"A Brassó megyei Ürmösön és Ágostonfalván megalakult a Nagy-Románia Párt magyar tagozata. Elnöke Tókos József lesz, aki kevéssé tud magyarul, ezért románul nyilatkozott. Szerinte Romániában élünk. "Mindnyájan ennek az országnak a polgárai vagyunk, a politikai színezet nem fontos." Corneliu Vadim Tudor és a Nagy-Románia Párt nem ért egyet az anyanyelv közigazgatásban való használatával. Tókos szerint "ha az alkotmányt vesszük. akkor azt kell mondanom, hogy valahol igaza van." Elmondta, hogy amikor fel akart kerülni az RMDSZ tanácsosjelöltjeinek listájára, nem sikerült. Átment a Nagy-Románia Pártba. /Magyarok is belépnek Vadim pártjába. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), márc. 27./"

Ürmös község lakói referendumon eldöntötték, hogy Ágostonfalva elválik a községről, s különálló adminisztratív egységgé alakul. Ez már a harmadik próbálkozás. A 2002-es népszámlálási adatok szerint Ágostonfalva 1490 lakosából 58 magyar, 880 román, 552 roma nemzetiségű, Ürmösön az 1924 lakosból 789 magyar, 388 román, 744 roma. /Az ötvennyolcadik község. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 12./

1958. február 24-én Marosvásárhely magyarsága nem azért vonult ki az állomástól a főtérig terjedő egykori Sándor János utcára, mert kíváncsi volt a Kádár János vezette párt- és állami küldöttségre, az erdélyi magyarság egészét eláruló kijelentéseire, hanem azért, mert tizenkét évi tiltás után magyar zászlócskát foghatott a kezében! Velitsek András agrármérnököt és a székelykeresztúri származású Nagy Samut azért ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre, mert Kádár János és kísérete marosvásárhelyi látogatásakor a főtéri Rózsa cukrászdában úgy kérték a féldeci italt: ,,Kérek egy karabélyt, hogy lőjem le ezt a marhát!” (Mármint Kádár Jánost.) A ,,véletlenül” jelen lévő szekus nem tréfaként, hanem hatóság elleni támadásként fogta fel a kijelentést. Jóformán el sem hagyták a cukrászdát, fékezett mellettük a hírhedt fekete kocsi, s az egész asztaltársaságot azonnal letartóztatták. Vaszkó András és Halábory Zsolt azzal menekült meg, hogy azt állították: annyira részegek voltak, hogy semmire nem emlékeznek. A sepsiszentgyörgyi Hubbes Mártont kétévi szigorított börtönbüntetésre és négyévi, a baragáni pusztaságban eltöltött kényszerlakhelye ítélték. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság bukaresti levéltárában, illetve a marosvásárhelyi levéltárban őrzik azt a periratot, amely szerint a magyar forradalom leverése után Hubbes Márton az első erdélyi áldozatok egyike volt: ,,Mi, Bihari Imre (Emeric) százados, a marosvásárhelyi 0421. számú belügyi katonai alakulatnál a Szekuritáté bűnügyi nyomozója, elemezve a Hubbes Mártonra vonatkozó ügyirat dokumentumait…”, megállapította, hogy Hubbes Márton (Hubbes Martin) 1956. november 8-án a lakásából kivette a magyar háromszínű, még a horthysta időkből (,,regimul hortist”) megőrzött lobogót, azzal a céllal ment ki vele az utcára, hogy a lakosságot a Ma­gyar­országon történtekhez hasonlókra uszítsa. „Ezért a tettéért 1956. november 10-én elkezdtük a nyomozást.” Hubbes Márton /sz. Sepsiszentgyörgy, 1906. jan. 14./ német nemzetiségű. Sepsiszentgyörgyön könyvelő. A magyar zászlóval az utcára ment, később a sógora és egy másik állampolgár megállította, és hazavitték a lakására. Ezért Hubbes Mártont november 10-én letartóztatták. Bihari Imre kegyetlenségéről és mérhetetlen szadizmusáról volt ,,híres”, ő vallatta Csiha Kálmán nyugalmazott erdélyi református püspököt is. Hubbest kétévi börtönbüntetésre ítélték. Akkor még viszonylag kisebb büntetésekkel sújtották mindazokat, akik valamilyen formában kijelentették: Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom volt. Sem a magyar, sem a román történetírás, diplomácia nem említi, hogy az 1956-os magyar forradalom a román–magyar kapcsolattörténetben is kivételes pillanat. A román falvakban ma is úgy emlékeznek vissza, hogy a kötelező beszolgáltatást a magyar forradalom hatására törölték el. Nemcsak a temesvári, zömmel román egyetemi hallgatók tüntettek és csaptak össze 1956. október 30-án a karhatalommal, hanem bukaresti, jászvásári, brassói diákok kaptak súlyos börtönbüntetést azért, mert együtt éreztek a magyar forradalommal. 1956-nak két román mártírja is van: Alexandru Fintinaru aradi ügyvéd, akit a Szoboszlay Aladár római katolikus pap nevével fémjelzett monstre-perben ítéltek halálra és végeztek ki 1958. szeptember 1-jén, és Teodor Margineanu tüzér hadnagy, aki az alakulatát próbálta fellázítani, ki akarta szabadítani a szamosújvári politikai foglyokat. Őt 1957. június 27-én kivégezték a szamosújvári börtönben. Hubbes Márton szabadulás újabb, talán még nyomasztóbb börtönt jelentett. A baragani Olaruba, a kijelölt kényszerlakhelyre vitték. Itt négy éven át másodmagával, egy öreg csíki székellyel bútor nélküli vályogkunyhóban, a legembertelenebb körülmények között, mezőgazdasági napszámosként tengette életét. Az olarui tábornak valóságos irodalma van. Az ország minden részéből ide deportálták a politikai elítéltek családtagjait, az ,,osztályellenség” végsőkig megalázott képviselőit. A hét gyermekével ide hurcolt Visky Ferencné feljegyzéseiből, az 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán özvegyének és négy gyerekének a visszaemlékezéseiből rekonstruálható az az ,,életmód”, amelyet a fizikai megsemmisítésre ítélt kényszerlakhelyeseknek szántak. Nemcsak a bútorzat, az ágy hiányzott a földbe ásott vályogkunyhókból, hanem a legelemibb higiénai feltételeket sem biztosították. Emellett arra kényszerítették őket, hogy mindennap jelentkezzenek a milícián.   A lánya közel egy év múlva, 1959 augusztusában látogathatta meg. Hubbes Márton arra kérte gyerekeit, hogy ezentúl csak levélben keressék meg. A nagyobbik fia havonta, a kisebbik fiáról gondoskodó lánya, amikor csak tehette, csomagokkal segítette túlélni a kényszerlakhely megpróbáltatásait. Hubbes 1962-ben szabadult. Hazatérése után Sepsiszentgyörgyön nem kapott munkahelyet. A kőhalmi Apemin vállalat ágostonfalvi részlegénél munkásfizetéssel könyvelőként dolgozott 1966. január végéig, amikor hatvanévesen nyugdíjazták. Egészségi állapota megromlott, tüdőasztmát kapott. Ettől szenvedett 1976. február 7-én bekövetkezett haláláig. Arról nagyon keveset tudnak, hogy a hozzátartozók, a családtagok is megszenvedték az apa, anya vagy testvér politikai meghurcolását. Nemcsak Hubbes Mártont, hanem a nagyobbik fiát is már az 50-es évektől állandó megfigyelés alatt tartották, a rendes sorkatonai szolgálat helyett munkaszolgálatra vitték el. A lányát, Hubbes Évát 1959-ben a székely­udvarhelyi rajoni múzeumtól áthelyezték a bögözi általános iskolához. Kisebbik fia, az akkor tizennégy éves Hubbes Alfréd elemi iskolai tanulmányait sem folytathatta Sepsiszentgyörgyön! Akárcsak bátyját, őt is munkaszolgálatra vitték.  /Tófalvi Zoltán: Hubbes Márton magányos forradalma. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 8., folyt.: márc. 9., 10./

A Székely Hadosztály emlékezete (1918–1919) címmel kiállítás nyílik Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban augusztus 2-án, vasárnap. 1918-ban a Kolozsváron tartózkodó székely tartalékos tisztek toborozni kezdtek. 1918. december 1-jén az ágostonfalvi állomásról kigördült az első páncélvonat, amely székely önkénteseket vitt Kolozsvárra. Rajtuk kívül a demarkációs vonalon túlról visszavonuló nemzetőrök, csendőrök, hadapród-iskolások, tisztek képezték a hadosztály magvát, amely 1919 januárjában vette fel a Székely Hadosztály nevet. Az április 16-án három hadosztállyal megindult román offenzívával szemben mindössze tizenkétezer ember állt a védelmi vonalon Máramarosszigettől Csucsáig. A katonai vereség elkerülhetetlen volt. A fegyverletételi megállapodást április 26-án írták alá. A tisztikar és a legénység nagyobb része a brassói internálótáborba került, kisebb része tovább folytatta a szülőföld területi épségéért vívott reménytelen harcot. /Szekeres Attila: A Székely Hadosztály (Kiállítás). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 1./

Új lap Erdővidéken
Erdővidéki Hírlap címmel új közéleti hetilap látott napvilágot, az első szám tegnap jelent meg. A szerkesztők megfogalmazott szándéka az elődök nyomdokain haladva bemutatni a kistérség jelenét a maiaknak, meg a jövőben a múlt iránt érdeklődőknek.
A kimondott Erdővidék mellett kiterjesztik felségterületüket Hidvégre, no meg az Olton túlra, a Brassó megyei magyarlakta településekre: Apáca, Ürmös, Ágostonfalva és Alsórákos. Szándékuk az Erdővidék-tudat, az összetartozás, a szülőföldhöz való ragaszkodás erősítése. Vallják, az újság pártlap: az erdővidéki magyarság pártján áll. A vidék jeles szülötte, Egyed Ákos akadémikus Kriza Jánostól kölcsönzött címmel, Erdővidék az én hazám című beköszöntőjével mutat rá a térség történelmi, kulturális, szellemi gazdagságára. A lapot a Tortoma és Sámán kiadó a Ferenczy Géza Egyesülettel partnerségben adja ki. Főszerkesztője Lázár Zoltán kommunikáció szakot végzett fiatal, főmunkatársai: Benkő Levente történész, közíró, a Háromszék volt munkatársa, a kolozsvári Művelődés folyóirat szerkesztője és Szabó Gyula Jenő tapasztalt újságíró. A térségben 1997-től működik az Erdővidék regionális hetilap, s tavaly novemberben múlt ki a 2008 májusában indított Vidékünk című hetilap.
(szekeres)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hatalomátvétel és a szellemi elit lefejezése

Köpecről indulva…
A nép ajkán élő mondák serkentőleg hatnak a vendégforgalomra. Jó példa erre Erdővidék északnyugati sarka, Attila hun király feleségének – a székelyek Réka királynéjának – állítólagos sírhelye, ahová egyre nagyobb számú turista látogat.
A Rika-hegységben látható Árpád-kori várromok, a népi képzelet által odavarázsolt mondai alakok felkeltik a múlt iránt érdeklődők kíváncsiságát. Természetes, hogy a mondák valóságtartalma vitatható, de érdemes elgondolkodni azon, hogy Izraelben három helyen mutogatják Mózes sírját, és körülötte virágzik a turizmus. A magyar királyság törcsvári kastélyában Drakula uralkodik, pedig a kegyetlen vajda soha nem járt ott. A nagyszámú turista, illetve zarándok nem rágódik a mondák valóságtartalmán. Ismerünk olyan magyarországi magyar szakos tanárnőt, aki műemléknézés helyett Drakula inget vásárol.
Mielőtt továbbhaladnánk, meghatározzuk a Rika-hegység földrajzi fekvését, mert a bemutatásra kerülő turistaút, gyalogtúra fő célja eljutni a Rikába. A Rika viszont tág körű megnevezés, van, aki a felsőrákosi keresztút környékét is így nevezi. Valójában a Rika az Észak-Persány-hegység Olt-szoros és Hagymási-hágó közti szakaszát jelöli. A népi etimológia szerint mi sem természetesebb annál, hogy e hegy Réka királyné nevét viseli. A gyalogtúrára fel lehet kerekedni a közeli Baróton, Vargyason, Felsőrákoson, illetve Köpecen. Nyilván Udvarhely és Brassó megye irányából is megközelíthető. A kirándulásokon lehetőség adódik a székely települések értékeinek megismerésére. Köpec és környéke
A legideálisabb gyülekezőhelyek egyike Köpec központja, a buszmegálló, a honvédő háborúkban elesett köpeci hősök emlékműve előtti tér. Köpec a honfoglalástól kezdve magyar, később székely település. A Kőcsuk hegyén a székely letelepedés előtti három évszázadban magyar közösségek éltek, ezt igazolják a régészeti kutatások. Itt az első világháború előtt a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója Csutak Vilmos, majd 1927-ben a köpecbányai mérnök, Hoffman Géza honfoglalás kori, azaz 10. századi magyar honfoglalókra jellemző lovas sírokat tárt fel. Mielőtt a falut északi irányba elhagynánk, bal kéz felől érdemes benézni a közeli református templomba. A 14. századi alapokon álló és a 19. században átépített templomot a déli oldalon (1926-ban) kibővítik egy bejárati szárnnyal. Ennek kazettás mennyezetén a köpeci nemesi családok címerei láthatóak, melyeket Keöpeczi Sebestyén József – a történelmi Magyarország és Nagyrománia címerét is tervező – hírneves heraldikus készített. Érdekességük, hogy a feliratokat csak tükörolvasással lehet elolvasni. A nyugati karzat mellvédjére festett címerek, valamint az orgonakarzat alatti három kazetta is az ő munkája. Keöpeczi Sebestyén Józsefet neve alapján köpecinek gondolnánk, de ő a történelem furcsa játékaként 1919-ben került a faluba. A háború végén a szülőföld védelmére önkéntes alapon szerveződő Székely Hadosztály hadnagya volt. Miután a többszörös túlerővel küzdő hadtest egy része megadja magát az Erdélyt megszálló román hadseregnek, rövid fogság után kényszerlakhelyre internálják őket. Keöpeczi Sebestyén kényszerlakhelyeként – neve alapján – Köpecet jelölik ki.
A templomnéző után – a Barót felé vezető úton északra haladva – a falut elhagyva, a Köpec patakán – amelyet gyakran neveznek Barót patakának, a hidat Barót hídjának – átvezető híd után, bal oldalon megtekinthető a 300 éves, 35 méter magas, 7,3 méter kerületű famatuzsálem, a köpeci szil, amely 2011-ben Romániában elnyerte az Év fája címet.
1848-ban vívott csaták
A köpeci szil tanúja volt a székelyek két, szabadságért folytatott csatájának. Az elsőt közvetlen közelében vívták 1848. december 9-én. Az első osztrák katonai egységek Erdővidéken törnek be, mert a szomszédos Udvarhelyszéket Heydte osztrák katonai parancsnok tartja megszállás alatt, ugyanakkor Brassó irányából is érkeznek csapatok. Heydte, miután a november 30-i, Hidvégnél zajló csatában visszavonulásra kényszerül, december 9-én a köpeci híd közelében megtámadja az erdővidéki őrséget, és kisebb győzelmet arat. Heydte a háromszéki székely önvédelmi harc megtörésére, a székelység megfélemlítésére adja ki a parancsot Köpec elpusztítására. Miután mindenkit a saját házába rendel, este felgyújtatja a falut, és ördögi megfontolásból a szomszédos Ágostonfalva román népét (is) odarendeli a székelyek és a románok közti feszültség gerjesztésére. Az éjszakai rablás-fosztogatás idején sorra kerülő öldöklésben félszáz köpeci civilt, asszonyt, gyermeket és öreget mészárolnak le.
Köpec hídját elhagyva, az út jobb oldalán álló közeli kopjafa jelzi a csata helyét. Mivel a székely nép köztudottan makacs, szabadságvágya jóval erősebb, mint ahogy azt a megszállók gondolják, alig négy nap múlva – a felsőrákosi bekötőút környékén, a Véczer nevű domb nyergénél, másképp Rikánál –, 1848. november 13-án megbosszulják Köpec pusztulását. A székely határőr-katonaság, a frissen alakult nemzetőrök csapatai és a Gábor Áron öntötte ágyúk tüzérei, élükön az ágyúöntő tüzérparancsnokkal, néhány órás csatában tönkreverik Heydte nyolcezer fős seregét. (folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Köpecről indulva… (3.)
Krónikáink és mondáink a turizmus szolgálatában
Vajon véletlenül kötődnek a mondák és a földrajzi nevek Réka királynéhoz? Milyen titok lappang körülöttük? Mit mond a királyné neve? – teszi fel a kérdést a sepsiszentgyörgyi Kósa Ferenc, e mondakör és krónikás anyag szorgalmas kutatója.
Írásunk e részében felhasználjuk az általa összeállított, mintegy hetvenoldalas dolgozatot, amelyben nagyszámú földrajzi névre keresi a választ a népi etimológia, illetve a tudományos kutatás eredményeire támaszkodva. Mivel munkálkodása közérdekű, ezért lejegyezzük e-mail címét (ferenc.kosa@yahoo.com), hogy a téma iránt érdeklődő kapcsolatba léphessen vele. Úgy gondoljuk, hogy érdemes mondáinkat, történelmi helyneveinket összegyűjteni, és azt a nyelvészet, illetve a turizmus szolgálatába állítani.
Réka nevét eredeztették a szláv folyóvíz jelentésű szóból, de az ótörök nyelvekből is. Talán az Arikanból alakult ki, melynek jelentése tiszta úrnő. Szentkatolnai Bálint Gábor úgy vélte, hogy a királyné neve a származásra utal. A „greka” egyszerűen görög nőt jelent, és innen a Reka, Rika, Réka név. A krónikák elmesélik, hogy Csaba királyfi 15 ezer hun harcosával Honorius császárhoz – anyai nagyapja országába – Bizáncba menekül, ahol rokonként fogadják. Édesanyja, Réka királyné Honorius bizánci császár lánya vagy unokahúga Honoria néven. Csaba királyfiról, Réka királyné és Attila király fiáról a Tarihi Üngürüsz, a Magyarok Története is tud. Eszerint Csaba (Kaba) királyfi a bizánci császár unokája. Erről a Képes Krónikában (1358) is olvashatunk. E krónika úgy tudja, hogy a székelyek között még a 14. században is él az a szólásmondás, hogy „akkor térj vissza, amikor Csaba királyfi Görögországból”. A Képes Krónika említi, hogy Attila Honorius, a Kelet-Római Birodalom császára leányát veszi feleségül. Halála után a hun birodalom felbomlik. A monda szerint egy maroknyi hun harcos épp a mai Székelyföldre menekül, telepedik le. A népi etimológia a helynevek és a királyné méltóságcímeivel is összefüggést teremt. Így a krónikákban emlegetett Justa Grata Honoriából származtatják a Rika-hegységben a Réka királyné sírja fölött magasodó Hegyes-dombon álló Réka várának Huszt váraként való megnevezését is. A hercegnő Augusta címe azt jelenti, hogy – öccse, Valentinianusnak a születése előtt – Réka a bizánci császári trón várományosa. A sors akaratából azonban Rékából nem bizánci császárnő lesz, hanem Attila hun király feleségeként királyné. És ha már a királyné e vidéket szerette, és itt volt a székhelye, mi sem természetesebb, hogy a közeli Ágostonfalvát az Augusta császárnői címről nevezzék el.
Beszélő helynevek
A mondák mellett földrajzi nevek is erősítik Réka királyné székelyföldi tartózkodásának hitét, hogy itt volt az egyik székhelye. A Rika hegyétől nem messze Székelyudvarhely. Talán itt volt a királyné udvara? Érdekes módon épp itt emelkedett egykor Bud vára – a Csíki székely krónika szerint –, az első székely vezérek, rabonbánok székhelye. Amíg a magyarországi Buda vára közelében Rákos pataka folyik, addig Székelyföldön a Rika-hegység környékén találjuk Alsó- és Felsőrákost. A Duna-parti Buda, a hajdani Attila városa mellett nyújtózkodik Pilis hegye, ugyanilyen nevű hegy van Erdővidéken is. Hasonlóképp Kerekerdő emelkedik itt is, ott is! De Budától egy lépésre Solymár, az Udvarhely melletti Budvártól egy hajításnyira Kis- és Nagysólymos áll. Üröm található Budapest határában, Ürmös Erdővidék határán.
Érdekes párhuzam fedezhető fel a budavári királyi udvar és a székelyföldi hun királyné udvara között. Amikor Priszkosz rétor a Római Birodalom követségével Attila király udvarában járt, meglátogatta Réka királynét is. A diplomata leírja, hogy Attila háza egy magas dombon emelkedett (talán) a budai hegyen, hasonlóképp a királyné udvara Bud várában, Székelyudvarhely mellett. Mielőtt írásunk e fejezetét lezárnánk, el kell mondanunk, hogy a népi etimológia szóértelmesítést jelent, azaz az ismeretlen szavak a nép ajkán értelmet nyernek. Persze, ez a legtöbbször távol áll a nyelvészeti elemzésektől, amelyek tudományos módszerekkel próbálják megtalálni a hasonló hangzású szavak származása, jelentése közötti összefüggést. Így például nyelvészeti szempontból képtelenség a Honoria és a Homoród névalakulás, az n-ek m-mé válása. De a népi etimológia nem ismer határokat. Honoria nevét megtalálja az Udvarhely környéki falvak, egy egész tájegység és folyóvíz nevében Homoród formában. Van Homoródalmás, Nagy-Homoród, Kis-Homoród, Homoródfürdő. Nem azon kell okoskodni, filozofálni, hogy Réka királyné és Csaba királyfi valóban szereplői voltak-e a történelemnek! Ez utóbbiról a középkori magyar krónikák is tudnak. Azonban jó, ha ismerjük a tudományos kutatás eredményeit is, mert az szilárdítja kötődésünket szülőföldünkhöz. A Rika erdő középkori várairól, így a rikai toronyvárakról a régész Sófalvi András azt állítja, hogy formai jellegzetességük és funkciójuk által „a terület Árpád-kori sajátos fejlődésének építészeti lenyomatai, időrendi besorolásuk alapján pedig az erdélyi kővár-építkezés korai” előfutárai. Krónikáinkat, valamint a nép ajkán született mondákat, a névmagyarázatok színes világát műemlékeinkkel együtt a vendégforgalom szolgálatába lehet és kell állítani.
(folytatjuk)
Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történetek elhurcoltakról és kivégzésekről
A 20. század viharait túlélő kisemberek történetein keresztül mutatja be több könyvében is Benkő Levente történész-újságíró a második világháborút követő zavaros esztendők históriáját. A kényszermunkára, a malenkij robotra elhurcolt erdélyi magyarok tragédiájáról és a közös történelemszemlélet esélyeiről beszélgettünk.
– Mit tudunk 70 év távlatából a Szovjetunióba elhurcolt mintegy hétszázezer magyar civil- és hadifogoly sorsáról?
– Nincs elegendő mértékben feltárva ez a történelmi időszak. Az 1989-es fordulatig tabutéma volt: családon belül meséltek róla a hozzátartozók, a túlélők, de a nyilvánosság előtt szóba sem jöhetett. Félévszázados lemaradást kell tehát pótolni és az idő ellenünk dolgozik, mert a rendszerváltás óta eltelt 25 évben nagyon sok túlélő és tanú halt meg. A levéltári forrásokat menet közben is lehet pótolni, de most az a legfontosabb, hogy az élő történelmet rögzítsük, szóra bírjuk a Gulágot megjárt embereket. Szerencsére egyre több magyar történész foglalkozik a témával, így, bár az útnak csak az elején járunk, a hatalmas lemaradás bepótolható.
– Tudjuk, hogy az 1944. augusztus 23-i román átállást követően hadjárat indult az ország területén élő magyar és német kisebbség ellen Dél-Erdélyben, majd a román és szovjet csapatok benyomulása után Észak-Erdélyben is. Szovjet stratégia volt az erdélyi magyarsággal történő leszámolás?
– Molotov szovjet külügyi népbiztos már 1943-ban kijelentette, hogy „a magyarokat meg kell büntetni”, ettől függetlenül 1944 őszén nem ők kezdték el a romániai magyar és a német kisebbség internálását. Az első intézkedéseket Bukarestben az augusztus 23-i átállás és a szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény megkötése közötti bő három hétben a román hatóságok hozták. A szeptember derekán aláírt egyezmény értelmében a szovjetek azt kérték, hogy a Románia területén található magyar és német állampolgárságú embereket internálni kell; ezzel szemben a román hatóságok az egyezményt úgy értelmezték, hogy az intézkedés az ország területén élő minden magyar és német nemzetiségű személyre vonatkozik. Összemosták az állampolgárságot a nemzetiséggel, ezzel az érintettek körét Erdély teljes magyar és német lakosságára kiterjesztették, s ez bizony az etnikai tisztogatás ismérveit is magán viselte. Voltak kivételek: a baloldali pártok közbenjárására sikerült megakadályozni a baloldali értelmiségiek és munkások egy részének az elhurcolását, de ennek dacára olyan közéleti személyiségek is lágerbe kerültek, mint például Kacsó Sándor. Mai ismereteink szerint negyvenezer és hetvenezer közé tehető az elhurcolt civilek száma, létezik olyan forrás is, amelyik csak az elhurcolt németajkú erdélyiek számát hetvenezerre teszi. Az elhurcoltak egyharmada soha nem tért haza.
– Mit mondanak erről a mai orosz történészek?
– Egy jeles orosz történésszel, Alexej Motrevics professzorral volt alkalmam beszélgetni a kérdéskörről. Szerinte Erdélyből nem internáltak, hanem hadifoglyok érkeztek a Szovjetunióba. Az orosz történetírás azért ragaszkodik ehhez, mert a román hatóságok által az Erdélyben összegyűjtött és internált magyar és német civil lakosságot hadifogolyként vették át és „könyvelték el” a szovjet hatóságok, a szovjet levéltárak pedig ezt a nyilvántartást vitték tovább. A mai orosz történetírásban tartja magát az a téves beállítás, hogy az egykori Szovjetunió határain kívülről nem hurcoltak el civileket, csak fogságba esett katonákat.
– Benkő Levente történész nevét sokan a Maniu gárdisták székelyföldi öldökléseit bemutató, Szárazajtával foglalkozó, két kiadást is megért kötetéből ismerik. Mennyire számított ez tabutémának Erdélyben?
– 1989 előtt tabutémának számított, csak szűk családi körben beszélhettek róla. De a rendszerváltás után is váratott magára a nyilvánosságban. Jómagam több embernek is jeleztem, hogy Szárazajtával végre foglalkozni kell. A kilencvenes évek első felében újságíróként kezdtem gyűjtögetni az adatokat. Magnóval jártam a falut, de a környékre elszármazott szárazajtaiakat is megkerestem. Sokan örültek az érdeklődésnek, hogy 50 év után végre valaki őket is meghallgatja. A személyes visszaemlékezések mellett a korabeli magyar és román sajtó beszámolóit, cikkeit is felkutattam. Akkoriban nehezen lehetett levéltári forrásokhoz hozzájutni. A háromszéki csendőrlégió 1944 őszi iratcsomóját sokszori kérvényezés ellenére sem adták ki. Előbb azért, mert a megyei levéltár akkori vezetői szerint nem is készült semmiféle feljegyzés, később meg azért, mert az iratanyag feldolgozás alatt állt. Tizenöt évembe tellett, amíg hozzájutottam.
Az időközben felnőtt fiatal történésznemzedékek megérttették, hogy a levéltár nem titkok őrzője, hanem információs forrásként működik. Az igazi áttörést mégis a Szekuritáté volt irattárának a tanulmányozhatósága jelentette: a Maniu gárdisták székelyföldi mészárlásáról 12 dossziényi feljegyzéshez, kihallgatási és tanúvallomási jegyzőkönyvhöz, nyilvántartáshoz, dokumentumokhoz jutottam hozzá. Ez tette szükségessé a könyv második, bővített és javított kiadását.
– Mi vezetett el a székelyföldi öldöklésekhez?
– A magyar hadsereg és a magyar közigazgatás távozásával egyféle átmeneti, törvényen kívüli állapot alakult ki 1944 őszén Észak-Erdélyben. A magyar lakosság teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került. Ekkor alakult meg Bukarestben a Iuliu Maniu önkéntes ezred hét osztaga, akik Észak-Erdély felszabadításáért akartak harcolni. Az eredeti szándék szerint a román reguláris hadsereg részeként vettek volna részt a bevetésekben, csakhogy a hadsereg nem igazán tudott mit kezdeni velük. Többségük végül beolvadt a román hadseregbe, a brassói zászlóalj parancsnoka, Gavrilă Olteanu azonban nem ezt az utat járta, hanem saját kezdeményezésre elindult Székelyföldre. Előbb a háromszéki Szárazajtán mészároltak, aztán átmentek a Csíki medencébe, majd Gyergyóba. A civil lakosság semmiféle ellenállásra nem rendezkedett be, magyar paramilitáris csoportok nem jöttek létre.
– Könyvében egyféle párhuzamot állít az ippi és az ördögkúti magyar atrocitásokkal. A kommunizmus évtizedeiben a román történészek folyamatosan ezt olvasták a magyar közösség fejére, míg a Maniu gárdisták mészárlását elhallgatták. Helytálló ez a párhuzam?
– Nem lehet meg nem történtté tenni egyik atrocitást sem. A rendszerváltás után magyar hadtörténész tárta fel teljes tárgyilagosságában a magyar katonaság által elkövetett szilágysági mészárlást. A Bécsi döntést követő napokban Nagyváradon összeült a magyar–román katonai vegyesbizottság, és rögzítette a román ki- és a magyar bevonulás részleteit. Az előírás szerint a román katonaság sem úttorlaszokat, sem fegyvereket nem hagyhatott hátra. De nem ez történt. A bevonuló magyar katonaság lőszert talált a margittai laktanyán. Az előírások ellenére ezt nem semmisítették meg helyben, hanem szekérre pakolták, és magukkal vitték. Ippen áthaladva, a rakományban egy gránát felrobbant, ami a magyar katonák között áldozatokat szedett. Akkor ki is vizsgálták az ügyet, csakhogy a Szilágynagyfaluban állomásozó magyar főhadnagyhoz merényletként jutott el a hír, ő pedig egy csapatnyi magyar katona részvételével pár napra rá vérfürdőt rendezett az ippi románság között, 157-en estek áldozatul, öregek, asszonyok és gyermekek is. Ördögkúton orvlövészek lőttek rá a magyar katonákra, válaszul pedig a bevonuló magyar katonaság sorozattüzet adott le a házakra, mintegy 80 civil halálát okozva. 1944 őszén, a román átállást követően a román sajtó jelentős része nagyon kemény magyarellenes hangulatot gerjesztett, amelybe a szilágysági tömegmészárlás megtorlásának a szándéka kinyilvánítottan is beletartozott, innen pedig egyenes út vezetett a székelyföldi öldöklésekhez. Alapvetően fontos azonban tudni: semmilyen elhurcolásért, atrocitásért soha nem egy nép a felelős, hanem azok a személyek, akik a történtekről döntöttek, és akik pontosan megnevezhetők.
– Ha a dáko–román kontinuitáselmélet területén nincs is áttörés, a jelenkor történetének román–magyar megítélésében közelednek-e az álláspontok?
– A 20. század eseményeit feldolgozó jelenkori történetírásban mindkét oldalon megvannak a kiegyensúlyozottság jelei. Elsősorban a fiatalabb történészek látják józanul a helyzeteket. Amikor román–magyar szembenállásról van szó, nem minden történész tud elfogulatlan lenni. De szerencsére vannak jövőbe mutató példák is. Illésfalvi Péter budapesti hadtörténész dolgozta fel nagyon jól dokumentáltan a magyarok által elkövetett észak-erdélyi vérengzések történetétet. Román részről elsőként Dumitru Şandru írt részletesen és jól dokumentáltan az 1944 őszén, a román hatóságok által tömegesen elhurcolt és internált magyar és német civil lakosságról. Míg a 2. világháború alatti és az azt követő román–magyar történések megosztják a történészeket, az 1956-os forradalom egy akolba tereli a két nép történetírását. Remek román nyelvű könyvek, tanulmányok jelentek meg 1956-ról. Le kéne őket fordítani magyarra, a mieinket pedig románra. A rendszerváltás előtti, illetve utáni évek igen hűvös állapotaihoz képest azért a jég kezd töredezni: sokan figyelnek a másikra, eljárunk egymás rendezvényeire.
Benkő Levente
Nagyajtán született 1961-ben, általános és középiskolai tanulmányait Ágostonfalván, majd Sepsiszentgyörgyön végezte. A rendszerváltás előtt a baróti székhelyű Köpeci Bányavállalatnál dolgozott. 1991 és 2003 között a sepsiszentgyörgyi Háromszék munkatársa. 2003–2009 között a kolozsvári Krónika munkatársa, 2009-től a Művelődés című folyóirat szerkesztője. 2006-ban a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia kara történelem szakán diplomázott. Kötetei: Szárazajta (1995), Volt egyszer egy ’56 (1998), Fogolykönyv (1999), Hova mennek a bányászok? (1999), Muszáj volt élni valahogy (2001), Bűn volt a szó (2002), Székely golgota (2003), Magyar fogolysors a második világháborúban I–II. (Papp Annamáriával, 2007), Az őszinteség két napja (2007), Manók, emberek, fehérnépek (2012).
– Van-e esély olyan közös történelemszemléletre, amelyet mindkét fél elfogad?
– Abból kell kiindulni, hogy a magyar–román történelemnek sok olyan pillanata van, amelyik egyik oldalról pozitívum, a másik oldalról pedig negatívum. Nincs ezzel semmi gond. Ha közös munka születik például az 1944. augusztus 23-i román átállásról, akkor mindkét fél megírja a maga álláspontját, amelyek megférnek egymás mellett. Az 1920. június 4-i trianoni békeszerződést a magyar fél egyértelműen negatívumként éli meg, a román fél pozitívumként, de ezen nem is kell vitatkozni. Innen kell továbblépni.
Benkő Levente |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hegedűs Imre János: Erdővidék 2. (Szerelmes földrajz)
A Persányi-hegységben már-már háziállatnak számító barnamedvéről és annak testrészeiről három virágnövényt is elneveztek: medvehagyma, medvetalp, medveköröm. A medicina ugyanúgy kedveli, mint a kertkultúra. Egy sárga virágú mocsári növényt pünkösdi rózsának neveznek errefelé, holott az igazi pünkösdi rózsa a népdal szerint kihajlik az útra a lányok, asszonyok kertjéből, s halványpiros virágának illata nyomán indul el a szerelmes legény a rózsabokor tulajdonosához.
Erdővidék állatvilága, éppen a jó klíma, a termékeny talaj, a sűrű bozótok, ciheresek, vágatok miatt, igencsak gazdag. Vadászok, természetbúvárok állítják, hogy csak ritkán csattognak itt a hímszarvasok agancsai, annyi a tehén, jut mindenik basának bőven; őzet, nyulat, vaddisznót, borzot lépten-nyomon lehet látni az erdőszéleken, a tisztásokon; lakja az erdőket a feketególya, a szürke gém, a kék-, a szén- és a fenyőcinke, a pinty, az őrgébics, a citromsármány, a harkály, a tüzesfejű királyka; madárrajok lármájától vagy csicsergésétől hangosak a völgyek és a zugok, csattog a haris, uppog a tollbóbitás búbos banka, pitypalattyol a fürj, turbékol a vadgalamb, rikoltozik a kánya, kacag a gerle, vijjog a vércse.
Ha visszafelé pillantunk a fauna történetében, szédítő időutazásba bonyolódhatunk. Felsőrákos melletti lignitbányából 2008 júniusában szenzációs lelet került elő, a pleisztocén korban élt, a masztodonfélék családjába tartozó őselefánt csontváza kb. 2–3 millió éves, hossza 6 méter, magassága 2,65 méter, agyara 4,27 méter hosszú. Nemcsak kuriózum a lelet, hanem a Föld élővilágának értékes relikviája. Az Erdővidék Múzeuma őrzi Baróton. Csalóka ármány játszadozik a látogatóval, ha elmerülünk a lenti lapályok és hepehupák áldásainak csodálatában, máris a magaslatokra, a csúcsokra, hegyi hágókra kívánkozunk vissza. Van egy vulkáni kúp, amelyik beszélni tud: a Nagy-Murgó. Ez már a Hargita folytatásának számító Baróti-hegység unikuma, testvére a csíkországi Csomádnak, éppen csak a Szent Anna-tó hiányzik a belsejéből, tetejéről. Tökéletes gúla, olyan szabályos kúp, amilyent csak tüzet, követ és lávát okádó tűzhányók tudtak alkotni egykoron. Termékeny talaj képződött a vulkáni hamuból, így csúcsig ér az erdő, ősszel rozsdavörös óriás, télen, ha zúzmara rakódik a fákra, zizegő hang hallatszik, zenél a hegy, nyáron ő jelzi leghamarabb a vihart, máshol még szellő se rebben, de a Murgó morogni, dörmögni kezd, innen származik a neve. A tövében kanyarog be Erdővidékre – a Hatod-hágón keresztül – a XX. század elején épített betonút, az Olt völgyéből itt lehet átjárni Erdővidékre.
Mint jól megépített várnak, Erdővidéknek is több kapuja van. Az északkeleti kapu, vagyis átjáró a Persányi-hegységen keresztül Udvarhelyszékre vezet. Akár Felsőrákosról, a Rika-patak völgyén, akár Vargyasról, a Vargyas-patak mentén indulunk el, s eltérünk balra a Hagymás-, a Szármány-, a Súgó-patakok völgyébe, a környéken bámulatos kőlikakra, szurdokokra, tölcsér alakú mélyedésekre, azaz dolinákra és hasadékokra bukkanunk. A Gódra nevű táj Erdélyország egyik legszebb karszthegysége, nevezetes pontja a Súgólik, onnan ered a Súgó-patak, amelyik nem jelenik meg a felszínen, kacskaringós barlangalagútban folyik, remek föld alatti karszttünemény.
Erdővidék határmezsgyéjén, Vargyas és Homoródalmás között mosott számos barlangot föld alatt a víz, legnagyobb az Almási-barlang (újabb nevén Orbán Balázs-barlang), amelyet az erdővidékiek éppen úgy magukénak tartanak, mint az udvarhelyszékiek, s kultuszát egyformán őrzik, ápolják. Az igazi vándor nemcsak kapni akar a tájtól, adni is szeretne neki. Élményeket hordozunk magunkban, s azok egyesülnek az itt szerzett friss benyomásokkal. Az élmények sokszor hosszú, szövődményes utat járnak be, átalakulnak, metamorfózisuk révén beépülnek lírába, festményekbe, szobrokba, úti beszámolókba, az olvasóhoz a vászon, a színek, alakzatok könyvek által jutnak el. Ha Olaszhonba utazunk, előtte olyan jó kézbe venni Goethe híres munkáját: Utazás Itáliában. Ez a remekmű a részecskegyorsítókhoz hasonlóan mozgósít a pszichében, agyban, lélekben minden belső áramlást. Itt, a Vargyas völgyének és környékének csodás karsztvidékén önkéntelenül idéződik fel a legerdélyibb költő, Reményik Sándor szülőföldhimnusza. Ő délvidéki utazása során figyelte meg, miként keríti körbe a karszthegység földművelője a zsebkendőnyi területet, s termeli meg azon a mindennapit. Ez szólal meg, mint háttérzene gordonkahangja, ha szétpillantunk Erdővidék és Udvarhelyszék határvonalán:
Te is, testvérem, karszt sorsodat Fogadd el, s védd meg karszti földedet, Azt a sírodnak is kevés humuszt, Azt a pár négyzetméternyi helyet, S azt a fölséges Isten-lábnyomot, Mit a lavina minden rohama Eltörölni még sohasem tudott. Védd ezt a talpalatnyi telkedet, Cserépkancsódat és tűzhelyedet, Utolsó darab száraz kenyered! De azt aztán foggal, tíz körömmel. Démoni dühvel és őrült örömmel – Ahogy lehet…
(Ahogy lehet)
A reformkor költője, Kriza János még boldog mámorral nevezte hazának Erdővidéket, Trianon után Erdély számunkra már kőlavina-sújtott terület, törmelékkerítéssel kell védeni a megmaradt oázisokat. A szellem, a lélek, az ész minden kalandozását megengedi, sőt ösztönzi ez a vidék! Ha Olaszteleken nem térünk el Vargyas irányába, hanem továbbhaladunk a Kormos völgyén fölfelé – ez Erdővidék legnagyobb folyóvize –, boldog öntudatlansággal merülhetünk el az áldott természet pompájában, a füzesek, juharosok, bükkösök, gyertyánosok, tölgyesek, fenyvesek rengetegében, s Erdőfülén keresztül, át a hegygerinceken, mindvégig vízfolyással szemben haladva, a Keleti-Kárpátok hegyvonulatának legnagyobb tőzeglápjához, a Lucshoz jutunk, ennek a vizét csapolja le a Kormos, a láp hordalékanyagától lesznek a vízfenék kövei sötét színűek, innen a Kormos-patak neve. Igaz, a 3 km hosszú, 1 km széles kaldera, vagyis beroggyant kráter már Csíkszentkirály területén van, de hozadéka, a víz az Erdővidéket táplálja, ott kerülget kanyarjaival csodás lapályokat, ott öntöz virágarcú réteket, s oda csalogatja a szenvedélyes horgászokat pettyes és szivárványos pisztrángokra. Akkor zárul be a kör, akkor kerültük meg Erdővidéket, ha délnyugat felé is pillantunk, arra, ahol az Olt kanyarog, azon túl már más tájegység, a Barcaság kezdődik. Két sor füzérfalu keletkezett a két parton, egyik oldalon Hidvég, Bölön, Nagyajta, Miklósvár, Köpec, a másik oldalon – az mostani felosztás szerint már Brassó megye – Apáca, Ürmös, Ágostonfalva, Alsórákos. Apáca az első magyar enciklopédista, Apáczai Csere János és a kiváló költő, Bartalis János szülőfaluja, kultúrában, szokásokban, önazonosságban mindenik falu része Erdővidéknek, része a Székelyföldnek, még ha Brassó fennhatósága alá is kerültek. A történelem során az volt az itteni lakosság legnagyobb gondja, miképpen védheti meg magát a nyílt síkon betörő ellenségtől, ezért szász mintára erős várakat építettek, az egész vidék fölé emelkedő, impozáns épülettömb például a bölöni unitárius vártemplom. A népi kultúra, a viselet, az építkezés stílusa is vegyült, komoly szász hatás, újabban román hatás érte ebben a határsávban a magyarságot.
Szerencsére olyan szellemi kincsekben gazdag Erdővidék, amelyek megfejthetetlen hieroglifek idegenek számára, csak mi értjük azokat, mi lelkesülünk s termékenyülünk meg naponta általuk. El lehetne mondani e vidék történelmét, meg lehetne rajzolni a térképét csak a mondák, legendák, mítoszok alapján! Benedek Elek meg is cselekedte ezt.
Amott a Felsőrákosról Oklándra vezető út mellett Rika-vára, ott élt a nagy hun király felesége, ott szült három fiúgyermeket, s amikor meghalt, valahol ott temették el, ahol a várból legurított hatalmas szikla megállt. Ez a királyné sírja, s körülötte az erdőt ma is Rika erdejének hívják. Azt is tudni véli a népfantázia, hogy a királyné lovait egy bika vadította meg, a hintó felborult, s a mélybe zuhant. A bánatos férj, Attila, arany, ezüst, vas hármas koporsóba helyeztette a drága testet, és rabszolgáival temettette el. Azok kardjukba dőltek, hogy soha senki ne tudja meg pontosan a hant helyét, ne foszthassák ki a sírrablók.
A kör alakú Réka-vár romja viszont már nem legenda, Orbán Balázs is felmérte a bástyát, az omladékokat, Székely Zoltán régész a XIV., a Ferenczi testvérek a XI–XII. századra teszik az építését. Egyesületek lelkes csoportjai restaurálták, kirándulók sokasága keresi fel. Itt húzódik a Székelyföldön olyan sok helyen felbukkanó rejtélyes sánc- és töltésvonal egyik szakasza, az Ördögborozda, más néven Kakasborozda, amit talán a szarmaták, talán a honfoglaló magyarok ástak. A tudomány hallgat, a nép beszél.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hegedűs Imre János: Erdővidék 4. (Szerelmes földrajz)
Függetlenül a toponímiai és névfejtő magyarázatoktól, van Erdővidéken egy szójárás, szóbeszéd, amelyik a néptudat legmélyén maradt meg, s ez az ősfoglaló. Családokra mondják elsősorban, hogy ősfoglalók voltak, ami természetesen az egész magyar lakosságra vonatkozik.
S hogy ez az ősfoglalás mikor következett be pontosan, vitatják a historikusok, mégpedig két táborra szakadva. Vannak, akik honfoglalás előtti székely jelenlétet és avar (hun) rokonságot tételeznek fel, s vannak, akik az Árpád-házi királyok tudatos ország-, egyház- és hadseregépítése eredményének tartják a székelység betelepítését a mai Erdély délkeleti területeire, így Erdővidékre is. Az 1200-as évek elején, II. András (1205–1235) korából már okleveles adatok vannak arról, hogy Erdővidéken falu- és egyházközösségek léteztek, a király a Diploma Andreanumban (1224), amelyben a Barcaságba telepített német lovagrend kiváltságait, jogait és kötelességeit rögzíti, határszéli falvakat említ, például Barótot, Miklósvárt, Nagyajtát. Sőt egyik, 1211-ben készült adománylevelében II. András megnevezi latinul Miklósvárt: Castrum Sancti Nicolai. A falu büszke a múltjára, 2011-ben emlékművet állítottak a 800. évforduló tiszteletére. Ez az oklevél az első írásos adat erdővidéki településről.
V. István (1270–1272), IV. Béla fia, már fiatalon Erdély hercege, 1252-ben Hidvég falut Akadás fiának, Vincének adományozta. Ezt a Vincét (Bencens) tartják ősüknek a Mikó és Nemes grófi famíliák, előnevük is Hidvégi.
Felsőrákos nevét egy 1235-ben keletkezett perirat említi: az erdélyi püspök és az esztergomi érsek között keletkezett peres nézetletérés. A pápai tizedjegyzékek is bizonyítják, hogy a kora középkorban rendezett magyar és keresztény élet folyt itt, Bibarcfalva 1332-ben és 1333-ban 16 régi banálist fizetett, Nagybacon Péter nevű papja 1334-ben egy verőczeit és két hatos dénárt, Nagyajta 1332-ben 10 régi banálist és két garast.
Logikus ezek után a következtetés: ha a 13. század elején már virágzó falvak és egyházközségek voltak Erdővidéken (Bardocon a református egyházközösség 14. századi harangot őriz, Vargyason a régi Isten háza romjai alól rovásírásos kőtömb került elő, az lett az Úr asztala a Makovecz Imre tervezte új református templomban!), a székely lakosság betelepedése, vagyis az ősfoglalás korában, már a honfoglaláskor vagy legkésőbb a 11. században megtörtént. Azok a historikusok vallják ezt, akik elvetik a székelyek avar kori bejövetelét. Szerintük a honfoglalás után, különösen a tizenegyedik században, jelentős tömegmozgások következtek be a Kárpát-medencében, elsősorban a keleti gyepűk védelmére, a Keleti-Kárpátok vonalára rendelik a magyar királyok – többek között Biharból – a legharciasabb törzseket. (Anonymus híres gestájában Bihart kazár lakosságú vidéknek mondja!) Ennek egyik bizonyítéka éppen Nagybacon: annak északi részét még ma is Telegdi-Baconnak nevezik, és a székek kialakulásakor Udvarhelyszékhez csatolták, szemben a Barót patakán túli déli résszel, amely Sepsiszék része volt.
A székelyek eredetét ezek az ismeretek sem oldják meg véglegesen. Különbözőségük, másságuk csakis társadalmi berendezkedésükben létezett, nyelvében, szókészletének összetételében, leszámítva a nyelvjárási vonásokat, nem különbözött és nem különbözik más tájegységek magyar lakosságának nyelvétől. Ha más népfajt (kabar, kazár) is sejtetnek a régi, főleg keleti források, a beolvadás olyan rég bekövetkezett, hogy a nyelvcserének semmi nyoma nem maradt. Mégis önálló etnikumnak tartották évszázadokon keresztül a székelységet (natio Siculica), s Erdély három nációját, a magyart, a székelyt és a szászt megkülönböztette a jogrendszer. Annyiban indokolt ez, hogy Székelyföldön „…a magyarság többi részétől eltérően a nemzetségek nemcsak birtokjogi szerepüket őrizték meg, hanem azt a közigazgatási és bíráskodási intézményekben formát öltő közjogi kapcsolatot is, mely az egyes nemzetségeket politikai egységbe kovácsolva tartotta az egész középkoron keresztül, sőt formailag egészen 1848-ig”. (Erdély története, I./292.) Ebben a társadalmi struktúrában, a birtokjogban, a közbirtokosságban, a közigazgatásban, a bíráskodásban keresendő a székelység mássága, s természetesen a könnyűlovassági harcmodorukban, amelyet sokkal hosszabb ideig őriztek meg, mint a magyar királyi hadsereg. Erdővidék, földrajzi zártsága miatt, különösen konzervatívnak bizonyult, még a tizenkilencedik század első felében is a királybíróknak van nagy tekintélyük, és a bíráskodás s annak végrehajtása ősrégi módon, a helyszínen történt. Bardoc faluban 1876-ig maradt fenn az úgynevezett Dulló Ház, ebben lakott a dulló, az akkori szolgabíró, és a deres az udvaron egy nagy eperfa alatt állt. A főkirálybíró csak a 16. század végén lépett a székbíró (judes sedis) helyébe. Határmódosulások, bomlások következtek be a székek közigazgatási felosztásában, a 14. század végén Miklósvár fiúszék levált Sepsiszékről, a 17. században Bardoc fiúszék Udvarhelyszékről. A kettő együtt alkotja Erdővidéket, ezért kell történelmét, földrajzát, néprajzát, szellemi életét külön vallatóra fogni, emiatt kell vállalkozni e táj, e vidék megszólítására, s ha ő is megszólít minket, boldogan merülhetünk el a kölcsönös vallomástétel misztériumában. A középkori dinasztiák magyar királyai, de később az erdélyi fejedelmek is jelentős kiváltságokat adományoztak a gyepűvédő székelységnek, mert ők, akárcsak a magyar nemesek, vérükkel adóztak, s mivel a privilégiumokat gyakran megnyirbálták, visszavonták, állandó elkeseredett harcot vívtak. A kiváltságok védőburka, kerete az önkormányzati rendszer volt, a szék jogi, katonai szerv és közigazgatási egység, egyúttal terület neve. Benkő Elek szerint a székek kialakulása már a 13. század végén megkezdődött.
Itt, Erdővidéken Barcsay Ákos (1658–1661) erdélyi fejedelem uralkodása idején robbant ki az egyik véres konfliktus, a mértéktelenül megadóztatott székelyek fellázadtak, s a véres csata Köpec falu mellett, Csemerétjén zajlott, ahol a mészárlást és a csonkításokat a fejedelem testvére, Barcsay Gáspár irányította. Azóta él Erdély-szerte a közmondás: Baj van Köpecen! Mások a negyvennyolcas eseményekkel, Heydte osztrák kapitány, később őrnagy, ezredes, a hírhedt hóhérlegény vérengzésével hozzák összefüggésbe a szólást. (Állítólag ő látta utoljára Petőfi holttestét a fehéregyházi csatatéren.)
Sokkal szebb és felemelőbb az az eseménysorozat, amely dicsőséges korszakunkban, 1848-ban zajlott Erdővidéken. Két vashámort is működtetett Gábor Áron, egyet Erdőfüle végében, ahol az ágyúgolyókat gyártotta, és egyet Kisbacon és Magyarhermány közelében, a Fenyős-patak mentén, Bodvajban, ahol az ágyúk készültek.
Két erdővidéki csatát tüzérségi fölénnyel nyertek meg a székelyek, egyet 1848. november 30-án Hidvég–Árapatak között és egyet 1848. december 13-án a Köpec–Ágostonfalva–Felsőrákos keresztútnál. Mindkét csatában Gábor Áron irányította a tüzérséget. A Köpec melletti, ún. véczeri csata helyszínén az 1970-ben felállított emlékmű – egy gránitból kifaragott törött kard, Tornay András munkája – kegyeleti hely, itt ünneplik az erdővidékiek minden évben 1848-at. Utórezgése is volt negyvennyolcnak. Bartalis Ferencet Sepsiszentgyörgyön, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt Marosvásárhelyen végezték ki, mert 1854-ben részt vettek a Makk-féle összeesküvésben. Mindhárman bibarcfalvi lakosok voltak.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Világítson Székelyföld határa – Az őrtűzgyújtáskor felolvasott kiáltvány
Mottó: „Adjon az Isten fényeket,
temetők helyett életet.”
Tekintettel arra, hogy Románia kormánya nem mondott le arról, hogy Székelyföldet egy román többségű óriásrégióba beolvassza, figyelembe véve, hogy Székelyföld autonómiájára vonatkozó, több alkalommal és formában kinyilvánított igényünket több mint egy évtizede figyelmen kívül hagyják, párbeszédre vonatkozó kezdeményezéseink válasz nélkül maradnak, elítélve azt, hogy a román kormány minden erre vonatkozó nemzetközi kötelezettségvállalását megszegve tervezi az ország közigazgatási átalakítását, kitartva a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés állásfoglalása mellett, amely szerint
„Székelyföld fel nem osztható és be nem olvasztható, csakis természetes, történelmileg kialakult regionális határai közt, önálló, többlethatáskörökkel rendelkező autonóm közigazgatási egységként képzelhető el a jövőben, amelynek egyben különálló fejlesztési régiónak is kell lennie”, megerősítve a székelyföldi önkormányzati határozatokat, amelyek megszólították Európa és a nagyvilág nemzetközi fórumait, emlékeztetve őket arra, hogy van egy nép a Kárpátok kanyarulatában, amely szabadon és békében akar élni, szabadon akarja használni anyanyelvét, és maga akar dönteni a saját sorsáról szülőföldjén; ma, október 24-én a Székelyföld határtelepülésein összegyűlt székelyek, a velük szolidaritást vállaló erdélyi és Kárpát-medencei magyarok ősi hagyományaink felelevenítése révén lármafák gyújtásával, őrtüzekkel és felfelé irányított fénycsóvákkal több száz pontban világítjuk ki Székelyföld természetes, történelmileg kialakult határát. Ezzel kívánjuk Románia kormánya, de az egész nagyvilág tudomására hozni, hogy Székelyföld létezik, ezzel kívánjuk ismételten megerősíteni a gyergyóditrói Székely Nemzetgyűlésen kinyilvánított történelmi igényünket: élni akarunk az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követeljük Székelyföld államon belüli önkormányzását! Ragaszkodunk a nyolc székely széket és 153 önkormányzatot magában foglaló Székelyföld határaihoz, amelyet a helyi közösségek népszavazása tesz majd véglegessé.
Követeljük, hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek, és a székely nép – Európa autonóm közösségeihez hasonlóan – megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén. Azt az Európai Unióban elfogadott elvet kell irányadónak tekinteni, amelynek megfelelően a régiókat nem kijelölni, hanem elismerni kell.
Amint immár több alkalommal, több tíz, sőt, százezer résztvevőt mozgósító megmozduláson kinyilvánítottuk: Székelyföld autonómiája államon belüli önkormányzást jelent, minden lakója számára a teljes és tényleges jogegyenlőség intézményi garanciáját, függetlenül nemzeti, etnikai, nyelvi hovatartozásától. Ugyanakkor a sajátos történelmi, földrajzi, politikai, kulturális és gazdasági jellegzetességekkel rendelkező Székelyföldnek önálló fejlesztési régiót is kell alkotnia!
Változatlanul hisszük, hogy a párbeszéd a társadalmi béke záloga, a székelyek pedig békét és párbeszédet akarnak. Erre szólítjuk fel ismételten Románia kormányát, hiszen csak így lehet békés úton megteremteni a székelyek jogegyenlőségének intézményi garanciáit, amely egyben a térség hosszú távú stabilitásának záloga is lesz.
Kérjük Magyarország kormányát, szerezzen érvényt a két ország közötti, 1996-ban kötött alapszerződésben foglaltaknak, különös tekintettel annak 15/9-es cikkére, amely kimondja: „A szerződő felek, az általános integrációs politikájuk megvalósítását célzó intézkedéseket nem érintve, tartózkodni fognak a kisebbséghez tartozó személyek akaratuk elleni asszimilációját célzó politikától vagy gyakorlattól, és védelmezni fogják ezen személyeket bármilyen cselekedettel szemben, ami az ilyen asszimilációra irányul. Tartózkodnak továbbá az olyan intézkedésektől, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott régiók lakosságának arányait megváltoztatva arra irányulnak, hogy korlátozzák e személyeknek az ezen cikk 1. bekezdésében felsorolt nemzetközi standardokból és normákból következő jogait és szabadságjogait.”
Autonómiát követelnek Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek a Székelyföld határtelepülésein összegyűlt közösségek Szovátán, Nyárádremetén, Székelyhodoson, Gernyeszegen, Beresztelkén, Vajdaszentiványban, Marossárpatakon, Mezőcsáváson, Mezősámsondon, Mezőbándon, Nyárádtőn, Lukafalván, Nyárádkarácsonban, Ákosfalván, Balavásáron, Székelyvéckén, Székelyszenterzsébeten (Újszékely község), Alsóboldogfalván (Újszékely község), Székelykeresztúron, Fiatfalván, Nagygalambfalván, Székelymagyaróson (Bögöz község), Székelyderzsen, Székelymuzsnában, Kányádon, Székelydályán, Égében, Városfalván (Homoródszentmárton község), Homoródújfaluban (Oklánd község), Alsórákoson, Apácán, Ürmösön, Bölönben, Ágostonfalván, Hidvégen, Előpatakon, Sepsiillyefalván, Kökösben, Uzonban, Rétyen, Nagyborosnyón, Kommandón, Kovásznán, Zabolán, Gelencén, Ozsdolán, Bereckben, Lemhényben, Esztelneken, Kászonaltízben, Csinódon, Csíksztentmártonban, Csíkszentgyörgyön, Csíkpálfalván, Csíkszépvízen, Gyimesfelsőlokon, Gyimesközéplokon, Gyimesbükkön, Csíkszentdomokoson, Balánbányán, Gyergyószentmiklóson, Gyergyótölgyesen, Gyergyóhollóban, Bélborban, Maroshévízen, Gyergyóvárhegyen, Gyergyóremetén és Gyergyóalfaluban.
Izsák Balázs,
a Székely Nemzeti Tanács elnöke
Székelyföld, 2015. október 24.
Erdély.ma

Világított Székelyföld határa!
Október 24-én, szombaton este, a Székely Nemzeti Tanács felhívására több száz helyszínen gyújtottak őrtüzet Székelyföld peremtelepülésein, és egy időben tartottak ökumenikus istentiszteleteket, majd kiáltványt olvastak fel a régió önkormányzási jogát követelve.
"Autonómiát követelnek Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek a Székelyföld határtelepülésein összegyűlt közösségek Szovátán, Nyárádremetén, Székelyhodoson, Gernyeszegen, Beresztelkén, Vajda-szentiványon, Marossárpatakon, Mezőcsáváson, Mezősámsondon, Mezőbándon, Nyárádtőn, Lukafalván, Nyárádkarácsonban, Ákosfalván, Balavásáron, Székelyvéckén, Székelyszenterzsébeten (Újszékely község), Alsóboldogfalván (Újszékely község), Székelykeresztúron, Fiatfalván, Nagy- galambfalván, Székelymagyaróson (Bögöz község), Székelyderzsen, Székely-muzsnában, Kányádon, Székelydályában, Égében, Városfalván (Homoródszentmárton község), Homoródújfalu (Oklánd község), Alsórákoson, Apácán, Ürmösön, Bölönben, Ágostonfalván, Hídvégen, Előpatakon, Sepsiillyefalván, Kökösön, Uzonban, Rétyen, Nagyborosnyón, Kommandón, Kovásznán, Zabolán, Gelencén, Ozsdolán, Bereckben, Lemhényen, Esztelneken, Kászonaltízben, Csinódban, Csíksztent- mártonban, Csíkszentgyörgyön, Csíkpál- falván, Csíkszépvízen, Gyimesfelsőlokon, Gyimesközéplokon, Gyimesbükkön, Csík- szentdomokoson, Balánbányán, Gyergyó- szentmiklóson, Gyergyótölgyesen, Gyergyó- hollóban, Bélborban, Maroshévízen, Gyergyóvárhegyen, Gyergyóremetén és Gyergyóalfaluban – hangzott el szombaton este Lukailencfalván (Dózsa György), a református templommal szemben meggyújtott máglya mellett.
Az SZNT kiáltványát, amely ugyanabban az órában a felsorolt székely települések mindegyikén elhangzott, Lukafalván Izsák Balázs,a Székely Nemzeti Tanács elnöke olvasta fel. A megjelentek tapssal fogadták.
A kiáltvány szerint a Székelyföld határtelepülésein összegyűlt székelyek és a velük szolidaritást vállaló erdélyi és Kárpát-medencei magyarok lármafák gyújtásával, őrtüzekkel és felfele irányított fénycsóvákkal több száz pontban világították ki Székelyföld természetes, történelmileg kialakult határát, mert így kívánták Románia kormánya és az egész világ tudomására hozni, hogy Székelyföld létezik, ismételten megerősíteni a gyergyóditrói székely nemzetgyűlésen kinyilvánított történelmi igényt: "élni akarunk az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követeljük Székelyföld államon belüli önkormányzását! Ragaszkodunk a nyolc székely széket és 153 önkormányzatot magába foglaló Székelyföld határaihoz, amelyet a helyi közösségek népszavazása tesz majd véglegessé".
Ugyanakkor követelik, "hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek, és a székely nép – Európa autonóm közösségeihez hasonlóan – megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén". Ami "államon belüli önkormányzást jelent, minden lakója számára a teljes és tényleges jogegyenlőség intézményi garanciáját, függetlenül nemzeti, etnikai, nyelvi hovatartozásától".
A kiáltvány párbeszédre szólítja fel Románia kormányát, Magyarország kormányát pedig arra kérte, hogy szerezzen érvényt a két ország közötti alapszerződés 15/9. cikkelyének. Ebben a felek vállalták, hogy tartózkodnak az olyan intézkedésektől, amelyek a régiók etnikai arányait megváltoztatva arra irányulnak, hogy korlátozzák a kisebbségek szabadságjogait.
A lukafalvi templommal szemközti területen meggyújtott őrtüzet több száz fős tömeg állta körül. Sokan székely és magyar zászlót lengettek, a székely és a magyar himnusz eléneklése után népdalok éneklésébe kezdtek.
A rendezvényen jelen volt Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, aki elmondta, azért jött Lukafalvára, mert egy ilyen főbenjáró ügyet az egész magyarságnak, közelebbről Székelyföldnek és népének támogatnia kell.
"Ha valamilyen változást akarunk a társadalomban, tennünk kell valamit. Úgy gondolom, a jelenlétünk és a szavunk, a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Nemzeti Tanács egységes közös képviselete felerősíti a tűz lángját". Beszédében hangsúlyozta: a székely szabadság lángját nem tudta kioltani semmiféle földindulás, szívünkben ég a láng. Reményik Sándort idézte: "Egy lángot adok, add tovább!" Ebből a lángból gyújtsunk őrtüzet és lármafát!
Iszlai Tibor polgármester a Népújság kérdésére kijelentette: "Azért tartottam fontosnak az eseményt, mert mi vagyunk Székelyföld egyik kapuja. Két évvel ezelőtt egy székely kaput is állítottunk a bejárathoz, amely jelzi: e kapun belépve megérkeztél Székelyföldre! Úgy gondolom, hogy Székelyföld Vásárhelyhez legközelebbi határtelepüléseként jó helyet talált az SZNT, hogy itt olvassuk fel a kiáltványt.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Szabadságvágyók sorsközössége
Az erdélyi ’56-os eseményekről, a magyar forradalmárokkal sorsközösséget vállaló itteni fiatalok bátorságáról, a szabadságharc leverését követő megtorlásokról beszélt interjúnkban Benkő Levente történész.
– Csak egységes Kárpát-medencei ötvenhat létezik, egységesen kell beszélni az eseményekről függetlenül attól, hogy Magyarországon vagy az utódállamok valamelyikében történtek – jelentette ki nemrég Tófalvi Zoltán történész, az erdélyi események egyik kutatója. Szerinted külön lehet, illetve kellene választani a forradalom és megtorlás magyarországi és itteni vonatkozásait?
– Nem kell különválasztani, ’56 valóban egységes. Mindenki számára egységes jelentőségű volt, ami Magyarországon történt: a forradalmat kirobbantó egyetemisták közé lőttek, ez elsöpörte Rákosiék klikkjét, a forradalom pedig győzött – november 4-éig, amikor a szovjetek megindították az ellentámadást. Magyarországon fegyveres összecsapások voltak, a határon túl nem, de ott is mindenki szolidarizált a forradalommal. Erdélyben egyetlen puskalövés sem dördült el, csak majd a kivégzőcellákban a Szekuritáté megtorlásaként. 
Nemcsak a magyarok, de a lengyelek, románok közül is nagyon sokan a szabadságvágy hullámhosszára hangolódtak, a világ szeme pedig Magyarországon volt, tehát ebből a megközelítésből is egységes ’56. Az erdélyi események egészén belül viszont természetesen vannak tényezők, amelyek árnyalják a képet.
Az egységességről szólva: Temesváron például október 30-án a magyar forradalommal szolidarizáló, 2000 fős diákgyűlést tartottak, a résztvevők 95 százaléka román volt. Ahogy nagyon sok magyar emberben, úgy a lengyelekben, románokban is megmozdult a szabadságvágy vagy egyfajta öntisztulási szándék. Ugyanúgy kijelentették, hogy Romániában nincs mit keresniük a megszálló szovjet csapatoknak.
– Erdélyben összesen több mint 20 ezer, többnyire fiatal embert tartóztattak le, mintegy tízezer ítélet is született, voltak, akiket halálbüntetéssel sújtottak. Összesen hány erdélyi halálos áldozata volt a megtorlásoknak?
– Tizenkét embert ítéltek halálra, közülük tízet a Szoboszlay Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben. Szoboszlayék összeesküvése a kommunista diktatúra megdöntésére irányult, ha kell, erőszakkal. Aztán volt az érmihályfalvi Sass Kálmán-féle csoport, közülük kettőt végeztek ki. De nemcsak ennyi az áldozatok száma, hiszen hozzájuk adódnak még olyan esetek, mint például a szamosújvári börtönben elhunyt sepsiszentgyörgyi fiatalemberé, Szalai Attiláé, akit egyes visszaemlékezések szerint a vallatások során agyonvertek. És persze számításba kell venni azokat a haláleseteket, amelyek a román Gulág különféle kényszermunkatáboraiban következtek be súlyos járványos betegségek, tífusz, vérhas, leptospirózis, az embertelen körülmények miatt. A leptospirózis több mint száz éve nem volt jelen Romániában, a Duna-deltában mégis felütötte a fejét az 50-es években, és nagyon sokan megbetegedtek.
– Mint mondtad, „szeletekre” lehet bontani, árnyalni lehet az erdélyi eseményeket. Ez mit jelent pontosabban?
– Ahhoz, hogy ezt megértsük, picit korábbra, egészen az események gyökereihez kell visszamenni az időben. ’56 februárjában a Szovjetunió kommunista pártjának huszadik kongresszusán, Moszkvában elhangzott a pártfőtitkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov szájából a híres-hírhedt titkos jelentés, amelyben elítélte a korábbi sztálinizmus egyes bűneit, magát Sztálint is. Bár a jelentés titkos volt, a jelen lévő lengyel delegációnak köszönhetően kiszivárgott, a lengyelek eljuttatták Nyugatra, lefordították franciára, angolra, és amerikai lapokban is megjelent, hogy a kommunizmus nem az, mint amit eddig róla gondoltak. A hruscsovi jelentés hatására a szovjet megszállás alatt lévő államokban pedig elindult a kommunizmus egyfajta erjedése, oldódása.
– Ez pártvonalon is érvényes volt?
– Pártvonalon is meghirdették, hogy le kell számolni a múlt egyes hibáival, de persze azért ez nem volt ennyire egyértelmű. Például találtam jegyzőkönyvet a kolozsvári levéltárban, ami arról szól, hogy ’56 kora őszén a vasút-igazgatóságnál, a párt alapszervezetének gyűlésén megkérdezik az emberek: hogyan lehetne leszámolni a személyi kultusszal, ha három évvel Sztálin halála után még ott lóg a képe a falon? Erre az volt a válasz:„nem kaptunk fentről utasítást, hogy le lehet venni”. De az erjedés azért elindult itt is.
Mint tudjuk, Magyarországon pezsgő viták alakultak ki, például a Petőfi-körös viták, a Szabad Nép cikkei hatására pedig a társadalomban is elindult az oldódás: az emberek érezték, itt az alkalom, tenni kell valamit. De azt nem hiszem, hogy bárki is fegyveres felkelésre gondolt, hiszen a forradalom úgy indult, hogy az egyetemisták, a budapestiek, majd a fraternizáló katonák a lengyelországi reformtörekvésekkel szimpatizáló, százezres nagyságrendű, békés, fegyvertelen tüntetést tartottak. Ha megnézzük a korabeli felvételeket, látszik, hogy nyakkendős, ünnepélyesen öltözött emberek vonulnak, szó sincs csőcselékről, amiről napokon keresztül harsogott a budapesti rádió, de a romániai vagy szlovákiai sajtó is.
– Visszatérve az előbb említett, ’56 októberét megelőző „enyhülésre”: ez a jelenség mennyire volt érzékelhető Erdélyben?
– Ha megfigyeljük a korabeli romániai magyar sajtót – körülbelül ’56 februárjától, a huszadik pártkongresszustól a forradalomig –, határozottan észrevehető egy másféle hang, mint amilyen korábban jellemezte. A sztálinista, dogmatikus, agyoncenzúrázott újságokban olyan cikkek jelennek meg, amilyenek korábban nem láthattak volna napvilágot. Például szorgalmazzák, hogy Nagyszalontán végre fel kellene újítani az Arany János-emlékmúzeumot, mert az a magyar kultúra kincse. Vagy lehet olvasni arról, hogy Szejkefürdőn rendbe kellene hozni Orbán Balázs sírját, amelyet a háború óta eltelt 12 év alatt felvert a gyom. Korábban meg sem lehetett említeni a magyar kultúra olyan nagyjait, mint például Orbán Balázs, aki a kommunista mentalitásban dekadens, „romlott” elemnek számított. Aztán ’56 nyarán diákok, tanárok, szülők rendbetehették a sírt, új fejfát faragtattak, a régit elhelyezték a múzeumban.
A diskurzusba tehát most már belefértek ezek az elemek is. Nyilván a pártapparátus működött, de a Gheorghiu Dej-i vaskalapos bolsevik vezetés is érezte, hogy most kissé másabb szelek fújnak. Hagyták, hogy a magyar kultúráról szó essék, de persze figyelték az egész társadalom mozgását. Sok levéltári forrást átböngésztem ebből az időszakból, és kiderül, az emberek ambivalens módon reagáltak: voltak persze, akik a régi nótát fújták, és olyanok is, akik változást szerettek volna. És ez a légkör is segített abban, hogy a forradalom kitörésének hatására különféle csoportosulások jöjjenek létre.
– Az október 23-ai események híre gyorsan elterjedt Erdélyben is. Hogyan, mikor alakultak meg ezek a csoportok?
– Abban, hogy a hír gyorsan terjedt, nagy szerepe volt a rádiónak. Azt hiszem, magyar nyelvterületen soha annyian nem hallgatták a rádiót, mint a forradalom napjaiban, legfeljebb csak az 1954-es világbajnokság alatt, amikor a Puskás fémjelezte Aranycsapat játszott. A forradalom idején az egész nemzet a rádión csüngött, sőt ahogy az egykori temesvári román diákok elmondták, ők is a budapesti rádiót hallgatták, a magyar kollégák fordították nekik.
A lényeg, hogy a társadalom megszerezte az információkat a budapesti történésekről. Középiskolások egész serege szervezkedett: Sepsiszentgyörgyön a székely mikós diákok szövetsége, Brassóban az EMISZ-esek (Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége), Váradon is szövetkeztek az ifjak, tehát világos: megmozdult az emberekben valami. Ezek a fiatalok meg akarták váltani a világot. Csakhogy jön november 4-e, a szovjet tankok elözönlik Budapestet, vérbe fojtják a forradalmat. A tizenévesek pedig azt mondják: nem sikerült megváltanunk a világot, de megmarad bennünk a tudat és a szándék, hogy tenni kéne valamit. Így történt például, hogy az EMISZ Brassóban pont a megtorlás napján alakult meg.
– Míg a diákok, fiatalok a forradalom mellé álltak, ez nem mondható el egyértelműen az erdélyi magyar értelmiségről, ennek kapcsán előadást is tartottál nemrég A forradalom értelmiségi árulói címmel. Ők valóban nem értettek egyet a forradalom törekvéseivel, vagy féltek a megtorlástól?
– Tényleg érzékelhető az ellentmondás: amikor elindult a szovjet támadás, a diákok még szervezkedtek, a Magyar Autonóm Tartományban élő írók pedig a forradalmat pocskondiázó közleményt fogadtak el. Megjelentették az Előrében, a Vörös Zászlóban (a marosvásárhelyi Népújság elődjében), az Utunkban, a román sajtóban is. Számos magyar író aláírta az elítélő szöveget. Hogy miért? Mert a kommunizmusban szocializálódtak, a ’46 utáni népi demokráciában bontakoztak ki szerzőkként, közírókként, közvélemény-formáló emberekként, főként a tehetségüknek köszönhetően.
Gondoljunk bele: az, aki a kommunizmus első tíz évében értelmiségiként pozícióhoz jut, könyvei jelennek meg, jól él, és bár a játékszabályok és keretek nagyon szűkek, de elismertséget is szerez, az fél mindezt elveszíteni. A képet árnyalja a forradalom előtt, szeptember utolsó napjaiban a Maros és Kolozs tartományi magyar írók, szerkesztők részvételével tartott kolozsvári gyűlés. A jegyzőkönyvből kiderült, kik képviselik a sztálinista vonalat: például Papp Ferenc, Hajdu Zoltán, Hajdu Győző, aztán volt egy mérsékeltebb középvonal és egy markánsabb, „ellenzékibb” véleményeket megfogalmazó irány is – ide tartozott Székely János, Bodor Pál, Kányádi Sándor. Ők olyan témákat vetettek fel, amik nyilvánosan nem foroghattak közszájon: megemlítették a kollektivizálás túlkapásait, az alkotás szabadságának korlátozását irodalomban, képzőművészetben stb. Viszont mikor a november 4-ei támadás megtörtént, az értelmiségiek hirtelen összezártak, és sokan felsorakoztak a párt mellé: elítélték a magyar forradalmat.
– Vajon amiatt, mert körvonalazódhatott előttük, hogy megtorlásra számíthatnak, ha másként tesznek?
– Nem tudom, ki milyen megtorlásra gondolt, de éles szavakkal illetik a forradalmat különféle megszólalásokban. És azt is tudni kell, hogy a korabeli értelmiségi elit – nemcsak a magyar, hanem a román is – nem tudta tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a kommunista pártvezetést, mint ahogy Magyarországon történt, vagyis nem tudott alkupozícióba kerülni. Valószínűleg az lehet emögött, hogy amíg a párt kályhájánál melegedhettek, bizonyos mértékig védettségük volt, jó jövedelmük, és nem akarták feszíteni a húrt. Magatartásukkal viszont egyfajta morális válságról tettek tanúbizonyságot.
Számomra érthető, de furcsa is egyben, hogy míg munkásemberek, lelkészek, ügyvédek, iskolások, temesvári és kolozsvári egyetemi hallgatók világosan látták, hogy itt valamit tenni kéne, és egyértelmű volt számukra, miként reagáljanak őszintén a Magyarországon történtekre, addig az értelmiségiek, az írók passzívak maradtak. Olyan is akadt közülük, aki ezt úgy indokolta: nem jutott el hozzá információ arról, hogy milyen a légkör, mi készülődhet Pesten. De hát ez maszatolás, hiszen a magyarországi irodalmi lapok, a Szabad Nép olvashatók voltak a Bolyai-egyetemen, az egyetemisták kézről kézre adták. Tehát nem létezik, hogy az értelmiségnek ne lett volna tudomása arról, hogy oldottabb lett a hangulat.
– A diákok, egyetemisták ezzel szemben a forradalom mellé álltak, elkezdtek szervezkedni...
– Pont a szovjet támadás napján alakult meg Brassóban az EMISZ: csak azért is, dacból. A fiatalok alapszabályzatot írtak: szembementek a kommunista ifjúsági szövetség alapszabályaival. Miközben ezekben az szerepelt, hogy tilos templomba járni, ők az új szabályzatba belefoglalták: az EMISZ-tagnak kötelező templomba járni. Szinte még gyermekekről van szó, akárcsak például a baróti fiatalok, Moyses Márton, Józsa Árpád Csaba, Bíró Benjámin, Kovács János esetében. (1970-ben Brassóban a pártszékház előtt Moyses Márton önkéntes halálba menekült, felgyújtotta magát, tragédiájának gyökerei az 1956-os magyarországi forradalomig nyúlnak vissza – szerk. megj.) A fiúk közül ketten 15, ketten 16 évesek, november 8-án, négy nappal a szovjet támadások után útnak indultak vonattal, át akartak szökni a határon, hogy a pesti srácokhoz csatlakozzanak. És míg a társadalomban a magyar forradalom iránti együttérzés érvényesül, addig egyre másra jelennek meg az eseményeket pocskondiázó nyilatkozatok az értelmiségi elit részéről.
– Elmondható, hogy generációk szerint is megoszlott, kik miként viszonyultak Erdélyben a forradalomhoz?
– Egyrészt generációs kérdés, másrészt pedig mentalitásbeli. Feltettem a kérdést volt elítélteknek, akiket szinte még gyermekfejjel zártak börtönbe: amikor egyértelmű volt már, hogy vérbe fogják fojtani a szabadságharcot, a világ pedig nem törődött Magyarországgal, ti miért vállaltátok, hogy szembe úsztok az árral, nekivágtok a határnak? Vagy Sepsiszentgyörgyön 1957–58-ban miért koszorúztatok titokban március 15-én, amikor tudtátok, hogy tilos? Azt válaszolták, őszinte érzelmek munkáltak bennük, aminek nem tudtak és nem is akartak ellenállni.
– Kibővítetted először közel két évtizeddel ezelőtt napvilágot látott, Volt egyszer egy ’56 című dokumentumriport-kötetedet, amely most ismét megjelenik. Sikerült újabb visszaemlékezőket is megszólaltatni?
– Az eredeti kötet úgy született, hogy 1996-ban, a forradalom 40. évfordulóján erdélyi volt elítéltek és meghurcoltak, bajtársak ötvenfős csoportjával végigjártuk meghurcoltatásuk, kálváriájuk néhány stációját. Brassó, Sepsiszentgyörgy után Marosvásárhely következett, meglátogattuk az egykori Szekuritátét, azt a törvényszéki épületet, ahol elítélték őket, aztán a szamosújvári, a jilavai börtönt, majd behajóztunk a Duna-deltába, a peripravai volt kényszermunkatábor helyére, a brăilai Nagyszigetre, ahol felkerestük egy másik kényszermunkatábor helyszínét. Útközben állandóan beszélgettünk, sok interjút készítettem, ebből az anyagból született a dokumentumriport-kötet, ami 1998-ban jelent meg Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Lap- és Könyvkiadó gondozásában.
Most úgy éreztem, hogy húsz év elteltével érdemes a könyvet kibővítve újra kiadni. Megszólaltattam olyanokat is, akik nem voltak ott azon a kiránduláson, de úgy éreztem, muszáj az ő emlékeiket is rögzíteni valamilyen formában, mert történetük kerekebbé és érthetőbbé teszi, ami az erdélyi ’56-osokkal történt. A sepsiszengyörgyi SZIT-esekről (Székely Ifjak Társasága) és a titkos koszorúzásról például nem lehet beszélni anélkül, hogy meg ne szólaljon a kulcsember, Bordás Attila, akire koszorúzás közben csaptak le a szekusok 1958. március 14-én este a helyszínen, a ’48-as emlékműnél, és agyba-főbe verték. A könyv 1996-os megírásakor és most is arra törekedtem, hogy olyan emberek emlékeit rögzítsem, akik nagy valószínűséggel soha nem írták le ezeket, és nem is fogják leírni. Tehát hogy Bartókot idézzem: ne menjenek el tele bőrönddel, hanem hagyjanak itt néhány morzsát abból, amit átéltek.
– Összesen hány még ma is élő erdélyi magyar ’56-os elítéltről van tudomásod?
– Sajnos egyre fogy a számuk. Szeptember elején Sepsiszentgyörgyön konferenciát tartottunk a jubileum alkalmából, akkor 50–60-an voltak jelen. Háromszéken huszonvalahányan, Hargita megyében szintén, Marosvásárhelyen hatan-heten, Nagyvárad környékén pedig összesen 8-9-en élnek. És akadnak olyanok is köztük, akik soha nem mesélték el az emlékeiket, sose mentek el semmilyen találkozóra. Feltételezem, hogy a trauma tartja vissza őket, amit azóta sem tudnak feldolgozni. Volt olyan jó ismerősöm, falumbéli, baróti, akivel közeli viszonyban álltunk, messzemenően tiszteltük egymást, de soha egy szót nem tudtam kiszedni belőle: magnóval és anélkül sem.
A könyvben összesen huszonvalahányan szólalnak meg, elsősorban azok, akik a kiránduláson részt vettek. A dokumentumriport-kötet tulajdonképpen idő- és térbeli utazás: helyszínről helyszínre utazunk, meglátjuk a börtönt, a peripravai kényszermunkatábor romjait, az egykori elítéltek pedig emlékeznek. Elmesélik, hogy állati sorban tartották őket, még rendes barakkjuk sem volt, sárból-nádból eszkabáltak lakóhelyet nekik. Két-három évet töltöttek ott, földmunkát, nádvágást végeztettek velük, térdig érő vízben vágták a nádat februárban. Személyenként napi két és fél köbméter földet kellett kiásni, feltalicskázni a Duna-menti töltés tetejére, és aki nem teljesítette a normáját, azt este nagyon megverték. Ünnepi ebédnek az számított, amikor egy zöldparadicsom úszkált valami meleg lében, ennél is ünnepibbnek számított, amikor két zöld paradicsomot kaptak. A ’60-as években aztán megjelentek a kollektívből kiszuperált lovak, ezeket vágták le. Mesélik az elítéltek, hogy mikor megláttak egy lovat rossz állapotban, már tudták, hogy a három-négy napig egy kis darabka húst is kapnak.
– Hogyan lehet összegezni hat évtized távlatából a forradalom jelentőségét? Miként értékelheti a ma embere az akkor történeteket?
– A forradalom az a pillanat volt, ami Kelet-Európa szabadságvágyó nemzeteit egy akolba terelte. Más kérdés, hogy a román szeku vagy más titkosrendőrségek hogyan próbáltak éket verni közéjük, és megakadályozni az eszmék további kibontakozását. Mindenesetre meg kell emelnünk a kalapunkat azoknak a cselekedetei előtt, akik többé-kevésbé nyíltan vállalták a sorsközösséget a magyar és a mindenkori szabadságvágyókkal. A sepsiszentgyörgyi Puskás Attila volt elítéltnek van erről egy találó mondata. Ő egyébként húsz évet kapott, amiből mintegy hatot letöltött; a romániai politikai foglyok nyugati nyomásra 1964-ben szabadultak.
Puskás úgy fogalmazott: „nem bántam meg, amit tettem, amit vállaltam, de különösebben nem is vagyok büszke rá. Hiszen miért kell büszkének lennünk a jó cselekedeteinkre? Nem tettünk semmi egyebet, mint hogy ott és akkor magyar emberként, de elsősorban emberként szembefordultunk egy embertelen diktatúrával.” Zárásként még azt mondanám, hogy a kommunista diktatúra példát akart statuálni a megtorlásokkal, ezrek meghurcolásával, hogy megfélemlítse az embereket. Erre én azt mondom: köszönöm az ötvenhatosok példamutatását.
Benkő Levente Benkő Levente történész, újságíró 1961. június 13-án született Nagyajtán, általános és középiskolai tanulmányait Ágostonfalván, majd Sepsiszentgyörgyön végezte. A rendszerváltás előtt a baróti székhelyű köpeci bányavállalatnál dolgozott. 1991 és 2003 között a sepsiszentgyörgyi Háromszék, 2003–2009 között a Krónika napilap munkatársa, 2009-től a Művelődés című folyóirat szerkesztője. 2006-ban a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kara történelem szakán diplomázott. Kötetei: Szárazajta (1995), Volt egyszer egy ’56 (1998), Fogolykönyv (1999), Hova mennek a bányászok? (1999), Muszáj volt élni valahogy (2001), Bűn volt a szó (2002), Székely golgota (2003), Magyar fogolysors a második világháborúban I–II. (Papp Annamáriával, 2007), Az őszinteség két napja (2007), Manók, emberek, fehérnépek (2012).
Kiss Judit kronika.ro | 

Ötvenhat Erdélyben: „A megtorlás, a félelem időszaka következett”
1956. október 23-ával kezdődően az erdélyi magyarok a rádiókészülékeken csüngtek, percről percre követve a magyar forradalom eseményeit. Felnőttek, idősek, kisiskolások és érettségi előtt álló kamaszok lelkesen és reménykedve várták a jó híreket. A kezdeti eufóriát azonban hamar felváltotta az aggodalom, majd a gyász. A forradalmat leverték. De hátha valamit lehetne még tenni. 1956 november negyedikén négy baróti középiskolás diák eldönti, hogy átszöknek a határon, beállnak forradalmárnak és harcolni fognak a szovjetek ellen. A baróti diákok csoportjából ma már csak Józsa Árpád Csaba él. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk harmadik része. /Első rész: maszol.ro, 2016. okt. 16., második: maszol.ro, 2016. okt. 16./
1940-ben születtem, itt Kovászna megyében, Bibarcfalván, még magyar állampolgárként. 1956-ban a baróti középiskolában 10-ik osztályos tanuló voltam. A bentlakásban laktunk, a nevelő, Dénes Csaba este elment rádiót hallgatni, és késő éjszaka, amikor visszajött elmesélte nekünk is, hogy Magyarországon kitört a forradalom. Büszkék voltunk addig is arra, hogy magyarok vagyunk. A forradalom hírére pedig arról kezdtünk beszélgetni, milyen jó volna, ha mi is ott lennénk Budapesten. Bíró Benjamin, Kovács János, Moyses Márton és én, nap mint nap összedugtuk a fejünket, arról vitatkoztunk, mit is lehetne tenni. A nevelő arról is beszámolt, hogy a budapesti utcákon fiatalok, velünk egyidős fiúk is fegyverrel a kezükben harcolnak. Így teltek a napok november negyedikéig. Dénes Csaba, a nevelő jött ismét a hírrel, hogy a szovjet hadsereg elözönlötte Magyarországot. Bár sejtettük, hogy ez nem jót jelent, arra nem gondoltunk, hogy napok kérdése, és vérbe fojtják a forradalmat. Mi úgy éreztük, hogy éppen most kell tenni valamit, most kell segíteni a bajba jutott forradalmárokon. Ezért eldöntöttük, hogy lesz, ami lesz, nekivágunk a határnak.
Új ruhámban indultam el
Számba vettük, hogy mire van szükségünk, és listát készítettünk a legfontosabb dolgokkal, amelyeket feltétlenül magunkkal kell vinnünk: pénzt, meleg ruhát, élelmet, lehetőleg mézet is vagy cukrot, mert az eláll, és gyorsan energiát ad. Legkevesebb egy hétre készültünk. Megbeszéltük a részleteket, és tanulmányoztuk a térképet. Bíró Benjámint szegény gyerekként 1947-ben, a szárazság idején több hónapra elvitték Érmihályfalva mellé, Körtvélyesre, amely nagyon közel van a határhoz. Az ő emlékeire és a térképre alapozva, amely azt mutatta, hogy a vasútvonal párhuzamos a határral, kidolgoztuk a tervet. Én hazamentem Bibarcfalvára, Kovács János pedig Nagyajtára. Bíró Benjámin nem mehetett haza Csíkszentdomokosra, és szegény Moyses sem Nagyajtára, mert akkor már árva volt, mindkét szülője meghalt, és nagyobbik nővére nevelte az árván maradt kicsiket.
Nagyon nehéz sorban éltek. Én, amikor hazaértem, elkezdtem összeszedegetni, mindazt, amiben megegyeztünk barátaimmal. Először is magyarázatot kellett találnom arra, hogy miért nem jövök haza a következő vasárnap, és pénzt is kellett szereznem. Azt mondtam édesapámnak, hogy valami program lesz, a hétvégén nem engednek el az iskolából, a bentlakásban pedig valamit eltörtem, amit ki kell fizetnem. Édesapám méhészkedett, úgyhogy mézet is pakoltam, meg élelmet és meleg ruhát. Akkor készült el életem első, szabómesternél rendelésre varratott öltönye, szüleim a születésnapomon szerették volna átadni nekem, mivel kiderült azonban, hogy nem leszek idehaza, hogy illő módon megünnepeljük a születésnapomat, édesanyám arra biztatott, vegyem fel az új  ruhát, és úgy menjek vissza az iskolába. Így hát az új öltönyömben vágtam neki a nagy utazásnak. Amikor mindennel készen voltunk, lementünk Ágostonfalvára, vonatjegyet váltottunk és felültünk a vonatra. 1956. november 8-án késő este volt. A vonaton nem mertünk beszélgetni a témáról, legfeljebb ilyesmiket emlegettünk, hogy na, az öreg eddig vár minket…
Két nap és két éjszaka a két határ között
Úgy igyekeztünk viselkedni, mint valami diákok, akik utaznak haza, nem akartuk magunkra vonni a figyelmet. Másnap valamikor kora délután érkeztünk meg Nagyváradra, ahol vonatot váltottunk. A szokásosnál több rendőr cirkált az állomáson és környékén. Nem csoda, hisz határ menti városban voltunk, és maximális volt a riadókészültség. Persze, mi csak a saját problémánkra koncentráltunk, hogy próbáljunk észrevétlenek maradni a következő vonat indulásáig. Vagy két órát kellett várnunk az érmihályfalvi személyvonatra, ezalatt kimentünk a városba, hogy ne lézengjünk az állomáson a rendőrök orra előtt. Sötét volt, amikor megérkeztünk Érkörtvélyesre, az állomáson a Bíró ismerőse felől érdeklődtünk. Arról, hogy merre lakik, hogyan juthatunk el hozzá. Persze nem akartuk mi meglátogatni, csak el akartuk kerülni, hogy valakiben gyanút ébresszünk. Ezért, miután útbaigazítottak, el is indultunk a faluba, de a legelső utcán visszafordultunk és visszatértünk a vasúti sínek mellé, mert azt már tudtuk, hogy azok a román–magyar határral párhuzamosan futnak. Aztán nekivágtunk a határnak. Pár óra múlva egy akácerdőbe értünk. Beszédet hallottunk, katonai autók jöttek-mentek, valószínű, hogy egy összekötő út közelébe értünk, és emiatt volt a nagy forgalom. Vagy őrségváltás lehetett a határőröknél, erre is gondoltunk. Mindenesetre mi lélegzetvisszafojtva bujkáltunk a fák között, éreztük, hogy nagyon, de nagyon közel járunk a kitűzött célunkhoz, mármint ahhoz, hogy átjussunk a határon, ugyanakkor kalandos utazásunk legveszélyesebb részéhez érkeztünk, mert egy rossz mozdulat, egy ágreccsenés, és elkapnak minket.
A felhők mögött el-elbújó holdvilág fényénél próbáltunk tájékozódni, tudtuk, hogy a beszéd irányába nem mehetünk, hanem egy nagyobb kerülőt kell tennünk. Igen ám, de a sötétben, teljesen idegen terepen, minden szellőrezdüléstől megijedve, elbújva, könnyű volt irányt téveszteni. Egész éjszaka mentünk, nem jutottunk sehova. Fáradtan és idegesen, tanácstalanul néztünk egymásra. Hogyan tovább? Mi legyen? Jómagam és Bíró Benjámin idősebbek voltunk egy évvel, ezért úgy döntöttünk, hogy mi elöl megyünk, Kovács és Moyses ötven-hatvanméternyi távolságban követnek minket. A tervünk a következő volt: mi leszünk a felderítők, óvatosan haladunk előre, megjelöljük számukra is az utat, ők pedig biztonságos távolságban maradva, a hátrahagyott útjelzésekre figyelve jönnek utánunk. Már jó darabot haladtunk, esteledni kezdett ismét, amikor úgy döntöttünk, hogy leülünk, hátha megérkeznek Moysesék is, és együtt töltjük az éjszakát. Nem jöttek, hiába vártunk rájuk. November 10-én éjszaka Bíró Benjáminnal megindultunk a határ felé. Megvártuk az őrségváltást, és amikor az egyik csapat kivonult az őrhelyről, a másik pedig elindult vissza az őrszobára, mi a hátuk mögött átlopakodtunk a határvonalon. 1956. november 11-én hajnalban léptünk Magyarország földjére.
Hogy mi történt másik két társunkkal, azt csak évek múlva, szabadulásom után tudtam meg. 1961-ben találkoztam Kovácscsal, aki beismerte becsületesen, hogy Moyses mindenképpen tovább akart menni, de ő volt az, aki meggyőzte, hogy forduljanak vissza, mert úgy sincs esélyük átjutni. Az egész éjszakán át tartó bolyongás a sötétben, a veszélyben, a hidegben elbátortalanította, és csak arra tudott gondolni, hogy mindenképp vesztesekként fognak kikerülni ebből a kalandból, mert vagy a román vagy a magyar határőrök fogják megtalálni őket, és a végkimenetel így is, úgy is a börtönbüntetés lesz.
Nyírbéltek, az első állomás
Szerencsénk volt az átkelésnél, mert a hideg miatt, a nyomok megőrzésére felboronált határsávon, a föld teljesen meg volt fagyva, ezért nyugodtan ráléphettünk, nem maradt meg a cipőtalpunk lenyomata, áruló jelek hátrahagyása nélkül sikerült megtenni a legveszélyesebb ötven métert. A legfontosabb az volt, hogy minél gyorsabb iramban távolodjunk a határtól, ne maradjunk a veszélyes zónában, ahol bármikor lefülelhetnek minket. Igyekeztünk megfeszített tempóban haladni, meg sem álltunk, amíg el nem értük az első települést. Nyírbéltek volt. De nem mentünk be a faluba, hanem az erdőben maradtunk. Éhesek voltunk, erőnk fogytán volt, az élelem nagy része azonban Moyseséknél maradt, csak egy darab sós szalonna volt nálunk. Kenyerünk se nem volt, hát megettük a szalonnát magára, és egy jeges tócsa vizéből oltottuk a szomjunkat.
A falu határában birkákat legeltetett egy fiú. Nem tudtuk, hogy mit kérdezzünk tőle, hogy feltűnés nélkül tovább mehessünk, ezért aztán valami olyasmit mondtunk, hogy- Bort akarunk vásárolni, hol lehet jó  bort kapni?  - Vigyázzatok, srácok, nem jó helyen jártok! Meghökkentünk. Tőle tudtuk meg, hogy Magyarországon kijárási tilalom van.  Beóvatoskodtunk a faluba, és egy családtól szállást kértünk. Azt mondtuk, hogy árvák vagyunk, és Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk. Nem kérdeztek tőlünk semmit, nem kíváncsiskodtak, befogadtak, megetettek, és amit tudtak, elmeséltek a magyarországi helyzetről. Az elbeszélésükből kiderült, hogy teljes a káosz. Van ugyan egy új Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amelyet Kádár János vezet, de igazából, a főváros és a nagyvárosok irányítása a szovjet katonai parancsnokságok, illetve a szovjet járőrök kezében van. Persze, vidéken, sok helyen még működnek a forradalom napjai alatt megválasztott forradalmi bizottságok. Az emberek igazából nem tudnak benyugodni a helyzetbe, csodát várnak és reménykednek. Igaz, hogy november 11-én Kádár János a rádióban a forradalmat levertnek nyilvánította, de,  mesélték házigazdáink,   az a hír járja, hogy Maléter a Bükkben vagy a Bakonyban folytatja a fegyveres harcot. Egyik napról a másikra beavatkozhatnak az ENSZ csapatok is a harcba… Isten óvja Magyarországot.
„Dáváj dokuméntá!”
Másnap reggel az útra is felpakoltak, és bőven elláttak tanáccsal. - Ne térjetek le az útról, mert cirkálnak az oroszok, és ha azt látják, hogy a mezőn bolyongtok, nem az úttesten haladtok szabályszerűen, akkor rátok lőnek, mert azt hiszik, hogy bujkáltok valamiért! Debrecen felé vettük az irányt. Hajdúhadházán jártunk, amikor egy szekeres bácsi fölvett minket. Látta, hogy bandukolunk az út szélén, és megállt mellettünk. – Hova mentek srácok? Mondtuk, hogy Debrecenbe tartunk. Debrecen bejáratánál magyar és orosz nyelvű tábla volt kitéve: Állj, igazolványok ellenőrzése! Igaz volt tehát, amit szállásadóink mondtak, már mindenhol be volt vezetve a szovjet ellenőrzés. A szekérre is felugrott egy pufajkás szovjet katona, szétrugdosta a szénát a kocsi aljából, fegyvereket keresett. – Dáváj dokuméntá, mordult rá a kocsisra. A kocsis elővette igazolványát, és mutogatással magyarázta, hogy mi vele vagyunk. Kiskorúak lévén, tőlünk nem kért személyi igazolványt. A katona bólintott: - Igyti. Mehetnek. Odébb haladva a kocsis hátrafordult, és halkan megjegyezte – Na, srácok, most megszabadultatok, de nem tudom, mi lesz veletek tovább. Az igazság az, hogy a gyomrunk összeszorult, és a lábunk reszketett, amikor a katona felugrott a kocsiba.
A város központjában leszálltunk a szekérről, és próbáltunk tájékozódni, hogy merre menjünk tovább. Bekerültünk egy újabb igazoltatási gyűrűbe, láttuk, hogy nincs mentség, nem tudunk kibújni alóla, hiába lépnénk be egyik boltba vagy másikba, kijövetelkor ugyanott találjuk a rendőröket és az orosz katonákat. Gondoltam magamban, hogy jobb, ha magamtól odamegyek a magyar rendőrhöz. Így is tettem. Egyből odaálltam a rendőr elé, és kihallgatást kértem. Jól megszidott, és bekísért egy őrsre. A rendőrök akkor a szovjetekkel együtt rendfenntartó erőkként, az elnyomó rendszer képviselőiként léptek fel, de higgyék el nekem, hogy nagy részük tisztességes magyar ember volt. Enni adtak, és üldögéltünk, melegedtünk az őrsön. Aznap tüntetés volt Debrecenben. A szovjet tankok kettesével minden útkereszteződést elfoglaltak, lövésre készen állva várták a fejleményeket. Hallottuk a jelentéseket, hogy a tüntetők most hol járnak, mit csinálnak. Az őrs parancsnoka minden rendőrnek ugyanazt az utasítást adta: - Vigyázzatok, ne adjunk az oroszoknak okot a beavatkozásra!
„Szabadkáról jöttünk, árvák vagyunk”
Éjfél felé átkísértek a központi rendőrségre. Egy cellába tettek be minket a fogdába. Csodálkoztunk is, bár nem volt tapasztalatunk az ilyesmiben, tudtuk, hogy ezt nem szokás csinálni. Valószínű, azért tettek így, hogy mi tudjuk megbeszélni, egyeztetni a történeteinket, hogy majd kihallgatáskor ugyanazt mondhassuk el. A nyomozótiszt kérdéseire válaszolva, előadtuk itt is, hogy mi Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk, árva gyermekek vagyunk, de a rendőr félbeszakított azzal, hogy - Kedves emlékeim vannak Szabadkáról, nyaraltam ott a családommal… És elmesélte, hogy néz ki a város, mennyi a kenyérnek kilója, apróságokat mesélt, de éppen olyan dolgokat, amelyek nekünk fontosak voltak a későbbiekben, mert már többet tudtunk mondani az érdeklődőknek a helyről, ahonnan „jöttünk”. Természetesen már az első pillanatban rájött, hogy soha nem jártunk Szabadkán. A tájszólásunkból rögtön tudta, honnan jöttünk. Ez november 13-án volt. Nem engedtek ki minket, ehhez bírósági végzésre volt szükség.
Két-három nap múlva a munkástanács küldöttsége ellenőrzést tartott, hogy a letartóztatott munkásokat kiszabadítsa, tisztázza ottlétüket. Tőlünk is megkérdezték, hogy miért vagyunk ott. Gyorsan elmondtuk nekik a szabadkai történetet. A küldöttek azt ígérték, hogy másnap intézkednek a mi ügyünkben is. Valóban így történt, a munkástanács felelősséget vállalt értünk, és szabadlábra helyeztek. Ők vittek el a munkásotthonba, ahol szállást és kosztot kaptunk, ott találkoztunk néhány fiatallal, akik azt tervezték, hogy Ausztriába szöknek, mert az itteni helyzetnek nem lesz jó vége, mondták. Hívtak minket is, hogy menjünk velük. Persze, hogy nem mentünk. Nekünk nem az volt a célunk, hogy nyugatra disszidáljunk, hanem az, hogy Magyarországon maradjunk, és ha van rá lehetőség, akkor kapcsolódjunk be a forradalmi tevékenységbe. Persze, azt már láttuk, hogy erre nem sok esély van, ennek ellenére, úgy döntöttünk, hogy maradunk. Én a gördülőcsapágygyárban kaptam munkát, ipari tanoncként tanultam, Bíró pedig a középiskolában folytatta tanulmányait. December elején behívattak a rendőrségre, és adtak egy évre szóló tartózkodási engedélyt. Persze, nem a saját nevünkre szólót, új neveket találtunk ki magunknak még akkor, amikor bekísértek az őrsre. Én Harasztosi Béla voltam, Bíró pedig Nemes Antal.
Örökbe fogadtak, látatlanban
Karácsony előtt megszólalt a bentlakás hangosbemondója: Harasztosi Béla jöjjön fel a nevelőhöz! Szobatársam, Borbély István kísért fel. Őt ott ismertem meg a bentlakásban, nagyon jó viszonyba kerültünk, a szüleinek is megírta, hogy összebarátkozott egy jugoszláviai árva fiúval. Azt kérdi tőlem a nevelő - Kitől kapsz te karácsonykor csomagot? Mondom – Fogalmam sincs, senkim sincs Magyarországon…Borbély a szavamba vágott - A szüleim küldték. Borbély szülei, miután megkapták a fiuk levelét, eldöntötték, hogy nekem is küldenek csomagot. Amit a Borbély csomagjába tettek, az volt az enyémben is, ugyanannyi étel, forint, sütemény, ugyanannyi szaloncukor. És egy nagyon szép levelet is írtak nekem: „Szegény emberek vagyunk, de szeretettel fogadunk a családi körünkbe. Nekünk két gyermekünk van, legyél te a harmadik”… Örökbe fogadtak, látatlanban. Csak harminc év múlva ölelhettük meg egymást. 1986-ban, amikor negyvenhat évesen először kaptam útlevelet, meglátogattam őket: Baranya megyében laktak, Kárász községben.  Nagy volt az öröm első találkozásunkkor. Azóta is tartom a kapcsolatot második családommal.
A karácsonyi ajándékért köszönő levelet írtam befogadó szüleimnek, de az igazi nevemet és azt, hogy honnan jövök, azt nem írhattam meg. Azt nem árulhattam el senkinek. Ahogy telt az idő, nyilvánvalóvá vált, hogy forradalom már nem lesz. A megtorlás, a félelem azonban kézzelfogható volt. Semmiféleképpen nem mondhattam el az igazat magamról, mert akkor bilincsbe verve toloncoltak volna vissza Romániába. Tudtam, hogy örökre ott kell maradnom, Harasztosi Bélaként kell élnem, szüleimet többé nem láthatom, ezért is örültem annak, hogy, íme, ilyen rövid idő alatt befogadó, szerető emberekre találtam.
Amikor kitört az általános sztrájk, ha jól emlékszem, december ötödikén lehetett, mikor mentem be az üzembe, nem volt nálam az ideiglenes tartózkodási engedélyem, és a rendőrség, aki a belépő munkásokat igazoltatta, letartóztatott. De a munkástanács képviselői értem jöttek, és sikerült kiszabadítaniuk. Akkor volt az a pillanat, amikor azt hittem, hogy ha most elengednek, akkor többet nem lesz semmi probléma. Nem így történt.
Szabadság helyett börtön
Március 12-én behívattak a rendőrségre. Mindent tudtak rólam. Nevem, lakcímem, hogy novemberben töltöttem be a 16. életévemet, minden ott volt. Nem volt mit tagadni.
Szűcs ezredes, mert így hívták az útlevélosztály főnökét, annyira rendes volt, hogy fölajánlotta a segítségét. Táviratban megkérdezték édesapámat: beleegyezik-e abba, hogy Magyarországon maradjak? Édesapám visszatáviratozott: beleegyezik, maradhatok. Tudta, ez az egyetlen lehetőség, hogy engem ne zárjanak be. De az állambiztonsági szervek jelezték, hogy nem maradhatok Magyarországon, őrizetbe vesznek és átadnak a román hatóságoknak. Szűcs ezredesnek majdnem az  állásába került a távirata. Még annyit elintézett, hogy szerzett számunkra egy igazolást, amelyben le volt írva, hogy Bíró és én semmilyen úgynevezett ellenforradalmi cselekedetekben nem vettünk részt. Ezért nem kaptunk hét vagy nyolc évet fogházbüntetést, hanem csak hármat.
1957. március 14-én tartóztattak le, és másnap lekísértek a magyar–román határállomásra, Biharkeresztesre. Március tizenötödike volt, nemzeti ünnep. A tiszt megkínált egy pohár borral - Igyatok, srácok, mert odaát nem így fogadnak… Még meg is kellett toljuk az autót, amivel a határon keresztül hoztak, mert nem akart indulni. Irány: a  nagyváradi securitate. Egyedül voltam a cellában. Este tíz órakor  villanyoltás, alvás mindkét kézzel a pokrócon ( mert ha a pokróc alatt tartottad, beléptek, és a tenyeredbe sóztak a gumibottal). Alig aludtunk el, ébresztettek fel,  vittek kihallgatásra. Gondolták, hogy első álmában zavartabb az ember, és elszólja magát,  olyan dolgot is elárul, amit nem kellene.  A sok besúgón keresztül mindent tudott rólunk a szeku: a baróti rádióhallgatásokat, a tanárokat, akik beszámoltak nekünk a forradalmi eseményekről, egyszóval mindent, ami odahaza az első napokban történt.  Egy adott pillanatban a vallató tiszt rám kérdezett: - És ahol legelőször szállást kaptatok, elmondtátok, hogy Romániából vagytok?  - Nem – válaszoltam. - Ne hazudj,  mi beszéltünk velük, és ők megmondták, hogy kik és hová valók vagytok! Ekkor jöttem rá, hogy hazudik, mert sem mi nem mutatkoztunk be, sem vendéglátóink nem kérdezték nevünket,  ráadásul ott már a szabadkai történetet mondtuk. Attól a pillanattól kezdve öt héten keresztül mindent, de mindent letagadtam. Mert lehet, ha nem tagadok, lassanként a tanáraimra és más diáktársaimra vonatkozóan is kiszednek belőlem valami terhelő vallomást, és azok között a körülmények között lehet, hogy elszólom magam. Két hónapi securitate és kihallgatás után a nagyváradi hadbíróság elé állítottak minket.
A tárgyalásunk 1957. május 17-én volt Nagyváradon. Apám akkor tanító volt, bátyám ötödéves egyetemista, a legjobb az évfolyamáról, nehogy őket is berángassák, azt mondtam: tudatosan tettem mindent, tisztában vagyok tetteim súlyával, de rajtam kívül senkit nem terhel felelősség. Nem akartam, hogy miattam bárki a családból szenvedjen. Engem három évre, Bíró Benjámint három és fél évre ítélték el.
Élet és halál között
Nagyváradon voltunk tizenegy hónapig. Felnőttek között. Onnan engem átvittek Szamosújvárra. Egy óriás cellába kerültem, voltunk vagy százhúszan benne. Egy adott pillanatban ügyészségi ellenőrzésre került sor, kiállítottak minket, és amikor megjöttek az ellenőrök, én kiléptem a sorból, megmondtam ki vagyok, hány éves vagyok, és kértem azt, hogy helyezzenek át a kiskorúak börtönébe, mert nem bírom a felnőtteknek kijáró szigorú fogva tartási körülményeket. Este a fegyőrök jól megvertek, hogy ki mertem nyitni a szám,  a taknyos kölyök panaszkodni mer a főnököknek. Néhány nap múlva jött az utasítás, először Kolozsvárra, majd Ocnele Mari-ra vittek. A tizennyolc évet ott töltöttem be. Pedig meg is halhattam volna, mert a rossz étel, és a sok mocsok miatt sárgaságot kaptam, semmiféle gyógyszerrel nem kezeltek, a „diéta” pedig a szokásos börtönkoszt volt. Megmaradtam. Amint nagykorú lettem, már vittek is vissza Szamosújvárra. A börtönszállító vonat három nap és három éjszaka jött velünk, nem tudom hányszor járhattuk körbe az országot, amíg Jilavára, az elosztó börtönbe értünk.
Kaptunk egy darab kenyeret és egy darab sós szalonnát az útra, azt rágtuk, beosztva kis adagokba, amíg megérkeztünk. Később tudtam meg, hogy azért tartott ilyen sokat az utazás, mert a rabszállító vonatoknak nem volt saját menetrendjük, mindig más szerelvényekhez kapcsolták őket. Jilaváról irányítottak aztán tovább Szamosújvárra. Itt gyógyított ki a sárgaságból, egy Mayer Alexandru nevű orvostanhallgató, akivel együtt töltöttem egy hetet a szigorított zárkában, morzézás miatt. A nem működő fűtéshálózatot ugyanis morzézásra használtuk, nagyon jól tudtam már az ábécét, de elkaptak. Nos, ez a Mayer Alexandru, miután szabadultunk a szigorított zárkából, mivel ő közben a börtönkórházban teljesített szolgálatot, elintézte, hogy bevigyenek engem is oda, mert látta már a zárkában, hogy súlyos az állapotom. 
A kórházban valóban válságosra fordult a helyzetem, két hónapig szinte önkívületben voltam, se enni, se fölkelni az ágyból nem tudtam.  A börtönkórház egyébként ugyanolyan cella volt, mint minden másik, csakhogy nem száz ágy volt benne, hanem negyven. És megengedték, hogy napközben is feküdve maradjon az a rab, amelyik nem tudott lábra állni. A két hónap alatt, amit ott töltöttem, húszan haltak meg körülöttem. A katonaorvos, aki minket „kezelt”, időnként megállt egyik-másik ágy előtt, és ránézésre döntött, hogy ki kapjon, és ki ne kapjon gyógyszert. Érdekes módon, általában mindig a haldoklók kaptak. Ez volt a kegyetlenség csúcsa, hogy a hónapokig nem kezelt beteg, élete utolsó két-három napjában jutott gyógyszerhez, amikor már amúgy sem segíthetett rajta semmi. Mayer az elhunyt rabok gyógyszeradagját félretette nekem, ezért sokkal rendszeresebben jutottam gyógyszerhez, mint ahogy a katonaorvos engedélyezte. Így menekültem meg a jó Isten és rabtársam segítségével. Szamosújvárról szabadultam 1960. március 17-én
Mind elmentek…
Rabtársaimmal, a volt politikai foglyokkal mindig tartottam a kapcsolatot. Van egy cellatársam, aki most Constanța-n él. Hogy honnan szerzi a magyar feliratú üdvözlőlapokat, nem tudom, de minden húsvétra és minden karácsonyra megjön tőle, az „áldott ünnepeket” kívánó magyar üdvözlet.
 A baróti társaim közül sajnos már csak én vagyok életben. Kovács János, aki nem jött át végül Magyarországra, Brassóban dolgozott, sok évvel ezelőtt elhunyt. Bíró Benjáminnal, nem tudom pontosan, mi történt. Az egyik híresztelés szerint őt a Duna deltába vitték az ítélethirdetés után, és megpróbált elszökni a munkatáborból. Szökés közben lőtték le. A másik híresztelés arról szól, hogy szabadulása után sikerült átszöknie Jugoszláviába. Egyik hírforrás sem ellenőrzött, csak annyit tudok, hogy a nagyváradi törvényszéken láttam őt utoljára. Moyses Márton, a negyedik társunk, kiváló tehetségű diák volt. Imádta a magyar irodalmat, maga is írt verseket. 1960-ban emiatt állították törvényszék elé. A bíró felolvasta egyik költeményét. Vörös és fekete volt a vers címe. A bíró megkérdezte Moysest, miért írta azt a verset. Moyses kimutatott az ablakon - Bíró úr, látja azt a szürke verebet? Az a kis madárka szabad…
Moyses hét évet kapott. A börtönben kínvallatás, kínvallatást követett. Társai felől faggatóztak és ő, hogy ne tudjon vallani senki ellen, egy cérnadarabbal levágta saját nyelvét. Ott helyben, minden érzéstelenítés nélkül visszavarrták a levágott nyelvét. Szabadulása után emberi roncsként került kényszerlakhelyére, Nagyajtára. Mezőgazdasági munkásként dolgozott, remek képességei ellenére, nem kapott semmiféle más munkát. 1970. február 13-án, Brassóban, a kommunista párt székháza előtt leöntötte benzinnel és felgyújtotta magát. Annak ellenére, hogy sikerült eloltani a tüzet, Moyses halálos égési sebeket szenvedett. Megtagadtak tőle minden orvosi segítséget. Iszonyatos kínok között 1970. május 15-én 29 évesen halt meg.  A még fellelhető írásait megsemmisítette a Securitate.
Ennyit tudok társaimról. Emlékük legyen áldott.
Vig Emese
(Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.) maszol.ro

Több a házasságkötés, de továbbra is fogyunk
Nem túl biztatóak a háromszéki városok anyakönyvi hivatalainak adatai: bár a házasságkötések száma növekedni látszik, a születések száma alulmarad az elhalálozásokhoz képest, még úgy is, hogy a statisztika torzít: minthogy a kórházak városokban működnek, az újszülöttek számában általában a környező falvakban élő családok gyermekei is szerepelnek. Mindez azt jelenti, hogy folytatódik a hosszú évek óta tartó trend: fogyunk.
Sepsiszentgyörgyön többen házasodtak
Sepsiszentgyörgyön 1128 születést anyakönyveztek tavaly, ebből kimondottan 2016-ban és a városban születettek száma 1079, a többiek vagy 2015 végén születtek, ám bejegyzésük áttolódott, vagy külföldön jöttek világra, és átírták – tudtuk meg Fekete Rénától, a megyeszékhelyi városháza anyakönyvi irodájának vezetőjétől. A születések száma a kistérségre érvényes, az átírások kimondottan Sepsiszentgyörgy közigazgatási területét érintik. Nem minden sepsiszentgyörgyi kismama szül itthon, vannak, akik máshová mennek, például Brassóba, Csíkszeredába, Kézdivásárhelyre, s míg be nem zárt a sepsiszentkirályi magánkórház, oda is.Tavaly 854 elhalálozást anyakönyveztek, jórészt helybelieket, de akadt más illetőségű is közöttük. A házasságkötések száma 331 volt, emellett 10 egyszerűsített válást is intéztek a polgármesteri hivatalban.
Az utóbbi évek statisztikája a következőképpen mutat: 2013-ban 1038 születést jegyeztek, 2014-ben 1036-ot, 2015-ben 1011-et, 2016-ban 1128-at. Az elhalálozások száma 2013-ban 755, 2014-ben 812, 2015-ben 800, 2016-ban 854. A házasságkötéseké 2013-ban 325, 2014-ben 305, 2015-ben 300, 2016-ban 331. Az egyszerűsített válások száma 2013-ban 17, 2014-ben 11, 2015-ben 16, 2016-ban 10 volt.
ErdővidékenSzékelyszáldobos szaporodik
Az előző esztendőkhöz hasonlóan a térségben jelentős roma lakossággal rendelkező Székelyszáldobos és Magyarhermány szaporodik a leginkább. Emellett a korábbi évekhez képest Baróton nőtt az elhalálozások száma.
Toma Évától, a baróti városháza anyakönyvvezetőjétől megtudtuk: 2016-ban összesen 144 születést, 117 elhalálozást és 43 esketést jegyeztek, egyszerűsített válásra nem került sor a polgármesteri hivatalban. A születések száma egész Erdővidékre értendő, hiszen Baróton van szülészet, és törvény értelmében ott anyakönyvezik az újonnan világra jötteket. Az elhalálozások és esketések Barót közigazgatási területét (Barót, Bibarcfalva, Bodos, Köpec, Miklósvár és Felsőrákos) érintik. A szülő nők területi megoszlása a következő: 52 Bardoc község, mindannyian székelyszáldobosiak (tavaly 49-en jöttek világra), 36 Bacon község, közülük 23-an magyarhermányiak (tavaly 24), 46 Barót közigazgatási területe,  ebből 15 külföldi születés átírása, Vargyas 5 és a fennmaradó 5 Ajta, Bölön és a Brassó megyéhez tartozó, de szomszédos Ágostonfalva község területéről származik.
A baróti anyakönyvi nyilvántartásból kiderül: Erdővidéken 2009-ben 93, 2010-ben 67, 2011-ben 98, 2012-ben 121, 2013-ban 143, 2014-ben 140, 2015-ben szintén 140, 2016-ban 144 születést jegyeztek be. A baróti elhalálozások száma 2011-ben 109, 2012-ben 100, 2013-ban 94, 2014-ben 88, 2015-ben szintén 88, 2016-ban 117, a házasságkötéseké 2012-ben 29, 2013-ban 44, 2014-ben 40, 2015-ben 39, 2016-ban 43.
„Statisztikailag gyarapodott” Kovászna
Kovászna lakossága is csak statisztikai szempontból gyarapodott az elmúlt évben: hetvenhét halálesetet jegyeztek az anyakönyvi hivatalnál, ezzel szemben 132 újszülöttnek állítottak ki születési bizonyítványt. A számadatok azonban itt is csalókák: ugyan kovásznai anyakönyvbe jegyeznek be minden gyereket, aki a városi kórház szülészeti osztályán látja meg a napvilágot, de ide nemcsak a fürdővárosból érkeznek szülni anyák. Az intézmény szolgáltatásait előszeretettel veszik igénybe a környékbeli – lényegében az egész orbaiszéki – településeken lakók is, így a kovásznai újszülöttek között sokan vannak zágoniak, kommandóiak, barátosiak vagy más falubeliek is. A házasságkötések tekintetében „jól teljesítettek” a kovásznaiak. Tavaly kereken ötven pár esküdött örök hűséget egymásnak, ezzel szemben csupán két házaspár lépett a válás útjára – az anyakönyvi hivatal adatai szerint.
Nőtt az elhalálozások száma Kézdivásárhelyen
A kézdivásárhelyi polgármesteri hivatal anyakönyvi irodájában az elmúlt esztendőben 490 újszülöttet, 236 elhalálozást és 103 házasságkötést vettek nyilvántartásba – tudtuk meg Kovács Mária irodavezetőtől, aki arról is tájékoztatott, hogy az előző évhez viszonyítva csökkent az újszülöttek száma, ellenben nőtt az elhalálozásoké. Tavalyelőtt 502-en születtek, 204-en hunytak el és 112 pár mondta ki a boldogító igent. A válásokról nincs pontos kimutatás.Mint minden esztendőben, a születések száma azért ilyen magas, mert a Felső-Háromszéken született babákat mind a kézdivásárhelyi városházán veszik nyilvántartásba. Az anyakönyvvezető szerint az újszülöttek fele-fele arányban helybeliek, illetve kézdiszékiek, sepsiszentgyörgyiek.Kovács Mária azt is elmondta, hogy a régi magyar keresztnevek – az Anna, Izabella, Stefánia, Eszter, Iringó, Fruzsina, illetve a Zsolt, Levente, Csaba, Imre, Hunor, Gergely, Iván, Géza, Magor – mellett tavaly gyakori volt a Jázmin, Zsanett, Maja, valamint a Dániel, Alpár, a szokatlanabb keresztnevek között az irodavezető az Amirát, a Leonardót és a Palitot említette, hangsúlyozva, hogy Winnetou vagy Zorro névre már nem keresztelnek.
ÖSSZEÁLLÍTOTTA: BOKOR GÁBOR,  IOCHOM ISTVÁN, SZEKERES ATTILA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)