Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Zsigmond Pál
8 tétel
2003. szeptember 2.
"A II.Partiumi Magyar Napok során tartották Szatmárnémetiben a Regionális indentitás - lokális történelem című kárpát-medencei helytörténeti konferenciát, melyen megjelent Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke, Pomogáts Béla, az Illyés Közalapitvány elnöke és dr. Szakály Sándor történész, a Duna Tv alelnöke is. Dr. Kiss András kolozsvári kutató a helytörténetírás levéltári forrásairól, a budapesti dr. Rácz György a helytörténet-kutatás középkori forrásai és irodalma a digitális korban, a kolozsvári dr. Kovács András a műemlék- monográfiák és a művészettörténetírás szerepe a helytörténeti kutatásban, dr. Szakály Sándor a helytörténetírás mint az identitás biztosítéka címmel tartotta meg előadását. Fellendült a helytörténetírás, de arányaiban kevés az igazán szakszerű monográfia. Bemutatták Kereskényi Sándor Otthon a történelemben című, Jakó Zsigmond pályakezdéséről írt könyvét. A Partiumi Magyar Napok programja gazdag volt, gyermektáncosok tartottak színpompás bemutatót, sokan megnézték Görbe Éva babakiállítását. /(Sike Lajos): II.Partiumi Magyar Napok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 2./"
2010. augusztus 10.
A gidófalvi veszedelem emléktáblája
Kátai Károly hétéves gyerek volt, amikor 1950 szeptemberében a gidófalviak közel egyhetes kollektívellenes lázongása, a belépési nyilatkozatok elégetése után a román néphadsereg katonái milicistákkal és szekusokkal elegyesen a községet bekerítették — hosszú csövű ágyú is volt vélük —, s éjnek évadján hat, előre kiszemelt családdal együtt kihajtották, mint a barmokat az angyalosi Szépmező irányába, ott teherautókra lökdösték, majd egy brassói „átszállás” után szinte megállás nélkül Dobrudzsáig döcögött velük a marhavagonokkal pöfögő vonat. Beszélni sem lehetett, némelyik állomáson a gyermekeket engedték le ivóvízért.
A jó emlékezetű Balogh László a sepsiszentgyörgyi Charta Kiadó Múltidéző sorozatában Történelem a homlokráncban címmel örökítette meg az 1950-es Gidófalvi veszedelmet. Alig van túlzás abban, ha az 1764-es madéfalvi vérengzés minősítését vesszük kölcsön a háromszéki állapotok jellemzésére, hisz a gidófalvi lázadásnak két, az éjszakai zavargásban agyonlőtt áldozata is volt, és az is hasonlatos a csíki mészárláshoz, hogy azonos időszakban Erdély más településein is történtek az osztályharc jegyében gyilkosságok, százával hurcolták és zárták el az embereket, terelték őket dobrudzsai munkaszolgálatra, a „Kánál” — Duna—Fekete-tengeri csatorna — hírhedt építőtelepeire.
Szóval, Kátai Karcsika még apró legényke volt. Balogh Laci is abba a csoportba sorolta volna, amint a sportban a „futottak még” kategóriát jellemzik, de aztán az utolsó pillanatban mégis bevette könyve felnőtt interjúalanyai közé, amiből menten kiderült, hogy ebben a korban a gyermeki agy micsoda érzékenységgel raktároz el mindent, ami véle és környezetében történik.
Kátai Károly, miközben a ’89-es romániai fordulat után Gidófalva polgármestere is volt, mostanra jól belenőtt az 50-es évek emlékeibe. Termete is robusztus. A politikai üldözöttekre vonatkozó törvények tudója lett, olyannyira, hogy a búnak-bánatnak hálójába keveredett bajtársait, ezek hozzátartozóit is arra ösztökéli, jogos anyagi-erkölcsi kárpótlásukkal ne ajándékozzanak meg senkit.
Nemsokára, szeptember 12-én lesz a gidófalvi vérengzés 60. évfordulója. Szándékaik szerint erre az alkalomra emléktáblát helyeznek el a református templom cintermében. Ezen a helyen már áll egy emléktábla, Jancsó Vilmos és Zsigmond András huszonéves fiatalok életét azon az éjszakán gyilkos golyók oltották ki. Az utóbbit éppen ezen a helyen lőtte szíven egy milicista, amikor a község lakosainak akarata szerint a templom harangját akarta félreverni, hogy a gidófalvi tehetősebb gazdák elhurcolását megakadályozzák. A gyilkos milicistát lefegyverezték, és kevésen múlott, hogy életben maradt.
Gidófalváról 1950 szeptemberében harminc embert hurcoltak el. Azokat, akiket a lázadásban való részvétel miatt törvényszék elé állítottak, Brassóban lekapcsolták. Az elhurcoltak zöme hat családból került ki. Kilenc férfit és nőt, Fazakas Józsefet, Jancsó Dezsőt, Jancsó Gizellát, Zsigmond Zoltánt, Papp Mihályt, Papp Gyulát, Barabás Sándort, Pulugor Annát és Orbán Dezsőt törvényszék elé állították, Fazakas Gergelyt, Nagy Bertát, Fazakas Józsefet, Kátai Károlyt, Kátai Zsófiát, Kátai Istvánt, Kátai Ferencet, ifj. Kátai Károlyt, Kátai Sándort, Kátai Rózát, Kátai Pált, Kátai Sándort, Kátai Ilmát, Kövér Mózest, Kövér Margitot, Kövér Álmost, Zsigmond Gézát, Zsigmond Máriát, Zsigmond Erzsébetet, Zsigmond Gézát, Zsigmond Pált, Nagy Ellát és Nagy Emilt Dobrudzsába hurcolták.
Kátai Károllyal és a még életben levő egykori elhurcoltakkal beszélgetéseink során abban egyetértünk, hogy a gidófalvi mártírok, az elítéltek és az elhurcoltak egy közösséget alkottak, s ennek következtében egyetlen emlékkövön lesz a helyük. A mikóújfalusi andezittömbre a nevek fölé kerül a gravírozott szöveg:
TISZTELGÉS
A KOMMUNISTA DIKTATÚRA BEVEZETÉSÉÉRT,
A KOLLEKTIVIZÁLÁS MEGAKADÁLYOZÁSA SZÁNDÉKÁÉRT
MÁRTÍRHALÁLT SZENVEDETT, BÖRTÖNBÜNTETÉSRE ÍTÉLT,
SZÜLŐFÖLDJÜKRŐL ELHURCOLT GIDÓFALVI SZEMÉLYEK ÉS CSALÁDOK
60 ÉVVEL EZELŐTTI KÍSÉRLETE ELŐTT.
(Az emléktábla-állítók a gidófalvi református egyház bankszámlájára fogadnak el adományokat.
RON: RO74RNCB012403801837000 BCR,
EUR: 009RNCB0124038018370007 BCR.)
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kátai Károly hétéves gyerek volt, amikor 1950 szeptemberében a gidófalviak közel egyhetes kollektívellenes lázongása, a belépési nyilatkozatok elégetése után a román néphadsereg katonái milicistákkal és szekusokkal elegyesen a községet bekerítették — hosszú csövű ágyú is volt vélük —, s éjnek évadján hat, előre kiszemelt családdal együtt kihajtották, mint a barmokat az angyalosi Szépmező irányába, ott teherautókra lökdösték, majd egy brassói „átszállás” után szinte megállás nélkül Dobrudzsáig döcögött velük a marhavagonokkal pöfögő vonat. Beszélni sem lehetett, némelyik állomáson a gyermekeket engedték le ivóvízért.
A jó emlékezetű Balogh László a sepsiszentgyörgyi Charta Kiadó Múltidéző sorozatában Történelem a homlokráncban címmel örökítette meg az 1950-es Gidófalvi veszedelmet. Alig van túlzás abban, ha az 1764-es madéfalvi vérengzés minősítését vesszük kölcsön a háromszéki állapotok jellemzésére, hisz a gidófalvi lázadásnak két, az éjszakai zavargásban agyonlőtt áldozata is volt, és az is hasonlatos a csíki mészárláshoz, hogy azonos időszakban Erdély más településein is történtek az osztályharc jegyében gyilkosságok, százával hurcolták és zárták el az embereket, terelték őket dobrudzsai munkaszolgálatra, a „Kánál” — Duna—Fekete-tengeri csatorna — hírhedt építőtelepeire.
Szóval, Kátai Karcsika még apró legényke volt. Balogh Laci is abba a csoportba sorolta volna, amint a sportban a „futottak még” kategóriát jellemzik, de aztán az utolsó pillanatban mégis bevette könyve felnőtt interjúalanyai közé, amiből menten kiderült, hogy ebben a korban a gyermeki agy micsoda érzékenységgel raktároz el mindent, ami véle és környezetében történik.
Kátai Károly, miközben a ’89-es romániai fordulat után Gidófalva polgármestere is volt, mostanra jól belenőtt az 50-es évek emlékeibe. Termete is robusztus. A politikai üldözöttekre vonatkozó törvények tudója lett, olyannyira, hogy a búnak-bánatnak hálójába keveredett bajtársait, ezek hozzátartozóit is arra ösztökéli, jogos anyagi-erkölcsi kárpótlásukkal ne ajándékozzanak meg senkit.
Nemsokára, szeptember 12-én lesz a gidófalvi vérengzés 60. évfordulója. Szándékaik szerint erre az alkalomra emléktáblát helyeznek el a református templom cintermében. Ezen a helyen már áll egy emléktábla, Jancsó Vilmos és Zsigmond András huszonéves fiatalok életét azon az éjszakán gyilkos golyók oltották ki. Az utóbbit éppen ezen a helyen lőtte szíven egy milicista, amikor a község lakosainak akarata szerint a templom harangját akarta félreverni, hogy a gidófalvi tehetősebb gazdák elhurcolását megakadályozzák. A gyilkos milicistát lefegyverezték, és kevésen múlott, hogy életben maradt.
Gidófalváról 1950 szeptemberében harminc embert hurcoltak el. Azokat, akiket a lázadásban való részvétel miatt törvényszék elé állítottak, Brassóban lekapcsolták. Az elhurcoltak zöme hat családból került ki. Kilenc férfit és nőt, Fazakas Józsefet, Jancsó Dezsőt, Jancsó Gizellát, Zsigmond Zoltánt, Papp Mihályt, Papp Gyulát, Barabás Sándort, Pulugor Annát és Orbán Dezsőt törvényszék elé állították, Fazakas Gergelyt, Nagy Bertát, Fazakas Józsefet, Kátai Károlyt, Kátai Zsófiát, Kátai Istvánt, Kátai Ferencet, ifj. Kátai Károlyt, Kátai Sándort, Kátai Rózát, Kátai Pált, Kátai Sándort, Kátai Ilmát, Kövér Mózest, Kövér Margitot, Kövér Álmost, Zsigmond Gézát, Zsigmond Máriát, Zsigmond Erzsébetet, Zsigmond Gézát, Zsigmond Pált, Nagy Ellát és Nagy Emilt Dobrudzsába hurcolták.
Kátai Károllyal és a még életben levő egykori elhurcoltakkal beszélgetéseink során abban egyetértünk, hogy a gidófalvi mártírok, az elítéltek és az elhurcoltak egy közösséget alkottak, s ennek következtében egyetlen emlékkövön lesz a helyük. A mikóújfalusi andezittömbre a nevek fölé kerül a gravírozott szöveg:
TISZTELGÉS
A KOMMUNISTA DIKTATÚRA BEVEZETÉSÉÉRT,
A KOLLEKTIVIZÁLÁS MEGAKADÁLYOZÁSA SZÁNDÉKÁÉRT
MÁRTÍRHALÁLT SZENVEDETT, BÖRTÖNBÜNTETÉSRE ÍTÉLT,
SZÜLŐFÖLDJÜKRŐL ELHURCOLT GIDÓFALVI SZEMÉLYEK ÉS CSALÁDOK
60 ÉVVEL EZELŐTTI KÍSÉRLETE ELŐTT.
(Az emléktábla-állítók a gidófalvi református egyház bankszámlájára fogadnak el adományokat.
RON: RO74RNCB012403801837000 BCR,
EUR: 009RNCB0124038018370007 BCR.)
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. március 10.
Turulszobrot avattak a sepsiszentgyörgyi „Székely Szabadság Terén”
Turulszobor avatóval ünnepelték ma (hétfőn) Sepsiszentgyörgyön a Székely Szabadság Napját. Mintegy 500 résztvevő töltötte meg a háromszéki megyeszékhely legújabb közösségi terét a Templom és Kőrösi Csoma Sándor utcák kereszteződésében létrehozott új parkot, ahol felavatták a néhány éve tervezett turul szobrot. A szervezők székely kokárdákat is osztogattak, majd felkérték a jelenlévőket, hogy üljenek autóbuszra, autóba és utazzanak Marosvásárhelyre a Székely Szabadság Napi megemlékezésre.
A szoboravató ünnepségen Antal Árpád polgármester kifejtette, hogy az elmúlt években felállított köztéri alkotásokat mind szeretni, de az új szoborhoz különösen ragaszkodik, mivel a turul konokul, makacsul kapaszkodik erős karmaival az édes anyaföldbe. Az elöljáró rámutatott: ma, amikor a jólét reményében keletről nyugatra vándorolnak az emberek, nem is lehetne fontosabb üzenet mindannyiunk számára, hogy konokul ragaszkodjunk szülőföldünkhöz, ahol feladatunk van.
Antal Árpád szerint a szoboravató időpontja sem volt véletlen, és reméli, a Sepsiszentgyörgyön ünneplők mind találkoznak Marosvásárhelyen a Postaréti megemlékezésen, és minden évben március 10-én székely kokárdával és egy szál virággal visszatérnek a turul szoborhoz is. „Fontos hogy a mi életterünket a mi szimbólumaink töltsék meg, ez erősít meg abban, hogy itthon vagyunk, ez a mi hazánk, itt kell élni, dolgozni, alkotni, és családot alapítani”, fejtette ki Antal Árpád, aki szerint a turulmadár erőteljes szimbólum, egy mitikus állat, amit egyedül a magyarok ismernek, és azt szimbolizálja, hogy több mint ezer éve megtaláltuk, amit azóta is védünk.
Hozzátette: a halhatatlan turulmadár nekünk is azt jelzi, hogy ki kell tartanunk, meg kell védenünk a cselekvés szabadságát, így küzdenünk kell az önrendelkezésért, a székely zászlóért, és azért is, hogy szülőföldünkön hivatalosan használhassuk a magyar nyelvet, zárta beszédét Sepsiszentgyörgy polgármestere. A turul szobor állításának ötletgazdája Gazda Zoltán, a Sepsi Reform Egyesület elnöke emlékeztetett, hogy öt éve önkormányzati képviselőként kérték fel ismerősei, hogy tegyen meg mindent egy ilyen szobor állításáért. Ebben támogatta őt Antal Árpád polgármester és az önkormányzat. Ezután hosszú ötéves időszak következett, mivel az első szoborterv nem nyerte el tetszésüket, majd felkérték Sárpátki Zoltán csíkszeredai szobrászművészt a megalkotására.
Az avatóünnepségen köszönetet mondtak még Sánta Csaba szovátai öntőmesternek, Jakab Gyula gyergyószentmiklósi kőfaragónak a szobor talapzatának elkészítéséhez, György Attila írónak, akinek sorai „Legendáinkból érkezett / Óvott küzdelmeinkben / S a jövendőbe vezet” olvashatóak az talapzaton. Damokos Csabának a háromszéki képzőművészek szövetsége elnökének és Vargha Mihály múzeumigazgatónak, akik szakmai segítséget nyújtottak a kivitelezéshez, Zsigmond Pál térrendezőnek és a városi kertészet munkatársainak, akik olyan új parkot alkottak, ahol „szabad lesz fűre lépni”.
A köszöntő beszédében Gazda Zoltán azt javasolta a sepsiszentgyörgyi önkormányzatnak, hogy az új tér neve legyen a „Székely Szabadság Tere”. A szoboravató ünnepségen István Ildikó népdalénekes adott elő egy szabadság témájú éneket, majd a sepsiszentgyörgyi egyesített férfidalárda és a jelenlévők közösen énekelték el a magyar és székely himnuszokat. Az ünnepség végén Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperese mondott áldást és imát.
Az ünnepséget követően a résztvevő mintegy 500 háromszéki többsége autóbuszokkal, autókkal elindult Marosvásárhely fele a Postaréti, Székely Szabadság Napi megemlékezés helyszínére.
Kovács Zsolt
slagerradio.ro
Erdély.ma,
Turulszobor avatóval ünnepelték ma (hétfőn) Sepsiszentgyörgyön a Székely Szabadság Napját. Mintegy 500 résztvevő töltötte meg a háromszéki megyeszékhely legújabb közösségi terét a Templom és Kőrösi Csoma Sándor utcák kereszteződésében létrehozott új parkot, ahol felavatták a néhány éve tervezett turul szobrot. A szervezők székely kokárdákat is osztogattak, majd felkérték a jelenlévőket, hogy üljenek autóbuszra, autóba és utazzanak Marosvásárhelyre a Székely Szabadság Napi megemlékezésre.
A szoboravató ünnepségen Antal Árpád polgármester kifejtette, hogy az elmúlt években felállított köztéri alkotásokat mind szeretni, de az új szoborhoz különösen ragaszkodik, mivel a turul konokul, makacsul kapaszkodik erős karmaival az édes anyaföldbe. Az elöljáró rámutatott: ma, amikor a jólét reményében keletről nyugatra vándorolnak az emberek, nem is lehetne fontosabb üzenet mindannyiunk számára, hogy konokul ragaszkodjunk szülőföldünkhöz, ahol feladatunk van.
Antal Árpád szerint a szoboravató időpontja sem volt véletlen, és reméli, a Sepsiszentgyörgyön ünneplők mind találkoznak Marosvásárhelyen a Postaréti megemlékezésen, és minden évben március 10-én székely kokárdával és egy szál virággal visszatérnek a turul szoborhoz is. „Fontos hogy a mi életterünket a mi szimbólumaink töltsék meg, ez erősít meg abban, hogy itthon vagyunk, ez a mi hazánk, itt kell élni, dolgozni, alkotni, és családot alapítani”, fejtette ki Antal Árpád, aki szerint a turulmadár erőteljes szimbólum, egy mitikus állat, amit egyedül a magyarok ismernek, és azt szimbolizálja, hogy több mint ezer éve megtaláltuk, amit azóta is védünk.
Hozzátette: a halhatatlan turulmadár nekünk is azt jelzi, hogy ki kell tartanunk, meg kell védenünk a cselekvés szabadságát, így küzdenünk kell az önrendelkezésért, a székely zászlóért, és azért is, hogy szülőföldünkön hivatalosan használhassuk a magyar nyelvet, zárta beszédét Sepsiszentgyörgy polgármestere. A turul szobor állításának ötletgazdája Gazda Zoltán, a Sepsi Reform Egyesület elnöke emlékeztetett, hogy öt éve önkormányzati képviselőként kérték fel ismerősei, hogy tegyen meg mindent egy ilyen szobor állításáért. Ebben támogatta őt Antal Árpád polgármester és az önkormányzat. Ezután hosszú ötéves időszak következett, mivel az első szoborterv nem nyerte el tetszésüket, majd felkérték Sárpátki Zoltán csíkszeredai szobrászművészt a megalkotására.
Az avatóünnepségen köszönetet mondtak még Sánta Csaba szovátai öntőmesternek, Jakab Gyula gyergyószentmiklósi kőfaragónak a szobor talapzatának elkészítéséhez, György Attila írónak, akinek sorai „Legendáinkból érkezett / Óvott küzdelmeinkben / S a jövendőbe vezet” olvashatóak az talapzaton. Damokos Csabának a háromszéki képzőművészek szövetsége elnökének és Vargha Mihály múzeumigazgatónak, akik szakmai segítséget nyújtottak a kivitelezéshez, Zsigmond Pál térrendezőnek és a városi kertészet munkatársainak, akik olyan új parkot alkottak, ahol „szabad lesz fűre lépni”.
A köszöntő beszédében Gazda Zoltán azt javasolta a sepsiszentgyörgyi önkormányzatnak, hogy az új tér neve legyen a „Székely Szabadság Tere”. A szoboravató ünnepségen István Ildikó népdalénekes adott elő egy szabadság témájú éneket, majd a sepsiszentgyörgyi egyesített férfidalárda és a jelenlévők közösen énekelték el a magyar és székely himnuszokat. Az ünnepség végén Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperese mondott áldást és imát.
Az ünnepséget követően a résztvevő mintegy 500 háromszéki többsége autóbuszokkal, autókkal elindult Marosvásárhely fele a Postaréti, Székely Szabadság Napi megemlékezés helyszínére.
Kovács Zsolt
slagerradio.ro
Erdély.ma,
2014. március 11.
Antal Árpád: a mi életterünket a mi szimbólumaink töltsék be!
Turulszobrot avattak hétfőn Sepsiszentgyörgyön, a Székely Szabadság Napja alkalmából. A Templom és Kőrösi Csoma Sándor utcák kereszteződésében felállított emlékmű előtti ünnepi beszédeket követően, a mintegy ötszáz fős tömeg útnak indult a marosvásárhelyi megemlékezés helyszínére.
„Gondolom, sokan feltették magukban a kérdést, hogy miért egy ilyen délelőtti napon, és miért pont ma avatjuk ezt a szobrot. Bevallom, ez a szobor már néhány hónapja elkészült. A turulmadár itt keringett a város fölött, hogy megismerje utcáinkat, épületeinket, az itt élő embereket. Úgy döntött, hogy ma foglalja ezt a helyet, amelyet évekkel ezelőtt kiválasztottunk neki. Azért ez a délelőtti időpont, mert mind, akik itt vagyunk találkozunk Marosvásárhelyen a Postaréten. Bízom benne, hogy egy hagyományt teremtünk és ezután minden éven egy székely kokárdával és egy szál virággal idelátogatunk erre a helyre” – mondta el ünnepi beszédében Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Az elöljáró köszönetet mondott a szobor ötletgazdájának, Gazda Zoltánnak, a szobor készítőjének Sárpátky Zoltán szobrászművésznek, az öntőmesternek Sánta Csaba képzőművésznek, az obeliszk faragójának Jakab Gyulának és Zsigmond Pálnak, a park tervezőjének, hogy hozzájárultak egy új közösségi tér megvalósításához a város egyik patinás régi utcájában. A Templom és Kőrösi Csoma Sándor utcák kereszteződésében lévő területet egyébként a polgármesteri hivatal pár éve vásárolta meg, és a területrendezés után egy öt méteres gránit talapzatra terveztették meg Sárpátky Zoltán csíkszeredai képzőművésszel a turulmadár szobrát.
Sepsiszentgyörgy polgármestere felszólalásában kiemelte: „fontos, hogy a mi életterünket a mi szimbólumaink töltsék be, mert ez erősít meg bennünket abban hitünkben, hogy itthon vagyunk, hogy ez hely a mi hazánk, hogy itt élni, dolgozni, alkotni, családot alapítani és tervezni tudunk.”
„A turulmadár számunkra egy erőteljes és jelentőségteljes szimbólum, amely azt szimbolizálja, hogy megtaláltuk a hazánkat, amelyet azóta is védelmezünk és óvunk. A mi őseink tudták, hogy csak úgy érdemes élni, ha szabadok vagyunk. És mi hajlandók voltunk megküzdeni ezért. Ennek a kitartásnak és töretlen hitnek az elévülhetetlen szimbóluma ez a halhatatlan madár. Nekünk ma meg kell védenünk a székely zászlót és mindazt ami a szabadságot, a cselekvés szabadságát jelenti. Egy közösség csak akkor lehet szabad, ha a sorsának alakításába bele tud szólni, a turulmadárnak ezért kell itt állnia és emlékeztetnie erre. Ki kell állnunk a továbbiakban a székelység önrendelkezési jogaiért, ki kell vívnunk azt, hogy szülőföldünkön a magyar nyelvet hivatalosan nyelvként tudjuk használni. Addig nem nyugodhatunk, amíg mindez valóra nem válik” – zárta beszédét Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Gazda Zoltán a Sepsi Reform Egyesület elnöke, a turulszobor állításának ötletgazdája felszólalásában javaslatot tett arra, hogy a még név nélküli köztér kapja a Székely Szabadság tere nevet, elsőként a nagyvilágban.
Az ünnepélyes szoboravatás után a résztvevők útnak indultak Marosvásárhelyre, a Székely Szabadság Napjának megemlékező ünnepségére.
Szabó Enikő
Székelyhon.ro,
Turulszobrot avattak hétfőn Sepsiszentgyörgyön, a Székely Szabadság Napja alkalmából. A Templom és Kőrösi Csoma Sándor utcák kereszteződésében felállított emlékmű előtti ünnepi beszédeket követően, a mintegy ötszáz fős tömeg útnak indult a marosvásárhelyi megemlékezés helyszínére.
„Gondolom, sokan feltették magukban a kérdést, hogy miért egy ilyen délelőtti napon, és miért pont ma avatjuk ezt a szobrot. Bevallom, ez a szobor már néhány hónapja elkészült. A turulmadár itt keringett a város fölött, hogy megismerje utcáinkat, épületeinket, az itt élő embereket. Úgy döntött, hogy ma foglalja ezt a helyet, amelyet évekkel ezelőtt kiválasztottunk neki. Azért ez a délelőtti időpont, mert mind, akik itt vagyunk találkozunk Marosvásárhelyen a Postaréten. Bízom benne, hogy egy hagyományt teremtünk és ezután minden éven egy székely kokárdával és egy szál virággal idelátogatunk erre a helyre” – mondta el ünnepi beszédében Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Az elöljáró köszönetet mondott a szobor ötletgazdájának, Gazda Zoltánnak, a szobor készítőjének Sárpátky Zoltán szobrászművésznek, az öntőmesternek Sánta Csaba képzőművésznek, az obeliszk faragójának Jakab Gyulának és Zsigmond Pálnak, a park tervezőjének, hogy hozzájárultak egy új közösségi tér megvalósításához a város egyik patinás régi utcájában. A Templom és Kőrösi Csoma Sándor utcák kereszteződésében lévő területet egyébként a polgármesteri hivatal pár éve vásárolta meg, és a területrendezés után egy öt méteres gránit talapzatra terveztették meg Sárpátky Zoltán csíkszeredai képzőművésszel a turulmadár szobrát.
Sepsiszentgyörgy polgármestere felszólalásában kiemelte: „fontos, hogy a mi életterünket a mi szimbólumaink töltsék be, mert ez erősít meg bennünket abban hitünkben, hogy itthon vagyunk, hogy ez hely a mi hazánk, hogy itt élni, dolgozni, alkotni, családot alapítani és tervezni tudunk.”
„A turulmadár számunkra egy erőteljes és jelentőségteljes szimbólum, amely azt szimbolizálja, hogy megtaláltuk a hazánkat, amelyet azóta is védelmezünk és óvunk. A mi őseink tudták, hogy csak úgy érdemes élni, ha szabadok vagyunk. És mi hajlandók voltunk megküzdeni ezért. Ennek a kitartásnak és töretlen hitnek az elévülhetetlen szimbóluma ez a halhatatlan madár. Nekünk ma meg kell védenünk a székely zászlót és mindazt ami a szabadságot, a cselekvés szabadságát jelenti. Egy közösség csak akkor lehet szabad, ha a sorsának alakításába bele tud szólni, a turulmadárnak ezért kell itt állnia és emlékeztetnie erre. Ki kell állnunk a továbbiakban a székelység önrendelkezési jogaiért, ki kell vívnunk azt, hogy szülőföldünkön a magyar nyelvet hivatalosan nyelvként tudjuk használni. Addig nem nyugodhatunk, amíg mindez valóra nem válik” – zárta beszédét Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Gazda Zoltán a Sepsi Reform Egyesület elnöke, a turulszobor állításának ötletgazdája felszólalásában javaslatot tett arra, hogy a még név nélküli köztér kapja a Székely Szabadság tere nevet, elsőként a nagyvilágban.
Az ünnepélyes szoboravatás után a résztvevők útnak indultak Marosvásárhelyre, a Székely Szabadság Napjának megemlékező ünnepségére.
Szabó Enikő
Székelyhon.ro,
2016. augusztus 4.
Titkok Bethlen Gábor könyvtáráról
Bethlen Gábor könyvei és könyvkötői címmel foglalta össze Kovács András művészettörténész professzor a Bethlen-könyvtár feltárásáról készült kutatását a Korunk Akadémia Reneszánsz- Reneszánszok sorozat záró előadásaként.
Kovács András akkor kezdett el újra foglalkozni Bethlen Gábor könyveinek témájával, amikor három évvel ezelőtt ismét kezébe került a Jakó Zsigmond Pál 70. születésnapjára készült kéziratos emlékkönyv, amely ennek a témának az elsődleges adatait tartalmazta.
A professzor szerint „a könyvek történetét a világon elég sokan kutatják, léteznek katalógusok a könyveket díszítő mintákról”, ő viszont saját kutatásában a formai jegyeket tanulmányozva próbált kiindulópontot szerezni ahhoz, hogy újabb Bethlen könyveket fedezzen fel. Az első feljegyzett adatok szerint azt sem lehetett tudni biztosan, hogy volt-e könyvtár, vagy csak a humanista felfogás szülte a könyvtár létrehozásának gondolatát.
A Kolozsvári egyetemi könyvtár ritkaságok tára őrzi Ortelius Theatrum orbis terrarum atlaszát. Ez „a legrégebbi könyv, amely biztosan Bethlen Gábor tulajdonában volt.” A 17. század húszas éveire bebizonyosodott az, hogy a könyvtár ténylegesen létezett, Bethlen amolyan gyűjtögetőként nemcsak vásárolta, de nyomtatatta is a könyveket. Bibliotékáját Szenczi Molnár Albert a Mátyás király európai hírű Corvina-könyvtárához hasonlította. Ez utóbbinak egy töredékét később Bethlen meg is szerezte.
Hol lehetett a könyvtár?
„A könyvtárnak a helyét illetően eléggé nagy gondban vagyunk. Néha abban reménykedem, hogy egy éjszaka talán megálmodom azt, hol is lehetett a könyvtár”– viccelődött az akadémikus. A könyvtár tervezett helye nagy valószínűséggel a Gyulafehérvári várban, a Református Kollégium keresztszárnyában volt, viszont a biztos helyében a történészek sem jutottak dűlőre. A belső vár – vagyis a tulajdonképpeni fejedelmi palota – a könyvek legnagyobb részével együtt leégett. Isaacus Basirius Szalárdi Jánost erősítette meg azzal, hogy mindez valóban megtörtént, feljegyzései alapján sikerült kimenekítenie a legértékesebb példányokat és a nyomdai ólombetűket. „Ha ez sikerült, akkor sem volt foganatja, ugyanis ahogy Szalárdi írta, ott minden elpusztult” – jegyezte meg a művészettörténész. Az 1900-as évek elején Pósta Béla ásatásai során előkerült a régi sekrestye, azaz az egykori káptalani levéltár és a feltételezett fejedelmi könyvtár helye is.
1663-as adatok alapján már arról is tudomást szerezhetünk, hogy milyen értéke volt Bethlen Gábor könyvtárának. Szalárdi János feljegyzése szerint a rengeteg könyv „sok ezer tallérokba kerülhetett”. Ámbár még ma is kérdőjeles a példányszámok mennyisége. Kovács András Jakó Zsigmondot idézve említi, hogy 5000 példányra lehetne becsülni a könyvtárat, bár ez nagyon valószínűtlen, ugyanis Monoki István a Rákóczi-könyvtárat becsülte kétezresre, és szinte biztos, hogy az sokkal több könyvet tartalmazott, mint a Bethlen-könyvtár. A professzor elmondta, konkrétan voltaképp nem lehet tudni semmit arról, hogy hány könyvre becsülhető a Bethlen Gábor könyvtára.
A könyvgyűjtemény eredetét illetően is kizárólag találgatásokra vagyunk ítélve. A fejedelem által támogatott, és hazai szerzők ált írt és fordított könyvek közül mintegy 40 nyomtatványt ismernek. Az első olyan könyv, amit kézbe lehet venni, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában található Itinerarium Catholicum (1616, Debrecen) címmel. A bőrkötetes, zsinórral díszített könyvet a szerző, a lelkész Szegedi P. Dániel ajánlotta fel Bethlen Gábornak.
Bélyegzők, könyvkötők
A könyveken szereplő bélyegzők ismétlődése támpontot jelentett a kutató számára, elősegítette a könyvkötők életének felkutatását. A fejedelem tulajdonában levő könyvek között a professzor talált olyanokat, amelyek nagy valószínűséggel ugyanazon könyvkötő munkái közé tartoztak. Az Exequiae Caeremonialium Bethlen Gábor címerét viseli a borítón. Kovács András szerint ezt olyan bélyegzővel készítették, amelyet 1619-ben a bécsi pecsét mintájára hoztak létre. A bélyegző alapján ugyanannak a könyvkötőnek a munkáit azonosította a művészettörténész a Kolozsvári könyvtárakban is. A 1616-os kötésű, Kolozsváron bekötött Biblia, az 1619-es Marosvásárhelyi szabó céh jegyzőkönyve és Pákei János Enyedi-példánya is mind ugyanazon motívumokkal mAradtak fenn. A szerző kilétéről a Házsongárdi temető egyik sírfelirata árulkodik: IOACHIMI LOFFLERERS, Kolozsvár város könyvkötője, meghalt 1623-ban. A professzor elmondása szerint „akármit és annak ellenkezőjét is bele lehet olvasni ezekbe a feliratokba”, de szinte biztos, hogy 1624 nyarán Löfflerers Joachimi még élt; nagy valószínűséggel 1624 szeptemberében halt meg.
A következő könyvkötő a forrásokban Könyvkötő Jakabként szerepelt – munkájára ugyanazon bélyegzők utalnak: obeliszk, sárkány, oroszlán motívuma. Ő volt az úgynevezett „à la fanfare” kötések meghonosítója. Az elnevezés egy 17. századi könyv címe, egyébként 20. századi elnevezés, és semmi köze nincs a könyvkötő munkájához.
Gedő Dalma-Orsolya
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Bethlen Gábor könyvei és könyvkötői címmel foglalta össze Kovács András művészettörténész professzor a Bethlen-könyvtár feltárásáról készült kutatását a Korunk Akadémia Reneszánsz- Reneszánszok sorozat záró előadásaként.
Kovács András akkor kezdett el újra foglalkozni Bethlen Gábor könyveinek témájával, amikor három évvel ezelőtt ismét kezébe került a Jakó Zsigmond Pál 70. születésnapjára készült kéziratos emlékkönyv, amely ennek a témának az elsődleges adatait tartalmazta.
A professzor szerint „a könyvek történetét a világon elég sokan kutatják, léteznek katalógusok a könyveket díszítő mintákról”, ő viszont saját kutatásában a formai jegyeket tanulmányozva próbált kiindulópontot szerezni ahhoz, hogy újabb Bethlen könyveket fedezzen fel. Az első feljegyzett adatok szerint azt sem lehetett tudni biztosan, hogy volt-e könyvtár, vagy csak a humanista felfogás szülte a könyvtár létrehozásának gondolatát.
A Kolozsvári egyetemi könyvtár ritkaságok tára őrzi Ortelius Theatrum orbis terrarum atlaszát. Ez „a legrégebbi könyv, amely biztosan Bethlen Gábor tulajdonában volt.” A 17. század húszas éveire bebizonyosodott az, hogy a könyvtár ténylegesen létezett, Bethlen amolyan gyűjtögetőként nemcsak vásárolta, de nyomtatatta is a könyveket. Bibliotékáját Szenczi Molnár Albert a Mátyás király európai hírű Corvina-könyvtárához hasonlította. Ez utóbbinak egy töredékét később Bethlen meg is szerezte.
Hol lehetett a könyvtár?
„A könyvtárnak a helyét illetően eléggé nagy gondban vagyunk. Néha abban reménykedem, hogy egy éjszaka talán megálmodom azt, hol is lehetett a könyvtár”– viccelődött az akadémikus. A könyvtár tervezett helye nagy valószínűséggel a Gyulafehérvári várban, a Református Kollégium keresztszárnyában volt, viszont a biztos helyében a történészek sem jutottak dűlőre. A belső vár – vagyis a tulajdonképpeni fejedelmi palota – a könyvek legnagyobb részével együtt leégett. Isaacus Basirius Szalárdi Jánost erősítette meg azzal, hogy mindez valóban megtörtént, feljegyzései alapján sikerült kimenekítenie a legértékesebb példányokat és a nyomdai ólombetűket. „Ha ez sikerült, akkor sem volt foganatja, ugyanis ahogy Szalárdi írta, ott minden elpusztult” – jegyezte meg a művészettörténész. Az 1900-as évek elején Pósta Béla ásatásai során előkerült a régi sekrestye, azaz az egykori káptalani levéltár és a feltételezett fejedelmi könyvtár helye is.
1663-as adatok alapján már arról is tudomást szerezhetünk, hogy milyen értéke volt Bethlen Gábor könyvtárának. Szalárdi János feljegyzése szerint a rengeteg könyv „sok ezer tallérokba kerülhetett”. Ámbár még ma is kérdőjeles a példányszámok mennyisége. Kovács András Jakó Zsigmondot idézve említi, hogy 5000 példányra lehetne becsülni a könyvtárat, bár ez nagyon valószínűtlen, ugyanis Monoki István a Rákóczi-könyvtárat becsülte kétezresre, és szinte biztos, hogy az sokkal több könyvet tartalmazott, mint a Bethlen-könyvtár. A professzor elmondta, konkrétan voltaképp nem lehet tudni semmit arról, hogy hány könyvre becsülhető a Bethlen Gábor könyvtára.
A könyvgyűjtemény eredetét illetően is kizárólag találgatásokra vagyunk ítélve. A fejedelem által támogatott, és hazai szerzők ált írt és fordított könyvek közül mintegy 40 nyomtatványt ismernek. Az első olyan könyv, amit kézbe lehet venni, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában található Itinerarium Catholicum (1616, Debrecen) címmel. A bőrkötetes, zsinórral díszített könyvet a szerző, a lelkész Szegedi P. Dániel ajánlotta fel Bethlen Gábornak.
Bélyegzők, könyvkötők
A könyveken szereplő bélyegzők ismétlődése támpontot jelentett a kutató számára, elősegítette a könyvkötők életének felkutatását. A fejedelem tulajdonában levő könyvek között a professzor talált olyanokat, amelyek nagy valószínűséggel ugyanazon könyvkötő munkái közé tartoztak. Az Exequiae Caeremonialium Bethlen Gábor címerét viseli a borítón. Kovács András szerint ezt olyan bélyegzővel készítették, amelyet 1619-ben a bécsi pecsét mintájára hoztak létre. A bélyegző alapján ugyanannak a könyvkötőnek a munkáit azonosította a művészettörténész a Kolozsvári könyvtárakban is. A 1616-os kötésű, Kolozsváron bekötött Biblia, az 1619-es Marosvásárhelyi szabó céh jegyzőkönyve és Pákei János Enyedi-példánya is mind ugyanazon motívumokkal mAradtak fenn. A szerző kilétéről a Házsongárdi temető egyik sírfelirata árulkodik: IOACHIMI LOFFLERERS, Kolozsvár város könyvkötője, meghalt 1623-ban. A professzor elmondása szerint „akármit és annak ellenkezőjét is bele lehet olvasni ezekbe a feliratokba”, de szinte biztos, hogy 1624 nyarán Löfflerers Joachimi még élt; nagy valószínűséggel 1624 szeptemberében halt meg.
A következő könyvkötő a forrásokban Könyvkötő Jakabként szerepelt – munkájára ugyanazon bélyegzők utalnak: obeliszk, sárkány, oroszlán motívuma. Ő volt az úgynevezett „à la fanfare” kötések meghonosítója. Az elnevezés egy 17. századi könyv címe, egyébként 20. századi elnevezés, és semmi köze nincs a könyvkötő munkájához.
Gedő Dalma-Orsolya
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. szeptember 2.
Száz éve született Jakó Zsigmond
Jakó Zsigmond születésének mai centenáriumát szinte egyöntetű – megmagyarázhatatlan – hallgatás övezte az egész Kárpát-medencei magyar nyilvánosságban, ezt próbáljuk némiképp jóvátenni…
A neves, Széchenyi-díjas magyar történész, művelődés- és gazdaságtörténész, levéltáros, paleográfus, egyetemi oktató, a Magyar és a Román Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, Jakó Zsigmond Pál 1916. szeptember 2-án született a Bihar vármegyei, Berettyó menti Biharfélegyházán. Az erdélyi magyar történettudomány egyik legmeghatározóbb alakja volt a 20. század második felében, levéltári kutatásain alapuló nagyszabású forrásgyűjteményei és közlései, valamint Erdély történetére, művelődéstörténetére vonatkozó munkái hiánypótló jelentőségűek.
Felsőfokú tanulmányait a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, történelem–latin nyelv és irodalom szakos tanári oklevelét 1939-ben szerezte meg. 1939–1941-ben a Budapesti egyetem Mályusz Elemér vezette Magyar Népiség- és Településtörténeti Intézetében dolgozott, majd 1940–1941-ben a Magyar Országos Levéltár gyakornoka volt. 1941-ben Kolozsvárra költözött, s az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárának munkatársa lett, 1945–1950 között pedig igazgatóként irányította az archívum munkáját. Ezzel párhuzamosan 1942-től a Kolozsvári tudományegyetemen oktatott tanársegédként, 1945-től előadótanárként, 1947-től nyilvános rendes tanárként egészen 1981. évi nyugdíjazásáig. Mindeközben, 1949 és 1968 között a Román Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetének munkatársaként is tevékenykedett. 1990 és 2002 között az újjáalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke volt.
Tudományos érdeklődése elsősorban Erdély középkori és újkori történetére és művelődéstörténetére irányult, ezen belül behatóan vizsgálta az erdélyi magyarság népesedés-, település-, művelődés- és gazdaságtörténetét. Munkássága a történeti segédtudományok terén is kimagasló volt, az ő nevéhez fűződik az Erdély történelmére vonatkozó levéltári iratanyag tudományos igényű feldolgozásának és regesztázásának (tájékoztatási célú, az egyes iratok szintjén készült segédlet elkészítésének) elindítása, az ezzel foglalkozó levéltári kutatók kinevelése is. Erdélyi és magyarországi levéltárak anyaga alapján páratlan részletességgel tárta fel, dolgozta fel és adta közre a régió történetére vonatkozó forrásokat, okleveleket és egyéb iratokat. Összeállította az 1542 előtti erdélyi okleveleknek, az erdélyi fejedelmek Liber Regiusainak, a kolozsmonostori káptalan és hiteleshely jegyzőkönyveinek, az erdélyi vármegyék és városok 17. századi protokollumainak (tanácsülési jegyzőkönyveinek) tudományos igényű regesztáját. Élete legnagyobb – egyben utolsó – vállalkozása az Erdély középkori történelmére vonatkozó iratanyag teljes körű közreadása, az Erdélyi okmánytár megjelentetése volt. Ugyancsak levéltári kutatásain alapuló művelődéstörténeti vizsgálódásain belül különösen fontos szerepet kaptak az íráskultúra történeti áttekintésére, a középkori latin írásbeliségre vonatkozó paleográfiai kutatásai.
A második világháború és a társadalmi-politikai átalakulás árnyékában hathatósan közreműködött az erdélyi magyar magánlevéltárak anyagának megmentéséért. A Századok című történelmi szakfolyóirat szerkesztőbizottsági tagja volt.
Jakó aktív szerepet vállalat a tudományos közéletben, amit számos romániai és magyarországi társasági tagsága tanúsít. Tudományos eredményei elismeréseként 1970-ben a Román Társadalomtudományi Akadémia rendes, 1988. május 9-én a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választották, s 1996-tól ugyancsak tiszteletbeli tagja volt a Román Akadémiának. 1937-től részt vett az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkájában, amelynek 1990 körüli újjászervezésében aktívan részt vett, s 1990–1994 között az egyesület elnöke volt, 1995-ben pedig tiszteletbeli tagja lett. Tagja volt a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, 1986-ban a Magyar Történelmi Társulat tiszteletbeli tagjai közé választották, 1990-től pedig a Magyar Történészek Világszövetségének társelnökeként tevékenykedett.
Számos díjjal és címmel ismerték el munkásságát Magyarországon és Romániában egyaránt: az MTA Kőrössy Flóra-jutalomdíja (1942), a Lotz János-emlékérem (1991), a Pro Cultura Hungarica díj (1991), a Kemény Zsigmond-díj (1995), a Kriterion-koszorú (1995), a Széchenyi-díj (1996, a romániai magyar történetírás terén végzett kiemelkedő tudományos munkásságáért, az erdélyi magyarság társadalom- és művelődéstörténetét feldolgozó tevékenységéért), az MTA Pro Scientia Hungarica (1996) és Arany János-érme (2003), valamint a Magyar Örökség díj (2005) birtokosa volt. 1990-ben a Budapesti Református Teológiai Akadémia, 1991-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem tiszteletbeli doktorává avatták.
Főbb művei: Bihar megye a török pusztítás előtt, Budapest, 1940; A gyalui vártartomány urbáriumai, Kolozsvár, 1944; Istoricul manufacturilor de potasă din Valea Ungurului şi Călin, Cluj, 1953; A magyarpataki és a kalini hamuzsír-huta története: Adatok az erdélyi kapitalista erdőgazdálkodásnak és a nagybirtok ipari vállalkozásainak a kezdeteiről, Bukarest, 1956; Az otthon és művészete a XVI–XVII. századi Kolozsváron: Szempontok reneszánszkori művelődésünk kutatásához, Kolozsvár, 1958; Instrucțiuni arhivistice ale oficiilor din Transilvania 1575–1841: Problema reorganizării arhivelor vechi din Transilvania, Bucureşti, 1958; Az erdélyi papírmalmok feudalizmuskori történetének vázlata, Kolozsvár, 1964; Ismeretlen magyar drámai emlék a XVI. századból, Bukarest, 1965; Scrierea latină în evul mediu, Bucureşti, 1971 (Radu Manolescuval); Írás, könyv, értelmiség: Tanulmányok Erdély történelméhez, Bukarest, 1976; Philobiblon Transilvan, Bucureşti, 1977; Nagyenyedi diákok 1662–1848, Bukarest, 1979 (Juhász Istvánnal); A latin írás története, Budapest, 1987 (R. Manolescuval); A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei 1289–1556, I–II. köt., Budapest, 1990; Erdélyi okmánytár: Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez I.: 1023–1300, Budapest, 1997; Társadalom, egyház, művelődés: Tanulmányok Erdély történelméhez, Budapest, 1997.
Kolozsváron huny el 2008. október 26-án. 2009-ben emléktáblát helyeztek el szülőfaluja református templomának falán. Nem találtunk hírt arról, hogy ma, a Jakó-centenáriumon akár Félegyházán, akár másutt megemlékeznének róla…
Megjegyzés: Jakó Zsigmond életművéhez tartoznak:
Jakó Zsigmond: Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei I. /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2005. - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez/
Jakó Zsigmond, Erdélyi okmánytár I. 1023—1300. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Jakó Zsigmond. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1997/
Jakó Zsigmond - Erdélyi okmánytár II. (1301-1339) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2004/
Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár III. (1340-1359) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2008/
[Jakó Zsigmond halála után is folytatódott a kiadás]
Erdélyi Okmánytár IV. 1360-1372 - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez
Hegyi Géza - Jakó Zsigmond - W. Kovács /MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2015/
itthon.ma
Jakó Zsigmond születésének mai centenáriumát szinte egyöntetű – megmagyarázhatatlan – hallgatás övezte az egész Kárpát-medencei magyar nyilvánosságban, ezt próbáljuk némiképp jóvátenni…
A neves, Széchenyi-díjas magyar történész, művelődés- és gazdaságtörténész, levéltáros, paleográfus, egyetemi oktató, a Magyar és a Román Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, Jakó Zsigmond Pál 1916. szeptember 2-án született a Bihar vármegyei, Berettyó menti Biharfélegyházán. Az erdélyi magyar történettudomány egyik legmeghatározóbb alakja volt a 20. század második felében, levéltári kutatásain alapuló nagyszabású forrásgyűjteményei és közlései, valamint Erdély történetére, művelődéstörténetére vonatkozó munkái hiánypótló jelentőségűek.
Felsőfokú tanulmányait a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, történelem–latin nyelv és irodalom szakos tanári oklevelét 1939-ben szerezte meg. 1939–1941-ben a Budapesti egyetem Mályusz Elemér vezette Magyar Népiség- és Településtörténeti Intézetében dolgozott, majd 1940–1941-ben a Magyar Országos Levéltár gyakornoka volt. 1941-ben Kolozsvárra költözött, s az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárának munkatársa lett, 1945–1950 között pedig igazgatóként irányította az archívum munkáját. Ezzel párhuzamosan 1942-től a Kolozsvári tudományegyetemen oktatott tanársegédként, 1945-től előadótanárként, 1947-től nyilvános rendes tanárként egészen 1981. évi nyugdíjazásáig. Mindeközben, 1949 és 1968 között a Román Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetének munkatársaként is tevékenykedett. 1990 és 2002 között az újjáalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke volt.
Tudományos érdeklődése elsősorban Erdély középkori és újkori történetére és művelődéstörténetére irányult, ezen belül behatóan vizsgálta az erdélyi magyarság népesedés-, település-, művelődés- és gazdaságtörténetét. Munkássága a történeti segédtudományok terén is kimagasló volt, az ő nevéhez fűződik az Erdély történelmére vonatkozó levéltári iratanyag tudományos igényű feldolgozásának és regesztázásának (tájékoztatási célú, az egyes iratok szintjén készült segédlet elkészítésének) elindítása, az ezzel foglalkozó levéltári kutatók kinevelése is. Erdélyi és magyarországi levéltárak anyaga alapján páratlan részletességgel tárta fel, dolgozta fel és adta közre a régió történetére vonatkozó forrásokat, okleveleket és egyéb iratokat. Összeállította az 1542 előtti erdélyi okleveleknek, az erdélyi fejedelmek Liber Regiusainak, a kolozsmonostori káptalan és hiteleshely jegyzőkönyveinek, az erdélyi vármegyék és városok 17. századi protokollumainak (tanácsülési jegyzőkönyveinek) tudományos igényű regesztáját. Élete legnagyobb – egyben utolsó – vállalkozása az Erdély középkori történelmére vonatkozó iratanyag teljes körű közreadása, az Erdélyi okmánytár megjelentetése volt. Ugyancsak levéltári kutatásain alapuló művelődéstörténeti vizsgálódásain belül különösen fontos szerepet kaptak az íráskultúra történeti áttekintésére, a középkori latin írásbeliségre vonatkozó paleográfiai kutatásai.
A második világháború és a társadalmi-politikai átalakulás árnyékában hathatósan közreműködött az erdélyi magyar magánlevéltárak anyagának megmentéséért. A Századok című történelmi szakfolyóirat szerkesztőbizottsági tagja volt.
Jakó aktív szerepet vállalat a tudományos közéletben, amit számos romániai és magyarországi társasági tagsága tanúsít. Tudományos eredményei elismeréseként 1970-ben a Román Társadalomtudományi Akadémia rendes, 1988. május 9-én a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választották, s 1996-tól ugyancsak tiszteletbeli tagja volt a Román Akadémiának. 1937-től részt vett az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkájában, amelynek 1990 körüli újjászervezésében aktívan részt vett, s 1990–1994 között az egyesület elnöke volt, 1995-ben pedig tiszteletbeli tagja lett. Tagja volt a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, 1986-ban a Magyar Történelmi Társulat tiszteletbeli tagjai közé választották, 1990-től pedig a Magyar Történészek Világszövetségének társelnökeként tevékenykedett.
Számos díjjal és címmel ismerték el munkásságát Magyarországon és Romániában egyaránt: az MTA Kőrössy Flóra-jutalomdíja (1942), a Lotz János-emlékérem (1991), a Pro Cultura Hungarica díj (1991), a Kemény Zsigmond-díj (1995), a Kriterion-koszorú (1995), a Széchenyi-díj (1996, a romániai magyar történetírás terén végzett kiemelkedő tudományos munkásságáért, az erdélyi magyarság társadalom- és művelődéstörténetét feldolgozó tevékenységéért), az MTA Pro Scientia Hungarica (1996) és Arany János-érme (2003), valamint a Magyar Örökség díj (2005) birtokosa volt. 1990-ben a Budapesti Református Teológiai Akadémia, 1991-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem tiszteletbeli doktorává avatták.
Főbb művei: Bihar megye a török pusztítás előtt, Budapest, 1940; A gyalui vártartomány urbáriumai, Kolozsvár, 1944; Istoricul manufacturilor de potasă din Valea Ungurului şi Călin, Cluj, 1953; A magyarpataki és a kalini hamuzsír-huta története: Adatok az erdélyi kapitalista erdőgazdálkodásnak és a nagybirtok ipari vállalkozásainak a kezdeteiről, Bukarest, 1956; Az otthon és művészete a XVI–XVII. századi Kolozsváron: Szempontok reneszánszkori művelődésünk kutatásához, Kolozsvár, 1958; Instrucțiuni arhivistice ale oficiilor din Transilvania 1575–1841: Problema reorganizării arhivelor vechi din Transilvania, Bucureşti, 1958; Az erdélyi papírmalmok feudalizmuskori történetének vázlata, Kolozsvár, 1964; Ismeretlen magyar drámai emlék a XVI. századból, Bukarest, 1965; Scrierea latină în evul mediu, Bucureşti, 1971 (Radu Manolescuval); Írás, könyv, értelmiség: Tanulmányok Erdély történelméhez, Bukarest, 1976; Philobiblon Transilvan, Bucureşti, 1977; Nagyenyedi diákok 1662–1848, Bukarest, 1979 (Juhász Istvánnal); A latin írás története, Budapest, 1987 (R. Manolescuval); A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei 1289–1556, I–II. köt., Budapest, 1990; Erdélyi okmánytár: Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez I.: 1023–1300, Budapest, 1997; Társadalom, egyház, művelődés: Tanulmányok Erdély történelméhez, Budapest, 1997.
Kolozsváron huny el 2008. október 26-án. 2009-ben emléktáblát helyeztek el szülőfaluja református templomának falán. Nem találtunk hírt arról, hogy ma, a Jakó-centenáriumon akár Félegyházán, akár másutt megemlékeznének róla…
Megjegyzés: Jakó Zsigmond életművéhez tartoznak:
Jakó Zsigmond: Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei I. /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2005. - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez/
Jakó Zsigmond, Erdélyi okmánytár I. 1023—1300. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Jakó Zsigmond. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1997/
Jakó Zsigmond - Erdélyi okmánytár II. (1301-1339) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2004/
Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár III. (1340-1359) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2008/
[Jakó Zsigmond halála után is folytatódott a kiadás]
Erdélyi Okmánytár IV. 1360-1372 - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez
Hegyi Géza - Jakó Zsigmond - W. Kovács /MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2015/
itthon.ma
2016. november 23.
Emléktáblát állítanak egy emlékkonferencia keretében Jakó Zsigmondnak
A Partiumi Keresztény Egyetem által szervezett Jakó Zsigmond-emlékkonferenciára a neves professzor születésének 100. évfordulója alkalmából kerül sor november 24-én Nagyváradon.
A Széchenyi-díjas romániai magyar történész, művelődés- és gazdaságtörténész, levéltáros, paleográfus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, Jakó Zsigmond Pál a Berettyó menti Biharfélegyházán született 1916. szeptember 2-án, Kolozsváron hunyt 2008. október 26-án. Az erdélyi magyar történettudomány egyik legmeghatározóbb alakja volt a 20. század második felében, levéltári kutatásain alapuló nagyszabású forrásgyűjteményei és ‑közlései, valamint Erdély történetére, művelődéstörténetére vonatkozó munkái hiánypótló jelentőségűek.
A Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-termében kezdődik 14 órakor a csütörtöki emlékkonferencia, amelynek keretében sor kerül a Jakó Zsigmond-emléktábla leleplezésére (Deák Árpád alkotása) az egyetemi székház belső udvarában.
Íme a részletes program:
14.00 A Jakó Zsigmond-terem felavatása (földszint, E15-ös terem)
Köszöntő: Pálfi József rektor
14.15 Jakó Zsigmond életrajza – Sipos Gábor történész
14.30 Megemlékezés Jakó Zsigmondról – Kupán Árpád helytörténész
14.45 Andrejszki Judit énekel
15.00 A partiumi Jakó-emléktáblákról – Dukrét Géza helytörténész
15.10 Gyulai Sándor hajdúböszörményi iskolaigazgató köszöntő levelét Hermán M. János ismerteti
15.20 Jakó Zsigmond és Micske – Gavallér Lajos lelkipásztor
15.30 Jakó Zsigmond és Hegyközkovácsi – Forró László lelkipásztor
15.40 Jakó Zsigmond és Biharfélegyháza – Szabó Zsolt lelkipásztor és Tiponuț Mónika iskolaigazgató
16.15 A Jakó Zsigmond emléktábla bemutatása és leleplezése
16.30 Meleg Vilmos szavalata
16.50 A Testimonio litterarum. Tanulmányok Jakó Zsigmond tiszteletére (Kolozsvár, 2016) című emlékkötet bemutatója – Sipos Gábor
17.00 Filmbemutató: Invokáció – Gulyás László és Árva László Jakó Zsigmond életéről készített filmje
itthon.ma
A Partiumi Keresztény Egyetem által szervezett Jakó Zsigmond-emlékkonferenciára a neves professzor születésének 100. évfordulója alkalmából kerül sor november 24-én Nagyváradon.
A Széchenyi-díjas romániai magyar történész, művelődés- és gazdaságtörténész, levéltáros, paleográfus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, Jakó Zsigmond Pál a Berettyó menti Biharfélegyházán született 1916. szeptember 2-án, Kolozsváron hunyt 2008. október 26-án. Az erdélyi magyar történettudomány egyik legmeghatározóbb alakja volt a 20. század második felében, levéltári kutatásain alapuló nagyszabású forrásgyűjteményei és ‑közlései, valamint Erdély történetére, művelődéstörténetére vonatkozó munkái hiánypótló jelentőségűek.
A Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-termében kezdődik 14 órakor a csütörtöki emlékkonferencia, amelynek keretében sor kerül a Jakó Zsigmond-emléktábla leleplezésére (Deák Árpád alkotása) az egyetemi székház belső udvarában.
Íme a részletes program:
14.00 A Jakó Zsigmond-terem felavatása (földszint, E15-ös terem)
Köszöntő: Pálfi József rektor
14.15 Jakó Zsigmond életrajza – Sipos Gábor történész
14.30 Megemlékezés Jakó Zsigmondról – Kupán Árpád helytörténész
14.45 Andrejszki Judit énekel
15.00 A partiumi Jakó-emléktáblákról – Dukrét Géza helytörténész
15.10 Gyulai Sándor hajdúböszörményi iskolaigazgató köszöntő levelét Hermán M. János ismerteti
15.20 Jakó Zsigmond és Micske – Gavallér Lajos lelkipásztor
15.30 Jakó Zsigmond és Hegyközkovácsi – Forró László lelkipásztor
15.40 Jakó Zsigmond és Biharfélegyháza – Szabó Zsolt lelkipásztor és Tiponuț Mónika iskolaigazgató
16.15 A Jakó Zsigmond emléktábla bemutatása és leleplezése
16.30 Meleg Vilmos szavalata
16.50 A Testimonio litterarum. Tanulmányok Jakó Zsigmond tiszteletére (Kolozsvár, 2016) című emlékkötet bemutatója – Sipos Gábor
17.00 Filmbemutató: Invokáció – Gulyás László és Árva László Jakó Zsigmond életéről készített filmje
itthon.ma
2017. április 11.
Tollal és kereszttel
Abban a bizonyos egykoriban, a szocializmusban úgy volt, s mit ad Isten, ma is úgy van, hogy az egyetemeknek megközelítőleg sem volt autonómiájuk. Emiatt ültek börtönökben sokan magyarok. Mi az évfolyamon jogot vettünk magunknak ahhoz, hogy törvényt üljünk a kuruc költészet fölött. Retteghetett volna sok osztrák tábornok még a hévtől is, amellyel „támadtuk és védtük” a magyar irodalomnak ezt a csodálatos sodrását.
Nagy összeesküvések előzték meg a bírósági tárgyalást az évfolyamon, ugyanis majdnem mindenki a védelmet akarta vállalni. Mert hát az volt a nemesebb, gazdagabb, a látványosabb. Az „ügyész” előterjesztette a „vádat”, miszerint a kuruc költészet nem része, nem fenntartás nélküli rétege a magyar népköltészetnek, hiszen jórészt deákok, papok, írástudók tolla alól kerültek ki a dalok, kesergők, legényesek. Mondanom sem kell, hogy méltató elbírálást is kaptunk a segédtanártól; áldott legyen szándéka meg a neve is, hiszen úgy hívták, mint Petőfinét: Szendrey Júlia.
Éppen szembe jött vélem minap Csúzy Zsigmond pálos rendi szerzetes uram, aki II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem kuruc szabadságharcos seregében vala 1705-től prédikátor. Tábori lelkész volt bizony őkelme, harcos is, meg nem is, ám haza- és népszerető a javából. Meg kell mondanom itt is, nem lehetett ám könnyű dolga annyi csata, hányódás, szétszóródás és összesereglés, újabb ütközetek, sebesülések és káromkodások, fohászok és utolsó kenetek osztogatása között vállalni a hit s az Úr igéjének hirdetését. Hogy miért vállalta, azt nem is olyan nehéz megfejteni, hiszen az igazi apostolok, prédikátorok, igazi (s tán mai) népvezérek nem a sült malac oldaláról tekintettek a lelkekre, sebesült katonákra meg száz sebből vérző, elnyomott nemzetükre.
Csúzy Zsigmond hirdette az igét magyar nyelven a magyarok között. Ápolt lelkeket, kötözött testeket; de vállalt szolgálatának valamelyes írásbeli bizonyságát is ránk akarta hagyni. Hadd jegyezzük ide egyik fönnmaradt versét, írásbeli tanúbeszédét annak, mit s miért cselekedett ebben az árnyékvilágban. Mert jaj, a prédikátor, különösen ha frontbéli, nem elszámoltató ám a halandók s elhalók között, hanem maga is el akar számolni a nemzete előtt. Költő is volt Csúzy, és azoktól ugyanvalóst így kéri az igazságos földi bíróság.
„Hazafiúságom ösztönöze arra
Hogy csekély munkámat fordítsam magyarra
Az ellenkezőknek bosszankodására
Az együgyűeknek vigasztalására
Istenemnek pedig magasztalására”
No, ez tiszta beszéd. És ha van odafenn égbéli bíróság, el nem marasztalhatják semmiben a jó kuruc, a pálos prédikátort, hiszen – akár Krisztus apostolai – maga is a közért, a népért, az igaz ügyért harcoló seregekért cselekedett. Szerényebben, mint a mostani szónokok, akik mihelyt közelébe kerülnek a húsosfazéknak, és nem ám a labancnak, a hamari feledés nagy bűnébe esnek, fogadkozásaikat maguk mögé vetik.
Azon az egyetemi bíróságunkon még a vádló is igyekezett védeni valamilyen módon a kuruc költészetet, Thaly Kálmánostól, ha már úgy alakult. Ez a költészet magába foglalta győzelmek, kudarcok, bujdosások nyelvi kincseit, igen, az eseményeket. Mindebben szerepe volt, lám, egy kuruc prédikátornak is. Mert nem a kor történései sodorták magukkal a szegénylegények táborába, hanem maga vállalta a meleg parókia, kolostor helyett a sátrakat s a vigasztaló magyar szót, a latin helyett.
Tán nem is tudta – vagy igen? –, hogy egy nép annyit ér, amennyit hagyatkozni tud az utókorra. Ő maga sem tudta ugyan, hogy mi is marad és mi vész el, hát cselekedett lelkiismerete s meggyőződése szerint népe javára abban a jelenben az elevenekért, a maga tudása, lelki ereje szerint. Azt is vallotta, magának az egyes embernek kell s kötelező eldönteni, hogy éppen a jelenben mivel is lehet hasznos, hogy nyugton aludhatna, ha eljön annak is az ideje majd.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Abban a bizonyos egykoriban, a szocializmusban úgy volt, s mit ad Isten, ma is úgy van, hogy az egyetemeknek megközelítőleg sem volt autonómiájuk. Emiatt ültek börtönökben sokan magyarok. Mi az évfolyamon jogot vettünk magunknak ahhoz, hogy törvényt üljünk a kuruc költészet fölött. Retteghetett volna sok osztrák tábornok még a hévtől is, amellyel „támadtuk és védtük” a magyar irodalomnak ezt a csodálatos sodrását.
Nagy összeesküvések előzték meg a bírósági tárgyalást az évfolyamon, ugyanis majdnem mindenki a védelmet akarta vállalni. Mert hát az volt a nemesebb, gazdagabb, a látványosabb. Az „ügyész” előterjesztette a „vádat”, miszerint a kuruc költészet nem része, nem fenntartás nélküli rétege a magyar népköltészetnek, hiszen jórészt deákok, papok, írástudók tolla alól kerültek ki a dalok, kesergők, legényesek. Mondanom sem kell, hogy méltató elbírálást is kaptunk a segédtanártól; áldott legyen szándéka meg a neve is, hiszen úgy hívták, mint Petőfinét: Szendrey Júlia.
Éppen szembe jött vélem minap Csúzy Zsigmond pálos rendi szerzetes uram, aki II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem kuruc szabadságharcos seregében vala 1705-től prédikátor. Tábori lelkész volt bizony őkelme, harcos is, meg nem is, ám haza- és népszerető a javából. Meg kell mondanom itt is, nem lehetett ám könnyű dolga annyi csata, hányódás, szétszóródás és összesereglés, újabb ütközetek, sebesülések és káromkodások, fohászok és utolsó kenetek osztogatása között vállalni a hit s az Úr igéjének hirdetését. Hogy miért vállalta, azt nem is olyan nehéz megfejteni, hiszen az igazi apostolok, prédikátorok, igazi (s tán mai) népvezérek nem a sült malac oldaláról tekintettek a lelkekre, sebesült katonákra meg száz sebből vérző, elnyomott nemzetükre.
Csúzy Zsigmond hirdette az igét magyar nyelven a magyarok között. Ápolt lelkeket, kötözött testeket; de vállalt szolgálatának valamelyes írásbeli bizonyságát is ránk akarta hagyni. Hadd jegyezzük ide egyik fönnmaradt versét, írásbeli tanúbeszédét annak, mit s miért cselekedett ebben az árnyékvilágban. Mert jaj, a prédikátor, különösen ha frontbéli, nem elszámoltató ám a halandók s elhalók között, hanem maga is el akar számolni a nemzete előtt. Költő is volt Csúzy, és azoktól ugyanvalóst így kéri az igazságos földi bíróság.
„Hazafiúságom ösztönöze arra
Hogy csekély munkámat fordítsam magyarra
Az ellenkezőknek bosszankodására
Az együgyűeknek vigasztalására
Istenemnek pedig magasztalására”
No, ez tiszta beszéd. És ha van odafenn égbéli bíróság, el nem marasztalhatják semmiben a jó kuruc, a pálos prédikátort, hiszen – akár Krisztus apostolai – maga is a közért, a népért, az igaz ügyért harcoló seregekért cselekedett. Szerényebben, mint a mostani szónokok, akik mihelyt közelébe kerülnek a húsosfazéknak, és nem ám a labancnak, a hamari feledés nagy bűnébe esnek, fogadkozásaikat maguk mögé vetik.
Azon az egyetemi bíróságunkon még a vádló is igyekezett védeni valamilyen módon a kuruc költészetet, Thaly Kálmánostól, ha már úgy alakult. Ez a költészet magába foglalta győzelmek, kudarcok, bujdosások nyelvi kincseit, igen, az eseményeket. Mindebben szerepe volt, lám, egy kuruc prédikátornak is. Mert nem a kor történései sodorták magukkal a szegénylegények táborába, hanem maga vállalta a meleg parókia, kolostor helyett a sátrakat s a vigasztaló magyar szót, a latin helyett.
Tán nem is tudta – vagy igen? –, hogy egy nép annyit ér, amennyit hagyatkozni tud az utókorra. Ő maga sem tudta ugyan, hogy mi is marad és mi vész el, hát cselekedett lelkiismerete s meggyőződése szerint népe javára abban a jelenben az elevenekért, a maga tudása, lelki ereje szerint. Azt is vallotta, magának az egyes embernek kell s kötelező eldönteni, hogy éppen a jelenben mivel is lehet hasznos, hogy nyugton aludhatna, ha eljön annak is az ideje majd.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)