Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Abbázia/Opatija (HRV)
3 tétel
2014. július 15.
Negyedévszázados búcsú a gulyáskommunizmustól
Huszonöt éve, 1989. július 6-án halt meg Kádár János pártállami vezető, a múlt század egyik meghatározó magyar politikusa. A világ szemében – a kezdeti és az utolsó időszakot leszámítva – a Kádár vezette Magyarország volt a „gulyáskommunizmus” megtestesítője, a szocialista táborban pedig a „legvidámabb barakk volt”.
Kádár János programadó jelmondata ez volt: „Minden legyen az, ami. A krumplileves legyen krumplileves, elvtársak!”
Munkássága az illegalitásban
Kádár János 1912. május 26-án születettéban, a katolikus anyakönyvbe – anyja neve után –Czermanik János József néven jegyezték be. A könnyebb kiejtés miatt a család a későbbi magyar nyelvű dokumentumaiban már Csermanek néven szerepelt.
Édesanyja, Czermanik Borbála a Komárom vármegyei Ógyallán látta meg a napvilágot, apai ágon szlovák, anyai részről magyar földműves szülők gyermekeként. Magyar anyanyelve miatt családja nem sokáig iskoláztathatta, így az elemi iskola harmadik osztályának befejezése előtt cselédlánynak állt: pár év múlva már a horvát tengerpart kedvelt üdülőhelyén, Abbáziában kapott állást egy rangos villában. A városban ismerkedett meg a nagykanizsai honvéd gyalogezred katonájával, a pusztaszemesi kisbirtokos Krezinger Jánossal. Mivel nem házasodtak össze, az anya hajadonként szülte meg gyermekét, aki ezért anyja családnevét kapta.
Kádár János 1918-ig Kapolyon nevelőszülőknél nevelkedett. 1918-tól Budapesten élt. 1927-ben iparostanonc iskolát végzett, az írógépműszerész-szakmát választotta.
Hamar bekapcsolódott a munkásmozgalomba, tevékenysége miatt két év börtönbüntetésre ítélték, majd a rendszer által megtűrt Szociáldemokrata Pártban folytatta politikai tevékenységét. Mozgalmi fedőneve Barna János volt.
1944 áprilisában pártutasításra Jugoszláviába indult, de a határon lebukott. Személyazonosságát el tudta titkolni, így katonaszökevényként ítélték kétévi börtönre, a fogságból 1944 novemberében sikerült megszöknie.
Börtönből – harckocsira
1945 után vezető párttisztségeket töltött be, Rajk László halála után belügyminiszter lett, és jelentős szerepet játszott a koncepciós perekben, így a Rajk-per levezénylésében és a többpártrendszer felszámolásában.
1951 áprilisában Rákosiék őt is letartóztatták, minden tisztségétől megfosztották, és életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. 1954-ben, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején szabadult. Rákosi Mátyás 1956. júliusi menesztése után Kádár János visszakerült a legfelső pártvezetésbe.
Október 30-tól államminiszterként tagja volt Nagy Imre koalíciós kormányának. 1956. november 1-jén a rádióban Kádár jelentette be a kommunista párt újjáalakítását Magyar Szocialista Munkáspárt néven, dicsőséges népfelkelésként értékelve Rákosi uralmának lerázását. A beszéd elhangzása idején azonban már a szovjet követségen tárgyalt, s még aznap éjjel Moszkvába vitték, ahol a szovjet intervenció „legalizálása” érdekében őt bízták meg az ellenkormány vezetésével. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a beszéd felvételről hangozhatott el.
November 7-én harckocsival érkezett meg a fővárosba. Bántatlanságot ígért a felkelőknek és a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imrééknek – igaz, hogy az „ellenforradalmárok, ellenforradalmi uszítók” felelősségre vonását is meghirdette. A következő években 1956-os tetteik miatt százakat végeztek ki és tízezreket börtönöztek be, vagy internáltak, a megtorlások áldozata lett Nagy Imre is.
Decemberben az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága ellenforradalomnak nyilvánította az október-novemberi eseményeket.
Prágától Varsóig
1968 augusztusában jóváhagyta a „prágai tavasz” elfojtására küldött Varsói Szerződéscsapataiban való részvételt, de előtte mindent megtett, hogy a csehszlovákiai bevonulásra ne kerüljön sor. Azt csak abban az esetben tartotta megengedhetőnek, ha az „ellenforradalmi erők” felülkerekednek. Kádár János többször is tárgyalt Alexander Dubček csehszlovákiai vezetővel, hogy elkerüljék a Varsói Szerződés csapatainak bevonulását. Tárgyalásai azonban nem vezettek eredményre.
1968-ban hozzájárult az új gazdasági mechanizmus néven Nyers Rezső és társai által kidolgozott gazdasági terv bevezetéséhez, nagy reményeket ébresztett ez a terv Magyarországon, de sajnos a szovjetunióbeli sztálinista vonal megerősödése nem kedvezett a magyar gazdasági reformok megvalósításának, az új gazdasági mechanizmus bevezetése megtorpant. Ettől függetlenül azonban a gazdasási reformok eredményeként Magyarország sokkal jobb eredményeket ért el a „béketábor” országainál, állampolgárai jobban éltek, világútlevéllel rendelkeztek, voltaképpen szabadon mozoghattak.
1981-ben a szovjet pártvezetés amellett kardoskodott, hogy vonuljanak be Lengyelországba, hogy az ellenzéki mozgalmat '56 és '68 mintájára leverjék, de közölte, semmiféle katonai segítséget nem nyújt a Varsói Szerződés csapatainak a lerohanásra, így a szovjetek felszólították a lengyel kormányt a szükségállapot kihirdetésére.
Aki nincs ellenünk…
A Kádár-korszak az 1956-os forradalom leverésétől, a véres megtorlástól a sokaknak szerény gyarapodást hozó konszolidáció, a „puha diktatúra” évtizedein át a rendszer általános válságáig tartott.
Az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelmondat jegyében a rendszer hallgatólagos kompromisszumot kínált polgárainak: ha nem kérdőjelezik meg a politikai és az ideológiai alapokat, viszonylagos jólétet, szabadságot kapnak cserébe. E kiegyezés azonban csak addig volt fenntartható, amíg a gazdasági nehézségek, a velük érlelődő politikai elégedetlenség, valamint a szovjetunióbeli változások alá nem ásták a rendszer egészét.
Az 1980-as évek közepétől mindinkább elszigetelődő, romló egészségű Kádárt 1988 májusában felmentették főtitkári tisztéből, s bár pártelnök lett, hatalmát elvesztette. Utolsó beszédét az MSZMP KB 1989. április 12-i zárt ülésén mondta el. A több mint egyórás, sokszor zavaros, néhol alig hallható beszédben „az utolsó szó jogán” – mindenki számára váratlanul – az addig legmélyebbre temetett titkokról kezdett beszélni: 1956-os moszkvai tárgyalásairól, Nagy Imre elítéléséről, majd kivégzéséről, szavaiban harminc év történései kavarogtak. 1989 májusában felmentették pártelnöki tisztségéből is. 1989. július 6-án halt meg – azon a napon és abban az órában, amikor a Legfelsőbb Bíróság felmentő ítéletet hozott az 1958-ban kivégzett Nagy Imre miniszterelnök újratárgyalt perében.
Szimbolikus jelentőségű volt, hogy a bejelentés közben a teremben az emberek egymás kezébe adtak egy papírt, amire az volt írva, hogy „meghalt Kádár János”.
Németh Miklós volt kormányfő szerint Kádár halála előtt papot hívatott magához
Sírrablók
2007. május 2-ára virradóra a Fiumei úti sírkertben található sírját ismeretlen tettesek megrongálták. Kádár és felesége síremlékének márvány fedlapját leemelték, a földet kihányták, a koporsót felfeszítették és elvitték Kádár csontjainak a medencecsonttól felfelé eső részét a koponyájával együtt és felesége urnáját, mely Kádár János koporsóján volt elhelyezve.[17] Feltételezhető, hogy a tettesek többen voltak: először eltávolították a fedlapot, amire a „gyilkosok 56” feliratot fújták rá, utána majdnem 2 méter mélyen kiásták a sírt. A fémkoporsóba a lábhoz közeli részen egy 30×30 centis lyukat vágtak. A koporsó valószínűleg ekkor telt meg földdel, ami nehezítette a csontok keresését.
Az ugyanabban a temetőben található Munkásmozgalmi Pantheonra vélhetően ugyanebben az időben, vagy a környékén feketével a következő feliratot festették:„Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat. 1956–2006” A felfestett sor idézet aKárpátia együttes Neveket akarok hallani c. számából. A sírrongálás és a felirat közti kapcsolatot a rendőrség vizsgálta. A parlamenti és parlamenten kívüli pártok elítélték a kegyeletsértést. A rendőrség tízfős nyomozócsoportot hozott létre az ügyben. A nyomozás azonban eredménytelennek bizonyult, 2007. november 29-én a tettes(ek) kilétének megállapítása nélkül zárták le az ügyet.[23] Az eset után Kádár sírjánál térfigyelő kamerákat szereltek fel.
A Medián és Hankiss Elemér 2007 végén végzett felmérése során a 3. legalkalmasabb államférfinak találtatott Kádár János személye a magyar történelmi alakok közül.
Bogdán Tibor, maszol.ro
Huszonöt éve, 1989. július 6-án halt meg Kádár János pártállami vezető, a múlt század egyik meghatározó magyar politikusa. A világ szemében – a kezdeti és az utolsó időszakot leszámítva – a Kádár vezette Magyarország volt a „gulyáskommunizmus” megtestesítője, a szocialista táborban pedig a „legvidámabb barakk volt”.
Kádár János programadó jelmondata ez volt: „Minden legyen az, ami. A krumplileves legyen krumplileves, elvtársak!”
Munkássága az illegalitásban
Kádár János 1912. május 26-án születettéban, a katolikus anyakönyvbe – anyja neve után –Czermanik János József néven jegyezték be. A könnyebb kiejtés miatt a család a későbbi magyar nyelvű dokumentumaiban már Csermanek néven szerepelt.
Édesanyja, Czermanik Borbála a Komárom vármegyei Ógyallán látta meg a napvilágot, apai ágon szlovák, anyai részről magyar földműves szülők gyermekeként. Magyar anyanyelve miatt családja nem sokáig iskoláztathatta, így az elemi iskola harmadik osztályának befejezése előtt cselédlánynak állt: pár év múlva már a horvát tengerpart kedvelt üdülőhelyén, Abbáziában kapott állást egy rangos villában. A városban ismerkedett meg a nagykanizsai honvéd gyalogezred katonájával, a pusztaszemesi kisbirtokos Krezinger Jánossal. Mivel nem házasodtak össze, az anya hajadonként szülte meg gyermekét, aki ezért anyja családnevét kapta.
Kádár János 1918-ig Kapolyon nevelőszülőknél nevelkedett. 1918-tól Budapesten élt. 1927-ben iparostanonc iskolát végzett, az írógépműszerész-szakmát választotta.
Hamar bekapcsolódott a munkásmozgalomba, tevékenysége miatt két év börtönbüntetésre ítélték, majd a rendszer által megtűrt Szociáldemokrata Pártban folytatta politikai tevékenységét. Mozgalmi fedőneve Barna János volt.
1944 áprilisában pártutasításra Jugoszláviába indult, de a határon lebukott. Személyazonosságát el tudta titkolni, így katonaszökevényként ítélték kétévi börtönre, a fogságból 1944 novemberében sikerült megszöknie.
Börtönből – harckocsira
1945 után vezető párttisztségeket töltött be, Rajk László halála után belügyminiszter lett, és jelentős szerepet játszott a koncepciós perekben, így a Rajk-per levezénylésében és a többpártrendszer felszámolásában.
1951 áprilisában Rákosiék őt is letartóztatták, minden tisztségétől megfosztották, és életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. 1954-ben, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején szabadult. Rákosi Mátyás 1956. júliusi menesztése után Kádár János visszakerült a legfelső pártvezetésbe.
Október 30-tól államminiszterként tagja volt Nagy Imre koalíciós kormányának. 1956. november 1-jén a rádióban Kádár jelentette be a kommunista párt újjáalakítását Magyar Szocialista Munkáspárt néven, dicsőséges népfelkelésként értékelve Rákosi uralmának lerázását. A beszéd elhangzása idején azonban már a szovjet követségen tárgyalt, s még aznap éjjel Moszkvába vitték, ahol a szovjet intervenció „legalizálása” érdekében őt bízták meg az ellenkormány vezetésével. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a beszéd felvételről hangozhatott el.
November 7-én harckocsival érkezett meg a fővárosba. Bántatlanságot ígért a felkelőknek és a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imrééknek – igaz, hogy az „ellenforradalmárok, ellenforradalmi uszítók” felelősségre vonását is meghirdette. A következő években 1956-os tetteik miatt százakat végeztek ki és tízezreket börtönöztek be, vagy internáltak, a megtorlások áldozata lett Nagy Imre is.
Decemberben az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága ellenforradalomnak nyilvánította az október-novemberi eseményeket.
Prágától Varsóig
1968 augusztusában jóváhagyta a „prágai tavasz” elfojtására küldött Varsói Szerződéscsapataiban való részvételt, de előtte mindent megtett, hogy a csehszlovákiai bevonulásra ne kerüljön sor. Azt csak abban az esetben tartotta megengedhetőnek, ha az „ellenforradalmi erők” felülkerekednek. Kádár János többször is tárgyalt Alexander Dubček csehszlovákiai vezetővel, hogy elkerüljék a Varsói Szerződés csapatainak bevonulását. Tárgyalásai azonban nem vezettek eredményre.
1968-ban hozzájárult az új gazdasági mechanizmus néven Nyers Rezső és társai által kidolgozott gazdasági terv bevezetéséhez, nagy reményeket ébresztett ez a terv Magyarországon, de sajnos a szovjetunióbeli sztálinista vonal megerősödése nem kedvezett a magyar gazdasági reformok megvalósításának, az új gazdasági mechanizmus bevezetése megtorpant. Ettől függetlenül azonban a gazdasási reformok eredményeként Magyarország sokkal jobb eredményeket ért el a „béketábor” országainál, állampolgárai jobban éltek, világútlevéllel rendelkeztek, voltaképpen szabadon mozoghattak.
1981-ben a szovjet pártvezetés amellett kardoskodott, hogy vonuljanak be Lengyelországba, hogy az ellenzéki mozgalmat '56 és '68 mintájára leverjék, de közölte, semmiféle katonai segítséget nem nyújt a Varsói Szerződés csapatainak a lerohanásra, így a szovjetek felszólították a lengyel kormányt a szükségállapot kihirdetésére.
Aki nincs ellenünk…
A Kádár-korszak az 1956-os forradalom leverésétől, a véres megtorlástól a sokaknak szerény gyarapodást hozó konszolidáció, a „puha diktatúra” évtizedein át a rendszer általános válságáig tartott.
Az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelmondat jegyében a rendszer hallgatólagos kompromisszumot kínált polgárainak: ha nem kérdőjelezik meg a politikai és az ideológiai alapokat, viszonylagos jólétet, szabadságot kapnak cserébe. E kiegyezés azonban csak addig volt fenntartható, amíg a gazdasági nehézségek, a velük érlelődő politikai elégedetlenség, valamint a szovjetunióbeli változások alá nem ásták a rendszer egészét.
Az 1980-as évek közepétől mindinkább elszigetelődő, romló egészségű Kádárt 1988 májusában felmentették főtitkári tisztéből, s bár pártelnök lett, hatalmát elvesztette. Utolsó beszédét az MSZMP KB 1989. április 12-i zárt ülésén mondta el. A több mint egyórás, sokszor zavaros, néhol alig hallható beszédben „az utolsó szó jogán” – mindenki számára váratlanul – az addig legmélyebbre temetett titkokról kezdett beszélni: 1956-os moszkvai tárgyalásairól, Nagy Imre elítéléséről, majd kivégzéséről, szavaiban harminc év történései kavarogtak. 1989 májusában felmentették pártelnöki tisztségéből is. 1989. július 6-án halt meg – azon a napon és abban az órában, amikor a Legfelsőbb Bíróság felmentő ítéletet hozott az 1958-ban kivégzett Nagy Imre miniszterelnök újratárgyalt perében.
Szimbolikus jelentőségű volt, hogy a bejelentés közben a teremben az emberek egymás kezébe adtak egy papírt, amire az volt írva, hogy „meghalt Kádár János”.
Németh Miklós volt kormányfő szerint Kádár halála előtt papot hívatott magához
Sírrablók
2007. május 2-ára virradóra a Fiumei úti sírkertben található sírját ismeretlen tettesek megrongálták. Kádár és felesége síremlékének márvány fedlapját leemelték, a földet kihányták, a koporsót felfeszítették és elvitték Kádár csontjainak a medencecsonttól felfelé eső részét a koponyájával együtt és felesége urnáját, mely Kádár János koporsóján volt elhelyezve.[17] Feltételezhető, hogy a tettesek többen voltak: először eltávolították a fedlapot, amire a „gyilkosok 56” feliratot fújták rá, utána majdnem 2 méter mélyen kiásták a sírt. A fémkoporsóba a lábhoz közeli részen egy 30×30 centis lyukat vágtak. A koporsó valószínűleg ekkor telt meg földdel, ami nehezítette a csontok keresését.
Az ugyanabban a temetőben található Munkásmozgalmi Pantheonra vélhetően ugyanebben az időben, vagy a környékén feketével a következő feliratot festették:„Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat. 1956–2006” A felfestett sor idézet aKárpátia együttes Neveket akarok hallani c. számából. A sírrongálás és a felirat közti kapcsolatot a rendőrség vizsgálta. A parlamenti és parlamenten kívüli pártok elítélték a kegyeletsértést. A rendőrség tízfős nyomozócsoportot hozott létre az ügyben. A nyomozás azonban eredménytelennek bizonyult, 2007. november 29-én a tettes(ek) kilétének megállapítása nélkül zárták le az ügyet.[23] Az eset után Kádár sírjánál térfigyelő kamerákat szereltek fel.
A Medián és Hankiss Elemér 2007 végén végzett felmérése során a 3. legalkalmasabb államférfinak találtatott Kádár János személye a magyar történelmi alakok közül.
Bogdán Tibor, maszol.ro
2015. május 20.
Nem a kisebbségeket, az anyóst kell tolerálni
Közgyűlését tartotta az európai kisebbségi lapok egyesülete
Európa jóformán minden részéről összesereglett, a MIDAS égisze alá tömörült lapokat képviselő újságírókat az esemény hivatalos megnyitóján rendre Pietro Varljen, a helyi olasz közösség elnöke, Gasparic Marina, Opatija alpolgármestere, Slezákné Kovács Edit, a MIDAS elnöke (az Új Szó lapigazgatója), Verner Stuflesser, a bolzanói EURAC Kisebbségjogi Intézet elnöke, valamint Olaszország fiumei (Rijeka) főkonzulja, Renato Cianfarani köszöntötte. A folytatásban Ivan Jakovcic EP-képviselő, Erik Fabijanic, a Primorje – Gorski Kotar megyei közgyűlés elnöke, továbbá az Olasz Szövetség részéről Norma Zani tartott rövid előadást, ismertetve a horvátországi és a szomszédos szlovéniai olaszok, valamint más kisebbségek helyzetét.
Az előadásokból megtudhattuk, hogy az itteni kisebbség helyzete sok szempontból hasonlít az Európa más országaiban élő kisebbségi közösségekéhez, hiszen megvannak ugyan a jogaikat szavatoló törvényes keretek, a gyakorlatba ültetés azonban bizonyos esetekben csorbát szenved. Mindezekről az alkotmányos jogokról, illetve a kisebbségekre vonatkozó horvát és szlovén törvényekről Norma Zani tartott nagyon alapos bemutatót, míg az EP-képviselő Ivan Jakovcic elsősorban azt hangoztatta, hogy a kisebbségek jogait számarányuktól függetlenül be kell tartani, hangsúlyozva: a nemzeti közösségek fennmaradásának két fő pillére az anyanyelvű iskola és a sajtó.
Szabadság (Kolozsvár)
Közgyűlését tartotta az európai kisebbségi lapok egyesülete
Európa jóformán minden részéről összesereglett, a MIDAS égisze alá tömörült lapokat képviselő újságírókat az esemény hivatalos megnyitóján rendre Pietro Varljen, a helyi olasz közösség elnöke, Gasparic Marina, Opatija alpolgármestere, Slezákné Kovács Edit, a MIDAS elnöke (az Új Szó lapigazgatója), Verner Stuflesser, a bolzanói EURAC Kisebbségjogi Intézet elnöke, valamint Olaszország fiumei (Rijeka) főkonzulja, Renato Cianfarani köszöntötte. A folytatásban Ivan Jakovcic EP-képviselő, Erik Fabijanic, a Primorje – Gorski Kotar megyei közgyűlés elnöke, továbbá az Olasz Szövetség részéről Norma Zani tartott rövid előadást, ismertetve a horvátországi és a szomszédos szlovéniai olaszok, valamint más kisebbségek helyzetét.
Az előadásokból megtudhattuk, hogy az itteni kisebbség helyzete sok szempontból hasonlít az Európa más országaiban élő kisebbségi közösségekéhez, hiszen megvannak ugyan a jogaikat szavatoló törvényes keretek, a gyakorlatba ültetés azonban bizonyos esetekben csorbát szenved. Mindezekről az alkotmányos jogokról, illetve a kisebbségekre vonatkozó horvát és szlovén törvényekről Norma Zani tartott nagyon alapos bemutatót, míg az EP-képviselő Ivan Jakovcic elsősorban azt hangoztatta, hogy a kisebbségek jogait számarányuktól függetlenül be kell tartani, hangsúlyozva: a nemzeti közösségek fennmaradásának két fő pillére az anyanyelvű iskola és a sajtó.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. május 27.
MIDAS-közgyűlés Horvátországban
Kisebbségek együttes hangja
okan vagyunk, olyan 50 millióan, vagyis az EU lakosságának majdnem 10%-a, az általános közvélemény mégis keveset tud rólunk. Holott az őshonos nemzeti kisebbségek Európa szerves részei, mély történelmi gyökerekkel rendelkeznek, és évszázadok óta jelentősen gazdagították a vén kontinens kultúráját, hangsúlyozta németül Slezák Edit, a pozsonyi Új Szó főszerkesztője a horvátországi Abbáziában, a kisebbségi napilapok egyesületének (MIDAS) éves közgyűlésén.
MIDAS, avagy a kisebbségi sajtó fontossága
A Kisebbségi Napilapok Európai Egyesülete (angolul: European Association of Minority Daily Newspapers, rövíditve MIDAS) 2000-ben alakult meg, székhelye az olaszországi Dél-Tirol autonóm tartomány fővárosában, Bolzanóban (Bozen) van. 15 év alatt számos európai őshonos nemzeti kisebbségi nyelven kiadott újság csatlakozott hozzá, jelenleg 32 tagja van – olaszországi német nyelvű újságok, finnországi svéd nyelvűek, spanyolországi katalán és baszk napilapok, németországi dán és dániai német, litvániai lengyel és sok más. Magyarok immár négyen vagyunk tagok, a pozsonyi Új Szó, a kolozsvári Szabadság és a nagyváradi Bihari Napló után a minapi horvátországi éves közgyűlésen a Nyugati Jelen is csatlakozott a MIDAS-hoz. Amúgy felvidéki kolléganőnk tölti be a MIDAS elnöki tisztségét.
Az anyanyelvű sajtó ugyanis minden kisebbség számára fontos, a nemzeti önazonosság egyik fontos eleme, mondhatni tartópillére, az oktatás, egyházak, civil szféra és politikai képviselet mellett. Ezzel szinte minden kisebbség egyetért. A kisebbségi sajtó, az anyanyelvű információ a nemzeti megmaradás és megerősödés része, Európa sokszínűsége megtartásának egyik záloga, jegyezte meg Werner Stuflesser egyetemi tanár, a bolzanói Európai Kisebbségkutató Intézet vezetője.
Voce alle minoranze, hangot adni a kisebbségeknek
Idén a MIDAS-közgyűlés házigazdája a fiumei székhelyű olasz nyelvű La voce del popolo napilap, illetve a horvátországi és szlovéniai olasz kisebbség egyesülete, az Unione Italiana(Olasz Unió) voltak. A közgyűlést azonban nem a zsúfolt kikötővárosban, Fiuméban/Rijekában szervezték meg, hanem az attól 11 kilométerre fekvő luxus tengerparti üdülőhelyen, Abbáziában (horvátul Opatija). A császári üdülő az Adria gyöngyszemének számít, az Osztrák–Magyar Monarchia Monte-Carlója volt, ahol nemcsak Ferenc József és a Habsburg család üdült rendszeresen, hanem Európa számos királya, mágnása és egyéb híressége kereste fel előszeretettel. Svédország királya például 3 hónapokat is eltöltött Abbázia elegáns szállodáiban az első világháború előtti aranykorban.
A házigazda horvátországi (és szlovéniai) olasz kisebbség – erdélyi magyar szemmel nézve maroknyinak tűnhet a 30 000-es horvátországi és 3000-es szlovéniai – és az őket teljes mértékben felkaroló horvát többség igencsak kitett magáért, hogy a közgyűlés résztvevői kellemes emlékeket szerezzenek.
Ivo Dujmić és Marina Gašparić (Abbázia polgármestere és alpolgármester asszonya), Erik Fabijanić (megyei tanácselnök) vagy Ivan Jakovčić (EP-képviselő) mindannyian horvátok, mégis olasz nyelven hangsúlyozták, mennyire fontos és megtisztelő számukra az olasz kisebbség felkarolása, a kisebbségi kultúra felvirágoztatása. Valamennyien jugoszláv időkben születtek, jóval az 1945-ös határmódosítás után, amikor Isztria-félsziget, Abbázia és Fiume környéke Olaszországtól Jugoszláviához került. Esetük nem számít ritkaságnak, a többségi horvátok közül sokan megtanulják az olasz kisebbség nyelvét. Tekintettel a térség évszázados olasz–horvát (kisebb mértékben szlovén, német és magyar) történelmére, a mélyreható kulturális kölcsönhatásokra és az Olaszországhoz fűződő erős kapcsolatokra, ez magától értődő, a tisztelet jele, szögezte le Marina Gašparić. Az Olasz Unió is szervez nyelvtanfolyamokat felnőtteknek, mindenekelőtt a hivatalnokoknak, egészségügyi személyzetnek és rendőröknek, ismertette a helyzetet Maurizio Tremul, az egyesület elnöke. A kétnyelvűség sokaknál négynyelvűség, vagy akár hatnyelvűség is lehet, a helyi horvát nyelvjárás ugyanis igencsak eltér az iskolában tanított és hivatalos alkalmakon használt irodalmi horváttól, akárcsak a napi használatú velencei olasz nyelvjárás az iskolák és a sajtó irodalmi nyelvétől. A nyelvjárásokat csak egymás között használhatják, a zágrábiak, például, nehezen értik meg a helyi szláv beszédet, s a velenceiek kivételével az olaszországiak sem értik a helyi olaszos nyelvjárást. Tekintettel a jelentős idegenforgalomra, sokan németül és angolul is beszélnek.
Horvátországi paradoxon
Horvátország kisebbségpolitikája paradoxon: egyszerre a kisebbségek felkarolásának mintapéldája és a kisebbségek üldözésének országa. Alkotmánya a magyar, cseh, olasz és szerb kisebbséget ismeri el – utóbbi egymagában kb. háromszor nagyobb, mint az előbbi 3 együttvéve. Az ország más vidékein élő magyarok és csehek helyzetéről nem volt alkalmam személyes képet kialakítani, az olaszéba viszont betekintést nyertem. Jóllehet Isztria megyében csupán a lakosság 7%-át teszik ki, a horvát többség által kezdeményezett népszavazás révén a térség hivatalosan kétnyelvű, a horvát és az olasz nyelvek egyenrangúak, minden közfelirat kötelezően kétnyelvű, bárki olaszul fordulhat szóban és írásban a hatóságokhoz, s azok a kérvényező nyelvén kötelesek válaszolni! A helyi horvátok kimondottan büszkék, hogy a 2003-as népszavazáson a kétnyelvűségre szavaztak! Állításuk szerint a szlavóniai magyar és cseh kisebbségek (olyan 20, illetve 10 ezer) hasonló jogoknak örvendenek.
A szerb kisebbség helyzete ehhez képest nem olyan fényes. Az 1991–95 közötti délszláv testvérháború sebei még nem gyógyultak be, bármennyire igyekszik a zágrábi kormány. A háború idején a szerbek fegyverrel küzdöttek a horvátok ellen, több tízezret mészároltak le közülük, százezreket űztek ki házaikból, fosztották meg vagyonuktól. A horvát menekültek csak 1995 után térhettek vissza szinte teljesen lerombolt lakhelyükre, ahonnan viszont a szerbek menekültek el tömegesen, már csak 200 000-en maradtak Horvátországban a háború előtti 600 000-ből. Jóllehet egyes térségekben most is a lakosság 30-35%-át teszik ki, a háború által erősen megviselt horvát többség hallani sem akar kétnyelvűségről, az számukra az áldozatok emlékének meggyalázását és a háborús bűnösök elismerését jelentené, legalábbis a radikálisabb horvátok szerint. Míg a zágrábi hatóságok kitartanak az alkotmányban rögzített kisebbségi jogok mellett, a helyi horvátok gyakran szabotálják a kormány szerbbarát lépéseit.
Kisebbségi sajtó Európában
Az olasz kisebbség kis létszáma ellenére a Fiuméban szerkesztett La voce del popolo 32 színes oldalon jelenik meg naponta, kéthetente pedig vaskos tematikus mellékletet ad ki. Naponta olyan 5000 példány kel el a helyi olasz kisebbség körében, további 1000-t pedig az Olaszországból érkező turisták vásárolnak meg az újságárusoktól. Az 55 állandó újságíróval működő napilap a horvát és az olasz államtól is kap támogatást, önerőből nehéz lenne tartania a színvonalat, ismerte el Roberto Palisca főszerkesztő.
A határ másik oldalán, a Fiumétől olyan 100 kilométerre lévő olaszországi Trieste-ben (szlovénul Trst) kiadott szlovén nyelvű Promorski Dnevnik hasonló körülmények között jelenik meg, noha az is olyan 30 000-es kisebbséget szolgál.
Dániában a német kisebbség számára kiadott Der Nordschleswiger is számíthat az anyaország anyagi támogatására, szemléltette Gwyn Nissen főszerkesztő, akárcsak a határ másik oldalán, a németországi Flensburgban dán nyelven megjelenő Flensborg Avis a dán államéra. Mindez régóta így megy, amióta 1955-ben Dánia és Németország szerződésben állapodott meg a másik területén élő nemzeti kisebbség (kb. 20 000 német és 50 000 dán) intézményeinek anyagi támogatásáról. Mivel mindkét kisebbség túl kicsi ahhoz, hogy önerőből egyetemet működtethessen, a dán kisebbség tagjai a német állam költségén tanulnak a koppenhágai egyetemen, a dániai németek pedig a dán állam költségén a hamburgi egyetemen.
Nem vész-e el így a fiatalság, visszatérnek-e még kisebbségi sorsba vagy egyetem után az anyaországban telepednek le? – érdeklődtem Jörgen Möllekaer-től, a Flensborg Avis főszerkesztőjétől. Egyesek nyilván ott maradnak, főleg ha összeházasodnak, vagy egzisztenciát alapítanak, mások viszont hazatérnek, sőt néha az anyaországban szerzett házastársat is magukkal hozzák.
Flensburg-/Flensborgból valós leánysereg jött el Abbáziába. Lise, Ina és Eyla ifjúsági oldalt szerkesztenek, amely igencsak megmozgatja a fiatalokat, jócskán felemelve a Flensborg Avis példányszámát. Jelentős teljesítmény. Újságot nyugaton is inkább az idősebb nemzedék olvas, az internetre koncentráló fiatalokat nehéz megszólítani. Fiatalos lendületükkel a három leányzónak sikerült, büszkélkedik Jörgen Möllekaer.
Koppenhágaiként Lise Baeksgaard-Christoffersen kakukktojásnak számít a kisebbségiek között. Nemrég telepedett át a németországi dánok fővárosába, és kimondottan rajong a kisebbségi létért: „Otthon nem is gondoltam volna, milyen nagyszerű kisebbséginek lenni. Jobban megismertem a német kultúrát, fejlődött német nyelvtudásom, de ugyanakkor erősödött kötődésem dán anyanyelvemhez. Dániában mindenki dánul beszél, banálisnak tűnik, Németországban viszont öröm, ha anyanyelvemet hallom és használhatom”.
Kisebbségpolitikai megfontolások
Kis létszámú kisebbségek esetében az anyaországok anyagi támogatásban részesítik az egyetlen napilapot. A nagyobb létszámú kisebbségek viszont több napilapot adnak ki. A kb. 350 000-es dél-tiroli német kisebbség vagy az olyan 300 000-es finnországi svéd kisebbség 5-6 anyanyelvű napilappal rendelkezik. A jóval nagyobb erdélyi magyarság helyzete hasonló. Népesebb kisebbségek esetében az anyanyelvű sajtó a versenyszférában, üzleti megfontolások szerint működik.
Amúgy a területi autonómiával rendelkező dél-tiroli németek az európai kisebbségi jogok bajnokai, a MIDAS székhelye is náluk van, Európa egyetlen kisebbségkutató intézete is ott működik, őket foglalkoztatja leginkább a többi nemzeti kisebbség sorsa, s szintén ők a kisebbségpolitikák összehangolásának fő szorgalmazói.
Nyilvánvaló, hogy EU-s szintű kisebbségpolitikára lenne szükség – szögezte le Günther Rautz, az Európai Kisebbségkutató Intézet szakértője –, hiszen az országok közötti eltérések igen jelentősek. Összehangolt politikával viszont el lehetne érni a nemzeti kisebbségek hosszú távú megerősödését. Európában van néhány követendő példa erre vonatkozóan, melyek ötvözésével vagy kiterjesztésével Európa sokszínűsége csak nyerne. És vannak olyan példák is, melyek semmilyen szinten nem jöhetnének számításba: például a szélsőségesen kisebbségüldöző, mereven beolvasztásra törekvő francia „modell”, amely óriási csapást jelentene mind a kevésbé szerencsés kelet-európai országok nemzeti kisebbségeinek, mind a nagyobb mozgásterű nyugatiaknak.
Az anyaországok támogatása – politikai, gazdasági, kulturális vagy erkölcsi téren – szintén fontos, ezt jóformán minden határon túli kisebbséggel rendelkező európai ország feltétlenül biztosítja, hangsúlyozta Renato Cianfarani, Olaszország fiumei főkonzulja. Csakhogy ez is kényes ügy, amivel durván vissza lehet élni, lásd Moszkva szerepét az ukrajnai konfliktus mesterséges szításában. Ami mellesleg Európa többi kisebbségének is árt, hiszen az országok bizalmatlanabbá válnak, jegyezte meg Werner Stuflesser.
Nemzet és kisebbség
A kisebbségek jövőképe sem teljesen világos. A katalán napilapok egymás után lépnek ki a MIDAS-ból, mivel nem tekintik többet nemzeti kisebbségnek magukat, hanem független országra törekvő önálló nemzetnek, vagy legalább államalkotó nemzetnek Spanyolországban.
Katalónia lakosságának 40%-a eltökélten függetlenségpárti, miközben 15%-a Spanyolország-párti. A többiek álláspontja ingadozó, hol ide, hol oda húznak, őket kell meggyőzni, főleg gazdasági érvekkel, ők döntik el a kérdést, magyarázza Jordi Molet, a barcelonai El Nou napilap főszerkesztője. Végül is a különválás radikális lépés, amihez bátorság kell. A skótoknak, például, nem volt meg tavaly ősszel. Jordi Molet nagyon haragszik a skótokra az elszalasztott lehetőségért: „Nézz csak körül, Európa határait önkényesen húzták meg, az érintett népeket meg se kérdezték, s amikor annyi évszázad keserűség után végre eljött a történelmi pillanat, hogy demokratikusan dönthessenek, a skótok belerúgtak a lehetőségbe, ahelyett, hogy kihasználták és példát mutattak volna a világnak”. A barcelonai újságíró azonban elismeri, hogy a 307 éves angol–skót unió (Nagy-Britannia) mérlege korántsem negatív a skótok számára. Az angolok előtt pedig fejet hajt: ők az egyetlenek Európában, akik a demokrácia oltárán még az ország egységének feláldozását is megkockáztatták, miközben Spanyolország különféle jogi formaságokra hivatkozva akadályozza meg a katalán függetlenségi népszavazást.
A függetlenség a baszkok esetében is nehéz kérdés, évtizedekig ők voltak annak élharcosai Spanyolországban, az utóbbi években viszont háttérbe szorultak a jóval radikálisabbá váló katalánokkal szembe. Hányan támogatják manapság az ETA-t? A hetvenes években az ETA (Euskadi ta askatasuna, jelentése Baszkföld és szabadság) szinte általános támogatottságnak örvendett a baszkok körében, a terrorizmus nyomán viszont sokan elpártoltak tőle, s manapság olyan 20-25%-os támogatásra számíthatnak, magyarázza Martxelo Otamendi, a Donostiaban (spanyolul San Sebastian) megjelenő Berriabaszk nyelvű napilap főszerkesztője.
Habsburg-örökség
Abbáziaban díjazásra is sor került az éves közgyűlésen. A MIDAS újságírói díjat a kamaszokat oly ügyesen megmozgató fiatal németországi dán újságíró-hölgyek kapták, míg a kisebbségi ügyek hosszú távú felkarolásáért, a hazájában és külföldön anyanyelvén, olaszul, szlovénül, németül és angolul író Inoslav Bešker horvát újságíró kapta az Otto von Habsburg-díjat.
A kitüntetést azért nevezték el az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó uralkodó császárának fia után, mivel hosszú életét Habsburg Ottó a népek közötti megbékélésnek és együttműködésnek szentelte. A díjat a 2011-ben elhunyt személyiség unokája, Severin Meister von Habsburg herceg adta át.
Horvátország amúgy is a Habsburg-nosztalgia bajnoka. Politikusok, közéleti személyiségek, újságírók nem győzik hangsúlyozni, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát tekintik aranykornak. Többségiek és kisebbségiek egyaránt. Az olasz kisebbség nem az 1918 és 1945 közötti időt sírja vissza, amikor Fiume és vidéke Olaszországhoz tartozott, hanem a Monarchiát. A Monarchia-nosztalgia egyértelmű bajnokai azonban kétségtelenül a horvátok, megelőzve e téren például a magyarokat vagy osztrákokat. Utcákat, tereket, parkokat vagy közintézményeket neveztek el az utóbbi években Habsburg uralkodókról. Lépten-nyomon a külföldi vendég tudomására hozzák nagy büszkeséggel, hogy történelmük legjobb időszakának tekintik a Monarchia idejét: a városok akkor épültek, a turizmus akkor indult el, az intézmények akkor keletkeztek stb., gyakran hozzáfűzve, hogy sikerült megmenteni a Monarchia fizikai és szellemi örökségét a huszadik század (főleg a jugoszláv idők) pusztításaitól!
Végül is a Monarchia különböző népek hazája volt, a nemzetek kölcsönös tiszteletének és együttműködésének mintapéldája, amit lényegében az EU most igyekszik továbbvinni. Többségiekkel és kisebbségiekkel közösen.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
Kisebbségek együttes hangja
okan vagyunk, olyan 50 millióan, vagyis az EU lakosságának majdnem 10%-a, az általános közvélemény mégis keveset tud rólunk. Holott az őshonos nemzeti kisebbségek Európa szerves részei, mély történelmi gyökerekkel rendelkeznek, és évszázadok óta jelentősen gazdagították a vén kontinens kultúráját, hangsúlyozta németül Slezák Edit, a pozsonyi Új Szó főszerkesztője a horvátországi Abbáziában, a kisebbségi napilapok egyesületének (MIDAS) éves közgyűlésén.
MIDAS, avagy a kisebbségi sajtó fontossága
A Kisebbségi Napilapok Európai Egyesülete (angolul: European Association of Minority Daily Newspapers, rövíditve MIDAS) 2000-ben alakult meg, székhelye az olaszországi Dél-Tirol autonóm tartomány fővárosában, Bolzanóban (Bozen) van. 15 év alatt számos európai őshonos nemzeti kisebbségi nyelven kiadott újság csatlakozott hozzá, jelenleg 32 tagja van – olaszországi német nyelvű újságok, finnországi svéd nyelvűek, spanyolországi katalán és baszk napilapok, németországi dán és dániai német, litvániai lengyel és sok más. Magyarok immár négyen vagyunk tagok, a pozsonyi Új Szó, a kolozsvári Szabadság és a nagyváradi Bihari Napló után a minapi horvátországi éves közgyűlésen a Nyugati Jelen is csatlakozott a MIDAS-hoz. Amúgy felvidéki kolléganőnk tölti be a MIDAS elnöki tisztségét.
Az anyanyelvű sajtó ugyanis minden kisebbség számára fontos, a nemzeti önazonosság egyik fontos eleme, mondhatni tartópillére, az oktatás, egyházak, civil szféra és politikai képviselet mellett. Ezzel szinte minden kisebbség egyetért. A kisebbségi sajtó, az anyanyelvű információ a nemzeti megmaradás és megerősödés része, Európa sokszínűsége megtartásának egyik záloga, jegyezte meg Werner Stuflesser egyetemi tanár, a bolzanói Európai Kisebbségkutató Intézet vezetője.
Voce alle minoranze, hangot adni a kisebbségeknek
Idén a MIDAS-közgyűlés házigazdája a fiumei székhelyű olasz nyelvű La voce del popolo napilap, illetve a horvátországi és szlovéniai olasz kisebbség egyesülete, az Unione Italiana(Olasz Unió) voltak. A közgyűlést azonban nem a zsúfolt kikötővárosban, Fiuméban/Rijekában szervezték meg, hanem az attól 11 kilométerre fekvő luxus tengerparti üdülőhelyen, Abbáziában (horvátul Opatija). A császári üdülő az Adria gyöngyszemének számít, az Osztrák–Magyar Monarchia Monte-Carlója volt, ahol nemcsak Ferenc József és a Habsburg család üdült rendszeresen, hanem Európa számos királya, mágnása és egyéb híressége kereste fel előszeretettel. Svédország királya például 3 hónapokat is eltöltött Abbázia elegáns szállodáiban az első világháború előtti aranykorban.
A házigazda horvátországi (és szlovéniai) olasz kisebbség – erdélyi magyar szemmel nézve maroknyinak tűnhet a 30 000-es horvátországi és 3000-es szlovéniai – és az őket teljes mértékben felkaroló horvát többség igencsak kitett magáért, hogy a közgyűlés résztvevői kellemes emlékeket szerezzenek.
Ivo Dujmić és Marina Gašparić (Abbázia polgármestere és alpolgármester asszonya), Erik Fabijanić (megyei tanácselnök) vagy Ivan Jakovčić (EP-képviselő) mindannyian horvátok, mégis olasz nyelven hangsúlyozták, mennyire fontos és megtisztelő számukra az olasz kisebbség felkarolása, a kisebbségi kultúra felvirágoztatása. Valamennyien jugoszláv időkben születtek, jóval az 1945-ös határmódosítás után, amikor Isztria-félsziget, Abbázia és Fiume környéke Olaszországtól Jugoszláviához került. Esetük nem számít ritkaságnak, a többségi horvátok közül sokan megtanulják az olasz kisebbség nyelvét. Tekintettel a térség évszázados olasz–horvát (kisebb mértékben szlovén, német és magyar) történelmére, a mélyreható kulturális kölcsönhatásokra és az Olaszországhoz fűződő erős kapcsolatokra, ez magától értődő, a tisztelet jele, szögezte le Marina Gašparić. Az Olasz Unió is szervez nyelvtanfolyamokat felnőtteknek, mindenekelőtt a hivatalnokoknak, egészségügyi személyzetnek és rendőröknek, ismertette a helyzetet Maurizio Tremul, az egyesület elnöke. A kétnyelvűség sokaknál négynyelvűség, vagy akár hatnyelvűség is lehet, a helyi horvát nyelvjárás ugyanis igencsak eltér az iskolában tanított és hivatalos alkalmakon használt irodalmi horváttól, akárcsak a napi használatú velencei olasz nyelvjárás az iskolák és a sajtó irodalmi nyelvétől. A nyelvjárásokat csak egymás között használhatják, a zágrábiak, például, nehezen értik meg a helyi szláv beszédet, s a velenceiek kivételével az olaszországiak sem értik a helyi olaszos nyelvjárást. Tekintettel a jelentős idegenforgalomra, sokan németül és angolul is beszélnek.
Horvátországi paradoxon
Horvátország kisebbségpolitikája paradoxon: egyszerre a kisebbségek felkarolásának mintapéldája és a kisebbségek üldözésének országa. Alkotmánya a magyar, cseh, olasz és szerb kisebbséget ismeri el – utóbbi egymagában kb. háromszor nagyobb, mint az előbbi 3 együttvéve. Az ország más vidékein élő magyarok és csehek helyzetéről nem volt alkalmam személyes képet kialakítani, az olaszéba viszont betekintést nyertem. Jóllehet Isztria megyében csupán a lakosság 7%-át teszik ki, a horvát többség által kezdeményezett népszavazás révén a térség hivatalosan kétnyelvű, a horvát és az olasz nyelvek egyenrangúak, minden közfelirat kötelezően kétnyelvű, bárki olaszul fordulhat szóban és írásban a hatóságokhoz, s azok a kérvényező nyelvén kötelesek válaszolni! A helyi horvátok kimondottan büszkék, hogy a 2003-as népszavazáson a kétnyelvűségre szavaztak! Állításuk szerint a szlavóniai magyar és cseh kisebbségek (olyan 20, illetve 10 ezer) hasonló jogoknak örvendenek.
A szerb kisebbség helyzete ehhez képest nem olyan fényes. Az 1991–95 közötti délszláv testvérháború sebei még nem gyógyultak be, bármennyire igyekszik a zágrábi kormány. A háború idején a szerbek fegyverrel küzdöttek a horvátok ellen, több tízezret mészároltak le közülük, százezreket űztek ki házaikból, fosztották meg vagyonuktól. A horvát menekültek csak 1995 után térhettek vissza szinte teljesen lerombolt lakhelyükre, ahonnan viszont a szerbek menekültek el tömegesen, már csak 200 000-en maradtak Horvátországban a háború előtti 600 000-ből. Jóllehet egyes térségekben most is a lakosság 30-35%-át teszik ki, a háború által erősen megviselt horvát többség hallani sem akar kétnyelvűségről, az számukra az áldozatok emlékének meggyalázását és a háborús bűnösök elismerését jelentené, legalábbis a radikálisabb horvátok szerint. Míg a zágrábi hatóságok kitartanak az alkotmányban rögzített kisebbségi jogok mellett, a helyi horvátok gyakran szabotálják a kormány szerbbarát lépéseit.
Kisebbségi sajtó Európában
Az olasz kisebbség kis létszáma ellenére a Fiuméban szerkesztett La voce del popolo 32 színes oldalon jelenik meg naponta, kéthetente pedig vaskos tematikus mellékletet ad ki. Naponta olyan 5000 példány kel el a helyi olasz kisebbség körében, további 1000-t pedig az Olaszországból érkező turisták vásárolnak meg az újságárusoktól. Az 55 állandó újságíróval működő napilap a horvát és az olasz államtól is kap támogatást, önerőből nehéz lenne tartania a színvonalat, ismerte el Roberto Palisca főszerkesztő.
A határ másik oldalán, a Fiumétől olyan 100 kilométerre lévő olaszországi Trieste-ben (szlovénul Trst) kiadott szlovén nyelvű Promorski Dnevnik hasonló körülmények között jelenik meg, noha az is olyan 30 000-es kisebbséget szolgál.
Dániában a német kisebbség számára kiadott Der Nordschleswiger is számíthat az anyaország anyagi támogatására, szemléltette Gwyn Nissen főszerkesztő, akárcsak a határ másik oldalán, a németországi Flensburgban dán nyelven megjelenő Flensborg Avis a dán államéra. Mindez régóta így megy, amióta 1955-ben Dánia és Németország szerződésben állapodott meg a másik területén élő nemzeti kisebbség (kb. 20 000 német és 50 000 dán) intézményeinek anyagi támogatásáról. Mivel mindkét kisebbség túl kicsi ahhoz, hogy önerőből egyetemet működtethessen, a dán kisebbség tagjai a német állam költségén tanulnak a koppenhágai egyetemen, a dániai németek pedig a dán állam költségén a hamburgi egyetemen.
Nem vész-e el így a fiatalság, visszatérnek-e még kisebbségi sorsba vagy egyetem után az anyaországban telepednek le? – érdeklődtem Jörgen Möllekaer-től, a Flensborg Avis főszerkesztőjétől. Egyesek nyilván ott maradnak, főleg ha összeházasodnak, vagy egzisztenciát alapítanak, mások viszont hazatérnek, sőt néha az anyaországban szerzett házastársat is magukkal hozzák.
Flensburg-/Flensborgból valós leánysereg jött el Abbáziába. Lise, Ina és Eyla ifjúsági oldalt szerkesztenek, amely igencsak megmozgatja a fiatalokat, jócskán felemelve a Flensborg Avis példányszámát. Jelentős teljesítmény. Újságot nyugaton is inkább az idősebb nemzedék olvas, az internetre koncentráló fiatalokat nehéz megszólítani. Fiatalos lendületükkel a három leányzónak sikerült, büszkélkedik Jörgen Möllekaer.
Koppenhágaiként Lise Baeksgaard-Christoffersen kakukktojásnak számít a kisebbségiek között. Nemrég telepedett át a németországi dánok fővárosába, és kimondottan rajong a kisebbségi létért: „Otthon nem is gondoltam volna, milyen nagyszerű kisebbséginek lenni. Jobban megismertem a német kultúrát, fejlődött német nyelvtudásom, de ugyanakkor erősödött kötődésem dán anyanyelvemhez. Dániában mindenki dánul beszél, banálisnak tűnik, Németországban viszont öröm, ha anyanyelvemet hallom és használhatom”.
Kisebbségpolitikai megfontolások
Kis létszámú kisebbségek esetében az anyaországok anyagi támogatásban részesítik az egyetlen napilapot. A nagyobb létszámú kisebbségek viszont több napilapot adnak ki. A kb. 350 000-es dél-tiroli német kisebbség vagy az olyan 300 000-es finnországi svéd kisebbség 5-6 anyanyelvű napilappal rendelkezik. A jóval nagyobb erdélyi magyarság helyzete hasonló. Népesebb kisebbségek esetében az anyanyelvű sajtó a versenyszférában, üzleti megfontolások szerint működik.
Amúgy a területi autonómiával rendelkező dél-tiroli németek az európai kisebbségi jogok bajnokai, a MIDAS székhelye is náluk van, Európa egyetlen kisebbségkutató intézete is ott működik, őket foglalkoztatja leginkább a többi nemzeti kisebbség sorsa, s szintén ők a kisebbségpolitikák összehangolásának fő szorgalmazói.
Nyilvánvaló, hogy EU-s szintű kisebbségpolitikára lenne szükség – szögezte le Günther Rautz, az Európai Kisebbségkutató Intézet szakértője –, hiszen az országok közötti eltérések igen jelentősek. Összehangolt politikával viszont el lehetne érni a nemzeti kisebbségek hosszú távú megerősödését. Európában van néhány követendő példa erre vonatkozóan, melyek ötvözésével vagy kiterjesztésével Európa sokszínűsége csak nyerne. És vannak olyan példák is, melyek semmilyen szinten nem jöhetnének számításba: például a szélsőségesen kisebbségüldöző, mereven beolvasztásra törekvő francia „modell”, amely óriási csapást jelentene mind a kevésbé szerencsés kelet-európai országok nemzeti kisebbségeinek, mind a nagyobb mozgásterű nyugatiaknak.
Az anyaországok támogatása – politikai, gazdasági, kulturális vagy erkölcsi téren – szintén fontos, ezt jóformán minden határon túli kisebbséggel rendelkező európai ország feltétlenül biztosítja, hangsúlyozta Renato Cianfarani, Olaszország fiumei főkonzulja. Csakhogy ez is kényes ügy, amivel durván vissza lehet élni, lásd Moszkva szerepét az ukrajnai konfliktus mesterséges szításában. Ami mellesleg Európa többi kisebbségének is árt, hiszen az országok bizalmatlanabbá válnak, jegyezte meg Werner Stuflesser.
Nemzet és kisebbség
A kisebbségek jövőképe sem teljesen világos. A katalán napilapok egymás után lépnek ki a MIDAS-ból, mivel nem tekintik többet nemzeti kisebbségnek magukat, hanem független országra törekvő önálló nemzetnek, vagy legalább államalkotó nemzetnek Spanyolországban.
Katalónia lakosságának 40%-a eltökélten függetlenségpárti, miközben 15%-a Spanyolország-párti. A többiek álláspontja ingadozó, hol ide, hol oda húznak, őket kell meggyőzni, főleg gazdasági érvekkel, ők döntik el a kérdést, magyarázza Jordi Molet, a barcelonai El Nou napilap főszerkesztője. Végül is a különválás radikális lépés, amihez bátorság kell. A skótoknak, például, nem volt meg tavaly ősszel. Jordi Molet nagyon haragszik a skótokra az elszalasztott lehetőségért: „Nézz csak körül, Európa határait önkényesen húzták meg, az érintett népeket meg se kérdezték, s amikor annyi évszázad keserűség után végre eljött a történelmi pillanat, hogy demokratikusan dönthessenek, a skótok belerúgtak a lehetőségbe, ahelyett, hogy kihasználták és példát mutattak volna a világnak”. A barcelonai újságíró azonban elismeri, hogy a 307 éves angol–skót unió (Nagy-Britannia) mérlege korántsem negatív a skótok számára. Az angolok előtt pedig fejet hajt: ők az egyetlenek Európában, akik a demokrácia oltárán még az ország egységének feláldozását is megkockáztatták, miközben Spanyolország különféle jogi formaságokra hivatkozva akadályozza meg a katalán függetlenségi népszavazást.
A függetlenség a baszkok esetében is nehéz kérdés, évtizedekig ők voltak annak élharcosai Spanyolországban, az utóbbi években viszont háttérbe szorultak a jóval radikálisabbá váló katalánokkal szembe. Hányan támogatják manapság az ETA-t? A hetvenes években az ETA (Euskadi ta askatasuna, jelentése Baszkföld és szabadság) szinte általános támogatottságnak örvendett a baszkok körében, a terrorizmus nyomán viszont sokan elpártoltak tőle, s manapság olyan 20-25%-os támogatásra számíthatnak, magyarázza Martxelo Otamendi, a Donostiaban (spanyolul San Sebastian) megjelenő Berriabaszk nyelvű napilap főszerkesztője.
Habsburg-örökség
Abbáziaban díjazásra is sor került az éves közgyűlésen. A MIDAS újságírói díjat a kamaszokat oly ügyesen megmozgató fiatal németországi dán újságíró-hölgyek kapták, míg a kisebbségi ügyek hosszú távú felkarolásáért, a hazájában és külföldön anyanyelvén, olaszul, szlovénül, németül és angolul író Inoslav Bešker horvát újságíró kapta az Otto von Habsburg-díjat.
A kitüntetést azért nevezték el az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó uralkodó császárának fia után, mivel hosszú életét Habsburg Ottó a népek közötti megbékélésnek és együttműködésnek szentelte. A díjat a 2011-ben elhunyt személyiség unokája, Severin Meister von Habsburg herceg adta át.
Horvátország amúgy is a Habsburg-nosztalgia bajnoka. Politikusok, közéleti személyiségek, újságírók nem győzik hangsúlyozni, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát tekintik aranykornak. Többségiek és kisebbségiek egyaránt. Az olasz kisebbség nem az 1918 és 1945 közötti időt sírja vissza, amikor Fiume és vidéke Olaszországhoz tartozott, hanem a Monarchiát. A Monarchia-nosztalgia egyértelmű bajnokai azonban kétségtelenül a horvátok, megelőzve e téren például a magyarokat vagy osztrákokat. Utcákat, tereket, parkokat vagy közintézményeket neveztek el az utóbbi években Habsburg uralkodókról. Lépten-nyomon a külföldi vendég tudomására hozzák nagy büszkeséggel, hogy történelmük legjobb időszakának tekintik a Monarchia idejét: a városok akkor épültek, a turizmus akkor indult el, az intézmények akkor keletkeztek stb., gyakran hozzáfűzve, hogy sikerült megmenteni a Monarchia fizikai és szellemi örökségét a huszadik század (főleg a jugoszláv idők) pusztításaitól!
Végül is a Monarchia különböző népek hazája volt, a nemzetek kölcsönös tiszteletének és együttműködésének mintapéldája, amit lényegében az EU most igyekszik továbbvinni. Többségiekkel és kisebbségiekkel közösen.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)