Fiatal pályakezdőkkel találkozott Borboly Csaba Kolozsváron
Versenyképes fizetés, jó munkaközösség, valódi szakmai tapasztalat – ezeket biztosítja a fiatal pályakezdők számára Hargita Megye Tanácsa, tudtuk meg péntek délután Borboly Csabától Kolozsváron. A kötetlen beszélgetésen a tanácselnök az intézmény önkéntességi lehetőségeiről, gyakornoki és ösztöndíjprogramjairól is beszélt.
Borboly Csaba mindenek előtt a fiatalokkal való folyamatos kapcsolattartást tartja fontosnak, hiszen ez alapozhatja meg a jövőbeni jó, hatékony együttműködést. Úgy véli, „teher alatt nő a pálma”, tehát fénymásolás és kávéfőzés helyett felelősségteljes feladatokat bíznak a fiatal jelentkezőkre. Arra is odafigyelnek, hogy a pályázónak lehetősége legyen az érdeklődési területe szerint feladatot vállalni, a rendezvényszervezéstől, a pályázatíráson át a diplomáciai feladatokig minden ötletre nyitottak. Mindezzel pedig céljuk, hogy a fiataloknak esélyt adjanak a tapasztalatszerzésre, hogy platformot biztosítsanak terveik és kezdeményezéseik megvalósításához.
Legkevesebb két hétig foglalkoztatják a gyakornokokat, de ha az illető személy ért a munkájához és hajlandó is dolgozni, szívesen fogadják hosszú távú munkatársként is, tette hozzá a tanácselnök. Az önkénteseknek pedig a Székelyföld Napok szervezésétől a Régizene Fesztiválig mindenre lehetőségük van, mondta.
A munkaközösség átlagéletkora 30 év körül mozog, a 22 alintézményével együtt a megyei tanács összesen 2700 személyt foglalkoztat, derült ki a tanácselnök tájékoztatójából. „Nem hiszek a klasszikus közigazgatási versenyvizsgában” – fogalmazott Borboly Csaba, arra utalva, hogy a törvény által előírt követelményrendszer mellett felvételi esetén a jelentkező kompetenciáira, motivációjára is kíváncsiak. A találkozón jelen volt Szőcs István vezérigazgató is, aki többek között ismertette a versenyvizsga szakaszait: a jelentkezéshez szükséges papírok benyújtását követően írásbeli és szóbeli megmérettetésre kerül sor, amelyen szakmai tudást is mérhetnek, de egy-egy szakkönyv, törvény összegzésére, véleményezésére is rákérdezhetnek. A jelentkezéseket egy 3–5 fős bizottság bírálja el.
Borboly továbbá arról is tájékoztatott, hogy Hargita Megye Tanácsánál részmunkaidőben is el lehet helyezkedni, heti tíz órás állást is ajánlanak az egyetemisták számára.
A leendő önkéntesek és gyakornokok jelentkezését azinfo@borbolycsaba.ro e-mail címre várják, a munkalehetőségeket és ösztöndíjprogramokat pedig itt (www.hargitamegye.ro) lehet vadászni.
Tasi Annabella
maszol.ro

Băsescu, ha elnök lenne, menesztené Kövesit
A volt államfő nagyon keményen nekiment a DNA főügyészének.
Ha ő lenne az elnök, nem habozna meneszteni Laura Codruța Kövesit – jelentette ki Traian Băsescu. A volt államfő ezt annak kapcsán nyilatkozta a România TV-nek, hogy az alkotmánybíróság megállapította: a korrupcióellenes ügyészség (DNA) túllépte hatáskörét és ezzel alkotmányos természetű jogi konfliktust idézett elő a tiltakozási hullámot kiváltó 13-as sürgősségi kormányrendelet ügyében végzett vizsgálata során.
„Ha egy államfő alkotmányt sért, a parlament felfüggeszti tisztségéből. Kövesi asszony számára azonban, úgy tűnik, ez megengedett, mint ahogy az is megengedett, hogy plagizáljon” – fogalmazott Băsescu. „Az is megengedett neki, hogy olyan látványos jeleneteket rendezzen, amelyeket minden, Románia által is elfogadott nemzetközi jogszabály tilt: hogy bilincsben hurcoljon embereket a DNA-ra, és odahívja a tévéstábokat, mint ahogy azt is megengedik neki, hogy szivárogtasson a sajtónak” – mondta.
Băsescu szerint érthetetlen, hogy egy ilyen alkotmánybírósági határozat után az igazságügyi miniszter nem kezdeményezi az államelnöknél Kövesi tisztségből való felfüggesztését, és még Liviu Dragnea PSD-elnök sem akar eltávolítani egyetlen ügyészt sem. „Dragnea olyan lett, mint a gyurma. Ő azt állítja, hogy bölcs. Nem, ő egyszerűen gyáva” – szúrt oda a nagyobbik kormánypárt vezetőjének is a volt elnök.
pazs
http://foter.ro/cikk

ÁTLÁTHATATLAN A TITKOSSZOLGÁLAT ÉS A DNA EGYÜTTMŰKÖDÉSE
Túlságosan nagy hatalomra tett szert a román korrupcióellenes ügyészség – vélik szakértők
Zajos politikai háború dúl Romániában a korrupcióellenes ügyészség (DNA) miatt. A szemben álló politikai táborok felsorakoztak a barikád két oldalán. A hatalmon lévő szociáldemokraták politikai megrendelések végrehajtásával vádolják a DNA-t, az ellenzék és az államfő viszont a korrupció felszámolásának egyetlen garanciáját látja a hatóság működésében. Nem csak a politikusok, az elemzők sem látják azonosan az igazságszolgáltatás körüli helyzetet. Lapunk a bukaresti Gandul portál újságíróját, a Nemzetpolitikai Intézet erdélyi munkatársát és egy román politológust kérdezett a DNA-ról, s a jelenlegi egymásnak feszülés motivációiról, a politikai tétekről.
Andrei Luca Popescu szerint a DNA az egyetlen olyan ügyészség Romániában, amely a kis és nagy mértékű korrupcióval foglalkozik. A Gandul ismert újságírója arra emlékeztetett, hogy az évek során több száz minisztert, polgármestert, képviselőt, helyi választott tisztségviselőt vagy köztisztviselőt ítéltek börtönbüntetésre korrupció, a közvagyon megkurtítása miatt. Ezek a bírósági döntések mind a DNA ügyészségi munkájának köszönhetők.
Luca Popescu úgy véli, a hatóságot működése kezdetétől igyekeztek valamilyen formában akadályozni különböző politikai erők vagy csoportok, leginkább a szociáldemokraták. – Ennek a harcnak az egyik formája köszönt vissza az új román kormány nagy ellenállást kiváltó, s végül visszavont határozataiban, amelyekben a büntető törvénykezést próbálta módosítani a DNA ügyészségi eljárásainak ellehetetlenítése céljából – mondta a bukaresti újságíró, kiemelve, hogy a hatalommal való visszaélés vizsgálhatóságának és büntethetőségének korlátozását szeretné elsősorban meggátolni a jelenlegi hatalom, holott a lakosság körében ez a fajta korrupciós cselekmény a legnyilvánvalóbb.
Luca Popescu szerint a DNA ellen kampányoló politikusok számára a tét egyszerűen az, hogy továbbra is zavartalanul működtessék üzleteléseiket közpénz felhasználásával. Azt ugyanakkor a Gandul munkatársa is elismeri, hogy a korrupcióellenes ügyészség maga is muníciót adott ellenzőinek azokkal a hibákkal és visszaélésekkel, amelyek egyes ügyekben történtek. Gondot jelent az is, hogy a DNA vezetőjét nem átlátható módon, hanem az államfő, a miniszterelnök és az igazságügyi miniszter közötti egyezkedés nyomán nevezik ki. Luca Popescu problémának tekinti, hogy a hatóság és a hírszerző szolgálat közötti együttműködést nem szabályozták törvényben.
Illyés Gergely, a Nemzetpolitikai Intézet munkatársa szerint az évek során a DNA az összes parlamenti párt sorait megtizedelte, nagyon befolyásos politikusokat, üzletembereket (Romániában a kettő sokszor ugyanaz) küldött rács mögé, ezzel kivívta a társadalom szimpátiáját, hiszen a korábban érinthetetlennek hitt elit tagjai is börtönbe kerülhettek.
Ugyanakkor máig tisztázatlan, hogy a Romániában hagyományosan kiterjedt befolyással rendelkező belügyi titkosszolgálat (SRI) pontosan milyen kapcsolatban áll a DNA-val, az alapvető problémának az látszik, hogy a büntetőügyek kivizsgálása során létezik egyfajta titkosított megállapodással törvényesített kiegyezés a két intézmény között.
Ez azt jelenti, hogy a SRI nemcsak információt szolgáltat az ügyészségnek, hanem bizonyítékot is – mondta lapunknak az erdélyi elemző, aki úgy véli, ennek óriási jelentősége van, hiszen a lehallgatások során rengeteg információhoz jutó SRI akár zsarolásra és terhelő vallomás kicsikarására is használhatja ezeket az információkat, közvetlenül részt vállalva a korrupció elleni harcban, ezáltal a politikai küzdelmekben is.
Illyés úgy véli, a DNA körüli politikai háború tétje az, hogy a politikai elit érvényesíteni tudja-e a választásokon szerzett hatalmát a DNA–SRI ellen, vagy folytatódik az elmúlt évek gyakorlata, amikor ez a kettős tényleges politikai befolyást szerezve önálló politikai háttérszereplőként jelenik meg a porondon. Azért bonyolult a kérdés, mert politikai korrupció továbbra is létezik, ez ellen a DNA pedig a társadalom által támogatva lép fel, ám a háttérben ezt a legitimitást egy csoport politikai érdekérvényesítésre használja fel.
Bogdan Duca politológus azt tartja a legnagyobb gondnak, hogy a kizárólag korrupcióellenes harcra létrehozott DNA túlságosan nagy hatalomra tett szert az idők során, gyakorlatilag ellenőrizhetetlen a tevékenysége, s ennek következményeként a demokratikus berendezkedést ássa alá.
– A korrupció elleni harc akkor fajult el, amikor politikai célokra kezdték felhasználni. Ezt először Traian Basescu korábbi elnök alkalmazta a média egy részének hathatós támogatásával, de olyan nem kormányzati szervezetek segítségével is, amelyek a Soros György multimilliárdos által pénzelt hálózathoz köthetők – mondta Duca, aki szerint a cél a Szociáldemokrata Párt sajtóbeli démonizálása és politikai megsemmisítése volt. Csakhogy – hangsúlyozta az elemző – Basescu kezéből lassan kicsúszott az ellenőrzés, sőt ő maga is áldozatává vált az egyre erősödő DNA-nak, illetve az ezt körülhálózó politikai, civil és titkosszolgálati szervezkedésnek – fogalmazott a politológus.
Mint mondta, a kialakult háború miatt most egymásra találtak a DNA iránt elkötelezettek, s azok, akiknek meggyőződésük, hogy a politika egyenlő a korrupcióval. Ez a tábor jelenleg élvezi Klaus Johannis államfőnek, a hírszerzés, illetve a sajtó egy részének, valamint egyes Soroshoz köthető civil szervezetek támogatását.
Duca az utóbbi hetek tüntetéseit is e háború részének tekinti. Az elemző szerint a Sorin Grindeanu vezette kabinet egy sor olyan pozitív szociális jellegű intézkedést hozott, amelyek megfelelő politikai autonómiát biztosítanak az igazságszolgáltatás megreformálásához, s a mindenfajta ellenőrzés alól elszabadult DNA és hírszerzés kordában tartásához.
Pataky István (Marosvásárhely)
Magyar Idők (Budapest)

A kormányellenes tüntetőkkel elnézőbbek, mint a székely felvonulókkal
A csendőrség két bírságot rótt ki a Marosvásárhelyen szervezett kormányellenes tüntetések során, azt is éjszakai hangoskodásért. Eközben a tavalyi székely szabadság napján megbüntetettek esetében annak a bírságának az eltörlése ellen is fellebbeztek, aki ott sem volt a felvonuláson.
A Vásárhelyi Hírlap utánajárt annak, hogy milyen intézkedéseket foganatosítottak a marosvásárhelyi közfelügyeleti hatóságok a közterület-foglalással, hangos bekiabálásokkal, bannerlengetéssel járó többnapos kormányellenes utcai megmozdulások alkalmával, illetve hogy hol tartanak az évente egyszer, egyetlen helyszínen, előre bejelentett módon néhány órás felvonulással kapcsolatos ügyek, amelynek célja felhívni a figyelmet Székelyföld autonómiaigényére.
„A 13-as sürgősségi kormányrendelet visszavonását követelő megmozdulásokat Marosvásárhely főterén is tartottak, ezeket mindannyiszor a megyei csendőrség alakulatai biztosították” – tájékoztatott Adina Chiș szóvivő, majd a Tudor lakónegyedbeli mobilegységhez irányított további információkért.
„A tiltakozások rendben, különösebb incidensek nélkül zajlottak. A csendőrség két esetben rótt ki bírságot, február elsején, egyenként 200 lej értékben. Az 1991. évi 61-es számú törvény 2-es bekezdésének 25-ös pontja alapján csendháborításért kaptak bírságot hangosbemondóba kiabáló fiatalok, a jogszabály szerint ugyanis 22–23 órakor egy rendezvény esetében is abba kell ezt hagyni, ők azonban éjjeli 1 órakor is ordibáltak” – tájékoztatta az újságot Anca Roxana Moțoc szóvivő.
Ami a kormányellenes tiltakozások jóváhagyását, tudomásul vételét illeti, megtudtuk, hogy a reformigénylő civil megmozdulásokon előszeretettel résztvevő és támogató Szabad Emberek Pártja nem nyújtott be engedélyezési kérelmet, illetve előzetes bejelentést. Az események hevében, az utolsó napokban valaki azt állította, hogy benyújtotta a jóváhagyási kérelmet. A marosvásárhelyi polgármesteri hivatal szóvivőjétől, Cosmin Blagától úgy értesültünk, hogy ezeken a demonstrációkon spontán gyűltek össze az emberek, a hirdetést, szervezést nem vállalta fel senki, így jóváhagyási kérelmet sem nyújtottak be.
Március másodikáig nem született jogerős ítélet arra vonatkozóan, hogy a tavalyi székely szabadság napja után a csendőrség által csendháborításért, engedélyezetlen rendezvényen való részvételért, illetve szervezésért megbírságoltak esetében töröljék el a bírságot. A hatóságok intézkedése, így a bírságról szóló kiállított jegyzőkönyvek ellen hatvanhat esetben emeltek kifogást a polgárok, és alapfokon minden esetben a jogtalanul megbírságoltaknak kedvező ítélet született.
„Hatvanhat határozatban érvénytelenítették a büntetéseket, és mindannyi alapfoki határozattal szemben fellebbezett a csendőrség, függetlenül attól, hogy az illető megbírságolt személy ténylegesen részt vett-e a rendezvényen, vagy bizonyítékokkal igazolta, hogy nem volt ott. Az összes ügyben kitűzték a tárgyalások időpontjait, ezek március 10. utánra esnek, tehát az idei székely szabadság napja előtt, legalábbis máig (március 2. – szerk. megj.) a Törvényszék nem hozott ítéletet, azaz nem született jogerős ítélet, amelyben elutasítsák a csendőrség fellebbezését” – tájékoztatott a felperesek ügyvédje, Kincses Előd.
Hozzátette, egyetlen kivétellel az összes ügyben teljes mértékben eltörölték a bírságot, a Székely Nemzeti Tanács elnökének, Izsák Balázsnak szervezésért kiállított jegyzőkönyvben szereplő 10 ezer lejes bírságból azonban 6000 lejt töröltek el, 4000-et „meghagytak”. „Ebben az ügyben mi fellebbeztünk, a tárgyalást május 2-ára tűzték ki” – tudtuk meg az ügyvédtől.
Előzetesen bejelentették, pénteken egyeztetnek
Az idei székely szabadság napi megemlékező rendezvény március 10-én, jövő pénteken 16 órakor kezdődik a marosvásárhelyi Postaréten, a Székely Vértanúk emlékművénél, ahonnan a hagyományoknak megfelelően a város főterére vonulnak a résztvevők a prefektúra elé. „Ezen a napon fog megmérettetni az az erkölcsi erő, amely tizenötödik éve szembesíti a román hatóságokat és a közvéleményt a székely nép akaratával, autonómiakövetelésével. Alkotmányos eszközökkel, erőszakmentesen, de szívós kitartással igényeljük a szabadságot: az államon belüli önrendelkezést” – fogalmazott felhívásában az SZNT elnöke, Izsák Balázs.
Az SZNT elnöke pénteken egyeztet a marosvásárhelyi csendőrség illetékeseivel az esemény biztosításáról. Ez egyébként eddig is így történt, gond és nézeteltérések nélkül, ráadásul az idei megemlékezés és felvonulás megtartásáról szóló előzetes bejelentést már két évvel ezelőtt, 2015-ben benyújtották a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalhoz (az 1991. évi 60-as számú törvény értelmében ezt a rendezvény előtt legalább 48 órával kell megtenni), Izsák Balázs pedig nemrég írásos emlékeztetőt küldött az önkormányzatnak és a csendőrségnek, amire választ nem kapott.
Az SZNT elnöke korábban a Vásárhelyi Hírlapnak kijelentette: a gyülekezési szabadságról rendelkező törvény értelmében az előzetesen bejelentett rendezvényeket a polgármester csak a benyújtástól számított 48 órán belül tilthatja meg. Erre azonban nem került sor, ráadásul a marosvásárhelyi táblabíróság tavaly július elején jogerősen kimondta, hogy a 2016-os székely szabadság napjának 2015-ös bejelentése érvényes volt – eszerint tehát a 2017-es is az.
Megemlékezés világszerte
Az Érden bejegyzett Székelyföldért Társaság elnöke, György-Mózes Árpád március 2-án arról tájékoztatott, hogy Székely Vértanúkkal kapcsolatos megemlékezések 2017-ben a marosvásárhelyi mellett lesznek Budapesten, Budaörsön, Sárospatakon, Szolnokon, Münchenben és Zürichben is, viszont a korábbi évek alapján valószínűleg a világ távolabbi pontjain, például Isztambulban is csatlakoznak.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Békésen vonultak fel a magyar feliratokért Csíkszeredában
Egy perc néma csenddel és békés felvonulással tiltakoztak a csíkszeredai városháza felirat leszedetése ellen Csíkszeredában péntek délután. A Székelyek Világszövetsége által szervezett megmozduláson közel kétszázan vettek részt.
A csíkszeredai Mikó-vár előtt gyülekeztek a tiltakozók péntek délután. Vörös-fekete székely zászlókkal, Bírók, a kettős mérce bűntény! Prefektus úr védjen meg, mi is állampolgárok vagyunk! – ilyen és ehhez hasonló feliratokkal fejezték ki nemtetszésüket az utóbbi időben, az igazságszolgáltatásban elvesztett zászlóperek és a községháza, városháza magyar feliratok leszedetése kapcsán.
A megmozduláson mintegy kétszázan vettek részt, akik a Mikó-vártól békés menetben vonultak át a csíkszeredai városháza elé, itt egy perces néma csenddel tiltakoztak a városháza felirat eltávolíttatása ellen.
„Sajnos kevesen vagyunk, jobban össze kellene fogjunk. Én azért jöttem el, mert úgy gondolom törvénytelen, ami a magyar kisebbség nyelvhasználata ellen történik itt a román államban, és igazságtalannak tartom a kettős mérce használatát is, hiszen más régiók használhatják saját zászlójukat” – vélte a csíkszeredai Augustin Tibor. Az egybegyűltek az egyperces néma csendet követően a városházától a Szabadság térre vonultak, ahol beszédet tartottak a tiltakozó akció szervezői.
„Fontos ügy, ami miatt itt ma megjelentünk, és nemcsak a csíkszeredaiaknak, hanem az egész székelységnek és magyarságnak, hiszen az anyanyelvünkről van szó. Támadják, azt szeretnék, hogy ne használjuk, hogy a székelységet asszimilálni tudják, és a magyar nemzeti öntudatot végleg kiűzzék belőlünk! Ezt, nem engedhetjük! Jogunk van használni az anyanyelvünket és a nemzeti szimbólumainkat is! – szólalt fel Benke Csaba, a Székelyek Világszövetségének alapító tagja.
Az Amerikai Egyesült Államokban bejegyzett szervezet alapító elnöke, András Mihály pedig arról beszélt, hogy a székely mindig szabad nép volt, és, hogy „mi is a világ állampolgárai vagyunk, nem lehet minket arra kényszeríteni, hogy hallgassunk!”. A szervező ugyanakkor tudatta a jelenlévőkkel, hogy törvényszéken feljelentést tettek az ellen a bíró ellen, aki a városháza eltávolíttatásáról meghozta a döntést, továbbá az igazságszolgáltatásban dolgozó három másik érintett személy ellen is.
András Mihály kiemelte, a csíkszeredai városházát a székelyek pénzadományából építették fel. Mint mondta, tekintve, hogy az épületnek a nevéről, és a nem a közintézmény nevéről van szó, ezért arra kéri levélben Hargita Megye Prefektusát, hogy ne a városháza feliratot, hanem a Primărie kifejezést távolítsák el az ingatlan homlokzatáról, és fordítsák le román nyelvre a városháza kifejezést, és azt függesszék ki, hogy érvényben maradjon a kétnyelvűség. A tiltakozó akció végén a résztvevők közösen elénekelték a székely himnuszt, majd a szervezők a Prefektusi Hivatalnál iktatták volna a kormánybiztosnak szánt levelüket, de zárt ajtókra találtak.
Barabás Hajna
Székelyhon.ro

A népművelés szolgálatában
Kovásznai Fábián Ernő Népfőiskola
Kovászna kis város, de nem szűkölködik közművelődési eseményekben. Az ajánlat nagy, sokszor egymásra is tevődnek az események. A Kádár László Képtárban egymást követik a tárlatok, az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub mágnesként vonzza a literatúra kedvelőit, több színtársulat, kórus, zenekar, tánccsoport tart előadásokat, az egyházközösségek a kulturális életből is kiveszik részüket, a művelődési központ megnyitása új színfoltot vitt a város életébe, szellemiségét gazdagítja a Fábián Ernő Népfőiskola is. Vezetőjével, Balogh Zoltánnal, a kovásznai belvárosi egyházközség lelkipásztorával, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperesével beszélgettünk a kör tevékenységéről.
A kovásznai népfőiskola a kilencvenes évek elejétől működik a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület fiókintézményeként. Célja, hogy a kovásznai közösség rálátást kapjon a világban történő nagy eseményekre, nagyjaink, történelmünk jeles évfordulóira. Ugyanakkor figyelemmel követik az anyaországuktól elszakadt kisebbségek körüli történéseket is. Fontos, hogy felszínre kerüljenek a magyarság aktuális fájdalmai, nehézségei – számolt be az esperes. A népfőiskola ajtaja bárki előtt nyitva áll, az előadásokra minden hónap első keddjének délutánján kerül sor a városi művelődési házban (korábban hétfő volt a megszokott időpont). Állandó hallgatói köre mintegy ötven személyre tehető, de az előadások függvényében mindig vannak jelen újabb érdeklődők is. Az előadásokat plakátokkal, személyre szóló meghívókkal, a sajtóban népszerűsítik. Örvendetes, hogy a fiatalság is fogékony a népfőiskola ajánlata iránt, a mindennapok nagy taposómalmában, az örök rohanásban is tudnak időt szakítani egy-egy előadásra. Az ifjak a történelem iránt érzékenyek nagyon – méltatta a fiatalok hozzáállását Balogh Zoltán. Épp ezért számos előadást szentelnek a „történelem helyreállításának”, így a népfőiskolán egészen más megvilágításban ismerhetik meg a történelmet, mint azzal az iskolai oktatásban szembesülhetnek. A hagyományőrzés, a régészeti kutatások eredményeinek bemutatása, a magyarság eredetének boncolgatása ugyancsak a kedvelt témák közé tartozik, a sorból nem maradhat ki Kőrösi Csoma Sándor életműve sem. Az elmúlt évben olyan személyiségek voltak a meghívottak között, mint Marosán Csaba kolozsvári színész, Czeglédi Katalin nyelvész, nyelvészeti-őstörténész, az altajisztika doktora, nyelvtanár, Csinta Samu újságíró, Puskás Bálint Zoltán alkotmánybíró, Balázs Lajos egyetemi docens, Jánó Mihály művészettörténész, Székely Zsolt régész, Szekeres Attila István heraldikus, Szakály Sándor professzor, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára, Raffay Ernő történész professzor, Mandics György tanár, költő, író, újságíró, esszéíró, rovásíráskutató, Puskás Attila nyugalmazott tanár. Szorosan együttműködnek a népművelésben részt vállaló civil szervezetekkel, valamint a csernátoni Haszmann Pál Múzeummal, a Székely Nemzeti Múzeummal.
Idénre is vannak már konkrét tervek. Március idusában Marosvásárhelyről hoznak előadást, hagyományőrző csoport fellépésével egybekötve a forradalom körüli események kerülnek a középpontba. Ezt követően a Kőrösi Csoma Sándor Napokhoz kapcsolódóan a Csoma-kutatások kerülnek előtérbe. Nagy tervet is dédelget Balogh Zoltán: a Balassi Intézet által korábban nagyvárosokba elvitt történelmi előadás-sorozatát szeretné Kovásznára csalogatni. Hiába végez közművelődési munkát, a kovásznai népfőiskola sem mentesül az anyagi háttér biztosításának körülményességétől. Fel kell vállalni az előadók utazási költségeit, szállás-kiadásait. Kevés tagsági díj folyik be a kasszába, a pályázati úton elnyert pénzek jelentik a másik jövedelemforrást. A pályázatok elkészítését a Kőrösi-egyesület elnöke, Gazda József nyugalmazott tanár korát meghazudtoló lendülettel vállalja, bonyolítja le – emelte ki Balogh Zoltán. A terhek vállalásában azonban számíthatnak a barátokra, önkéntesekre, akik saját otthonukba fogadják be a vendég előadókat, megosztják velük asztalukat is – értékelte a közösségi hozzáállást az esperes.
Kovászna lakosságának hozzáállása arra ösztönöz, hogy minden körülmények között folytatni kell a népfőiskolában zajló munkát, tovább kell vinni a már hagyományosnak mondható népművelési feladatot – zárta a beszélgetést Balogh Zoltán.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Néprajzi életműdíj Albert Ernőnek
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban tegnap tartott Székely kapuk című tudományos ülésszak megnyitójaként a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíjjal tüntette ki Albert Ernő sepsiszentgyörgyi néprajzkutatót, a társaság tagját, az indoklás szerint a székely népköltészet és népélet, valamint a cigány kultúra kutatásában és dokumentálásában végzett kiemelkedő munkásságáért.
A méltatásban Pozsony Ferenc egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja elmondta: a csíkdánfalvi születésű Albert Ernő a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1954-ben, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára, hosszú ideig pedig igazgatója volt, de pedagógusi munkája mellett tanítványaival együtt több ezer, változatokban gazdag háromszéki népballadát gyűjtött össze és közölte a Faragó József szerkesztésében megjelent Háromszéki magyar népballadák című kötetben (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1973). Pozsony Ferenc kiemelte, Albert Ernő a legnehezebb években is folyamatosan végezte gyűjtő tevékenységét, 1989-ben jelent meg az Édesanyám sok szép szava című gyűjteménye, amelyben egy ditrói asszony, Ádám Joákimné Kurkó Julianna énekeit, ritka régi balladáit és dalait közölte. Eredményeit mégis inkább a rendszerváltozás után tudta megjelentetni, köztük az 1995-ben közzétett Rigó és madár című kötetet (alcíme: A főd népe – egy gyimesi csángó család élete), amely az elmesélt élettörténet-kutatás módszerét követte – hangsúlyozta a méltató. 2004-ben jelent meg A halálra táncoltatott leány. Csíki népballadák című kötet Sepsiszentgyörgyön, amely hézagpótló gyűjtemény, mivel a folkloristák legtöbbször elkerülték ezt a vidéket. A méltató továbbá elmondta, Albert Ernő a magyar ajkú cigány közösségekben gyűjtött balladáit és dalait, valamint a betelepülés-történetükkel, életmódjukkal kapcsolatos eredményeit forrásértékű kiadványokban jelentette meg: Sok szép cigánylány (1998), Szabad madár. Háromszéki cigány népköltészet (2000), Sír az út előttem. Háromszéki cigányoktól gyűjtött népköltészet és levéltári okmányok (2001). Szintén levéltári kutatásaiból született meg 2004-ben A halál völgye. A határőrség szervezése 1762–1764-ben című dokumentumkötete is. A méltatás után Pozsony Ferenc átadta a díszoklevelet, Albert Ernő megköszönte a kitüntetést.
A Kriza János Néprajzi Társaság 2012-től adományoz életműdíjat. Elsőként P. Daczó Árpád Lukács ferences szerzetes, a népi Mária-kultusz, a vallásos népszokások és az archaikus népi imádságok kutatása terén elért tudományos eredményeiért kapta meg az elismerést, 2013-ban Kovács Piroska máréfalvi székelykapu-mentőt tüntette ki a társaság, következő esztendőkben Almási István népzenekutató, Szentimrei Judit és Kallós Zoltán néprajzkutató kapott életműdíjat.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fizet a polgármester
Kifizeti Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere azt a tízezer lejes bírságot, amelyet tavaly rótt rá a prefektus azért, mert a kommunizmus idején államosított ingatlanok visszaszolgáltatása elakadt a megyeszékhelyen. A polgármester előbb bíróságon kérte a bírság érvénytelenítését, mert tudomása szerint senki mást nem büntettek meg Romániában ezért, noha a restitúció mindenütt rosszul áll; a pert azonban elveszítette, és kénytelen lesz fizetni, bár most is úgy véli, hogy valójában másért, a magyar érdekek mellett való kiállásáért próbálnak ütni rajta. Antal Árpád elmondta: nem a polgármester állítja össze a visszaszolgáltatási iratcsomókat, annyi köze van az egész folyamathoz, hogy a végén aláírja vagy nem írja alá a már előkészített aktákat, és ő még egyet sem utasított vissza azokból, amelyeket eléje terjesztettek. (demeter)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fölötte a csillagos ég (Művészvilág – Mátray László színművésszel kisemberről, indulatokról, magányról)
Csak nagyon tapasztalt rendező képes a színészben élő feszültséget kis gyöngyszemmé csiszolni, állítja Mátray László. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színésze, s a budapesti Nemzeti Színház vendégművésze sorsszerűnek tartja az utat, amelyen jár.
– Hogyan tekint vissza ma, negyvenévesen egykori diákszínjátszó önmagára? – Az akkori énem a színházbérletes diák kategóriájába tartozott, aki megnézett minden előadást. Kezével, lábával, fejével kezdeni semmit sem tudó kamaszra emlékszem. A diákszínjátszás pedig furcsa jelenidőt teremtett számomra, amelyben nem azt igyekeztem elképzelni, hogy milyen leszek, inkább azt, mi az, amit szeretnék. Komolyan gondoltam például, hogy a kezünkbe kerülő szövegek emberi sorsok. Ez nem is változott jelentősen, a mai szerepeimet is sorsokként kezelem. Tisztában vagyok azzal, hogy az előadás egy szerkezet, a színész dolga pedig beleépülni abba, illetve a rendezői elképzelésbe. De az is a dolgom, hogy hitelesítő módon szépen berendezzem magam egy ilyen szerkezetbe. – Egy önhöz hasonló karakteres színészben nem dolgozik folyamatosan saját egyénisége megvillantásának késztetése?
– A színházi világban közkeletű mondás, hogy egy társulat addig nem játszik Hamletet, míg nincs Hamletje. Vagy míg legalább a lehetősége nem merül fel. Nyilván sok olyan feladatot kapunk, amelyekkel nem akkor, nem olyan körülmények között kellene találkoznunk. Vagy több rendező sorozatosan ugyanolyan típusú feladatra oszt ki, mert egyszer már sikerült jól megoldanod. Ilyen dolgok iránt is gerjed tiltakozás az emberben, de szinte párhuzamos ezzel a kihívás: mit tudnék én mást, újat előhozni abból az alakból? Mindezt úgy, olyan eszközökkel, hogy azt a néző is érzékelje. – Alakja, alkata, orgánuma révén vonzza a „fejedelmi” szerepeket. Vágyott valaha arra, hogy kipróbálja, milyen az, amikor egy kisember bőrébe kell „visszagyömöszölnie” saját különböző dimenzióit? – Hogyne! Sokáig vágytam arra, hogy eljátszhassam a Kis herceget. Most már tudom, hogy ez nem valósulhat meg, de ma is fájdalomként élem meg ezt a beteljesületlenséget. Egy jó színházi vezetés amúgy figyel ezekre a dolgokra. A Steinbeck-regény, az Egerek és emberek nyomán született George és Lennie című darabban Barabás Olga rendező például Lennie-t osztotta rám, egy nagy fizikai erővel rendelkező, de mentálisan visszamaradott ember megformálását. Ez a szerep, az ember, aki félve nyúl bárkihez, nehogy összetörjön a kezében, ilyen kihívást jelentett. Szeretem és várom őket.
– Civilként is erőtől duzzadó ember, akitől esetleg félhet is, aki nem ismeri? Hogyan kezeli ezt a helyzetet? – Kétségtelenül sok energia van bennem, amit néhány éve egyre jobban sikerül beosztanom. Nem volt mindig így, a színpadon is az a legfőbb bajom, hogy az erő mindegyre kikívánkozik belőlem, meg kell tanulnom befelé hasznosítani. Például abban, hogy amit el kell, ki kell mondani, azt ne erőből tegyem, hanem nyugodtan, bölcsen. Nagyon hosszú folyamat ez, s mivel egyik rendező kezéről kerülünk a másikba, nem nagyon jut rá idő. Nagyon tapasztalt rendezőnek kell lennie, aki ezt az erőt kis gyöngyszemmé tudja csiszolni.
– Egy Kovászna közeli faluban, Szörcsén él. Mi vonzotta ebbe a környezetbe?
– Csak nemrég jöttem rá, miért költöztem ki a családi örökségnek számító, közös erővel otthonossá tett házba. Elegem lett minden este a színházban maradni, gyakorlatilag minden percemet a túlnyomórészt színházi emberek társaságában tölteni. Fárasztott a könyv, egy idő után az internet is, éreztem, hogy váltanom kell. Körülöttünk a technika vette át a hangsúlyt, a színházban is, sok esetben a színész is olyan kellék, mint bármi más. Szörcsében viszont megkapom azt a vertikalitást, ami annak tudatosításában segít, hogy én, a kicsi ember itt vagyok lent, fent pedig van valaki, mindegy, hogy ki. Nem az állattartás romantikája vonz, ahogy azt sokan gondolják, hanem annak a teljességnek az érzése, amikor felnézel a csillagokra. Ezt egy ideje elfelejtette az ember.
– Az elmúlt évek egyéb fontos változásokat is hoztak az életében. Sorsszerűségként kezeli és ennek megfelelően halad a szörcsei csillagos éggel és a budapesti Nemzeti Színházzal szegélyezett új úton?
– Egyértelműen sorsszerűségként. Éreztem, hogy nem elég, amit a szentgyörgyi színház ad, kell még valami, ami kipróbál. Néha úgy él az ember, mint egy filmben: megy egy kamera, a képzelet követi, hogy ezt kellene még csinálnom, meg azt is. Zajlik az életed, miközben több film is pörög benned egyszerre. A kitörési vágy, de nem feltétlenül a jelenlegi helyzetedből, hanem más helyzetekkel is találkozni. A legjobb pillanatban kaptam a meghívást a Nemzetibe. Miközben éreztem, hogy ennek így kellett történnie, betojtam, hiszen igazából nem tudtam, mibe megyek bele. Kezdetben ott volt az a furcsa politikai árnyék is, ami az igazgatóváltást követően rávetült a Nemzeti Színházra, s amivel, úgy éreztem, külön meg kell küzdenem. Rengeteg energiát fektettem a munkába, hogy senkiben ne merüljön fel fogást keresni rajtam. Úgy tűnik, sikerült is elkerülnöm.
– Szakmai kihívásként is más dimenziónak bizonyult?
– Iszonyú felelősség szakadt a vállamra, hiszen egy ország reprezentatív színházában kellett helytállnom. Szentgyörgyön megszoktam korábban, hogy lazán hagyjam előjönni belőlem a dolgokat. Budapesten nem. Ott önmagam pedagógusává kellett válnom, aki szükség esetén rákoppintok a saját fejemre. Az is idegen volt, hogy napra, órára össze kellett hangolnom a programjaimat, az utazásaimat. Persze támogattak, eszembe juttatták, rám szóltak, figyelmeztettek. De olyan is előfordult, hogy valaki ismeretlenül rám írt a Facebookon, sok sikert kívánva a holnapi előadásomhoz. Akkor villant belém, hogy úristen, hiszen nekem előadásom van.
– Mi döntötte el, hogy mégsem szerződik véglegesen a Nemzetibe?
– Ha harmincnyolc évesen odaszerződöm, az négy-öt évre szóló teljes elkötelezettséget jelentett volna. Akkor nem tarthattam volna fenn a szentgyörgyi idetartozásomat. Szerencsém volt, hogy egyik társulat sem állított éles választási helyzet elé, talán azt is megsejtették, hogy tele vagyok kétellyel. Nagyon szeretem a szentgyörgyi világot, ahol elsősorban a lényem van jelen. Itt azonban szakmailag csak kapargatjuk a lényeget. Elsősorban fiatal rendezőkkel dolgozunk, akik egyelőre nem nagyon tudják vezetni a színészt, inkább azt szeretnék, hogy csináljam meg nekik, amit elképzeltek. Én viszont még sok mindent szeretnék megtanulni, olyan világokat teremteni, amitől elsősorban magam essek hasra. Ehhez azonban tapasztalt rendezők kellenének, akiknek a meghívását ez a színház anyagilag nem nagyon tudja megengedni magának.
– Előfordult már olyan, hogy elcsalt egy szerepet? Hogy „megúszta”?
– Elsősorban olyan volt, hogy nem vettem fel a kesztyűt, a próbafolyamat során nem robbantottam ki a konfliktust. Márpedig olyan szakma ez, ahol a konfliktusokat vállalni kell. Én alapvetően befelé vezetem le a feszültségemet, ha viszont kijön belőlem, többnyire igen nagy intenzitással bukkan ki, amivel meg is ijesztettem már egy-két fiatal rendezőt. Holott én csak jót akartam. Olyan eset is előfordult, amikor néhányan fiatalok morogtunk, de lefojtottak bennünket, és nem is lett jó az előadás. Amikor viszont a rendező rájött, hogy érezzük a darabot, kezdjük szeretni, egy idő után ő is velünk kezdte szeretni az egészet. – A nemrég moziba került Kojot című filmben egy visszafojtott indulatoktól remegő, a végén
pedig egészen szélsőséges erőszakban kirobbanó embert láthatunk. Ő hol helyezkedik el a Mátray-féle sorslistán?
– Ez a fickó kezdetben egyáltalán nem az erőszak oldalán áll. Csak ül és vár, a végén derül ki, milyen mértékű agresszivitás rejtőzik benne. Sőt, egy majdnem megerőszakolós jelenet is van a filmben. Egészséges erkölcsi érzékű emberként természetesen kínos, kényelmetlen ilyen töménységű agresszivitás elfogadása. Azért is nehéz, mert sok esetben a színészt egybemossák az általa alakított figurával. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy Kostyál Márk rendező erre a szerepre szemelt ki. Nyilván, kell kapirgálni a mélyrétegeimben, hiszen a színész lelkének sok mindenre érzékenyen kell reagálnia. Ha nem tud saját tapasztalatból építkezni, akkor működnie kell a fantáziának, ahogy Lohinszky mestertől hallottuk a főiskolán. De ott a klasszikus példa: nagyon sokan játszanak vagy szívesen játszanának III. Richárdot. Rettenetesen negatív figura, akit részben felment a benne rejtőző bohóc. Macbeth is hasonló kategória, színházi legendák szerint több olyan színész is van, aki a szerep megformálása után „úgy maradt”. Vannak feladatok, amelyekben roppant veszélyes dolog elmerülni. – Mostanában mi után keresgél leginkább?
– Azt hiszem, a spiritualitásomban szeretnék jobban elmerülni. Szörcsén például megnyugszik a lelkem, sehová sem akar elrohanni. Persze tudom, hogy a színészet a szakmám, ebből élek. Nem tudom, képes lennék-e otthagyni az egészet, de nem tartom elképzelhetetlennek. Csak akkor el kéne menni innen valahová jó messzire. – Egyedül?
– Az egyedüllétemmel talán a szüleim sorsát hordozom magamban. Talán ennek a szörnyű nagy feszültségnek a cipelése közben arra készülök, hogy többet adjak majd az utódomnak, mint amennyit én kaptam. Szeretném mielőbb tisztán látni magamat. A színészmesterség ugyanis mindent felkavar az emberben: tessék ilyennek lenni, tessék olyannak lenni. Ennek a káosznak le kell ülepednie. A szerelem engem sem került el, csak nem jöttem ki jól belőle. Akkor úgy éreztem, gyengít a szakmában. Vagy azt éreztem, hogy azon az úton más nem fér el mellettem. Esetleg nem akar végigjönni velem. Ma már nem így érzem. És azt is érzem, hogy eljött az ideje valaminek.
– És milyen a csillagos ég Szörcse fölött?
– Gyönyörű. Néha elsírom magam alatta. Hiszem, hogy miközben igyekszem megtenni mindent a lelkem békéjéért, valaki ott fenn vigyáz rám.
MÁTRAY LÁSZLÓ
Színművész, Kézdivásárhelyen született 1976. október 23-án. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceumban végezte, 1999-ben diplomázott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, ahonnan a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházhoz szerződött. 2013-tól rendszeresen vendégszerepel a budapesti Nemzeti Színházban. Közel száz színházi szerepben lépett fel. Legfontosabb filmszerepei: Town Creek, Varga Katalin balladája, Fény hull az arcodra, Concrete Noise, Kojot. Díjak, kitüntetések: Kaszás Attila-díj (2010), Jászai Mari-díj (2016).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nem én voltam befalazva, de az én falam omlott le folyamatosan”
Marosvásárhelyen született, de sok éve Kolozsváron él, író, egyetemi oktató. Milyen felelősséggel jár és szerep-e számára ez a két hivatás, hova vonul el írni, hogyan született meg a Moszkvában esik című új regénye, mi a véleménye az erdélyi magyar társadalom tabutémáiról – íme néhány kérdésfelvetés egy múlt heti beszélgetésen. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávéház Álljunk meg egy szóra beszélgetéssorozatának vendége Selyem Zsuzsa volt, a meghívottat a sorozat házigazdája, mellesleg egyetemi évfolyamtársa, László Noémi faggatta.
Elsősorban tanárként és civilként érez felelősséget, hiszen a kapcsolattartás milyensége fontos mindkét minőségében. Íróként más a helyzet, ilyenkor tulajdonképpen egyfajta „téren kívüli” állapotban van az ember a munkafolyamat során. Két könyve – 9 kiló – Történet a 119. Zsoltárra, és a tavaly megjelent Moszkvában esik – esetében úgy hozta a sors, hogy nyugalmas helyre vonulhatott el, és ennek megfelelően, ideális körülmények között írhatott. A Koinónia kiadónál 2006-ban megjelent 9 kiló megírását egy stuttgarti Solitude-ösztöndíj, a Jelenkornál 2016-ban napvilátot látott Moszkvában esik megszületését pedig szintén egy alkotói ösztöndíj biztosította, a helyszín ezúttal egy svájci kisváros kolostora volt.
Mindkét kötetét kísérleti regényként határozza meg a szerző, és mint kiderült, ezeknek a megírására szükség volt az elvonulásra, arra, hogy ne kelljen nap mint nap készülni az egyetemi órákra.
Egyetemi oktató és író – két hangsúlyos „szerep”, egyáltalán, szerepek ezek, kérdezte László Noémi. „Mindent megteszek, hogy ne az legyen”, érkezett a válasz. Selyem Zsuzsa előbb matematikát végzett a Babes–Bolyai Tudományegyetemen, majd két év középiskolai tanárkodás után beiratkozott a bölcsészkarra, magyar–angol szakra, ahol 1996-ban diplomázott. Mint kiderült, nagyon szeretett matematikát tanítani, de hamarosan rájött, hogy mégsem szeretne matektanár maradni, mert nagyon rossz volt az iskolákban a matematika megítélése, „több előítélet élt a matekkel kapcsolatban, mint a szőke nőkkel”.
– Nagyon nehéz volt ezt ledolgozni. Hiába voltam abszolút közvetlen, és hiába magyaráztam, hogy örömből kell matekkel foglalkozni, hiszen mennyi elegancia van benne, egyszerűen nem lehetett átvinni ezt a dolgot. Kőműves Kelemen szituáció volt, nem én voltam befalazva, de az én falam omlott le folyamatosan. A tanárok sem erősítettek ebben. Úgyhogy, ez tényleg szerep volt, így utólag belegondolva – magyarázta a meghívott.
László Noémi felidézte, hogy egyetemistaként pedagógiai gyakorlatot tanultak, és vetésforgóval mindig másnak kellett órát tartania a többiek előtt. Egyszer Selyem Zsuzsa volt a soron, aki Arany János kétsorosáról beszélt – „Mi vagyok én? Senki Pál, / Egy fájó gép, mely pipál.” – , és azt mondta, hogy szerinte ez az első posztmodern vers a magyar irodalomban. – De én nem emiatt jegyeztem meg ezt az „órát”, hanem amiatt, mert te nem álltál ki az osztály elé, mint ahogyan kellett volna tenni az órát tartóknak, hanem fölültél az első padra, velünk szembefordulva. Nem tanári pozíciót vettél föl. Nekem leesett az állam, hogy te milyen szabad ember lehetsz, milyen könnyű neked, hogy képes vagy erre – mondta László Noémi.
Egyetemi oktatóként most is ezt csinálja, de járkálni is szokott a teremben, jegyezte meg Selyem Zsuzsa. Szerinte ugyanis a mai korban nagyon meg kell becsülni azt a helyzetet, amikor fizikailag is együtt vagyunk. Próbál tehát mindenkivel legalább szemkontaktust tartani az órákon, ezért is járkál a térben. A demokratikus pedagógia híve, mint mondta, csak párbeszéd formájában lehet tanítani. – Ugyanannyit tanulok a folyamat során, mint amennyit tanítok. Az enyém a felelősség az óra alatt, de hogy ez jól történjen meg, mindenféle hierarchiát meg kell szüntetni – jegyezte meg.
Szereti a rövid műfajokat, például a verseket, „mert megvan a sűrítettsége”, de személy szerint csak egy kivételes alkalommal írt verset, felkérésre pedig egyáltalán nem, mert úgy érzi, nem tud rutinosan verset írni.
Pedagógusi munkájáról beszélve, kiderült továbbá, hogy véleménye szerint az a jó tanítvány, aki nem idomulni próbál az általa felmutatott értékrendhez, hanem azt is ismerve, egy újat fog kitalálni. A follower-viszonyulás valójában árulás, fűzte hozzá.
A Moszkvában esik. Egy kitelepülés története című kötetére rátérve, amelyért 2016-ban megkapta a Déry Tibor-díjat, a szerző elmondta, hogy a regény alapjául anyai nagyapja élettörténete szolgált. Mint elhangzott, Zsuzsa nagyapja, Beczássy István dálnoki születésű földbirtokos volt, akit „osztályellenségként” családjával együtt Dobrudzsába telepítettek ki 1950-ben. – Sokszor beszélgettem erről nagyapámmal, de csak töredékesen számolt be a megpróbáltatásokról. Háromszéki földesúrként számára nem létezett kudarc, a neveléséből kifolyólag csak hőstörténeteket tudott elmondani. Diktafonba mondta el nekem az élettörténetét, vagy legalábbis annak egy részét, de voltak olyan kérdések, amelyeket egyszerűen nem akart meghallani. Így sok minden dokufikciós formában volt számomra csak elérhető a regény megírásakor, ez azt jelenti, hogy volt mondjuk például három adatom, a közötte levő emocionális viszonyulásokat, történéséket pedig nekem kellett kitalálni – magyarázta Selyem Zsuzsa.
Különössé, jellegzetessé teszi a könyvet az állati narrátorok szerepeltetése, és furcsamód amikor az állatok mesélik a történetet, akkor az emberi szereplők „humánokként” jelennek meg, jegyezte meg László Noémi, majd megkérdezte a szerzőt, hogy hogyan jutott erre a döntésre, úgy érezte, hogy szükség van erre az eltávolító gesztusra?
Igen, kellett ez a távolságtartás, válaszolta a meghívott. Részletesen utánaolvasott az etológiában, hogy melyik állatra mi jellemző, hogyan kommunikál, milyen a látása stb., és úgy „szerepelteti” őket, mint akiknek a tudásában nincs korlát.
Ahogyan a nagyapa nem beszélt a megpróbáltatásokról, ugyanúgy hallgatja el az erdélyi magyar társadalom az ügynökmúltat, tabutémaként kezeli, és emiatt a rendszerváltás óta nem dolgozta fel azt, hogy a közösség egyes tagjai hogyan éltek az elmúlt rendszerben, állapította meg László Noémi. – Úgy tűnik, hogy közösségünkben ez olyanfajta tabu, amire nincsen szó, nincsen rá hétköznapi megoldás. Hamarosan kikopnak azok a generációk, akik ezt a műveletet végrehajthatták volna, és mi történik az erdélyi magyar közösséggel, hogyha ez kimarad? Továbbra sem találja majd a szavakat – fűzte hozzá a moderátor.
– Én csak azt tudom, hogy mit tennék én, ha rajtam múlna. De azt nem mondhatom egy idős emernek, hogy „az lenne neked is jobb, ha tisztáznád, ha nem bagatellizálod el”. Egyáltalán, ezt a kérdést nem lehet elbagatellizálni, hiszen minden elfedés később sokkal rosszabbul fog előjönni. Jobban járnánk, ha ezekkel a dolgokkal szembesülnénk, nem pedig elkennénk – mondta Selyem Zsuzsa, aki azt is nagyon súlyosnak találja, hogy erről nem lehet beszélni, a fiatal generáció számára pedig önkéntelenül is azt sugallja ez a magatartás, hogy „nincs tétje annak, hogy morálisan hogyan viselkedsz egy adott szituációban”. Ez sajnos érzékelhető is nagyon gyakran manapság, jegyezte meg.
Köllő Katalin
Szabadság (Kolozsvár)

Amikor a Szent Mihály-templom tornya is kilengett…
Negyven éve, 1977. március 4-én több mint másfél ezer halálos áldozatot követelő földrengés pusztított Romániában, az 55 másodpercig tartó rengés leginkább Bukarestet érintette. A földmozgást Kolozsváron is lehetett érezni, különösen a tömbházak felső emeletein lakók körében keltett riadalmat. Az egykori Igazság napilap szerint voltak olyanok is, akik látták, hogy a rengés másodpercei alatt a főtéri Szent Mihály-templom tornya kileng. „Lesznek nemzedékek, amelyek már csak hírből, leírásból, dokumentum-film összeállításból, talán éppen játékfilmből tudnak a március 4-i szerencsétlenségről” –olvastuk egy jegyzetecskében ugyancsak az Igazság hasábjain. Szerencsére az azóta felnőtt generációk valóban csak hírből ismerik az ilyen erősségű földrengéseket, nem kellett átélniük hasonló természeti katasztrófát itt, az országban. Számukra készült alábbi összeállításunk az egykori kolozsvári napilap számaiban tallózva.
A román köztévé silány kínálatának Édeskeserű című bolgár filmje sokunk számára emlékezetes maradt, és nem elsősorban művészi értékéért: este 9 óra 22 perckor a kolozsváriak többsége először adáshibára gyanakodva, majd a félbeszakadt közvetítésből, a csillárok lengéséből, poharak koccanásából következtethettek valami rendellenesre. Bukarestben viszont más volt a helyzet, a fővárosban és környékén hatalmas pusztítást végzett a földrengés. Az 1.578 halálos áldozatból 1424-et a Bukarestben regisztráltak. A sebesültek száma országszerte 11.300 volt, 32.900 épület súlyos kárt szenvedett. A pusztítás ereje felért az 1945-ben Hiroshimára dobott atombomba tízszeresével – írta annak idején a France Press, amelyet az Adevărul idéz az évforduló alkalmával készült összeállításában. A Világbank 1978-as jelentése kétmilliárd dollárra becsülte az anyagi károkat.
„Kiakadt az egész hálózat”
– Azon a napon, ügyeletes szerkesztőségi titkárként a nyomdában irányítottam a tördelést, szerkesztettem az Agerpres hírügynökségtől telexen érkező híreket-anyagokat – emlékezik vissza az akkori eseményekre Dózsa Sándor kollégánk.
– Úgy este kilenc óra körül hirtelen elsötétült a tv-készülék és leálltak a telex gépek. Az áramszolgáltatás nem szakadt meg. Azonnal hívtam a postai telex-ügyeletet. Kérdésemre, hogy miért állt le az adás, ők sem tudtak válaszolni. „Kiakadt az egész hálózat”, mondta a telex-műhely főnöke. A kolozsvári telefonok működtek, de Bukarest nem válaszolt. A făcliás kolléga a brassói lapot csengette, azok telefonon válaszoltak ugyan, de a telex-tv-hálózat ott sem működött, viszont az ottani szerkesztő jelezte, hogy valami nagy baj lehet a Kárpátokon túl, mert ők is éreztek valami rezgéseket.
Máskor is előfordult rövidebb-hosszabb adásszünet, de hogy telefonálni sem lehetett, az Agerpresnek, arra nem volt rá példa. Megpróbáltam telefonálni Mag Máriának, az Agerpres magyar adása vezetőjének a lakására, de minden telefon néma volt.
Közben valami rádióhírből kiderült, hogy a fővárosban hatalmas földrengés pusztított. Ez már nagy gond volt. Minket annyiban érintett, hogy félig üres volt az első oldalunk és a külpolitikai hírek is hiányoztak. Átgondoltam a helyzetet, átcsoportosítással, képekkel be tudtam volna fejezni a lapot, de még korán volt, tehát várakoztunk. A Honvéd utcai katonai parancsnokságon nagyon jól ismertem még lugosi sorkatonaságom idejéből egy hiradós vezérkari századost. Hirtelen ötlettel felcsengettem otthonában telefonon és röviden elmondtam, mi a problémám, vagyis, hogy szeretnék telefonálni az Agerpresnek. Meghallgatott, azt mondta visszahív. Meg is tette, úgy negyedóra múltán közölte: a hadsereg rádió-telefonján kapok öt percre egy vonalat, azon hívhatom az Agerpres számát. Néhány perc múlva csengett a telefon és bejelentkezett egy híradós, hogy beköt a vonalba. Én máris hívtam az Agerprest, de nem válaszolt.
Erre gondoltam egy merészet és felhívtam volt főszerkesztőm, Kovács András Drumul Taberei utcai lakását. Ő jelentkezett. Azt kérdeztem, ÉLTEK? – Igen, élünk – mondta csak apróságok törtek össze, az óriási robaj azonban nagy bajt jelezhet, de.....és itt megszakadt a beszélgetés. Én ennek a röpke szóváltásnak is nagyon örvendtem, megbizonyosodtam, hogy Kovácsék túlélték a katasztrófát – elevenítette fel a negyven éve történteket Dózsa Sándor.
Szükségállapotot vezettek be
Az Igazság másnap végül címoldalán közölte öles betűkkel az elnöki rendeletet a szükségállapot bevezetéséről. A Ceauşescu-házaspárt nigériai látogatásán érte a tragédia híre, értesülések szerint a vizitet azonnal félbeszakítva indultak haza. „Tekintettel az 1977. március 4-én este történt földrengésre, amely emberi áldozatokat és jelentős anyagi veszteséget okozott, annak érdekében, hogy biztosítsák a földrengés következményeinek felszámolását és meggátolják újabb károk keletkezését, az egész gazdasági-társadalmi tevékenység normális feltételeinek megteremtése érdekében, Románia Szocialista Köztársaság Alkotmánya 75. szakasza 13. pontja alapján, Románia Szocialista Köztársaság elnöke, a Fegyveres Erők főparancsnoka kihirdeti a szükségállapotot” – állt a rendeletben.
Az Agerpres tájékoztatása szerint, amelyet az Igazság is átvett, a földrengés epicentruma Vrancea térségben volt, a rengésfészek körülbelül 100 km mélységben helyezkedett el a földkéreg alatt. A kéregmozgás erősségét a Richter skála szerint 7,2 fokozatra becsülték, ami azt jelenti, hogy a legerősebbek közé tartozott Romániában. A földrengés érezhető volt az ország egész területén, de még a szomszéd országokban is, Bulgáriába 120 halottja volt a katasztrófának. Utórengéseket regisztráltak március 5-re virradó éjjel, ez a szakemberek véleménye szerint azt jelenti – idézzük továbbra is a négy évtizeddel ezelőtti hírügynökségi jelentést -, hogy a földkéregben és a kéreg alatt felgyülemlett és a március 4-ei földrengést előidéző energia legnagyobb részt felszabadult, hasonló földrengés tehát nem várható. Egyébként a világszerte regisztrált hasonló kéregmozgások vizsgálata azt mutatja, hogy az erős rengéseket rendszerint nem követik újabb rengések – igyekeztek valamelyest megnyugtatni a pánikban levő lakosságot az idézett szakemberek.
Kolozsváron a toronyházakban csaknem mindenki érezte
Bár Kolozsváron is lehetett érezni a bukaresti földrengés jellegzetes kísérőjelenségeit, sérülések, anyagi károk nem keletkeztek. A csillárok, a falra akasztott lámpák ingaszerűen mozogtak, az ingaórák megálltak, a vitrinekben elhelyezett edények, üvegpoharak összekoccantak, a falon levő képek kissé elmozdultak. Erre az erősségi fokra az is jellemző – olvasható dr. Xantus János ismert földrajztudósnak a kolozsvári lapban közölt cikkében –, hogy az utcán járók nem észlelik, a házakban tartózkodók, különösen a magas emeleten lakók, vagy fekvő helyzetben lévők azonban igen. Ezért a toronyházakban csaknem mindenki érezte. Sokakon szédülés vett erőt, mások hányingerre panaszkodtak. A kolozsvári földmozgások erősségének érzékelését az egyéni érzékenység is befolyásolta, emellett pedig az is számított, hogy az illető épület milyen altalajra épült. A laza szerkezetű kavicsos-homokos rétegek veszedelmesebbek – írta.
„Igen érdekes egyik olvasónknak az a megfigyelése – folytatja a szerző –, hogy Szent Mihály-templom tornya kilengett. Az ablakkerethez viszonyítva észlelte többekkel együtt ezt. Ingaórájának elmozdulásából, illetőleg megállásából igen helyesen három szeizmikus hullámot állapított meg”.
Romániában hasonló intenzitású földrengés csak 1802-ben és 1940-ben történt (mindkét esetben 7,4-es erősségű), több utórengéssel, az utóbbinál ezek hetekig tartottak, de a lakosság már nem érezte meg. Erdély területén 1170 és 1909 között 127 földrengésről számolnak be a krónikák, ezek közül Kolozsvárt csak egynéhány érintette komolyabban, annál több azonban Brassót és a Barcaságot. Néhány példa: az 1620. november 8-i, majd 1782. február 15-i rengés során templomtornyok dőltek le, épületek omlottak le. Az 1802-es és 1832-es rengések erőssége meghaladta az 5-6-os fokozatot. 1880. október 3-án a rengések a Szilágyságra is kiterjedtek, akárcsak az 1885. május 26-i földmozgások, amelyeknek központja Zsibó környékén volt.
Tíz nap után is találtak túlélőket
A tragédiát követő napokban a lapban is kezdtek megjelenni a Bukarestben élő kollégák – rádiósok, tévések, újságírók – személyes beszámolói annak az 55 másodpercnek egy életre szóló rémületéről: „A föld bömbölt, ijesztően dübörgött aztán csend lett, bántóan nagy csend és nyugalom, sötétség” – olvasható az egyikben. A szerző megjegyzi: a földrengés nyomai jobban megrendítették a bukarestieket, nagyobb hatással voltak mindenkire, mint a közel egy percig tartó hánykolódás, amikor az ember tudja, hogy menekülni kéne, de nincs hova.
A mentések több mint tíz napig tartottak – nem hiába. Egy 58 éves tanárnőt tíz nap után találtak meg élve a romok alatt. A nő egy zsebrádió segítségével értesült arról, hogy a mentési munkálatok folynak, ezt tartotta benne a lelket, a reményt, hogy őt is kimentik. Szerencséje volt, még időben érkeztek a mentőalakulatok. Keringtek történetek olyanokról is, akik csodával határos módon menekültek meg. Egy egyéves kisfiú például az összeomlott épület hetedik emeletéről szánkózott le ágyacskájának matracán és a romok közt téblábolt az éjszakában. Később anyját és apját is megmentették. Sok gyerek azonban árván maradt. A sajtóban is megjelent a felhívás, amelyben örökbefogadásra buzdítja azokat, akik segíteni akarnak a kicsiken.
Érkeztek azonban más hírek is: az Igazság halálozási rovatában A Hét munkatársától, Dankanics Ádámtól és kisfiától búcsúztak a megrendült hozzátartozók, ismerősök, mindketten a bukaresti katasztrófában vesztették életüket.
A Ceauşescu-házaspárnak a mentési akciókban és a nyugalom helyreállításában kifejtett „fáradhatatlan, önzetlen” tevékenységéről a pártpropaganda ontotta a dicshimnuszokat a javából, ezeknek az „árnyékában” azért meg-meghúzódott egy-két emberibb hangú jegyzet, amely a bukarestiek tragédiáját átérző szolidaritásról szólt. Az egyik ilyen írás például arról szólt: Gy. Szabó Béla a legelsők között volt, aki adományt ajánlott fel. Nem kis összeget, hanem tízezer lejt. Akárcsak az 1970-es árvíz pusztítása idején …
Székely Kriszta
Szabadság (Kolozsvár),

Szilágysági hangulatok színekben, formákban, zenében
Az Apáczai Galériában állították ki munkáikat Szilágy megyei képzőművészek
Színvonalasnak, érdekesnek, összetettnek nevezte Székely Géza képzőművész-tanár az Apáczai Galériában csütörtökön megnyitott, Szilágysági reflexiók című tárlatot, amelyen Szilágy megyében élő, dolgozó és alkotó művészek állítottak ki munkáikból. A kiállítás része annak a projektnek illetve elképzelésnek, hogy a galéria programjaiba bevonják a líceum képzőművészeti osztályának diákjait, órákat tartanak ott, boncolgatják, megbeszélik az alkotásokat. Ezáltal közelebb kerülnek – adott esetben – a Szilágyság arculatához, megismerhetik ennek a tájegységnek a kincsestárát, magyarázta Székely Géza, hozzátéve, hogy a galéria tárlatai természetesen sosem öncélúak, esztétikai élményként mindig igen megragadóak a látogatók számára.
A tárlaton munkáikkal részt vevő képzőművészek – Adorjáni Ilona, Bajusz Katalin, Horváth Levente, Keresztes József, Rózsa Róbert, Sepsi József, Simonfi Tímea, Szabó Attila, Szabó Vilmos (1942–2009), Vári Váncza Edith – alkotásait Szabó Attila képzőművész, muzeológus mutatta be és méltatta röviden. A kiállítás a Szilágyságra összpontosít nem csak témában, hanem a tíz képzőművész révén is, akik ott élnek és alkotnak, noha nem mind ennek a tájegységnek a szülöttei. Azonban nem annyira az életrajzi háttér a fontos, hanem a képi világ – magyarázta a muzeológus, kiemelve és ráirányítva a figyelmet mindegyik alkotó esetében pár jellemző motívumra, stílusra: a színvilágra, a népi hagyomány követésére, fény és árnyék érzékletes festésére, a félelem és fájdalom drámai megjelenítésére emberi alakokon keresztül, az anyaság motívumára, a fafaragásokban megmutatkozó egyfajta szakralitásra.
A megnyitón nem csak a képzőművészeti alkotásokkal, hanem zenei momentumokkal is sikerült szilágysági hangulatot teremteni: Horváth Levente hagyományos hangszereken, dorombon és furulyán játszott, Szabó Attila citerázott, Gáspár Anna népdalokat énekelt, Székely Géza pedig elszavalta Hervay Gizellának a Szilágysági Szent Johanna című versét.
Újvári Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)

Békésen vonultak fel a magyar feliratokért Csíkszeredában
Egy perc néma csenddel és békés felvonulással tiltakoztak a csíkszeredai városháza felirat leszedetése ellen Csíkszeredában péntek délután. A Székelyek Világszövetsége által szervezett megmozduláson közel kétszázan vettek részt.
A csíkszeredai Mikó-vár előtt gyülekeztek a tiltakozók péntek délután. Vörös-fekete székely zászlókkal, Bírók, a kettős mérce bűntény! Prefektus úr védjen meg, mi is állampolgárok vagyunk! – ilyen és ehhez hasonló feliratokkal fejezték ki nemtetszésüket az utóbbi időben, az igazságszolgáltatásban elvesztett zászlóperek és a községháza, városháza magyar feliratok leszedetése kapcsán.
A megmozduláson mintegy kétszázan vettek részt, akik a Mikó-vártól békés menetben vonultak át a csíkszeredai városháza elé, itt egy perces néma csenddel tiltakoztak a városháza felirat eltávolíttatása ellen.
„Sajnos kevesen vagyunk, jobban össze kellene fogjunk. Én azért jöttem el, mert úgy gondolom törvénytelen, ami a magyar kisebbség nyelvhasználata ellen történik itt a román államban, és igazságtalannak tartom a kettős mérce használatát is, hiszen más régiók használhatják saját zászlójukat” – vélte a csíkszeredai Augustin Tibor. Az egybegyűltek az egyperces néma csendet követően a városházától a Szabadság térre vonultak, ahol beszédet tartottak a tiltakozó akció szervezői.
„Fontos ügy, ami miatt itt ma megjelentünk, és nemcsak a csíkszeredaiaknak, hanem az egész székelységnek és magyarságnak, hiszen az anyanyelvünkről van szó. Támadják, azt szeretnék, hogy ne használjuk, hogy a székelységet asszimilálni tudják, és a magyar nemzeti öntudatot végleg kiűzzék belőlünk! Ezt, nem engedhetjük! Jogunk van használni az anyanyelvünket és a nemzeti szimbólumainkat is! – szólalt fel Benke Csaba, a Székelyek Világszövetségének alapító tagja.
Az Amerikai Egyesült Államokban bejegyzett szervezet alapító elnöke, András Mihály pedig arról beszélt, hogy a székely mindig szabad nép volt, és, hogy „mi is a világ állampolgárai vagyunk, nem lehet minket arra kényszeríteni, hogy hallgassunk!”. A szervező ugyanakkor tudatta a jelenlévőkkel, hogy törvényszéken feljelentést tettek az ellen a bíró ellen, aki a városháza eltávolíttatásáról meghozta a döntést, továbbá az igazságszolgáltatásban dolgozó három másik érintett személy ellen is.
András Mihály kiemelte, a csíkszeredai városházát a székelyek pénzadományából építették fel. Mint mondta, tekintve, hogy az épületnek a nevéről, és a nem a közintézmény nevéről van szó, ezért arra kéri levélben Hargita Megye Prefektusát, hogy ne a városháza feliratot, hanem a Primărie kifejezést távolítsák el az ingatlan homlokzatáról, és fordítsák le román nyelvre a városháza kifejezést, és azt függesszék ki, hogy érvényben maradjon a kétnyelvűség. A tiltakozó akció végén a résztvevők közösen elénekelték a székely himnuszt, majd a szervezők a Prefektusi Hivatalnál iktatták volna a kormánybiztosnak szánt levelüket, de zárt ajtókra találtak.
Barabás Hajnal
Krónika (Kolozsvár)

Nem futja lelkészre Székelyföldváron
Nincs anyagi fedezete a lelkipásztor fenntartására a székelyföldvári református gyülekezetnek, így leányegyházközséggé alakul. Erdély-szerte számos település van hasonló helyzetben.
Visszavonta a lelkészi állás betöltésére kiírt pályázatot a nagyenyedi református egyházmegyéhez tartozó székelykocsárdi egyházközség presbitériuma, indoklásuk szerint „az egyházközség szűkös anyagi helyzeténél fogva képtelen biztosítani a lelkipásztor javadalmát”. A mintegy húsz évig anyaegyházközségként, saját lelkipásztorral működő földvári gyülekezet kénytelen leányegyházközséggé alakulni, az egyházi szolgálatokat a szomszédos Székelykocsárd lelkésze végzi majd.
Szabó Gergely a Krónikának elmondta, a 28 lelket számláló gyülekezet régóta készül erre a lépésre, ugyanis nem tudja biztosítani a lelkészi fizetés ráeső részét. A hívek közül 19-en élnek a Nagyenyedtől 20 kilométerre található faluban, a többiek a városban, Gyulafehérváron, Kolozsváron laknak, csak az egyházi adót fizetik szülőfalujukba. Az otthon lévők zöme 60 év fölötti, aki pár száz lejes téesznyugdíjból kénytelen megélni. Anyagi helyzetükre való tekintettel az egyházközségben a legalacsonyabb az egyházi adó – személyenként 60 lej évente –, holott egyházkerületi szinten 75 lejre emelték, és vannak egyházközségek, ahol 80-100 lejt hagyott jóvá a presbitérium, avatott be a részletekbe a székelykocsárdi református lelkipásztor.
A költségekre sincs pénz
A földvári döntést az is befolyásolta, hogy a korábbi lelkész, a nemrég nyugdíjba vonult Kónya Gerő a paplak helyett Kocsárdon lakott, de ha új lelkész érkezne a parókiára, az épület fenntartási költségeit, a szolgáltatások díját is fizetni kellene, és ez meghaladja a gyülekezet erejét. „Ez az egyetlen kiút, hogy megmaradjanak, és minden vasárnap legyen istentisztelet” – fogalmazott a székelykocsárdi lelkész a leányegyházközséggé való nyilvánításra utalva, hozzátéve, a kérést már benyújtották az egyházmegyei tanácshoz, amely várhatóan következő ülésén jóvá is hagyja azt.
Szabó Gergely január 11-étől beszolgáló lelkészként viseli gondját a leányegyházzá váló földvári gyülekezetnek, vasárnaponként 11 órától Kocsárdon, 12.30-tól Földváron hirdeti az igét. Az elmúlt héten, amikor Kocsárdon egyetemes imahetet tartottak, a földvári hívek is részt vettek az alkalmakon, de családlátogatásra, az elmúlt vasárnap pedig a böjtfői úrvacsoraosztásra is sor került. A nagyenyedi egyházmegyében nem a földvári az egyetlen, ahol a párlelkes gyülekezet képtelen lelkészt fenntartani. Csombordnak, Marosdécsének is van leányegyházközsége, míg Magyarigenhez szórványmissziós egyházközségként több egy-két lelkes település is tartozik. Bár az elöregedés Székelykocsárdon is érzékelhető, egyházmegyei szinten a 364 lelkes gyülekezet számít a második legfiatalabbnak a magyarlapádi után, a községben még működik az 5–8. osztályos magyar iskola, és több mint húsz gyerek jár vallásórákra.
Egyre gyakoribb a társulás
„Már elerőtlenedett, nem képes önmagát fenntartani” – jellemezte a székelyföldvári egyházközség helyzetét a Krónikának Gyenge János, az Erdélyi Református Egyházkerület személyzeti ügyosztályának előadója. Elmondta, 1992 előtt is leányegyházközség volt, és Székelykocsárdhoz tartozott, de akkor volt egy anyásítási hullám az egyházkerületben, és a földváriak is éltek vele. „Ez mostanig működött” – jelentette ki az előadó, aki szerint továbbra is megmarad az egyházközség önállósága, presbitériuma, önálló gazdálkodást folytat, csak a lelkészi állást nem tölti be. „Nem ez az egyetlen példa, egyre gyakoribb az összecsatolás. A elnéptelenedett egyházközségek szövetkeznek, úgynevezett társult egyházközségeket hoznak létre, és közösen tartanak fenn egy lelkészt” – magyarázta Gyenge János. Elmondta, az enyedi egyházmegyében van 3-4 eset, de az utóbbi időben már Kalotaszegen is gyakorolják, például Középlak és Nagypetri társult.
Az elsősorban a szórványra jellemző, de már tömbvidéken is érzékelhető elöregedő, elnéptelenedő gyülekezetek miatt egyházkerületi szinten az átszervezés is szóba került. „Előbb-utóbb oda fogunk jutni, hiszen a hunyadi egyházmegyében nincs már ötezer lélek, és van tíz egyházközség. Tehát ötezer lelket gondoz tíz lelkipásztor, míg egy háromezer lelkes városi gyülekezetet egy irányít. Itt látszanak az erőviszonyok. Előbb-utóbb rákényszerülnek, hogy feladják az önállóságukat, mert nem tudják fenntartani magukat. Nem tudják az épületeket karbantartani, az alkalmazottakat fizetni” – jellemezte a helyzetet Gyenge János, aki szerint Erdély-szerte jó pár egyházközség akad, ahol az átlagéletkor 60 és 70 év között van.
Az egyházi épületek fenntartásáról a kánon rendelkezik, ezek annak az egyházközségnek a tulajdonába kerülnek, amelyikhez átcsatolják az illető települést. Ennek ellenére fennáll a veszély, hogy leromlanak az épületek. „Van rá példa, hogy egyik-másik gyülekezetnek a temploma összeomlott, vagy omlófélben van emiatt” – ismerte el az előadó, aki szerint pályázati pénzből, az egyházkerület segítségével, illetve a kormány, a megyei és helyi önkormányzatok támogatásával igyekeznek karbantartani, renoválni ezeket.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Történet a tálról és a kanálról
Pénteken délelőtt mutatta be a Brighella Bábtagozat /Szatmárnémeti/ a legújabb darabját.
"Ez ám nem közönséges tál és kanál, hanem egész különleges darabok. Ez azonban csak akkor derül ki, ha a tálban a hozzá tartozó kanállal kavargatni kezdünk. Amint ezt tesszük, a tál megtelik a legízletesebb és legtáplálóbb levessel, amit csak kívánhatunk. És mindig tele lesz, akárhány éhes száj eszik is a levesből" - áll a péntek délelőtt bemutatott bábjáték kedvcsinálójában.
Az Iciri-piciri bérletesek nagyon élvezték az előadást, amelyben volt irigység és fondorlat is, de a végén természetesen a jóság és a szeretet győzedelmeskedett.
A darabot Schneider Jankó magyarországi vendégművész rendezte és ő tervezte a díszletet is. A bábok Bartal Kiss Rita munkái, az előadás dramaturgja Nagy Viktória Éva, zenéjét Czapp Ferenc szerezte, ügyelője és súgója Liegner Zsolt. Szereplők: Nagy Tamás, Nagy Anikó, Bandura Emese és Bandura Tibor.
szatmar.ro

Erdélyi magyar ügyekről is szól a washingtoni külügy országjelentése
A magyar közösség elleni diszkriminációról, a közösségi szimbólumok és jelképek tiltásáról, a Mikó-ügyről, az elkobzott javak visszaszolgáltatásának helyzetéről, a Székelyföld-ellenességről, az anyanyelvhasználat korlátozásáról, a román nyelv anyanyelvként való oktatásának problémájáról is beszámol a Romániáról szóló legfrissebb emberjogi országjelentésében a washingtoni külügyminisztérium.
A Székely Mikó Kollégium „újraállamosítása” kapcsán a dokumentum emlékeztet arra, hogy országosan aránytalanul kevés a kisebbségi közösségeknek visszaszolgáltatott javak száma. Felidézi, hogy a restitúciós hatóság tavaly szeptemberben a kisebbségi közösségeknek összesen 79 visszaszolgáltatási kérelmét bírálta el, és valamennyit elutasította.
A jelentés beszámol arról, hogy tavaly májusban a marosvásárhelyi ítélőtábla elutasította annak az egyesületnek a bejegyzését, amely Székelyföld turisztikai vonzerejének népszerűsítését tűzte ki célul. A döntés oka az volt, hogy Székelyföld nevű közigazgatási-adminisztratív egység nem létezik Romániában.
A washingtoni dokumentum idézi az RMDSZ árnyékjelentését a kisebbségi és regionális nyelvek európai chartája romániai gyakorlatba ültetésének hiányosságairól. Beszámol arról, hogy a magyar közösség nem használhatja anyanyelvét az igazságszolgáltatásban, és sok magyarlakta településen megoldatlan a kétnyelvű feliratok kérdése.
A jelentés említést tesz arról, hogy Romániában továbbra sem működik államilag finanszírozott, önálló magyar egyetem, emellett a román nyelv anyanyelvként történt oktatása az iskolákban gondot okoz a magyar gyerekeknek. A dokumentum felidézni annak a székelyföldi diáknak az esetét is, akit megaláztak egy kolozsvári gyerekkórházban, mert nem tudott jól románul.
RMDSZ: ez a mi erőfeszítéseink eredménye
Az országjelentés az RMDSZ szerint azt bizonyítja, hogy az Amerikai Egyesült Államok ma jobban átlátja a romániai magyar közösség helyzetét, ez pedig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség erőfeszítéseinek eredménye. „Azt reméljük, hogy ez a legutóbbi dokumentum (…) egy hosszú kezdet végét is jelöli, az információgyűjtés folyamatának lezárását. Ugyanakkor azt is jelzi, hogy Amerika részéről eljött a tettek, a politikai cselekvés ideje” – olvasható az RMDSZ közleményében.
Az állásfoglalás szerint a szövetség továbbra is pontosan és folyamatosan tájékoztatja amerikai partnereit, azt remélve: elegendő, nevén nevezett visszaélés birtokában figyelmeztetik majd a román államot arról, hogy a kisebbségek kérdése koránt sincs megoldva.
„Úgy véljük, minél inkább szőnyeg alá söpri Románia a magyar közösség elleni visszaéléseket, minél inkább egy mintaország képét közvetíti a nagyvilág felé, annál inkább eltávolodunk attól a 27 éves álomtól, amelyért folyamatosan küzdöttünk, amely a többség és kisebbség párbeszédére, a kölcsönös tiszteletére épül” – írják.
A közlemény felidézi, hogy az RMDSZ küldöttsége 2015-ben és 2016-ban is Washingtonba látogatott, hogy kongresszusi küldötteket tájékoztasson a romániai helyzetről, hangsúlyozza a megrekedt romániai egyházi és közösségi ingatlan-visszaszolgáltatás fejleményeit.
Arról is figyelmeztettük partnereiket, hogy Románia következetesen ideális képet fest a kisebbségek romániai helyzetéről, holott 2007-et követően, az ország Európai Unióhoz való csatlakozása után már nem ragaszkodik azokhoz a kritériumokhoz, amelyeket feltételekként szabtak meg neki azelőtt. Mindezt a kisebbségek, a romániai magyar közösség tagjai érzik meg a leginkább, a leghamarabb.
Az RMDSZ közleménye szerint a napokban a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum ügyében észlelt visszaélésekről is tájékoztatják az Amerikai Egyesült Államok nagykövetét, arra kérve, álljon az igazság oldalára, ne engedjen a túlkapások elfajulásának, a jogállamiság leépítésének.
maszol.ro

Illúziók ideje
Novák Csaba Zoltán (szerk., kísérőtanulmány): Aranykorszak? A Ceauşescu rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Források a romániai magyarság történetéhez. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011, 574 oldal.
Novák Csaba Zoltán fiatal történész, a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Şincai Kutatóintézetének tudományos munkatársa, akinek munkássága a kommunista időszak kisebbségkutatásában már komoly eredményeket hozott.[1] A könyv egy hosszabb kutatási folyamat eredménye, összefügg a szerző doktori disszertációjával. Tulajdonképpen egy dokumentumkötetről van szó: a bevezető egy több mint százoldalas tanulmány, melyet a címben megjelölt korszakra vonatkozóan korabeli dokumentumok, jegyzőkönyvek, statisztikák segédletek, hivatalos kiadványok követnek. A felsorolt dokumentumok forrása főleg a román nemzeti történeti levéltár (Archivele Naţionale Istorice Centrale, ANIC), a volt biztonsági titkosszolgálat levéltára (Archivele Consiliului Naţional pentru Studierea Archivelor Securitaţii, ANDJC), illetve több megyei (Kovászna, Hargita, Maros) levéltár.
A kötet mind külalakjában, mind felépítésében a sorozat korábbi köteteinek mintáját követi.[2] A fedőlap igencsak kifejező: a fényképen Ceauşescu 1966-os marosvásárhelyi látogatásán, a Teleki Tékában látható, körülötte pedig helyi pártképviselők, értelmiségiek. Megfigyelhető, hogy a tükörképen, amelyen ugyanaz a kép szerepel, csupán a pártvezér képe marad élesen, a többiek elhalványulnak mellette, jól szimbolizálva a korszak kádercseréit, amelyekről a könyv is részletesen beszámol.[3] Érdekes, hogy kötet megjelenése egybeesik egy országos nosztalgiahullámmal, amelyről nemrégiben végeztek felméréseket. Eszerint a romániai lakosság majdnem fele úgy véli, hogy a kommunizmus idején jobb volt az élet.[4] Erre a hazai filmipar is ráharapott, s ennek megfelelő produkciókkal jelentkezett az elmúlt években.[5]
A kötet előszavában ismerteti azon változásokat, amelyek az 1945 és 1989 közötti korszak kutatásában történtek. A témára vonatkozó szakirodalom és kutatási projektek bemutatása után Novák Csaba Zoltán kiemeli, hogy a dokumentumok kiválogatásakor három tartalmi szempontot vett figyelembe:
azok az iratok amelyek közvetlenül említik vagy érintik a magyar kisebbséget,
azok az iratok amelyek részben említik, de nemzetpolitikai szempontból nem tartoznak az erdélyi magyarságra, illetve
azok az iratok, amelyek nem említik közvetlenül a kisebbségeket, de nagymértékben meghatározzák azok alakulását, helyzetét).
Szerzőnk a Nicolae Ceauşescu nevével fémjelzett időszakot két részre osztja. Az első korszak 1965 és 1974 közé tehető (értelemszerűen a kötet is ezt a periódust célozta meg), míg a második 1974-től az 1989-es változásokig tartott. Az említett korszakolás, illetve a tartalmi szempontok leírása egy bonyolult struktúraként érthető, ami bizonytalanságot vetíthet elő a könyv lehetséges célközönségének meghatározásakor.
A kutatásokat megnehezítette a még rendezetlen források használhatatlansága, illetve az, hogy korszak forrásanyagában rengeteg az egyáltalán nem vagy csak részben kutatható állomány. A rendelkezésre álló magyar és román nyelvű forrásanyag a korszerű kutatási módszerek használata miatt így is a kötet komoly erőssége. A szerző fontosnak tartja aláhúzni, hogy bár a kötetben megjelölt periódusban nagymértékű elnyomás és diszkrimináció érte az erdélyi magyarságot, a könyv nem probléma- vagy sérelemkatalógus.
Az előszót követő bevezető tanulmány egyrészt választ ad azokra a kérdésekre, amelyek az elemzett korszakkal kapcsolatosan feltehetőek (például a címre, amely szintén kérdőszóból áll: „Aranykorszak” volt-e ez egyáltalán az erdélyi magyarságra nézve?). Másrészt pedig segítséget nyújt a több mint négyszáz oldalnyi dokumentum értelmezéséhez, kontextusba helyezéséhez. Az előtanulmány bevezetője mindössze két, tömérdek lábjegyzettel ellátott oldalba sűríti az 1944-1964 közötti húszéves periódust, mivel ennek a korszaknak komoly szakirodalma van (és nem tartozik a kötet tárgyához).
A következő fejezet az előbbinél már hosszabb terjedelemben taglalja az 1964-től kezdődő folyamatokat, amelyek Románia számára az úgynevezett „külön utas” politika folytatását jelentették, illetve a későbbiekben Ceauşescu hatalmának konszolidációját hozták. A „Deji örökség” felvázolásában fontos szerepet kap a „függetlenségi nyilatkozatként” elhíresült pártdokumentum, amely a szocialista országok egymás belügyeibe való beavatkozását ítéli el (Nyilatkozat a Román Munkáspárt álláspontjáról a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom kérdéseiben, 103-111.o.). Pozitívum, hogy Novák Csaba Zoltán nem csupán a belpolitika pontos ismertetésére törekedett; a fejezetben helyet kap a külpolitikai irányzatok vizsgálata is, illetve ezek hatása Románia nemzetközi kapcsolataira.
A tanulmányban szerzőnk elméleti kérdést is boncolgat. A nacionalizmus megjelenése a politikumban különféle diskurzusokat szült a „szocialista nemzet” fogalmának meghatározásakor. A Nicolae Ceauşescu-i új vezetés a Dej-i merevséggel szemben jobban odafigyelt e fogalom meghatározására, amennyiben a nemzet fogalmába tartozónak tekintette a kisebbségeket is. Az erre az elvi alapra épülő új politika fő hivatkozási pontját Ceauşescu 1965-ös székelyföldi látogatása jelentette.
A tanulmány következő fejezete egy bel- és külpolitikai szempontból egyaránt fontos pillanatot, az 1968-as eseményeket vázolja fel. Az esztendő történései a külpolitikában, majd a belpolitikában is sikert hoztak Ceauşescu számára. A magyar kisebbség három fejleményt értékelt kedvezően: a közigazgatási reformot, a magyar értelmiségiekkel való találkozót és egyeztetést, valamint a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának (MNDT) létrehozását. A fejezetben mindhárom intézkedésről külön elemzést olvashatunk. Az új közigazgatási reform, a megyésítésekkel járó bonyodalmas folyamat nem jelent újdonságot a szerző számára.[6] Ez a folyamat konfliktusoktól sem volt mentes. Egyrészt a kérdést a párton belül is viták kísérték, akárcsak a székelyföldi megyékben.
A pártvezetés két lehetőséget, a „nagy székely megyét”, illetve a „kis székely megyét” mérlegelte. A politikusok véleménye megoszlott, ám Ceauşescu türelmesen reagált, figyelmet fordított az érintett területek lakosságának igényeire is. Fazekas János szerepe fontos volt e folyamatban, ugyanis a kezdetektől részt vehetett a tárgyalásokon, és a magyarság képviselőjének is tekintette magát ebben az ügyben. (Tőle származik a megyék későbbi elnevezése – Hargita és Kovászna – is.) Lokális szinten a „nagy székely megye” lehetősége három város közti konfliktust eredményezett: Csíkszereda, Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy egyaránt pályázott volna a megyeszékhelyi státusra. Végül Kovászna megye megalakulását követően az előbbi két város között folytatódott a vita, amely olyannyira eldurvult, hogy Csíkszeredában tüntetés szerveződött, miután a tervezetben a pártvezetés Székelyudvarhelyt jelölte meg megyeszékhelyként. Egy csíki küldöttség ellátogatott Bukarestbe, és végül Ceauşescu engedett a követelésnek, ismét „türelmességet és odafigyelést tanúsítva.”[7]
A romániai magyar társadalommal való kiegyezési törekvés másik nagy lépését a párt a magyar értelmiségiekkel és pártkáderekkel való találkozóval próbálta elérni. A ritka alkalomnak számító esemény során (1949 óta nem volt erre példa) a kisebbség képviselői egy problémakatalógust állítottak össze, de a felvetődött gondok megoldása nem járt teljes sikerrel. Az egyik fő vita a romániai magyarság jogi státusának elismerése körül zajlott. Mivel a pártvezetés nem ismerte el (továbbra sem) a nemzeti kisebbségek kollektív jogait, elvetette a statútum elkészítését. A másik stratégiai téma az oktatás kérdésköre volt, azonban néhány magyar tannyelvű osztály indítását leszámítva itt sem történt komoly előrelépés. A megbeszélés következményeként a kultúra világában lett a legkézzelfoghatóbb a változás: létrehozták a Kriterion Könyvkiadót és A Hét című kulturális-közéleti hetilapot (továbbá emelték a meglévő magyar sajtótermékek példányszámát). Ekkortájt indultak el (néhol újra) a román televízió és rádió magyar nyelvű adásai is.
A hangos kisebbségi elégedetlenségtől mentes hátország biztosításának szándéka külpolitikai fejleményekkel magyarázható. Bár Ceauşescu nem értett egyet a Dubcek-fémjelezte lazítással, elítélte a csehszlovákiai intervenciót. Az ezt követő sikerek, illetve politikai csúcspont elérése után rögtön Székelyföldre látogatott, ahol több beruházást ígért, és magyarul is köszöntötte az embereket – ez szintén emelt népszerűségén. Az MNDT létrehozásával a magyarság egy olyan fórumot kapott, amelyben a párttal való kapcsolattermés és problémamegoldás lehetőségét láthatta. Az események arra utalnak, hogy ezen gesztusokkal a legfelsőbb vezetés a székely identitás tudatos elsorvasztására törekedett: a lokális önazonosság alakítása szinte versengésbe sodorta egyes régiók azonos nemzetiségű lakosait.
Az 1970-es évek elejét Ceauşescu számára a teljes belpolitikai siker jellemezte. Az események további menetét meghatározta az 1971-ben kihirdetett, „júliusi tézisekként” ismert ideológiai önmeghatározás. A tanulmány következő részét a júliusi tézisek következményei és ezek lehetséges értelmezései alkotják. A következményekhez sorolható a nagymértékű szisztematizálási tervek (értsd: falurombolások) beindítása, amelyek több száz magyarlakta falut érintettek. Ehhez hozzájárult az erőszakos iparosítás, amely a román munkások addig magyar többségű városokba történő – nyilvánvalóan asszimilációs szándékú – betelepítésével járt. Az ideológiai szigor és az ezzel járó káderrotáció bevezetése a párthoz lojális, de túl sok hatalomra szert tevő helyi vezetők leváltását vagy egyéb funkciókba való kinevezésüket eredményezte.
A magyar politikai és kulturális elit alakulásának elemzése szintén nem új téma a szerző számára.[8]Megtudhatjuk, hogy volt rá példa arra, magyar káderek bejuthattak a legfelsőbb vezetésbe (KB, VB, PB, minisztériumok stb.), az efféle karrierhez azonban bizonyos feltételek szükségeltettek: a kézenfekvő párthűség mellett számon tartották a megfelelő családi hátteret (elvárt volt munkás- vagy parasztcsaládból való származás), és az illető káder viszonyulását az 1956-os és 1968-as eseményekhez. Fontos volt továbbá különválasztani a nemzeti és a politikai identitást. A tanulmányban a két legtöbbször előforduló társadalomszervezésre befolyással levő személyiség, Fazekas János és Király Károly esete egyedinek számít. Nem véletlen, hogy Novák az erdélyi magyarságot érintő kérdésekben mindkettejük munkásságát kiemelten értékeli.
A tanulmány utolsó két fejezete már az összegzést, következtetéseket és a kiértékelést tartalmazza. Kiderül, hogy a romániai magyarság mikortól és hogyan jelentett belbiztonsági problémát, és a pártvezetés miként próbálta a Securitate révén ellenőrzése alá vonni a kisebbséget.[9] A korszakot egyértelműen az 1974-es XI. kongresszus zárta, amelyen többek közt Ceauşescut államfőnek választották. Érdekes figyelni a diktátor képének a kötet tanulmányából, dokumentumaiból kirajzolódó változását, amelynek során a politikus elveszítette a kezdetben a nemzeti kisebbségekkel szemben tanúsított türelmét. Ezen időszaktól leértékelődik a korábban korszakjellemző három elem: külpolitikai téren a Szovjetuniótól való eltávolodás, gazdasági szempontból az életszínvonal növelése, valamint az értelmiségiekkel való kiegyezés a belpolitikában.
A forrásokban nem szűkölködő tanulmányt a dokumentumok követik, a tanulmányhoz hasonló felosztásban, időszakolásban.[10] A dokumentumok fordítását és jegyzetekkel való ellátását, kiválogatását Novák Csaba Zoltán és Kuszálik Eszter végezte. A kötet végén található háromnyelvű (magyar, román, angol) rezümén kívül a hely-, intézmény- és személynévmutató, valamint a kulcsszemélyek életrajzi adatainak felsorolása adatbázisjelleget ad a könyvnek. A kötet célközönsége nem tisztázott, de a leírt korszakkal foglalkozó kutatóknak mindenképpen hasznos és hiánypótló munkának számít. Remélhetőleg lesz majd folytatása, a további évek elemzésével. Célszerű lenne a meglévő anyag lefordítása, legalább angol és román nyelvre.
Jegyzetek
[1] A rengeteg tanulmány és kötet mellett kiemelném a Vladimir Tismăneanu által vezetett elnöki bizottság jelentését, melyben elítélte a kommunizmust és Novák Zoltán a magyarságra vonatkozó alfejezetnek a társszerzője: Raport Final. Comisia Prezidenţială pentru analiza dictaturii comuniste din România, Bucureşti, 2006.
[2] A sorozat korábbi hat kötete: GYÖRGY Béla: Iratok a romániai Országos Magyar Párt történetéhez. A vezető testület jegyzőkönyvei, Erdélyi Múzeum Egyesület – Pro-Print, Kolozsvár–Csíkszereda, 2003; NAGY Mihály Zoltán – VINCZE Gábor: Autonómisták és centralisták. Észak-Erdély a két bevonulás között (1944. szeptember – 1945. március), Erdélyi Múzeum Egyesület – Pro-Print, Kolozsvár–Csíkszereda, 2003; Stefano BOTTONI: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959), Pro-Print, Csíkszereda, 2006; LÁSZLÓ Márton: Máthé János: Magyarhermány kronológiája (1944–1964), Pro-Print, Csíkszereda, 2008; GIDÓ Attila: Úton. Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918–1940), Pro-Print, Csíkszereda, 2009; NAGY Mihály Zoltán – Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944–1953, Pro-Print, Csíkszereda, 2009.
[3] A Ceauşescut körülvevő személyek közül beazonosítható Fazekas János, Erdélyi István (a Teleki Téka akkori igazgatója), Elena Ceauşescu és Gere Mihály. A könyvben jól jönne információpótlásként a képen szereplő személyek felsorolása.
[4] Az említett felmérést a Kommunizmus Bűntetteit Vizsgáló Intézet végezte; az országos reprezentatív mintájú felmérésből az is kiderül, hogy a megkérdezettek 47%-a véli úgy, hogy a kommunizmus egy „roszszul alkalmazott, de jó ötlet”. Lásd Kétszer többen vannak a kommunizmus után vágyakozók, mint elítélői, Krónika Online 2010. szeptember 23., www.kronika.ro/index.php?action=open&res=42706
[5] Gondolok itt a Constantin Popescu és Cristian Mungiu Amintiri din Epoca de Aur, illetve Andrei Ujică Autobiografia lui Nicolae Ceauşescu című alkotásaira, amelyek különbözőképpen világítják meg ugyanazt a korszakot.
[6] Vö. NOVÁK Csaba Zoltán: A megyésítés előkészítése és a nemzetiségi kérdés Romániában 1967–1968 = Integrációs stratégiáka magyar kisebbségek történetében, szerk. Bárdi Nándor – Simon Attila, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2006, 455–421 (megjelent román nyelven is); NOVÁK Csaba Zoltán – OLTI Ágoston: Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescu-nál 1968-ban), Székelyföld 2008/7., 85–111.
[7] A küldöttség látogatásakor zajlott a párt plenáris ülése, Ceauşescu ezt megszakítva tárgyalt a küldöttséggel. Érdekes a tény, hogy Csíkszeredának 1966-ban 8459 lakosa volt, míg Székelyudvarhelyen ugyanekkor 15 901-en laktak.
[8] Lásd NOVÁK Csaba Zoltán: A párt szolgálatában. Kádersors a Székelyföldön, Múltunk 2005/4., 100–128; UŐ.: Intelectuali maghiari de stânga în conflict cu noile autorităţi comuniste, Anuarul Institutului de Cercetări Socio-Umane „Gheorghe şincai” (Târgu Mureş), 2006, 372–382.
[9] Itt érdemes kiemelni Domokos Géza példáját, aki többszörös megfigyelés alatt állt, és az informátorai saját kollégái voltak.
[10] A levéltári és sajtóforrások mellett, illetve a korszerű szakirodalom felhasználásán kívül a szerző interjúkat is készített. A kötetet egyértelműen gazdagítja például a 2008-ban készített Király Károly-beszélgetés.
Fodor János
erdelyikronika.net

Megjelent a Márton Áron Főgimnázium évkönyve
Megjelent a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium 2015/2016-os tanévről szóló évkönyve. A kalendárium különlegessége, hogy a rendszerváltás utáni nyomtatott sorozatnak ez a huszonötödik darabja.
Az évkönyvben megtalálhatók az állandó jellegű, már megszokott rovatok, mint például a tanévet összefoglaló igazgatói jelentés, a szemeszter főbb eseményeinek krónikája, illetve a Tanárszemmel nevű rovat, amelyben pedagógusok értekeznek az oktatás fontosabb kérdéseiről.
Mindezek mellett idén is fellelhető a Lepkeszárnyak nevű fejezet, amelyben a tanulók versei, prózai írásai és tudományos munkáinak beszámolói kaptak helyet. Egyik különlegessége az évkönyvnek, hogy színészek, rendezők és színkritikusok is beszámolnak a tevékenységeikről, akik az iskola diákjai voltak egykoron. A kiadványban továbbá helyet kaptak bemutatkozó és búcsúzó írások is: tartalmaz egy nekrológot, amely megemlékezik az iskola „legendás” biológia tanáráról, a tavaly elhunyt Izsák Zoltán életútjáról, illetve egy másik fejezetben a tanintézet volt diákjával, a jelenleg Debrecenben élő Gál Zoltán informatikai és villamosmérnökkel található egy interjú – számolt be Varga László iskolaigazgató.
Hozzátette, a könyv 350 oldalas, a megítélése szerint rendkívül tartalmas és változatos. Az évkönyv főszerkesztője Borsodi L. László, szerkesztőtársai Bara Katalin, Kolozsváry Katalin és Orbán Zsolt.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro,

Politikai, gazdasági, magyarság-kérdéseket vitattak meg Csicsóban
Regionális tábort tartottak Csíkcsicsóban március 1-5. között a Fidelitas közép-magyarországi alapszervezetei. Szombat délután nyilvános kerekasztal-beszélgetés szerepelt a programban Itthon otthon vagyunk – Erdély címmel.
Tusványos mintájára egy „kistusványost” igyekeznek elindítani Csicsóban, az első táborban mintegy 120 budapesti személy vett részt ifjúsági szervezetektől. „Csicsó testvértelepülésén, Zuglóban volt egy képviselő, a Fidelitas egyik alelnöke, ő átkerült a miniszterelnöki hivatal protokollosztályára, a kapcsolat megmaradt, és így merült fel, hogy a regionális tábornak a mi településünk legyen a házigazdája. Amennyiben minden tekintetben elégedettek leszünk az itt zajlottakkal, jövőben bővítenénk a tábort, és bevonjuk a környező településeket is” – magyarázta Péter Lukács, Csíkcsicsó polgármestere. Hozzátette, a rendezvény ideje alatt politikai, gazdasági, magyarság-kérdéseket vitattak meg, és szó volt a Fidelitasnak a közéletben és a politikában való szerepvállalásáról is. A Fidelitas egy magyarországi politikai ifjúsági szervezet, amely a Fidesz ifjúsági társszervezeteként alakult 1996-ban.
A szombati kerekasztal-beszélgetésen részt vett Bíró Zsolt parlamenti képviselő, a Magyar Polgári Párt elnöke, Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője, Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere, Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke és Tánczos Barna szenátor, akik az erdélyi közélet aktuális és meghatározó kérdéseiről, aktuálpolitikai témákról beszéltek a hallgatóságnak. Varró Zsolt, a Fidelitas Nemzetpolitikai Kabinetjének vezetője moderátorként elsőként a romániai korrupciós botrány körül kialakult helyzetről kérdezte beszélgetőtársait, arról, hogy mi a véleményük az eseményekről, a kormány ezzel kapcsolatos kommunikációjáról, illetve a határozat visszavonásáról.
Zakariás Zoltán rámutatott, a kormányrendelet kapcsán két tényező van: az egyik a mód, ahogyan ezt a kormány elfogadta és kommunikálta, a másik a tartalma.
Ráduly Róbert Kálmán szerint a történet nem ilyen egyszerű. „Romániában ma vannak választott vezetők, akiket az emberek választottak, de a hatalom az utóbbi években egyre inkább a mi kezünkből az arc nélküli szekusok kezébe került át, akik besúgóikon, beszervezett ügynökeiken keresztül manipulálnak. Ez a háború zajlik ma Romániában amerikai támogatással.” Hangsúlyozta Romániában sem társadalmi, sem parlamenti vita nem volt az éppen aktuális büntető törvénykönyvről. Kitért a magyar vezetők meghurcolására – köztük a saját ügyére – és úgy véli, „akik támogatják a Johannis-féle szekus világot, azok vagy balgák, vagy a rendszernek a tagjai.”
Ráduly gondolatához csatlakozott Korodi Attila is. „Jelen pillanatban a romániai döntéshozók szintjén a meccs arról szól, hogy a politikai képviselet hozzon-e döntést, vagy az a grémium, amelyik kevésbé látszik, a titkosszolgálathoz, az igazságszolgáltatási intézményrendszerhez kötődik. És ez a demokráciadeficit egyre súlyosabbá vált. Nagyon élesen megjelentek a leszámolási jellegű ügyek az intézményvezetőknél, de nem csak a magyar elöljárók esetében.” Hangsúlyozta, minden óra minden percében lehallgatják őket. Tánczos Barna szerint, ha az emberi jogok védelmére vezetjük vissza az egész ügyet, akkor már rég az utcára kellett volna vonuljon az egész ország.
Bíró Zsolt szintén a meghurcolt elöljárók helyzetéről, valamint a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium esetéről is beszélt. „A folyamatos lehallgatásoknak köszönhetően bárki bármikor elővehető, letartóztatható” – húzta alá.
Autonómiáról, törekvésekről
Milyen akadályokat gördít a nemzeti kisebbségi lét elé a román állam, az autonómiatörekvések hogyan csapódnak le az erdélyi magyarok mindennapjaiban, illetve vannak-e olyan áttörési pontok, ahol sikerült bizonyos eredményeket elérni? – tette fel a kérdést a beszélgetés második felében a moderátor.
Tánczos Barna rámutatott, a területi autonómia elérése két eszközzel lehetséges: az egyik a fegyveres, a másik a parlamenti megoldás, a romániai magyarság ez utóbbit választotta. „De egyesek vigyáznak, hogy ne legyen olyan konjunktúra, ahol ez megvalósulhatna.” Korodi szerint az elköteleződés maximális kell hogy legyen, mert autonómia nélkül hosszú távon nem tud fennmaradni az erdélyi magyarság.
Ráduly úgy véli, mai napig nem tudták felsorakoztatni a kritikus tömeget az ügy mögé. Sok az ellentmondás, és nincs egy kézzelfogható origója az ügynek. Bíró Zsolt hangsúlyozta, nem tartja szerencsésnek a helyzetet, hogy Székelyföld területi autonómiája tekintetében különböző tervezeteket, statútumokat versenyeztetnek.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Amikor a szovjet terror román besúgással társul – Gulág-tragédia Kolozsváron
Kevesen tudják, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben még pusztítóbb volt a szovjet terror, mint a trianoni országrészben, ott ugyanis a szovjetek vérengzését tetézték a Vörös Hadsereg mellé csapódott román katonák kegyetlenkedései. Bár nem süthető bélyeg a teljes erdélyi románságra, mégis tény: Kolozsvárról és környékéről közel hatezer magyar férfit hajtottak el a Gulág-Gupvi táborokba, a román katonaság és a magyar-vagyonra ácsingózó helyi románok segítségével, egyharmaduk sosem tért vissza. Ugyanakkor voltak magyarokat bujtató román családok is. A Gulág Emlékév zárónapján Kolozsváron több kutató és túlélő is megszólalt, a borzalmas történetet a témát régóta kutató Erdélyi Eszkimó Péter írta meg a PestiSrácok.hu olvasóinak.
A szovjet katonai vezetés jó előre gondolt a rommá tett Szovjetunió területeinek helyreállításra. Ehhez viszont rengeteg férfi munkaerőre és szakemberre volt szükségük, de az emberveszteségeik miatt erre nem állt rendelkezésre elegendő munkaerő. Ráadásul hadifoglyokból is kevesebbet ejtettek a tervezettnél, ezért találták ki a civilek számára a „málenkij robot” (kis munka) hazug intézményét, amelyet Kolozsvárt is alkalmaztak.
Nem elég, hogy 1944 őszén Tordánál a magyar hadsereg és német bajtársaik majdnem egy hónapig feltartották a román szövetségesekkel megerősített szovjet erőket, ezzel megakadályozva a Vörös Hadsereget abban, hogy betörjön a magyar fennhatóság alatt lévő Észak-Erdélybe, de ráadásul szervezetten voltak képesek visszavonulni. Ennek köszönhetően Rogyion Malinovszkij parancsnok alig volt képes hadifoglyokat ejteni, ezért döntött úgy, hogy a hiányt főleg a kolozsvári civilekkel pótolja. Sztálin dühödten sürgette Malinovszkijt, aki ebben a helyzetben még a Moszkva által megkövetelt hadifogoly kvóta töredékét sem tudta teljesíteni. Tehetetlenségük miatt kimondhatatlan feszült hangulat uralkodott a szovjet főparancsnokságon éppen úgy, mint a közkatonák körében. Malinovszkij pedig hazudni kényszerült a rettegett generalisszimusznak, amikor a hadifoglyok létszámáról tett jelentést.
A ROMÁN SZOMSZÉDOK ADTÁK A FÜLEST
– A többhetes lángoló tordai pokolnak azonban október 7-én vége szakadt és a szovjet-román erők elkezdhették féktelen szabadrablásukat, erőszakoskodásukat Tordán, Kolozsvárt és a környező falvakban, amely borzalmakat a békés lakosság málenkij robotra való elhajtásával tetéztek – fogalmaz Murádin János Kristóf erdélyi történész. – Október 12-15 között – teljesen törvénytelenül – hétszáz 17 és 55 év közötti magyar fiút és férfit ejtettek foglyul Tordán és környékén, illetve ötezret Kolozsvárt, majd hurcolták el onnan a szerencsétlen embereket a Szibériai lágerekbe. A sorozatos razziaszerű fogolyszedések során előbb az utcáról, vagy a munkahelyeikről, később a lakásaikból szedték össze a magyar áldozatokat. Gyakran a szovjet katonákat a román hatóságok, vagy éppen a román szomszédok irányították azokhoz magyarokhoz, akikkel szemben ellenérzéssel viseltettek.
– A Szentlélek utcában jártak először és szedték össze az embereket. Bejöttek utánunk az oroszok a házba. a pincéből hoztak ki apámmal (Kelemen Ferenc) és György Jakab Misivel, az egyik szomszédunkkal. Először a házak udvarára csalták ki az embereket, majd átvezettek egy műhelybe a Széchenyi tér közelében, ahol „átverifikáltak”, megnézték, milye volt az embernek és elvették tőle. Onnan egyenesen vittek a törvényszékre, a börtöncellába – mesélte a történészeknek Kelemen István, aki akkor 18 éves volt.
Nagyon fontos szempontként szerepelt, hogy az emberek összeterelése gyorsan, pontosan és a lehetőségekhez mérten ellenállás nélkül menjen végbe. Ezért az oroszul tudó foglyok kérdéseire a szovjet katonák általában nem mondták meg az igazat. Legtöbbször azt mondták, hogy „málenkij robotra”, vagyis kis munkára, a háborús károk eltakarítására kell a munkaerő. Mindezeknek dacára, az elfogottakkal úgy bántak, mint valami bűnözőkkel, vagy legalábbis hadifoglyokkal. A kolozsvári utcák zengtek a „davaj, davaj!” (gyerünk, gyerünk), „bisztro!” (gyorsan) és a „pasli!” (indulás) parancsszavaktól.
16 ÉVES GYERMEK VOLTAM…
– Az oroszok bevonulása után elszaladtam a műhelyünkbe, hogy megnézzem, nem törték-e fel a ruszkik? Nem volt feltörve. Indultam vissza, hogy vigyem meg a jó hírt, hogy a műhely sértetlen… Ahogy futottam visszafelé, a Széchenyi téren egy orosz katona meglátott, és rám kiáltott, hogy „davaj!”, „davaj!” – intve a géppisztolyával, hogy álljak be a sorba. Már vagy száz ember állhatott ott a sorban. Megijedtem. Nem akartam beállni, inkább futottam tovább. De az orosz figyelmeztetésül a lábam elé lőtt egy rövid sorozatot. Akkor láttam, hogy muszáj engedelmeskednem. Be kellett álljak a sorba. Még csak 16 éves gyermek voltam. Sírtam és vártam, hogy mi lesz – meséli Török Imre, aki túlélte a borzalmakat.
A szovjet járőröket román civilek és katonák segítették a magyarok összegyűjtésében. Aki nyíltan vállalta magyarságát és fizikailag is megfelelt a nehéz fizikai munkára, azt azonnal bevágták a sorba.
Vincze Sándor túlélő emígy emlékezik: – Jöttünk a város felé, s ahol most a Horeáék szobra áll, megpillantottuk a sorba terelt tömeget. Fegyveresek vették körül az egybeterelt civileket, Több volt a román katona, mint az orosz. Minket is bevágtak a testvéremmel együtt a sorba és faggatni kezdtek: „Ce esti roman sau ungur?” (Mi vagy, román, vagy magyar?). Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Na, akkor csak álljunk nyugodtan. Gyönyörű októberi nap volt, úgy is öltöztem kiskabátban, félcipőben. Azt mondták, hogy a felrobbantott hidakat kell felépítenünk – mondja könnyeivel küszködve Sándor, aki egyedül tért haza a három Vincze testvér közül.
A törvényszékre kísért civileket a két-négy személyes fogdákba lökdösték, néha egyszerre húszat-harmincat zsúfolva össze. – A cellában álltunk, mint a gyufaszálak a gyufásdobozban. Nem is tudtunk lefeküdni. Éjszaka két-három óra körül adtak egy kis paszulylevest. Jó meleg volt. Jól is esett, mert nagyion ki voltunk éhezve. Mivel kanalat nem adtak, a csajkából kellett meginnunk – sorolja a körülményeket Török Imre egykori rab. – Engem október 12-én kaptak el. Elkísértek a Honvéd utcai börtönbe és ott bezártak bennünket a cellákba. Amikor aztán hajnalban lezavartak sorba állni, ott láttam apámat, sok ismerőssel együtt. Édesapám Bitay József később Magnyitogorszkba került, és ott meghalt. Elhurcolásakor negyvenhárom éves volt – közli szomorúan Bitay László, aki 1944-ben szinte még gyermek volt.
NEM KELLETTEK SZEMTANÚK…
Hogy ne keltsenek feltűnést, ne legyenek szemtanúk, akik pánikot kelthettek volna a városban, hajnalban kiterelték, majd gyalogosan elindították a magyar férfiakat Torda felé, a vasút ugyanis járhatatlan volt, mert a visszavonuló németek megrongálták.
– Nagyon „dávájoztak” az oroszok – folytatja Török Imre. – Ijesztően sokan voltunk. Szuronyos oroszok járkáltak körülöttünk farkaskutyákkal. Valósággal elijesztettek bennünket még a szökés gondolatától is. Úgy meg voltunk félemlítve, hogy még félrenézni sem mertünk.
CSAK ÚGY ROPOGTAK A MAGYAR CSONTOK A MUNKAGÉPEK ALATT
Végül Tordán vasútra tették a magyarokat, persze marhavagonokba zsúfolva, ahol a padlóba vágott lyuk, vagy két konzervesdoboz szolgált latrinaként. A vonatok három napig mentek Foksányba, ahol megtörtént a férfiak ismételt átvizsgálása, majd innen az orosz földön használatos széles nyomtávú vasúton folytathatták halálútjukat a Szovjetunió valamelyik kényszermunkatáborába. Kölley Györgyöt például Karéliába szállították. Itt jegyezzük meg, hogy a flekktífuszban, vérhasban és egyéb betegségekben elhunytak holttesteit tömegsíírokba helyezték, majd a „felszabadulást” követően a tábor helyén munkáslakótelepet építettek. A szemtanúk szerint csakúgy ropogtak a magyar csontok a munkagépek alatt!
– Körülbelül 1900 embert összekötözött kézzel indítottak el marhavagonokban. Ez volt életem legborzalmasabb utazása.A hőmérő állandóan mínusz tíz fok körül mozgott, borzasztóan fáztunk és szinte teljesen védtelenek voltunk. Egy-egy vagonba száznyolcvan személyt tereltek be, és amikor megérkeztünk útcélunkhoz, általában száz-százharminc volt még életeben – meséli elszorult hangon Kölley.
Bien György a mérhetetlenül rossz ellátásra panaszkodott leginkább. – Az étkezés feketekenyérből és sós halból állt. Víz kevés volt, a szomjúság őrületig gyötört – mondta az idős túlélő. Gergely István is túlélte a lágert. A ma kilencvenes éveit taposó tősgyökeres kolozsvári öregúr meglepő részletességgel mesél negyvennégy őszéről. – Amikor esett az eső, a drótos ablakon kinyújtottuk a kanalunkat és az összegyűjtött pár csepp vizet a betegeknek adtuk. Legalább a kiszáradt ajkukat megnedvesítettük – mondja szomorúan.
“AZ ÉN CÉDULÁMAT EGY RENDES ROMÁN LÁNY TALÁLTA MEG”
Miközben utaztak, cédulákat dobtak ki, amelyekben családjainkat értesítettük arról, mi történik velünk. Érdekes módon ezek a papírfecnik legtöbbször célba is értek. – Az enyémet egy rendes román lány találta meg Medgyesen, ma is őrzöm – mosolyog Gergely.
Több sikeres szökésre is sor került. A bátrabbak sejtették, hogy nincs veszteni valójuk meglógtak őrzőiktől. – Az egyik vagonból sikeresen megszöktek a foglyok. Volt a közöttük vasutas, tudta, hogyan állítják össze a marhavagonokat és felszedték a padozatot, majd lefeküdtek a vonat alá és megvárták, míg elmegy felettük a szerelvény. Ez valahol Brassó környékén lehetett. Másnap reggel, amikor kinyitotta az őrség a vagont, hogy adjon nekik vizet, csak egy kis sovány borbélyt találtak ott, aki nem mert megszökni. Erre őt jól megverték az orosz őrök, hogy miért nem lógott meg ő is – meséli nekem a katonás kiállású férfiú, aki végül lerobbant munkaképtelenként tért haza két, munkatáborban letöltött szörnyű esztendőt követően.
Persze a holttesteket egyszerűen a sínek melletti árokba hajították, igaz, egy ideig nem jelentették őket, mert megkapták a fejadagjukat. Aki túlélte az embertelen utazást, azok is igen leromlott testi állapotban érkeztek meg a táborukba. – Amikor kiérkeztünk a Szovjetunió valamelyik munkatáborába, már ott volt egy csomó fogoly, akik a mi viszonyainkra azt mondták, hogy csak ne panaszkodjunk, most már pazar körülmények vannak a kezdetekhez képest – emlékezik Szőregi Béla egykori kolozsvári fogoly.
A lágerélet viszonylag jól ismert a nagyközönség előtt, elég, ha Alekszandr Szolzsenyicinre író munkásságára gondolunk. Mindennek a tetejébe a lágerekből szabadultak szenvedései Kolozsváron tovább folytatódtak, hiszen a hatóságok előtt ismertek voltak a „bűneik”, amelyek miatt alapvető egzisztenciális gondokkal néztek szembe, a környezetük előtt pedig kénytelenek voltak minderről hallgatni.
– A szovjet fogságot elszenvedő civilek kálváriája a kommunista Romániában tabu-téma volt, igaz kevesen is beszélhettek volna róla… Az elhurcolt ötezer magyar egyharmada, körülbelül ezerhatszáz-ezernyolcszáz fő elpusztult az úton, vagy a munkatáborban – teszi hozzá Murádin történész.
VOLTAK MAGYAROKAT BUJTATÓ ROMÁNOK IS
Murádin János Kristóf előadásában ugyanakkor kihangsúlyozta: ahogy a történelem általában, úgy a kolozsvári terror esete sem fekete-fehér. – Az erdélyi román lakosság egy része igenis segíteni próbált az elhurcoltatás előtt álló magyarokon. Volt több olyan eset is Kolozsváron, hogy a román szomszédok bújtatták saját lakásukban a magyar szomszédot egész családjával együtt, megmentve így a szovjet deportálástól. Általában ez olyan esetekben nyilvánult meg, amikor a magyar szomszéd korábban ő maga is segített román szomszédjának a magyar közhatalom négy éve alatt 1940 és 1944 között ügyes-bajos dolgaiban, hivatali ügyei intézésében, vagy kiállt mellette adott esetben, ha a magyar hatóságokkal valamilyen konfliktusa akadt – magyarázta el a történész.
AZ ERKÖLCSI KÁRPÓTLÁS IS ELMARADT
Az egyre nagyobb eredményekkel járó kutatások nehézségeire jellemző példa, hogy az ötezer férfi neve közül mindössze hétszázötvenét sikerült feltárni. És végül még egy fontos megjegyzés: sem a román, sem az orosz politikai vezetés még elvi szinten sem kárpótolta a túlélőket a szovjetunióbeli szenvedéseikért. Ráadásul sok felelős ember még ma is úgy gondolja, hogy a kolozsváriak kényszertáborokba való elszállítása, rabszolga munkára való kényszerítése jogos tett volt.
„Mindenki vegye elő a mobiltelefonját!” – a jövőben ezzel, vagyis nem a megszokott, ellenkező utasítással kezdheti óráját az a történelem tanár, aki letölteti Farkas György és Pásztor Péter ötletgazdák-fejlesztők új alkalmazását. Ez az applikáció akár a Kolozsvárra személyesen ellátogatót, akár a világ másik szegletében a fotelban ülőt vezeti végig a kincses város azon helyszínein, ahol 1944 őszén összegyűjtötték, tartották, kínozták azt az ötezer helyi magyar férfit, akiket innen a Szovjetunió lágereibe hurcoltak – jogtalanul. Minderről a GULÁG-év zárónapján esett szó február 25-én, amely rendezvényen két, e témát feldolgozó dokumentumfilm ősbemutatóját nézhettünk meg (Farkas György: „Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár?”, Tóth Orsolya: „A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron”) valamint egy olyan kerekasztal-beszélgetésben vehettünk részt, amelyre eljöttek a borzalmak egyes megélői is.
Erdélyi Eszkimó Péter
pestisracok.hu

Rejtegetik Kolozsvár magyar építészeti örökségét
Átörökítés vagy kultúrharc az erdélyi városrehabilitálás? A válasz kiderült azon a kedd esti beszélgetésen, amelyre a Kolozsvár Társaság hívta meg korzózni Guttman Szabolcs építészt, műemlékvédőt, a Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókjának elnökét. Korzózni, ugyanis első felvonásként levetítették az M5 tévécsatorna Építészkorzó sorozatának Erdélyben, Guttmannal forgatott epizódját, amelyben az építész Csontos János riportert vezette körbe Nagyszeben, Medgyes és Kolozsvár belvárosában.
Míg megmászták a tornyokat, megbeszélték, hogyan és milyen kontextusban zajlott, illetve zajlik a három város központjának felújítása, amelynek tétje a közterek minősége, illetve az, hogy a középkor, újkor szász és magyar építészeti örökségét mennyire érzi magáénak a román többség. A város és lakóinak identitása kölcsönösen függ egymástól. Ha nem érzik magukénak az örökséget, nem lesznek érdekeltek a megőrzésében sem, ahogy láthattuk tavaly a kolozsvári városháza „tűzoltó beavatkozásán”. Ők is attól lesznek valódi kolozsváriak, hogy a rendezvények díszleteiként vagy felújítások tárgyaiként megismert, megszeretett épületek révén kapcsolatba kerülhetnek az építőik történeteivel, történelmével, és azok örököseinek is érzik majd magukat. (szabot)
foter.ro
Erdély.ma

Elvtelen harc az iskola ellen
Romániában, mint mindennek, a korrupció elleni harcnak is megvannak a torz nyúlványai, egyre-másra kiderül, hogy az ezt felvállalni hivatott ügyészséget más érdekek is mozgatják. Kiemelkedő példája ennek a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium ügye.
A római katolikus egyház 2004-ben kapta vissza az általa a XIX. század elején épített és kommunisták által államosított épületegyüttest. A reprezentatív ingatlanban az Unirea Líceum működött, mely 1989-ben még fele-fele arányban adott otthont román és magyar osztályoknak, aztán a következő két és fél évtizedben fokozatosan egyre románabb lett. A restitúciót a román nacionalista körök képtelenek voltak elfogadni, megkezdődött a pereskedés, ám 2008-ban a legfelsőbb bíróság jogerős határozatban a katolikus egyháznak ítélte az ingatlant. Az egyház bérbe adta a városnak, és újabb hat év után született meg az a szerződés, amely lehetővé tette, hogy a 2015–2016-os tanévtől „hazaköltözzön” a Bolyaiból a katolikus gimnázium, és az épület egy részében megkezdje önálló működését. A megegyezés értelmében további húsz évig szavatolták az Unirea Líceum helyben maradását is. Hiába kötött azonban szerződést az egyház a városvezetéssel, született megállapodás a pontos elosztásról a két iskola igazgatója között, a helyi román sajtóban folytatódott a magyarellenes hangulatkeltés, és még meg sem melegedhetett a katolikus gimnázium új helyén, 2016 őszén kiszállt a korrupcióellenes ügyészség, letartóztatta a megyei főtanfelügyelőt, iskolaigazgatót, most pedig a jövő tanévi beiratkozások küszöbén szülőket hallgat ki, félemlít meg. S hogy teljes legyen a háború, a tanfelügyelőség nem hagyta jóvá az induló előkészítő, ötödik és kilencedik osztályokat. Magyarán, minden módon igyekeznek ellehetetleníteni a katolikus gimnázium létét. Már ősszel komoly kérdéseket vetett fel, mi köze a korrupcióellenes ügyészségnek egy iskola működéséhez, még ha esetleg hiba esett is az engedélyeztetés során, miért nem adminisztratív kérdésként kezelik azt. Azonban, ami az elmúlt hetekben történt, az a legsötétebb időket idézi, és a Securitate módszereire emlékeztet: a kihallgatott szülőket felekezeti hovatartozásukról faggatták, megtiltották, hogy elmondják mindazt, ami kikérdezésük során történt, és megfenyegették: gyermekeiket is becitálják. Megfélemlítés magas fokon. Ma már nem akad főtanfelügyelő, aki alá mer írni egy tisztázó papírt, gond nélkül félresöprik a minisztérium helyzetet egyértelműsítő átiratait. A korrupcióellenes ügyészség az úr. Ilyen és ehhez hasonló egyértelmű túlkapások után nehéz hitelesnek tekinteni a Romániában legnagyobb elfogadottságnak és népszerűségnek örvendő intézményt. Egyértelmű, ott állnak hátterében azok, akik az egyébként oly szükségszerű korrupció elleni harcot politikai leszámolásra vagy éppen a magyarság megfélemlítésére használják. Futni hagynak behódolókat, megleckéztetnek „lázadókat”, és már azt sem tudni, ki az, akit okkal vizsgálnak. Amíg nem tisztítják meg magát a korrupcióellenes ügyészséget az ilyesfajta befolyásoktól, esély sincs a román társadalom korrupciómentesítésére.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföld Budapesten
Székelyföld is jelen volt a hétvégén megrendezett legnagyobb magyarországi turisztikai seregszemlén. Az Utazás Kiállítás 2017 turisztikai rendezvényen Kovászna, Hargita és Maros megye turisztikai egyesületei népszerűsítették a térség idegenforgalmi ajánlatait – közölte közös közleményében a három megye önkormányzata.
Az idén 40. alkalommal megszervezett eseménynek helyet adó Hungexpo Budapesti Vásárközpontban a látogatók 23 ország 300 kiállítójának ajánlataiból válogathatnak. Az országos képviselet mellett fontos, hogy Magyarország piacvezető turisztikai kiállításán Székelyföldet idén új arculattal, közös standdal reklámozzuk – fogalmazott Jánó Szabolcs, a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület igazgatója. „A külföldi turista azért utazik Székelyföldre, hogy olyan élményekben és programokban legyen része, amelyeket otthon nincs lehetősége megtapasztalni. Éppen ezért a magyarországi turisták főként a háromszéki mofetták és gyógykezelési lehetőségek felől érdeklődnek, elmondásuk szerint kirándulásuk során szívesen látogatnak el a háromszéki épített örökségekhez, kúriákhoz, kastélyokhoz” – tette hozzá. A budapesti Hungexpón Hargita megyét a Hargita Közösségi Fejlesztési Társulás képviseli, amelynek alapító tagja Hargita Megye Tanácsa. A társulás munkatársai a megyét népszerűsítő brosúrákat és katalógusokat állítottak ki, illetve programcsomagokat és kedvezményeket kínálnak. A mostani kiállításra ötnapos húsvéti programcsomagot vittek, amely a hagyományos foglalkozásokat, mint például a tojásfestés, de a kikapcsolódást, így a wellnesst is magában foglalja. Ezenkívül sóvidéki programcsomagot is ajánlottak, de jelen voltak a Bringaexpón is, ahol a Gyilkos-tó fölötti via ferratát és a bicikliútvonalakat kínálják. Maros megye turisztikai stratégiájában kiemelt jelentőségű a megyébe látogató magyarországi turisták számának a növelése, éppen ezért tartja fontosnak a Maros megyei önkormányzat elnöke, Péter Ferenc, hogy a megye jelen legyen a budapesti kiállításon. „Jelenleg is igen nagyszámú magyarországi turista érkezik Maros megyébe, és többségük nemcsak a mi látnivalóinkra kíváncsi, hanem továbbutazik Hargita vagy Kovászna megyébe. Ez is azt mutatja, hogy a három megyének érdemes közös turisztikai fejlesztésekben gondolkodnia, illetve egy székelyföldi desztináció kidolgozásával erősíthetjük a közös brandet, és hatékonyabbá tehetjük a régió látnivalóinak és turisztikai programjainak a népszerűsítését” – emelte ki.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Folytatják, ahogy Nagy-Kopeczky Kálmán megálmodta (Cimborák Bábszínház)
Pótolhatatlan a Nagy-Kopeczky Kálmán hiánya, 2015. december 3-án bekövetkezett halálával új korszak kezdődött a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház életében – magyarázza Péter Orsolya, a bábtársulat művészeti vezetője. Ő maga tudatosan próbálja tovább vinni, erősíteni azt a szemléletmódot, amelyet a bábszínházat létrehozó elődje markánsan képviselt, így nem mondtak le arról a törekvésükről sem, hogy független intézménnyé váljanak. A társulatuk bővült, előadásaik egyre népszerűbbek, legutóbbi, A három kismalac című bemutatójukat február végén tartották, a napokban pedig Debrecenben vendégszerepelnek.
Hivatalos megalapításától (1998) kezdődően a Cimborák Bábszínház a Tamási Áron Színház tagozataként működik, noha Nagy-Kopeczky Kálmán már elindult az önállósodáshoz vezető úton, „letette az alapkövet”. Támogató ígéreteket is kaptak a fenntartó városházától, Péter Orsolya szerint továbbra is van esélyük, csupán azt nem tudni, mikor történhet meg. Tavaly sikerült kibővíteni a társulatot, ma már öt bábszínész (Lukács Emőke, Nagy-Lázár József, Páll-Gecse Ákos, Szucher Ágnes, Vincze Tímea) és három színházi alkalmazott, illetve a művészeti vezető alkotja csapatukat, ez is lényeges változás 2015. végéhez képest, amikor a társulat mindössze három bábszínészből állt.
Nagy-Kopeczky Kálmán távozása után azzal szembesültek, új előadásokat kell létrehozniuk, ugyanis szinte minden korábbi darabban fontos szerepet játszott, Verstől versig hajt a csordás című, igen sikeres előadásukról le is kellett mondaniuk. Nehézségeiket az is fokozta, hogy ugyanabban az évben december elején tűzvédelmi okok miatt be kellett zárni a bábstúdiót, azóta „hontalanok és alkalmazkodók”, mindenhol játszanak, ahol éppen lehetőségük van, a nagyszínpadon, a Háromszék Táncstúdióban vagy a Kamarateremben. Készült egy terv a bábstúdió felújítására, ám a magas költségek miatt felmerült egy teljesen új bábszínház építésének lehetősége is, több vélemény szerint ez lenne a legjobb megoldás, mert Sepsiszentgyörgy megérdemel egy önálló bábszínházat.
Péter Orsolya „kapott feladatként” tekint művészeti vezetői munkájára, művelődésszervezőként szegődött a bábtársulathoz 2011-ben, azóta folyamatosan tanulja új színházi szakmáját. Jól ismerte Nagy-Kopeczky Kálmán elképzeléseit, s mint meséli, a néhai társulatvezető folyamatosan küzdött a bábszínházért, annak érdekeit mindennél előbb helyezte, túlhajszolta magát, és ma már úgy látja, beszélgetéseik alkalmával „hagyakozott”, mert tartott a haláltól. Nagy-Kopeczky Kálmán önálló műfajként tekintette a bábszínházat, mely kortól függetlenül a lélekre hat, mindig nagyon figyelt a gyermekekre, és markáns irányvonalat szabott, melynek lényege, hogy a nagyon gazdag magyar népmesei örökségre kell építeni – hangsúlyozza Péter Orsolya. Emellett folytatják a vidéki előadásokat is, mind a háromszéki falvakban, mind szórványvidéken. Tavaly ősszel a Székelyföld Napokon nyolc megyei faluban, illetve Brassó környékén léptek fel, igazi gyermeksereg követte előadásaikat.
2016-ban három új produkciót mutattak be, február végén Tasnádi István Cyber Cyrano című, kamaszoknak szánt „netdrámáját”, júniusban magyar népmese alapján készült, A rest legényről című bábjátékkal álltak színpadra, míg decemberben Nagy-Kopeczky Kálmán halálának első évfordulójára felújították korábbi, Benedek Elek meséje alapján készült darabjukat, A só című előadást. Legutóbbi bemutatójukat most február végén tartották, A három kismalac című hagyományos bábjátékukat szabadtéren, vásárokban is játszhatják majd. Két fesztiválra is készülnek, júniusban egy brassói nemzetközi báb- és marionettfesztiválra mennek, októberben pedig Nagyváradon várják őket a Fux Pál egykori bábtervezőnek, rendezőnek és grafikusnak emléket állító bábos találkozóra. Emellett magyarországi meghívásoknak is eleget tesznek, tegnap a debreceni Vojtina Bábszínházban léptek fel. De a Cimborák Bábszínház szívesen részt vállal minden gyermekeket érintő sepsiszentgyörgyi rendezvényen, újabban ők szervezik a Szent György Napok bábelőadásait is. Örülnek annak, hogy egyre több szabadelőadást tarthatnak, nemcsak délelőttönként fogadnak szervezett gyermekcsoportokat, hanem délutánonként egyre több család jön bábelőadásaikra, rendszeresen telt házzal játszanak, ez a sepsiszentgyörgyi közönséget dicséri, más erdélyi városokban ez kevésbé jellemző.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kertésznap Nyárádszeredában
Bár szerényebb a kínálat, továbbra is népszerű a vásár
Tizenötödik alkalommal tartották meg szombaton a hagyományos kertésznapot Nyárádszeredában. A környékbeli falvakból és a megyeszékhelyről is sokan látogattak el a vásárra, hogy beszerezzék a kertbe való facsemetéket, vetőmagokat, rózsatöveket, vagy éppen a nőnapi virágot.
Míg öt-hat évvel ezelőtt még zsúfolásig telt termelőkkel, kiállítókkal a nyárádszeredai művelődési ház előcsarnoka és az előtte lévő tér, a házilag termesztett gombától a mézig, a sajtkülönlegességekig, a szebbnél szebb tujákig, valamint a kisebb mezőgazdasági gépekig mindent meg lehetett itt találni a környékbeli, illetve a Székelyföld távolabbi részeiből érkező termelők asztalainál, az utóbbi években szerényebb a felhozatal, évről évre kevesebben hozzák el termékeiket. Ezt a visszajáró kiállítók is megerősítették.
Ennek ellenére a látogatók száma nem apad, szombaton már a délelőtti órákban nagyon sokan jöttek el vásárolni, a környező településekről érkező gazdák főként vetőmagokkal, facsemetékkel, rózsatövekkel a kezükben távoztak. Mivel az idényvirág-kínálat igen gazdag volt, a helybeli és környékbeli virágkertészek színpompás ciklámeneket, primulákat, jácintokat, tulipánokat, árvácskákat sorakoztattak fel, sokan kihasználták az alkalmat, és a közelgő nőnapra is bevásároltak. A kiállítók közül legtöbben virágot, facsemetéket és vetőmagokat kínáltak, de lehetett vásárolni finom nyárádmenti bort, pálinkát, hidegen préselt szörpöket, valamint mutatós szárazvirág-kompozíciókat is.
A kiállítók közül sokan a Corvinus Egyetem Kertészettudományi Kara nyárádszeredai kihelyezett tagozatának végzettjei. A marosvásárhelyi Makkai Tamás is itt szer-zett oklevelet, és az itt elsajátított ismereteket azóta is kiválóan kamatoztatja, bogyós gyümölcsöket termeszt és dolgoz fel. A szombati kertésznapon ízlésesen csomagolt szörpökkel, lekvárokkal várta vásárlóit. Mint mondta, Székelyhodoson gazdálkodik, ötven ár területen főként málnát, fekete ribizlit, szedret, epret termeszt, és fel is dolgozza. A hidegen préselt szörpöket, finom házi lekvárokat elsősorban piacokon, vásárokon kínálja, kialakult már egy állandó vásárlóköre, de tervezi, hogy a közeljövőben a biotermékeket kínáló boltokban is értékesíti. A termelő szerint nő a kereslet a bogyós gyümölcsökből előállított házi szörpök iránt, ugyanis ezeknek magas a vitamintartalma, és a vásárlók egyre inkább tudatosan választanak egészséges termékeket.
Nagyenyed mellől, Csombordról érkezett Zsigó István és felesége, akik rózsa-, egres-, málna-, ribizli- és szedertöveket forgalmaznak. Az áru mellé minden vásárlónak járt egy-két jó tanács is arról, hogyan kell elültetni, gondozni a kiválasztott tövet. A házaspár a kertésznap visszatérő vendége, mint mondták, a tavasz a csúcsszezon számukra, általában Marosvásárhelyen, Kolozs és Beszterce megyében piacokon árusítanak.
Tőlük nem messze dekoratív kis szekerek voltak kiállítva, mint kiderült, Nyárádmagyaróson készültek a munkák, amelyek igen jól mutatnak az udvaron, és virágtartóként is megállják a helyüket.
Sokan időztek el a nyárádszeredai Szeredai Zsuzsánna színpompás idényvirágokkal megpakolt ládái előtt. Nem csoda, hiszen igen gazdag volt a választék, és kedvező áron lehetett vásárolni tulipánt, cikláment, jácintot, primulát. A szomszédos asztalnál piros-fehér-zöld szalagos borokat lehetett kóstolni, és amennyiben az ízvilág elnyerte a látogató tetszését, meg is vásárolhatta. A borokat hűséges olvasóink, a marosvásárhelyi Kacsó házaspár készítette, jó házigazdaként kedvesen kínálgatták a látogatókat. Kacsó Zsigmond és felesége, Ibolya Marosvásárhelyen élnek, és Rigmányban termesztenek szőlőt negyven ár területen. Kacsó Ibolya alaposan kiveszi a részét az általában férfiak által űzött borászkodásból, néhány éve a nyárádszeredai kertészeti egyetemet is elvégezte, hogy elsajátítsa a szakszerű munkához szükséges elméleti tudást.
Szinte nem akadt látogató, aki ne állt volna meg a nyárádszeredai Szabó Botond asztalánál, ahol különféle szárazvirág-kompozíciók, húsvéti dekorációk sorakoztak. Az alig húszéves fiatalember kreatív munkái iránt egyre nagyobb a kereslet, felkérésre esküvőkre, különféle rendezvényekre is készít nagyobb tételben dekorációkat.
MENYHÁRT BORBÁLA
Népújság (Marosvásárhely)

Kollégiumi polcokra költöztek a kolozsváriak könyvadományai
Nagyenyed és Magyarlapád diákjaihoz jutott több tonna könyv
Akár a hűvösben melengető ajándék tavaszi napsütés pénteken reggel, éppen olyan hétágra szikrázósan nevetős örömmel húzták, tologatták, hurcolták, pakolták a könyvekkel teli dobozokat a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségének munkatársai a Donát úti stúdióból. A leégett kommandói iskola könyvtárának pótlására hirdetett könyvgyűjtést a rádió – februárban aztán több ezer kötet gyűlt össze a Donát úton és a Szabadság szerkesztőségében. Sokan teljes könyvtárakat adtak át, sok háziolvasmány, szótár, meséskönyv, regény gyűlt, de értékes könyvritkaságokat is hoztak, mások a boltban vásárolt újdonatúj köteteket. A kommandói iskola könyvtára a sokfelé szervezett gyűjtéseknek köszönhetően mára olyan gazdag, hogy akár egy városi iskolának is dicsőségére válna, így a kolozsvári adományok nagyobb része – az adakozók vágya szerint – más gyerekekhez kerül. Száznál több doboz ment elsőként Nagyenyedre és Magyarlapádra.
Sajtósok, ha összetanakodnak
Rácz Éva rádiós szerkesztőt (a MÚRE elnökét) arról kérdeztem, hogyan jutott eszébe ez a könyvgyűjtősdi, s miért nem beszélte le magát róla azzal, hogy „ugyan, majd biztos valaki más gyűjteni fog, miért éppen nekem kellene”?
– Az ötlet akkor született, amikor megláttam a Bajai Könyvtár felhívását. S alatta a kérdést, hogy „Kolozsváron gyűjt valaki?” A kollégáknak, elsősorban Kristály Beának köszönhető, hogy nem beszéltem le magam. Mert első pillanatban azt mondtam, én beülök az autómba, s elviszem, ami összegyűl. Bea pedig azt mondta, ő kiáll a Főtérre két dobozzal. Persze, februárban. Aztán elgondolkodtam, hogy esetleg kellene engedély, ha nyilvános helyen gyűjtünk, mint kiderült, ez így is van. S közben tanakodtunk arról – már Ferencz Zsolttal hárman –, hogy jobb lenne zárt helyen gyűjteni. A következő „bűnös” Tibori Szabó Zoltán, aki azonnal igent mondott a kérésemre, hogy a Minerva házban kapjunk valahol menedéket a könyveknek. Azt hiszem, innen már nem volt menekvés. Aznap elkészült a felhívás, másnap a rádiószpot, aztán a mégjobb szpot, majd harmadnap az újabb változat, amibe már a Marosvásárhelyi Rádió is belekerült... S azon kaptuk magunkat, hogy 3 nap alatt 1200 kötetünk lett – mondja sajtós kollégám, aki pénteken reggel fél tízkor még a rádióban beszélt, és öt perc múlva velünk együtt dobozolt.
Egészen gyorsan kiderült, hogy a mikrobusz és a három személyautó korántsem lesz elég. Az ablakok szintjéig pakolt kisbusz már rogyadozott a súly alatt, és még legalább ugyanannyi doboz várakozott a lépcsőkön. És így lett „cégéres” a karavánunk: csatlakozott a rádió kék-fehér feliratával ellátott utánfutós autó. Igaz ugyan, hogy Enyed előtt már azon is kiütköztek az izzadságcseppek – szerencsére egyszerűen orvosolható – műszaki tünetei, de így már minden doboz eljuthatott oda, ahova szánták.
Nagyenyed: Megússzuk a matekórát!
Nagyenyeden már vártak: a Bethlen Gábor Kollégium 650 diákjából azonnal ott termett egy népes csapat, így mi, írott és rádiós, tévés sajtósok dobozcipelés helyett sorra faggathattuk a diákokat, az igazgatót, a könyvtárost. Aki még nem járt ott a nyár óta, és esetleg korábbi beszámolóinkat sem olvasta, azok kedvéért elmondom, hogy a nagyenyedi kollégium egy hatalmasan merész, többmillió eurós projekt keretében teljes felújításon esett át, minden egyes kőkockája, lépcsőfoka talán még az eredetinél is szebb finomsággal szépült meg, de még az udvarán minden egyes fűszál is újdonatúj. Az egész épület hangulata ma is ugyanolyan oxfordi, mint amilyennek a nyáron láttuk. A folyosók akkor még kopár falait a földszint egy részén a kollégium évszázadairól regélő egykori fekete-fehér fényképek borítják, letűnt korok és jövendőbeli generációk közötti kapocsként lakályossággá szelídítve a pazar épület komoly eleganciáját. Itt siettek libasorban az enyedi diákok a nagy doboz könyvekkel. Volt köztük, aki inkább afeletti örömében suhant súly alatt is centire a földtől, hogy megússza a matekórát (vagy inkább egy szekundát…?), de olyan is, aki nem bírta kivárni, míg minden doboz bekerül, és máris fellapozott egy kötetet.
A nagyenyedi kollégiumnak két könyvtára is van, a dokumentációs a levéltári, régebbi kiadványokat őrzi, a háziolvasmányok és ifjúsági irodalom az általános könyvtárban kölcsönözhető. 35 ezer könyv között mégis az utóbbiak vannak elnyűttebb állapotban, magyarán a kötelezőket már-már rongyosra olvasták, a jobb példányokra várakozni kell, és hát egy-egy osztály nagyjából egy időben olvasná ugyanazt a Jókait vagy Móriczot. Ide főleg ilyen könyveket válogattak a rádiósok az adományozottakból, de a mintegy 80 dobozba természetesen másféle kötetek is kerültek. Ercsey Etelka könyvtárosnak bőven lesz dolga a válogatással, kartotékolással, néha a diákok segítik. A könyvtárat egyébként nem csak a tanulók használhatják, főleg véndiákok, nyugdíjas pedagógusok szoktak visszajárni.
– Pár éve a könyvtár könyvadományokból gyarapodik, régóta nem volt pénzadomány, amit könyvvásárlásra fordíthatnánk. Legutóbb ezelőtt 4-5 évvel a tanfelügyelőségtől kaptunk e célra pénzt, abból háziolvasmányokat vettünk – mondja a könyvtáros, akitől azt is megtudjuk, hogy a kortárs irodalom ritka az adományokban. Rumini egy sincs például, Varró Dani sincs az enyedi könyvtárban –amely egyébként az ötvenes években alakult meg, mint kiderült, addig minden osztálynak saját külön könyvtára volt. Ercsey Etelka rengeteg rendezvényről mesél, amelyekkel a könyv, az olvasás felé próbálják csalogatni az ifjúságot: – Szeptemberben a népmese napjával kezdődnek rendezvényeink, október az iskolai könyvtárak hónapja, akkor különféle eseményeket szervezünk, amelyeknek valamilyen köze mindig van az olvasáshoz is, bekapcsolódtunk a felolvasómaratonba, tegnap Arany felolvasás volt a hetedikesekkel – sorolja, és megtudjuk, hogy könyvbazárt is szoktak szervezni, aki nagyon szeret olvasni és nincs lehetősége vásárolni, az ott juthat könyvekhez.
Közben kicsengetnek, diákokkal telik meg az udvar, a folyosók, készülnek a szombati Bethlen bálra, amely már sokéves újabbkori, és igen népszerű hagyománya a kollégiumnak: tulajdonképpen szalagavató, nagykorúsítás, a lányok menyasszonyi ruhában, a fiúk öltönyben társasági táncokkal mutatkoznak be. Indulunk Magyarlapádra.
Magyarlapád: Eddig könyvből volt hiány, most polcból
Az áthaladó közúti forgalom Nagyenyedet sem kíméli, itt még kerülőút sincs, mint például Kolozsváron. Pénteken két óra körül araszolgatunk a főúton, mígnem a vasútállomás irányába kanyarodunk, és innen már szabadon autózhatunk tíz kilométert a népzene szeretetéről, néptánctáboráról híres Magyarlapádig. A mintegy ezres lélekszámú református községben néhány éve jutottak a gyermeklétszám-apadás felismerésének arra a szintjére, amelynek eredményeképpen tavaly ősszel megnyitották a Magyarlapádi Szórványkollégiumot. Hét környékbeli faluból járnak ide a gyermekek, hétköznap húszan laknak a világos, macis ágyneműhuzatos (a rádiós kolléganőknek ez nagyon tetszett!) bentlakás külön fürdőszobás hálóiban, ebédlővel-konyhával felszerelt épületében. A lépcső mellett sötétzöld szekrény, a fapolcokon tiritarka házipapucsok sorakoznak gazdáik vasárnap esti visszatérésére várakozva. De ezt már mind később látjuk, előbb a papilak melletti gyülekezeti házba hordjuk a dobozokat, mintegy harmincat. Itt aztán igazán nagy szükség van rájuk, hiszen a könyvesszekrényeken legfeljebb három polcnyi kötet sorakozik, a bentlakásba csak néhány könyvet vittek át, ami pedig az iskolában van, azt a tanítók használják. Nos, a kolozsvári adományozóknak köszönhetően most már bizony azon kell törniük a fejüket, hogy újabb könyvespolcokat szerezzenek…
– Sohase képzeltük, hogy nem fog elférni a könyv. Az iskolának van könyvtára, ott a tanítónénik használják inkább, de azt szeretnénk, hogy a gyerekek kezébe, esténként is jusson könyv – magyarázza Sipos Margit, a szórványkollégium gondviselő tanára, ahogyan magát meghatározza, hiszen, mint mondja, igazgatni nem szereti az embereket, inkább a gondjukat viselné. A szórványkollégium délutáni iskolát is kínál a 0–6. osztályosoknak, akik délután háromtól ötig itt tanulnak. Sipos Margit szerint a lapádi iskolában összesen száznál több diák tanul, a közeli Magyarbecén is van 20-25 tanuló az elemiben. – Csökkent a létszám az előző évekhez képest, de most növekedési hullám következik, abból ítélve, hogy hány kismama sétál az utcán – állapítja meg nevető bizakodással, és kérdésemre elmondja, rajztanárra lenne szükségük és szakképzett pszichológusra, akihez a kollégiumi gyermekek a kérdéseikkel fordulhatnak. Visszakanyarodva a könyvekre…
– Vannak könyvszerető emberek a faluban. Nagyon szép dolognak látom, hogy azok, akik már ráérnek arra, hogy olvassanak, megtegyék. Én például a nagyanyámnak nem győztem hordani otthonról a szomszéd házba a könyveket, mert olyan gyorsan olvasta – mondja a gondviselő tanár, és következő mondatával ismét a szórványkollégiumnál tartunk: – Nagyon jó érzés nekünk is bejönni ide, valahogy úgy van, hogy már mindjárt jobban vágyunk ide, mint haza. Minden eseményt együtt ünnepelünk, szülinapokat, karácsonyt, a Mikulást együtt vártuk, otthon más, ott csak egy-két gyermek, de itt sokan vannak. Nagyon tudnak örvendeni mindennek, és mi tudunk örvendeni annak, amikor felénk szaladnak…
Reménykedjünk, hogy a kolozsvári adománykönyvekben is sok örömét leli majd magyarlapádi kollégista, nanók, apók, nyugdíjon innen és túl. A könyvosztogatásnak még koránt sincs vége: Kommandón kívül Zsobokra, majd Temesvárra is jut a dobozokból.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

Fantomok és szárnyasok a Helikon Esten
Három verseskötettel ismerkedhettek meg a jelenlévők péntek délután a Gaudeamus könyvesboltban: a Helikon Estek rendezvényén Horváth Benji, Nagy Kata és Tolvaj Zoltán költőkkel László Noémi beszélgetett.
Miről ír a költő, szubjektíven önmagáról vagy sem, a meghívottak romantikus vagy klasszikus költőnek tartják magukat, ezekkel a kérdésekkel indította el a beszélgetést László Noémi.
Tolvaj Zoltán, akinek a Fantomiker című kötetét mutatták be, nagyon romantikus költőnek vallotta magát 20 évvel ezelőtt, ám ma már nem feltétlenül követi ezt az ideált. Ennek oka lehet az is, hogy a Telep Csoport a klasszikus irányvonalat követi, így a korszellem miatt szakított ő is a romantikus ideállal. Szerinte a romantikus költőkép kialakulása köszönhető a blogoszférának is, hisz a blogok számtalan költőt emeltek ki, és erre a felületre a radikális őszinteség a jellemző.
Horváth Benji, Az amnézia útja kötet szerzője, a két ideál között egyensúlyozik, és tudatosan figyel arra, hogy a kettő egyszerre tudjon érvényesülni, próbál kívülről, távolabbról szemlélődve írni, nemcsak belülről.
Nagy Kata az itt bemutatott, és a következő kötetében is el akar fordulni attól, hogy ennyit mutasson meg önmagából, erre utal a mostani kötetének a címe is, Inkognítóablak, amely sugallja, hogy meg akar mutatni valamit magából, de ugyanakkor el is akar takarni valamit. Hasonló kettősség jellemzi Tolvaj Zoltán kötetcímét is.
László Noémi a továbbiakban arra volt kíváncsi, hogy a kötetben szereplő versek közül hány jelent már meg folyóiratban, vagy bármilyen más online vagy offline felületen. Egyedül Nagy Kata publikálta a versei felét máshol, Horváth Benji és Tolvaj Zoltán csak néhányat. László Noémi szerint 15-20 éve még az volt a gyakorlat, hogy ha egy vers megjelent egy folyóiratban, akkor azt a költő kiengedte a kezéből. Mindhárom meghívott megegyezett abban, hogy ez ma már nem így van, sőt Horváth Benji kiemelte, ő bíztatja a fiatal költőket, akik a Helikonban publikálnak, hogy ne féljenek a közlés után is változtatni verseiken, ha úgy érzik szükségesnek.
A következő kérdéskör előtt László Noémi megkérte a meghívottakat, hogy olvassanak fel egy-egy verset a köteteikből, Tolvaj Zoltán Keserű fog című versét, Nagy Kata Tájékozodás bajban alkotását, míg Horváth Benji Kelenföld című költeményét olvasta fel.
Nagy Kata és Tolvaj Zoltán verseiben érződik Pilinszky János, József Attila vagy Nemes Nagy Ágnes hatása. Nagy Kata szerint annyira beleivódott Pilinszky és József Attila, hogy észre sem veszi, ha hozzájuk nyúl vissza. Tolvaj is hasonlóan elmélyült már Pilinszky vagy Nemes Nagy Ágnes költészetében, így szerinte neki már szabad rosszat mondania róluk, hisz annyira beleivódtak már és ismeri őket, hogy nem tud szent tehénként tekinteni rájuk, képes meglátni bennük a hibát, és ezeket a tökéletlenségeket szeretné megmutatni, persze nem kultuszromboló módon.
Egy újabb kör felolvasás után, László Noémi arra volt kíváncsi, milyen tudatállapotban írták a költők a kötetben szereplő verseket. Mint kiderült, Horváth Benji és Nagy Kata is józanon írta, ám nem egyeztek meg abban, pontosan mi a józan, és mi a tudatmódosult állapot. Horváth szerint nem is igazán lényeges az, hogy milyen állapotban volt, amikor írta a verset, az utómunka sokkal fontosabb. Horváth kijelentésére Tolvaj Zoltán kimondta az est végmondatát: „Egy verset nem lehet befejezni, csak abbahagyni.”
SARÁNY ORSOLYA
Szabadság (Kolozsvár)

Romániai magyar sérelmek az amerikai külügy jelentésében
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium államosítása, valamint a magyar anyanyelvhasználat korlátozása és a magyar jelképek elleni hatósági hadjárat is szerepel az amerikai külügyminisztérium éves emberi jogi jelentésében.
A kisebbségekkel szembeni diszkrimináció és a korrupció miatt is bírálja Romániát az Egyesült Államok külügyminisztériumának 2016-ra vonatkozó éves emberi jogi jelentése. A helyi idő szerint pénteken nyilvánosságra hozott jelentés kitér a romániai magyar közösséggel szembeni jogsérelmekre is, így megemlíti a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium újraállamosítását, amelyet a vonatkozó bírósági ítélet nyomán a román állam az Erdélyi Református Egyházkerülettől kobozott el. A jelentés külön kitér arra, hogy az egyházak és a nemzeti kisebbségek esetében a kommunizmus idején államosított tulajdonok visszaszolgáltatása aránytalanul lassú ütemben haladt. Megemlíti a dokumentum azt is, hogy tavaly februárban a Maros megyei táblabíróság megtagadta a Székelyföld népszerűsítését célzó szövetség bejegyzést.
A jelentés szerint a mintegy 1,2 milliós magyar közösség főleg az anyanyelvhasználat korlátozása miatt panaszkodott. Itt megemlíti az RMDSZ jelentését a kisebbségi nyelvek európai chartájának romániai alkalmazásáról, amely szerint a magyar közösségtől megtagadták a jogot, hogy a bíróságokon és a közigazgatásban az anyanyelvét használja, emellett számos települési önkormányzat megtagadta a kétnyelvű feliratok kihelyezését.
Ugyancsak megjegyzi a dokumentum, hogy a román kormány továbbra is megtagadja a magyar nyelvű állami egyetem létrehozását, és kitér arra is, hogy a magyar diákok rosszabbul teljesítenek a különböző vizsgákon, mivel nem idegen nyelvként tanítják számukra a románt. Megemlíti a dokumentum azt a februári, kolozsvári incidenst is, amikor egy kolozsvári orvos agresszívan szóvá tette, hogy egy balesetet szenvedett lány nem beszélt elég jól románul. Szintén szerepel a jelentésben a székely zászló és a székely jelképek elleni román hatósági hadjárat. A dokumentum ismét csak kitér arra, hogy néhány moldvai önkormányzat megtagadja a magyarórák tartását az ott élő csángó közösség tagjai számára.
A külügyi jelentés a romák helyzetére is kitér, azt állítva, hogy a roma közösséget folyamatos diszkrimináció sújtja, amiatt nem jutnak hozzá a megfelelő minőségű oktatáshoz, lakhatáshoz, orvosi ellátáshoz és munkahelyhez. A dokumentum a rossz börtönviszonyokról is említést tesz, emellett kitér arra, hogy még mindig nem szolgáltatták vissza a görög katolikus egyház javait, szerepel benne a nők elleni erőszak problémája, a homoszexuálisok elleni diszkrimináció, valamint a korrupció ügye is.
Nem hagyja ki a korrupció témáját sem: eszerint a román hatóságok folytatták ugyan a nagykorrupció elleni küzdelmet, és fontos közszereplő és üzletember ellen eljárás indult, ám a sikerek ellenére a korrupció továbbra is problémát okoz, a közszférában pedig továbbra is bevett gyakorlat a vesztegetés. A dokumentum felrója, hogy a parlamenti mentelmi jog miatt több volt miniszter ellen is meghiúsult a bűnvádi eljárás, és az összeférhetetlenség, illetve az etikátlan hivatali magatartás továbbra is burjánzik mindhárom hatalmi ágban. Megjegyzi: különösen a közbeszerzések terén tapasztalható a korrupció.
Kelemen: az RMDSZ tájékoztatta Washingtont
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szombaton az amerikai jelentés kapcsán közzétett állásfoglalásában rámutatott: az RMDSZ azt reméli, hogy az Egyesült Államok lezárja az információgyűjtés folyamatát az erdélyi magyarságot ért jogtiprások ügyében és a politikai cselekvés szakaszába lép. Kelemen szerint az RMDSZ erőfeszítésének eredménye, hogy az Egyesült Államok immár jobban átlátja az erdélyi magyarság helyzetét.
Az RMDSZ elnöke méltányolta, hogy az amerikai külügyminisztérium idén is kitér az erdélyi magyar érdekképviselet által jelzett jogtiprásokra, ezek sorában pedig beszámol a magyar közösség elleni diszkriminációról, a közösségi szimbólumok és jelképek tiltásáról, a Mikó-ügyről, az elkobzott javak visszaszolgáltatásának helyzetéről, a Székelyföld-ellenességről, az anyanyelvhasználat korlátozásáról, a román nyelv anyanyelvként való oktatásának problémájáról.
„Azt reméljük, hogy ez a legutóbbi dokumentum (...) immár egy hosszú kezdet végét is jelöli, az információgyűjtés folyamatának lezárását. Ugyanakkor azt is jelzi, hogy Amerika részéről eljött a tettek, a politikai cselekvés ideje” – idézte a szövetség hírlevele az RMDSZ elnökét. Az állásfoglalásból kiderül: az RMDSZ továbbra is folyamatosan tájékoztatni fogja amerikai partnereit, azt remélve: elegendő, nevén nevezett visszaélés birtokában figyelmeztetik majd a román államot arra, hogy a kisebbségek kérdése koránt sincs megoldva. A napokban az RMDSZ a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium ügyében észlelt visszaélésekről is tájékoztatta az Amerikai Egyesült Államok nagykövetét.
„Úgy véljük, minél inkább szőnyeg alá söpri Románia a magyar közösség elleni visszaéléseket, minél inkább egy mintaország képét közvetíti a nagyvilág felé, annál inkább eltávolodunk attól a 27 éves álomtól, amelyért folyamatosan küzdöttünk, amely a többség és kisebbség párbeszédére, a kölcsönös tiszteletére épül" - olvasható Kelemen Hunor RMDSZ-elnök állásfoglalásában. Az amerikai külügyminisztérium Romániáról szóló emberi jogi jelentése évről évre felsorolja mire "panaszkodnak" az erdélyi magyarság képviselői, erről azonban az ország közvéleményének nagy része nem szerezhet tudomást, hiszen a dokumentumot ismertető román hírforrások alig vagy egyáltalán nem említik annak magyar vonatkozásait.
Csökkenő szólásszabadság
Az emberi jogi jelentés általános, nem egyes országokra vonatkozó része egyébként a szabadságjogok, köztük a szólásszabadság és a gyülekezési jog visszaszorulását állapította meg . A dokumentum nem tartalmaz általános összefoglalót, az azt ismertető videokonferencián azonban elhangzott: a minisztérium megállapítása szerint tovább szűkült a civil társadalom tere a világban. Állami és nem állami szereplők is lépéseket tettek a civil társadalom tevékenységének szűkítésére, a média- és az internet szabadságának korlátozására és az ellenzéki hangok elnyomására. Sok országban a kormányok nyílt és közvetlen eszközökkel, így például a politikai tevékenység korlátozásával, a politikai ellenzék betiltásával vagy korlátozásával, illetve körülményes közigazgatási eljárások előírásával csorbítják az alapvető szabadságjogokat - hangzott el a videokonferencián.
Magyarországról szólva a jelentés leszögezi, hogy az ország többpárti parlamentáris demokrácia. A legfontosabb emberi jogi problémának az országon áthaladni akaró migránsok és a menedékkérők kormányzati kezelését tartja. Megjegyzi, hogy egyes jelentések szerint az országba illegálisan belépő migránsokat és menedékkérőket bántalmazások érték a biztonsági szervek részéről, de a kormány nem indított független vizsgálatot ezekkel kapcsolatban.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Eltávolodás a Neumann-univerzumban
A digitális technológia térhódításával, azáltal, hogy a Gutenberg-galaxistól egyre inkább eltávolodunk a Neumann-univerzum felé, maga a költészet is megváltozik – mutattak rá a Helikon folyóirat legutóbbi estjének meghívottai.
A kincses városbeli Gaudeamus könyvesboltban László Noémi költő, a folyóirat versrovatának szerkesztője három fiatal szerző legújabb műveit, a kolozsvári Horváth Benji: Az amnézia útja; valamint a budapesti Nagy Kata: Inkognitóablak és a szintén budapesti Tolvaj Zoltán: Fantomiker című verseskötetét mutatta be pénteken a gyér közönségnek.
A József Attila Kör (JAK) és a Prae.hu gondozásában megjelent kötetek közös vonása, hogy a veszteségről, annak feldolgozásáról szólnak, néha a szerzők szerint is túl személyesen. László Noémi első, az Arany-év kapcsán felmerült kérdésére, hogy a mai kor költőjére a romantikus vagy a klasszikus költőideál jellemzőbb, a szerzők inkább a kettő közötti folytonos egyensúlyozásra mutattak rá. Bár a budapesti Telep Csoport példája alapján a magyarországi költészetre inkább az eltávolodás a jellemző, egyesek tudatosan is törekednek arra, hogy ne mutassák meg túlságosan magukat, de a költőknél mindig is megfigyelhető bipolaritás továbbra is jelen van – hangzott el.
Tolvaj Zoltán szerint, aki 9 év után publikált ismét, „nála ez a kettősség elég káros tud lenni”. Mint elmondta, a JAK szerkesztői több mint 500 oldalas kéziratból rakták össze az alig százoldalas kötetet. A kemény szerkesztői munka az egyéves szünet után újabb kötettel jelentkező Horváth Benji esetében is megmutatkozott. „Úgy küldtem el a kéziratot, hogy már utáltam kicsit” – vallotta be a kolozsvári költő, aki szerint nyolc év szerkesztett formában már sokkal szimpatikusabb anyaga található meg a kötetben.
„Három hónappal a megjelenés előtt szinte minden verset újradolgoztam” – tette hozzá, költőtársaival együtt elismerve, azáltal, hogy papír helyett számítógépen íródik, és legtöbbször online jelenik meg először, maga a vers, a versírás is átalakul, egyre nehezebben nyeri el végleges formáját, hiszen a szerzőnek lehetősége van folyamatosan alakítani rajta. A virtuális világ más módon is beférkőzik a költészetbe, Horváth Benji például az első magyarországi YouTube-sztártól, Szalacsi Sándortól származó idézettel ütötte fel kötete harmadik ciklusát.
A kötetek kapcsán a modern világ egyre meghatározóbb „kellékeinek” minősülő tudatmódosító szerek is szóba kerültek, és felmerült a kérdés, lehet-e ma egyáltalán józanul írni. Tolvaj Zoltán úgy vélte, a mai nagyvárosi ember rohanó világában egyre inkább alkohol vagy más tudatmódosító szer révén valósul meg „az idő megragadása, jön létre a tér”.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Hagyományos családmodell a színpadon
Hagyományos értékeket képviseltek a Homoród menti családos népdalvetélkedőn résztvevők, akik településük viseletében régi, eredeti dalokat énekeltek. A tizenkilencedik alkalommal megrendezett eseménynek a Hargita megyei Szentegyháza adott otthont a hétvégén.
Közös balladaénekléssel kezdődött szombaton a szentegyházi Gábor Áron Művelődési Házban a tizenkilencedik alkalommal megrendezett Homoród menti családos népdalvetélkedő. A versenyen a négy nemzedéket képviselő csoportok régi, településükre jellemző, eredeti népdalokat mutattak be, a bírák figyelembe vették a hiteles családi összképet – férj, feleség, gyerekek (minden korosztályból) –, illetve a népviseletet is. A megmérettetés fő célja, hogy a generációk hallják egymást énekelni, de az is lényeges, hogy a közösségek megtanulják különválasztani a nótát a népdaltól.
„A népdalvetélkedők hosszú ideje az iskolákba szorulnak, kizárólag gyerekek vesznek részt rajtuk. Ez a verseny azonban egészen másról szól, lehetőséget ad arra, hogy a Homoród menti népdalokat közösen felelevenítsük”– részletezte Haáz Sándor szervező, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia vezetője. Hozzátette, a vetélkedő sajátossága, hogy generációkat „összekeverve” mutatkozzanak be a települések – ennek így olyan jellege lesz a színpadon, mint amilyen a családi tűzhelyé volt száz évvel ezelőtt.
A szervezők ezt a korszakot szeretnék feléleszteni a színpadon. Nyolc Homoród menti falu – Szentkeresztbánya, Homoródremete, Kápolnásfalu, Lövéte, Homoródalmás, Szentegyházasfalu, Homoródszentmárton, illetve Homoródszentpál – valamint három más vidék –, Békéscsaba, Pusztina és Madéfalva – csoportjai szálltak versenybe. A fellépés sorrendjét sorshúzás döntötte el, egy produkció legtöbb félórás lehetett. A legfiatalabb résztvevő másfél éves, a legidősebb a kilencvenhárom éves kápolnási Lőrincz Gábor volt.
A korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is négy korcsoportban versenyeztek, így a 7–12, a 12–20, a 20–60 és a 60–100 év közöttiek mutathatták meg tudásukat a szakmai zsűrinek, amelyet Szalay Zoltán néprajzkutató, Györfi Erzsébet népdalénekes és Török Viola rendező alkotott. Minden versenyző egy általa választott és egy, a bírák által kért éneket adott elő. „Tavaly tizenketten jöttünk el, most pedig huszonhatan, ami nem kis dolog, figyelembe véve, hogy egyre nehezebb összegyűjteni a résztvevőket: mindenki elfoglalt, nehéz megfelelő időpontot találni a próbákhoz” – mesélte Sorbán Enikő népdalénekes, az almási csoport irányítója.
Dósa Ildikó
Krónika (Kolozsvár)