A Volt Munkaszolgálatos Katonák Érdekvédelmi Szövetsége már két éve törvénytervezetet nyújtott be a parlamentbe, amelyben bizonyos juttatásokat kértek. Ezt a törvénytervezetet a szenátus 2000. okt. 10- én megszavazta, majd átadta a képviselőháznak, ahol azóta is megvitatásra vár. A Szövetség vezetőtanácsa úgy látta, hogy Erdélyben nem elég erősek, ezért felhívást intéztek az ország többi megyéjéhez is. Így alakult meg idén febr. 6-án Bukarestben is a Kényszermunka-szolgálatos Katonák Érdekvédelmi Szövetségének fiókszervezete. Kérésüket eljuttatták Markó Béla szövetségi elnökhöz is, és kértük ügyük támogatását. /Buzogány Dénes és Zsigmond Károly: Lesz-e kárpótlás vagy sem? = Népújság (Marosvásárhely), febr. 21./

A családregénytől a családfakutatásig
Ki gondolná, hogy a mai világban, amikor a családok létrehozása, összetartása olyan nehézkessé válik, sőt sokak számára közömbös dolog, sokszor nemcsak konfliktushelyzet, irigység, gyűlölködés választja szét és távolítja el őket egymástól, számos családregény is születik, családfakutatásba fognak sokan, őseik, rokonaik után kutatnak, ezért messzi földre is elutaznak. Ellentétes előjelű tények, de mindkét irányzat jelen van korunk társadalmában. A családfakutatás mindenképpen az összetartozás óhaja felé mutat, és már remélhetően nem a kivagyiságot, a minél rangosabb, híresebb ősök felmutatását ösztönzi, hanem inkább honismereti kérdéseket vet fel, nemzedékek törekvéseit, kitartását, hasznos munkásságát igazolja. – Vajon melyik ősömben ismerem fel magam, esetleg gyermekeim tulajdonságát, tehetségét, hol tévedtek, hova rendelte őket hivatásuk? A kérdésekre válaszolni főleg bizonyítékokkal lehet, a családfakutató, akárcsak egy zarándok, messzi utakat jár be, megszállottként keresi és fedezi fel a levéltárakban, anyakönyvi hivatalokban, falusi parókiák anyakönyveiben, megsárgult iratcsomókban családjának múltját. Mindez rengeteg időbe telik, felkészülésre, türelemre, anyagi háttérre van szüksége, és ha letért a célhoz vezető útról, ha tévedett, újból és újból vissza kell térnie a jelzett útra. Ha vannak "útjelző táblái", dokumentumok, feljegyzések, régi házakon kőbe vésett jelek, rég nem gondozott sírok feliratai, ki nem hagyhatja a szóbeli közléseket, legendáriumokat.
A családfakutató esetünkben egy nagyvárossá, kétnyelvű várossá nőtt erdélyi kisváros megbecsült orvosa, aki hosszú idei praktizálása folytán az egyik legnagyobb iparvállalat dolgozóit kezelte, orvosolta, éjjelente ügyeletet, mentőszolgálatot biztosított. Nyugdíjas éveiből sokat szánt arra, hogy egy szerteágazó családfát a Felvidéktől Erdélyig, a történelmi Magyarországon és határain túl felidézzen, tudományos keretbe foglalva összeírjon. A kutató közben feltámasztja a régen porladó embereket, fényképekről, emlékezésekről rokoni szálakkal kapcsolja össze őket, nagy tisztelettel adózik munkájuknak, nem hagyja feledésbe merülni tetteiket. A kutató méltányos, jó emberismerő, egy cérnaszálat sem hagy elveszni abból, ami kötődést, összetartozást igazol. Számára minden adat megvilágítást, összeillesztést követel, egy hatalmas puzzle előtt állunk, hogy magunk is a megfejtés részesei legyünk az összerakásban. A kutató az ilyen jellegű munkának megfelelően összeállított, egyben mesélő könyvben teszi közzé munkáját:
A GENERSICHEK és utódaik
Szépréthy Lilla emlékének
Dr. Zsigmond Károly 375 oldalon (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2015) hófehér borítójú könyvében megmutatja, hogy mit jelent egy hatalmas családfa tagjainak lenni a történelmi Magyarországon, a Trianon szétszabdalta határok közt, a szocialista térséggé vált településeken vagy éppen az emigrációban. Kézen fogva vezeti elő a Felvidékről származó cipszer ősök sokaságát. Lőcséről, Késmárkról, Iglóról Brassóba, a szászok, románok és magyarok közé jönnek, a legjelesebbek bemutatása mellett megállapodik, például Kolozsváron, a Ferenc József Tudományegyetem kórbonctani tanszékén, a Brassói Főreáliskola katedráján, régi és új európai vagy tengerentúli egyetem kutatóközpontjában.
Teszi ezt Marosvásárhelyről, és munkája olyan eredményes, hogy 2011-ben már láthatjuk mosolygós arcát, amint a Genersich Alapítvány különdíjával jutalmazzák a Semmelweis Egyetem Dies Academius ünnepségén. Munkásságát elismerték.
2015-ben megjelent könyve a pontos adatgyűjtés, a rendszerezés, a családfakutatás mintája marad. Olvasmánynak is kitűnő, de mindenképpen ismernie kell az olvasónak a Genersichek kutatásához vezető Szépréthyek életét is, mert ezzel kezdődik Zsigmond doktor kutatássá váló hobbijának említése.
Szépréti Lilla: Család-regény
Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996
A regényt az 1978–1986 közötti években írja a vásárhelyi Új Élet szerkesztője, riportere, az pedig közel egy évtizeden át várja kéziratban, hogy megjelenhessen. Szépréti Lilla ezt nem érhette meg, 1992-ben autóbalesetben meghalt. A cipszer Szépréthyek története ez a családregény, ez indítja el a Genersichek családfájának kutatásában az írónő férjét, Zsigmond doktort. A regény az írónő gyermekéveit, a két világháború közti koronavárost, a szászok ősi, erdélyi fellegvárát, egyben az idetelepülő, meghonosodó felvidéki értelmiségi és itt honos magyar felemelkedő polgárság történetét szemlélteti három generáció során. A Szépréthy család férfiágon Lőcséről származik, a dédapa, Schönwisner Aba Otto Maldino a bécsi Császári és Királyi Mérnöki Akadémián tanult, földmérő mérnök lett, fia, Béla Gusztáv Brassóba kerül, tanára és igazgatója másfél évszázaddal ezelőtt a brassói magyar főreáliskolának, az ő fia pedig, az írónő apja, a grazi egyetemen szerez mérnöki diplomát, nevét Schönvisnerről már magyarosítva kapja dédapjától Szépréthyre. Cipszer eredetét, szepességi német, ún. ungar-deutsch és felvidéki rokonságát mindig számon tartja, gyermekeire örökíti. A történelmi Magyarországon a Szepesség – németül Zips – egy közepes nagyságú megye területe, ahonnan századokon át nagy személyiségek emelkednek ki – köztük a Genersich család, innen származik az írónő –, tudósok, neves kutatók, közéleti emberek vannak a sorban, immár A Genersichek és utódaik című könyvben érdekesebbnél érdekesebb életúttal, munkássággal felsorolva.
A regény, amelyet vélhetően az erdélyi olvasók jól ismernek, egyik fejezetében előrevetíti a húsz évvel később megjelent munkát. A rokon rokont tapos az utakon c. fejezetből láthatóan már eldőlt, hogy dr. Zsigmond Károly messzemenő kutatásba kezd, immár nemcsak "kiszámolva", hanem felkutatva a rengeteg Genersich rokont, kitűnően összerakja a puzzle-t évszázadról évszázadra. A rokoni látogatásra Grazba utazó házaspár útitársáról kiderül, hogy volt valaha egy kolozsvári nagynénje, emlékszik arra is, hogy hol lakott, de többet már nem tud róla. Így vesznek el a rokonok az idő múlásával és messzire költözésükkel egymástól. Megtudjuk azonban egyszerű számítással, hogy "egyetlen embernek nyolc ükanyja, tizenhat szépanyja van és így tovább". Ez regényrészlet, de a családfakönyv szerint a számítások oda vezetnek, hogy "nem is tudjuk, hányféle ember génjeiből származunk". Tovább nem idézem az említett fejezet címének bizonyítását, nagy számok jönnek ki, számtalan rokoni kapcsolat jöhet létre néhány emberöltő alatt.
A szerző mindent bebizonyít és mindent elmagyaráz. Ritkán történik meg, hogy egy tudományos munka ilyen olvasmányos legyen, hogy az olvasó többször visszatérjen egy-egy részletre, a roppant apró betűs nyomtatás ellenére.
A másik érdekes vonulat, hogy a Szepességből miként kerültek Erdélybe vagy Magyarországra a Genersichek. Az életrajzok Genersich Melchiortól (1500-as évek) napjainkig, a ma élő Genersich utódokig terjednek. Ki-ki az érdeklődése szerint meríthet ezekből. Mivel alapítványa is van a családnak, Budapesten és Kolozsváron ünnepi ülésszakokat tartottak az utóbbi években, kitüntettjei is vannak. A leggazdagabb XX. századi Genersich-életműről meg kell jegyezni, hogy a magyar kórbonctani iskola nagy egyénisége a kolozsvári orvosi egyetem tanára, ahova Késmárkról, illetve Pestről kerül Lenhossek József tanítványaként. Minden tekintélyes klinikai várost végigjárt. Ausztriában és Németországban ösztöndíjakat megnyerve az orvostudomány sok területén, neves professzorok mellett folytat tanulmányi gyakorlatot. A király 1891-ben nemesi rangra emeli, és ettől fogva dr. Genersich Antal Károly Miksa Szilárd a szepesszombati előnév viselésére jogosult. 25 évig dolgozik Kolozsváron, "a tanítás művésze" volt az orvosi egyetemen. Ezután Budapesten rektori évei alatt is kutatási és gyakorlati eredményeit rögzítve, több mint nyolcvan dolgozatot közöl a patológia, a kórbonctan, illetve a közegészségügyi viszonyok, a cornea nedvkeringései és az inak nyirokkeringése kutatási területéről. Annyira közismert volt, hogy Füst Milán, Németh László és Szabó Dezső is említette műveiben. 1918-ban végakarata szerint a Házsongárdi temetőben temetik el.
Dr. Zsigmond Károly adatai alapján 149 utódja volt, ezek közül 119 él. Az EME (Erdélyi Múzeum- Egyesület) székházában Kolozsváron felavatták mellszobrát.
Az életrajzok anyaga sok száz adatot tartalmaz az ősökről és utódokról. A családfakönyv, dr. Zsigmond Károly könyve napjaink egyik genealógiai lexikonja lehetne, a Szepesség (Késmárk) és Erdély vidékeinek olykor irodalmi értékű leírásaival. Jellemzése, arcképcsarnoka régi leírások, életrajzok, kortársak emlékezései alapján kitűnő emberismeretét, leírókészségét dicséri, azon kívül, hogy 2006-ban hasonló témában német nyelvű könyve is megjelent.
A családfákat, ősöket és utódokat rendszám szerint osztályozza, eszerint megállapítható, hogy valamely személy hányadik generációhoz tartozik. A tizedes osztályozási rendszám megmutatja, hogy egy utód a családfából milyen rokoni viszonyban van másokkal, például hányad fokon unokatestvér. Ez elég bonyolult képlet, de a genealógusnak ez is megoldható. A Szepességből indult Genersichek rendszerint tudományos pályát járnak be, küzdő, roppant nagy tudású emberek, a Monarchiában szétszóródtak. Az ősök kézművesek, iparosok, aztán bírók, tanácsosok.
A nyomon követés egyik érdekes momentuma, amikor a kutató a Teleki Tékában talál rá egy Bécsben tanuló Genersich (Gnersich) diák nevére, vagy Lőcsén alkalma van olvasni az 1523-ból származó Genersich Melchior diáriumát. Ebbe jegyezte fel emlékezéseit a család régmúltbeli őse.
Hogy és miként jut ezekhez a dokumentumokhoz Zsigmond dr., ez könyvének részletesen megírt fejezete.
A szászok és a magyarok közé került felvidéki cipszerek gyökereiket a magyarok közösségében felemelkedésük során megmaradásukért erősítették, tehetségükkel, munkásságukkal ungar-deutschként szellemi nagyjaivá lehettek.
A cipszereknek himnuszuk is volt, ezt is közli a Genersichek krónikája: "Wie schön bist du, oh Zipserland!" – az isteni vezérléstől, a Szepesség szépségeiről szól, az ősök építette székesegyházról, az Istennek adott háláról, aki hazájukat, honukat adta.
Ne hagyjuk ki, hogy abból a "szeretett honból" a második világháború után kitoloncolták őket. A csehszlovák hatalom valahogy nem értette meg, nem akarta elismerni őshonosságukat, hogy ez megilleti őket.
Az utódok nem felejtenek.
Rózsa Mária
Népújság (Marosvásárhely)