Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Adzsud/Adjud (ROU)
2 tétel
2004. november 27.
Ferenczes István hosszúverseit tartalmazza legújabb kötete /Minerálnájá pesznyá /Pro-Print, Csíkszereda, 2004/. Ennek egyik darabja, a Didergés, amely a Domonkos István-poéma, a Kormányeltörésben méltó párja, a nyelvében is magányosodó, magukra maradt csángók monológjaiból egyetlen panasszá áll össze: ,,Tatöl nostru / mint vagy a mennyekbe / akképp a fődön es / övéjük az ország / az impöröcia királság / hatalom, dicsőség / Adzsud Isztambul / Budapest Bukarest / mennyei kapuk / nyitatlan nyílanak / mennyei gyortyák / gyújtatlan gyúlanak / münk csak a munka / münk csak nem gondol / eccer se itt / máccor se ott / lett lettem / vót / izé / léleknek lélek / halálnak halál.” A Minerálnájá pesznyá egy romba dőlt világot idéz. Lepusztul a természet, fertőzött víz és levegő. /Bogdán László: ,,…kilöknek egy hazátlan virradatba”. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 27./
2015. június 30.
Iorga és a Kárpátokon kívüli, korai székelység
Ősfoglalónak tartott minket
Van Nicolae Iorgának egy különös írása, mely az Újabb vélekedések a székelyek értelméről címet viseli, s amelyről – egyetlen kivétellel – szégyenlősen hallgat mind a magyar, mind a román kritika. A tanulmány 1939-ben, egy évvel a neves történésznek és erősen nacionalista politikusnak a legionáriusok általi meggyilkolása előtt jelent meg, és nagyjából felborítja minden, a székelyek történetével kapcsolatos korábbi tudásunkat: Iorga azt írja benne, saját korábbi nézetein is túllépve, hogy a székelyek a mai Székelyföldre költözésük előtt hosszú évszázadokig Moldvában és Havasalföldön éltek. Feltehetően a románok azért nem szólnak az írásról, mert nemzetellenesnek, a magyarok pedig azért, mert „délibábosnak” tartják.
A követői alapján bíráljuk
Elöljáróban annyit, Isten ments attól, hogy az alábbiakból bárkinek is úgy tűnjék, írásomban Iorgát egyfajta „székelybarátként” állítanám be, hiszen igazuk van azoknak, akik úgy tartják, az ő (viszonylag visszafogott) elméleteinek hatására indult be Trianon után Székelyföldön a románosítás, „a székelység által beolvasztott, elnemzetietlenített románoknak a román nemzetbe való visszanyerésének” folyamata.
Iorga azt állítja ugyanis, hogy „sokan a székelyek közül román származásúak; amint mi elnemzetietlenítettük a Vaskapu melletti és a Hátszeg vidéki magyarokat, úgy a magyarok elnemzetietlenítettek bennünket a keleti részeken”. Joggal jegyzi meg Tóth Zoltán, hogy „Iorga Miklós volt az, aki finom ösztönnel megsejtette a székelyek román származásának mint politikai fontosságú kérdésnek jelentőségét, ő keresett először érzelmi, történelmi, néprajzi, nyelvészeti, biológiai stb. érveket a tétel bizonyítására, ő terjesztette el a tant széles néprétegek körében, és végül az ő nyomán indult el néhány »tudományos« követője, hogy folytassa a bizonygatást.”
A Kárpátok nem záróvonal, hanem gerinc
Nézzük, miről van szó az írásában. A számunkra érdekes részt Iorga így vezeti be: „Most egy olyan új elemmel jövök, amelyet még sohasem mutattam be”. Elmondja, ha székelyek nyugatról érkeztek volna Székelyföldre, akkor nyugatról nézve Székelyföld előtt ugyanolyan erődített helyeknek, váraknak kellene lenniük, amilyenek a Tiszától keletre voltak. Ám a Küküllők középső folyásáig nincsenek ilyen továbblépést segítő oázisok. A székely határvédelmi előőrsöt pedig nem lehetett volna úgy előreküldeni, hogy hiányoznak a megerősített front elemei, amelyekhez a székelyek visszatérhettek volna.
„Abban a térségben, ahol ezek az újonnan jöttek hazát csináltak maguknak, lenniük kellene nyugati típusú váraknak, ám a Székelyföldön található erődítések nem vélhetők egyébnek, mint azon fajta védelmi szokások egészen a középkorig való továbbélésének, melyek mindenben megegyeznek azon trák eredetű történelem előtti népekével, amelyek a Kárpátoktól délre és keletre éltek” – mondja Iorga.
A székelység ősrégi népesség ezen a tájon, amely vezetés nélkül maradt, ugyanúgy, mint a románok a római visszavonulás után, és – a románok hatására – kiépített magának egy népi római jellegű berendezkedést, mondja Iorga. Amikor a székelyekről szólnak, egyáltalán nem vagy csak kismértékben veszik figyelembe azt, hogy „létezik a Kárpátoktól keletre egy magyar nyelvű népesség, amelyben számos elem egy régebbi eredetre mutat.” Iorga itt nemcsak a csángókra utal, hanem a székelyekre: „Ha figyelembe vesszük a székelység e keleti szárnyát, mely két-három faluval a Szereten is túlmegy, egészen a Prutig, ahol, amikor a székelyek egy része eretneknek áll át a 15. században, a magyaroknak egy teljes városrésze létezik, és a Pruttól ez a vonalszerű előretörés egészen a Dnyeszterig folytatódik, ahol egy hasonló jellegű település Csöbörcsökön található, ezen folyó tengerbe ömlésénél, akkor rájövünk arra, hogy a Pannóniából a Kárpátokig érkező és ott megálló székely vonal helyett egyébről van szó: a Kárpátok turáni-finn jellegű települései hátgerinceként szolgálnak mind nyugatra (a Küküllők vonalán) (...), mind keletre, a Tatrostól a Szeretig és azon túl, a Prut és a Dnyeszter irányába...”
Ez a székely–csángó-előd nép az ott élő románsággal került barátságos kapcsolatba: „Tehát a székelyekkel szimbiózisban, vagyis együttélésben vagyunk: a magyarokkal csak szomszédságban. A különbség lényeges.”
Az elrománosítás a cél?
Iorga ezen írásának egyetlen magyar ismertetője, Tóth Zoltán az elméletet zavarosnak és történelmietlennek tartja: „Világosnak és indokoltnak igazán nem nevezhető ez a tétel. Eleitől végig többé-kevésbé ötletes, de talajtalan történelmi spekuláció, amelynek valóságértéke nincsen. Felépítését szerzője nemzeti vágyai határozzák meg, és ezek a románság folytonosságának és korai politikai kikristályosodási pontjainak irányába feszülnek. A fejedelemségek megszervezése előtti időkbe helyezett képzelt állam-embriók sora gazdagodott egy újabb, ezúttal erdélyi Romaniával /a, nem á!/. A szerkezet tartóoszlopai felettébb gyengék. A románság székelyföldi jelenlétét a tárgyalt korban semmi sem bizonyítja, politikai szervezetéről beszélni, a legcsekélyebb forrás híján, felesleges játék. Ennek a képzelt románságnak képzelt együttéléséről beszélni a szintén képzelt török néppel, amelyik a székely őse lett volna, szintén nem tartozik a megalapozott dolgok közé. Semmi adat arról, hogy honnan, mikor, milyen körülmények között került volna a Kárpátok két oldalára ez az ismeretlen török nép.”
Ezek után Tóth felteszi a kérdést: „Vagy Iorga visszatért volna a hun eredet feltevésére? (…) A kérdések egész özönét zúdíthatnók Iorga új ötlet-szövedéke felé, de erre nincsen szükség, mert a puszta feltevésekkel a történettudománynak dolga nem lehet. A szerző számára az volt fontos, hogy a székelyek és a magyarok közti szoros kapcsolatot tagadja, és hogy a székelyek elrománosítására újabb szellemi támpontot nyújtson.”
Jómagam úgy tartom, hogy Tóth Zoltán túl sarkosan fogalmaz, és olyan politikai szándékot sejt Iorga írásában, amely talán nincs is benne (azon túl, hogy a Székelyföldön is egy korábbi román népességet tételez – ezen tétel megvitatása viszont nem írásom tárgya). Ugyanis el nem tudom képzelni, milyen jó származhat a románok számára abból, hogy a székelyeket és csángókat ősrégi népességnek állítja be a Kárpátoktól keletre és Székelyföldön, méghozzá egy olyan korban, a második világháború előestjén, amikor az elsőbbség kérdése területi revendikációs érv volt a nemzetek között. Ráadásul Iorga már rég rájöhetett arra, hogy veszett ügy azzal próbálkozni, hogy a székelyeket átállítsa magyar oldalról a románra.
A „magyar korridor”
Jómagam egy másik magyarázatot tartok valószínűnek Iorga kétségkívül meglepő okfejtésére: azt, hogy – jó történész lévén – egyszerűen így látta a dolgokat, és vélekedését el is mondta.
Ne feledjük, Iorga volt a Szeretig–Dunáig tartó magyar korridor elméletének kidolgozója, és úgy tartotta (sokszor a magyar történészek ellenére is), hogy például a Milkói Püspökség körül magyarok által lakott terület volt még az 1300-as évek közepén is, mikor Bogdan megalapítja a Moldvai Fejedelemséget: „a Beszterce, Tatros és Putna völgyeiben egy magyar Moldva terült el, számos szép faluval. Ezen a vidéken az 1200 körül, a Milkó várában levő kun katolikus püspökség megalakításával egy időben érkező idegenek a sóbányák közelében vásárhelyeket emeltek: Bákót, Tatrost, Adjudot, Putnát, és távolabb – a munténiai Alexandru vajda országában – Buzăut.”
Egy másik helyen Iorga azt állítja, hogy a milkói kun püspökség megalakítása azt jelentette, a katonák mellett jobbágyok, szabadparasztok is érkeztek, és mindennek a helynévanyagban is nyoma maradt, példaként a Sascut (Szászkút) helynevet hozza fel (a szász kútja).
Az elmaradt vita
Amit Iorga a fent tárgyalt írásában állít, az nem egyéb, mint kérlelhetetlen logikájú továbbvivése az általa kidolgozott elméletnek: rájött, a moldvai-havasalföldi magyar nyomokat nem lehet a nyugatról keletre való magyar (székely, csángó) vándorlás, a Magyar Királyság expanziójának elméletével megmagyarázni: egyedül az a megoldás képzelhető el, hogy a székelyek és csángók hosszú időt töltöttek a Kárpátokon kívüli területeken, és erre elég nyomós érveket is hoz fel.
Iorga ezzel a mondattal fejezi be írását: „Ezen tézisemmel kapcsolatban kész vagyok bármilyen előítéletmentes és becsületes vitára.” Érzésem szerint ez a szakmai (és nem politikai) vitára való felszólítás elsősorban nem a magyar, hanem a román történészeknek szólt, akik a legnagyobb értetlenséggel fogadhatták Iorga elméletét, mondván, miért kell a székelyeket és csángókat őslakosi státussal felruházni... Csak sajnálni tudjuk, hogy erre a vitára sosem került sor, mivel a szerzőt 1940-ben meggyilkolták.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Ősfoglalónak tartott minket
Van Nicolae Iorgának egy különös írása, mely az Újabb vélekedések a székelyek értelméről címet viseli, s amelyről – egyetlen kivétellel – szégyenlősen hallgat mind a magyar, mind a román kritika. A tanulmány 1939-ben, egy évvel a neves történésznek és erősen nacionalista politikusnak a legionáriusok általi meggyilkolása előtt jelent meg, és nagyjából felborítja minden, a székelyek történetével kapcsolatos korábbi tudásunkat: Iorga azt írja benne, saját korábbi nézetein is túllépve, hogy a székelyek a mai Székelyföldre költözésük előtt hosszú évszázadokig Moldvában és Havasalföldön éltek. Feltehetően a románok azért nem szólnak az írásról, mert nemzetellenesnek, a magyarok pedig azért, mert „délibábosnak” tartják.
A követői alapján bíráljuk
Elöljáróban annyit, Isten ments attól, hogy az alábbiakból bárkinek is úgy tűnjék, írásomban Iorgát egyfajta „székelybarátként” állítanám be, hiszen igazuk van azoknak, akik úgy tartják, az ő (viszonylag visszafogott) elméleteinek hatására indult be Trianon után Székelyföldön a románosítás, „a székelység által beolvasztott, elnemzetietlenített románoknak a román nemzetbe való visszanyerésének” folyamata.
Iorga azt állítja ugyanis, hogy „sokan a székelyek közül román származásúak; amint mi elnemzetietlenítettük a Vaskapu melletti és a Hátszeg vidéki magyarokat, úgy a magyarok elnemzetietlenítettek bennünket a keleti részeken”. Joggal jegyzi meg Tóth Zoltán, hogy „Iorga Miklós volt az, aki finom ösztönnel megsejtette a székelyek román származásának mint politikai fontosságú kérdésnek jelentőségét, ő keresett először érzelmi, történelmi, néprajzi, nyelvészeti, biológiai stb. érveket a tétel bizonyítására, ő terjesztette el a tant széles néprétegek körében, és végül az ő nyomán indult el néhány »tudományos« követője, hogy folytassa a bizonygatást.”
A Kárpátok nem záróvonal, hanem gerinc
Nézzük, miről van szó az írásában. A számunkra érdekes részt Iorga így vezeti be: „Most egy olyan új elemmel jövök, amelyet még sohasem mutattam be”. Elmondja, ha székelyek nyugatról érkeztek volna Székelyföldre, akkor nyugatról nézve Székelyföld előtt ugyanolyan erődített helyeknek, váraknak kellene lenniük, amilyenek a Tiszától keletre voltak. Ám a Küküllők középső folyásáig nincsenek ilyen továbblépést segítő oázisok. A székely határvédelmi előőrsöt pedig nem lehetett volna úgy előreküldeni, hogy hiányoznak a megerősített front elemei, amelyekhez a székelyek visszatérhettek volna.
„Abban a térségben, ahol ezek az újonnan jöttek hazát csináltak maguknak, lenniük kellene nyugati típusú váraknak, ám a Székelyföldön található erődítések nem vélhetők egyébnek, mint azon fajta védelmi szokások egészen a középkorig való továbbélésének, melyek mindenben megegyeznek azon trák eredetű történelem előtti népekével, amelyek a Kárpátoktól délre és keletre éltek” – mondja Iorga.
A székelység ősrégi népesség ezen a tájon, amely vezetés nélkül maradt, ugyanúgy, mint a románok a római visszavonulás után, és – a románok hatására – kiépített magának egy népi római jellegű berendezkedést, mondja Iorga. Amikor a székelyekről szólnak, egyáltalán nem vagy csak kismértékben veszik figyelembe azt, hogy „létezik a Kárpátoktól keletre egy magyar nyelvű népesség, amelyben számos elem egy régebbi eredetre mutat.” Iorga itt nemcsak a csángókra utal, hanem a székelyekre: „Ha figyelembe vesszük a székelység e keleti szárnyát, mely két-három faluval a Szereten is túlmegy, egészen a Prutig, ahol, amikor a székelyek egy része eretneknek áll át a 15. században, a magyaroknak egy teljes városrésze létezik, és a Pruttól ez a vonalszerű előretörés egészen a Dnyeszterig folytatódik, ahol egy hasonló jellegű település Csöbörcsökön található, ezen folyó tengerbe ömlésénél, akkor rájövünk arra, hogy a Pannóniából a Kárpátokig érkező és ott megálló székely vonal helyett egyébről van szó: a Kárpátok turáni-finn jellegű települései hátgerinceként szolgálnak mind nyugatra (a Küküllők vonalán) (...), mind keletre, a Tatrostól a Szeretig és azon túl, a Prut és a Dnyeszter irányába...”
Ez a székely–csángó-előd nép az ott élő románsággal került barátságos kapcsolatba: „Tehát a székelyekkel szimbiózisban, vagyis együttélésben vagyunk: a magyarokkal csak szomszédságban. A különbség lényeges.”
Az elrománosítás a cél?
Iorga ezen írásának egyetlen magyar ismertetője, Tóth Zoltán az elméletet zavarosnak és történelmietlennek tartja: „Világosnak és indokoltnak igazán nem nevezhető ez a tétel. Eleitől végig többé-kevésbé ötletes, de talajtalan történelmi spekuláció, amelynek valóságértéke nincsen. Felépítését szerzője nemzeti vágyai határozzák meg, és ezek a románság folytonosságának és korai politikai kikristályosodási pontjainak irányába feszülnek. A fejedelemségek megszervezése előtti időkbe helyezett képzelt állam-embriók sora gazdagodott egy újabb, ezúttal erdélyi Romaniával /a, nem á!/. A szerkezet tartóoszlopai felettébb gyengék. A románság székelyföldi jelenlétét a tárgyalt korban semmi sem bizonyítja, politikai szervezetéről beszélni, a legcsekélyebb forrás híján, felesleges játék. Ennek a képzelt románságnak képzelt együttéléséről beszélni a szintén képzelt török néppel, amelyik a székely őse lett volna, szintén nem tartozik a megalapozott dolgok közé. Semmi adat arról, hogy honnan, mikor, milyen körülmények között került volna a Kárpátok két oldalára ez az ismeretlen török nép.”
Ezek után Tóth felteszi a kérdést: „Vagy Iorga visszatért volna a hun eredet feltevésére? (…) A kérdések egész özönét zúdíthatnók Iorga új ötlet-szövedéke felé, de erre nincsen szükség, mert a puszta feltevésekkel a történettudománynak dolga nem lehet. A szerző számára az volt fontos, hogy a székelyek és a magyarok közti szoros kapcsolatot tagadja, és hogy a székelyek elrománosítására újabb szellemi támpontot nyújtson.”
Jómagam úgy tartom, hogy Tóth Zoltán túl sarkosan fogalmaz, és olyan politikai szándékot sejt Iorga írásában, amely talán nincs is benne (azon túl, hogy a Székelyföldön is egy korábbi román népességet tételez – ezen tétel megvitatása viszont nem írásom tárgya). Ugyanis el nem tudom képzelni, milyen jó származhat a románok számára abból, hogy a székelyeket és csángókat ősrégi népességnek állítja be a Kárpátoktól keletre és Székelyföldön, méghozzá egy olyan korban, a második világháború előestjén, amikor az elsőbbség kérdése területi revendikációs érv volt a nemzetek között. Ráadásul Iorga már rég rájöhetett arra, hogy veszett ügy azzal próbálkozni, hogy a székelyeket átállítsa magyar oldalról a románra.
A „magyar korridor”
Jómagam egy másik magyarázatot tartok valószínűnek Iorga kétségkívül meglepő okfejtésére: azt, hogy – jó történész lévén – egyszerűen így látta a dolgokat, és vélekedését el is mondta.
Ne feledjük, Iorga volt a Szeretig–Dunáig tartó magyar korridor elméletének kidolgozója, és úgy tartotta (sokszor a magyar történészek ellenére is), hogy például a Milkói Püspökség körül magyarok által lakott terület volt még az 1300-as évek közepén is, mikor Bogdan megalapítja a Moldvai Fejedelemséget: „a Beszterce, Tatros és Putna völgyeiben egy magyar Moldva terült el, számos szép faluval. Ezen a vidéken az 1200 körül, a Milkó várában levő kun katolikus püspökség megalakításával egy időben érkező idegenek a sóbányák közelében vásárhelyeket emeltek: Bákót, Tatrost, Adjudot, Putnát, és távolabb – a munténiai Alexandru vajda országában – Buzăut.”
Egy másik helyen Iorga azt állítja, hogy a milkói kun püspökség megalakítása azt jelentette, a katonák mellett jobbágyok, szabadparasztok is érkeztek, és mindennek a helynévanyagban is nyoma maradt, példaként a Sascut (Szászkút) helynevet hozza fel (a szász kútja).
Az elmaradt vita
Amit Iorga a fent tárgyalt írásában állít, az nem egyéb, mint kérlelhetetlen logikájú továbbvivése az általa kidolgozott elméletnek: rájött, a moldvai-havasalföldi magyar nyomokat nem lehet a nyugatról keletre való magyar (székely, csángó) vándorlás, a Magyar Királyság expanziójának elméletével megmagyarázni: egyedül az a megoldás képzelhető el, hogy a székelyek és csángók hosszú időt töltöttek a Kárpátokon kívüli területeken, és erre elég nyomós érveket is hoz fel.
Iorga ezzel a mondattal fejezi be írását: „Ezen tézisemmel kapcsolatban kész vagyok bármilyen előítéletmentes és becsületes vitára.” Érzésem szerint ez a szakmai (és nem politikai) vitára való felszólítás elsősorban nem a magyar, hanem a román történészeknek szólt, akik a legnagyobb értetlenséggel fogadhatták Iorga elméletét, mondván, miért kell a székelyeket és csángókat őslakosi státussal felruházni... Csak sajnálni tudjuk, hogy erre a vitára sosem került sor, mivel a szerzőt 1940-ben meggyilkolták.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)