósika Dániel és Zeyk János is áldozatul esett a pusztításnak – meséli Boros Éva. Az öblös kövekből épült lakóházak, kúriák nagy része azonban megmaradt. Szinte hihetetlen, mennyi középkori ház áll még Haróban! Többségüket az utóbbi században bővítették, bevakolták, de az alapok, a falak, s némelyiknek a szobái is még őrzik a hajdani formákat. A falu élete nehezen állt helyre a Horea-féle pusztítás után. 1873-ban azonban Albert Imre lelkipásztor telket vásárol, és megépül a templom, illetve az első magyar iskola, amit aztán átvesz a románság. 50 évvel később Filep Albert lelkész új telket vesz, új iskolát épít. – Mi is ebben tanultunk, emlékszik vissza Csuka László, egyházi gondnok, aki maga is régi nemesi család leszármazottja. Boros Éva emlékei szerint az 1940-es 50-es években alig féltucatnyi gyermek járt a magyar elemibe. Tanítóik is évente cserélődtek. Az 1960-ban bezárt magyar iskola épületét lerobbant állapotban kapta vissza néhány éve az egyház. Ma már nincs miből és nincs kiért rendbe tenni – véli a gondnok. Mint mondja, a faluban összesen 103 magyar ember él, de többnyire idősek. – A régi nemesi családok közül még itt van a Csuka, Bíró, Enyedi, Markocsány család. A fiatalok többségükben már vegyes házasságban élnek, de gyermekeik azért megtanultak magyarul – mondja Boros Éva.
Magyarság szempontjából ennél lehangolóbb a kéméndi református gyülekezet, mely tíznél kevesebb tagot számlál. És a 13. századi szentély bővítésével épült középkori templomának állapota sem túl biztató, annak ellenére, hogy 1999-ben beomlott tetőszerkezetét kolozsvári fiatalok helyreállították. A templom falain 14. és 15. századi freskó-részletek láthatók, melyeken az utolsó ítéletre utaló jelenet, illetve három magyar király alakja vehető ki. A falu bőkezű patrónusa, Kéméndi Váradi Miklós által készítetett 18. századi barokk szószékkoronának azonban már nyoma sincs, akárcsak a szintén általa megrendelt festett mennyezetnek. A templomban jelenleg csupán a freskómaradványos falak láthatók, illetve a nyugati és keleti oldalon lévő keskeny karzatok. A különálló haranglábban 1769-ből való a harang. – Kéménden az 1784-es parasztfelkelést megelőzően szintén 47 nemesi családot tartottak számon. Mára azonban mind kihaltak, elmentek innen – mondja Boros Éva, aki szerint a faluban álló giccses kastélyszerűség egy középkori kúria romjaira épült. Kéménd nemesi családjainak már a 19. század végén csupán emléke élt a faluban. Téglás Gábor 1910-ben kiadott Hunyad vármegyei utikalauzában így ír róluk: „A hajdan virágzó szép családok (a Zeykek, Váradyak, Kéméndyek) szétszóródtak innen, s a Várady udvarháznak szépen kifestett kapuja szomorúan hirdeti, hogy itt hajdan szebb élet volt”.
A Maros jobb partján haladva Algyógy irányába, Nagyrápolt történelmi emlékeit is meglátogatták a helytörténeti kör tagjai. A hajdan itt is virágzó életre elsősorban a falu felett magasló többszintes udvarház utal. Téglás Gábor feljegyzései szerint a birtokot a 16. században a Rápolthy, illetve Matskásy család bírta, majd leányágon öröklődve előbb Jósika, majd Hollaky tulajdonba került. A 20. század elején a Kénosi Sándor család lakta. A kastély épületegyütteséhez eredetileg egy főépület, kápolna, malom és a mészkőtufába vájt pince tartozott, melynek fala ma is történelmi emlékeket őriz. Bejáratánál egy latin feliratú kő felett Jósika Dániel neve és az 1783-as évszám olvasható. A pincebejárat gerendáján pedig az 1778-as évszámot sikerült kiböngészni. A falubeliek szerint azonban a különleges pince jelenleg egy helybeli lakos magántulajdonába került. Ezért lakattal van elzárva, és az említett 200 évesnél öregebb gerendán felszegzett tábla hirdeti, hogy „proprietate privată”. A település talajának adottságait amúgy az elmúlt századokban sokan kihasználták, Téglás Gábor feljegyzése szerint még a 20. század elején több barlanglakás, illetve tufa-pince volt használatban Nagyrápolton.
A teljesen elhanyagolt, ám boltíves beltereivel még mindig impozánsnak mondható kastély szomszédságában áll a nagyrápolti református templom. Istentiszteletet évek óta nem tartanak benne, a faluban összesen két református család lakik. Az eredetileg román kori templomot a 15. században gótikus stílusban átépítették. A hajóban még láthatók a 14. századi freskótöredékek (Fájdalmas Krisztus és Pieta). Külső falába a környéken talált római köveket építettek be. 1930-ban Debreczeni László tervei alapján újították föl. Faerkélyes alacsony tornyában 1523-ból való harang található.
A maroknyinál is kisebb gyülekezet kéthetente szokott összegyűlni a templommal szemközt található, szintén lepusztult parókia épületében – számol be Bakó Gábor, a templom kulcsának őrzője. S az évszázados kőkerítések tövében futó rápolti utcácskán haladva, óhatatlanul felötlik az emberben a kérdés, hogy ki őrzi majd 50-100 év múltán a Maros jobb partján a templomkulcsokat?!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad).

Dáné Tibor Kálmán
SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ
A magyar házak szerepvállalása a magyar identitás megőrzésében és továbbadásában
Az identitástudat erősítésében, a nemzeti hagyományok ápolásában vállalnak felbecsülhetetlen szerepet ezek az intézmények - szögezi le szakpolitikai vitaindítójában Dáné Tibor Kálmán.
A Magyar Ház fogalma
Magyar Háznak tekinthető az az épület, mely egy civil szervezetnek vagy valamelyik történelmi magyar egyháznak a tulajdonában van, s melyben kultúrát közvetítő tevékenység folyik magyar nyelven, a szakrális gyülekezeti közösségeknél szélesebb csoportokat is elérni szándékozó művelődési rendszerben. A Magyar Ház fogalom egyértelműen jelzi az intézmény magyar jellegét egy magyar szempontból etnikailag alulképviselt közegben. Ilyen intézmények Romániában ott jöttek létre, ahol magyar közösségünk kisebbségben vagy szórványban él. Az előbbi feltételeket kielégítő intézmény Magyar Háznak tekinthető még akkor is, ha ezt a hivatalos intézményi megnevezésében nem tünteti fel, vagy az épület a működése során nem került be ilyen elnevezéssel a közösségi tudatba.
I.2. Történelmi háttér
Az elmúlt közel huszonöt esztendőben az önerőből intézményesülő romániai magyar közösségünk egyik legjelentősebb megvalósítása a Magyar Házak intézményeinek a létrehozása volt. Ezek ma amolyan független magyar kulturális autonómia szigetek, hisz egyrészt a településbeli és a régióbeli magyar közösségek működtetik és tartják fenn, másrészt semmilyen szempontból nincsenek helyi vagy országos, azaz önkormányzati vagy állami, szerv(ek)nek alárendelve. Cselekvési szabadság, de korlátozott anyagi lehetőség jellemzi a hazai magyar házak működését. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a megalakulásától kezdve cselekvési programjába iktatta és kiemelten kezelte a hazai magyar házak alapítását, és jelenleg is számtalan ilyen intézmény működéséhez szükséges anyagi források előteremtésében vállal szerepet. Az elmúlt negyed évszázadban ugyancsak jelentős szerepe volt a hazai Magyar Házak létrejöttében az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek (EMKE). A romániai Magyar Házak létrejöttének anyagi feltételeit a magyar állam (főleg az egykori Illyés Közalapítványon és a Szülőföld Alapon keresztül), az RMDSZ, a Kisebbségi Tanács pénzalapjaiból, valamint a történelmi egyházak és a helyi közösségek saját adományaikból teremtették elő. Fontos megjegyezni, hogy néhány ilyen intézmény a kommunista rendszer idején eltulajdonított (államosított) épületeknek, az egykor működött és az elmúlt időszakban újraalapított társadalmi szervezeteknek a jogfolytonosság révén visszaszolgáltatott ingatlanaként vált a közelmúltban újra magyar közösségi tulajdonná.
A hazai Magyar Házak jelenleg meghatározó szerepet töltenek be egy-egy helyi vagy kistérségi romániai szórványmagyar közösség életében, mind kulturális, mind közösségszervező és fejlesztő, de akár vidékfejlesztő szempontból is. Az identitástudat erősítésében, a nemzeti hagyományok ápolásában vállalnak felbecsülhetetlen szerepet ezek az intézmények, hazai viszonylatban a több mint ötven százalékban szórványban vagy kisebbségben élő magyar közösségeink körében. Beszélhetünk tehát egy kiépült Magyar Ház láncolatról Romániában, de sajnos nem beszélhetünk ezeknek az intézményeknek a hálózatáról. Ugyanis ezen intézmények jelenleg egymástól függetlenül, elszigetelten tevékenykednek (nagyon kevés között jött létre valamilyen intézményi kapcsolat), s ennek okát egyértelműen nem a Magyar Házak közötti földrajzi távolságban kell keresni. Bár a Magyar Házak főleg az erdélyi szórványvidékek jellegzetes társadalomszervező intézményei, mégis romániai Magyar Házakról beszélünk a stratégia-tervezetben, hisz ehhez az intézmény rendszerhez hozzátartózik Moldovában a Bákó-megyei Pusztinán működő Közösségi Magyar Ház, valamint a bukaresti magyar közösség székháza, a Petőfi Ház is.
II. A cél megfogalmazása
A magyar identitás megőrzésében, ápolásában és továbbadásában a Magyar Házak szerepvállalása jelenleg főleg lokális, vagy kistérségi szintén működik. Ahhoz, hogy ezek a nemzetstratégia szempontból nagyon jelentős, de egyelőre egyedi feladatokat felvállaló intézményeink a hazai magyar közösség összkulturális értékeit is képviselhessék, szükséges a romániai Magyar Házak hálózatba szervezése. Ezzel egy olyan kapcsolati rendszert lehetne kiépíteni ezen intézmények között, mely lehetővé tenné az egyedi, a partikuláris tapasztalatok egymás közötti gyors átadását, a rugalmasan működő kulturális értékcserét. De ugyanakkor a közös cselekvések megtervezésére egy jó koordinációs és logisztikai rendszer felállítására és működtetésére is szükség lenne. egy közös érdekvédelem és érdekképviselet megteremtése. Vagyis az intézmények közötti hálózat leghatásosabb működtetését egy önálló jogi személyiséggel rendelkező Magyar Ház Szövetség (MaHáSz) tudná megvalósítani, mely a közös érdekvédelem és érdekképviselet feladatkörét is ellátná, s melynek kulturális stratégiájának a kidolgozásában és működtetésében az EMKE közel harmadfél évtizedes közösségi szolgálata is segíthet.
III. Környezetelemzés
III.1. Makrokörnyezet
III.1.1. Politikai környezet
Tudomásul kell venni, hogy ahol kisebbségi közösség él, ott a társadalomban politikai erőtér jön létre, amely gyakran nem feszültség mentes. Az eltelt közel huszonöt évben a hazai Magyar Házak létrejöttét is gyakran politikai tényezők idézték elő, nevezetesen: a szórványban vagy kisebbségben élő magyar közösségek kiszorultak a helybéli kulturális (például művelődési otthon), vagy adminisztratív (például polgármesteri hivatal) színterekről. Ez vagy annak köszönhetően alakult így, mert a többségi nemzet képviselői figyelmen kívül hagyták a magyar közösség sajátos társadalomszervező igényeit, vagy pedig - kulturális szempontból még azért is - mert a művelődési ház más, nem a helyi közösség kulturális életét támogató, rendeltetést kapott. Vagyis nem túl barátságos, gyakran feszültségektől sem mentes társadalmi hangulatban jöttek létre ezek az intézmények, melyek azóta a legtöbb településen ahol működnek, a szolid és kitartó közösségszervező tevékenységükkel, kivívták a többségi nemzet elismerését, sőt helyenként az együttműködő szimpátiáját is. A politikai érdekvédő egyesületünk, az RMDSZ, társadalomszervező programjában is szerepel a Magyar Házak támogatása, nem is beszélve arról, hogy számtalan ilyen intézményben a Szövetség helyi irodája is ott működik. Az elmúlt időszakban a mindenkori magyarországi kormányok támogató szándékkal viszonyultak a Magyar Házak intézményes hazai kiépítéséhez, hisz számtalan ilyen létesítmény az anyaország anyagi hozzájárulásával jött létre. Romániában a Magyar Házak láncolatát hungarikumnak lehet tekintetni. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy számszerűen a hazánkban létező Magyar Házak hozzávetőleg a világ magyar diaszpórájában működő ilyen intézmények számával közel azonos.
III.1.2. Gazdasági környezet
Romániában a szórvány és kisebbségben élő magyar közösségek általában az országos átlaghoz viszonyítva alacsonyabb gazdasági mutatókkal rendelkező környezetben élnek. Ez egyértelműen kihat a Magyar Házak működésére is. Az eddigi gyakorlat alapján, hazai viszonylatban, ezek az intézmények működésükhöz főleg a Romániai Nemzetiségek Kisebbségi Tanácsa pénzalapjaira számíthatnak, melynek hazai kezelője az RMDSZ, valamint különböző programjaikra még támogatást nyerhetnek a helyi tanácsok pénzalapjaiból is. Magyarországi viszonylatban - bár az utóbbi időben megszorító intézkedések léptek életbe az állami költségvetés szintjén - a határon kívüli régiókban élő magyar nemzeti közösségek identitás megőrző tevékenységére, a szülőföldön való boldogulásra elkülönített pénzalapok vannak. Jelenleg ebből részesülnek – a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. közvetítésével - az eddig is nemzeti értékeket hordozó hazai Magyar Házak intézményeinek egy csoportja, s reméljük, hogy a jövőbeni normatív támogatások figyelme további ilyen intézményre is kiterjed. Hisz egyértelmű, hogy a kifejezetten identitásmegőrző tevékenységet végző kulturális intézményeket – mint amilyenek a Magyar Házak is – csakis magyar illetve román állami költségvetésből lehet fenntartani. Mert az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy egy kisebbségi művelődési intézmény csakis multikulturális programokra kérhet és esetleg kaphat támogatást az EU pénzalapjaiból, mely programoktól egyértelműen nem kell elzárkóznia ezeknek az intézményeknek, de fő tevékenységi körükben, éppen sajátságos helyzetük miatt, nem az ilyen típusú programok kell, hogy domináljanak.
III.1.3. Technológiai környezet
A romániai Magyar Házak technológiai felszereltsége ugyancsak heterogén. Kitűnik ez az RMDSZ Társadalom Szervező Főosztálya és az EMKE által 2013-ban ezen intézményekről készített részletes felmérésből is.(Megjegyezzük, hogy még vannak olyan Magyar Házak, amelyek kimaradtak ebből a felmérésből, például a Tűri Magyar Ház Fehér-megyéből, a Tranzit Ház Kolozsvárról, a Petőfi Ház Bukarestből, stb, melyekkel tovább folytatva a felmérést még árnyaltabbá lehet tenni a hazai Magyar Házakról alkotott összképet.) A kiépített technológiai környezete, infrastruktúrája döntő módon befolyásolja egy Magyar Ház életét. Megjegyezzük, hogy azokban az intézményekben, amelyekben a művelődésszervezés és a különböző helyi magyar civil szervezetek tágabb értelemben vett társadalomszervezése közösen folyik, infrastrukturális szempontból sokkal jobban felszereltek, mint csak a kultúraközvetítéssel foglalkozó Magyar Házak.
III.1.4. Társadalmi környezet
1989 karácsonya után a romániai magyar társadalomban gombamód kezdtek elszaporodni a civil szervezetek, országos, régiós, vagy helyi működési lefedettséggel. Ez természetes, hisz a kisebbségi létben, különösen a kultúra területén, a szakmai intézményesülés támogatását az állam vagy egyáltalán nem vállalta fel, vagy csak részben biztosított hozzá anyagi feltételeket, s így közösségünknek a belső energiáinak a mozgósításával magának kellett megoldania civil társadalmán keresztül ezeket a feladatokat. Ugyanakkor ezek a társadalmi szervezetek a demokrácia gyakorlásának az intézményei lettek, az önkormányzati eszme iskoláivá váltak. A hazai magyar civil szervezeteknek jelentős hányada, jóval több, mint a fele, kulturális profillal jöttek létre, ezen belül is számtalan olyan tevékenységi körökkel, amelyek a különböző magyar közösségek helyi és kollektív identitástudatának az ápolását és továbbadását mozdítják elő. Szórvány területen, ahol Magyar Házak működnek, egy-egy ilyen intézmény gyűjtő központja lett a régióban tevékenykedő társadalmi szervezeteknek, vagy éppen civil kezdeményezéseknek. Nem is beszélve arról, hogy ezek az intézmények helyenként hagyatéki könyvtárakat, képtárakat, levéltárakat gondoznak, néprajzi múzeumot működtetnek, vagy más jellegű tárgyi kulturális értékmegőrző tevékenységet folytatnak. Ily módon a civil szervezetek kollektív fellépése egy Magyar Ház életében, nemcsak a működéshez szükséges anyagi feltételek megteremtésében jelentenek előnyt és biztonságot, de nagyobb társadalmi elismertséget is hoznak az intézménynek, nem is beszélve a politikai védettségről. Ezzel ellentétben csak egy szűk helybéli elit, grémium által igazgatott ilyen intézmény nagyon sok támadásnak lehet kitéve, különösen a magukat kirekesztettnek érzett csoportok részéről. Továbbá számtalan hazai Magyar Ház társadalomszervező tevékenysége túllépett az intézménynek otthont adó település határain, hatáskörzete régiós szintre emelkedett, s ez hatalmas társadalmi tőkét jelent az intézmény részére.
III.2. Mikrokörnyezet - Szervezeti kultúra elemzése
III.2.1. Szervezés:
Jelenleg a magyar házak működésének szervezése ugyancsak heterogén. Egyrészt személyfüggő, másrészt az épület jellegétől: méretétől, közművesítésétől, infrastrukturális felszereltségétől is függ. Azok a Magyar Házak működnek hatékonyan ahol a kulturális szolgáltatáson túl más jellegű társadalomszervező szolgáltatásokat is tudnak nyújtani. Ahol a magyar közösség tagjai nem csak szórakozni járnak, hanem az ügyes-bajos intézendő dolgaikra is megoldást találnak. Vagyis az intézmény partnere tud lenni a magyar közösség minden tagjának, vagy bárkinek, akinek a személyes problémáit, adminisztratív gondjait orvosolni tudják. Szervezés szempontjából minél szélesebb körű partneri kapcsolatot alakított ki a Magyar Ház személyekkel, civil szervezetekkel, helybéli intézményekkel, annál hatékonyabban tudja társadalomszervező feladatait betölteni a településen, vagy akár a régióban. Az eddigi tapasztalatok azt igazolják, hogy a szervezési hatékonysághoz nélkülözhetetlen az intézmény megválasztott tisztségviselőinek, irányítóinak a cselekvési szabadsága, de ugyanakkor fontos a vezetőség közösségi számonkérhetőségi fórumainak a megteremtése is.
III.2.2. Menedzsment:
Azok a Magyar Házak tudnak jelentős eredményeket felmutatni, ahol egyrészt a művelődés szervezésben jártas, másrészt a modern forrásteremtésben (pályázatírás, lebonyolítás, elszámolás) otthonosan mozgó, az információs rendszereket jól kihasználni tudó szakember gárda működik. Továbbá az intézeten belül van csapatmunka, olyan, ami nem vezetett az egyes munkakörök felelősségének, vagy az egyéni felelősségeknek a rovására. Egy-egy ház eredményes tevékenységéhez a hatékony belső kommunikáció is hozzájárul, olyan, amelyik lehetővé teszi az új eredmények egymás közötti gyors kicserélését és beépülését az intézet munkába. A rendszeresség, az eredményesség és a hatékonyság hármas kritériuma működik ezekben a Magyar Házakban.
III.2.3. Adminisztráció, finanszírozás
Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a Magyar Ház működtetéséhez mindenekelőtt legalább egy jó szervezőkészséggel megáldott, a településen köztiszteletben álló, munkabírással rendelkező személy kell hogy álljon, mint alkalmazott. Ugyanakkor azok a Magyar Házak tudnak a közösségszervezés terén jelentős eredményeket felmutatni, amelyek az alaptevékenységük ellátásához szükséges anyagiakkal valamilyen forrásból rendelkeznek. Mert a működéshez szükséges bizonytalan, pályázatfüggő pénzügyvitel elszívja az Intézet vezetőségének az energiáját az érdemi kulturális szervező munkától. Viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy az intézeti munka hatékonyságának, a menedzsmentnek, az egyik fokmérője a pályázati úton szerzett pénzeknek a mennyisége és ésszerű elköltése. Ezen az úton azt is ellenőrizni lehet, hogy az állandóan változó gazdasági mozgástérhez milyen hatékonysággal tud alkalmazkodni a Magyar Ház. Ugyanakkor egy ilyen intézet elismertségét az egyes tevékenységekre mozgósítható önkéntesek száma is igazolja, különös tekintettel ha azok a fiatalok köréből kerülnek ki.
III.2.4. Szolgáltatások
Azok a Magyar Házak tudnak kielégítő szolgáltatást nyújtani az őket fenntartó közösségnek, amelyek megfelelő infrastruktúrával rendelkeznek. Mint arról már szó esett, legnagyobb elismertségnek azok az intézmények örvendenek, amelyek szolgáltatásai a kulturális programok megrendezésén túlmutatnak. A széles sávú internet használata például lehetővé teszi, hogy a számítógéppel nem rendelkező idős személyek is a Magyar Ház szolgáltatása révén kapcsolatba léphessenek a távolban élő családtagjaikkal. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy vannak intézmények, amelyekben a magyar közösség gazdasági életének a fellendítését szolgáló felnőttképző tevékenységek is folynak. Továbbá azok a Magyar Házak amelyek a fiataloktól kezdve a középgeneráción át az idősekig, vagyis korosztályok szerint is, képesek minőségi szolgáltatásokat nyújtani, tudják társadalomszervező feladatukat a leghatékonyabban ellátni.
III.2.5. Személyzeti feltételek
Jelenleg azok a Magyar Házak tudnak kimagasló teljesítmény nyújtani, ahol a különböző munkakörben önállóan cselekvő, döntéseit nem csak vállalni, de kivitelezni is tudó, munkatársak tevékenykednek. És ahol létezik legalább egy, teljes munkakörben dolgozó személy, aki összehangolja a ház sokrétű tevékenységét. Jelenleg a Magyar Házak tevékenysége elképzelhetetlen bedolgozói státusok nélkül (leggyakoribb a gazdasági felelős), de az intézmény igazi fenntartói az önkéntesek, akik szakmai tudásukkal, vagy fizikai munkájukkal végeznek el felbecsülhetetlen értékű feladatokat. Számtalan esetben az önkéntesek látják el a ház rendezvényei számára a PR feladatokat is, például plakátolás, vagy szórólapoknak az érdekeltekhez való eljuttatását, stb. Hisz ne feledjük, kis létszámú szórványközösségekről van szó, ahol hatékonyan lehet alkalmazni rendezvények szervezésekor meghívások esetében a személyes megszólítást.
III.2.6. Tervezés:
Amikor a Magyar Házak több mint húsz évvel ezelőtt kezdtek megjelenni, akkor az intézményesülés folyamatában egy addig ismeretlen, járatlan úton kellett elindulni, hisz ilyen jellegű intézmények addig még nem működtek Romániában. Az intézménytervezésben gyakran egyszerre kellett ötvözni a civil szervezeti adminisztrációt, az állami jellegűvel, és létrehozni a kettő között az optimális egyensúlyt. Hisz mindig meg kellett találni azt a jogi hátteret, amely biztonságosan tudta működtetni a Magyar Házat, különösen az állandóan változó, alakuló hazai jogrendszerben. Az elmúlt esztendőben azok a Magyar Házak tudtak a leghatékonyabban működni, amelyek önálló jogi személyiséget szereztek, vagy az épületet fenntartó, a tulajdonjogot gyakoroló civil szervezet házvásárláskor már rendelkezett ezzel a státussal. Egyértelmű, hogy egy nyugodt bel- és külpolitikai háttérrel ezen Intézetek tevékenységeinek a tervezése eredményesebben folyik, például a kapcsolattartás a hazai román és kisebbségi kulturális intézményekkel, civil szervezetekkel, nemzetközi téren együttműködés a magyarországi és az anyaországon kívüli régiók hasonló intézményeivel, valamint a világ magyar diaszpórájában tevékenykedő Magyar Házakkal.
IV. Stratégiai elképzelések
Romániai magyar nemzetstratégiában a szórványkérdés prioritást kell hogy élvezzen. Az elmúlt közel negyed évszázadban a szórványkollégiumok kiépítése mellett a Magyar Házak intézményeinek a megjelenése és fenntartása a hazai magyar közösségünk legnagyobb megvalósításai közé tartóznak. A szórványosodás problémáját nem csak nálunk, de a Kárpát-medence egész területén, csak úgy lehet csökkenteni, ha összmagyar kérdésként kezeljük. Nem elég nemzettudat erősítő programok kitalálása és levezetése a szórványközösségek számára (ezeknek inkább szimbolikus hatásaik vannak), hanem: egyrészt magyar (kulturális) intézményeket kell ezeken a területeken felállítani és a hosszútávú működésüket összmagyar összefogással biztosítani, másrészt az ezekben a közösségekben megjelenő magyar vállalkozó rétegnek a munkáját kell erősíteni és támogatni. Kultúra és gazdaság egyszerre történő felélesztése tud életképessé tenni egy közösséget, így a szórványban is pozitív demográfiai változást hozni. A szórványban az intézményesülés folyamatára számos mai hazai példát is hozhatunk, mint a Kallós Zoltán Alapítvány tevékenysége Válaszúton, a Téka Alapítvány munkája Szamosújváron, Böjte Csaba atya áldásos országos lefedettségű ügyködése a magyar hátrányos helyzetű gyerekek megmentése érdekében és még folytathatnánk a sort. Történeti visszatekintésben pedig ott van Kún Kocsárd gróf által az EMKE-nek adományozott és 1892-ben Algyógyon, (Hunyad Vármegyében) a nagyon elszórványosodott magyarság körében létrehozott Székely Mezőgazdasági Iskola. Ennek az intézménynek a megjelenése mint mezőgazdasági tanintézet abban az időben rövid időn belül jelentős pozitív demográfiai változást hozott az egész vármegye magyar közössége számára. Igaz, az iskola működtetésében és fenntartásában az EMKE mellett a Magyar Állam is jelentősen kivette a részét.
A romániai Magyar Házak tevékenységének erősítése - főleg a magyar identitás megőrzésében és továbbadásában, mint célkitűzés - érdekében ezeket az intézményeket hálózatba kell szervezni. Véleményünk szerint az EMKE által 2009-ben elkezdett hálózatépítő folyamatot kell továbbépíteni. A hálózattal a hazai szórványon belül egy élő kulturális szövetet lehetne létrehozni, melynek minden egyede öntevékeny és önálló intézmény, együtt viszont a tömbmagyarság kulturális erejével bíró magyar entitássá válhat. A hálózat lehetővé teszi ezen intézmények közös fellépését a saját kultúrpolitikájuk megvalósítása érdekében, vagy adott esetben éppen a politikával szembeni érdekérvényesítést tudják így jobban képviselni. A hálózat működtetésére egy önálló jogi személyiséggel rendelkező intézményt kell létrehozni (a már említett Magyar Házak Szövetsége - MaHáSz), mely az EMKE égisze alatt működve, az ernyőszervezetnek az eddigi hálózatépítő tevékenységét használná ki. A MaHáSz hálózatépítő tevékenysége pedig a jövőben kiterjedhetne a Kárpát-medence Románián kívüli térségében működő Magyar Házaira, vagy akár a nyugati magyar diaszpóra ilyen intézményeire is.
Az EMKE által elkezdett Magyar Házak hálózatépítő tevékenységének következő lépése a III. Romániai Magyar Házak találkozójának a megszervezése kell hogy legyen. Ennek a tanácskozásnak a programpontjai:1. Az EMKE –RMDSZ által 2013-ban elkészített felmérés bemutatása, kiértékelése az érdekeltekkel közösen a kiegészítése. 2. Újabb kulturális börze, a Magyar Házak, tapasztalatcsere az intézményvezetők között. 3. A Magyar Házak Szövetségének, a MaHáSz-nak a létrehozása (az alapszabály-tervezet bemutatása, a közös célkitűzések kidolgozása, a vezetőség megválasztása).
A hálózatmenedzsernek vagy a MaHáSz működtetőnek lehetséges feladatkörei:
- a hálózat működtetése a tagintézmények működési autonómiájának a tiszteletben tartásával - az intézmények problémáinak az állandó ismerete, közös megoldások keresése - a hazai Magyar Házak érdekképviseletének a felvállalása - kulturális értékcsere irányítása a hálózaton belül (például valamelyik intézmény jó programjának a tájolása a hálózaton belül) - közös programok menedzselése a hálózaton belül - a hálózati tevékenységhez források teremtése - állandó információcsere
- MaHáSz honlap működtetése, a hálózat és tagjainak a világhálón történő megismertetése, az egyes intézményi honlapok autonómiájának a tiszteltben tartásával - kapcsolattartás (akár a hálózatba való bevonás) a Kárpát-medence és a nyugati diaszpóra Magyar Házaival - a közös problémákat érintő tanfolyamok megszervezése (például a fiatal magyar vállalkozói réteg képzése) - a tanuló társadalom fogalomkörének a megismertetése, felnőttképzés megszervezése - a Magyar Házak intézményeit a kulturális turizmus tevékenységi körébe bevonni (folytatni az EMKE és az EMKE Sárospatakon működő Észak-magyarországi képviselete által elindított programot). - a hálózati munka keretében segíteni és serkenti a kevésbé aktív magyar házak kultúra közvetítő munkáját. V. A hálózat (MaHáSz) SWOT analízise. Belső erőforrások és külső környezet viszonyának elemzése V.1. Erősségek
- Már létező és működő magyar érdekeket képviselő vagyon kezelése (Magyar Házak épületei) - A magyar identitás megőrzésében és továbbadásában vállalt erős elkötelezettség. Motiváció a jó értelemben vett másság felmutatása a többségi nemzet fele. - A magyar kultúra iránti állandó igény, érdeklődés. - A közös alapértékek állandó keresése, amely a közösségi érzést is erősíti és nemzetmegtartó erővel bír. - A helyi szórványmagyar történelmi értékek felkutatása, megőrzése és közkinccsé tétele. Erdély történelmének legjelentősebb mozzanatai a szórványhoz kötődnek. - Intézményi sok lábon állás, az egyéni tapasztalok közkinccsé tétele. - Az EMKE eddig szerzett koordinációs tevékenységének a beépítése a hálózatépítő és fenntartó munkában. - A túlélésben szerzett kisebbségi rutin. A taktikai érzék kialakulása a többségi nemzettel való együttélésben. Kisebbségi képviseletben szerzett tapasztalatok az önkormányzatok különböző szintjén. - Multikulturális és interkulturális tapasztalatok.
V.2. Gyengeségek
- Viszonylag kevés intézmény rendelkezik a fenntartáshoz szükséges kellő szakmaisággal.
- Kevés és esetleges a pénzügyi támogatás. Néhol az alapműködéshez szükséges anyagi feltételek sincsenek meg.
- Anyagi támogatást csak az RMDSZ kisebbségi tanácsi alapjaitól és Magyarországtól várnak. Nincsenek kellő képen kialakulva a forrásteremtésnek más módozatai. - Nem egységes és végiggondolt a kommunikáció egyrészt a romániai magyarság fele, illetve az anyaország fele, a nyugati magyar diaszpóra fele még kevésbé. - Projektalapú gondolkodás hiánya. Hiányoznak a helyi hosszutávú stratégiák, amelyek hozzásegítenének hálózati közös tervek készítéséhez. - Sekélyesebb, csak érzelmeket keltő kulturális tevékenységek előnybe részesítése (látványosabb ezeknek a szervezése, hatékonysága nagy lehet, eredményessége annál gyengébb.) - Jelenleg a Magyar Házak jórészt még egymásról is keveset tudnak. A kommunikáció hiányában a tömbmagyar területek sem ismerik eléggé ezen intézmények munkáját. - Gyakori a zárványosodás jelensége, hiányzik a többségi nemzet fele való kellő nyitottság.
V.3. Lehetőségek
- Hálózatosodás megteremtése, fejlesztése. - Szakmaiság fejlesztése. - Közös képzések megszervezése. - Egységes kommunikáció megjelenése. - Egységes alapértékek, alapüzenetek megfogalmazása és közös képviselete. - Közös arculat kialakítása és felmutatása, az egység és egyediség összhangjának a megteremtésével. - Közös fellépés az anyagi alapok megteremtésében. - Az intézmények közötti kapcsolati tőke erősítése. A világhálón való közös megjelenés. - Közös tudásbázis megteremtése és kihasználása. V.4. Veszélyek - Kitettség a román és a magyar politikai élet széljárásainak. - Kitettség a szélsőségek megjelenésének (mind magyar, mind pedig román vonalon). - Romló gazdasági helyzet. - Értelmiség elvándorlása. - A közös érdekvédelem megszervezése, a koordináció hiánya. - A sekélyesebb magyar kulturális értékek terjedése. - Helytelen magyarországi megközelítés, a tömbmagyarság előnyben részesítése. - Új eszközök hiányában nem képesek megszólítani a fiatalokat.
Dáné Tibor Kálmán
A szöveg a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére készült, a kulturális autonómiát megalapozó szakpolitikai vitaindítók sorában.
Transindex.ro,

Szórványiroda Algyógyon
2013 elején változtatott székhelyet a Hunyad megyei Ifjúsági Keresztyén Egyesület, a HIKE. Az egyesület új székhelyén, Algyógyon ingyenesen használható épületet kapott, két másik magyar intézmény, az Algyógyi Keresztyén Ifjúsági Központ és a Református Parókia szomszédságában, itt jött létre a HIKE Szórványiroda.
A HIKÉ-sek célja volt létrehozni egy olyan irodát, melynek több funkciója is legyen: turisztikai információs pont, képzések, előadások, találkozók, táborok helyszíne, szálláshely az egyesület önkénteseinek és alkalmazottainak, munkalehetőség Hunyad megyei magyaroknak.
Takács Zoltán elnök szerint a projekt kezdeti stádiumban van, de hosszú távú terveik vannak, ugyanis a Szórványiroda ideális helyszín programok szervezéséhez és lebonyolításához, munkahelyeket tudnának biztosítani magyar fiataloknak, szállást felajánlani a besegítő önkénteseknek, és turisztikai információkkal, magyar nyelvű térképpel, könyvekkel tudnák ellátni a Hunyad megyébe látogató magyar turistákat.
A HIKÉ-sek álma, hogy a szórványiroda egy újabb magyar pont legyen, mely sokrétű tevékenységével segítse a Hunyad megyei magyarok életét, az ide látogatókkal pedig megismertesse a megye történelmi és természeti csodáit.
(hike)
Nyugati Jelen (Arad),

Szórványstratégia az erdélyi református egyházban
Lelki gondozás és nemzeti megmaradás
Hogyan lehetne leghatékonyabban szolgálni az erdélyi református szórványmagyarságot? A kérdés bonyolult, hiszen az erdélyi magyarság egyre nagyobb hányada szórványosodik el, itt a legjelentősebb a népességfogyás – minden felekezetnél –, s ebből kifolyólag ráadásul a beolvadás is számottevő.
Hogyan lehet leghatékonyabban megbirkózni a szórvány kihívásaival, mindenekelőtt a lelki gondozás és a nemzeti megmaradás ötvözésével? Erről folytattak háromnapos eszme- és tapasztalatcserét az erdélyi református egyházkerület vezetői és szórványban szolgáló lelkészei szeptember elején az algyógyi szórványközpontban.
Kötéltánc a hit és nyelv határán
A nyelv a szolgálat eszköze, nem fegyver, kapu, melyen betérve az ember Isten útjára lép, nem gát, amely elválasztja a szent Igétől, jegyezte meg dr. Tunyogi Lehel magyarfodorházi (Kolozs megye) lelkipásztor. A szórványban, sajnos, az sem ritka, hogy a gyülekezet egy része csak töri, vagy már egyáltalán nem érti a magyar nyelvet, derült ki a lelkészek beszámolóiból. Az Igét azonban hozzájuk is el kell juttatni, az Ige hirdetése a lelkész elsődleges feladata, szögezte le dr. Kató Béla püspök. Ugyanakkor a református egyház magyar nemzeti egyház, nemzeti megmaradásunk egyik tartópillére.
Az Igét románul is el lehet juttatni, de ezzel gyengül a nemzeti jellege, felhígul a gyülekezet. A magyar nyelv kizárólagos használatára való ragaszkodással viszont az a veszély áll fenn, hogy egyes hívek elpártolnak az egyháztól, olyanok is, akiket rugalmasabb hozzáállással meg lehetne nyerni, derült ki a lelkészek beszámolóiból. Sok fiatal – főleg a vegyes házasságokból származók – nem ismeri eléggé az anyanyelvét, román nyelvű kisegítés nélkül, csak magyarul aligha lenne képes felkészülni a konfirmálásra. Velük mi legyen?, hiszen amúgy is egyre kevesebb a fiatal, a lelkész hajthatatlan magyarkodása viszont lehet, hogy a román szülő ortodox vallása karjába (vagy az ateizmus felé) taszítja a kamaszt.
A nyelvhasználat roppant érzékeny kérdés. A református egyház mindenképpen kitart a magyar nyelv mellett, a templomi liturgia csakis magyarul zajlik, máskor viszont a helyzettől függően, óvatosan, a román nyelvet is használni lehet, javasolta Vetési László, a kolozsvári püspökség szórványfelelőse.
Holland, svájci vagy amerikai testvérgyülekezetek látogatásain bevett szokás, hogy a szertartás egy részét lefordítják hollandra, németre vagy angolra. A magyar–román kétnyelvűség viszont kényesebb kérdés. Ennek bevezetése visszatetsző a gyülekezet azon részének, amely megmaradt magyarnak és az egyházban látja nemzeti megmaradása egyik alapelemét. Ezért a kétnyelvűség bevezetése kizárt, szögezte le Vetési László. Amikor viszont temetésen a halott hozzátartozói sem értenek magyarul, akkor tiszteletből illik románul is megszólalni a szertartáson a magyar mellett. Ilyen esetekre jó előre fel kell készülni a kellemetlen román nyelvfordulatok elkerülése végett, ajánlotta dr. Szegedi László, az egyházmegye generális direktora. Olyan esetek is előfordultak az erdélyi szórványban, hogy a magyar gondnok román felesége áttért a református hitre, 30 éve minden vasárnap rendszeresen eljár a templomba, buzgóan részt vesz minden egyházi rendezvényen, önkéntes munkával is, csak éppen magyarul nem tud. Illetlenség lenne, ha ilyenkor kitartanának az egynyelvűség mellett.
Óvatos rugalmasság
A rugalmasság nem tiltott, de nem is ajánlott. Szórványban, tekintettel a gyülekezetek etnikai-nyelvi állapotára óvatosan, a helyi lelkész tapasztalata szerint kivételesen elfogadható kisegítőként, míg Kolozsvárott vagy Marosvásárhelyen szigorúan tilos, az egyszerűen nemzeti árulás lenne, szögezte le Vetési László. Roppant érzékeny, annyira érzékeny, hogy néha már vérzékeny, derült ki dr. Tunyogi lelkipásztor felszólalásából.
A zsidóság például az egyház révén tartotta meg évezredeken keresztül eredeti héber nyelvét, noha azt már Jézus születése előtt évszázadokkal feladta. A Megváltó idején a zsidóság már az arámi nyelvet beszélte, később a görög, ladinó és jiddis vette át a mindennap használatos nyelv szerepét. A vallásnak köszönhetően a rég óta elfelejtett héber mégsem hallt ki. Ez példaértékű kell hogy legyen, főleg, hogy a zsidóság majdnem kétezer évig szétszórtan élt a világban, miközben a magyar szórvány még nem egészen 100 éves, hangsúlyozta előadásában dr. Kozma Zsolt teológiai professzor.
Nyelvi rugalmasság nélkül azonban aligha lehet visszanyerni, vagy megtartani a beolvadó híveket. Főleg a vegyes házasságokból származókat, szórványban ugyanis egyre ritkább a tiszta magyar család, annál gyakoribb viszont a vegyes házasság.
Célpont a vegyes házasságokból származók
Úgyis is befellegzett a szórványnak. Vagy inkább mindenáron meg kell menteni? Mindkét szemlélettel találkozni az utóbbi években, noha kétségtelenül az utóbbi a helyes, vélekedett Takács Péter, Magyarország kolozsvári konzulja. Mindenekelőtt a vegyes házasságokból származó gyermekeket kell megszerezni a magyarság számára, tömeges elvesztésük jelentős érvágás lenne a szórvány és a nemzet számára. A református egyház – akárcsak a többi erdélyi magyar történelmi egyház – számára ez a fő cél, s ebben Magyarország támogatására számíthatnak. Nemzeti megmaradásunk tartópillérei a templom és az iskola, kulcsa pedig a magyar nyelv. Ne hagyjuk elveszni, az elvesztett területet sokkal nehezebb visszahódítani, mint megvédeni, hogy el ne essen, hangsúlyozta az erdélyi származású Barabás János, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Arra kérve az egybegyűlt lelkészeket, hogy népszerűsítsék gyülekezeteik körében a kettős állampolgárságot.
A magyar–román vegyes házasságokból született gyerekek meghódítása nem könnyű dolog kisebbségként, főleg a szórványban, de nem is lehetetlen. Számos példa van erre, még az algyógyi háromnapos eszmecserén résztvevő református lelkészek között is.
Végvárak megerősítése
Dr. Kató Béla püspök szerint a végvárak megerősítése kiemelt cél az erdélyi református egyházkerület – és a nemzet – számára, jóllehet korántsem egyszerű kérdés. A szórványba olyan lelkészeket kell kiküldeni, akik vállalják a kihívással járó nehézségeket és hosszú távra terveznek. Gyakori váltakozásuk nem megoldás, azáltal nem lehet tartósan építeni, hangsúlyozta Kántor Csaba püspök-helyettes. A szórványban sokkal nagyobbak a kihívások, mint tömbvidéken, itt az Igehirdetésen kívül iskolát kell menteni, közösséget összetartani, kulturális programokat szervezni stb., vagyis olyan nemzetmentő feladatok vannak, melyeket tömbvidéken a civilszervezetek és a helyi hatóságok végeznek el. Ennek ellenére a szórványba nem mindig a legjobb lelkipásztorokat helyezték ki, ismerte el Vetési László.
Ezen azonban jelentősen javítottak az utóbbi években, Magyarország támogatásának köszönhetően az önfenntartásra képtelen kis szórványgyülekezetek lelkészei számára az anyagi megélhetés problémái megoldódtak, s az egyház is egyre inkább olyan lelkészeket küld a szórványba, akik küldetésnek tekintik szolgálatukat. A jelképes „vérátömlesztéssel” nemcsak a szórvány ügye halad tömbvidéki lelkészek kihelyezésével, hanem a tömbvidék is tudomást szerez a szórvány gondjairól, s ezáltal megerősödnek az erdélyi magyar–magyar kapcsolatok. E téren az egyház is tanulhat a politikumtól, a Szórvány–Székelyföld program példaértékű, jegyezte meg Szegedi László generális direktor.
Noha kétségtelenül nehéz, a szórvány helyzete nem reménytelen. Néha onnan is jön segítség, ahonnan nem gondolták volna: a gazdasági válságtól. A szocialista ipar hanyatlása nyomán sokan – főleg idősebbek – visszaköltöztek szülőfalvaikba, az utóbbi évek kivándorlása pedig jóformán megszűnt. Sőt, olyan is van, hogy a rendkívül erős gazdasági hanyatlás nyomán hazatérnek Spanyolországból a 10-15 évvel korábban kivándoroltak, amint több szórványtelepülés lelkésze jelezte. Ott született gyerekeik legjobb esetben csak törik a magyart, idehaza viszont magyar iskolába járnak, hiszen románul egyáltalán nem tudnak, spanyol oktatás pedig nincs.
Sok, nagyon sok a borús jel, mégis van reménykeltő fejlemény is. Az Algyógyon összegyűlt számos – főleg fiatal – lelkipásztor és lelkész asszony körében nemcsak pesszimizmussal, hanem optimizmussal is találkozni.
Chirmiciu András, Nyugati Jelen (Arad)

Vérnyomok között, csatazajban
Hogyan lehet a szórványban hosszútávon megtartani a református lelkipásztori állásokat, fenntartani a gyülekezeteket? Szórványokat és missziós egyházközségeket gondozó lelkipásztorok tárgyaltak Algyógyon a témáról, amelyben az Erdélyi Református Egyházkerület vezetősége is program kidolgozására készül.
A szórványlelkész-találkozó hagyományai immár több mint húsz évre nyúlnak vissza: 1993-tól 2005-ig évente találkoztak a lelkipásztorok. Támogatás hiányában 2013-ig szünetelt a folyamat, a tavalyi találkozó sikerességén felbuzdulva viszont Erdélyből és Moldvából idén már több mint hatvan lelkipásztor gyűlt össze Algyógyon. Kiértékelték az elmúlt év eseményeit, munkáját, megosztották egymással a gondokat, megbeszélték az elvárásokat.
Az Erdélyi Református Egyházkerület vezetőinek beszámolójában Kató Béla püspök ismertette a kerület szórványlelkészeket is érintő döntéseit. „Fontos, hogy biztosítva legyen a lelkipásztorok anyagi biztonsága, különben hamar otthagyják a gyülekezetet. Ahol lehet, meg kell tartani a lelkészi állást, de tudni kell, hogy az egyházkerület nem a lelkipásztort akarja eltartani, hanem a gyülekezetet akarja megerősíteni, hogy képes legyen a lelkipásztorát eltartani” – fogalmazott a püspök.
Hogy mit jelent ez? Kató Béla szerint azt, hogy nem a lelkipásztornak kell segítséget nyújtani, az egyház nem a lelkész családját akarja eltartani, a lelkipásztorok ugyanis képzettségüknél fogva máshol is szerezhetnének állást. A gyülekezetet kell segíteni a megerősödésben, hogy képes legyen fenntartói járulékot fizetni, kigazdálkodni a lelkipásztori állás fenntarthatóságát biztosító pénzt. „Kiszámoltuk: ha egy közösség nem tud évente legalább 8000 eurónyi összeget befizetni, veszélybe kerül a lelkészi állás. Persze vannak olyan kicsi gyülekezetek is, ahol ingatlanok bérbeadásából, egyéb jövedelmi forrásokból sikerül előteremteni a szükséges pénzt” – magyarázza a püspök. Ha nincs meg az említett összeg, ki kell egészíteni. Úgy tűnik, a magyarországi kormánnyal sikerült megértetni: ha az utolsó magyar adminisztrátor is kivonul egy településről, a közösség menthetetlenül a pusztulásba tart. A püspök által vázolt tervek szerint a magyar állami támogatást pályázati formában osztják el, a támogatásnak ugyanis vannak teljesítendő kritériumai.
Más helyzet, ha egy gyülekezetből elfogynak az emberek. Ezért az egyházkerület vezetősége a gyülekezeti központokat szeretné megerősíteni – a parókia felújításával, szolgálati autó biztosításával –, ahonnan a lelkipásztor öt-hat, akár tíz kisebb szórványba is el tud járni.
Felvetésünkre, miszerint nem kínálkozik-e megoldásként hogy a nagyobb, tehetősebb gyülekezetek felvállalják a kisebbek gondjait, segítsék őket nemcsak imádságban, de anyagilag is, Kató Béla kijelentette: ahogy a társadalomban sem, úgy az egyházban sem működik a javak egyenlő elosztásának elve. Léteznek ugyan Erdélyben hasonló jellegű, esetenként példaértékű kezdeményezések, kényszeríteni azonban nem lehet senkit sem. És ez a fajta emberi szolidaritás egyre kevésbé működik.
 Zsúfolt imaház vagy üres templom?
Kétségbevonhatatlan tény, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület híveinek lélekszáma drasztikusan csökken. Míg Szász Domokos püspöksége idején, az 1800-as évek utolsó tizedében készült jelentések arról szóltak, hogy évente hatezerrel nőtt a lélekszám, addig az elmúlt években az erdélyi püspökök ennek az ellenkezőjéről számolhattak be a gyűléseken. „Hiába harcolunk sokszor az ingatlanjainkért, ha nem tudjuk élettel megtölteni azokat. A legutolsó kicsi imaház, amely megtelik, sokkal értékesebb számomra, mint az őraljaboldogfalvi templom, amely már régóta üresen áll. Őraljaboldogfalván már nincsenek magyarok. A lélekszámcsökkenés az egyház legnagyobb gondja. Ha nincs ember, nincs közösség sem” – állítja Kató Béla.
Márpedig ez elsősorban nem pénz kérdése. Ezért jó, hogy az átlaghoz képest Erdélyben a református lelkipásztoroknak van a legtöbb gyermekük. Így amikor a nagycsaládról beszélnek, saját életükkel állíthatnak példát. Ez azonban nem elegendő: rengeteget kell foglalkozni a fiatalokkal, beszélni, megértetni velük az élet értelmét, célját, megismertetni velük a keresztyén értékrendet, a nagycsalád boldogságának titkát. Mindezeket pedig nemcsak az igehirdetés révén, sokkal inkább a velük való állandó foglakozások, táborozások során.
 Ifjak: jönnek, mennek, maradnak
Az algyógyihoz hasonló találkozók során elsősorban egymás beszámolóit hallgatják meg a jelenlevők, eszme- és tapasztalatcsere folyik, újabb ás újabb ötletek bukkannak fel. Beszélgetések zajlanak, hogy melyik gyülekezetben mit kell tenni annak érdekében, hogy jobban menjen a munka. „Egész napot szántunk arra, hogy mindenki elmondhassa panaszát, amelyet az egyházkerületi vezetők természetesen meghallgattak. Az együttlétek alkalmával előadásokra is sor kerül. Nem dogmatikai jellegű fejtegetések, hanem a szolgálati munkával kapcsolatos előadások, ezekre a szórványban levők egyszerűen ki vannak éhezve” – magyarázza Vetési László szórványügyi előadó, a találkozók ötletgazdája. Úgy tartja, 15-20 évvel ezelőtt sokkal nehezebb volt a helyzet, mint most, a lakhatási és életkörülmények ugyanis ma már lényegesen jobbak, a szolgálati autókkal, az egyre modernebb kommunikációs technikával egyszerűbb a kapcsolattartás.
Pozitív diszkrimináció
„Korábban nyolc éven át a mezőségi Melegföldváron és Feketelakon szolgáltam, de csak most van lehetőségem részt venni az algyógyi találkozón” – meséli Barticel Kiss Krisztián, a maroshévízi gyülekezet lelkipásztora. Szerinte több szempontból is hasznos ez a találkozó, éjszakába nyúlóan beszélgettek a „hasonló cipőben járó szórványkollégákkal”, problémákra kerestek közös megoldásokat. Maroshévízhez tíz kisebb szórvány tartozik, egy részük ortodox tömbben, másik része katolikus vidéken él. A két legközelebbi kollégához, Ratosnyára és Gyergyószentmiklósra rengeteget kell utazni, a helyettesítés kérdése ugyanis nem volt megoldott. Az algyógyi beszélgetések során körvonalazódott, hogy az esperesi segédlelkész tudna bizonyos esetekben segíteni. „Most úgy érzem, nem vagyunk magunkra hagyva, pozitív hozzáállást tapasztaltam az egyház vezetősége részéről. Feltöltekezve jöttem el Algyógyról” – mondja Barticel Kiss Krisztián. „Mintha pozitív diszkriminációban részesültünk volna” – teszi hozzá mosolyogva.
Vetési szerint a szórványban nagy problémát okoz a lelkipásztor családtagjainak sorsa: a feleségnek nincs munkahelye, a gyerekeket nem lehet magyar iskolába íratni. Ezért aztán nagy volt a mozgás e területen, akadt rá példa, hogy fél év alatt három lelkipásztor is váltotta egymást egy missziós gyülekezetben. Uzdiszentpéteren 20 év alatt 32 lelkipásztor szolgált, Bákóban valamivel jobb a helyzet: ott az elmúlt 40 évben 17 pap fordult meg. A gyülekezetekben többnyire elvárják, hogy a papnak legyen tapasztalata, de a fiatalnak is örülnek, aki nagy lendülettel veti bele magát a munkába. Sok helyen tapasztalható, hogy ha egy fiatalabb lelkész több időt marad egy gyülekezetben, ott nagyobb a pezsgés: bibliaórákat tart, gyülekezeti találkozókat szervez, foglalkozik a fiatalokkal, kirándulni viszi őket, amire az idősebb korosztály már ritkábban vállalkozik. Elgondolkodtató viszont, hogy sok esetben olyanok kerülnek gyülekezetbe, akik a vegyes vidékeken nem tudnak vagy egyenesen nem akarnak elmondani néhány szót románul is – például temetés alkalmával.
A céltalanság magányossága
További problémát jelent a lelkipásztorok hiányos felkészültsége a szórványmunkára. Megszokott életterükből kiszakadva, speciális kihívások elé kerülve sokan kiégnek, leépülnek, elmagányosodnak. Az idősebbeknél ez sok esetben alkoholizmushoz vezetett, a fiataloknál inkább a számítógépfüggéshez. „Ez a lelkészi kategória nagyon leterhelt életformát folytat, hiszen a szórvány nagy csatatér, ahol vérnyomok látszanak, csatazaj hallatszik” – fogalmaz Vetési. A lelkipásztoroknak tisztában kell lenniük saját, illetve az intézményes távlati és közelebbi céljaikkal, saját mindennapi programjukkal. Úgy nem lehet szórványban szolgálni, mondja Vetési, hogy az ember sodródik az árral, és csak a holnapot nézi. „Nem csak szólam szintjén kell hinni és vallani, hogy azon a helyen Jézus Krisztus jó vitéze vagyok. Stratégiát kell kidolgozni minden területen, az a regenerálódásban is segít. Például az oktatás területén: van-e iskola, kell-e iskolabusz, hova mennek a gyerekek továbbtanulni, tudok-e segíteni a tanítónőnek pályázni az ingázásra, és hasonlók” – sorolja szórványügyi előadó.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ami a történelem könyvekből kimaradt: a nagyenyedi magyarok kiirtása
Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt, amikor a város leégett, és több mint 800 ember halt meg, amikor román “népfelkelők” lerohanták a várost.
Mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet követeltek és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek.
Az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.
Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak
Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.
A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe.
A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében.
Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba.
Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be.
A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára. Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk ekövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár.
Emlékezzünk a 160 éve meggyilkolt 800 nagyenyedi magyarra1848. szeptember 29-én, a pákozdi győztes csatával világossá vált a bécsi kormányzat számára, hogy nem számolhat a magyar szabadságharc azonnali elfojtásával. Az osztrák kormányzat a szerbek és románok fellázításával próbálta a magyarokat többfrontos háborúra kényszeríteni.
Egy erdélyi román ügyvéd, Avram Lancu vezetésével 1848 októberében megfélemlítő hadjárat indult az Erdélyi-szigethegység környékén található magyar települések ellen.
Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás. A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.
Bem erdélyi hadjáratát követően, miután sikerült 1849 márciusára a császáriak csapatait Erdélyből kiűzni, a magyar hadvezetés viszonylag kis létszámú haderő átcsoportosításával a románok vérengzéseinek gátat tudott szabni.
A vérengzések egyik különösen borzalmas csúcspontja az 1849. január 8-i nagyenyedi népirtás volt.
A várost az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román felkelők támadták meg. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a huszonnégy fokos dermesztő hidegben.
A Kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ahol, bokroktól takarva, csak a dátumra és az áldozatok számára emlékeztető tábla áll. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik “dicső tetteiket”. További vérengzések.Az első mészárlásra 1848 október 19-én került sor, Kisenyeden.
Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.
Október 23.-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.
Október 28.-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
Október 29.-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.
Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben. Következzen egy lista az 1848-49-ben a román ‘felkelők’ által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:
Dátum – Település – Magyar áldozatok száma 1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140 1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család 1848. október Asszonynépe (Asinip) ? 1848. október Boklya (Bochia) 30 1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73 1848. október Bugyfalva (Budesti) ? 1848. október Csáklya (Cetea) ? 1848. október Forrószeg (Forosig) ? 1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind 1848. október Zám (Zam) ? 1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400 1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött 1848. október Sárd (Sard) környéke 300 1848. október Algyógy (Geoagiu) 85 1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar 1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200 1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800 1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?) 1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90 1848 december 9. Köpec 51 1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Alsócsernáton (Cernat)?, Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ? Gerendkeresztúr (Grindeni) 200 1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu 1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60 1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ? 1848. október Naszód (Nasaud) ? 1848. október Borbánd (Baraban?) ? 1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család 1848. október Radnót (Iernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága 1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000 1849. május Bucsesd (Buces) 200 Szerző : József Álmos
szekelyfold.ma

Nemzeti hős a tömeggyilkos
Crin Antonescu és Theodor Athanasiu kezdeményezésére a képviselőház szerdán elfogadta azt a törvénytervezetet, mely révén nemzeti hősnek nyilvánítják Avram Iancut, „aki elkötelezve magát a román nép mellett, életét annak előrehaladása érdekében feláldozta”.
A tervezetet 320 képviselő támogatta voksával, négy ellenszavazatot és tíz tartózkodást is jegyeztek.
A kezdeményezők szerint Avram Iancu „az erdélyi románság legnagyobb hőse, akinek rendkívüli érdeme a nemzeti identitás és jogok érvényre juttatása az ősi területen”.
Az RMDSZ honatyái tartózkodtak a szavazáson.
Erdélyi vérengzések (1848-49)
Az erdélyi vérengzés néven elhíresült magyarellenes támadások 1848. október 19. és 1849 januárja között zajlottak. A Magyarország és Erdély uniója ellen fellázadt császárhű románok a pogrom ideje alatt 7500–8500 magyart mészároltak le, ezzel megváltoztatva Dél-Erdély etnikai összetételét.
Előzmények
Az 1848-ban Kolozsvárott összehívott országgyűlés kimondta Erdély unióját Magyarországgal. Ezen az országgyűlésen viszont a magyar képviselők voltak többségben, a románok és az szászok csak kis számban voltak jelen, így az említett két nép nem fogadta el az országgyűlési határozatot. A románok 1848. május 15. és 17. között nemzetgyűlést tartottak Balázsfalván, ahol kijelentették, hogy szembeszállnak a magyarokkal. Nemsokára hadsereget szerveztek, amelynek fővezére Avram Iancu lett. A felkelő románok elárasztották egész Alsófehér vármegyét, Torda-Aranyos vármegyét és Kis-Küküllő vármegye egy részét. Az Erdélyi-szigethegységben, Mócvidéken ütötték fel főhadiszállásukat.
A vérengzések
– Az első mészárlásra 1848. október 14-én került sor, Kisenyeden. Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
– Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
– Szintén októberben a Bél település melletti Boklyán 30 magyart gyilkoltak le.
– Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
– Balázsfalván és környékén 400 magyart mészároltak le.
– Szintén legyilkolták Mikeszásza teljes magyar lakosságát.
– Zalatna bányavárost felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepű határában lemészárolták. 700 magyar esett itt áldozatul.
– Október 23-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200 volt.
– Október 28-ról 29-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
– Október 29-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg. Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
– Algyógyon 85 magyart gyilkoltak meg.
– Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest fogdostak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
– A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben.
– A leginkább elhíresült pusztítás 1849. január 8-ról 9-re virradó éjjel történt. Ezen az éjjelen Axente Sever és Prodan Simion ortodox pópák vezetésével felkelők rohanták meg a Nagyenyedet, megközelítőleg 1000 embert mészároltak le, a híres kollégiumot pedig elpusztították.
– 1849. május 8-án a román felkelők felégették Verespatakot, a magyar lakosságot pedig lemészárolták.
– Május 9-én, egy rövid ostromot követően Abrudbányán mészároltak le megközelítőleg 1000 magyart.
– Ugyanezen a napon Bucsesden további 200 magyart öltek meg.
– Május 17-én az Abrudbányára visszatérő lakosok közül meggyilkoltak legkevesebb 182 embert.
Következményei
A mészárlások következtében Dél-Erdély etnikai összetétele nagymértékben megváltozott a románok javára. A mészárlások elkövetői nem kaptak büntetést, nyugodt körülmények között élhették le hátralevő életüket, sőt településeket neveztek el róluk szülőhazájukban, szobrokat emeltek nekik, többek között Nagyenyed városában is. A lemészárolt magyaroknak azonban sok helyen még emléket sem állítottak. Nagyenyeden egy táblát helyeztek el, amelyre felvésték a pogrom dátumát. Az egyetlen igazi emlékmű Ompolygyepű és Zalatna között található, egy 10 méter magas obeliszk „PAX” felirattal, mely az itt kivégzett zalatnai polgároknak állít emléket.
szekelyföld.ma/hirek

Kolozsvár, 1885: „ezer meg ezer emberből álló élő sorfal”
A dualizmus korának legnagyobb magyar egyesületéhez, az EMKE-hez Erdély s részben Magyarország társadalma is kapcsolódott valamilyen szállal, a cselédektől a főurakig, politikusoktól művészekig és értelmiségiekig, tisztviselőktől iparosokig, óvodásoktól egyetemi tanárokig. Erős társadalmi mozgósító ereje volt, sikeres kulturális és gazdasági „akcióival”, intézményépítéssel, segéllyel befogta az elkülönülő kulturális és társadalmi csoportokat – magyarázta Bartha Katalin Ágnes, a Szabédi Emlékház vezetője pénteken a Társadalmi szerepvállalás és részvétel a 19. század végén: az EMKE indulása című jubileumi kiállítás megnyitóján a Györkös-házban.
Az egyesület szerepvállalásának vonatkozásában kitért a nép- és cselédkönyvtárak, kisdedóvók, iskolák, olvasókörök, daloskörök, műkedvelő csoportosulások létesítésére és ösztönzésére, különböző társadalmi események szervezésére – színháztól irodalomig, klasszikus koncerttől az erőművészetig és nemzeti ünnepekig –, ipari kiállítások lebonyolítására és a mindennapi fogyasztói kultúra befolyásolására. A különböző tevékenységekben való részvételt az egyesület szervezeti felépítése biztosította Erdélyben és részben Magyarországon: átfogó fiókválasztmányaival, számos szervezet működtetésével „tudták elérni, hogy céljaikat lokálisan is képviselték, Szilágysomlyótól Andrásfalváig, Budapesttől Triesztig, Kolozsvártól Petrozsényig és Bukarestig”.
Ebbe a sokrétű vállalkozásba nyújt betekintést a Bartha Katalin Ágnes összeállította kiállítás, korabeli írásos és képi dokumentumok, tárgyak révén megelevenítve az EMKE kezdeti időszakát, mobilizáló erejét, társadalmi támogatottságát. A molinókat nézegetve egyre inkább megbizonyosodhatunk arról, hogy az 1885-ös alakulástól a század végéig számos politikus, művész, művelődés- és művészetpártoló sorakozott fel az egyesület mögé, illetve azonosult az EMKE célkitűzéseivel az Európa-szerte uralkodó egységesítő-nemzetiesítő program korabeli szellemében. Igazolják ezt a korai filléres adományok és Kun Kocsárd gróf fejedelmi alapítványának dokumentumai, korabeli rangos és kevésbé ismert előadóművészek, műalkotások és művek EMKE-s kapcsolódásai, az egyesületi működést lehetővé tevő szereplők tevékenységi dokumentumai. Emellett az EMKE-nek az erdélyi oktatásügyben és gazdaságban betöltött korabeli szerepébe is bepillanthatunk.
Bartha Katalin Ágnes elárulta: párhuzamosan több közgyűjteményben kutatott, főként a Román Országos Levéltár Kolozs megyei fiókjában, ahol több évnyi várakozás után végre engedélyt kaptak az EMKE 1892-ig tartó időszakát felölelő anyag vizsgálatára. További munkára sarkallta aztán ez az impozáns olvasnivaló: fotótárakat, családi gyűjteményeket, az EMKE gazdag kiadói termését, periodikákat tekintett át, hogy az írásos dokumentumokat képileg is kiegészítse, ezáltal érdekesebbé, „fogyaszthatóbbá” tegye a nagyközönség számára.
– Felmerült, hogy korlátozott térben egyáltalán milyen mélységig lehet megmutatni bizonyos témát, életutat. A kutatás során például kíváncsi lettem, mi indíthatta arra a 86 éves grófot, Kun Kocsárdot, hogy gyakorlatilag teljes vagyonát az EMKE-re hagyja. Számos érdekesség derült ki vele kapcsolatban, az eddigi portrékból hiányzó dolgok. Ezeket most nem lehetett megmutatni, akkor egészen más kiállítást kellett volna szervezni – részletezte Bartha Katalin Ágnes, aki Algyógyon és Szászvárosban is megfordult ennek kapcsán az elmúlt időszakban.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Két ősrégi magyar víznév
A havaselvi hajdani Săcuieni megye helynévanyagából 
Săcuieni (másképpen Săcueni, Secuieni vagy Saac) egyike volt a középkori Havasalföld 17 megyéjének, Constantin C. Giurescu szerint „nevét a Székelyföldről érkező vegyes, román és magyar lakosságtól kapta. A betelepedés feltehetőleg a teuton lovagok idejében kezdődött (1211–1225). Itt vezetett a Teleajen völgyében az út, amely a kereskedelmi kapcsolatot jelentette Brassó felé”. Neve mindenképp a székelyekre utal, lefordítva körülbelül ‘székelyieket’ jelent.
 Săcuieni megye magyar eredetű helyneveivel egyedül Mikecs László foglalkozott behatóbban, ő ezek alapján a 12. századra tette a magyarok betelepedését. Az általa összeállított térképen nagy mennyiségű helynév szerepel, ennek ellenére mégsem mondhatjuk, hogy akár csak a román helynévkutatás által magyarnak elismert helynevekkel is kimerítően foglalkozna. Az alábbiakban két víznevet vizsgálok, az egyiknél a román kutatók felvetették a magyar eredetét. Mikecs Lászlónál mindkettő említése hiányzik.
Székely nyomok Prahova megyében
Nicolae Iorga életműve kimeríthetetlen tárháza az óromániai magyarság történetének, a történész meglepő affinitással jegyzi fel a moldvai és havasalföldi magyar nyomokat. Ebbe talán az is belejátszott, hogy 1908-ban Vălenii de Munte-ba költözött, abba a helységbe, amely hosszú időn keresztül a történeti Săcuieni megye székhelye volt – figyelmét pedig felkelthették a folyton előbukkanó székely nyomok.
Az 1939-ben megjelent, România cum era până la 1918 c. kötetében jegyzi meg, hogy a Prahova megyei Homorâciu település neve a homor tővel van kapcsolatban, ugyanúgy, mint az erdélyi Homoród – a homor jelentését a muscel szóval magyarázza, ami a hegyek lábánál fekvő magasabb dombot, dombsorozatot jelent, a hangalakot pedig valamiképpen a holm (halom) szóval hozza kapcsolatba. Ez a megoldás hasonlít, sőt jobb Kiss Lajosnak az erdélyi Homoród helynevekről nyújtott magyarázatánál, Kiss ugyanis azt mondja, a magyar homorú szó -d képzős változatáról van szó, ami a folyómeder alakjával áll kapcsolatban. Hogy miként lehet a meder „homorú”, azt nemigen tudom elképzelni, azt viszont igen, hogy a folyó mentén a dombok ökörhúgyszerűen váltakoznak, tűnnek fel, mint ahogy Iorga mondja.
A homor, humor tövű magyar és román helynevek a másik elmélet szerint a m. hamar ‘sebes’ szóból jönnek, így magyarázza például Nicolae Drăganu és Iorgu Iordan is (akik egyik példaként épp a Homorâciu-t hozzák fel). Dragoş Moldovanu hívja fel a figyelmet arra, hogy a román nyelvben található homor, humor, amar tövű toponímák (pl. Amaradia, Humor, Homorod, Homorog, Harmadia) mind víznevek, és minden esetben a magyar hamar ‘sebes’ szóra mennek vissza. Sem a román személynévből való, sem bármilyen szláv etimológia nem lehetséges, állapítja meg. Ugyanakkor alaptalannak tartja akár a Homoród folyónév esetében is a magyar homorú melléknévből való származtatást.
Homorâciu: Hamarügy (Hamar-patak)
Most pedig nézzük, mit tudunk a faluról. Homorâciu Prahova megye északi részén, a Kárpátok lábainál fekszik, a Teleajen folyó vízgyűjtő medencéjében, az Erdélyt Havasalfölddel összekötő régi kereskedelmi és hadiút mentén. Közigazgatásilag ma Izvoarele községhez tartozik, a falu északi határában folyik a 22 km hosszú Crasna, a Teleajen jobb oldali mellékfolyója. Először is meg kell állapítanunk, hogy a falu területén nincs Homorâciu nevű patak.
Iorga, aki nagy természetjáró volt, szép leírását adja a falunak és környékének, ebben van egy nagyon érdekes rész, ami miatt mégsem adhatjuk fel teljesen a víznévi eredeztetést. Ebben leírja Homorâciu-ból az utat felfelé a Crasna-patak mentén Izvoarele faluba, amely szerint a patak széles mederben van ugyan, ám az óriási kövek közt vékony erekben és áradáskor gyors folyással tud utat törni magának. Úgyhogy éppenséggel elképzelhető az is, hogy a patakot vagy annak egy részét hamar, sebes pataknak is nevezhették valamikor, és ennek nevét őrzi meg a falu.
Ezek után meg kell magyaráznunk, pontosan hogyan is történhetett a mai román hangalak kialakulása. A valamivel való ellátottságot jelző korai helynévképzőink közé tartozik a -gy, ennek mai modern megfelelője az -s képző, így azt a területet, amit ma Nyárasnak, Nyárfásnak mondanánk, régen nevezhették Nyárágynak. Egyesek szerint talán legkorábbi ilyen képzőnk, a -gy a rég kihalt ügy, így, üd, id (patak, folyó) szavunkból képződött elvonás (pl. a háromszéki Feketeügy folyó neve). A magyar -gy képzővel alakult helynevek románba való átvételekor fellépő szabályt Nicolae Drăganu fogalmazza meg: a magyar 
-gy(i)-ből román -giu lesz (pl. Szilágy > Sălagiu, Gyógy, Gyiód > Geoagiu, Nyirágy > Miragiu, Bükkögy>Bichigiu), -gea (ejtsd dzsja) lesz. 
Ugyanakkor a románban belső fejleményként, ha nem is túl gyakori, de megtalálható a -giu > -ciu, lásd például az Agârbiciu erdélyi helynevekben, melynek a hangfejlődése így nézhetett ki: magyar Egerbegy ‘begy formájú, égerfával benőtt domb’ (Aranyosegerbegy, Szászegerbegy, Egerbegy – Magyarkapushoz tartozó falu –) > román Agârbigiu > román Agârbiciu. A legegyszerűbb megoldást a hamar + ügy (patak, folyóvíz) összetétel jelenti, ebből jön a román  Homorâciu (Homorügy > Homorâgiu > Homorâciu), a magyar ü hangot legtermészetesebben a román î, â (torokban képzett ü) adja vissza.
Sibiciu: Szépügy
Szintén a történeti Săcuieni megyében, már a mai Buzău megyében, Homorâciutól műúton 50, légvonalban 25 km-re található Sibiciu falu, valamint a rajta átfolyó hasonnevű patak (a Bodza/Buzău mellékvize). A falu első írásos említése 1506. szeptember 16-áról való, ekkor Radu cel Mare vajda megerősíti Bratult és testvéreit „Sibiceu” bizonyos határrészeiben. 1515. április 13-án egy adománylevélben említik „Sibiceu” határát stb. A falu számos korai említése azt mutatja, hogy ősrégi településről van szó. Ne feledjük, az első fennmaradt havasalföldi kancelláriai dokumentum csupán 1374-ből való, emiatt pedig úgy tartják, az 1500-as években említett települések mindenképp jóval megelőzik az államalapítást.
A helynév eredetére vonatkozóan nemigen vannak elméletek, illetve ami van, az egyáltalán nem meggyőző: a Szeben helynévvel hozzák kapcsolatba, mondván, hogy biztosan onnan elszármazott emberek alapíthatták. Ezzel az elgondolással nincs mit különösebben foglalkozni, mivel hangtani képtelenség, hogy az n-ből vagy u-ból (vö. román Sibiu) ci (ejtsd: cs) legyen, és egyébként is, a szebeni eredetre utaló helynév a Sibieni lenne.
A Homorâciu analógiájára azonnal rekonstruálható egy magyar Szibigy, Szibügy forma, amelynek a végződése vagy a -gy képző, vagy az ügy ‘patak’ szavunk. Ám vajon miből jöhet a Szib? Nos, ehhez pár erdélyi helynevet kell figyelembe vennünk: m. Széples > r. Ţibleş, m. Szépnyír > r. Sigmir, m. Berettyószéplak > r. Suplacu de Barcău, m. Széphely > r. Jebel.
A fenti hangváltozások annyira különlegeseknek tűnnek, hogy ember legyen a talpán, aki okleveles említések és magyar lakosság hiányában ki tudná következtetni a román név eredetét – nekünk viszont azt mutatják, hogy a magyar szép szó a román Sibiciu sib elemében maradt meg.
Legkésőbb 10–11. századi névadás
Kiss Lajos a háromszéki Feketeügy folyó nevéről szólva elmondja, hogy a 13. században már rég nem él az ügy szavunk, úgyhogy azelőtti névadásról lehet szó, akár a 10–11. századból. Az ügy szót tartalmazó két Săcuieni megyei helynév ilyen korai datálása látszólag súlyos kronológiai problémát vet fel, ugyanis Mikecs és a román kutatók is úgy tartják, hogy Săcuieni megye a nevét a székelyföldi kivándorlóktól kapta, ergo a név semmiképp sem jöhet korábbról, mint a 13. századból. Na de mi van, ha premisszánk hamis? Mi van, ha – éppen fordítva – nem Székelyföldről költöznek be ide a székelyek, hanem éppen erről a területről (is) Székelyföldre?
A Csíki székely krónika szerint a hegy túloldaláról jöttünk be Erdélybe, Szent László korában
Emlékezzünk csak az eddig – mint bizonyítom: jogtalanul – hamisnak tartott Csíki székely krónikára, amely azt mondja, hogy a székelyek a magyar honfoglalást megelőzően és még utána is Dacia Alpestrisben, vagyis Havasalföldön és Moldvának a Szeretig tartó részén éltek. Ha ez így volt, akkor ottlétüknek bizonyosan helynévi nyomai is maradtak...
Ezek után meg merem említeni azt is, hogy bizony Homorâciu nevű hegyi patak nemcsak a hajdani Săcuieni megyében található, hanem a Kárpátok havasalföldi részén délebbre is, Dâmbovița megyében, Runcu falunál (a Ialomicioara patakba ömlik) – ennek neve pedig szintén a magyar Hamarügyből jöhet.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hétszáz lakóházba hatolt be a víz
Folyamatban a kárfelmérés
Hunyad megyében tegnap még 70 tűzoltó dolgozott a múlt heti esőzések során elázott intézmények, lakóházak, gazdaságok helyreállításán, illetve a földcsuszamlások elhárításán. Közben elkezdődött a kárfelmérés a megyében. – Az eddigi összesítés alapján elmondható, hogy június 6. és 20. között 91 Hunyad megyei településen pusztított a vihar, jégeső és felhőszakadás. Ezek nyomán 300 személyt kellett kitelepíteni otthonából és több mint 700 gazdaságot, lakóházat öntött el az ár. A megyében több közintézmény, iskola- és kórházépület is komoly kárt szenvedett. Az anyagi károk felmérése még tart, az érintett önkormányzatoknak 10 nap áll rendelkezésükre összeírni a szélsőséges időjárás okozta kárt. A statisztikákat továbbítjuk a kormánynak – közölte tegnap Fabius Kiszely alprefektus.
A megyében azonban egyelőre még javában folyik a kármentés. Petrozsényban, Petrillán, Alpestesen, Brádon, Csernakeresztúron még szerdán is teljes gőzzel működtek a vízszivattyúk. Az országos Katasztrófavédelmi Felügyelőség a hét elején egy 170 lóerős motorral ellátott vízpumpát utalt ki Hunyad megyébe, mellyel percenként 13 ezer liternyi vizet lehet kiszivattyúzni, akár 8 méter mélységből is. – A szivattyúnak nagy hasznát vesszük a napokban a Zsil völgyében, ahol több mint 200 lakóházat öntött el a víz – közölte tegnap Viorel Demean, megyei ISU-parancsnok.
A felhőszakadások keservesen érintették a mezőgazdaságban dolgozókat is. – A kárfelmérés itt is folyamatban van, de Déva, Vajdahunyad, Csernakeresztúr, Alpestes, Marossolymos, Algyógy határában 80-90%-os kárral kell számolni, főleg az aratásra érett gabona terén. A jégeső számos településen tette tönkre a gyümölcsfákat, különösen a meggy-, sárgabarack- és almatermést tizedelve meg – nyilatkozta Doinel Găină mezőgazdasági igazgató. Elmondása szerint a gazdálkodók részéről folyamatosan érkeznek a bejelentések az esőzés okozta károkról. Legtöbben a földeken álló víz miatt vannak kétségbeesve, mert egyszerűen nem tudnak behajtani az aratógépekkel. A megyei mezőgazdasági igazgató szerint az országos szinten összesített kárfelmérést követően a kormány kárpótlást fog kiutalni az érintetteknek.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)