A 75 esztendős Hunyadi László szobrászművész Szent Istvánt, Márton Áront, Apor Vilmost, Orbán Balázst, Petőfi Sándort, Tamási Áront, de a második világháború áldozatainak emlékszobrát is megalkotta már. Első Petőfi-szobrát tizennégy esztendős korában készítette, Sütő András emlékezett meg róla egyik írásában. Ez megjelent Hunyadi László művészetéről szóló reprezentatív album bevezetőjeként Magyarországon, 2006-ban. Apor Vilmos Segesvár szülötte. A szobor elkészítésére a segesvári plébános kérte fel a művészt. Márton Áron szobrát Székelyudvarhelyen állították fel 1995-ben, és ekkor már az Orbán Balázs szobrának felállítása folyamatban volt Székelyudvarhely főterén. Marosszentkirályon áll Szent István király mellszobra, egész alakos Szent István szobrát pedig Kiskunfélegyháza részére készítette el. Tamási Áron szobrát a farkaslakiak kérésére készítette, azután a farkaslakiak nem jelentkeztek. Tavaly végül is az egyik budapesti társaság megvette Hunyadi Lászlótól a szobor, és elvitték Farkaslakára. A művész ismert munkája az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as emlékmű. Erre pályázatot hirdettek, jóval a rendszerváltás előtt. Kulcsár Béla szobrászművészt megbízták, de ő meghalt szívinfarktusban. A terv csak nagyjából készült el. Akkor még Fazakas János volt a párt felső vezetésében, s ő elintézte, hogy Hunyadi László készítheti el. A mű három évig készült, huszonegy köbméter kő alkotja. Kiss Leventével együtt végezték el a kivitelezést. Hatalmas munka volt. Kőből faragták ki a formákat, három éven át, tavasztól késő őszig. A második világháború áldozatainak emlékére készített szobrát Keszthely városa kérésére alkotta meg. A kompozíción a gyermek siratja az apját, bátyját, a megtört boltív a háború rombolását szimbolizálja. A kereszt megdőlt, ahogy a Szent Koronán is látható. Hunyadi László alkotása Wass Albert síremléke Marosvécsen. Több helyen felállították ugyanezt a szobrát másolatban: Debrecenben, Budapesten Zuglóban. Szigligeten nem engedték az elvtársak a felállítását, ott magánterületre került. A szobrászművész Kemény Jánost is megformázta, akit személyesen is jól ismert. Reprezentatív éremsorozatot készített az erdélyi Helikon íróiról. A 22 centiméteres domborművek meghaladják az érem méretét, és Marosvécsen láthatók. Harminchat érmet készített eddig, de ötvenöt kell legyen. Pongrátz Gergely 1956-os szabadságharcos szamosújvári örmény-magyar származású. Róla készült szobra az ’56-os múzeumban látható Kiskunmajsán. Hunyadi László sokat dolgozott, ennek ellenére tele van a műterme megkezdett, befejezetlen alkotásokkal. Erdélyben és Magyarországon körülbelül tizenöt köztéri szobra van. Jelenleg Mindszenty József portréján dolgozik, Fertőszéplakon szeretnék felállítani. /Frigyesy Ágnes: A szobor néma színész legyen, ne teátrális. Beszélgetés a 75 esztendős Hunyadi László szobrászművésszel. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 6./

Az Ócfalván élő Sinka házaspár /Ignác és Erzsébet/ a kezdetektől fogva meghatározó szerepet vállalt Székelyudvarhely és Udvarhelyszék kulturális életében, kovásza volt a Népszínháznak, a 70-es évek végi táncházmozgalomnak, de sokoldalú tevékenysége mellett mai napig gyermekek százait készíti fel diákszínjátszó fesztiválokra és népdaléneklő vetélkedőkre. A pedagógusházaspárnak már az otthona is hirdeti: kultúrát szerető emberek laknak benne. A festményekről, kevés kivétellel azok Erzsébet munkái, a kézimunkák ugyancsak. Fiatalságuk a színjátszással telt el, az 1977-ben indult Népszínháznakalapító tagjai voltak. Akkoriban ezeknek az előadásoknak komoly sajtóvisszhangjuk volt. Sinka Ignác a legnehezebb időszakban, ‘85-től ‘91-ig volt a Művelődési Ház igazgatója, ugyanakkor az udvarhelyi táncházmozgalom egyik elindítója. Az együttes a Barozda nevet vette fel. A népszínházi próbákkal és előadásokkal párhuzamosan a népzene és néptánc is hangsúlyos helyet kapott az életükben. Lassan felbomlott a Népszínház. Aztán jöttek a nosztalgiarendezvények: Sinka Ignác megszervezte a Siculus Fesztivált 90 őszén, visszaszervezte a táncháztalálkozót, volt egy hatalmas Bárdos Lajos Kórustalálkozó, egy ugyancsak nagy kaliberű Szejke Fesztivál. Sinka Ignác jelenleg Felsőboldogfalván, Bögözben, Agyagfalván, Vágásban tanít zenét. Mindegyik iskolában furulyakört indított, színjátszó csoportokat működtet, és népdaléneklő vetélkedőt szervez évről évre. Ugyanakkor elkészítette Boldogfalva kismonográfiáját. /Antal Ildikó: Kultúrára kódolt házaspár. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 18./

Falvaink – Négyfalu, Brassó megye (I. rész)
Négyfalu négy barcasági csángó település, Bácsfalu, Csernátfalu, Hosszúfalu és Türkös egyesüléséből jött létre 1950-ben Săcele néven, ami falvacskákat jelent. Ebből a román elnevezésből származott a város későbbi Szecseleváros elnevezése. Mai neve románul Săcele, magyarul pedig Négyfalu.
Lakói feltehetően a 11. századi magyar és besenyő határőrök leszármazottjai. A közeli Székelyföld lakói csángóknak nevezik a hétfalusiakat. Négyfalu másik három közeli településsel: Tatranggal, Zajzonnal és Pürkereccel együtt képezi Hétfalut.
Négyfalut 1366-ban említették először I. Lajos király adománylevelében. Hétfalu 1498-ig a Törcsvári uradalomhoz tartozott. 1498-ban II. Ulászló király a brassói szászoknak elzálogosította a hét falut, akiknek lakói így a szászok jobbágyai lettek. Szász hatásra felveszik az evangélikus vallást.
1651-ben Brassó város hűbéri birtokává váltak Négyfalu, illetve Hétfalu települései. Lakósai az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban is nagy számban részt vettek a 126-os honvéd zászlóaljba tömörülve. 1848 októberében az Agyagfalván megtartott Székely Nemzeti Gyűlésen Brassó-vidék magyar csángó falvai arra kérték a nagygyűlés vezetőségét, hogy ők is a székelység honvédelmi rendszeréhez tartozhassanak.
2000 június 6-án Négyfalut municípiumnak nyilvánították.
32 ezer hektárnyi területen fekszik. A Tatrang nevű folyó szeli át, amely Négyfalu fő ivóvíz-forrását képezi. A település a Barcasági-medence déli perempontján foglal helyet, a Nagykőhavas illetve a Csukás-hegység „bejárati kapuját” képezi.
Települései gazdag népművészeti hagyományokkal rendelkeznek. Híresek szőtteseik és hímes tojás mintakincsük is, melyből mintegy 150 mintát őriznek. Négyfalunak néprajzi múzeuma van, ahol az itteni szász hatásra létrejött csángó népviselet látható.
E népességből vált ki Zajzoni Rab István néprajzi író, költő, Tóthpál Dániel csángó költő és Istók János szobrászművész. Ebben a műsorban Daragus Endre evangélikus lelkész, Márk László Gyula református lelkész, Köpe Mihályné Domos Ilona nyugalmazott tanítónő és Barkó Etelka nyugalmazott tanárnő vallomásai alapján kapunk képet a hajdani és a jelenlegi faluról. Összeállításunk első részét hallhatják. Marosvásárhelyi Rádió
Erdély.ma

Falvaink – Négyfalu, Brassó megye (II. rész)
Négyfalu négy barcasági csángó település, Bácsfalu, Csernátfalu, Hosszúfalu és Türkös egyesüléséből jött létre 1950-ben Săcele néven, ami falvacskákat jelent. Ebből a román elnevezésből származott a város későbbi Szecseleváros elnevezése. Mai neve románul Săcele, magyarul pedig Négyfalu.
Lakói feltehetően a 11. századi magyar és besenyő határőrök leszármazottjai. A közeli Székelyföld lakói csángóknak nevezik a hétfalusiakat. Négyfalu másik három közeli településsel: Tatranggal, Zajzonnal és Pürkereccel együtt képezi Hétfalut.
Négyfalut 1366-ban említették először I. Lajos király adománylevelében. Hétfalu 1498-ig a Törcsvári uradalomhoz tartozott. 1498-ban II. Ulászló király a brassói szászoknak elzálogosította a hét falut, akiknek lakói így a szászok jobbágyai lettek. Szász hatásra felveszik az evangélikus vallást.
1651-ben Brassó város hűbéri birtokává váltak Négyfalu, illetve Hétfalu települései. Lakósai az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban is nagy számban részt vettek a 126-os honvéd zászlóaljba tömörülve. 1848 októberében az Agyagfalván megtartott Székely Nemzeti Gyűlésen Brassó-vidék magyar csángó falvai arra kérték a nagygyűlés vezetőségét, hogy ők is a székelység honvédelmi rendszeréhez tartozhassanak.
2000 június 6-án Négyfalut municípiumnak nyilvánították.
32 ezer hektárnyi területen fekszik. A Tatrang nevű folyó szeli át, amely Négyfalu fő ivóvíz-forrását képezi. A település a Barcasági-medence déli perempontján foglal helyet, a Nagykőhavas illetve a Csukás-hegység „bejárati kapuját” képezi.
Települései gazdag népművészeti hagyományokkal rendelkeznek. Híresek szőtteseik és hímes tojás mintakincsük is, melyből mintegy 150 mintát őriznek. Négyfalunak néprajzi múzeuma van, ahol az itteni szász hatásra létrejött csángó népviselet látható.
E népességből vált ki Zajzoni Rab István néprajzi író, költő, Tóthpál Dániel csángó költő és Istók János szobrászművész.
Ebben a műsorban Hochbauer Gyula magyar szakos tanár, a Magyar Művelődési Társaság elnöke, Gyerkó András zenetanár, nyugalmazott iskolaigazgató, Papp Ilonka iskolaigazgató helyettes és Balázs Rita tanítónő vallomásai alapján kapunk képet a hajdani és a jelenlegi faluról. Összeállításunk második részét hallhatják.
Marosvásárhelyi Rádió
Erdély.ma

Csomakőrösön tudják, mi a dolguk
A Kőrösi Csoma Sándor-napok rendezvénysorozatának utolsó mozzanatai a nagy utazó szülőfalujában zajlottak. Sok résztvevő figyelt fel a Csomakőrös központjában megjelent új emlékműre. Hatalmas sziklatömb márványlappal, mellette strázsáló kopjafa, csinos kerítéssel körülvéve. A csomakőrösi hősi halottak emlékművét március 15-én leplezték le.
Mindaddig csupán Csoma Sándorhoz, a világszerte ismert nyelvtudóshoz, orientalistához kötődő látnivalókat nézhettek meg a Csomakőrösre érkező látogatók. A Csoma-emlékházat, a Csoma-diófákat, az életút-kiállítást, a nagy előd mellszobrát a központban, és nem utolsósorban az 1779-ben épült műemlék templomot, melyben egykoron, 1784. március 27-én Csomát megkeresztelték. Az új emlékmű, a negyvennyolcas, a solferinói csata és a világégések csomakőrösi hősi halottainak nevét megörökítő márványlap a bizonyság arra, hogy Csoma Sándor után is a népük mellett kiálló, nemzetükért vérüket adni nem habozó székelyek születtek és születnek ma is a Kovászna árnyékában meghúzódó kis faluban. Hangsúlyozni kell: az emlékmű születésénél a falu egésze bábáskodott, adatokkal, kétkezi munkával, adományokkal segítettek abban, hogy a hősök példaképként élhessenek tovább.
Nem volt emlékhely
Az emlékmű megépítésének ötlete már jó három éve felvetődött. Elsőként a nőszövetségi konferenciákra, Kálvin-napokra járó csomakőrösi hölgyek figyeltek fel arra, hogy más települések rég lerótták kötelességüket a helyi hősök előtt, szinte mindenhol áll rájuk emlékeztető jel, emlékmű – csak Csomakőrösön nem. Majd jött Debreczi Tamás, és felvetette, hogy a templomkertben szeretne kopjafát állítani hősi halált halt elődjének. Ekkor döntötték el: Csomakőrösön is emlékművet kell állítani a hősi halottaknak – mesélte az emlékműállítás ötletének születését Bende Tamás református lelkész.
A két világháború hőseinek névsorát viszonylag könnyű volt összeállítani. Debreczi Irénke vállalt oroszlánrészt a munkában, küszködését nagyon sokan segítették. A saját szüleitől hallottak alapján, régi gyászjelentők, egyházi anyakönyvek fellapozásával sikerült összeállítani az első és második világháborúban elesett 17–17 kőrösi hős nevét. Az alakuló névsort egy éven át nyilvánosan kifüggesztették, hogy bárki kiegészíthesse azt. Mégis, mikor már márványlapba faragták a neveket, kiderült: még van két hősi halott, akinek nevét meg kell örökíteni. A márványlapon éppen akkora hely maradt, ahová azt a két nevet be lehetett szorítani – mesélte a lelkész.
Közös ügy
Debreczi Irénke néni háza közvetlenül az emlékmű mellett áll. A befejezett munka örömével mondja: „Sokat kellett dolgozni, hogy megépülhessen. Mégis könnyű volt, mert az egész falu odaállt a közös ügy mellé. Ha nem jönnek betont önteni, nem adnak pénzt, nem segítenek jószándékkal, akkor hogyan valósulhatott volna meg?” Mély lélegzetet vesz, s úgy jelenti ki: nagy dolog, hogy az őseinknek legyen méltó emlékhelye. A családjában nem volt hősi halott, de nagyapja az első világháborúban harcolt, hat évet töltött orosz fogságban. Sokat mesélt a háborús időkről, számos hős nevét tőle tudta meg Irénke néni. A nagyapa 1961-ben halt meg, „rajta csüngöttünk, szerettük ezeket a dolgokat, amiket mesélt, megjegyeztem a neveket” – mondja. Édesapjától a második világháborús eseményekről tud. Nem került fogságba, megszökött a frontról, ő is sokat mesélt lányának. A fennmaradt gyászjelentők nagy része Debreczi Gyulánétól származik, aki a maga során nagybátyjától, Ferencz Károlytól szerezte meg azokat. A gyászjelentőkből tudjuk, hogy az első világháborúnak csomakőrösi női hőse is volt: Ferencz Zsuzsa a fronton szolgált, vöröskeresztes ápolóként adta életét a második világháborúban.
Nemzetgyűlésről a csatába
Keményebb dió volt a negyvennyolcas hősi halottak és a solferinói csatában elesett csomakőrösiek névsorának összeállítása – a faluban kevés adat maradt fenn ezzel kapcsolatban. Csomakőrösi származására mindig büszke ember dr. Nagy Lajos. Természetes hát, hogy felkarolta az emlékműállítás ötletét. Levéltári kutatással szerezte meg a Csomakőrösről elvitt anyakönyveket, digitalizált formában. Így kerültek vissza a faluba Kőrösi Csoma Sándor idejéből (!) származó anyakönyvek is. Az emlékműavatáskor dr. Nagy Lajos a korabeli eseményekbe beágyazva mesélt a hősi halottak kiléte utáni kutatásairól. Előadásából tudjuk, hogy az Agyagfalvára összehívott Székely Nemzetgyűlésre legalább három kőrösi ment el. Ők hárman onnan egyenesen az ellenség ellen indultak, életüket adták a szabadságért. „Nem fiatalkori kalandvágy vitte őket az agyagfalvi gyűlésre, hiszen Nagy József ötvenéves volt, és hét gyermeket hagyott itthon, Sidó Sándor még idősebb, 53 éves, és négy gyermek várta volna haza, akárcsak Dants Eleket” – mondta előadásában. Nagy Pál tiszteletes jegyezte fel: Nagy József és Sidó Sándor Magyarsárosnál kapott halálos lőtt sebet az Urbán seregében harcoló galíciai lengyel katonáktól. Az 1859. június 24-én lezajlott solferinói csatában vesztette életét Nagy Tamás. Abban a nevezetes harcban esett el, ahol közel félmillió fős osztrák sereg ugyanekkora francia és olasz katonával szemben harcolt.
Mindenki dolgozott
Az emlékműállítást megelőző munka során, 2011-ben kezdték el keresni az építéshez szükséges követ. A kezdeti elképzelés szerint a pávai kőbányából hoztak volna egy hatalmas homokkő tömböt. Dr. Nagy Lajos vetette fel: a homokkő nem időtálló, sokkal megfelelőbb lenne málnási, bükszádi bányából származó sziklatömb. Lőrincz Zsigmond akkori kovásznai polgármester vállalta: beszerzi a szükséges követ. (A tragikus hirtelenséggel elhunyt polgármester sok elkezdett munkájának befejezését nem érhette meg. Nem lehetett ott a kovásznai sípálya befejezésénél, a városi nagy infrastrukturális munka elkezdésénél, sem a csomakőrösi emlékmű befejezésénél. Méltán mondhatjuk: munkássága halála után is folytatódott.)
A sziklatömb hamarosan Kovásznára került. Akkora volt, hogy ketté kellett hasítani, egyik fele a kovásznai belvárosi református egyházhoz jutott – elevenítette fel Bende tiszteletes. A Csomakőrösre szánt darab 2012 végén került rendeltetési helyére. Az emlékmű alapzatát közmunkával ásták ki, a szükséges aprókövet a presbiterek hordták össze, a betonozást a kovásznai városháza vállalta. „Ez volt Lőrincz Zsigmond utolsó jó tette, amit Kőrösért vállalt, a sok egyéb mellett” – jegyezte meg a lelkész. Az emlékműhöz tartozó kopjafa anyagát Debreczi Tamás ajándékozta, a faragómunkát a kisborosnyói Bartha Árpád vállalta. Mindeközben gyűltek az adományok is. A 68 család ajándékából kikerekedett összeg fedezte a kiadásokat. Sőt, meg is maradt pénz, ezzel a falu ravatalozóházába felszerelendő légkondicionáló készülék megvásárlásába pótolnak be.
Az anyagiak mellett sokan kétkezi munkával támogatták az emlékműállítást. A tiszteletes sorolja a neveket: Debreczi Tamás (a kopjafa mellett a vasmunkát vállalta), Debreczi Elemér (faanyag), ifj. Debreczi Levente (sziklatömb helyére emelése), ifj. Zékely Zoltán (kerítés festése), pesbiterek testülete (kerítés elkészítése), Jeszenovics Albert (a munka irányítása). A márványlapot a sepsiszentgyörgyi Zoltáni Loránd véste. Thiesz János alpolgármesterként, polgármesterként is támogatta az ügyet, biztatta a megvalósítást. Meg kell említeni a nőszövetség tagjait is. Az asszonyok az avatóünnepségre készült közös ebédhez adományoztak hozzávalókat. Annyit főztek, hogy a díszebédről megmaradt sok finomságot a leleplezés másnapján, a vasárnapi istentisztelet után a hívek közös ebéden fogyaszthatták el. Az emlékműért tevékenykedő minden személyt felsorolni nehéz lenne. „Dicséretet érdemel a gyülekezet, de az egész falu is, függetlenül a vallástól. Minden halott neve ott a temetőben, egy fejfán, ez a hősi halottaknak nem adatott meg, de most van egy hely, ahol emlékükre el lehet helyezni egy szál virágot” – összegzett Bende Tamás. A lekész saját magát nem említi, ezért mi mondjuk: ő volt a lelke az emlékműállításnak.
Megmaradunk Mit üzennek a táblára vésett nevek egykori viselői a mai kőrösieknek? – tette fel a kérdést dr. Nagy Lajos az avatóünnepségen. Üzenik, hogy hálásak ennek a generációnak, melynek eszébe jutott, hogy emlékezni kell. Ravasz László mondta: ha tudom, mire emlékezem, tudom, ki vagy. Kis változtatással: ha emlékezünk, tudjuk, kik vagyunk, ha tudjuk, kik vagyunk, tudjuk, mi a dolgunk, ha tudjuk, mi a dolgunk, megmaradunk – adta meg a választ.
Bokor Gábor
Krónika (Kolozsvár).

A néma színészet szolgálatában
Múlt héten megcsörrent szerkesztőségünkben a telefon. – Érdemes lenne Hunyadi László marosvásárhelyi fémműves és szobrászművésszel elbeszélgetni, ugyanis véglegesítették akadémiai tagságát. A javaslat nyomán kopogtunk be a marosvásárhelyi művész műtermébe, ahol kész és készülő szobrok, plakettek, domborművek társaságában fogadott. Nem csak a hír kapcsán, hanem a több évtizedes munkássága előtti főhajtás, közelgő nyolcvanadik születésnapja előtt is érdemes volt találkozni és beszélgetni vele.
– Hunyadi László 2005-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 2009-től Magyar Örökség-díjas művész. Újabb tagságról, címről számolhatunk be az olvasóknak?
– Az intézményt nemrégiben átszervezték, állami intézménnyé vált, azonos rangot kapott a Magyar Tudományos Akadémiával. Tulajdonképpen most véglegesítették az akadémiai tagságot. A tagok ezután ugyanolyan jogokban részesülnek, anyagiban is. De nem csak én, hanem tájainkról a szovátai Bocskai Vince és Kuti Dénes is e megtisztelő cím birtokosai. Jövő héten Budapesten az akadémia hivatalos ülésén veszünk részt. De nem csak emiatt utazom a magyar fővárosba, hanem azért, mert május 9-én a Koller Galériában Koller-díjasok munkáiból szerveznek kiállítást. Koller György emlékének ápolására 50 évvel ezelőtt egy alapítványt hoztak létre, s minden évben kiosztanak egy díjat. A kiállításon mindenki egy munkával jelentkezhet. Én egy népies ihletésű, bronzba öntött Szent-György- domborművet állítok ki.
– Mit jelent Ön számára az akadémiai tagság?
– Mit mondjak? Mindig jólesik az embernek, ha szakmailag elismerik. Most a szobrászat, de általában a képzőművészet eléggé háttérbe szorult, a modern technika felváltott mindent. Alig van igény a szobrászatra. Néha-néha még egy köztéri munkát felállítanak, de a közönséget már nem nagyon érdekli, különösképpen az ifjúságot.
– Számos köztéri alkotása áll Erdély-szerte és Magyarországon, kezdve az agyagfalvi Székely Nemzetgyűlés emlékművétől, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs-szobortól, a kiskunfélegyházi Szent István-szobortól, egészen a marosvásárhelyi Petőfi-szoborig, vagy a havadi Kossuth Lajos-mellszoborig. Melyik munkája áll legközelebb a szívéhez?
– Amikor a köztéren egy általam készített munkát látok, azon gondolkodom, mit kellett volna másképp csinálni. Mert ugye, a képzőművészet és a szobrászat nem tartozik az egzakt tudományok közé, százféleképpen lehet valamit megoldani, csak energia és kifejezőerő legyen hozzá. Nem csak az embert kell bemutatni, hanem az embernek beszélni, sugározni kell. A modern koncepciónak sohasem tudtam behódolni, őriztem a tradíciókat, és ebből próbáltam valamit továbbvinni és azon az úton haladni. Nem állítom, hogy a nonfiguratív térplasztikában nincsenek remekművek, de ahhoz nagyon kell érteni és nagyon sok érzék kell hozzá. Mondjuk, a Petőfi-szobrot elfogadhatónak tartom. Orbán Balázs is az. Annak idején, amikor mintáztam, Sütő eljött, hogy megnézze. Megnézte, s kijelentette, na, megnyugodtam. Kérdem, miért? – Azért mert azt gondoltam, akkora bajuszt fogsz mintázni, hogy a madár egyensúlyozni tud rajta! És nem lett akkora bajusza.
– Most min dolgozik a művész?
– Megtisztelő megbízásom van, vagy volt, itt van letakarva: Klebelsberg Kunó mellszobra. A bécsi Collegium Hungaricum elé akarták felállítani, de valamiért leállt az egész. Ezt kellene befejezni. Budapesten talán... lesz valami belőle. Igaz, egy szobrot sohasem lehet befejezni. Bizonyos részleteket meg kell még oldani, de amíg agyagban van, lehet módosítani rajta.
– Az idén kerek évforduló elébe néz, közelgő nyolcvanadik születésnapján ünneplik a művészt. Milyen tervei vannak?
– Nagyon sok tervem lenne még. Azon gondolkodom állandóan, hogy mit mulasztottam el és mit kéne még megcsináljak.
– Mit mulasztott el?
– Nagyon sok mindent. Vásárhelynek vannak jeles emberei, nekik kellene emléket állítani. Molter Károly szobrát szeretném feltétlenül elkészíteni. Vagy ott van például Gecse Dániel, aki rengeteget tett a városért, semmi emlék nem maradt róla. Sós Jóskának nem készülök szobrot mintázni... Úgy van, hogy az érdem mindig azoké, akik a szoborállítást finanszírozzák és eszmeileg támogatják. A művész mindig háttérbe szorul. Meg lehet nézni egy szoboravatásom meghívóját. Minden rajta van, csak a szobrász neve nincs! A szoboravatásokról szóló tévétudósításokban is a szobor mindig háttérbe kerül.
– Ez nem azt jelenti, hogy nem ismerik el a szobrász munkáját, hiszen önt Magyar Örökség- díjjal is jutalmazták. Ez nagy elismerés.
– Örömmel fogadtam a díjat, hiszen a magyar örökségért próbáltam tenni, évtizedeken át azokat a történelmi, irodalmi személyiségeket örökítettem meg, akik kiemelkedtek a magyarság életében. Tegyem hozzá, ezzel a díjjal növeltem irigyeim számát. Pedig csak egy pohár pezsgőt meg egy kis Szent Koronát kaptam a díj mellé. Mégis mindig azt kérdezték, mennyi pénz járt vele. A pályafutásom során kapott sok díjjal még egy rendes műtermet sem engedhettem meg magamnak. Ezt saját kezűleg készítettem. De most már jó, mert már szezon vége...
– Nincs szezon vége! Akinek ennyi terve és mondanivalója van még, nem beszélhet szezonvégről. Generációk nőttek fel a művész nyomában, ők méltó követők lesznek?
– Tanítványaim közül már sokan nem élnek, például Bardócz Barna ötvös, Tornai András kiváló szobrász. Régen nem tanítok, nem ismerem a fiatalokat. Néha látok egypár munkát, de nem vagyok meghatódva. Nagyon modernizálódott minden.
– Lehet-e szobrászatot tanulni, vagy ezzel születni kell?
– Tehetséggel kell születni, adottság kell és megszállottság. Aztán jöhetnek azok a bizonyos szabályok, amelyeket el kell sajátítani, be kell tartani. Én Küküllődombón a kerámiaiparba születtem bele, téglagyár, cserépgyár, edénygyár... Elemista koromban elcsentem a krétát és bicskával figurát faragtam. Otthon vettem egy darab agyagot, s abból próbáltam formálni valamit. Amikor bekerültem Vásárhelyre a kollégiumba, olyan szerencsém volt, hogy a rajz- és kézimunkatanárom éppen Bandi Dezső lett. Az volt a tervem, hogy építész leszek, de ő azt mondta édesanyámnak, hiába akar a gyermek építész lenni, úgyis szobrász lesz belőle. És úgy lőn!
– A néma színészet szolgálatában.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely).

Székely Nemzetgyűlést Agyagfalvára
Nyílt levélben kéri fel Tőkés Lászlót, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnökét és Izsák Balázst, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnökét Biró Edith Székelyudvarhelyi SZNT-elnök és Nagy Pál, az EMNT udvarhelyszéki elnöke, hogy – az 1848. október 16–18. közötti agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlés mintájára – az eddigi tiltakozássorozat újabb jelentős állomásaként „a két szervezet közösen kezdeményezze a Székely Nemzetgyűlés összehívását 2013 októberében Agyagfalvára, méltóan viszonyulva őseink szabadságszeretetéhez és áldozatkészségéhez, és tanulván az akkor elkövetett hibákból.”
A kezdeményezők felhívják a két szervezet vezetőjét, mihamarabb kérjék fel az erdélyi magyar politikai pártokat a közös szervezésre és tevékeny részvételre, hogy „valóban teljes összefogással megvalósuló, nemzetközi visszhangot is kiváltó esemény lehessen”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hangulatkeltés rendelésre
Az 1989-es temesvári népfelkelést követő bukaresti hatalomváltás eufóriája után hideg zuhanyként érte az erdélyi magyarságot annak megtapasztalása, hogy a legalapvetőbb jogköveteléseink sem találkoznak a többség megértésével, az elutasításnak pedig a román sajtó szabályos uszítása ad nyomatékot. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom előtt felbugyborékoló sovén fröcsögés még fokozódott is a fekete márciust követően, majd beállt egy alapszintre, ahonnan legfeljebb egy-egy politikai esemény hatására lengett ki. Ilyen volt az 1991-es agyagfalvi népgyűlés kapcsán a hangulat felkorbácsolása, a parlamentbeli Har-Kov jelentés sajtóvisszhangja, Tőkés Lászlónak a finom eszközökkel folytatott román etnikai tisztogatásra vonatkozó kijelentése utáni hisztéria, s még sorolhatnánk.
Mit, mikor, miért?
Érdekes kérdés: vajon mi éri el a sajtó ingerküszöbét? Vélhetően létezik egyfajta központi irányítás, amikor a román háttérhatalom beintésére szólal meg minden orgánum, bizonyos toposzokat ismételgetve, de úgy tűnik, az eseményeknek van egyfajta spontán játékuk is. A kilencvenes évek közepén Borbély Imre a román parlament tagjaként arról beszélt egy interjúban a Bihari Napló riporterének, hogy Magyarországnak növelnie kellene fegyveres erejét, s az egész beszélgetés hangvétele evidenssé tette a politikus magyarságközpontú gondolkodását és az anyaország iránti lojalitását. A szöveget lefordították románra, meg is jelent a román sajtóban, de nem lett belőle országos hajtóvadászat, miként Románia föderalizálásra vonatkozó, eleve a román sajtóban megjelent interjúból sem. Miközben más képviselőket azzal revolverezett ugyanez a sajtó, hogy román–magyar meccsen melyik csapatnak drukkolnak.
Saját 1999-es tapasztalatom, hogy amikor a nyárádszeredai fórumon elmondott beszédemben arról szóltam, hogy akár konfliktusokat is kell vállalni az autonómiaküzdelemben a román hatalommal, a többségi sajtó ingerülten reagált, s azt sugallta, mintha fegyveres konfliktusokról beszéltem volna, miközben egy felszólalótársam nyíltan irredenta megnyilvánulása – szerencsére – reakció nélkül maradt. Szerencsére, mondom, mert egyik oldalról kifejezetten zavaró, amikor a magyar fél akár az anyaországban, akár Erdélyben azt bizonygatja, hogy mi nem akarunk határmódosítást, s egyesek „bizonyságtételi” retorikája már a hatásmódosítás jogosságának tagadásáig is eljut. A másik oldalról viszont az is tény, hogy a területi elszakadás és a határkorrekció a belátható jövőben Erdély vonatkozásában legalábbis irreális célkitűzés, aminek meghirdetése nemzetpolitikai szempontból minden bizonnyal kontraproduktív lenne.
Tőkés László legutóbbi tusványosi beszédét követő sajtófelzúdulás minden bizonnyal központi beintésre történt. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke azt találta mondani, hogy Magyarország vállaljon védőhatalmi státuszt az erdélyi magyarság vonatkozásában, ami egyébként nem új követelés, a kilencvenes években Katona Ádám az Erdélyi Magyar Kezdeményezés platform elnöke mind beszédeiben, mind állásfoglalásaiban újra és újra előhozta a kérdést. A többségi sajtó és politikum most felhorkant, ki tudja, milyen megfontolásból. Beindult a román paranoiagenerátor, az Adevărul című napilap Erdély és Székelyföld problémáját Katalóniával, Észak-Írországgal, Skóciával és a Baszkfölddel hozta párhuzamba, s úgy állította be a védőhatalmi státuszt, mintha ez azt jelentené, hogy Magyarország ellenőrzése alá venné hajdani területeit. A román miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy Tőkés László kijelentései büntetendők, s még sorolhatnánk a hisztérikus többségi reakciókat. Az egész cirkusz egyébként felesleges, a védőhatalmi státusz a két fél megegyezésének kérdése, s a román–magyar alapszerződésben kellett volna rögzíteni.
Közös offenzíva
Kiváló alkalom lenne viszont ez is arra, hogy a három erdélyi magyar párt egyeztetett kommunikációs offenzívát indítson a kibeszéletlen kérdések megtárgyalására. Sajnos, erre nincs esély, az RMDSZ továbbra is erőből politizál az erdélyi magyar konkurensek lebecsülésével és leminősítésével. Beszédes, hogy még a jobbak közé sorolt Antal Árpád is lemondta tusványosi előadását arra hivatkozva, hogy barátját, Tamás Sándort kihúzták volna a meghívottak listájáról, miközben csak annyi történt, hogy a Kovászna Megyei Tanácselnököt idén nem hívták meg előadni.
Az MPP hivatalos vezetésének retorikája pedig – híven választás előtti megnyilvánulásaikhoz, amikor is az RMDSZ-re való szavazásra biztatták híveiket – továbbra is az EMNP ellen irányul. Oda jutunk lassan, hogy az a párt, amelynek az EMNT ellen az volt a legfőbb kifogása, hogy a 2009-es európai parlamenti választáson együtt indult az RMDSZ-szel, úgy mozog a politikai porondon, mintha az RMDSZ-nek egyfajta függeléke lenne.
S míg magyar választói bázisra alapozó szervezetek egymással vannak elfoglalva, taktikai, kommunikációs lehetőségek maradnak kiaknázatlanok.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Táncírók társasága
Véget ért a IX. Erdélyi Magyar Hivatásos Táncegyüttesek Találkozója
Vasárnap este telt házas közönség jelenlétében ért véget a IX. hivatásos magyar táncegyüttesek találkozója. Az idén Marosvásárhelyen, a Maros Művészegyüttes szervezésében sorra került vándortalálkozó igen sikeresnek mondható – szép számú publikum előtt mutatta be táncszínházi előadásait a részt vevő öt hazai hivatásos néptáncegyüttes: az Udvarhely Táncműhely, a Nagyvárad Táncegyüttes, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, a Háromszék Táncegyüttes valamint a szervező Maros Művészegyüttes.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében, a vasárnap esti gálaműsoron ceremóniamesterként Kilyén Ilka színművésznő üdvözölte a megjelenteket, kezdésképpen pedig elmondta: ma (október 6-án) az aradi tizenhárom vértanúra emlékezünk. – Október a tisztelgés hava: ekkor emlékezünk az aradi vértanúkra, az agyagfalvi gyűlésre, 23-án az '56-os forradalomra. Fáy Ferenc költeményével köszöntöm az október hónapot – mondta Kilyén Ilka, majd a Jeremiás siralmai című verset szavalta el és a színpadra szólította a Maros Művészegyüttes igazgatóját.
– Búcsút mondunk, elköszönünk egymástól mi, táncosok, kollégák – kezdte beszédét Barabási Attila Csaba. – Az első estén azt mondtam, rendezvényünk célja az, hogy találkozó maradjon. A találkozó mindig szép dolgokat jelent. Ezt elértük: találkoztunk, ismerkedtünk, véleményt formáltunk. Ez az a díj, amelynek mindenki nyertese. A lehetőség, hogy az idén itt, jövőre pedig valószínűleg Csíkszeredában találkozzunk. Erre büszkék vagyunk. Mint házigazda, úgy érzem, a kollégák jól érezték magukat. Teljes odaadással próbáltak és a maximumot nyújtották egymásnak és a közönségnek. Köszönöm mindenkinek. Köszönöm a művészegyüttes román tagozatának, hogy mellettünk álltak és köszönöm a zsűri értékelését. Nem volt könnyű dolguk, de becsületes, őszinte munkát végeztek.
Peti András alpolgármester hozzátette: október hatodika szomorú emlék. Ekkor emlékezünk az aradi tizenháromra és Bathyány Lajosra, Magyarország első független miniszterelnökére. És azokra a székely földbirtokosokra is, akik a forradalom bukása után is tovább hittek az eszmében, majd életükkel fizettek érte. Ők hozták a legfőbb áldozatot a magyarságért, a magyar kultúráért. A táncegyüttesek találkozója és a hasonló rendezvények láttán meggyőződésem, hogy Marosvásárhely nemcsak a Székelyföld fővárosa, hanem az Európa kulturális fővárosa címre is méltó.
A Háromszék Táncegyüttes rövid, gyimesi és moldvai táncokból álló műsorát követően Novák Ferenc, a mindenki által csak Tataként ismert Kossuth-díjas rendező- koreográfus lépett a színpadra és adta át a zsűri nevében a találkozó díjait.
– Ez a kilencedik erdélyi találkozó. Néhányan részt vettem már, hol egyszerű nézőként, hol szakértőként, hol zsűritagként. Az eltelt évek alatt nagyon nagy előrelépés tapasztalható az előadások, táncegyüttesek esetében. Az idei rendezvény hallatlanul izgalmas volt. Magyarországon régebben zajlik, Erdélyben frissebb a vita arról, hogy tiszta forrás, avagy tiszta forrásból? Mindkettő nagyon fontos! Óriási szellemi vagyonnal rendelkezünk, és ez a tánc. Nagyon fontos megőrizni és bemutatni. Ugyanakkor a táncszínház is kiemelkedő jelentőséggel bír. Mi, rendező-koreográfusok, avagy táncírók nem maradhatunk ki abból a folyamatból, amit az írók, avagy a filmszakma képvisel – nekünk is el kell mondanunk a véleményünket a világról. De táncszínházat tiszta forrásból kell csinálni. És amikor a táncszínházi előadások mellett bemutatjuk a tiszta forrást, az érintetlen néptáncot, akkor az robbanásszerűen fog előtörni. Az idei találkozó előadásai között színvonalbeli szempontból nincs különbség. Ezeket bármelyik nemzetközi befogadó színház meghívhatja és büszkék lehetnek rá – mondta Novák Ferenc Tata, majd a díjátadó ceremónia következett.
A zsűri az Udvarhely Táncműhelyt a kreatív szcenikai megoldásokért, a Hargita népi együttest a vásári komédia táncszínházi megjelenítéséért, a Maros Művészegyüttest Kányádi Sándor versének egyedi, táncos megjelenítéséért, a Nagyvárad Táncegyüttest a városi életérzések kortárs megjelenítéséért, a Háromszék Táncegyüttest az erdélyi sorskérdések művészi megfogalmazásáért díjazta. Énekesi különdíjat kapott Kásler Magda és Erőss Judit, Brugós Sándort és Kerekes Dalmát a Nagyvárad Táncegyüttes produkciójában nyújtott táncukért díjazták és különdíjjal térhetett haza a Heveder együttes, a Háromszék produkcióját kísérő formáció is. A legjobb férfitáncos díjat ezúttal Tőkés Csaba Zsoltnak, a Háromszék táncosának ítélte a grémium A tékozló fiú című előadásban nyújtott kiemelkedő alakításáért.
A díjátadót követően a Nagyvárad Táncegyüttes, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, majd a Maros Művészegyüttes rövid műsorai zárták a gálaestet és a 2006 óta először ismét Marosvásárhelyen szervezett, négynapos, nagyszerű előadásokban gazdag találkozót.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Aki közösségben nő fel, maga is közösségépítővé válik
A kultúra olyan összetevő a közösség lelkében, mint szövetben az aranyszál, díszít, tartást és erőt ad. Annyira fontos, mint a levegő. Pénzbe kerül, de ugyanakkor megfizethetetlen is.
Udvarhelyszéken hosszú évek óta hagyomány, hogy udvarhelyi és környékbeli jeleseket, személyeket és csoportba szerveződött mű(vészet) kedvelőket tüntessenek ki. Idén tizenegyedik alkalommal tartottak a Magyar Kultúra Napja kapcsán díjátadó gálát. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, amikor felsorolták az együttműködő intézményeket és szervezeteket, elmondta, hogy a nem éppen rózsás gazdasági helyzet ellenére is igen színes volt ez a rendezvénysorozat, amelyet az utóbbi héten követhettünk végig Székelyudvarhelyen, és jól körvonalazódott, hogy „a közösen és egyetértéssel végzett munka, a kaláka sokkal eredményesebb”. Idén a díjazottak többnyire a színjátszás és a műkedvelés más műfajait művelők, a néphagyományokat közkinccsé tevők köréből kerültek ki.
A Sinka-házaspárt értékközvetítésért jutalmazták
Sinka Erzsébet és Ignác hosszú éveken át az anyavárosban tevékenykedett. Elévülhetetlen érdemeik vannak az egykori Népszínház létrehozásában. Huszár Sándor Jött egy lány… című darabjával kezdődött. Ez 1977-ben volt, abban az évben, amikor főszerepet játszottak, jegybe léptek és házasságot kötöttek. A komoly sajtóvisszhangot kiváltó előadásokkal előrukkoló székelyudvarhelyi Népszínháznak mindketten szervezői és tagjai voltak. Annak idején, amikor egyre inkább beszűkültek a társadalmi kulisszák, maguk az igazi színfalak alkalmasak voltak még sokáig arra, hogy áttételesen kimondható legyen az igazság. A színpad a magyar nyelv egyik utolsó fóruma volt.
Számos előadás címszerepében váltak a város és környéke kedvelt, közismert személyiségeivé. Sinka Ignác 1985 és 1991 között Művelődési Ház igazgatója is volt, olyan periódusban, amikor a rendszer – az állam, a megye, a város – egy fityinget sem biztosított a kulturális hajlék fenntartására. Muzsikusként is rendkívüli pályát futott be, hiszen a legendás Venyige együttes brácsása volt, részt vett a táncház- és a kalákamozgalom meghonosításában. Ez az időszak az 1970-es évek vége, amikor a Siculus klubban szervezett táncház kinőtte a termet, és ideiglenesen átköltözött a Gábor Áron Munkásklubba. Életük 1991 után gyökeresen megváltozott: mindketten visszatértek a tanügybe. Ócfalvára költöztek. Erzsébet 2000 óta az ócfalvi iskolában tanít. A házaspár nem csak a betűk, hanem a kultúra tágas országába vezeti be az általános iskolásokat. Ignác Felsőboldogfalván, Farcádon, Bögözben, Agyagfalván több száz gyermekkel kedveltette meg a muzsikát – előszeretettel tanítja a furulyázást –, és teljesen magától értetődő módon a színjátszást is megszeretteti vélük. Bögözben népdalvetélkedőket, Felsőboldogfalván gyermekszínjátszó-fesztiválokat szervez.
Lázár Béla értékteremtő munkájáért kapta az elismerést
Valamikor a szentegyházi vasüzem dolgozója volt Lázár Béla, ám az ipari munkát – akárcsak sok falustársával – már rég abbahagyatta véle a változó idő. Hosszú évek óta azonban műkedvelő táncosa, színjátszója, alkalmi újságírója, rendezvényszervezője a községnek. Tizenegy éve, 2003 óta igazgatja az időközben szépen felújított művelődési házat, amelyet Lövétén Népháznak neveznek. És a kultúrház igen sok alkalommal megtelik néppel: farsangi bálokat, kortárstalálkozókat, falunapokat szervez és bonyolít, maga szorgalmazza a műkedvelő előadásokat.
Másfél évtizede szívügyének tekinti a Kákvirág néptáncegyüttest, annak működését, tagságának és repertoárjának frissülését. A talpalávalót húzó zenekarban pedig brácsásként van jelen. A most kitüntetett művelődésszervező azt vallja, hogy nem tett mást, mint megfogadta azt, amit a Lövétén negyvenkét éven át szolgáló egykori pap bácsi mondott. Tornai Gergely esperes-plébános, az 1959-ben őt is keresztelő pap mondta volt annak idején, hogy „aki közösségben nő fel gyermekkorában, az felnőttként is jobban megállja majd a helyét a közösségben, s erre annak a báránynak a példáját említette, amely a sereg körül szaladgál, hiszen könnyebben elkapja a farkas.” Lázár Béla egy másik útravalót is hozott magával, egy olyan tanácsot, amelyet az öregek kórusának egyik tagja mondott. „A kultúra szervezéséért nem kell várni az elismerést, mert azt nem biztos, hogy megkapja az ember, de amennyiben megvan hozzá a tehetsége, ha megadta neki a Jóisten, akkor dolgozzék csak a köz javára, mert ha nem ezt teszi, akkor azt az utókor még számon kérheti rajta.”
Régi idők hangulatát őrzi az alsósófalvi Fonó Hagyományőrző Csoport
Az együttes tizenöt éve működik. Tagjai nem csak színpadokon és alkalmi rendezvényeken, hanem a hétköznapokban is igyekeznek életben tartani olyan szokásokat, amelyek másutt már kimaradtak. Fülöp Noémi tanítónő másfél évtizeddel ezelőtt hagyományőrző órákat vezetett be az iskolában. Mivel a kezdeményezés igen sikeres volt, a „tanórákat” kiterjesztette a falura is. Ma mintegy százfős csoportja van, amelyben gyermekek, fiatal felnőttek és idősek közösségi szinten, együtt éltetik és élik meg a tegnap már-már elfeledett hagyományaikat, gyakorolják a sóvidéki táncrendet, a néhai fonóházak játékait. Autentikus programjaikkal számos hazai és nemzetközi fesztiválra kaptak meghívást az utóbbi években. A Fonósok értékmentésért vehették most át az elismerést.
Elismerték a Napsugár Egyesület munkáját is
A Napsugár Egyesület alternatív óvodai programokat szervez: a közösségért kifejtett magas minőségű pedagógusi munkáért részesült kitüntetésben. Minden olyan készséget és képességet igyekszik feltámasztani a kisgyermekekben, amelyekre a hagyományos tanrendi programok során kevesebb idő és energia jut. Igyekeznek már zsenge korban bemutatni bizonyos kézműves foglalkozások alapfogásait, a népi mesterségek fortélyait játékos formában tanítják. Székhelyük a Bethlen Gábor utca 10. szám alatt lévő napközi otthonban található, de tevékenységük túllépi az intézmény kereteit, hiszen mindig keresik az együttműködést, képzéseket és tapasztalatcseréket szerveznek pedagógustársaik számára, olyan konferenciákat is, amelyeket annak a hitvallásnak a jegyében tartanak, hogy a személyiségfejlesztés alapjait az óvodás korban a néphagyományok útján, azok segítségével kívánják megvalósítani.
Az ünnepi est rangját Farkaslakáról, Oroszhegyről, Székelykeresztúrról, Lövétéről és Agyafalváról érkező műkedvelő színjátszók adták az általuk játszott repertoárból válogatott jelenetekkel.
Simó Márton |
Székelyhon.ro,

Templom épül Décsfalván
Generációk álma teljesül hamarosan Décsfalván: letették szombaton a Bögöz községhez tartozó falu református templomának alapkövét a helység központi részében, a lakók hatalmas örömére. Mint elmondták, a hívek korábban Agyagfalvára jártak istentiszteletre, majd a helyi iskolaépületben vettek részt szertartáson, ám nem veszítették el a reményt, hogy utódaik majd saját templomban konfirmálhatnak.
A sokéves csúfolódásnak véget vetve templomépítésbe fogott Décsfalva: a református istenháza alapkövét szombaton délelőtt ünnepélyesen, községi, megyei és országos elöljárók jelenlétében helyezték el a település központi részén. A falu életében fordulópontot jelentő eseményen nem csak a helybéliek, de a szomszédos települések lakói is megjelentek.
Álom válik valóra
Mint Farkas Mózes, Bögöz község polgármestere elmondta, a templomépítés által megvalósulhat az ősök réges-régi álma. Megköszönte minden közreműködőnek az eddigi segítséget, hangot adott továbbá abbéli reményének, hogy Décsfalva lakói méltóképpen támogatják a kezdeményezést. A munkálatok határideje 2017, ám a község vezetősége abban reménykedik, hogy még idén sikerül felépíteni az új szentélyt, hogy a décsfalviaknak ne kelljen mindig máshová járniuk istentiszteletre. A projekt összértéke áfa nélkül mintegy 230 ezer lej.
A felépítendő templom helyszínén az agyagfalvi iskola diákjainak verses-dalos műsorát láthatták az egybegyűltek, majd Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettes, Verestóy Attila RMDSZ-szenátor, Antal István parlamenti képviselő, valamint Borboly Csaba, a megyei tanács elnöke mondott beszédet. Kiemelték: a Bögöz községben tapasztalt szolidaritás példaértékű, továbbá, hogy az épülő templom jele annak, hogy az ősök hitét továbbviszi a közösség – egyúttal pedig az európai parlamenti választásokon való részvételre is buzdították a jelenlévőket.
Emléklap került az alapba
A beszédeket követően Fosztó József agyagfalvi református lelkipásztor megáldotta a készülő templomot, továbbá kifejtette: Décsfalvát Orbán Balázs leírásában a legkisebb székely falvak közé sorolta, de a település lélekszáma majdhogynem állandó azóta is, így remélhetőleg mindig lesz közösség, amely megtöltse az istenházát. Annál is inkább, mert ünnepekkor általában az iskolaépület is kicsinek bizonyul a szertartáshoz. Az ünnepélyes alapkőletétel során a földbe helyeztek egy emléklapot is, a jelentős mozzanatot a magyar és székely himnusz eléneklése követte. A rendezvény végén fánkkal és pálinkával kínálták a jelenlévőket.
„Csak hitünk legyen”
A décsfalvi Somorai Eszter elmondta: nagyon örülnek annak, hogy végre temploma lesz a falunak: két évvel ezelőttig Agyagfalvára jártak istentiszteletre, azt követően a lelkipásztor kéthetente átment Décsfalvára is, az iskola egyik tantermébe. „Amikor jó idő van, még szívesen átmegy az ember, de télen erősen megfáztunk: huzatos a hely a két falu között. Remélem, megérem, hogy a hároméves unokám ebben a templomban konfirmáljon” – fejtette ki vágyát. Mint elmondta, a décsfalviak jórészt reformátusok, de a más felekezetűek is szívesen járnak istentiszteleteikre. „Mindegy, hogy hová megyünk, csak hitünk legyen. A vallásunk akármilyen lehet, ha nincs hitünk” – fogalmazott.
Bálint Kinga Katalin. Székelyhon.ro

Berde Mózsa itthon
Az 1848–49-es háromszéki önvédelmi harc jeles alakjának emlékévébe léptünk. Laborfalva nagy szülöttjére, Berde Mózsára (1815–1893) emlékeztet lapunk ez évi falinaptára is. Berde Mózsát a székely katonaság választotta meg népképviseleti országgyűlési követének, részt vett a kolozsvári országgyűlés jobbágyfelszabadítási törvénytervezetének összeállításában, s küzdelme eredményeként a képviselőház kimondta a határőrrendszer megszüntetését. Kormánybiztosként résztvevője volt az Agyagfalvi Nemzeti Gyűlésnek, szervezője Háromszék önvédelmi harcának, jótevője egyházának.
Barangolás a bölcsőhelyen
Egymást követik a rohanó gépkocsik a Laborfalvát átszelő nemzetközi úton. Rohan a nagyvilág, pereg az egyre gyorsuló jelen, s mi ebben a zajban keressük Berde Mózsa emlékét. Segítségül hívtuk életrajzíróit, néhai Benczédi Gergely unitárius főgimnáziumi tanárt, Jakab Eleket, a maiak közül pedig Egyed Ákost.
A kicsi Mózsa szülei, Berde Mózes és Márkos Krisztina a laborfalvi szájhagyomány szerint az unitárius templom mögötti régi temetőrészen pihennek, sírhalmukat tumba, a régiek nevén haskő, fedi. Tavasz keltével védelemre szorul. Az apa idős fejjel állt be a szabadságharcba. A gyerek Mózsa hétévesen ment a falusi iskolába, húszéves korában küldik szülei a Székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumba (az intézmény ma az ő nevét viseli). Gyermekként és serdülőként volt alkalma, hogy megismerje, lelkileg is kötődjön szülőfalujához. Nyáron hozzászokott a munkás vakációkhoz, szülei takarékosságra nevelték: tudnia kellett, hogy csak a munka hozhat eredményt, csak dolgozva lehet javakat teremteni. Kilenc évig szívta magába a tudományt, s lelkébe a neves gimnázium szellemét. Családja székely nemes volt, oklevelüket a nagy református fejedelem, Bethlen Gábor adta „harci szolgálataik elismeréseként.” Két évszázad távlatából nem könnyű feladat Berde emlékét keresni szülőfalujában. Egykori lakóháza helyére a Sükösd család emelt új házat, ennek a családnak kell megköszönni az egykori régi Berde-udvarházról készített fényképfelvételt is. Az új ház előtt néhány éve még állt a két régi eredeti kapuláb, mára már csak Berde Mózsa cserefája maradt.
„Koránál fogva még láthatta az alatta játszadozó kicsi Mózsát. Mi úgy tartjuk, hogy olyan háromszáz éves lehet ez a fa – tájékoztatott 2008-ban az ott lakó Sükösd Gábor. – Ez a hely a Labor völgyétől fel a Seethal-tagig és ki egészen a Magyarok útja kanyarulatáig – mind Berde-birtok volt. Ők adták el a Bedőknek, s tőlük mi vásároltuk meg. Amikor a régi házat bontottuk, megtaláltuk azt a rejtekhelyet, ahol Berde a kincseit tartotta. Itt, az udvaron található még egy kőből rakott kút. Egy háromszögű kőre, lenn a kőrakatban, az 1837-es esztendő van bevésve, és egy W betű, lehet, hogy a kőfaragó monogramja” – mesélte e sorok írójának az azóta elhunyt Sükösd Gábor falutudós. Tőle tudjuk az anekdotává szentesült Berde Mózsa-történetet, miszerint egy nyári napon lovasfogatával bekocsikázott dolgait intézni Brassóba. Mikor hazajött, összegyűjtette udvarnépét, akiknek azt mondta: No ezt tegyétek ti meg, két kiflivel mejártam Brassót! Berde Mózsa emlékét keresve az egykori funduson Sükösdné Szőcs Erzsébet fogadott, aki elmondta: az emlékfát menteni-gyógyítani, nyesni kellene, az említett eredeti kapuláb pedig a vízvezeték lefektetésének lett az áldozata.
Berde Lenke és első unokatestvére, Kóródi Sándor (229. szám) segítségével összeállítottuk a jelenlegi szentivánlaborfalvi Berdék névsorát, akik közül néhány család Uzonban és Sepsiszentgyörgyön él. Családtörténeti adatok szerint a ma élő laborfalvi Berdék Berde Mózsa első unokatestvérének, a főiskolai tanár Berde Áronnak (1819–1891) lehetnek a leszármazottai. Hihető, mert ezen a falurészen, Laborfalva északi felében állt Berde Mózsa udvarháza, körülötte mind Berde nevű családok laktak s laknak ma is. Itt, a Kicsivíz utca 329. szám alatt állt a tudós-tanár Berde Áron kúriája. Innen egy dobásnyira nyílik a Berde utca, ahol ma is Berdék élnek. Élő tehát ma is, de számában apadó a laborfalvi Berdék nemzetsége.
A forradalom forgatagában
Berdét képességei, nem utolsósorban egyfajta aszketizmussal társuló szigora és mértéktartása miatt választotta fia, Daniel Gábor tanítójául báró Daniel Elek unitárius főgondnok. Egyházához és a valláshoz való ragaszkodását édesanyja famíliájának is köszönhette, amelyből az egyház egykori jeles püspöke, Szentiványi Márkos Dániel is származott.
Berde kolozsvári ügyvédként, jogászként mint katonacsalád sarja került a forradalom forgatagába. Agyagfalva után Háromszéken egyike az önvédelem megszervezőinek. A Sepsiszentgyörgyön székelő Kormányzó Hivatal, az ún. Berde–Horváth-féle Bizottmány vezetője, s kormánybiztosi minőségében is példátlan bizonyítékát adta a hazafiúi szolgálatnak.
„Az önvédelmi harc társadalmi-politikai hátterének kialakítója volt. Az egységfront érdekében küzdő Berde Mózsa révén Háromszéken csak azután válhatott teljessé a haladó erők szövetsége, összefogása a külső ellenség ellen, miután a szabadelvű nemesség csatlakozott e szövetséghez. Ez pedig Berde Mózes politikájának gyümölcse volt” – írja Egyed Ákos. 1848 tavaszán a katonarend követévé választották Háromszéken, mint katonaivadék, élvezte a katonarend bizalmát, szerették benne a nemes embert, a katonafiút. Ő élesztette újra az akkori nép- és falugyűléseket. Egyed Ákos szerint „a nemesség Háromszéken csak egy személyre volt hajlandó hallgatni: ez a személy Berde Mózsa volt!” Politikai bölcsessége abban állt, hogy látta: a sikerhez nem elég a lelkesültség, harci felszerelés is kell, ebben segítette a háromszékieket. Törekvéseit, eredményeit Orbán Balázs is méltatta. Berde Mózsa már Agyagfalván találkozott Gábor Áronnal, s itthon közösen tárgyaltak a lőszer- és ágyúgyártásról, megbízta Szacsvait, hogy szervezze meg a puskaporgyártást, s ekképpen szökkent szárba a székely hadiipar. Forradalmi tevékenysége eléggé ismert, most inkább „bűnhődéséről” szólunk, ugyanis a Habsburg-hatalom halálbüntetést rótt ki rá, melyet később várfogságra változtattak. A négyesztendei súlyos várfogság a josefstadti börtönben megviselte, s az isteni gondviselésnek tudható be, hogy megmenekült a haláltól. A Kincses városban és a laborfalvi birtokon pihente ki börtönéveit. Csak a kiegyezés után volt alkalma folytatni jogászi tevékenységét. 1872 után Sepsi- és Miklósvár-szék országgyűlési képviselőjének választották Sepsiszentgyörgyön. Ekkor huzamos ideig újra szeretett Háromszékjének volt a lakója. Ebből az időből Kádár Lajos korabeli laborfalvi tanító és rokona, Berde Ferenc adatai alapján Kiss Sándor akkori laborfalvi unitárius lelkész közölt adatokat.
A Berde-cipó
Illő, hogy röviden szóljunk „a legnagyobb jótevő” egyházi tevékenységéről. 1845-ben beválasztották az unitárius egyházi főtanácsba, a forradalom előestéjén az egyház jogtanácsosa volt. Fukar természetéről szóló szájhagyományok ellenére nemcsak egyházának volt jótevője, hanem egy sor korabeli közületnek, intézménynek, köztük az Erdélyi Múzeum, EKE, EGE, Székely Nemzeti Múzeum, Kézdivásárhelyi Erzsébet Leányárvaház és Szentkereszti Stefánia Menház, amelyeket pénzadományokkal segített. Végrendeletében jelentős vagyonát az unitárius egyházra hagyományozta. Hagyatékának felhasználásával épült fel a háromszéki származású neves műépítész, Pákéi Pakey Lajos tervei alapján a kolozsvári Unitárius Gimnázium, majd 1914-ben a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium új épülete. Birtokainak jövedelméből a kolozsvári, tordai és székelykeresztúri iskolák diákjainak naponta egy-egy ingyencipót juttattak. Ez volt az a bizonyos híres Berde-cipó, melyet diákok nemzedékei, szegény sorsú és arra érdemes tanulók vehettek igénybe. Berde előrehaladott kora okozta, hogy elborult elmével hunyt el életének 78. évében 1893. szeptember 22-én egy budapesti magánklinikán. Kívánsága szerint a Házsongárdi temetőben, földije, az unitárius Bölöni Farkas Sándor sírja mellé helyezték örök nyugalomra. Temetésén a háromszéki származású unitárius püspök, a kilyéni Ferencz József mondott gyászbeszédet. Az unitárius egyház 1901-ben mellszobrot állított Berde Mózsának a Kolozsvári Unitárius Kollégium épületében. Margó Ede (1872–1946) budapesti szobrász alkotása. Háromszéken nincs emlékszobra.
Emlékezete Berde nem feledkezett meg szülőfaluja iskolájáról sem, amely a rendszerváltás utáni időktől az ő nevét viseli. Támogatta a laborfalvi unitárius eklézsiát, amiért az utókor, de a jelenkor is hálás. A laborfalvi unitárius templomban és az iskola falán emléktábla őrzi emlékét. A bécsi döntés előestéjén Szentiványi Gábor (1888–1950) jogász, közgazdász, Háromszék vármegye főispánja, állíttatott emléktáblát a laborfalvi unitárius templomban ezzel a felirattal:
E község hallhatatlan szülöttje
a legnagyobb unitárius jótevő
laborfalvi Berde Mózsa
emlékére Dr. Szentiványi Gábor 1939
1993. október 30-án, néhai Szalad Sándor iskolaigazgató idején, a szentivánlaborfalvi iskola felvette a Berde Mózsa nevét, s az egykori unitárius felekezeti iskola épületének falára elhelyezték Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész Berdét ábrázoló bronz domborművét. Jeles szülöttjére halálának 120. évfordulója alkalmával is emlékezett a szülőfalu, a helybeli unitárius egyházközség 2013 novemberében. Ekkor állítottak Berde-emlékkopját a laborfalvi unitárius templom előterébe (Bálint Zoltán alkotása).
– Születésnapjához közeledve mi is ünnepi istentiszteleten emlékezünk Berde Mózsára – tájékoztatott Buzogány-Csoma István szentivánlaborfalvi unitárius lelkész –, s ez alkalommal szeretnénk átadni a szentivánlaborfalvi iskolában berendezett Berde-emlékszoba szomszédságába tervezett állandó jellegű falutörténeti kiállítást. Berde, mint a forradalmi események szervezője és aktív résztvevője megszámlálhatatlan alkalommal fordult meg Sepsiszentgyörgyön, örömmel-reménységgel fogadott személyisége volt a városnak. Éppen ezért lapunk úgy gondolja, hogy az egykori szabadságharcosok utódai, akik ma Háromszék székely-magyar közösségét alkotják, megye- és városvezetésünk, az unitárius egyház és helybeli egyházközség egy Berde-mellszoborral tudna méltó módon tisztelegni az önvédelmi harc jeles személyisége előtt születésének 200. évfordulója alkalmával.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Meghonosítják a néptáncot – Gálaesttel zárják az udvarhelyszéki táncházkaravánt
Nagyszabású gálaesttel zárja az idei táncházkaravánt az Udvarhelyszéki Ifjúsági Egyeztető Tanács (UIET) és a máréfalvi rozetta ifjúsági egyesület a hétvégén Székelyudvarhelyen.
A néptáncos mulatságsorozat nyolc helyszínen körülbelül ezer érdeklődőt vonzott – a program idei, azaz harmadik kiadása keretében főként a gyerekek megszólítására törekedtek a szervezők. Mint mondták, rendkívül sikeresnek bizonyult a táncházsorozat, amely tavaly december 5-én indult udvarhelyszéki útjára.
Az első mulatságot Szentegyházán tartották, majd Zetelakán, Vágásban, Agyagfalván, Homoródszentpálon, Székelyszenterzsébeten, Oroszhegyen és Farkaslakán rophattak főként széki táncokat a népi kultúra kedvelői. „A helyszínek többségén néptáncoktatással egybekötött gyerek- vagy ifjúsági táncházakat tartottak, és minden helyszínen valamiért emlékezetes volt a mulatság” – számolt be András Loránd programfelelős.
Mint elmondta, az immár harmadik kiadást megért karaván célja a táncház minél szélesebb körben való népszerűsítése – akár „visszatelepítése” a falvakba. A szervezők ugyanis bevontak a karavánba olyan településeket is, amelyekben nem terjedt el a néptáncmozgalom. Idén például Vágás is szerepelt a helyszínek között, ahol nemrég alakult újra a néptánccsoport, ám ehhez képest sok fiatalt sikerült mozgósítaniuk.
„Ismét bebizonyosodott, hogy a térségnek szüksége van egy ilyen rendezvényre, hiszen sok fiatal nem találkozik élő népzenével” – mondta el András Loránd, hozzáfűzve, a szervezők a lehető legtöbb érdeklődőnek szeretnék megmutatni, hogy a népzenét nemcsak hallgatni lehet, hanem kitűnő szórakozási lehetőséget nyújthat, sőt „csajozni is lehet vele”.
A karaván záróakkordjaként a székelyudvarhelyi Filharmónia Teremben (volt Stúdió mozi nagytermében) február 7-én, szombaton este hét órakor szerveznek gálaműsort, amelyen felnőttek és gyerekek alkotta udvarhelyszéki néptánccsoportok, illetve távolabbról érkező tehetségek is közreműködnek.
A gálaműsort kosaras táncház követi a Márton Áron Ifjúsági Házban – zenész-házigazda a Kedves zenekar. A szervezők felkérnek mindenkit, hogy az este tíz órakor kezdődő mulatságon fogyasztásra szánt enni- és innivalót kosárban hozzák – hangsúlyozta András Loránd, hozzáfűzve, csütörtökig asztalt is foglalhatnak az érdeklődők a 0740-127412-es telefonszámon. A gálaestre és a kosaras táncházra is díjtalan a belépés.
Bálint Kinga Katalin
Krónika (Kolozsvár)

A falu halála
Sok évvel ezelőtt fájdalmat okozó hír járta be szülőfalum és a környékbeli települések, Agyagfalva, Décsfalva, Mogyorós utcáit: az ócfalvi szorostól a nagygalambfalvi szorosig feldugják a Nagyküküllőt, hatalmas mesterséges tavat hoznak létre, az ott lakóknak pedig menniük kell. S ennél is fájdalmasabb volt, amikor az a szóbeszéd futott szét, hogy nemsokára vége Bögöznek, mert a falu névtábláját már át is húzták… Ugyanis akkor kerültek ki az új falutáblák, amelyeken az áthúzással azt jelezték, addig tart a település.
S meg is indult a népvándorlás, sokan látni akarták azt a táblát, míg valaki meg nem magyarázta, mit is jelent az átlós vonal. Aztán, amikor a békási tengeren hajókáztunk, magam elé képzeltem a kétségbeesett embereket, annak a jó néhány falunak a lakóit, akiknek menekülniük kellett az egyre gyarapodó víztömeg elől. Merényletnek tartottuk, és tartjuk Bözödújfalu víz alá parancsolását, s annak a falurombolásnak a jelképét látjuk ma is ebben, amely tulajdonképpen esztendők múlva indult meg központi tervek alapján, hivatalos pártpolitika részeként.
Az jó jel volt, hogy szinte egész Európa, de a tengerentúliak is erőteljesen felléptek az akkori példátlan rombolási szándék ellen, s ha nem következik be a rendszerváltás, bizonyára iszonyú tragédiák történtek volna az egész országban, de különösen Erdélyben. Egyébként a rombolás azzal kezdődött, hogy kisebb falvakat megfosztottak önállóságuktól, elorozták nevüket, a közeli nagyobb település egyszerű utcáivá fokozták le, soknak a tanintézetét is beolvasztották az úgymond jelentősebb iskolákba, legtöbbször a magyar többségű települések váltak így csatolt helységekké a román többségű tengerben, a magyar iskolák pedig magyar tannyelvű tagozatokként sorolódtak be. Az ügyintézés, döntés így került mások kezébe. Amikor véget ért a rémálom, azt hittük, megszabadultunk falvaink, iskoláink felszámolásának rémétől, nem is gondoltunk arra, hogy az eddigieknél is súlyosabb veszély leselkedik ránk…
Az évek teltével egyre inkább rá kellett jönnünk arra, hogy nem kell ide Ceaușescu durva terve, nem kellenek rémálmunkban is megjelenő hatalmas gépek, sem hivatalos átiratok. Mi magunk vagyunk azok, akik tehetetlenül nézzük falvaink kiüresedését, megroppanását. Mi magunk határozunk arról, hogy ennek vagy annak a településnek vége, mert mondjuk ki újra és újra: ha megszűnik az iskola, az a falu halálát jelenti. Keserűséggel vettük tudomásul, amikor a pedagógusszövetség udvarhelyszéki elnöke majd minden megbeszélés alkalmával a Homoród mentén, a Küküllő vidékén rendre felszámolódó iskolákat siratta el, nem is beszélve aztán a Mezőség, Szatmár, Bihar, Szilágyság, Bánság egyre zsugorodó magyarságáról, rendre lakat alá kerülő magyar tanintézeteiről, mind jobban szűkülő lehetőségeiről.
És lám, amire nem vártunk, az hozzánk is begyűrűzött. Elsőként Hilib az, amelynek tanintézetén, úgy néz ki, áthúzzák a táblát. Hilib nem nagy falu, de büszke emberek lakják, akik sehogy nem akarnak lemondani a településük méltóságát is szavatoló iskoláról, még akkor sem, ha a létszám alatta marad a törvényben szigorúan megszabott határnak. Sajnos, a lakosság száma is csökkenőben, 1956-ban közel ezren lakták, de ez a szám mára háromszáz körülire esettp. Megcsappant hát az iskolások száma is… Mégis reménykednek… Hogyan is lehetne elfogadni a roppant merev utasításokat, hisz még jól emlékszünk, annak idején, a Ceaușescu-érában akár egyetlen gyerekkel is fenntartották több helyen is a román tannyelvű osztályt, s ebből merítettek erőt a szórványbeliek, mert ezeket a példákat idézve tudtak itt-ott, időnként a megszabott létszám alatti magyar osztályokat éltetni.
Az a félő, ha ez tényleg bekövetkezik, olyan folyamat indul el, amit eddig nem tartottunk bekövetkezhetőnek. Igaz, az utóbbi két és fél évtizedben sok olyan változtatás történt az iskolahálózatban, amelyre nem számítottunk, s mely nem minden esetben minősült sokak szerint helyes lépésnek.
Dr. Péter Sándor
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Egyed Ákos: A történeti tudatot gondozni kell
Háromszék szabadságharca 1848–1849-ben címmel tartott előadást Egyed Ákos történész, akadémikus a Magyar Erdélyért Egyesület által szervezett rendezvényen a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében március 15-e előestéjén, majd Csáki Árpád sepsiszentgyörgyi történész bemutatta Egyed Ákos legutóbbi könyveit.
Egyed Ákos március 15-e jelentőségével kezdte előadását. Elmondta, a modern polgári magyar nemzet születésnapja is a dátum, mikor a 12 ponttal, majd a pozsonyi országgyűlés határozataival rendszerváltás indult el Magyarországon. A pest-budai eseményeket követően az ország más városaiban, Erdélyben, Székelyföldön is kihirdették a 12 pontot, felolvasták Petőfi Nemzeti dalát, de mindenhol megtoldották helyi követelésekkel. Kolozsváron kérték Erdély országgyűlésének összehívását, hogy az is fogadja el a törvényeket, elsősorban a Magyarországgal való egyesülést. Ez május 29-én megtörtént. A negyedik törvénycikkely kimondta a jobbágyfelszabadítást. Az előadó hangsúlyozta, Háromszéken már ezt megelőzően, április 30-án Alsócsernátonban kimondták, nem kell többet robotolni, igaz, ez nem volt törvényerejű határozat. Az Agyagfalvára összehívott székely nemzeti gyűlésen kihirdették: Székelyföld minden lakója egyenlő. Egyed Ákos ismertette a háromszéki ellenállás, a Kiskomité szerepét, Gábor Áron fellépését. Újonnan feltárt dokumentumokkal is szolgált a háromszéki önvédelmi harc megszervezéséről. Végezetül leszögezte, a történeti tudatot gondozni kell, tisztán tartani. Incze Sándor nyugalmazott református lelkipásztor, volt esperes hiányolta az ifjak jelenlétét a teremből. Hangoztatta, Egyed Ákost addig kell hallgatni, amíg él. Csáki Árpád Egyed Ákos három könyvéről beszélt: az előadás kapcsán a Charta Kiadónál megjelent, Háromszék 1848–1849-ben. Forradalom, szabadságharc címűről, melynek immár harmadik bővített kiadása látott napvilágot, továbbá két újabb kötetéről: Bodos, egy szabad székely falu története (2012, Háromszék Vármegye Kiadó–Tortoma Kiadó) és a A székelyek rövid, képes története (2014, Tortoma Kiadó).
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mi történik még a Kárpátok alatt?
Nem, nem tudtam máig, és most restelkedve kell bevallanom. Azért is szégyenkezem egyben, hogy velünk, itthon, földünkön az is megtörténhetett, hogy az iskolásoknak, kicsiknek s már gondolkodóknak az ellenőrző füzetébe román, idegen nyelven írják be a minősítést. Nem azt, hogy kitűnő, hanem azt: foarte bine. Indulat fog el, vagy valamilyen inger? Ebben a hangulatban vettem indulataim mellé a hírt, hogy a tanügyi osztályon minden iromány román nyelven születik és megyen ki az iskolákhoz.
Azt is most adom tovább, hogy Sepsiszentgyörgyön van egy autonóm terület, fönn a Szemerja (egykor Szent Mária) negyedben, új és módos házak több sora, máris tükrözi azt a jövendő állapotot, amelyet 30 évre halasztott odébb egyik mostani román tanácsosunk: ebben a városrészben házilag barkácsolt utcanevek vannak, kizárólag románul.
Nem a hivatalos forma, szín, nem. Önkényesen nevezgetik a maguk világát, akár a történelmüket.
Ismételem emitt azt is, amit két évvel ezelőtt a városi tanácsban szóvá tettem. Sepsiszentgyörgyön a Brâncuși szakiskolának minden külső, belső felirata kizárólag román nyelven. Ugyanígy a Mihai Viteazul középiskolában. Két évvel ezelőtt még várnunk kellett állítólag Bukarestből az egységes (típus-) táblák jóváhagyására. Nos, még és most mire várunk? Még hátra van az is, hogy az erdőkben a fákra románul írják ki: bükk, tölgy, fenyő, gyertyán.
Miért is kell nekünk szégyenkeznünk? Leginkább azért, mert téblábolók, tehetetlenek vagyunk. Gyávák, belenyugvók, és nem is kevéssé. Inkább ezért. Megtiltották a gyülekezésünket Marosvásárhelyen. Hogy ehhez mit szól Európa? Köpik rá, ránk?
Megérdemeljük. Javasoltam forma, menjünk hát Agyagfalvára! Tágas a tér, nem tologatnak járdákra – Agyagfalván szabad a madár is még.
A gyerekeket is erre tanítják, a szolgaságra. És még azért is szégyenkezhetünk – magamban ezt teszem –, hogy ez a mostani demokrata fiatalság kávézaccból, dohányfüstből sem jósolja a maga jövendőjét, nemhogy megteremtené.
Szabad-e magyarul sírni a Kárpátok alatt, székelyek, magyarok?
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ereklyemúzeumot hoznak létre Agyagfalván
Ereklye- és emlékmúzeumot hoz létre a székely nemzetgyűlések helyszínén, Agyagfalván az Agyagfalva 1848 Alapítvány – hangzott el az M1 aktuális csatornán vasárnap.
Antal István RMDSZ-képviselő, az alapítvány elnöke (képünkön) elmondta, a kivitelezés a kezdeti stádiumban van, elkezdték a gyűjtést, az alapanyag 30-40 százaléka összegyűlt, jövő héten például gerendaadomány érkezik. Bíznak benne, hogy a beruházást két éven belül megvalósíthatják – jegyezte meg.
Jogos igénye ez a múzeum egész Székelyföldnek – hangsúlyozta Antal István. Hozzátette: a kiállítás anyaga megvan, ahhoz hozzájárul a Székely Nemzeti Múzeum, a csíkszeredai, a székelyudvarhelyi és a marosvásárhelyi múzeum is.
Antal István közölte, az alapítvány dolga az, hogy a 100 ezer eurót összegyűjtse.
A műsorban elhangzott az is, hogy a múzeum a székely kiállásra emlékező szoborcsoport mellett épülne fel. 1848 őszén itt határoztak a székelyek a magyar kormány melletti kiállásról, és ez a nemzetgyűlés jelentette a székelység csatlakozását a szabadságharchoz.
1506-ban a székely nemzetgyűlés itt alkotta meg a nemzet törvényeit.
MTI
Székelyhon.ro

Franciául jelent meg könyv Székelyföld erődtemplomairól
Huszonöt éve járja Erdélyt, bevallása szerint a "székelyekről" is tolmácsol a Svájcban élő Hubert Rossel. A szerzővel és francia nyelvű, Székelyföld erődített templomai (Les églises fortifiées pays des Sicules) című könyvével csütörtökön este a Csíki Székely Múzeumban találkozhattak az érdeklődők.
Kivételes estnek lehettek részesei a Csíki Székely Múzeum protokolltermébe érkezők csütörtök este: a Svájcban élő Hubert Rossellel és székely erődtemplomokról szóló könyvével ismerkedhettek meg. A szerzőt Botár István régész köszöntötte, családiasnak nevezve a rendezvényt.
Gyakorlatilag egy "házimozival" egybekötött szakmai ünnepként zajlott le a rendhagyó könyvbemutató. A szerzővel Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ beszélgetett - tolmácsként is közvetítve a közönséghez. Hubert Rossel magyarul is megszólalt: de mint humoros felvezetőjében elmondta, inkább az írott magyart érti, beszélni pedig egyelőre csak annyira tud, hogy a közönség fülének a franciája lesz jobb.
Magáról elmondta: földrajzosként- és történészként dolgozik, de régészeti-antropológiai felkészültséggel is rendelkezik. Huszonöt éve járja Székelyföldet - legelőször svájci segélyszállítmányokat kísérve csodálkozott a régió csodálatos építményeivel, amelyekről, mint mondta: "fogalma nincs" Nyugatnak, azaz, rengeteg fogalomzavar van. Eleve szász templomoknak tekintik őket - így a tolmácsmunka elengedhetetlen volt: belső szükségből írta meg, mondta.
"Tanáremberként, diákjaimtól is azt követelem, gondos, szakszerű információszerzéssel dolgozzanak. Ugyanez magamra nézve is érvényes" - válaszolta Hubert Rossel az érdeklődök kérdésére.
Székelyek kultúráját igyekszik közvetíteni
A diavetítéses ismertetésből megtudhattuk, hogy a három fejezetre tagolódó könyv igényes, pontos, átfogó információközvetítésként építkezik: térképekkel, háromnyelvű (francia, magyar, román) magyarázatokkal, helységnévszótárral, valamint a vaskos kötet végén magyar, román, német és angol nyelvű összefoglalóval is summázva a téma értékét és lényegét. "A huszonöt év alatt a helyiek szemével is látok" - mondta a szerző.
Mint megosztotta: történészként mindig is érdekelte a kisebbségek kultúrája, és mikor ezt a gazdag örökséget felfedezte, mindegyik szakmai énje reagálta témára. "Azt gondoltam, nagyon kár, hogy senki nem ismeri messzebb a székely kultúrát, mert ezzel a munkával ezt szeretném közvetíteni" - mondta a svájci szakember.
80 templomot tálal a kötet
A kötet Agyagfalvától Zalánig összesen 80 székelyföldi erődtemplomot mutat be: számos szempontból kategorizálva, keresztmetszetet adván építészeti-történelmi és kulturális tekintetben is.
Az est nagyszerű pillanata volt, amikor kiderült: a szerző a Székely Oklevéltárban időzve gyűjtötte az információkat, és, bár a magyar nyelvet megtanulta olvasni, a XIIÍI-XIV. századi dokumentumok nyelvezetét a beleírt latin kifejezések segítségével sikerült sokszor könnyedén megfejtenie.
Az est végén, "a kötet egyetlen székelyföldi olvasója", Ferencz Angéla, a házigazda kérdésére válaszolva, olvasmányélményéről elmondta: nagyon nagy lépésnek érzi, hogy valaki anyanyelvén készített átfogó, alapos ismertetőt a témában.
maszol.ro

Építik az agyagfalvi múzeumot
Egy év kihagyás után folytatják az Agyagfalvára tervezett székely múzeum építését – noha a pénz most sem elég a befejezéshez, a település polgármestere azt reméli, ha látható lesz a haladás, a támogatók is szívesebben segítenek. Az elkészült emlékházban egyebek mellett székelyföldi régészeti leleteket állítanának ki, illetve időszakos művészeti tárlatokat is szerveznének.
Jelenleg az agyagfalvi múzeum – már 2013-ban lefektetett – alapjának magasítása van folyamatban, majd a téglákat fogják felrakni, illetve a faszerkezetű előteret alakítják ki – magyarázta portálunknak Bögöz község polgármestere, hozzátéve, hogy az említett munkálatokat október 18-áig szeretnék befejezni, hiszen akkor tartják az 1848-as székely nagygyűlés emlékünnepét, amelyre több vendéget is várnak. Utóbbi azért is fontos, mert Farkas Mózes meg szeretné mutatni az akkor összegyűlő embereknek, hogy nem elfeledett projektről van szó, hanem egy folyamatban lévő kivitelezésről. „Ha az emberek látják a haladást, talán megértik, hogy az emlékház megvalósításához összefogásra van szükség, mindenki hozzájárulása számít. Nemcsak a helyieké lesz a múzeum, hanem az egész székelységé. Ha ’48-ban hatvanezer székely gyűlt itt össze, akkor érdemes az ő emlékük előtt tisztelegni” – jelentette ki az elöljáró. Farkas rámutatott, a jelenleg rendelkezésükre álló összegből csak a múzeum előtere, valamint az egyik terem – lefedés nélkül – tud elkészülni. Noha kevés a pénz, fontos volt, hogy mielőbb folytassák az építkezést, hiszen az emlékház két évvel ezelőtt lefektetett betonalapja romlani kezdett.
Az elöljáró kifejtette, a bögözi önkormányzat az építkezési anyagok ellenértékét próbálja előteremteni, míg az Antal István parlamenti képviselő által létrehozott Agyagfalva 1848 Alapítvány a munkadíjakat finanszírozza. Mint mondta, a költségek előteremtése érdekében úgynevezett téglajegyeket is kibocsátottak, amelyeket öt-tíz lejért bárki bármely székelyföldi település polgármesteri hivatalánál megvásárolhat, ezzel támogatva a megvalósítást. Aki nem engedheti meg magának az anyagi hozzájárulást, munkával is részt vehet a kivitelezésben. „Régebben falvak épültek fel kalákában, talán ma is ez lehet a megoldást. Ha valaki eljön és néhány órát segédkezik, az már erősebben fog kötődni a múzeumhoz, tudván, hogy az ő munkája is benne van” – fogalmazott Farkas Mózes, hozzátéve, ilyen jellegű felajánlásokat a bögözi polgármesteri hivatalnál lehet jelezni.
A készülő múzeumban két terem – illetve egy előtér – lesz, egyikbe állandó, míg a másikba időszakos kiállításokat terveznek. Most azt a részt építik, amelyben bármikor meg lehet majd tekinteni az Agyagfalva környékén, illetve a tágabb székelyföldi régióban talált régészeti leleteket és más, a nemzethez kapcsolható ereklyéket. A második terembe időszakos, tematikus festészeti, fotó- és kézművestárlatokat terveznek. Például arra is gondoltak, hogy egymás utáni tárlatokon mutassák be az egyes székely székek jellemzőit, ugyanakkor több székelyföldi múzeum is felajánlásokat tett kiállítási tárgyak terén – tette hozzá Farkas Mózes.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Az 1848-as Székely Nemzetgyűlésre emlékeztek Agyagfalván
Huszárok és politikusok jelenlétében elevenítették fel vasárnap az 1848-as Székely Nemzetgyűlés történéséit Agyagfalván, a történelmi eseményeknek emléket állító szoborcsoportnál.
Az ünnepség részvevőit Farkas Mózes bögözi polgármester köszöntötte, hangsúlyozva az évente megrendezett esemény fontosságát: nem feledkezhetünk meg nemzetünk hőseiről. „Nekünk csak annyit kell tennünk, hogy jelen legyünk a megemlékezésen, nem kell életünket áldoznunk azért, hogy egy jobb világot alkothassunk. Viszont annyival tartozunk őseinknek, hogy minden évben összegyűlünk és felidézzük tetteiket, melyeknek meghatározó szerepe volt a székelység jövőjét illetően” – fogalmazott az elöljáró.
Incze Csongor, Hargita Megye Tanácsának alelnöke emlékeztetett, a 167 évvel ezelőtti gyűlésen „minden régió és minden társadalmi réteg képviseltette magát: az egyének és különböző csoportok egyaránt félretették önző érdekeiket, és összefogtak”. Véleménye szerint ez gyönyörű példája annak, hogy egységbe tömörülve erőn felül tud teljesíteni a székelység, amire napjainkban is nagy szükség van.
Antal István RMDSZ-es parlamenti képviselő az 1848-as nagygyűlésen történteket idézte fel, amikor a székelység eldöntötte, hogy csatlakozik a forradalomhoz, segítve Magyarországot függetlensége visszaszerzésében. Mint mondta, az esemény a székely történelem egyik legszebb seregszemléje, lustrája volt. Az elöljáró ugyanakkor az 1506-os agyagfalvi gyűlésről is beszélt, amikor a jelenlévők elfogadták a Székely Nemzeti Constitúciót. Antal az Agyagfalva 1848 Kulturális Alapítvány által a Kovászna, Hargita és Maros megyei önkormányzatoknak megküldött nyílt levelet idézve kérte, minél többen segítsék az Agyagfalvára tervezett emlékház megépítését.
„Bizonyítsuk be, hogy képesek vagyunk önerőből őseink tiszteletének áldozni, önbecsülésünk és önrendelkezésünk határozott megjelenítésére erőfeszítést tenni. Lehetne ez az első lépés az annyira várt autonómia irányába” – hangoztatta az elöljáró. Mint portálunknak a helyszínen elmondta, az esős időjárás miatt még nem tudták elkészíteni az épülő múzeum téglafalait, azonban a továbbiakban is dolgoznak a megvalósításon. A rendezvény az agyagfalvi iskola diákjainak kulturális műsorával zárult. Az eseményen jelen voltak Agyagfalva testvértelepülésének, Kunszállásnak a képviselői is.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Az echós szekér nyomában: műkedvelő színjátszó társulatok találkozója Gagyban
Ismét útjára indul az ekhós szekér, húsz színjátszó csoport részvételével, november 21-én Gagyban. A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Hargita Megye Tanácsa és Szentábrahám Község Polgármesteri Hivatala közös szervezésében megvalósuló színjátszó-találkozót szombaton 9 és 17 óra között tartják Gagy falu művelődési házában.
Az ekhós szekér nyomában elnevezésű színjátszó-találkozó a felnőtt műkedvelő színjátszók legismertebb fesztiválja a megyében. A találkozó fellépési lehetőséget nyújt az amatőr színjátszó csoportok számára, ugyanakkor komoly tapasztalatcserét jelent, új ötletekkel gazdagodnak, barátságok, későbbi együttműködések születnek.
Az elmúlt években az udvarhelyszéki településeken körbejárt e fesztivál. A kilencvenes években a Homoród menti falvak találkozójaként indított rendezvény, hosszabb megszakítás után, 2008-ban Homoródkarácsonyfalvára vonzotta a felnőtt színjátszókat. Farkaslaka 2009-ben, Lövéte 2010-ben, Rugonfalva 2011-ben volt házigazda, majd 2012-ben Kisgalambfalva, 2013-ban ismét Farkaslaka következett, majd 2014-ban Kobátfalva adott otthont a fesztiválnak. Gagy falu művelődési házában Agyagfalva, Homoródújfalu, Kecset, Kisgalambfalva, Kobátfalva, Lövéte, Nagygalambfalva, Oroszhegy, Siklód, Szentegyháza és Zetelaka műkedvelő színjátszó csoportjai lépnek fel.
A társulatok további együttműködésének ösztönzése és egymás munkájának jobb megismerése érdekében a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont gondozásában a Bethlen Gábor Alap és a Communitas Alapítvány – Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával elkészült a Hargita megyei műkedvelő társulatokat összesítő kiadvány, amelyet a szombati találkozón mutatnak be.
L. I.
maszol.ro

Tovább épülhet az agyagfalvi múzeum
Kimozdult a holtpontról a Hargita megyei Agyagfalvára tervezett székely múzeum építése – tájékoztatott Antal István képviselő, az Agyagfalva 1848 Alapítvány megbízott elnöke.
Elmondta, az elmúlt évben megvalósított munkának köszönhetően elkezdett „körvonalazódni" az épület: az alapokat megöntötték, és a falak nagy része megépült. A még hiányzó falak kialakításához szükséges tégla az alapítvány rendelkezésére áll, s a tetőszerkezethez szükséges gerenda is megvan. „Abban bízunk, hogy február végéig a teljes gerendaszükségletet fedezni tudjuk" – mondta Antal.
Utóbbi annak köszönhető, hogy a megyei tanács teljesítette 2013-as ígéretét, és támogatást nyújtott a múzeum megépítéséhez, amiből az alapítvány törleszthette adósságait. „A továbbiakban tárgyalni fogunk azokkal a kivitelező cégekkel, amelyeknek most már biztosan fizetni is tudunk" – fogalmazott Antal. Ahhoz, hogy összegyűljön a múzeum felépítéséhez szükséges összeg, az alapítvány tavaly decemberben 179 székelyföldi községbe küldte el nyílt levelét, anyagi segítséget kérve.
„Az építkezés nemcsak Udvarhelyszék, hanem az egész Székelyföld ügye. Fontos, hogy megértsék mindazok, akik meglátogatják a múzeumot, mit jelentett az 1506-os székelyföldi alkotmány az itt élő szászok és románok számára" – magyarázta Antal. A múzeum elkészültét 2018-ra várják.
Fülöp-Székely Botond. Krónika (Kolozsvár)

Bölcsességéből és gerincességéből merítkeztünk
Alázatos főhajtás Tőkés István előtt
Kereken 25 esztendeje ért az a megtiszteltetés, hogy 1991. január 1-jén megajándékozott A Romániai Magyar Református Egyház élete 1945–1989 című átfogó művével, amelynek ajánlásában ezt írta: „Fodor György barátomnak az együttgondolkozás jegyében újévi üdvözlettel, Tőkés István”.
A letünt kommunizmus éveiben is többször meghallgathattam nagy teológiai tudást sugárzó, mégis közérthető prédikációit. Ezzel kapcsolatban elmondanám, hogy egyik leveléhez csatoltan elküldte az Agyagfalván 1990-ben elhangzott beszéde szövegét.
Arról is beszámolt – nem dicsekvésként –, hogy a többezres gyülekezet kizárólag az ő útkeresését tapsolta meg. „Ebből arra következtetek, hogy tulajdonképpeni szándékomat, vagyis Agyagfalvának a mai üzenetét megértették. Az elhallgatások kora talán végéhez érkezett... ” – nyomatékosította a professzor. Az 1989-et követő hónapokban, sőt 1991-ben is bármennyire furcsának hangzik, levélben tartottuk a kapcsolatot. Megindoklása szerint: „A telefont érthető okok miatt nem veszem ígénybe...”
A rendszerváltás utáni, még bizonytalan hónapokban elsők között kerestem fel. Sokan viszont szó szerint elkerülték a családot. Köztudomású, hogy arra az időszakra is érvényes a mondás, miszerint: háború után sok az öndicsekvő hős, akik azonban még puskát sem láttak... Akkor a Valóság című Bukarestben – Bogdán Tibor kolozsvári születésű kiváló publicista főszerkesztésében – megjelenő tényfeltáró napilap hitéleti munkatársaként készítettem vele egy átfogó interjút.
Fodor György. Szabadság (Kolozsvár)

Egyre közelebb az álom megvalósulása: jövő tavasszal várhatóan felszentelhetik a décsfalvi templomot. A Bögöz községhez tartozó kis udvarhelyszéki falunak sosem volt temploma, bár története több száz évre nyúlik vissza. A 80 férőhelyes istenházát már befödték, és elkészült a harang is.
A közel 200 lelket számláló Décsfalva a 137-es megyei út mentén, a Nagy-Küküllő közelében terül el. Sokak szerint az egész országban az egyetlen olyan település, amelyiknek nincs temploma. Pedig neve már 1566-ban felbukkan a korabeli feljegyzésekben, sőt Orbán Balázs egy jóval korábbi dátumot is említ, ami szerinte Décsfalvához köthető. 150-200 évvel ezelőtt is legalább ennyien lakták, mint manapság, temploma mégsem volt soha.
Osztályteremben imádkoznak
A reformáció idején katolikusból reformátussá vált lakosság sokáig Agyagfalvára járt templomba, viszont néhány éve – amióta megszűnt a helyi iskola – egy osztályteremben tartják az istentiszteleteket. A helyiek elsüllyedt falurészről, annak templomáról mesélnek legendákat, Orbán Balázs nyomán Vofkori László is megemlíti az Utazások Székelyföldön című könyvében az egykori Sárdcs falut mint Décsfalva elődjét, amely lakói erkölcstelensége miatt elsüllyedt a Feneketlen tónak nevezett mocsaras területen, ezen a helyen ma is forrás buzog fel, és – a legenda szerint – még sokáig fel-felzúgtak az eltűnt falu harangjai.
2013-ban végre elkezdődött egy templom építésének megtervezése. 2014 májusában ünnepélyesen le is tették az alapkövet. Határidőnek 2017-et szabták meg, ezt tartani is tudják, mert nagyon jól haladnak a munkával – számolt be Farkas Mózes, Bögöz község polgármestere, aki egyébként egyik kezdeményezője is volt a megvalósításnak. A templomot ravatalozóval együtt tervezték, a temető közelében találtak neki helyet. Farkas Mózestől megtudtuk, hogy az agyagfalvi lelkészi hivatallal közösen nyújtott be pályázatot az illetékes minisztériumhoz a bögözi önkormányzat, amit meg is nyertek, így nagyobbrészt kormánypénzből, illetve helyi forrásokból és Hargita Megye Tanácsának többrendbeli támogatásából finanszírozzák a templom építését.
A hitélet fellendülését várják
A 80 férőhelyes egyházi épület terve a Székelyudvarhelyi Urban Design Kft.-nél készült, a beruházás összértéke 250 000 lej körül van.
– Az épületet már befedtük, a szigetelés és vakolás a következő lépés. Az ajtók és ablakok elkészítésére már szerződött a bögözi tanács, és a belső munkákat is elkezdik. A legfrissebb hír az, hogy megöntötték a harangot, mi megvásároltuk a felszereléshez szükséges alapanyagokat, szeptemberben a helyére is kerül, és az automatizálását is megoldjuk. Egy hónapon belül elkészül a kerítés, hogy megóvja az ősszel elültetett gyümölcsfákat, amelyek mind megfogantak. A megyei tanácsnál nyert pályázatnak köszönhetően a templom előtti teret már letérköveztük. Most már látszik, hogy a területnek gazdája van – foglalta össze a templomépítés aktuális állását Farkas Mózes. Décsfalva az agyagfalvi református egyházközséghez tartozik. Lakóinak lelkigondozását az ottani református lelkipásztor látja el. Fosztó József is elégedett az építkezés ütemével, a hitélet és a közösségi élet fellendülését várja a templom elkészültétől. Mint mondta, az elmúlt években már nem is jártak át Agyagfalvára a décsfalviak, és megjelentek a szekták a településen, ezen a helyzeten próbált változtatni azzal, hogy ő ment át a szomszéd faluba, és a megürült osztályteremben kéthetente találkozott a hívekkel.
– Számuk 130-ra tehető, ünnepnapokon 30-40-en vesznek részt az istentiszteleten – mondta a lelkész. Ha saját templomuk lesz, amit a közösségnek kell rendben tartania, és élettel megöltenie, hátha többen lesznek… – fejezte ki reményét Fosztó József.
Asztalos Ágnes
Hargita Népe (Csíkszereda)

Háromnyelvű emléktábla Zeyk Domokos hősiességéről
Életáldozat a szabadságért
Nagy ünnepre készül Héjjasfalva, ahol az 1848-49-es szabadságharc egyik szép honvédemlékműve áll. A vesztes Segesvári csata utóvédharcaiban életüket áldozó hősök, és köztük is a legerősebb, a legvitézebb, a 200 éve született Zeyk Domokos honvéd százados emlékművét július 31-én, vasárnap rendkívüli ünnepség keretében koszorúzzák meg, és leplezik le az előterében felállított háromnyelvű emléktáblát.
Kötelességünk ápolni Zeyk Domokos emlékét, akinek bátorságát, hősiességét az ellenség is elismerte, s aki Marosvásárhely szülötte volt. Erdély egyik legrégibb nemesi családjából származott. Nagyenyeden járt iskolába, majd Magyaróváron gazdasági tanulmányokat végzett, a berlini Humbold Egyetemen filozófiát tanult, és hazatérve birtokán gazdálkodott. Báró Kemény Juliannával kötött házasságából két gyermeke született. A magyar forradalom eszméi már az agyagfalvi székely nemzetgyűlésen megérintették, s a székely csapatokhoz, majd Bem József seregéhez csatlakozott, ahol hadnagyi, majd századosi rangra emelték. A hatalmas testű, rendkívüli erejű százados, aki állítólag Petőfit is menekítette egy ideig, fő feladatát, hogy Bem altábornagy menekülését fedezze, az ellenség által is elismert erővel és hősiességgel látta el. Amikor minden oldalról körbevették, hogy ne kerüljön az oroszok és osztrákok kezére, főbe lőtte magát – olvasható az új emléktáblákon román, magyar és angol nyelven, ami azért fontos, mert a hősiességre utaló két versszakon kívül csak a születési és az elhalálozási évszámok szerepelnek az emlékművön. Ezt a hiányt pótolták az utódok és a Castellum Alapítvány, akiknek/amelynek a támogatásával a táblák elkészültek.
Életáldozatot vállalni a szabadságért, ez manapság is elismerést kell ébresszen bennünk, egy olyan korban is, amikor a hősök tisztelete már nem hatja át olyan mértékben az embereket, mint régen – mondja Iszlai Kamill Zsolt református lelkész, aki 2010 óra pásztorolja a héjjasfalvi gyülekezetet.
A vasárnapi ünnepség a falu közepén álló, 13. században épült, többször felújított, toronnyal, portikussal bővített református templomban kezdődik délelőtt 10 órakor. Aki még nem látta, érdemes megtekinteni a tágas templomot, amely arról tanúskodik, hogy a gyülekezet és a faluban élő tehetősebb családok mindig is hű patrónusai voltak az egyháznak, élükön a Cseh családdal, amelynek írott emlékét a szószék hangvetője és az egyik harang felirata őrzi. Egy-egy jótéteményről, adakozásról szólnak az 1628., 1842., 1774., 1860. évi feliratok is. A mai templom hangulatát, az értékes orgona mellett, a gyülekezet és a konfirmandusok adományából készült virágmintás, festett, színes mellvédek határozzák meg, a Vargyasi Sütő Levente alkotásai. Az ünnepi istentiszteleten Iszlai Júlia szólaltatja meg az orgonát, a prédikációt követően beszédek hangzanak el, és a kántor asszony vezette helybeli furulyaegyüttes játszik. A műsort követően a fúvószenekarral az élén az emlékmű felé indul a menet, amelyben a község elöljárói is részt vesznek, majd a táblák felavatása és az emlékmű megkoszorúzása következik. A kétszázadik évforduló megszervezésével talán sikerül megszüntetni a közönyt a Zeyk-emlékmű körül, hogy mindig rendezetten várja a látogatókat, akiket a szabályoknak megfelelően jelzőtáblával is tájékoztatni kellene, hogy nemsokára egy emlékmű mellett fognak elhaladni.
Az egyházközség és a művelődési egyesület nagy álma, hogy megvásárolják az emlékmű szomszédságában levő házat. A hozzá tartozó telken tágas parkolóhelyet lehetne kialakítani, jelenleg ugyanis lehetetlen megállni a házak közé beszorított emlékmű közelében. A jellegzetes helyi stílusú lakóépület egy részében tájházat és Zeyk-emlékmúzeumot rendeznének be, a nyári konyhául szolgáló külön épületben pedig kávéval, üdítővel várnák a látogatókat. A telek szép fekvésű kertjében honismereti, táborozásra alkalmas helyet lehetne kialakítani. Bár öt ingatlannak kell gondját viselje a református egyház (templom, papilak, gyülekezeti otthon, művelődési ház...), ezt is vállalnák, ha a ház és telek megvásárlásához és felújításához támogatást kapnának – mondja a lelkész.
A múlt század elején magyar többségű faluban, amely utak és vasutak elágazásánál fekszik, enyhe többségbe a román lakosság került, és fokozatosan nő a roma személyek száma is mind a községközpontban, mind a hozzá tartozó falvakban, ami az iskolai népesség összetételét is meghatározza. Héjjasfalván, ahova hajdanán telegdi székelyek telepedtek le, s ottlétüket szép, régi határnevek őrzik, sok ügyes szakember él, szinte valamennyi mesterségnek van képviselője. A mezőgazdálkodásban például a református egyházközség gondnoka, az alpolgármesternek megválasztott Hegyi Péter jár az élen. Példaértékű segítséget nyújtott a református egyháznak az újonnan megválasztott polgármester, Felegean Mircea villamosmérnök is, s kettőjük együttműködésétől jó eredményeket várnak a község lakói.
Hegyi Péter érdeklődésünkre mondja is a tennivalókat: a vízvezetés folytatása, a község falvaiba elágazó utak aszfaltozása, a mellékutak kátyúzása, az orvosi rendelő beindítása Erkeden, körforgalom kialakítása a Székelykeresztúrra vezető letérőnél, járdaépítés és sorolhatnánk tovább a vidéki települések zömére jellemző terveket.
A lelkész szerint már hagyományossá válik, hogy a szabadságharcra, annak Héjjasfalván eltemetett hőseire való megemlékezés, július utolsó napja, egyben a falunap is, annál is inkább, mivel a művelődési rendezvények, a találkozók mindig is fontos események voltak Héjjasfalva életében. Hagyománya volt a hangszeres zenélésnek és a karéneklésnek is. Felkerestük Szali Mózes és Szali Piroska nyugalmazott egészségügyi asszisztenseket, ugyanis a férj alapította és vezette közel húsz éven át a helybeli fúvószenekart, amely nemcsak a faluban játszott, más településekre is gyakran meghívták, s amelynek adminisztratív teendőit a karnagy felesége látta el. Érdekes végighallgatni, hogy az önszorgalomból több hangszeren játszani megtanult férfi id. Bíró István lelkipásztor biztatására hogyan hozta létre a fúvószenekart, vásárolt saját költségén hangszereket, tanította be díjmentesen a fiatalokat, és közben folyamatosan képezte magát, hogy minél jobban eleget tudjon tenni a vállalt feladatnak. A gond csak az, hogy a szenvedéllyel és kellő szigorral végzett munkát nincs aki folytassa. A fiatalok többsége külföldön vállal munkát, s bár jogot végzett unokája, akik IR- sofőrként dolgozik, átvette volna a karmesteri pálcát, nem volt fiatal, aki zenéljen.
Felbomlott az egykor híres kórus is, amelyet a Székelykeresztúron tanító Máté Aliz vezetett. Legnépesebb időszakában 25 tagja volt, négy szólamban zsoltárokat, kórusműveket, Petőfi- dalokat énekeltek – mondja Kőműves Edit Marosvásárhelyen élő backamadarasi tanítónő, akik hétvégeken rendszeresen hazajárt énekelni. Vasárnap délután voltak a próbák, amelyeken mindenki szívesen vett részt. A fiatal gondnok hirtelen halála, akinek a hozzátartozói közül sokan énekeltek a dalárdában, annyira megrendítette a tagokat, hogy három-négy éve az éneklés abbamAradt. Pedig a Zeyk Domokos- emlékműnél rendezett megemlékezéseken is rendszeresen szerepeltek március 15-én és július 31- én is – emlékezik a régi ünnepségekre Kőműves Edit tanítónő, aki szerint a zene szeretetét a karvezetést ma is művelő testvérével a családból vitték tovább, hiszen édesapjuk is a fúvószenekarban játszott.
Régi emlékekkel megrakodva indulok hazafelé, és jó érzés tudni, hogy a falu, amelyen hosszú éveken át keresztülrobogtunk Brassó vagy Székelykeresztúr irányába, barátságos, emberarcú településsé vált sok kedves ismerőssel. Aki úgy érzi, hogy a szabadság szeretete fontos számára, vasárnap az ünneplő Héjjasfalvát is megismerheti.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Mi a székely: megmentésre szoruló szegény nép vagy „szupermagyar”?

A tisztességes remény szárnyalása és bukása
Kulcsár Béla Marosvásárhelyen, a székelység székesfővárosában született 1929-ben. Édesapja műkedvelő szobrász. A Marosvásárhelyi Református Kollégiumba kerülve Piskolti Gábor ismeri fel tehetségét, majd a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán előbb Romul Ladea, majd Vetró Artúr a mestere. 1955-ben készült diplomamunkájának témaválasztása, az ötvenes évek egyik slágertémája, Varga Katalin, mintha előrevetítené a Kulcsár Béla-i művészi-alkotói vállalások tragikus véget érő sorozatának sorsszereppé válását.
Banner Zoltán körültekintő monográfiájában megfogalmazta: „a mócok ügyét felvállaló Varga Katalin témájával először nyújtja ki az erdélyi magyarság nevében saját kezét a megbékélés és testvériség őszinte szándékával a (…) többségi románság felé, hogy két évtized múltán ugyanannak a gesztusnak a kudarcába pusztuljon bele, az agyagfalvi emlékmű örvén”. Ugyancsak a közösségi szerephez, valamint a körülmények szabta vállalások kudarcaihoz is sorolható a megbízás, amelyet 1956-ban alma materének 400. évfordulója és névadó ünnepsége alkalmából kapott Bolyai Farkas szobrának megtervezésére. A forradalmi események forgatagában ez az elképzelés akkor lekerült napirendről. Ugyancsak társadalmi felkérésre faragja azt a Dózsa-szobrot, amelyet a Sepsiszentgyörgyi textilgyár fennállásának 75. évfordulója alkalmából, 1958-ban állítanak fel a gyár művelődési otthona elé. Erősen expresszív jellege és mellszobroknál rendhagyónak számító, belső erőtől is feszülő dinamikája túlmutat a szocreál stílusú köztéri szobrok szokványosságán, megmutatva valamit Kulcsár Bélának abból a zsigeri kísérletező modernségéből, amelyet legfrappánsabban a csavarokkal és ipari alkatrészekkel kombinált Önarcképe közvetít.
A hatvanas évek elején készítette számos „civil” kis szobrát, végigkísérletezi az akkor Kelet-Európában elterjedt szelíd modernista és visszafogottan klasszicizáló formanyelv minden közkedvelt témáját a portrétól az aktig, a munkásábrázolástól az anyaságig, stílusában pedig a realista felfogásútól a dekoratív stilizáló szemléletig és az akkor nálunk merészebbnek számító kubizmustól megtermékenyített síkkal határoló szemléletig (Pongrácz Antónia, Bánat, Napozó, Korsós lány stb.). Legsikeresebb szobrászi vállalkozása Az íjásznő című egy méter magas bronzszobra. Egy pillanatra úgy tűnt, ez a vállalása is kudarcba fullad, hiszen a Képzőművészeti Alap által hivatalból megszabott magas kivitelezési árat városa nem akarta megfizetni. Kulcsár Béla nem hagyta magát, különböző gyárakból, műhelyekből összevásárolta és összekéregette a szükséges mennyiségű bronzot, és a szobrot egy helyi nagyvállalat munkásaival öntette ki. Hibátlanul sikerült, viszont a kockázat okozta feszültség annyira megviselte, hogy szívinfarktust kapott 38 éves korában. Az íjásznő 3,5 méteres bronzszobrát nemsokára felállították – a művész döntése alapján – Marosvásárhely egyik legszebb villasorával szemben, a város akkori egyetlen toronyháza előtti parkban annak adekvátan harmonikus kiegészítőjeként. Kulcsár Bélának sikerült ezzel az alig kubizáló, art decós eleganciájú, bizonyos nézetből már-már absztrakt, mindenképpen merészen minimalista vonalvezetésű művel megteremteni egy korszak, a tisztességes remények, az urbanizáció haladást ígérő, de hagyományokra is tisztelettel tekintő korszakának talán immár örök érvényű emléket állító műtárgyát. Szívinfarktusa után Kulcsár Béla, mivel orvosai eltiltják a nehéz fizikai munkával járó szobrászi tevékenységtől, az általa már korábban is gyakorolt festészet felé fordul. Festészete bátor és sajátos egyszerre, élesen különbözik kortársainak, kollégáinak a felülről ellenőrzöttség okán akarva-akaratlan egymáshoz érlelődött világától. Számára a festészet ekkortól válik a művész közönséggel való kapcsolatának elsődleges közvetítőjévé, amely első intenzív festői periódusában néhány drámai hangvételű művet eredményez (például A barokk város és A mélyben című). Későbbi festményeit inkább a konstruktivitásban összefogott rend és a festészet anyagközeliségének, a nyers tubusszínek alkalmazásának markáns jelenléte (Kompozíció maszkokkal, Csendélet korsókkal és tányérokkal, Oslói est), valamint a természet világmodellként való felfedezése határozza meg (Az élet fája, Ahova vágyom). Több festményén viszont ez előbbieknek ellentmondó nagyfokú elfogódottságot és gyöngédséget mutató líraisággal fogalmazza meg érzéseit (Lepkék, Tükröződés, Lebegés). 1971 után térhetett vissza a szobrászathoz, s készül egyik, a kor szelleméhez legközelebb álló műve, a Marosvásárhelyi Színház térre 1974-ben felállított Térkompozíció. Banner Zoltán szerint a szoborcsoport „a páratlanul intenzív művészi gondolkozásmód diadala a narratív (szocreál) iskolázottság, az anyag (a fém) és a társadalmi-politikai környezet előítéletei, visszahúzó erői fölött”. Sajnos, ez az akkor mindenképpen újszerű, de köztereinken máig is ritka, öntörvényű és modern szellemiségű alkotás jelenleg kompozíciós rendjében megbolygatottan, megcsúfolva ad hírt arról a hálátlanságról, amelyben a város egyik legkiválóbbja, Kulcsár Béla és életműve részesül Marosvásárhely mai gazdáinak „jóvoltából”.
Kulcsár Béla szobrászi és immár ezzel párhuzamos festészeti életműve a következő években, betegsége ellenére, felfelé ívelt. 1975-ben a szárhegyi Barátság művésztelepen hat hét alatt három művet készít el, ezek közül a Szárhegyi Szfinx, híven becenevéhez, a tulajdonváltás körüli hercehurcát talán egyedül mozdulatlanul átvészelő alkotás, a másik kettő közül a Pillangó immár két éve az Erdélyi Művészeti Központ gyűjteményében gyönyörködteti látogatóit. Kulcsár Béla fiatalon, alkotóereje teljében, 47 évesen huny el szívinfarktusban az agyagfalvi emlékmű gondjaival lelkében, az ellehetetlenítettség súlyos terhe alatt elszenvedett izgalmak miatt, a kommunista időszak tipikus áldozataként. Olyanként, aki tehetségét a közösség céljainak szolgálatába állítva vállalta a legnehezebbet, látszólag elfogadni a sajátos kisebbségi tudatot lényegéből kifordító hatalmi szándék fondorlatos megbízói ajánlatát, és ami legalább olyan nehéz volt számára, a közízlést kiszolgáló művészeti kánon diktátumát. Megpróbálva – a művészettörténet számos jó példája nyomán – a művészet minden kicsinyes korlátot legyőzni képes erejében bízva a lehető legbecsületesebben megfelelni a feladatnak, megpályázta a székelység mindenkori legnagyobb szabású emlékművére kiírt pályázatot. Amit meg is nyert. A pályázatra benyújtott két pályaműve közül az eleve több kompromisszummal készülttel. (Eltanácsolt másik pályaműve, amely mind tartalmilag, mind formailag a bátrabbik lett volna, úgy tűnik, örökre a kultúrpolitika süllyesztőjébe került. Szerencsére némi fogalmat erről is alkothatunk a hagyatékban fennmAradt vázlatok alapján.) Egy dolog sajnos mára a korabeli tanúk egybehangzó véleménye szerint biztosnak látszik, hogy az emlékmű elkészítésével a művészt megbízó, az alkotás létrehozásának fázisait kézi vezényléssel irányító, a történelmi hazugságokat és esztétikai tilalmakat mindenáron érvényesíteni akaró, ennek érdekében számos technikai korlátot állító kommunista román rezsim a már korábban is beteg Kulcsár Bélát, ha közvetett módon is, de a halálba küldte. A tervet az Országos Műemléki Bizottság elfogadta, de kikötik, hogy a tizenkét alakból hatnak románnak és hatnak magyarnak kell lennie, aminek karakterükben és öltözékükben kifejezésre kell jutnia, és hogy november 25-i határidőre kész kell lennie. A hatalom képviselői, a megbízók többször érdeklődnek az emlékmű makettjének alakulása iránt. 1976. április 2-án is Bukaresti kiküldöttek vizionálnak a műteremben. Április 5-én a művész másodszor is szívinfarktust kap, és kórházba szállítják. A kórházban is többen megkeresik az emlékmű további sorsának ügyével. Kulcsár Béla 1976. június 18-án meghal. Az agyagfalvi réten ma látható emlékmű csak nagy vonalakban emlékeztet a Kulcsár Béláéra, amely – ahogyan Banner Zoltán fogalmazott – végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában 1980 nyarára készült el. 1990. október 14-én került sor az emlékmű ünnepélyes avatására. Kulcsár Béla neve az avatóünnepségen talán el sem hangzott.
Tegnap megnyílt tárlata megtekinthető október 2-áig keddtől péntekig 10–17, szombaton és vasárnap 10–14 óráig a Sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ földszinti kiállítótermében.
Vécsi Nagy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vetélkedő az 1848-as kolozsvári vértanúk emlékére
A kincses városbeli 1848-as honvéd vértanúk és hősök emlékére szervez diákvetélkedőt szombaton délelőtt a Házsongárd Alapítvány. 
A hagyományteremtő céllal tartandó rendezvénybe 5 kolozsvári magyar iskola 5 gimnazistacsapata kapcsolódik be. A diákoknak a Házsongárdi temetőben nyugvó 1848–49-es hősök sírjait kell megtalálniuk, más csoportok ugyanezekből az iskolákból a jövő hét folyamán a maguk készítette koszorúkat helyezik el mintegy 50 emlékhelynél.
Kolozsvár 1848-ban Erdély politikai és szellemi fővárosa volt, így természetes, hogy a forradalomnak és szabadságharcnak számos eseménye kötődik a városhoz. Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány elnöke elmondta, az első ízben szervezendő rendezvényt az október 18-ai dátumhoz rögzítették, ugyanis a Madéfalván született Tamás András honvéd alezredest és a csíktaplocai Sándor László őrnagyot, a forradalom és szabadságharc kolozsvári vértanúit 1849. október 18-án végezték ki.
„Célunk, hogy ezen a napon évről évre megismételjük a tiszteletadást, mintegy meghosszabbítva az október 6-ai hivatalos megemlékezéseket a november 1-jei, inkább családi vonatkozású halottak napja előtt. Reméljük, hogy ezzel a rendezvénnyel egy igazi kolozsvári közösségi tiszteletadás alapjait teremtjük meg” – fogalmazott Gergely Istvánné. Kifejtette azt is, nem hagyományos, főként szövegközpontú vetélkedőről van szó, hiszen a diákoknak el kell igazodniuk a Házsongárdban, fényképet kell készíteniük azokról az emlékhelyekről, amelyeket megtaláltak, 1848-as dalokat is kell ismerniük, és természetesen tudniuk kell a 13 aradi vértanú nevét.
Térkép segítsége nélkül kell megtalálniuk többek közt Brassai Sámuel erdélyi polihisztor, 1848-as kolozsvári nemzetőr hadnagy, báró Jósika Miklós író, 1848-as országgyűlési követ, gróf Mikó Imre politikus, író, az 1848-as agyagfalvi székely nemzeti gyűlés elnökének sírját, olyan útvonalakon kell haladniuk, amelyek a forradalom eseményeihez kötődő személyiségek sírjait érintik. A vetélkedő díjátadójának házigazdája Magyarország főkonzulátusa, a rendezvényt pedig a Bethlen Gábor Alap támogatja.
Kiss Judit | Krónika (Kolozsvár)

A Székely Nemzetgyűlésre emlékeztek Agyagfalván
Az 1848-as Székely Nemzetgyűlésre emlékeztek vasárnap Agyagfalván, ahol a hagyományőrző huszárok lerótták tiszteletüket az ősök előtt. A felszólalók az összetartozás, a közösség fontosságát hangsúlyozták.
A megemlékezés istentisztelettel kezdődött a helyi református templomban, majd Farkas Mózes bögözi polgármester köszöntötte a jelenlévőket a közeli kultúrotthonban.
„Fejet hajtani, megemlékezni, együtt lenni, ünnepelni és ebből erőt meríteni gyűltünk össze. Fejet hajtani és megemlékezni azokról az elődökről, akik történelmet írtak cselekedeteikkel, hozzáállásukkal, magatartásukkal” – fogalmazott beszédében Bíró Barna Botond, Hargita Megye Tanácsának alelnöke. Mint mondta, múltunkat hordozza minden, ami körülvesz minket, legyen szó épített örökségről, néptáncunkról, népzenénkről, kultúránkról. Ezek közös értékek, amelyekre támaszkodni lehet, hogy tudjuk, merre haladjunk. Kijelentette, a közösség a legnagyobb érték, hiszen szülőföld csak akkor van, ha az itt élők érzik az összetartozást. „Csak úgy van jövőnk, és csak úgy tudjuk megtartani, illetve gyarapítani a szülőföldet, ha képesek vagyunk összefogni. Tudom, hogy ezt meg lehet valósítani, hiszen szabadságharcosok leszármazottai vagyunk” – fogalmazott Bíró.
Antal István parlamenti képviselő rámutatott, a székelyek több mint 500 évig Agyagfalván hozták meg fontos döntéseiket, és ennek ma is így kellene lennie. Úgy véli, a falu határában épülő emlékház – amely a tervek szerint két év múlva készül el – tökéletes helyszíne lehet az ilyen tárgyalásoknak. A beszédek, illetve az agyagfalvi általános iskola diákjainak alkalomhoz illő műsora után az emlékezők a település határában lévő szoborcsoporthoz vonultak, ahol nagyjából nyolcvan hagyományőrző huszár sorakozott fel. Elhelyezték koszorúikat az emlékmű talapzatánál, majd elénekelték a magyar és a székely himnuszt.
Fülöp-Székely Botond Székelyhon.ro

Az agyagfalvi autonómiakezdeményezés
Az autonómia kérdésköre a kezdetek kezdetétől foglalkoztatta az erdélyi magyarság érdekképviseletét a rendszerváltás után felvállaló politikusokat. Király Károly írja le a „Nyílt kártyákkal” című könyvében, hogy miképpen vitatkoztak Iliescu elnök és a Nemzeti Megmentési Front néhány magas rangú képviselőjének társagában Domokos Gézával január legelején.
Domokos nemcsak, hogy Iliescu első kérdésére-kérésére készségesen lemondott az autonómia fogalmának az első kisebbségügyi hivatalos dokumentumba való beiktatásáról, de el is utasította Király logikailag feszes, történelmi tapasztalatokra alapozó érvelését az autonómia szükségességéről.
Ezek után nem meglepő, hogy az RMDSZ első programjának megszövegezői kínosan kerülték az autonómia kifejezést, de megpróbálták annak tartalmát belegyömöszölni a helyi önkormányzati rendszer követelésébe.
Az RMDSZ-en belül Székelyföldön volt néhány vezető, akik később, 1992-ben Erdélyi Magyar Kezdeményezés néven alapítottak nemzeti-konzervatív platformot, s akik elengedhetetlennek tartották, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösség érdekképviselete nyíltan felvállalja az autonómia célkitűzését. Ennek elérése érdekében az 1991-es esztendő első felében megalakították az RMDSZ Székelyföldi Politikai Csoportját (SZPCS), mely szerveződés az agyagfalvi autonómiakezdeményezés kapcsán nyert országos ismertséget. A csoport tagjai úgy vélték ugyanis, hogy az 1848-as agyagfalvi népgyűlés emlékére megrendezett nagygyűlésalkalmas lehet arra, hogy közfelkiáltással kinyilvánítassák Székelyföld autonómia iránti igényét.
Király Károly több fontos dokumentumot közöl a Nyílt Kártyákkal II. című kötetében, így a SZPCS 1991. szeptember 2-i közleményének teljes szövegét, melyben a csoport állást foglalt a készülő alkotmánnyal kapcsolatban, kiálltak Király Károlynak az első cikkelyt módosító javaslata valamint Szőcs Géza kisebbségi törvényjavaslata mellett, hangot adtak ama elvárásuknak, hogy az RMDSZ képviselői és szenátorai támogassák mindkét javaslatot, jelezték egyben, hogy 12 nappal később tanácskozást tartanak, ahol megtárgyalják az autonómia és az önrendelkezés témakörét. Vélhetően e tanácskozáson merült fel, hogy az agyagfalvi népgyűlésről való megemlékezés kapcsán nyilvánítsa ki a székely nép az autonómia iránti igényét.
A csoportosulás 1991. október 2-i gyűlésén kijelölte az 1991. október 19-i népgyűlést előkészítő bizottságot Fábián Vilmos, Katona Ádám, Kusztos Tibor, Mihály József, Nagy István, Papp Kincses Emese és Váncsa Árpád személyében.
A kezdeményezésről tárgyalt az országos elnökség, anélkül, hogy döntésre tudott volna jutni, majd a Küldöttek Országos Tanácsa, mely egy olyan határozatot fogadott el, amit mind Katona Ádámék, mind Domokos Géza utólag a maga szájíze szerint interpretált. Hallgassuk erről az ügyben pártatlan Szőcs Gézát: „A KOT előtt álló egyik fő feladat az volt, hogy kezelje azt a másik válságot, ami a Székelyföld területi autonómiájával kapcsolatos bizonyos törekvések és mozgások felerősödése folytán állott elő. El kell mondanom, hogy e kérdésben, melyet az elnökség nem tudott megoldani hajnalig tartó vita során sem, a küldöttek tanácsa viszonylag hamar konszenzusra jutott. Egyetértett - kisebb-nagyobb módosításokkal - azzal a szövegváltozattal, amelyet én javasoltam elfogadásra. Ennek lényege az, hogy a Székelyföldnek sajátos önrendelkezési, önkormányzati hagyományai vannak, amelyek sohasem irányultak senki ellen. Ma ezek modern európai modellekkel lennének ötvözhetőek. De egy jogi és hatalmi vákuumban élünk, tisztázatlan törvényi körülmények közepette. Ezért megfontoltságra és türelemre van szükség, nem lehet bármit is kierőszakolni. Az RMDSZ csakis a törvényesség keretén belül maradva látja lehetségesnek azt, hogy a Székelyföld kialakítsa a hagyományainak megfelelő önkormányzati struktúrát.”
Sokak szerint (így vélekedik többek között Katona Ádám és Király Károly is) maga az elnök, Domokos Géza lármázta fel a román sajtót és politikumot, mely rárepült a kérdésre és addig csak a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején tapasztalt hisztériában tört ki. A magyarság és azon belül székelység elleni hangulatkeltés az ún. Hargita-Kovászna („Har-Kov”) jelentésben csúcsosodott, mely arra a gátlástalan hazugságra épült, hogy Székelyföldről a rendszerváltás után elüldözték volna a románokat. A román média-össztűz, melyből a politikum is bőven kivette a részét, másrészt az RMDSZ „vezetőségének” kihátrálása az ügy mögül olyan közhangulatot teremtett, hogy a szervezők jobbnak látták lemondani az október 19-i népgyűlés megszervezéséről, amelyet egyébként – jogellenesen – a román hatalom betiltott, s a tiltásnak katonai erődemonstrációval adott nyomatékot.
Az erdélyi magyarság, hála a Bukarestből irányítottak aknamunkájának, csak egy évvel később nyilvánította ki a belső önrendelkezésen alapuló autonómiaigényét. Király végkövetkeztetése az ügy kapcsán: „az agyagfalvi „veszedelem” végső soron nem veszedelem, hanem szégyenletes manipuláció volt – RMDSZ segédlettel.”
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma/m/szerintunk