Czegő Zoltán emlékezett hajdani egyetemi társára, Kerekes Sándorra. Ő volt a legtehetségesebb, a szigorú Zörgő Benjámin professzor kedvence. Azt hitte mindenki, hogy a tanszékre kerül, de ezt nem engedték. Czegő Zoltánnal várták Bukarestben, hogy hova nevezik ki őket, Kolozsváron egyetemet végzetteket. Akkor hallották egy román tanár döntését, akiktől a román végzettek moldvai, dobrudzsai kinevezést vártak, hogy addig ez nem lehet, amíg a magyar települések üres állásait be nem töltik román tanárokkal. Kerekes Sándor Székelyudvarhelyre került, a tanítóképzőbe. 1965-ben Kerekes Sándor letépett egy román zászlót. Ezért bebörtönözték. Hosszú évek múltán szabadult fogatlanul, félkopaszan. Nem taníthatott, fizikai munkás lett. Elhagyta az országot és Bécsben, betegen meghalt. /Czegő Zoltán: ?És mégis elüldözés. A kései megtalálás bánatával.= Magyar Nemzet, júl. 29./

Zörgő Benjámin egyetemi tanár óriási tekintélynek örvendett, pszichológiát adott elő. Ha élne, Zörgő tanár úr a napokban töltené be 90. születésnapját. /Lajosi István ny. tanár, volt gimnáziumi igazgató: In memoriam Zörgő Benjámin egyetemi tanár. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 9./

Magyari Tivadar BBTE-rektor-helyettese kifejtette, mióta hivatalba lépett, tiszteletet, figyelmességet tapasztalt a rektorátus többi tagja részéről. Magyari Salat Leventét váltotta a Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatának rektor-helyettesi székében, aki a táblaügy után az „egyetemen kialakult vezetési stílus és döntéshozói eljárások” miatt mondott le. Arra a kérdésre, hogy miért vállalta, Magyari rámutatott, volt felsőoktatási reformügyekben tapasztalata és voltak elképzelései a dolgok diplomáciai rendezésére. A Bolyai Kezdeményező Bizottsággal /BKB/ ritkán szoktak foglalkozni, „őket a sajtó futtatja inkább” és „kisajátították az egyetem-témát”. Magyari szerint a magyar oktatók elhatárolódtak tőlük. Az intézményi önállóságot, illetve a nyelvi környezetet kérdéseket napirenden tartja, „de a tizenhat éve meg nem oldott kérdések kezelését tíz hónapban nem vállalta”. Magyari kijelentette: ha a „rektori hivatalban magyarellenesség uralkodna, akkor rég otthagytam volna ezt a tisztséget. ”Most már kiírták „Isten hozott!” az elektronikus kijelzőn. Magyari úgy magyarázta: azért, mert ő kitétette ezt. Az újságíró idézte: a BKB minősíthetetlennek nevezte azt a kijelentését, hogy „az egyetem felépítésének jelenlegi koncepciójában nem fér el nyelvi-etnikai szerkezeti elkülönülés”. Magyari magyarázta: ezzel diplomatikusan megfogalmazta, hogy a román többség jelenlegi egyetemkoncepciójába ez nem fér ez bele. Magyari sorolta, mit ért el: laboratóriumot neveztek el Máthé János egykori egyetemi docens tiszteletére. Az ősszel emléktábla kerülhet Magyari András egy évvel ezelőtt elhunyt történész szülőházára. Az egyetem Farkas utcai épületének udvarán Zörgő Benjámin pszichológusnak, majd Gyulai Zoltánnak, a negyvenes években élt fizikus professzornak mellszobrát fogják felállítani. A református karon már minden tábla kétnyelvű. Magyar nyelvű felvételit hirdető plakátokat küldtek ki. /S. B. : Higgadtság kéne. Interjú Magyari Tivadar BBTE-rektor-helyettessel. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 19./

Ami szétoszthatatlan
Az nem baj, ha a fiatal tudós felfedez olyasmit, amit már előtte felfedeztek. Valószínű, hogy az a fiatal majd olyasmit is föltár, amit az előtte járó idősek még nem. Dr. Zörgő Benjamin egyetemi tanár, a Bolyai Tudományegyetem lélektan katedrájának főnöke mondta ezt akkor, amikor még volt a romániai Kolozsváron magyar tudományegyetem. Ma nincs, ma már csak emlék, akár az álságos demokráciák ócska slágerei.
Nem készültem ezen az ünnepsorozaton fölfedezni semmit, de talán mégis bejött valami az utcámba, ami eddig a matematikusokhoz sem… A szeretet attól egyre gazdagabb, minél többfelé osztják. Ki tudja, hány apa, nagyapa, pápa, falusi pap jött már rá erre, amíg én is, itt né…
Közhírré tétetem ezen az oldalon idei karácsonyi felfedezésemet. Vannak osztható és oszthatatlan számok. A szeretet abban a pillanatban megszűnik, mihelyt oszthatatlan. Pontosabban: a szeretet gyémántban sem mérhető értékét az adja meg, hogy minél többfelé osztják, annál többet jelent. Annál hatalmasabb és bővebb; égi magasban van, akár a tavaszi havasi tisztás, mély lélegzetű, akár a delták.
Hogyne fordulna meg a lélek deltáin a feltételezés, hogy hiszen soha nem lehet gazdagabb az ember meg az emberiség, mint amikor szeretetből ad, ajándékoz! A mások öröme valahogy mintha melegebb annak, aki az örömet megszerzi, átadja: vedd, repülj véle, kerengj egyet az én falum fölött is!
A szeretetnek nincs is hulladéka. Morzsái vannak csupán. Hatalmas morzsái, melyeket a kicsik, madarak meg emberek fölcsippentenek, aztán, huss, boldogan el vele. A szeretet nem fogyóáru, éppen az említett minősége okán. Azt nem tudja meg sosem a szegények milliárdos tömege, milyen érzés megvásárolni egy újabb húszemeletes bérházat a többi meglévő mellé. A dúsgazdag se tudja meg soha, milyen boldogság télire kapni szeretetből egy sapkát, sálat, egy szekér fát tüzelőnek.
Mindezt a felfedeznivalót annak idején nem mondhattam el a professzor úrnak. Most üzenem Neki oda, ahonnét Ő üzeni most nekünk, a 14 milliós magyar évfolyamnak, hogy a szeretet minden osztással gyarapodik. A szeretet éppen ezért szétoszthatatlan.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Múltidéző – A Professzor köztünk van
A tudományos munkában elért kiválóságnak két meghatározó kritériuma van, egyrészt a kutatási témák és a szakkönyvekben, szaklapokban közölt eredmények időálló aktualitása, másrészt pedig ezeknek az egymást követő pszichológia szakos hallgatókra és kutató-oktató generációkra gyakorolt hatása. Zörgő Benjámin professzor életművében mindkét kritérium hangsúlyosan jelen van.
Aktív kutatói éveit kezdetben az állatpszichológiával kapcsolatos kísérletek, később pedig a problémamegoldó gondolkodás és a tanulás kognitív folyamatainak tanulmányozása és modellezése, a motivációs-érzelmi folyamatok megnyilvánulásainak feltárása a döntési helyzetekben, a fogyatékos gyermekek értelmi működési sajátosságainak felmérése, a kreativitás pszichológiai és környezeti meghatározóinak feltérképezése töltötte ki. A felsorolt témakörökben könyveket és egyetemi jegyzeteket írt, a hazai és külföldi rangos szakfolyóiratokban kísérleti tanulmányokat közölt, előadásaiban pedig ezeknek az alkalmazási lehetőségeiről beszélt. Előadásait a saját kutatómunkája eredményeinek átvitele és bemutatása   különösen érdekfeszítővé tette. A Professzor tevékenységét bemutató tanulmányok, egyebek között előadásainak újszerűségét emelik ki. Ezért a Professzor előadásain rendszerint zsúfolásig megtelt az előadóterem.
Dr. Szamosközi István
Zörgő Benjámin (Hosszúrév, 1916. január 31. – Kolozsvár, 1980. február 12.) Szabadság (Kolozsvár)

Száz éve született Zörgő Benjámin pszichológus
„A tanítványok cselekedete a tanító dicsérete”
Zörgő Benjámin (1916–1980) pszichológus, lélektani szakíró Hosszúréven született, Szilágy megyében, 1916. január 31-én. Iskolai tanulmányait Zilahon, a Wesselényi-gimnáziumban végezte, majd a kolozsvári egyetemen pszichológusi diplomát szerzett. 1946-ban a Bolyai Tudományegyetem Pszichológia tanszékének tanársegéde lett, és még ebben az évben megvédte doktori disszertációját, majd két évvel később tanszékvezetővé nevezték ki, ebben a minőségében dolgozott tovább a Bolyai és a Babeş Tudományegyetemek egyesítéséig. 34 évesen professzorrá nevezték ki, 1964-ben állami díjjal és docensi címmel tüntették ki, 1971-ben megkapta az érdemes egyetemi professzor címet, később pedig beválasztották a Társadalom és Politikai Tudományok Akadémiájának levelező tagjai közé. (…) 
Zörgő Benjámint "az erdélyi magyar tudományos pszichológiai iskola megalapítójának tartják" Levél a Professzorhoz
A tollat százszor kezembe vettem, hogy írjak Önről, tisztelt Zörgő Benjámin Professzor. De néhány sor után mindig abba kellett hagynom, mert nem találtam a szavakat, nem tudtam rendszerezni a gondolataimat.   Eredeti szándékom szerint tanítványi emlékező sorokat, portrévázlatot, invokációt szerettem volna írni a tudósról, a nevelőről. Nemrég döbbentem rá, hogy mi történt velem: én nem tudok múlt időben szólni Önről, Tanár Úr.
Levelet fogok tehát írni jelen időben, még akkor is, ha szokatlan, hiszen levelet csak annak szoktunk írni, aki ...
Kezdem egy magyarázatfélével. Talán nem lenne itt a helye, de mert ez az egész kötet*, amelyben ezek a sorok is megjelennek a lélekről szól, tartozom annak bevallásával, hogy a szerkesztő az elmúlt két (vagy három?) év során nem egyszer kérte tőlem a kéziratot, kérte számon rajtam az újra és újra kikönyörgött halasztást, leadási határidőt. Mindig zavartan és pironkodva álltam előtte és persze magyarázatom mindig akadt, de tulajdonképpen mentségem az nem volt magam előtt sem nagyon sokáig. De Ön egyszer megszólított, a saját hangján szólt hozzám, azon a sajátos, ritmusát gyakran váltó vibráló baritonján, amelyet előadóteremben, laboratóriumban, vagy a lakásán annyiszor hallottam. Nem vagyok misztikus, nincsenek hallucinációim,  (…)
Csép Sándor. Szabadság (Kolozsvár)

Tanár Úr, a fésűssegéd
Túl a kilencvenen, mind a mai napig Bihar megye egyik legtermékenyebb közírója, irodalomtörténésze, az Arany-irodalom búvárlója a Nagyszalontán élő tanár, irodalomtörténész, Dánielisz Endre, akit élő irodalmi-múzeumra emlékeztető otthonában Szilágyi Aladár és Szűcs László keresett fel.
A Kálvin János utca, ahol Endre bátyánk otthona megbúvik két arctalan-jellegtelen tömbház árnyékában, egyenesen a templom melletti parkra szolgál. Oda, ahol Nagyszalonta nagy szülötteinek szabadtéri panteonja áll, örvendetesen gyarapodó szobraival. Jó kis hely ez a város térképén: a Kálvin utcát északról a Kossuth Lajos, délről a Bocskai István utca fogja közre, s ha innen az emberfia átsétál az orvos/természettudós/nyelvész/költő Földi János és a „fekete bojtár”/költő/író/szerkesztő Sinka István szalontafiak nevét viselő kurta sikátorokon, egyenesen az Arany János utcára, a költő hajdani szülőházát pótló épület portájáig jut. – Ennél eszményibb szellemi életteret, értéksűrítőbb környezetet, töményebb kulturális hátteret Kárpát-medence szerte nehéz volna fölfedezni…
Házigazdánk várakozással átitatott hevülettel fogadja némi késedelemmel érkező kettősünket. „Már kihűlt a kávé!” – dohogja sajnálkozva, miközben keresztül terelget bennünket gyümölcsfás-virággruppos udvarán. Fürgén, szinte szökellve lépked, járásában szinte nyoma se mAradt a nemrégiben megesett combnyaktörésnek. Nem, szellemileg sem torpant meg a 92. életévét taposó Tanár Úr, hiszen alkotóereje teljében küldözgeti folyóiratunk, a Várad számára – a költő születésének bicentenáriumára készültében – a Közkinccsé lett a teljes Arany-életmű című sorozatát. Viszont menten kiderül: Dánielisz Endre „nem kényelmes” interjúalany. Nem mintha anyanyelvünk őreként nem volna képes „nyomdakészen”, „szabatosan” fogalmazni, hanem annyira gyorsan, annyira sokfelé pörögnek az esze kerekei, hogy riporter legyen a talpán, aki képes egy ilyen rakoncátlan alany csapongó emlékezetét, asszociációváltásait mAradéktalanul nyomon követni…
Genitivus singularis
„Ami a gyökereimet illeti, eleim felvidéki cipszer kisiparosok voltak – válaszolja beszélgetésindító kérdésemre –. Őseim 1730-40 körül kerültek Békésbe a törökvilág elmúltával. Békéscsabát és környékét szinte teljesen kiirtották a törökök. Az idetelepített szlovákokkal együtt cipszerek is jöttek, mint kereskedők, mesteremberek. Ritka családnév a mienk, kevesen vagyunk mi, Dánieliszek. Az ótestamentumi ‘Dániel’ névből ered – héberül is tudok egyet s mást, hiszen teológiára is jártam –, azt jelenti, hogy ‘Isten a bírám’. Ezt a nevet genitívuszba tették: ‘Andreas filius Danielis’, ‘Dániel fia, Endre’. Tehát én genitivus singularisba vagyok téve. A személynév mögül kikopott a ‘filius’ így rögzült a ‘Andreas Danielis’ forma – Latintanár is valék, ezért büszkélkedhetek a latintudásommal.”
Biztatnám, ösztökélném, „foglaljon már helyet, Endre bátyám, mert elfárad!”, hiába teszem. Nem ül le, hevesen gesztikulál. Nem céltalan sétifikál fel s alá: ahogy témát váltunk, szerre előkotorja a témába vágó, a témát illusztráló dokumentumokat, fotókat, kiadványokat. Az egyik A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása című kismonográfia. Tanulmány és családi krónika egyben. Szerzője a néprajzos Dánielisz Endre. „Ezt a kis füzetet Békéscsabán adták ki, a Munkácsy Mihály Múzeum Chronica Bekesiensis sorozatának első kötetként, majd Váradon is megjelentettük, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Bizottság Partiumi füzetek című sorozatában. Az én ükapám fésűs volt, a kerek szaruból egyenes fésűt remekelt. A mesterség nemzedékről nemzedékre öröklődött. Édesapám is örökölte a mesterséget. Sőt, hadd verjem a mellem fél téglával: nekem is van fésűssegédi diplomám!”
A platnitól a kraccerig
Lapozgatom, ízlelgetem a fotókkal és rajzokkal gazdagon illusztrált könyvecskét, egyre-másra számomra ismeretlen, jobbára németes hangzású kifejezésekre, szakszavakra bukkanok. „Igen – bizonygatja Dánielisz Endre diplomás fésűssegéd –, annak idején, amidőn kezdett fejlődni a magyar kézműipar, (mint megannyi más mesterség esetében, ebben a szakmában is), a szerszámok, az eszközök, az eljárások, a műveletek elnevezését, a szakma tolvajnyelvét többnyire a németből kölcsönzött, magyarított szavakból alakították ki. Tetszenek tudni, mi az a kraccer? A kraccolás kezdeti lépése a faragás volt, amit egy tőkén éles szekercével végzett a kisiparos, baljával tartva a platnit. Ehhez egy faragófogó kellett. A munka a sikálónak nevezett bakon folytatódott, ahol a platni hasa részéről a felpuhult hártyát lesikálták, a melegítés során keletkezett hólyagokat, az égett felületet a kraccer segítségével kikaparták.”
„Ezen a fotográfián Dánielisz Endre I. látható a feleségével. A harmincegy éves legényember 1887 nyarán költözött át Békéscsabáról Nagyszalontára. Feleséget is Békéscsabáról hozott magának, aki 13 gyereket szült, ebből 11-et felneveltek. A kisiparosoknál az egész család be volt fogva. Édesanyám is besegített édesapám műhelyébe, ő vágta a fogat. Ezen a fotográfián én volnék, ez bizonyítja, hogy már 14 éves koromban csináltam a fésűt.”
Cukrászinasi kitérő
Miután gazdag leckét kaptunk a fésűművesség műhelytitkaiból, a saját életének fordulatai felé terelem kisipar-történeti előadónkat. „Amikor óvodáskorú lettem, nem volt magyar óvoda, hiába lakták a várost nyolcvan százalékban magyarok. Egyébként a nemzetiségi gyerekeket csak hétéves korukban írathatták be az elemibe, a románok már hatéves korukban elkezdték a betűvetést. Az első elemit a református iskolában kezdtem. Négy év után azt mondták a szüleim: ha te iparos leszel – annak szántak, hogy folytassam a mesterséget – mégis menjél gimnáziumba, végezd el a négy gimnáziumi osztályt. Igen ám, de efféle állami tanintézmény akkoriban csak románul működött. Becsöppentem egy román nyelven tanuló közösségbe, ma is csodálkozom rajta, hogy bírtam. Nagyszalonta magyar volt, de a környéke román. A törökök kiűzését követően, 1700 után valósággal megszállták a hajdan magyarok lakta falvakat, Belényes környéki románok. A román diákok számára internátust is működtettek, magyar diák kevés volt, öten-hatan jártunk egy-egy negyvenes létszámú osztályba. Bár néha lekommunistáztak vagy leboanghenoztak bennünket, megvoltunk egymással. A szüleimnek tandíjat kellett fizetniük, de három év múltán elfogyott a pénzük, búcsút kellett vennem a gimnáziumtól. Mit volt mit tenni, fésűssegéd lettem. Apám váltig vakarta a fejét: hiába kisgépesítette a műhelyét, a hetipiacot is elárasztják a gyárilag tömegesen gyártott, olcsó műanyag fésűk, a hajviselet, a szokások is megváltoztak. Mert hát ki igényel manapság finomra kveccsolt, spiccfállal gondosan megreszelt, fényezett, díszített kontyfésűket? Kiveszik a kenyeret a kezünkből, mondta, válassz más mesterséget! Így adtak be cukrászinasnak az Oszaczky-féle híres műintézetbe… Sose felejtem el: éppen a cukrászinasi alkalmasságomhoz szükséges orvosi bizonyítványra várakoztam a rendelőben, amikor valaki azt pusmogta, a rádió bemondta, hogy Szalontát Magyarországhoz csatolják! Szeptember 6-án délelőtt be is vonultak a magyarok. Még két hónapot inaskodtam, amikor elkezdtem könyörögni a szüleimnek: legalább a négy gimnáziumot járhassam ki! Novemberben kezdődött a tanítás. Végül le is érettségiztem.”
A gálosházi barlang felfedezője
Endre bátyánk ifjúkori kalandozásai között külön fejezetet érdemelnek a barlangászként aratott babérjai, amikor a legjelesebb kutatókkal járta be a bihari karsztvidéket. „Nem csak a gyáripar, hanem a bécsi döntés is betartott apámnak, hiszen a határ öt kilométerre volt Szalontától, a dél-bihari románság, a fésűsműhely legszámottevőbb vevőköre elszakadt tőlünk, a Biharországhoz visszacsatolt magyar falvak népe pedig hozzászokott, hogy a békéscsabai vagy a gyulai piacon vásároljon. Komoly válságba jutottunk, de egy élesdi rokonunk mentőövet nyújtott: üzente, hogy a révi barlanghoz és turistaszállóhoz gondnokot keresnek. Édesapám felszámolta a szalontai műhelyét, és családostól odaköltözött. Ő a szállóval foglalkozott, édesanyám lett a szakácsnő. A vakációban én voltam a Zichy-barlangban az idegenvezető. Jeles Kolozsvári geológusok, dr. Balogh Ernő és Tulogdi János végzett ott rendszeres tudományos kutatást, valamint Kessler Hugó, az aggeteleki barlang igazgatója. Magam 16 évesen tapasztalt barlangjáróként, jó segítségnek bizonyultam a kutatók számára. Tovább hatoltunk a révi barlang még ismeretlen járataiba, de számomra a legszebb élményt, a legizgalmasabb kalandot az jelentette, amikor Kesslerrel feltártuk a tudományosság és a barlangkedvelők számára eddig teljesen ismeretlen csarnóházi, illetve gálosházi barlangot. A szalontai újság el is hírelte, hogy Dánielisz Endre felfedezte a gálosházi barlangot, ahová Xántus Jánossal tértem vissza, aki a Tündérszép tájakon című könyvében örökítette meg. A révi jó világ hamar elmúlt, a menedékház fölötti gerincen húzódott a határ, a románok át-átcsaptak, mindent elhordtak. Amikor bejöttek az oroszok, híre ment a szálló italkészletének, s miután már semmi sem mAradt, akkor is a nyakunkra jártak, követelőztek. Előbb egy erdészházba, majd Élesdre menekültünk. Ott – mivel kiderült, hogy a nagyváradi kefegyárat, amely fésűket is gyártott, háborús károsodás érte, jóapám – mivel magával hurcolta minden szerszámját – még egyszer beindította a fésűsműhelyét.”
Tárkányi tanítóskodás
A dánieliszi pálya következő, fontos és életélményekben gazdag stációja a köröstárkányi tanítóskodás volt. „Azt olvastam a Kolozsvári Világosságban: nincs Erdélyben elég magyar tanító! Arra biztatták az érettségizetteket, végezzék el Kolozsváron a tanítói tanfolyamot. Az Erdélyi Kárpát Egyesület (a Zichy barlang gazdája) jóvoltából szállást is kaptam, másfél hónapot tanultam a gyorstalpalón. Idealista voltam, kitaláltam, hogy én köröstárkányi tanító szeretnék lenni, mert abban a dél-bihari faluban nagyon megnyomorították a magyarok iskoláját. De tartottam attól, hogy semmit nem értek a paraszti élethez, nem ártana, ha előbb még tapasztalatokat szereznék valahol. Végül Tamásdára helyeztek. Este érkeztem, az idős tanító bácsi nem nagyon örvendezett nekem, féltette a kenyerét. Mondta, hogy itt most negyven gyerek van, azokkal egymaga is elboldogul. Elgyalogoltam Erdőhegyig, de az ottani református iskolába se kellettem, ugyanígy jártam Zerinden is. Kétségbeesetten jelentkeztem a tanfelügyelőségen, ahol azzal fogadtak, hogy épp most távozott innen a három köröstárkányi tanítónő. Kiderült, olyan sok gyerek van, hogy ők hárman nem győznék, kellene még egy kollega!”
Endre bátyánk nem tudta, hogy Belényesben kell leszállnia a vonatról, onnan gyalogolni öt kilométert Tárkányig. Tájékozatlanságában ott szállt le, ahol a Tărcaia megálló nevet írták, holott az Kistárkányra szolgált. Éjfél is elmúlt, amire célhoz ért, és bekopogott a református parókia ablakán. A lelkész, Szablyár Kornél fogadta, és nyomban kinevezte igazgatónak. A papot ugyanvalóst lefoglalta a napi politizálás – a kommunista párt tagja lett –, ezért az is elfordult, hogy… a tanítójára bízott egy-egy temetést.
„Mindössze húsz esztendős voltam, a kolleganők szépek voltak, de nem mertem udvarolni, mert… féltettem a tekintélyemet. Egy évig voltam én az igazgató, azalatt egy ácsmester segítségével színpadot állítottunk, és elkezdtem a fiatalokkal foglalkozni. Egyfelvonásos színdarabokat tanítottam be, néptánccsoportot alapítottunk, irodalmi rendezvényeket tartottunk. Bunta Trézsi, Oláh Teréz volt az én primadonnám… Ajjaj, de szép lány volt! Hoppá, ezt a jegykendőt nékem készítette! De hát kinek ajándékoznak jegykendőt a tárkányi lányok? Annak, aki megkéri a kezüket.”
(A Trézsit felidéző közjáték alatt Endre bátyánk szemlátomást felélénkül, ugyanúgy, mint később, amikor egy ifjú helybeli kolleganőnkről ejtünk szót. „Tündérszép lány, Szalonta legszebb lánya” – áradozik a 92. életévét taposó férfiú.)
„Számomra, későbbi néprajzos számára Köröstárkány maga volt a pAradicsom. Gyűjtöttem a népdalokat, a balladákat, a szokásokat, a babonákat, az állatok neveit. Magammal vittem a hegedűmet is, húztam a talpalávalót, nem engedtem a fiatalokat tangózni, inkább a tárkányi ugrósat jártam a lányokkal, fiatalasszonyokkal. Mindemellett majdnem belehaltam Tárkányba! Rendszertelenül táplálkoztam, senki nem főzött rám, csak a disznóvágások idején terhelték túl a gyomromat kóstolóval. Végül kilyukadt tüdővel kellett abbahagynom néptanítói pályafutásomat.”
A bolygatott Bolyaiban
„1947-ben megcéloztam a Kolozsvári egyetemet. Úgy véltem, az igazi tudományosság alapja a filozófia, az esztétika, az etika. Beiratkoztam, de nem volt lakásom. Emiatt beiratkoztam a teológiára is, ott laktam, rohangáltam a Bolyai és a Teológia között, két év után jelesen letettem a lévita vizsgát. Ekkoriban már elkezdték bolygatni a Bolyait, megalakult a KISZ, be kellett iratkozni az ifjúsági szövetségbe, és sokaknak szemet szúrt ez az én kétlakiságom. Az nem lehet, hogy miközben nálunk Gaál Gábort és Csehi Gyulát hallgatod – háborogtak –, az alatt a teológián Tavaszi Sándortól és Maksay Aberttől tanulod az idealizmust. Igaz, abbahagytam a teológia tanulmányaimat, de a filozófiáról is lemondtam, hiszen nem a nagy görögöket tanították. Ami érdekelt, a néprajzoktatást abbahagyták, mert Gunda Béla visszament Debrecenbe, a filozófiát én töröltem, mAradt a pedagógia és a lélektan. Zörgő Benjámin tanította a pszichológiát. Heten voltunk összesen, Szőcs István, a későbbi vérmes kritikus volt a legokosabb közöttünk. Sikeresen államvizsgáztam, első fokozatú tanárként helyeztek Arad megyébe. Ott beindították a tanítóképzést, hiszen annyira kihaltak a tanítók, hogy két párhuzamos osztályt is indítottak. Négy évig tanítottam Aradon. Nem csak pedagógiát, hanem oroszt, magyart, történelmet, állampolgári ismereteket.”
*
Félbeszakítjuk a beszélgetést, megegyezünk, hogy legközelebb Dánielisz Endre hazaérkezésével folytatjuk. Nem, Endre bátyánk egyáltalán nem fáradt el, annyira nem, hogy amikor előszedett iratgyűjtőibe kezdi visszarakni a dokumentumokat, az egyikből kifordulnak a lapok, és szétszóródnak a szőnyegen, mire Szűcs Laci kollégám ugorna, kilencvenkét esztendős házigazdánk egy huszonkét éves ifjonc fürgeségével mindent összegyűjt…
(Folytatjuk)
erdelyiriport.ro