Akik megélik a karácsonyi szokásokat
Miért tettek az asztal alá vaseszközöket, vagy miért adtak az állatoknak bőségesen eledelt karácsony éjszakáján? Milyen szokásokat tud éltetni egy település hagyományőrző csoportja? Adventről, a karácsonyi szokásokról, ezen belül a betlehemezésről beszélgettünk Antal Imre csobotfalvi hagyományőrzővel.
A régi népszokásokat igyekszik visszahozni a település mindennapjaiba a Csíkszeredához tartozó Csobotfalva hagyományőrző csoportja. Fontosnak tartják, hogy azokat az értékeket, amelyeket őseink létrehoztak és meghatározta a mindennapokat és ünnepeket, tovább éltessék. A karácsonyi ünnepkör bővelkedett népi rituális cselekvésekben, Antal Imre arról mesélt lapunknak, mit és hogyan tudják ezeket ma alkalmazni.
„Régen adventben az emberek egymáshoz jártak esténként, miután ellátták az állatokat. Sajnos már meghaltak azok az idős emberek, akik ezt teljesen természetesnek vették, este megérkeztek egy kicsi túróval vagy süteménnyel, és éjszakába nyúlóan beszélgettek. A rorátékra is együtt jártak, ez is egy fontos közösségi, kapcsolaterősítő dolog volt. Mostanában is szerencsére sokan eljárnak a hajnali misére. Karácsony előtt közösen indultak el beszerezni a fát, ennek is megvolt külön a szertartása. Az éjféli mise is nagyon fontos volt, erre ma is sokan elmennek, de ott volt – és még ma is sokan részt vesznek ebben – a szentcsaládozás” – sorolta a csobotfalvi hagyományőrző csoport vezetője.
Mint mondta, az öregek mesélték, hogy gyermekkorukban kicsi jászlacskákat készítettek, és karácsony éjszakáján betetették a lovak, tehenek elé. Feltehetően felnőtt szokás volt, és úgy tűnt el, hogy egy idő után a gyermekekre bízták. Vagy szokásban volt az is, hogy a karácsonyi asztal alá sarlót vagy növénytermesztéssel kapcsolatos (általában vas) eszközöket tettek be, ami egyfajta áldáskérés volt a következő év termésére. „Karácsony éjszakáján a legfinomabb szénát, abrakot rakták be az állatok elé, elég vizet töltöttek nekik, a kedvükben jártak. Ezt én is tartom. Mert régebb azt mondták, hogy az állatok karácsony éjszakáján tudnak beszélgetni egymással, és általában a gazdáról szoktak beszélgetni.”
A betlehemes játék
Antal Imre rámutatott, ma is élnek olyan játékok, szokások, amelyekben szívesen vesznek részt a fiatalok, ilyen például a kántálás vagy a betlehemezés. Karácsony napján a kántálók a nagymise után elsőként a papot keresik fel, szenténekeket énekelnek, majd elindulnak a falubeli házakhoz. „Bemennek a házakhoz, ott énekelnek, megkínálják őket, majd leülnek és elbeszélgetnek. Így mindenki évről évre tisztában van azzal, hogy mit csinál a másik, mik a tervei, egyáltalán tudnak egymásról a közösség tagjai.”
A másik fontos eleme a karácsonyi ünnepkörnek a betlehemes játék. A csobotfalvi betlehemest 1941-ben gyűjtötte fel Faragó József néprajzkutató. A játékot az ötvenes években betiltották az egész környéken, feledésbe is merült. 1997-ben Antal Imre betanított a fiataloknak egy általa összerakott betlehemest, amelyet elő is adtak, de néhány idős ember jelezte, hogy ez nem az igazi csobotfalvi betlehemes. Egyikük töviről hegyire elmesélte az „igazit”, attól fogva azzal jártak a falubeli fiatalok házról házra. Egy betlehemes találkozón is ezt adták elő, ekkor vitte oda Kakas Zoltán néprajzkutató hozzájuk a negyvenes évek elején kollégája által gyűjtött változatot, amely szóról szóra, mozdulatról mozdulatra talált az előadott játékkal – mesélte a csoportvezető.
„Mi a szeretet ünnepét arra használjuk fel, hogy a még meglévő kapcsolatokat erősítsük. Tizedik alkalommal megyünk az idén a moldvai falvakba a betlehemes játékunkkal, az egésznek a szövege olyan régies, hogy az ottani emberek teljesen megértik. Áhítattal fogadnak, mintha a pap jönne. Ugyanakkor fontos, hogy elmenjünk a komáinkhoz, rokonainkhoz a faluban. Örvendek, hogy van még néhány fiatal, aki ezt értéknek tartja valamilyen formában. Persze az érték mellett az is ott van, hogy ha elmegyünk Moldvába, Udvarhelyre, Gyergyóba vagy egy itteni házba bemegyünk, ott egy másik világba cseppenünk.”
Készülődés időhiányban
Rámutatott, manapság az időhiány miatt nehezebb a készülődés. A fiatalok vagy külföldön dolgoznak, vagy egyetemen vannak, épp csak karácsonyra érnek haza. És ezeknél a játékoknál fontos, hogy a mozdulatok jól be legyenek gyakorolva ahhoz, hogy teljes formájában és kellékeiben megmaradjon az adott település jellegzetes betlehemesének. Úgy véli, minden település, ahol még meg tudták tartani, azt segíti elő, hogy mások rácsodálkozzanak Székelyföldre, vagy a csíki, gyergyói, udvarhelyi, kászoni, háromszéki világra.
„Ezek annyira fontosak, mint maga a székely ember viselkedése, mint egy műtárgy. A mozgás is az egyik anyanyelvünk. Etnikai szempontból is fontosak ezek a játékok, mert ettől erősödik a népünk kultúrája. Nem elég csak egy székely zászlót kitenni a házra. Fontos, hogy milyen értékeink vannak. Ha valaki komolyan veszi, hogy ő csobotfalvi, csomortáni, pálfalvi, vagy csíki, gyergyói, udvarhelyi stb., akkor ezt nem erőltetve, hanem jó szívvel próbálja éltetni. Azáltal tudja éltetni, ha a szokásainkat befogadja, mivel ezt ő is formálja. Ha nem fogadja be, akkor színpadra szorulunk, és a színpad pedig mindezeknek a halála, mert az már teljesen merev, hideg előadási mód, kirakat. Ilyen formában pedig az egész közösséget megmozgatja, hatással van rá.”
Péter Beáta Székelyhon.ro

Tíz alkalommal álltak közönség elé a betlehemezéssel és regöléssel
Betlehemes műsorral és regöléssel kedveskedtek udvarhelyszéki idősotthonok lakóinak az idei év utolsó iskolai hetében az Orbán Balázs Általános Iskola VI. A osztályos tanulói – tájékoztatott Hajdó Noémi tanárnő.
A diákok eldöntötték, hogy nemcsak társaikat és tanáraikat lepik meg vidám, népi humorban gazdag műsorukkal, hanem pedagógusi segítséggel megpróbálják minél több helyen közvetíteni azokat az értékeket, melyekre sok száz éves hagyományaink épülnek.
A karácsonyi ünnepkörhöz kötődő betlehemezéssel és regöléssel összesen tíz alkalommal álltak közönség elé. Eljutottak a Székelyudvarhelyen működő öregotthonokba, ahol a bentlakók nagy örömére felelevenítették a gyerekkorukból ismert dalokat, rigmusokat. Az előadást Hajdó Noémi és Farkas Helga, az iskola tanárai tanították meg a gyerekeknek.
A Csillagvár Napközi Otthon apróságai tátott szájjal figyelték a pásztorokat és angyalkákat, az előadás végén pedig a kicsik és az iskolások közösen énekeltek karácsonyi dalokat. Zetelakán megajándékozták a Szent Ferenc Alapítvány által működtetett otthont is, hiszen már több évre visszanyúló hagyománya van annak, hogy az iskola diákjai adományokkal is kedveskednek valamely környékbeli otthonban.
Dávid Anna Júlia Székelyhon.ro 

Tizenhét helyről közel 26 ezer lej gyűlt össze a katolikus iskola tanárainak
A marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium pedagógusai számára közel huszonhatezer lejt gyűjtöttek a hívek. A megajándékozottak még nem döntöttek a karácsonyi ajándékként átadott összeg sorsa felől.
Maros megyében sokfelé és sokakat mozgatott meg a katolikus egyház felhívása, miszerint a hívek adakozzanak az állami szervek által fizetés nélkül hagyott tanároknak. Alig néhány misén szinte 26 ezer lejt gyűlt az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) célkeresztjében álló Római Katolikus Teológiai Gimnázium pedagógusai számára. A karácsonyi adományt egy kisebb ünnepély keretében Oláh Dénes, a Keresztelő Szent János plébánia főesperese adta át.
„Amit az elmúlt időszakban az iskolánkkal tettek, jó volt arra, hogy felszínre hozza, milyen értékes tanáraink és jó, összetartó híveink vannak” – mondta karácsonyi prédikációjában Oláh Dénes, köszönetet mondva mindazoknak, akik az elmúlt hetekben hozzájárultak az adományhoz. A főesperes a tanári kar, a hívekhez és a papokhoz szóló köszönő levelét is ismertette.
Mise után a főesperes portálunknak örömmel újságolta el, hogy a katolikus iskola tanárainak megsegítése komoly közösségi szolidaritást szült. Az összeg tizenhét helyről gyűlt, vásárhelyi és vidéki plébániákról, valamint az öregdiákok részéről. A 25 923 lej közel felét a belvárosi templom hívei adták össze.
Kérdésünkre, hogy mi lesz az összeg sorsa, minekután időközben az iskola teljes személyzete megkapta visszamenőleg a fizetését, Székely Szilárd, a tanári kar szószólója elmondta, hogy a döntést a vakáció után hozzák meg. „Volt már olyan kolléga is, aki jelezte, hogy mivel az államtól megkapta a fizetését, nem tart igényt az adományra, és azt javasolta, hogy az összeget fordítsuk valami másra. Mindenki a saját lelkiismerete szerint dönt, a közös határozatot a visszakerülő pénzről majd január elején hozzuk meg” – nyilatkozta Székely.
Szintén január elején, 3-án ér véget Tamási Zsolt igazgató hatvan napos hatósági felügyelete is. Még a napokban kiderül, hogy az ügyészség kéri-e, illetve a bíróság jóváhagyja-e ennek meghosszabbítását.
Szucher Ervin Székelyhon.ro

Kolozsvár közeli szórvány karácsonyi ajándékként
Gáspár Károly: Látok jövőt Bodonkúttól Magyarfodorházáig
Semmiség az a húsz kilométer, amit meg kell tennie naponta Kolozsvárig bodonkúti otthonából, ahova alig két hete költözött be feleségével és a 4 és fél éves Szilárddal. És ahova áprilisra a kislányukat várják. Újdonatúj szolgálati helyén Gáspár Károly egyszerre hat településen fog szolgálni, amelyeket korábban két lelkész pásztorolt. S bár az egymástól legtávolabb eső két szolgálati helye között a távolság nem kevesebb, mint 18 kilométer, ő mégis tele van örömteli bizakodással, és reméli, hogy a gyülekezet kezdeti lelkesedése is hosszasan kitart. Addig, amíg egyre többen, nagyon sokan, mindannyian meglátják azt a bizonyos jövőt, amit Gáspár Károly már megpillantott.
Ha Kolozsvártól Nyugatra nézünk, a kalotaszegi színmagyar, szinte színreformátus falvak gyöngysorát látjuk. Ha derékszögnyit északra fordulunk, teljesen átalakul a kép: olyan szórványra tekintünk, amely a mezőségihez hasonló demográfiai összetételű területen inkább már csak a méltó elmúlás lehetőségét hordozná. Sokan
Bodonkút–Magyarfodorháza–Magyarmacskás háromszögében is ezt látják. Nem úgy Gáspár Károly, a három település és a hozzájuk tartozó, egyetlen lelket számláló Magyarderzse, szintén néhány híves Páncélcseh és 18 lelkes Kisesküllő új lelkésze, aki a hat gyülekezetben összesen is csak alig mintegy kétszáz lelket szolgál.
Lipcsétől Bodonkútig
– Nagy öröm számomra, hogy a gyülekezeteim tekintettel vannak egymásra. Ahogy a kisfiunk készül most a testvére születésére, megnevezve a húgának szánt játékait, készítgetve a majdani helyét, ahogyan osztozik az életterén, hogy abban a kicsinek is helye legyen, úgy a három gyülekezet is egymáshoz igazodva próbálja kialakítani például a vasárnapi istentiszteletek rendjét, a nagyheti szertartásokat, hogy sikerüljön mindenhova eljutnom, ugyanakkor felmérik azt is, hogy nem lehetek ott naponta minden gyülekezetben, és nem is várják el. Viszont a kéthetenkénti istentisztelet helyett igényelték, hogy minden vasárnap meglátogassam őket, ami számomra igen kellemes meglepetés – részletezi Gáspár Károly. A három kisebb gyülekezetbe havonta egyszer jut majd el, de így is nagyobb közelségben lesz minden hívéhez, így sor kerülhet a fodorháziak által igényelt családlátogatásokra is már januárban. – Szívesen megyek, hiszen a családlátogatás a kulcspontja egy kialakulóban levő, újjáalakuló gyülekezeti közösségnek. Ily módon a hívek gondjait, problémáit is közelről lehet érezni, megkísérelni orvoslásukat.
A Gáspár család hosszú utat tett meg Bodonkútig. Két évi dési segédlelkészség után Németországban töltöttek el négy esztendőt, a lipcsei tanulmányi szabadságot követően pedig Gáspár Károly megkapta első egyéni parókiáját a mintegy 120 lelkes Kékesen (Beszterce-Naszód megye). A lelkész kékesi nagy elődeiről beszél, akik a faluban gyülekezeti házat építettek, és akiknek nyomdokain haladva értékes tapasztalatra tehetett szert. Sok terve van, szeretné megmozgatni az embereket új szolgálati helyén. A karácsonyi csomagban egy új otthon mellett sok teendőt is kapott: a páncélcsehi templom tetőszerkezetét magyar kormányzati pénzből tervezik megjavítani, hogy a már romos műemlék állagát megőrizhessék, de a többi település templomainak tetőszerkezetét is javítani kell, hogy a beázások ne okozzanak nagyobb rongálódást. A fodorházi parókia csatornarendszerének a felújítása éppen zajlik, de Kisesküllőn a templomba be kéne vezetni az áramot, hiszen a nyolcvanévesnél idősebb Károly bácsinak már nehéz a harangozás.
Szimbiózisban Kolozsvárral
– A város terjed, ezt megállítani nem lehet. Mi pozitívan tekintjük ezt a lehetőséget. A gyülekezeti tagjaink gyermekei, unokái Kolozsváron élnek, de nagyon sokan naponta ingáznak kolozsvári munkahelyükre – a környék családi szinten összenőtt Kolozsvárral. Nagyobb ünnepeken, így karácsonykor is megtelik a templom olyanokkal, akik nem laknak itt – mondja a lelkész, aki ebben lehetőséget lát. Úgy véli, a gyülekezet élni akar, az emberek nyitottak, és őket is tettekre sarkallja, hogy új lelkészük családostól közöttük fog lakni. Alighanem valami ilyesféle öröm hajthatta őket, és így a faluhoz kapcsolódó sok lelkes vállalkozónak köszönhetően röpke két hónap alatt teljesen felújították a bodonkúti parókia belsejét, a központi fűtést újracserélték, a porond helyén beton és padló van ma már. Az egyik vállalkozó saját költségén készítette el az egyik szobát.
Gáspár Károly a lehetőségeket is keresi, amelyekkel azt a bizonyos jövőt meg lehetne alapozni. Egyik kulcsát a faluturizmusban látja, amihez nagy előny a város közelsége, hiszen az infrastruktúra sokkal jobb (mint például Kékes környékén volt), bár nem tökéletes. A városi közszállítás járatai kijutnak Bodonkútra, Magyarmacskásig, a távolsági buszjáratok is elég gyakran közlekednek a főbb útvonalon, a Macskásra vezető utat frissen aszfaltozták, éppen két hete adták át. – Ide biciklivel is könnyű kijutni – mondja a lelkész, és neki elhisszük, hiszen évekig az 1200 kilométerre levő Lipcséből utazgattak haza, de a felesége szüleihez, a 250 kilométerre levő Székelyudvarhelyre is gyakran utaznak, négy éven át pedig 112 kilométert ingáztak Kékesről Kolozsvárra. A közgazdász Tímeát ugyanis ide kötötte a munkahelye, és a kisfiuk is ide jár óvodába.
Múzeum, gyermektábor, vendégszoba
A bodonkúti Budai Nagy Antal Egyesületben és elnökében, Jakab Istvánban is támogatóra vél találni a fiatal lelkész. Az egykori parasztfelkelés vezéregyéniségéről elnevezett egyesület gondozza a volt felekezeti iskolát, Gáspár Károly szerint ott akár kis múzeumot lehetne kialakítani, vendégszobákkal bővíteni, valahol esetleg egy emlékművet felállítani – utóbbi ötlet megvalósításához egyébként adományokat fogad el az egyesület. Rendelkezésre áll egy szép telek is, ahova már két gyülekezet jelezte, hogy gyermektábort szervezne. A lelkész nem riad vissza a pályázatírástól, de a kétkezi munkától sem – Kékesen nem volt vezetékes ivóvízrendszer, ennek helyettesítéséhez több hidrofort kellett összekötni, javítani, karbantartani, meg kellett oldani, hát megoldottuk.
Októberi kinevezése óta megtette a tiszteletköröket az illetékes önkormányzatoknál, járt már Nagyesküllőn és Kajántón is a polgármester asszonyoknál bemutatkozni, és úgy érezi, szintén támogatókra találhat e hivatalokban. Egyikük azzal fogadta, tud adni még ezer lejt az idén, a másik pedig így szólt: ha megjavítják az ortodox templom kerítését, hát hogy nézne majd ki, ha mellette a református templomé dől össze...?
Az ifjú pap nagyon hálás a kolozsvári gyülekezeteknek a sok segítségért, azért, ahogyan útját, otthonteremtését egyengetni igyekeztek. Hiszi, amit egyik kollégája mondott, amikor Bodonkúton őt bemutatta: „A közösen végzett munkának építő ereje van.” Gáspár Károly továbbviszi e gondolatot: – Én is ezt szeretném, hogy együtt gondolkodjunk, együtt dolgozzunk, Isten segítségével tanuljunk meg együtt járni.
Kerekes Edit Szabadság (Kolozsvár)

Száműzött áhítat
Az biztos, hogy nem a mi tájainkról indult az adventi-karácsonyi áhítat száműzése, hisz évtizedeken át csak szilveszter felé eltolt téli ünnepekről eshetett szó.
Csak filmekből tudtuk meg, hogy a napnyugati, rakottabb vidékeken már valamivel karácsony előtt még az utcákat is feldíszítették. Mi, akkori gyerekek megszoktuk, hogy az iskolában nem említjük a karácsonyt, részt veszünk a „véletlenül” épp aznapra időzített pionírgyűlésen, majd az ideológiai szemináriumon, és szép csendben, a családi biztonság konspirációs hangulatában ünnepeljük a Jézuska születését.
Tudtunk olyanokról is, akik két fenyőfát vettek, az egyiket feldíszítették házi használatra, a másik tüntetően pihent kint az erkélyen, hadd lássa ország-világ, hogy ők csak újév hajnalára viszik a szobába. Később még elérhetetlenebb volt az utcai kivilágítás: vaksötétben botorkáltunk, és örültünk, ha karácsonykor nem vették el a lakásban a villanyt. De mondhatnám kiböjtöltük, hisz elmúltak az ordas idők, és aránylag nagyon hamar átestünk a ló másik oldalára: egyre hamarabb és hamarabb kezdődött a fényes-bódés hivatalos ünnepvárás, egy ideig december legelejéhez kötve a díszkivilágítást és a vásári hangulat beindítását.
Idén viszont – legalábbis Nagyváradon – november közepén már állt a bál a központban. Felállították a hatalmas műanyag kúpot, amiről – bevallom – első látásra azt hittem, hogy valamiféle újdonatúj köztéri világítótest, de ne legyek rosszmájú, inkább védjem az élőfát, hisz a fenyő is ember. És rekordidő alatt bebódésították a teret, kirakták az asztalokat is, felcsapták a lacikonyhát, az ilyen vásári sokadalmat kedvelők pedig kedvükre esznek-isznak azóta is esténként a téren. Mintha nem egész évben ezt tennék! Mert sajnos odajutottunk, hogy sokan ezt tartják az igazi szórakozásnak, a babgulyásos-kolbászos csámcsogást, meg a bömbölő zenét, amitől a mellettük állónak sem hallhatják a hangját, hát még saját belső csendigényükét!
Mert a curájozók közt feltehetőleg vannak olyanok, akik komolyan veszik az advent lelki nagytakarítását, de ha a tömeg inkább a szabadban őgyeleg, ők sem ülhetnek otthon. Hallottam olyat is, aki állította, a szabadtéri grillsütőn sercegő kolbászok és kolbászkák szigorúan böjtös masszából, vagyis az elsötétített és tiltott karácsonyok idején annyiszor elátkozott szójaporból készülnek. Ennél tovább már nem gondolnak semmit, lelkiismeretük nyugodt, hisz megvan minden karácsonyi díszletkellék: fények, zene, kolbász, paszuly! Áhítat?! Azt eszik vagy isszák?!
Molnár Judit Krónika (Kolozsvár)

Gyermekmosolyok karácsonyra
Közel kétszáz Bihar megyei, otthonban nevelkedő gyereknek az arcára varázsoltak mosolyt karácsony alkalmából egy-egy személyre szóló ajándékkal a Mosolygó Karácsonyt! szervezői.
Amint Széll Gabriellától, az RMDSZ nagyváradi nőszervezetének elnökétől megtudtuk, negyedik alkalommal szervezik meg a Mosolygó Karácsonyt! akciót, melyen belül iskolák, történelmi egyházak közreműködésével otthonban lakó gyerekeknek nyújtanak át személyre szóló ajándékokat. Az akciót egyébként Erdély-szerte megszervezik az RMDSZ-nőszervezetei, van ahol idősökhöz jutnak el, van, ahol kézműves foglalkozás, mézeskalács sütés zajlik.
Személyre szólóan
Míg 2014-ben 102 Bihar megyei gyerek kapott ajándékot, az idén 189 intézményben, illetve családi típusú otthonban nevelkedő gyermeknek jutott csomag. Többek között a székelyhídi gyermekotthon, a Kajántó Mária gyermekotthon, a Caritas Szent István Szociális Központ, a micskei gyermekotthon, illetve a váradi szent Angéla Házban nevelkedő gyerekek kaptak ajándékot, s amint a nagyváradi nőszervezet elnöke kihangsúlyozta, Szántó Ildikónak, a gyermekmentő szolgálat nagyváradi szervezetének vezetőjének köszönhető, hogy fel tudták térképezni, kik azok a gyerekek, akik igényelnék ezeket az ajándékokat. Az ajándékokat legnagyobbrészt iskolások készítették, úgy, hogy tudták a megajándékozandó gyermek nevét, korát. Többek között a Szacsvay Imre, a Bălcescu, az Ady, a Szent László, a Traian Vuia, az Eminescu, a Lorántffy iskolák, a 16. sz. iskola, a pedagógiai líceum, a bihari, széplaki iskolák diákjai vettek részt.  Az ajándékokat pénteken vették át a gyermekotthonok képviselői, a Nagyváradi Filharmóniában megszervezett ünnepség keretében. Mint megtudtuk, a filharmónia a Megyei Tanács jóváhagyásával ingyen biztosította a termet.
A csodákért
Sokféleképpen lehet összefogni egy ügyért, van úgy, hogy emberek milliói állnak ki egyetlen cél érdekében, van, hogy egy kisebb csoport mutatja meg, hogy mire képes. A Mosolygó Karácsonyt egy ilyen összefogás eredménye, mondta Kéry Hajnal, a nőszervezet megyei elnöke az ünnepségen. Nem a világ megváltását tűzték ki célul, hanem csak a közvetlen környezetüknek szeretnénk hasznára lenni, gyermekeink szívébe egy kis boldogságot vinni.
Biró Rozália, az RMDSZ nőszervezetének országos elnöke azt hangsúlyozta ki: merjünk kérni és csodát várni, s ha kell, tegyünk is annak érdekében, hogy csodák történjenek a életünkben. Merjünk megállni egy pillanatra, folytatta, örülni a percnek, merjünk örömet nyújtani, megköszönni egymásnak, hogy vagyunk, s a Gondviselésnek, hogy megéltük ezt a karácsonyt. Az országos elnök  áldott, békés karácsonyt kívánt szervezőknek és résztvevőknek.
Program
A program a Szacsvay iskola kórusának műsorával kezdődött, a diákok, akiket Kiss Tünde Anna zenetanár készített fel, Farkas Ferenc Erdélyi betlehemes című összeállítását adták elő, zongorán kísért Benczédi Mónika. Borbiró Timea, művészeti líceum IX. osztályos diákja fuvolán adta elő Benjamin Godard Allegretto from Suite de troix morceaux című számát, Ferenc Mercedesz kísérte zongorán. Baranyi Tünde, aki első helyezést ért el az országos Kriza János balladaéneklő versenyen, karácsonyi népdalt énekelt, majd a telegdi iskola I-IV osztályos diákjainak Betlehemi játékok című műsora következett. A Szent László líceum diákjai, Dulău Diana tanár vezetésével két táncot adtak elő, s a két tánc között Katona Annamária játszott fuvolán. A 16. iskola kórusa és gitárosai követeztek, majd az Ady Endre líceum két diákja táncolt a szalsza ritmusára. A műsort követően az ajándékozó gyerekek és az otthonokban nevelkedő gyerekek találkoztak a színpadon.
Neumann Andrea erdon.ro

Ion Iliescu nem bánta meg a bányászjáráskor történteket
Semmit sem bánt meg Ion Iliescu abból, ami az 1990-es bányászjárás idején történt. A volt államfőt az ellene indított bűnvádi eljárásról kérdezték.
Az idős politikus a Digi24 televíziónak elmondta, nem első alkalommal vizsgálják az ügyészek az 1990-es bányászjárás körülményeit, és el nem tudja képzelni, milyen bizonyítékokat tudnak felhozni ellene.
„Ezek az események nagyon rég történtek, túlléptünk rajtuk. (…) Vizsgálódjanak csak, mi ezzel a gond? Ha beidéznek az ügyészek, válaszolni fogok a kérdéseikre, mi ezzel a gond? Semmi gond nincs ezzel. Én tudom, mi áll annak a hátterében, hogy 27 évvel ezelőtti ügyeket feszegetnek. (…) Az ügyészeknek kötelességük vizsgálódni, az ügy végére járni” – fogalmazott a volt államfő.
Arra a kérdésre, hogy megbánt-e valamit abból az időszakból, Ion Iliescu kijelentette: „Én semmit sem bántam meg egyetlen időszakból sem”.
Mint ismert, a volt államfő ellen emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt indult bűnvádi eljárás az 1990-es bányászjárás ügyében. A vádhatóság azzal gyanúsítja Iliescut és társait, hogy állami karhatalmi szervek segítségével erőszakosan feloszlatták a bukaresti Egyetem téren az akkori hatalom ellen tüntető polgári lakosságot, majd Bukarestbe szállították a Zsil-völgyi bányászokat, hogy azért mentek, hogy megvédjék Iliescut és kormányát.
Az ügyészség szerint Iliescuék a hadsereg, a belügyminisztériumi és titkosszolgálati alkalmazottak bevetésével, majd a bányászok és más munkások Bukarestbe szállításával felelősek a békésen tüntető polgári lakosság ellen irányuló atrocitásokért. Az akkori véres események nyomán négyen vesztették életüket, és mintegy 1300-an megsebesültek. maszol.ro

A romániai titkosszolgálatokról (IV.)
Az előző részekben a Román Hírszerző Szolgálatról, valamint a Külügyi Hírszerző Szolgálat tevékenységéről beszéltünk.
Sorozatunk utolsó részében a fenti két legfontosabb titkosszolgálat mellett a még megemlített többi titkos tevékenységet folytató szolgálatot ismertetjük röviden.
A harmadik a kormányzati Őrző és Védő Szolgálat (Serviciul de Pază şi Protecţie – SPP). A törvényes rendelkezések értelmében az SPP olyan specializált állami katonai, nemzetbiztonsági szolgálat, amelynek feladata a román közméltóságok védelme, valamint azon külföldi közméltóságok és ezek családja biztonságának szavatolása, akik Románia területén szolgálatot teljesítenek. Ugyanakkor a szolgálat feladata az említett közméltóságok munkahelyének és lakásának biztosítása.
Az SPP tevékenységét az 1998. évi 191. sz. törvény szabályozza. Ennek értelmében a tevékenységét a már korábbi cikkeinkben említett Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács – CSAT – koordinálja és irányítja, illetve a parlament szakbizottságai felügyelik. A parlamenti szakbizottságoknak a szolgálat vezetői évente, vagy külön kérésre elszámolási és beszámolási kötelezettséggel tartoznak. Tevékenységében a szolgálat a törvény szerint együttműködik a többi nemzetbiztonsági szolgálattal. Ez a rendelkezés amúgy minden romániai nemzetbiztonsági és/vagy titkosszolgálatra vonatkozik, ezért ezek nemzetbiztonsági rendszert alkotnak, amelyek munkáját a CSAT hangolja össze. Amennyiben romániai közméltóságok külföldön teljesítenek szolgálatot, az SPP természetesen együttműködik az illetékes külföldi nemzetbiztonsági szervekkel. 
Az SPP-t államtitkári rangú igazgató vezeti, akit a CSAT javaslatára Románia elnöke nevez ki. Ezt a funkciót jelenleg Lucian–Silvan Pahonţu generális tölti be. 
Az SPP fő tevékenységének végzése érdekében információt gyűjthet nyilvános vagy rejtett eszközökkel, ügyészi, valamint bírósági jóváhagyással. Az őrzése alá tartozó intézményekbe történő belépés jóváhagyásáról és engedélyezéséről is ez a szolgálat gondoskodik. Azon személyek körét, akik az SPP szolgálat védelmét kérhetik, a CSAT – a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács – állapítja meg. Érdekes törvénymódosítás, hogy 2016-tól – igaz, a CSAT előzetes jóváhagyásával – politikai pártelnökök is kérhetik az SPP védelmét. Sőt, nemcsak jelenlegi, hanem volt közméltóságok is kérhetik a védelmét, igaz, nem korlátlanul.
Egy másik speciális nemzetbiztonségi szolgálat a Speciális Távközlési Szolgálat (Serviciul de Telecomunicaţii Speciale – STS). Az STS az a specializált katonai nemzetbiztonsági szolgálat, amely a közintézmények, valamint más, törvény által nevesített intézmények telekommunikációs hálózatát biztosítja. Első hallásra fölöslegesnek tűnik egy ilyen intézmény, viszont ha arra gondolunk, hogy például a rendőrség kommunikációs hálózata nem lenne normális és biztonságos, ha azonos lenne a rendes polgári telekommunikációs hálózattal, világossá válik, hogy szükség van rá. Az utóbbi években a helyhatósági, a parlamenti választásoknál biztosította az STS a telekommunikáció biztonságát. Az STS biztosítja a parlament, az elnöki hivatal, a kormány, a nemzetvédelmi, állambiztonsági és közrendi feladatokat ellátó intézmények, a központi és területi közigazgatási hivatalok, bíróságok, ügyészségek, a Legfelsőbb Magiszteri Tanács, a Számvevőszék, az Alkotmánybíróság és más országos jelentőségű intézmények biztonságos és bizalmas kommunikációs hálózatát.
A Honvédelmi Hírszerző Igazgatóság (Direcţia generală de informaţii a Apărării – DGIA) egy másik titkosszolgálat, tulajdonképpen katonai hírszerzési és kémelhárítási tevékenységet végez. Fontos szerepe van a katonai jellegű és a NATO-ra vonatkozó információk titkosításában. Tevékenységét a célnak megfelelően nyilvánosan vagy titkos műveletek révén végzi. Alárendeltségében, főleg a terrorizmussal kapcsolatos műveletek esetén, akár harci egységek is lehetnek. Jelenlegi vezetője Marian Hăpău generális.
A rendőrségnek is van egy különleges ügyosztálya a DOS (Direcţia de Operaţiuni Speciale). Ennek az ügyosztálynak a jelentősége nagyon megnőtt az Alkotmánybíróság februári határozata értelmében, amely szerint a büntetőügyekben elrendelt lehallgatásokat és megfigyeléseket csak a rendőrség speciális szervei végezhetik, a többi szolgálat – például a SRI – erre nem jogosult. A DOS-nak a központi bukaresti egységen kívül 14 regionális kirendeltsége van, mindegyik táblabíróság ítélkezési illetékessége szerint.
Nemzetbiztonsági szervnek minősül a nagyon misztikus névre hallgató Államtitkok Nemzeti Hivatala (Oficiul Registrului Naţional al Informaţiilor Secrete de Stat – ORNISS). Ennek feladata az államtitoknak minősülő információkkal kapcsolatos engedélyezések, rendszerezések és nyilvántartások kezelése. Ennek érdekében az ORNISS listát készít az államtitoknak minősülő információkról, műveleti eljárásokat határoz meg ezekkel kapcsolatosan, nemzetbiztonsángi tanúsítványokat bocsát ki azok számára, akik államtitoknak minősülő információkhoz kérnek hozzáférési jogot (pl. kutatók, tudósok stb.), meghatározza a konkrét technikai, biztonsági követelményeket az államtitoknak minősülő információk tárolásával kapcsolatosan. 
A sorban az utolsó a Belső Védelmi és Információs Osztály (Departamentul General de Informaţii şi Protecţie Internă – DIPI). Amint már említettük, a működését és vezetőit ért és a Gabriel Oprea volt belügyminiszterhez is kötődő botrányok miatt ez év októberében és novemberében a Ciolos-kormány radikálisan átalakította, új elnevezése: Belső Védelmi Egység, átszervezése pedig jelenleg is folyamatban van. Ez az osztály a régi „2 és egynegyed” (0215) katonai egység átgyúrt utódja, amelynek a forradalom utáni tevékenységét is számos bírálat és vád érte (mint például a bányászjárás, a márciusi események megszervezésében vállalt szerep, törvénytelen megfigyelések és lehallgatások, politikusok és újságírók megfigyelése, a Román Hírszerző Szolgálat feladatainak átfedése), ezért 1998-ban meg is szüntették a „2 és 1/4” osztályt átszervezve más egységekké. Ha nagyon egyszerűen szeretnék fogalmazni, akkor a DGIPI tulajdonképpen a rendőrség rendőrsége és a belügyminisztériumon belüli törvényesség őre, elsődleges feladata pedig a korrupció megakadályozása.
Gogolák H. Csongor ügyvéd Népújság (Marosvásárhely)

Mindennél fontosabb, hogy egy nép szabadon dönthessen a sorsáról! A Szovjetunió háborúja Magyarország ellen – 1956
Horváth Miklós hadtörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára 1990 elejétől foglalkozik 1956 történetével, kutatásával. Több könyve is megjelent ebben a témakörben. Decemberben a Kós Károly Akadémia meghívására Marosvásárhelyen tartott előadást. Előadásában annak a meggyőződésének adott hangot, hogy 1956 esetében há- borúról beszélhetünk, hiszen a szovjet kommunista párt elnökségének iratai háborúról beszélnek, illetve a szovjet vezetés körében leggyakrabban visszatérő fogalmak a bevonulás, beavatkozás, megszállás stb. voltak. Az előadás adott alkalmat az alábbi beszélgetésre.
– Elég fura cím a Szovjetunió háborúja Magyarország ellen – 1956...
– Lehet, hogy furcsa az előadá- somnak a címe, ám ennek az az oka, hogy megismertük a Szovjet Kommunista Párt elnökségi ülésének az anyagait, és azokból az tűnt ki, hogy maguk a szovjetek háborúként élték meg ezeket a heteket, napokat. Háborúról beszéltek, amikor meghozták azokat a politikai döntéseket, amelyek következtében a szovjet csapatok már október 23-ról 24-re virradóra – a karhatalmi terveknek megfelelően – bevonultak Budapestre, majd a magyar és szovjet, szovjet és magyar politikai vezetés döntésének megfelelően már nem az a feladatuk, hogy a fontosnak nyilvánított objektumokat – parlamentet, honvédelmi minisztériumot, belügyminisztériumot, a kormányzati negyedet, a néphatalom intézményeit – védjék meg a nép ellenében, hanem 24-én azt a feladatot kapták, hogy aktív harctevékenységgel számolják fel a magyarok (ekkor még) felkelését. Maga a felkelés a tüntetést követően alakult ki, a hatalom dönt, hogy erőszakkal akadályozza meg a megmozdulást, és bár némi hezitálás után engedélyezik a tüntetést, de az erőszakszervezetek felé nem intézkednek arra vonatkozóan, hogy korlátozzák a fegyverhasználatot. – Kiknek kellett volna intézkedniük? – A magyar belügyminisztérium első körben betiltotta a tüntetést: 23-án 14 óra körül betiltotta, és pár perc múlva engedélyezte a tüntetést. Ugyanakkor nem intézkedtek arra vonatkozóan, hogy a tüntetőkkel szemben nem szabad erőszakot alkalmazni. Így a délutáni órákban elsőként Debrecenben dördültek el a karhatalom lövései – itt négy halott van –, de még ezt követően sem dönt úgy a politikai vezetés, hogy csak az ő engedélyükkel lehessen fegyvert használni. Így aztán a rádió épületénél 23-án 9 óra körül eldördülnek a fegyverek. Azonban nem az történt, amit vártak, hogy ezzel véget vetnek a megmozdulásnak, mert a tüntetők, elszenvedve a tűzcsapást, sebesülést, halált a rádiónál, fegyvereket keresnek.
– Hogyan? Honnan szereznek fegyvereket?
– Ezeket a fegyvereket a hatalom szállítja a rádió épületéhez, hiszen nem bíznak a Magyar Néphadseregben, a tömegoszlatási célból kirendelt katonáknak nem engedik kiosztani a lőszert. Tehát a katonák ott vannak a tömegben, megismerik a tüntetők követeléseit, fegyvert használni nem tudnak, ezt követően nem is akarnak, mert egyetértenek ezekkel a követelésekkel, és amikor megtapasztalják, hogy a rádió épületéből tüzet nyitnak rájuk, sebesültek, halottak vannak, és megérkezik a lőszer a katonai oszlopok végén, akkor kiosztják a lőszert, és a katonák egy része a fegyverét átadja a civileknek vagy maga is részt vesz a rádió ostromában.
– Kik lőttek az épületből?
– Az épületben körülbelül 240 fős államvédelmi őrség volt. Ezt részben katonákkal is próbálták megerősíteni. Fehér József államvédelmi őrnagy adta ki parancsot a tűzmegnyitásra. A következő dolog az, hogy az államvédelmi állomány megtagadja a tűzparancsot, nem hajlandó lőni a népre. Ekkor Fehér őrnagy belelövet a saját katonáiba, és ezt követően nyitják meg a tüzet. Ezzel kezdődött el a harc a rádió elfoglalásáért.
– Mikor érkeznek meg a szovjet csapatok?
– A hajnali órákban a felkelők el is foglalják a rádiót. Erre az időpontra beérkeznek a szovjet csapatok is a rádió épületéhez, bekapcsolódnak a harcba, de nem tudják megakadályozni az épület elfoglalását. És miután az lesz a feladatuk, hogy aktív harctevékenységgel számolják fel a felkelést, így már szabadságharcként folytatódik a felkelés, és egy idegen hatalom hadserege ellen kezdik meg a felkelő szabadságharcosok a harcot.
– Azt olvastam, hogy újabb és újabb szovjet haderők érkeztek Budapestre.
– Több hullámban, egyre nagyobb szovjet erők érkeznek a fővárosba. Október 25-ére már újabb hadosztályok érkeznek be: Kárpátaljáról egy hadosztály, egy másik Romániából, Temesvárról. Budapesten ekkor már körülbelül 20 ezer szovjet katona van, de képtelenek a felkelést felszámolni. Rendkívül szervezetlenek, nagy veszteségeket szenvednek, így a hatalom arra kényszerül október 28-án, hogy meghátráljon, s megígérje a tüntetők követeléseinek a teljesítését. És miután a szovjet csapatok beavatkoztak, a legfontosabb követelés a szovjet csapatok távozása, Magyarország szabadságának, függetlenségének a visszanyerése lett. Október 28-án tehát a hatalom, szovjet engedéllyel, megígérheti azt, hogy a rend helyreállítása után kivonja a szovjet csapatokat Budapestről vagy tárgyalásokat kezdjenek az országból való távozásukról. Persze nem gondolta ezt komolyan. Egyszerűen ki akarta venni a fegyvert a szabadságharcosok kezéből. Folytak is tárgyalások, hogy a magyar honvédség előtt letennék a fegyvert, de idejében rájöttek, hogy ez is egy kísérlet a lefegyverzésükre. Megtagadták a fegyverletételt, és ezzel a szabadságharc, forradalom egy új szakaszba lép, hiszen az uralkodó párt egyre hátrál és október 31-én, november 1-jén a Magyar Dolgozók Pártja fel is oszlatja önmagát. Győz a forradalom, hiszen az egypártrendszerű diktatúra megszűnik, maga az egy párt, az uralkodó állampárt szűnik meg.
– Mit tesznek a szovjetek?
– A szovjetek ebben a helyzetben gondolkozhatnak azon, hogy Magyarországot kiengedik a birodalomból – mert a birodalom részének tekintették –, vagy egy újabb támadással vérbe fojtják. Október 30-án úgy tűnik, hogy van esélye annak, hogy a forradalom győzedelmeskedjék, ezt mutatja a Szovjetunió minisztertanácsának a nyilatkozata, amelybe beírják, hogy új alapra kí- vánják helyezni a szocialista országokkal a kapcsolatukat, és ilyen alapon tárgyalásokat kell folytatni az ott állomásozó csapatok kivonásáról. De mire ezt lefordítják 31-én, és Budapesten megjelenik, addigra megváltoztatja a véleményét a politikai vezetés, és egy újabb támadásról döntenek. Október 29. és 31. között nem érkeznek új szovjet csapatok Magyarországra, 31-től viszont özönlenek be: elsősorban Kárpátaljáról még egy hadosztály, egy újabb Románia felől, és november 4-én megindítják a Forgószél fedőnevű hadműveletet. 17 szovjet hadosztály részei három nagy csoportosításban kezdik meg a szabadságharc vérbe fojtását. A Magyar Néphadsereget is ellenségként kezelik: elfogott katonákból csak november 4-én hatvannégyet helyben kivégeznek, megkezdődik a hadifoglyok Szovjetunióba szállítása, 10-15 ezer magyar letartóztatásáról döntenek. November 7-8-án megkezdődik a kiszállításuk.
– Nagy nemzetközi visszhangja volt ennek…
– A nemzetközi tiltakozásnak köszönhető, hogy leáll az emberek kiszállítása, 860 fő kerül ki Kárpátaljára. A szabadságharc folytatódik Budapesten. Utoljára a Vörös Csepel teszi le a fegyvert, a munkásosztály fellegvára tart ki legtovább a szovjetek elleni harcban. De vidéken is jelentős összecsapások vannak. November közepe, vége az, amikor a Mecsekben a Mecseki Láthatatlanok is befejezik a szervezett ellenállást. Eközben átrendezik a hatalmat, váltás történik a pártvezetésben, döntenek arról, hogy a 24-én miniszterelnökké kinevezett Nagy Imrét leváltják, és egy új bábkormányt állítanak Moszkvában Kádár János vezetésével, és ezt helyezik hatalomba.
– Mit mondanak ezek az események a mának?
– A ma szempontjából fontos, hogy tudjuk: egy népnek volt ereje arra, hogy egy legyőzhetetlen hatalom ellen a szabadságáért, függetlenségéért megindítsa a harcot. Mindennél fontosabb az, hogy szabadon és függetlenül éljünk, egy nép szabadon dönthessen a sorsáról.
Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely)

Az innováció a gazdaságfejlesztés kulcsa
Új kutatáspolitikát kell kidolgozni Romániában
Dr. Kolozsváry Zoltán több mint négy évtizede foglalkozik műszaki kutatással. 1989 előtt a marosvásárhelyi Metalotehnica mellett működő szakosított kutatóintézetben dolgozott, majd a rendszerváltás után nem sokkal ugyanabban az intézetben létrehozta a Plasmaterm Rt.-t, ahol elsősorban anyagkutatással és – egy amerikai céggel közösen – termeléssel foglalkoznak. A nemzetközileg is elismert szakember több híres külföldi egyetem meghívott előadótanára, a Magyar Tudományos Akadémia Anyagtudományi Szakbizottságának, a román Műszaki Tudományok Akadémiájának tiszteletbeli és az Európai Bizottság szakértő testületének tagja. Cége több sikeres kutatási projektben vett részt. Jelenleg azt kutatják, hogy az új technológiákkal miként lehet bizonyos anyagok minőségén javítani, hogy a termelésbe kerülve növeljék a különböző szerkezetek működésének hatékonyságát.
 – A tudományos kutatás egy ország gazdasági-társadalmi fejlődésének a hajtómotorja kellene legyen. Nehéz lépést tartani a fejlett országokkal, ahol dollár- vagy eurómilliókat fordítanak a különböző csúcstechnológiákban folytatott kísérletekbe, innovációkba. Hol áll ezen a téren Románia?
– Innováció nélkül nincs fejlődés. A legtöbb romániai egyetemen van egy-egy tárgykör és kiemelkedő szakember, közösség, ahol valamilyen szinten tudományos kutatással foglalkoznak. Hogyha más országokkal hasonlítanánk össze ezt a területet, akkor el kell mondanom, hogy sajnos a körülmények nem azonosak, rengeteg még a kiaknázatlan lehetőség, és nem mindig a legcélszerűbb az irány. És itt nem a kutatók képességéről van szó, hanem arról a rendszerről, amely meghatározza, hogy mit és hogyan finanszírozzanak a kutatásban. Jelenleg az oktatókat, kutatókat mennyiségi kritériumok alapján értékelik. Az akadémiai grémium valakinek az előléptetésekor azt veszi figyelembe, hogy az illetőnek hány közleménye van, és ezeknek milyen a hatásegyütthatója, illetve az is számít, hogy milyen szakfolyóiratokban közölt és hányan idézték. A tudományt nem lehet kvantifikálni. Ennek az a csapdája, főleg a fiatal oktatók, kutatók körében, hogy kénytelenek olyan szakfolyóiratokban közölni, amelyeknek magas az „impaktfaktoruk”, majd követniük kell a statisztikákat, és így nem tudnak arra a munkára összpontosítani, amire szükség volna, aminek nem föltétlenül az a célja, hogy valamilyen jelentős hatással legyen a világ tudományos kutatására. Ez a rendszer nemcsak Romániára, hanem az Európai Unióra is jellemző.
– Laikusként azt látom, hogy az utóbbi években robbanásszerűen fejlődik a technológia. Gondolok itt a számítástechnikára, az IT-re; alig telt el ötven év, amióta Neumann János üzembe helyezte (1952) az első számítógépet, és ma már életünk minden terén jelen van.
– Anyagtudománnyal foglalkozom, így nincs elég rálátásom a többi szakterületre, de mint ilyen, igen sok kapcsolatom van ennek a területnek az alkalmazásával, hiszen minden fejlődés valahol össze van kötve az anyaggal. A 20. század a fizika százada volt, Einstein relativitáselméletétől az atomrobbantáson át a részecskegyorsítókig a fizika volt az, amely meghatározta a fejlődési irányt. Valóban az adatfeldolgozás és az adatátvitel robbanásszerű fejlődésének vagyunk tanúi. Ez nagyon jó, a kérdés az, hogy mire használjuk fel akár egyéni vagy világszinten. Ebben a fél évszázadban arra is vannak példák, hogy milyen csapdái vannak ennek a robbanásszerű információhálózat-fejlesztésnek. De visszatérve az egyetemi berkekbe, ha a diák úgy tekint erre a lehetőségre, hogy nem tanulja meg a tananyagot, mert úgyis megtalál mindent az interneten, és az bármire választ ad, akkor ez a hozzáállás katasztrófához vezethet. Lehet, hogy egy címszó alatt egymillió elérhetőséget találok. A kérdés, hogy miként szelektálok. Ehhez viszont kell egy tudásváz, amire alapozok. A szakemberek nagyon sokat vitatkoznak a rész és az egész viszonyáról, arról, hogy miként kapcsolhatók össze a globális jelenségek a lokális történésekkel. Ha szem elől tévesztjük a célt, azt, hogy mit miért akarok létrehozni, milyen kontextusban, az igencsak megtévesztő lehet a jövőre nézve.
– Szerte a világon, így nálunk is a fontosabb egyetemi központokban végeznek olyan kutatásokat, amelyeket alkalmazva valóban előrelendíthető a gazdasági-társadalmi fejlődés. Ezért, amint ön is mondta, nagyon fontos, hogy milyen az oktatás minősége, hiszen tulajdonképpen itt képezik azt a szürkeállományt, amely képes az innovációra. De elég-e ez ahhoz, hogy az elképzelések valóra váljanak?
– Ma a műszaki lehetőségek szinte határtalanok. Az oktatási-kutatási rendszer támogatása lett bürokratikus. Sajnos a bolognai rendszert is olyan bürokraták dolgozták ki, akik szeretnek mindent egy skatulyába zárni. Nincs rálátás arra, hogy mi a célja, hogyan járulnak hozzá az egyetemek a társadalom fejlődéséhez. Természetesen a kutatók mindig is az egyetemi központokkal álltak és vannak ma is kapcsolatban, nem lehet a kutatást leválasztani az egyetemektől, mert az egyetemeknek kell legyenek ötleteik, rálátásuk arra, hogy hol áll az adott szakterületen a fejlődés, és mit kell még tenni. Ez az elméleti oldal. Azonban ez elválaszthatatlan az ipartól – hogy a saját szakterületemről beszéljek –, hiszen az alkalmazásban merülnek fel azok az apróbb gondok, amelyeket meg kell oldani. Az egyetemeknek választ kell adniuk az átfogó, nagy hatású kérdésekre is, de nem szabad szem elől téveszteni a találmányok vagy egyszerűen csak az újdonságok alkalmazhatóságát sem. Ezzel kapcsolatban rendkívül érdekes szakmai tanácskozáson vettem részt két alkalommal Budapesten, ahol kutatással foglalkozó közép-európai egyetemek képviselői voltak jelen, és az ipari kutatásfejlesztésről, a duális oktatásról – azaz voltaképpen a kutatás-oktatás-ipar kapcsolatáról – volt szó. Itt hangzott el az is, hogy a kutatásfejlesztés eredményessége érdekében meg kell határozni a prioritásokat. Az említett számszerűsítéssel ellentétben az egyetemeknek saját kritériumrendszere kell hogy legyen, aminek alapján meghatározzák, hogy milyen témákban indítanak el kutatási projekteket. Az is igaz, hogy rendkívül sokoldalú jelenség az informatikai szektor látványos fejlődése, de a kérdés továbbra is az, hogy mit hoz nekünk a nagy problémák megoldásában. Például sokat beszélünk a klímaváltozásról, de valójában amióta felfigyeltek a tudósok a jelenségre, nem igazán találtak gyakorlati megoldásokat a káros hatások megfékezésére. Ha ez a társadalom legégetőbb gondja, akkor erre összpontosítható a kutatás, és meg vagyok győződve, hogy akár helyi, egyetemi szinten is lehet olyan innovációkat találni, ami részként hozzájárulhat az egészhez a konkrét megoldásokkal.
– Beszéltünk a szürkeállományról, a műszaki adottságról, de a kutatáshoz rengeteg pénzre van szükség. Van-e erre lehetőség Romániában?
– Az utóbbi években az Európai Unió nagyon sok kutatásfejlesztési pályázatot finanszíroz. Az a gond viszont, hogy egy ideig minden pályázatot Brüsszelben adtunk le. Hogy a saját cégünkről beszéljünk, 11 pályázatból kilencet meg is nyertünk. Utána megváltozott a rendszer, és Bukaresten keresztül kellett pályázatokat írni és továbbítani az uniónak. Azóta rendkívül bürokratikussá vált minden. Ez nem helyi gond, hanem, amint említettem, jellemző az uniós ügykezelésre is. Szakértőként több alkalommal vettem részt projektek kiértékelésén, és ott is tapasztaltam, hogy hihetetlenül bürokratikus a rendszer, amelyben elvesztődik a rész és az egész viszonya. Mindezek ellenére sok pénz van kutatásra. Sajnos, nincs az országnak átfogó kutatáspolitikája, amely a támogatási rendszer által valamilyen irányt próbálna meghatározni, netán fontossági sorrendet felállítani a kutatásfejlesztésben. Régebb a kutatásfejlesztés arra irányult, hogy volt egy bizonyos probléma, ami ipari vagy társadalmi szükségletből fakadt, és amit meg kellett oldani. Akkor a kutatók arra összpontosítottak, hogy a felmerült kérdésekre választ adjanak, s ha ez megszületett, akkor a legrövidebb időn belül a találmány vagy egyszerűen a megoldás alkalmazásba került az iparban vagy ahol szükség volt rá. Ma másként van. A kutatás nagyon ritkán irányul egy konkrét feladat megoldására, ehelyett kihasználva az ismeretek rendkívül nagy tárát, a fejlett műszertechnikát-technológiát és az informatikából, az adatátvitelből adódó lehetőségeket, a kutatások nagy többségének nem egy bizonyos, jól meghatározott cél az iránya, hanem bizonyos területeket, folyamatokat, jelenségeket tanulmányoznak, ami nem a közvetlen alkalmazhatóságot eredményezheti. A Massachusetts Institute of Technology anyagtudománnyal kapcsolatos tanulmányából kiderült, hogy míg korábban bizonyos probléma megoldására irányult a figyelem, a laboratóriumtól az alkalmazásig rendszerint öt év telt el, ma először a jelenségre adnak választ, majd utána keresik meg az alkalmazhatóságot, ami legalább 15 év.
– Tapasztalatára alapozva, milyen kutatási területeket, prioritásokat határozna meg Romániának?
– A kutatási stratégiát nem a politikusoknak, hanem azoknak kell kidolgozniuk – egyetemek, kutatóintézetek, akadémia –, akik értenek hozzá. Alapos tanulmányt kellene készíteni arról, hogy mibe érdemes befektetni. Meg kell határozni azokat az iparágakat, amelyekben Romániának komoly lehetőségei vannak, a nyersanyagforrástól kezdődően a szürkeállományon keresztül a műszaki adottságokig. Például: az emberiség egyik legnagyobb gondja az élelmezés, az ivóvízkészletek csökkenése. Románia valamikor olyan agrárállam volt, amely ellátta Európa egy részét termékekkel. Ma, amikor az élelmezés fontos globális kérdés, miért nem ezen a téren fejlődünk? Oda jutottunk, hogy olcsóbb behozni a mezőgazdasági termékeket, mint hatékonyan előállítani. Vagy ott van a bányászat. Még mindig nagyon gazdag nyersanyaglelőhelyek vannak az országban. Miért kell átadni a bányászati, feldolgozási jogot más országbeli cégeknek, amikor tudatos műszaki fejlesztéssel nekünk is lehetnek jól teljesítő gépeink, felszereléseink? Vagy ott van a földgázkitermelés. Nagyon sok tartalékkal rendelkezik Románia, mégis importálunk, és ezzel is külföldi multinacionális cégek gazdálkodnak. Ezen a téren is ki kellett volna dolgozni költséghatékony technológiát. Valamikor jól fejlett iparunk volt – azt nem vitatom, hogy milyen céllal termeltek és miként forgalmazták a termékeket –, de ezt is leépítettük. Ahelyett, hogy átalakítottuk volna a meglévő, saját iparunkat, teret engedtünk a multinacionális cégeknek. Ha megvizsgáljuk a gazdaság jelenlegi helyzetét, kiderül, hogy az országban a munkahelyek 90%-át a kis- és középvállalatok biztosítják. Ezzel szemben az oktatási és az innovációs rendszer nem arra épült, hogy a kis- és középvállalatokon segítsen. Sajnos, a nagyvállalatok diktálják az ország gazdaságpolitikáját. A Plasmaterm kutatóintézet volt, ma középvállalatként termeléssel is foglalkozunk, mert ez biztosítja a megélhetésünket, de ma is abból gazdálkodunk, amit fejlesztettünk és ma is fejlesztünk, egyetemekkel is közösen, és itt ki kell emelnem az együttműködést a Sapientia EMTE-vel. Ez akár modellértékű is lehet.
– Megint visszatérünk az anyagiakra. Említette, hogy kutatóegységként is működnek, de termelni is kell, hiszen enélkül nincs jövedelem, amit az újabb fejlesztésekbe lehet beruházni. Annak ellenére, hogy vannak nyertes kutatási pályázataik. Hogyan lehet a kettőt együtt működtetni?
– Egy neves külföldi cég vezetője, amelynek dolgozunk, egyszer azt mondta, hogy nem azért alakított ki kapcsolatot, hogy sorozatgyártásra álljunk rá, mert ők ennél jobban felszerelt és automatizált gyárakkal dolgoznak együtt. Nekünk megvan a kellő rugalmasságunk ahhoz, hogy a gyártási folyamatban felmerült új típusú problémákat megoldjuk, amelyekkel a későbbiekben változatosabban lehet termelni. Ezért fontos, hogy a kis- és középvállalatok lépjenek direkt kapcsolatba olyan egyetemi központokkal, ahol kutatás folyik, de ez fordítva is érvényes. Az egyetemeknek fel kell tudniuk mérni, hogy a környezetükben melyek azok a cégek, amelyekkel érdemes és hajlandók együttműködni. Ha a cégek jövedelmük bizonyos részét nem fordítják kutatásra, akkor nem fejlődnek, és könnyen csődbe mehetnek. Az említett kutatási stratégia egyik fontos része lehetne az is, hogy miként tudnánk segíteni a kis- és középvállalatokat abban, hogy az egyetemekkel közösen minél több innovációs munkában vegyenek részt. S talán ennek az elképzelésnek az első lépéseként javasolni fogom Péter Ferencnek, a megyei tanács elnökének, hogy az önkormányzat készítsen felmérést arról, hogy a megye nyersanyagforrásait, lehetőségeit kihasználva, bevonva az itt működő egyetemeket, milyen irányba lehetne fejleszteni a helyi kutatási programokat.
– Elméletben mindez szépen, reménykeltően hangzik, azonban a rendszerváltás után egy olyan jelenséggel kell szembenéznünk, amit mindeddig nem lehetett megfékezni, és ez a szürkeállomány elvándorlása. Nagyon sok kiváló diák végzi el nálunk az egyetemet, és külföldön kamatoztatja azt a tudást, amire itt szert tett. 
– Az elvándorlás megfékezése bonyolult kérdés. Amikor a társadalom egyedüli mérvadója a pénz, akkor nyilvánvalóan nem tudjuk megakadályozni az elvándorlást. Ez természetes, hiszen mindannyian decensen akarunk élni, szükség van megfelelő lakásra, gépkocsira. De ezt a jelenséget is ki lehetne védeni más alapvető politikával, amelynek célja, hogy a jó képességű fiatalok felé irányítson olyan anyagi támogatásokat, amelyek segítik készségeik, tehetségük kibontakozását, az itthon maradást. És ezalatt akár másfajta kutatási-támogatási rendszert is értek. Meggyőződésem, hogy ezáltal az elvándorlás csökkenhet, sőt visszafordítható is lenne.
VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)

Karácsony előtt nőtt az adakozási hajlam
Aki rászorulón segít, az lélekben gazdagodik
Amint annak idején hírül adtuk, karácsony előtt, Püspökség utcai székházában újra nyílt napokat szervezett a Romániai Máltai Szeretetszolgálat Aradi Kirendeltsége. Amint Farkas Viktória elnöktől megtudtuk, az idei karácsony előtti rendezvényük előtt az adakozók jobban összefogtak a tartós élelmiszerek adakozásában, de pénzzel is többen támogatták az idei Nyílt Napokat, amelyek előtt vállalkozók terményeket adományoztak. Egy Újpanáton (Horia) működő osztrák cég napraforgómagot adományozott, amiből 118 liter étolajt sikerült sajtolniuk, amit kiosztottak a rászorulók között. Egy másik vállalkozó, Orda Simion és Floare 60 kiló kristálycukrot adományoztak, a simándi Cordoş-testvérek pénz adtak tartós élelmiszervásárlásra, de más magánszemélyektől is kaptak tartós élelmiszereket tartalmazó csomagokat. Az egybegyűlt pénzből vásárolt, illetve kapott tartós élelmiszerekből 145 csomagot sikerült összeállítaniuk. Ezekben kristálycukor, búzaliszt és étolaj volt, de tisztálkodószereket és gyümölcsöt is vásároltak, osztottak ki a rászorulók között.
Ami a Nyílt Napokat illeti, azokon mintegy 40 rászoruló személy jelentkezett segélyért. Tekintve, hogy a nyilvántartásukban szereplő családok közül sokan nem jelentkeztek a segélycsomagokért, közvetlenül karácsony előtt mintegy 50 csomagot elvittek a kürtösi úton lévő éjjeli menedékhely lakóinak, illetve karácsony után a megmaradt csomagokat hazaszállítják a rászorulókhoz. Ezen kívül, a Jelen Ház nagytermében, a Magányosok karácsonyi ebédjén szerepelt Mosóczy-telepi összevont magyar elemi diákjai is kaptak összesen 23 karácsonyi ajándékcsomagot – tudtuk meg Farkas Viktóriától, a Máltai Szeretetszolgálat Aradi Kirendeltségének az elnökétől, aki hozzáfűzte: őszintén örvend, amiért karácsony előtt a szokásosnál nagyobb mértékben nyilvánult meg az adakozási hajlam a rászorulók részére. Talán azért, mert egyre többen rájöttek, hogy a rászorulók javára történő adakozás nem fölöslegesen kidobott pénz, hanem annak a jótékony hatása kisugárzik a társadalomra, illetve a jótékony célra való adakozás tudata lélekben többé, értékesebbé teszi magát az adakozót is. 
Balta János Nyugati Jelen (Arad)

Csinálj magadnak tavaszt!
Az idei esztendő utolsó aradi, a Jelen Házban tartott könyvbemutatóján dr. Kövér Péter Barkácsolj egy tavaszt! ... és más történetek című, a Corcord Media Jelen Kiadó gondozásában idén megjelent könyvét bocsátották szárnyra. Érdekes a könyv már csak azért is, mert előlről, hátulról is olvasni lehet – persze nem az egyes sorokat (egy ilyen világpremier lenne, amit tudomásom szerint még senki nem produkált), hanem mert a kötetnek előlről is, megfordítva pedig hátulról is neki lehet fogni.
Akármelyik változattal él az olvasó, nem fogja megbánni és nem fog csalódni, mert biztatás nélkül is ez lesz a végkifejlet.
„A módszer, amivel dolgoztam, kőkorszaki.
Pattintott és csiszolt.
Kipattan egy ötlet, azt csiszolgatom, aztán összerakom a részecskéket.
Szép lassan, amihez feltaláltam a részecskelassítót.
Vegyék hát komolyan, mert olyannak szánom.
Szánom és bánom” – olvashatjuk a kötet egyik borítóján.
Amiből rögtön látszik, hogy itt nem egy halálkomoly dologról van szó. Bár ki tudja: már a mindmáig legnagyobb magyar humorista is kijelentette, hogy a humorban nem ismer tréfát.
Kövér Péter – aki aradinak született, s bár több évtizede külföldön él, ma is idevalónak érzi magát, könyveit itt és magyarul adja ki. Azokat a könyveit, amelyek nemcsak megnevettetik, gyakran nagyon, akár igényes olvasóját is (ez sem lenne semmi!): a doktor úr – a jó, sőt nagy írók között feltűnően soknak volt eredetileg orvos a mestersége – egyben filozófus, aki, dehogyis kanti vagy hegeli nehézkeséggel (még az hiányozna!), hanem kövérpéteri könnyedséggel, játékosan és persze nevettetően beszél az élet fontos dolgairól is. Például a címadóBarkácsolj egy tavaszt c. írásában. Olvassák el és próbálják ki. Nem vállalok felelősséget azért, hogy receptje mindenkinél beválik, elvégre olykor a világ legjobb orvosai sem tudnak segíteni a páciensükön (a filozófusok, rövid távon biztosan és még inkább nem), de ez már nem a szerzőn múlik, ő megtette a maga kötelességét.
E sorok írója a könyv (a harminc közül) jónéhány írását már ismerte, a kötet böngészésekor azonban másodszori olvasáskor is sokszor fel-felnevetve úgy érezte: a gyermekkori, egy-egy jó olvasmány okán ma nagyszerűnek érzékelt karácsonyok egyikét, de legalábbis néhány óráját éli át újra. Kövér Péter nemcsak hogy meg tudja ragadni az élet humoros oldalát – erre sem nagyon sokan képesek – de élvezetesen, kacagtatóan el is tudja mesélni, ami aztán végképp csak igazán keveseknek adatik meg.
***
A karácsony előtti pénteki bemutatót Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője és a figyelemfelkeltő, a kötet szellemiségéhez igazodó borítólap készítője nyitotta meg, a szerzővel Juhász Béla, a Szövétnek főszerkesztője és a könyv szerkesztője beszélgetett, akinek nagy érdemei vannak magának a kötetnek a létrejöttében is: a szerző szerint ő biztatta, hogy az aradi folyóiratban megjelent pár írását kiegészítve akár önálló könyv is lehet belőle.
Lett. Köszönet a szerkesztőnek, és természetesen a szerzőnek. Meg biztatás az olvasónak: vegye kézbe, lapozzon bele. S ha már kézbe vette, lefogadom, hogy el is olvassa, és nem bánja meg.
Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad)

Ki is a hazafi?
Ahogy az borítékolható volt, nem kellett sokáig várni arra, hogy a román közéletben beinduljon a hazafias mázba csomagolt berzenkedés a miniszterelnöki tisztségre jelölt Sevil Shhaideh ellen annak neme, vallása és nemzetisége miatt.
Vezető szociáldemokrata (PSD) politikusok – köztük Jászvásár polgármestere – máris bánják, mint a kutya, amelyik hetet kölykedzett, hogy az általuk nyújtott biankó csekket kihasználva Liviu Dragnea pártelnök olyan kormányfőjelöltet húzott elő a cilinderből, aki sehogyse fér bele az egységes román nemzetállamról alkotott mítoszba. Persze sokak számára félig-meddig ugyanilyen „sokként” hatott a szász és evangélikus Klaus Johannis államfővé választása is két évvel ezelőtt, a többségnek azonban már csak azért is sikerült hozzászoknia a „német” elnökhöz, mert az untig szereti kidomborítani jó románságát. Márpedig a román nemzetállamról alkotott összképbe ugyanúgy nemigen fér bele, hogy Ștefan cel Mare országában egy török és muzulmán nő lássa el a miniszterelnöki teendőket, mint az, hogy egy Attila vagy Hunor nevezetű férfi. És hogy miért nem, azt az önmagát a fény harcosának tituláló, az ortodoxia egyszemélyes védelmezőjének szerepében tetszelgő George Becali élő karácsonyi televíziós adásban meg is indokolta: mert ezzel Isten ellen vétkeznének a románok.
Persze elintézhetnők az egészet egy kézlegyintéssel, miszerint az is balga, aki odafigyel egy zavaros elméjű korábbi börtöntöltelék hagymázas eszmefuttatásaira. Csakhogy a PSD elnöke tulajdonképpen azt kénytelen enni, amit főzött, a kampány során ugyanis ő (és „dicső” elődje, Victor Ponta) szabadította ki a román (ál)hazafiság szellemét a palackból azzal, hogy az ország érdekei ellen cselekvő idegenekként állította be a csak Julienként és Wernerként emlegetett kormányfőt, illetve az államelnököt. Nincs min csodálkoznia Dragneának, ha választása nem arat osztatlan sikert: a társadalom egy része nyílt vagy lappangó idegengyűlölete okán nézi rossz szemmel a kormányfőjelöltet, a másik fele pedig amiatt, mert jól tudja, hogy a kiszemelt nem más, mint a PSD-elnök bábja.
Mellesleg egy normális országban nem kellene problémát okozzon a miniszterelnöki poszt várományosának neme, vallása és nemzetisége. A valóságban Sevil Shhaidehhel sem ez a baj, hanem hogy annak a balliberális koalíciónak a kormányprogramját kellene megvalósítania, amely a választást megelőzően olyan ígéreteket fogalmazott meg – kezdve a béremelésektől az adócsökkentésekig –, amelyek gyakorlatba ültetéséhez nemhogy a román, de a német költségvetés sem lenne elegendő. Valójában ezzel ártanak a legtöbbet az országnak.
Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár)

Tamás Sándor: az új kormány prioritásként kell kezelje a decentralizációt
A decentralizáció kell legyen az új kormány legfontosabb célkitűzése – jelentette ki Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke. A választásokat és a kormányalakítást értékelve kifejtette, a győztes Szociáldemokrata Pártnak (PSD) is érdeke a decentralizálás, ezt különben kockázat nélkül megteheti, hiszen „bepirosodott az ország, nemcsak a parlamentben van kényelmes többségük”.
A decentralizáció kell legyen az új kormány legfontosabb célkitűzése – jelentette ki Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke. A választásokat és a kormányalakítást értékelve kifejtette, a győztes Szociáldemokrata Pártnak (PSD) is érdeke a decentralizálás, ezt különben kockázat nélkül megteheti, hiszen „bepirosodott az ország, nemcsak a parlamentben van kényelmes többségük”. A háromszéki politikus emlékeztetett, a Szociáldemokrata Párt és a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) egyezményébe is belefoglalták a decentralizálást célkitűzésként. „Az RMDSZ meghallgatta, amit az emberek mondtak, nem léptünk kormányra a szociáldemokratákkal, de igyekszünk megoldani a problémákat. A parlamenti együttműködés kétoldalú, a kormánykoalíciónak is szüksége van az RMDSZ-re, hiszen a többségük törékeny. Nekünk ebből a legtöbbet kell kihozni, és a közösség számára néhány fontos döntést el kell fogadtatni” – szögezte le Tamás Sándor.
A tanácselnök elmondta továbbá, az RMDSZ-nek nagy elvárásai vannak Liviu Dragnea pártelnökkel és Sevil Shhaideh kormányfőjelölttel szemben, hiszen mindketten ismerik az önkormányzatok működését: Shhaideh fejlesztési igazgató volt Konstancán, Dragnea pedig a Teleorman megyei tanács elnöke volt, és különben már korábban is kezdeményezte a decentralizációt. A régiósítással kapcsolatban Tamás úgy fogalmazott: „aki időt nyer, életet nyer, ezt a 98 év alatt többször megtapasztalhattuk”. Rámutatott, az RMDSZ kétszer is megakadályozta a romániai magyarság számára kedvezőtlen régiósítást, most pedig úgy érzi, le fog lassulni ez a folyamat. A háromszéki politikus ugyanakkor úgy értékelte, a Szociáldemokrata Párt politikailag okos döntést hozott Sevil Shhaideh jelölésével, aki szerinte szakmailag felkészült kormányfő lesz. Tamás Sándor egyébként személyesen ismeri a kormányfőjelöltet.
Bíró Blanka | Krónika (Kolozsvár)

Tanasă egyesülete a csíkszeredai forgalmi táblák ügyében is pert nyert
Nemcsak a középületek feliratai és a zászlók miatt perelt sikerrel Dan Tanasă egyesülete, Csíkszeredában a forgalmi táblákon levő feliratok sorrendjét is kifogásolta. Azért indítottak pert, hogy mindenütt a román nyelv legyen elöl. Első fokon nyertek is.
A Hargita Megyei Törvényszék helyt adott a Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) kérésének, és arra kötelezte Csíkszereda helyi önkormányzati képviselő-testületét, illetve polgármesterét, hogy a megyeszékhely területén található összes olyan forgalmi táblát, amelyeken elöl szerepel a magyar nyelvű felirat, cseréljék le olyanokkal, amelyeken a román nyelvű szöveg szerepel az első helyen. A december 21-én kihirdetett elsőfokú ítélet megfellebbezhető a Marosvásárhelyi Ítélőtáblánál.
A pert idén áprilisban indította az egyesület, amely kifogásolta a táblákon megjelenő kétnyelvű feliratok sorrendjét. Azt kérték, hogy a törvénynek megfelelően olyanokat helyezzenek ki, amelyeken a román megnevezések szerepelnek elöl.
A Hargita Megyei Törvényszék kérésünkre rendelkezésünkre elküldte az ADEC által benyújtott keresetlevél másolatát, amelyből kitűnik, hogy a panaszos egyesület az alkotmányra és a helyi közigazgatásról szóló 2001. évi 215-ös törvény előírásaira hivatkozik kérése indoklásában.
„Azok a személyek, akik egymást követték a csíkszeredai polgármesteri hivatal vezetésében, revizionista, sovén és egyértelműen románellenes eszméktől vezérelve sok éve próbálják elfogadtatni hivatalos nyelvként a magyar nyelvet Romániában” – írja a dokumentum, amely szerint az említett vezetők és helyi önkormányzati képviselők nem riadtak vissza az etnikumok közötti gyűlöletre való uszítástól és a románok elleni erőszaktól sem, hogy a magyar nyelv hivatalos nyelvként történő elfogadását kierőszakolják.
Kérdésünkre Szőke Domokos, Csíkszereda alpolgármestere közölte, a helyi önkormányzat fellebbezést nyújt be a számukra kedvezőtlen elsőfokú ítélet ellen, először viszont szeretnék megismerni a döntés írásbeli indoklását.
Idén nyáron szintén jogerősen elveszített per nyomán – akkor a prefektusi hivatal volt a kezdeményező – kötelezték a várost a Márton Áron, Nagyrét, Szék és Taploca utcák, illetve a Vártér, Zöld Péter, Szász Endre utcák és a Testvériség sugárút kereszteződéseinél kihelyezett táblákat cseréjére, Ezeken szintén elöl szerepelt a magyar nyelvű felirat, és utána a román. Az előbbi útkereszteződésnél a csere megtörtént, az utóbbinál még nem. A prefektusi hivatalt az ADEC kérése nyomán a mostani perbe is bevonta a törvényszék.
[Forrás: Székelyhon]
itthon.ma//erdelyorszag

Újabb hiánypótló kötet az Érmellékről
Megjelent Sütő Évának az Érmellék leírásával foglalkozó második kötete, Érmelléki embermesék címmel. A kötet kiadását a Magyar Kormány a Bethlen Gábor Alapon keresztül, valamint az Érintő Egyesület támogatta.
A tájegységről mind ezidáig nem született átfogó jellegű alkotás, amely leírta volna annak hagyományait, néprajzi jellegzetességeit, szájhagyomány útján terjedő „emberízű” történeteit, a tájegységet alkotó települések legendáit, híres szülötteit. Mindezeket a szerző, hasonlatosan az első kötetéhez (Érmellék, szerelmem), olvasmányos irodalmi keretbe foglalja.
A könyv megeleveníti táj embereinek szokásait, jellegzetes szóhasználatát, életvitelét, tárgyi eszközeit, nem utolsósorban az egykori nádasok, lápok világát, amely fedelet, megélhetést biztosított az ott lakóknak, hiszen a nádból, sásból széket, ágyat, kosarakat, egyéb használati eszközöket készítettek. A kötet a régi nádfedeles „lelkes házakról”, az „otthonillatúakról” is szól, ahol természetes módon generációk éltek együtt. Szól a családi meleget és együvé tartozást biztosító búbos kemencékről, a betyárbújtató nádasokról, régi lápvidék lakóiról, hadat viselt idős emberek történeteiről.
Az Érmelléknek varázsa van – írja a szerző. Aki ezen a tájon születik, nem tud tartósan elszakadni a lápok világától, ha előbb nem, de idősebb korára hazatér, hogy e vidékre oly jellemző homokdombos temetőkben pihenjen meg örökre. Ezeket foglalja össze a szerző az Érmelléki embermesék című kötetében is. itthon.ma

Klaus Johannis: a PSD-ALDE javasoljon új kormányfőjelöltet
Nem bízza meg a választásokon győztes Szociáldemokrata Párt (PSD) miniszterelnök-jelöltjét, Sevil Shhaideht kormányalakítással az államfő. Klaus Johannis december 27-én, kedden felkérte a PSD-t, hogy javasoljon új jelöltet. Cikkünk frissül.
Az elnöki palotában tartott rövid sajtónyilatkozatában az államfő nem indokolta meg döntését. Csupán annyit mondott, hogy mérlegelte a Sevil Shhaideh kijelölése ellen és mellett szóló érveket, és úgy határozott: felkéri a szociáldemokratákat, hogy javasoljanak mást a kormányfői tisztségre.
Mint ismert, a PSD elnöke, Liviu Dragnea karácsony előtt azt nyilatkozta, Sevil Shhaideh az együtt kormányozni kívánó, Szociáldemokrata Pártból (PSD) és a Liberálisok és Demokraták Szövetségéből (ALDE) álló koalíció miniszterelnök-jelöltje, és nem kívánnak más személyt javasolni a tisztségre. „Ha pedig az államfő elutasítja a jelöltünket, akkor máshol találkozunk” – jelentette ki a politikus, aki vélhetőean arra utalt: a választásokon győztes pártok megpróbálják majd felfüggeszteni hivatalából Klaus Johannist.
A török származású Sevil Shhaideh feddhetlenségével kapcsolatban nem merültek fel aggályok, a közgazdász végezettségű hölgy tavaly fejlesztési miniszter is volt egy fél évig.  Férjéről, Akram Shhaidehről azonban kiderült: a háborús bűnökkel vádolt szíriai diktátor, Bashar al-Assad támogatója, emellett kormányzati tisztséget is betöltött Damaszkuszban. Egyes értelmezések szerint ez is volt az oka annak, hogy Klaus Johannis államfő múlt csütörtökön elhalasztotta a miniszterelnök megnevezését.
Băsescu: ez nem hiúsági kérdés
„Liviu Dragneának és Klaus Johannisnak kötelessége azonnal megoldást találni a kialakult helyzetre. Gondoskodni kell arról, hogy az új jelölt és az új kormány tagjai ne legyenek a titkosszolgálatok által irányított emberek” – írta percekkel az államfő bejelentése után Facebook-bejegyzésében Traian Băsescu volt államfő. Hozzátette: indulásból el kell vetni az államfő felfüggesztésének lehetőségét. 
A PNL üdvözli a döntést
Raluca Turcan, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) ügyvivő elnöke üdvözölte Klaus Johannis döntését, mert szerinte az ország érdekét szolgálja. „Az elnök alkotmányos joga visszautasítani a miniszterelnök-jelölt személyét, és meg vagyok győződve arról, hogy döntésének jó alapja van” – írta közleményében Raluca Turcan. Hozzátette: Románia következő kormányát meg kell óvni bárminemű támadási felülettől, különösképpen a jelenlegi bonyolult nemzetközi kontextusban.
A politikus szerint megengedhetetlen, hogy a román kormány Liviu Dragnea játékszerévé váljon, amelyet közvetítőkön keresztül irányít. „A PSD azt mondta, hogy tízezer szakértőjük van. Ha ez igaz, akkor nem lesz nehéz dolguk újabb miniszterelnök-jelöltet találni. Olyan valakit, akinek a munkássága ismert, akinek nincsenek gyenge pontjai, és nincs büntetett előélete” – tette hozzá a PNL ügyvivő elnöke.
Az USR is Johannis mellé állt
A Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) üdvözli, hogy Johannis nem bízza meg kormányalakítással Sevil Shhaideht - nyilatkozta kedden Cristian Ghinea, az USR parlamenti képviselője.  "A kinevezés ellen szavaztunk volna amúgy is. Egy bizarr jelölés, nagyon keveset tudunk a személyéről. Kerestünk az elmúlt időszakban képeket Sevil Shhaidehről, de nem találtunk. Bizarr dolognak tartjuk, hogy egyfajta szellemet jelöljenek a román kormány élére. Nem tudjuk, milyen érvek győzték meg az államfőt, hogy így döntsön, de úgy gondoljuk, hogy a döntés elnöki mandátuma alkotmány-adta keretei között történt" - nyilatkozta Ghinea a parlamentben.
A képviselő azt mondta: az USR bölcs megfontolásra int mindenkit és arra kéri az érintetteket, hogy ne kezdődjön el a hiúságok harca. "Úgy értettem, hogy a Szociáldemokrata Pártban sokan elégedetlenek, mert nem volt egy valós belső konzultáció. Ha pedig Dragnea és Iohannis közötti hiúsági harcra kerül sor, én azt hiszem, hogy Dragnea fog veszíteni. Maradjunk nyugton és legyünk bölcsek, nincs itt világvége akkor sem, ha nem Dragnea úr védence lesz a miniszterelnök" - tette hozzá Ghinea.
Kelemen Hunor: Dragnea javasoljon új jelöltet
Liviu Dragneának mást személyt kell javasolnia a kormányfői tisztségre Sevil Shhaideh helyett. Az RMDSZ támogató szavazata az újonnan javasolt jelölt személyétől függ - nyilatkozta az Agerpresnek kedden Kelemen Hunor. A szövetségi elnök úgy fogalmazott: nem hinné, hogy Dragnea kétszer egymás után ugyanazt a kormányfőjelöltet nevezné meg, mert "ha egyszer már elutasították Sevil Shhaideh asszony személyét, akkor másodszor is el fogják." maszol.ro

Ezeket a könyveket kölcsönzik előszeretettel a csíkszeredaiak
Inkább szépirodalmat és ezen belül is kortárs irodalmi műveket kölcsönöztek a legtöbbet a Kájoni János Megyei Könyvtár olvasói – derült ki, amikor annak jártunk utána, hogy mit olvastak leginkább a csíki könyvtárlátogatók 2016-ban.
Khaled Hosseini Papírsárkányok – Hazatérés Afganisztánba című műve, Paula Hawkins A lány a vonaton lélektani krimije, George R. R. Martin Trónok harca című sorozata, Suzanne Collins Az éhezők viadala, Veronika Roth A beavatott című sorozata volt a legnépszerűbb a fiatal olvasók körében ebben az évben – tudtuk meg Péter Katalin olvasószolgálatos könyvtárostól. Mint mondta, nagyon keresettek a skandináv krimik, szinte mindegy is, hogy ki a szerző.
A nyugdíjas olvasók – akárcsak az előző években – szívesen kölcsönözték Danielle Steel, Nora Roberts és Nicholas Sparks romantikus regényeit, de keresett volt Ken Follett Évszázad-trilógiája, Bán Mór Hunyadiakról írt könyvsorozata is.  
Mind a fiatalok, mind a középkorosztály körében kedvelt olvasmány Gárdos Péter Hajnali láz című műve, Dragomán György, Tompa Andrea és Fábián Janka regényei. „Mindegy, hogy hány példányunk van a műveikből, soha nincs bent egy sem, és állandóan elő van jegyezve az összes. A klasszikusokat nem keresik annyira, igaz, azokból van bőven példányunk. Van egy pár olvasónk, aki mindig csak klasszikust olvas, és természetesen ott vannak még a diákok, akiknek fel vannak adva bizonyos klasszikus művek házi olvasmányként. De nem jellemző, hogy keresnék a klasszikust. A kortársakat keresik és az újakat: minél újabb legyen, és fontos az is, hogy a könyv hogy néz ki. Régebb ez nem volt szempont, de manapság az olvasók nagy része szereti, ha szép, új a könyv” – avatott be Péter Katalin.
Elmondta, az olvasók többsége barátoktól, ismerősöktől szerez tudomást egy-egy műről, szerzőről, de sokan vannak, akik különböző helyekről beszerzett – honlapok, újságok, rádióban hallott – listák alapján mennek könyvet kölcsönözni. A könyvtárban átlagban két-három példány található egy-egy  műből, ha nagyon keresett, akkor még további példányokat szereznek be. Kérdésünkre, hogy a könyvtár egy-egy rendezvénye – olvasómaraton, könyvbemutató – után megnövekszik-e az adott író iránti érdeklődés, Péter Katalin rámutatott, hogy attól függ, hogy az író mennyire ismert a csíkszeredaiak körében. „Amikor például Lackfi János itt volt, utána mindenki napokig az ő műveit szerette volna kölcsönözni. De van, hogy nem befolyásolja, mert például Nyáry Krisztián könyveit – aki szintén vendégünk volt idén – már az író-olvasó találkozó előtt is nagyon keresték, és utána is. Nyáry soha nincs bent.”
Könyvtárlátogatási statisztika
A Kájoni János Megyei Könyvtár statisztikai adatai szerint 2016 januárja és november vége között 4601 beiratkozott aktív könytárhasználó – ebből 1381 férfi és 3220 nő – szerepelt az intézmény nyilvántartásába. A könyvtár munkatársai által közölt adatok szerint 970 tizennégy éven aluli olvasójuk, 1757 tizennégy és huszonöt év közötti, 850 huszonhat és negyven év közötti, 675 negyvenegy és hatvan év közötti, míg 349 hatvan év fölötti olvasójuk volt.
A könyvtárlátogatók összesen 36 800 alkalommal kölcsönöztek kiadványokat, szám szerint 76 563-at,  ebből könyvet 71 858-at, a többi időszakos kiadvány, folyóirat, kotta, térkép stb. Az adatok szerint a csíkiak szívesen olvasnak szépirodalmi műveket, ebben az évben több mint ötvenezer szépirodalmi kötetet kölcsönöztek ki.
Péter Beáta Székelyhon.ro

Magyar Házként működtetnék az RMGE–Maros székházát
Egy gazdaszervezet életében a tél a számadások és a tervkészítés időszaka. Így van ez a marosvásárhelyi Romániai Magyar Gazdák Egyesülete – Maros szervezeténél is, ahol elégedettek az idei eredményekkel, s jövőre még többet vállalnának.
Az egyesület elnöke, Csomós Attila csak úgy kapásból sorolja a látványosabb rendezvényeiket, eseményeiket – részt vettek a magyarországi Nagyegyházi Sajtmustrán erdélyi gazdákkal, akik díjakkal tértek haza. Sikerült beindítani a falugazdász programot, amelynek „gazdája” is van Sikó László személyében. Program indult a tanyavilág gazdaságainak megsegítésére. E tekintetben az elsődleges tejfeldolgozásban segítenének, gépek beszerzésében. Január 8-án kolozsvári székhellyel megalakult az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetsége (EMGESZ), melyet 16 erdélyi, kistérségi gazdaegyesület és szervezet hozott létre. Az alakuló ülésen részt vett az RMGE–Maros szervezet is Csomós Attila elnök vezetésével. Az EMGESZ vezetői a további 5 egyesület csatlakozási kérelmét fogadták el január 19-én, így a Szövetség 21 tagúra bővült. Jelentős lépés ebben, hogy itt van a marosvásárhelyi szervezet székhelyén az EMGESZ falugazdásza, Putnoky Csicsó Barna, ezáltal az RMGE–Maros mint tagszervezet szorosabb kapcsolatban lehet az ernyőszervezettel.
Számos kiállítást szerveztek az év folyamán, közöttük voltak képzőművészeti és iparművészeti jellegűek is, hiszen a gazdálkodók igénylik az ilyen rendezvényeket. De volt több kimondottan szakmai jellegű, ezek közül kiemelkedik a Mikházi Gazdanap, amely immár regionális fontosságúvá és nemzetközi részvétellel büszkélkedővé nőtte ki magát. Emellett a székhelyen szervezték meg a Gyümölcsízek sokadalma nevű vásárt első ízben, amely nagy sikernek számított, s lesz folytatása.
Az elnök igen fontosnak tartja azt a folyamatot, amely a magyarországi kiállításokon való részvétel tekintetében megmutatkozott. A nagyegyházi sajtmustrán, a szatymazi fűszerpaprika és borversenyen egyre több erdélyi gazda vesz részt. Mi több, az előbbin három kis- és közepes feldolgozó üzem is képviselte Erdélyt az RMGE–Maros szervezésének köszönhetően. Emellett a felnőttoktatás területén elért eredmények is jelentősek. A szervezet által futtatott tanfolyamok lehetőséget nyújtanak a gazdálkodók számára, hogy a szakminisztériumok által elismert oklevelet megszerezve komolyabb vállalkozásokba kezdjenek.
Ami a jövő évet illeti, Csomós Attila úgy véli, hogy az új gazdakörök szervezése, a már meglévők jogi személyiségű státusának megszerzése (nem minden gazdakör rendelkezik ezzel) a legfontosabb feladatok közé tartozik. Folytatni kívánják az eddigi kiállításokat, mustrákat, s újabbakat kívánnak elindítani a 2017-es év folyamán. Hasonlóképpen folytatni fogják a farmerképző tanfolyamokat, bővítik azok skáláját, és előadókat szeretnének kiképezni a tanfolyamok számára.
Az egyesület székházát Magyar Házként szeretnék működtetni, aktívabban kívánnak részt venni a KÖSZ, a LAPAR, EMGESZ és a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fóruma (KEF) munkálataiban – ez utóbbiban ha a szervezet megszerzi az aktív tagsági státust.
Továbbá szeretnének legalább egy hektár szántóterületet megvásárolni kísérleti parcellák beállítása érdekében. Emellett kaszagépet vagy gépeket vásárolnának a hegyvidéki gazdaságok, gyümölcstermesztő farmok segítése érdekében. Egy gazdakört úgy segítenének, hogy pasztőröző gépet szereznének be számára, hogy a tejfelvásárlási és értékesítő engedéllyel rendelkező kör bővíthesse tevékenységét.
Bakó Zoltán Székelyhon.ro

Kétnapos rendezvénysorozattal ünnepel az Ördögborda Néptáncegyüttes
Fennállásának huszadik évfordulóját ünnepli a balánbányai Ördögborda Néptáncegyüttes. Ebből az alkalomból kedden és szerdán közös programokra várják a mindenkori tagokat, szerda este hét órától pedig gálaműsorral kedveskednek minden néptánckedvelőnek.
Kétnapos rendezvénysorozattal ünnepli fennállásának 20. évfordulóját a Ördögborda Néptáncegyüttes, amelyen számítanak a valamikori táncosok jelenlétére is. Kedden 10 órakor a balánbányai templom előtt találkoztak, onnan a helyi temetőbe mentek, hogy adózzanak elhunyt barátaik emlékének.
Azt követően a Tanulók Házában a nemezelést lehetett kipróbálni Benkő Évával, illetve csoportfoglalkozásokat, társasjátékokat vezet majd Kis Réka. Délután négy órától megerősítik az ördögbordás „fogadalmi esküt”, utána borkóstolón, énektanuláson, nemezelésen, táncpróbán lehet majd részt venni. Vacsora után interaktív bemutatót és az együttes filmes emlékeit lehet majd megtekinteni, megbeszélni. Az este kvízzel, táncházzal folytatódik, amelyen a Kedves Zenekar húzza a talpalávalót.
A szerda délelőtti foglalkozások, próbák után délután csapatépítő gyakorlatokon vesznek majd részt a táncosok, hét órától pedig kezdődik a Számadás műsor, amely után táncházzal zárul a program. A kétrészes gálaműsor első felében olyan koreográfiákat láthatnak a jelenlevők, „amelyek egymásutániságukban, gyökerüket tekintve lehetnének tánc- vagy zenetörténeti áttekintők, de tartalmuk szerint a régi Ördögbordásoknak szántuk: olyan elemeket, sőt sorokat tartalmaznak, melyeket az idők során nagy koreográfiákban velük, nekik készítettünk és most számukra, tiszteletükre adunk elő” – írják a szervezők.
A második részre vonatkozóan így fogalmaznak: a hazatért vendégekkel együtt örömtáncot láthatnak az összegyűltek, amely esetében nem a mozgások sorára, hanem az uralkodó hangulatra kell majd figyelni.
„Összezárják magukat”
Sándor Csaba, a néptáncegyüttes vezetője érdeklődésünkre elmondta, jelenleg az együttesük több mint negyven tagot számlál, akik között a legfiatalabb negyedik osztályos, míg a legidősebb 28 esztendős. Nehéz őket együtt tartani, hiszen többen a nagyobb városokból csak hétvégére érkeznek haza, de egy harmincas csapat azért hétköznapokon is aktivál.  A kétnapos eseményükön mintegy 120 vendégre, külföldről, távolabbi városokból hazautazó, valamikori tagokra is számítanak, hogy „két napra összezárhassuk magunkat a Tanulók Házában” – fogalmazott az együttesvezető.
Kömény Kamilla Székelyhon.ro

Hivatásos táncegyüttes lett a Bekecs
Hétfőn este tartotta évzáró gáláját a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes.
A gálaesten a három éve folyó hangszeres népzeneoktatáson résztvevők, az ugyanannyi ideje folyó gyermektáncházra járók nyitották meg az előadások sorát, majd az alig három hónapja táncoló Morzsa csapat és a három éve alakult Aprók következtek. A Kis-Bekecs 2011-ben alakult a helyi általános és középiskolásokból, illetve a környező települések diákjaiból. Ők képezték a gerincét a Bekecs első generációs utánpótláscsapatának.
Az együttes öt éve Nyárádszeredán kívül nyolc községben működtet kihelyezett néptáncoktatást, összesen tizenkilenc tánccsoport működik irányításukkal. Ennek a mozgalomnak „legidősebbjei” a lukafalvi Búzavirág és a karácsonyfalvi Somvirág, így a hétfői gálaestre őket is meghívták, hogy közösen lépjenek fel és ünnepeljenek.
A Nagy-Bekecs 2007-ben alakult, az elmúlt kilenc év alatt tucatnál több saját műsort mutattak be közel ötszáz előadáson Erdélyben, az anyaországban, de Svájcig is eljutottak. Papírforma szerint az együttes három hete hivatásos társulattá vált, megkapták a szakminisztérium jóváhagyását. Szakmai berkekben eddig is sokat vitáztak a Bekecsről, mert nem tudták őket sem az amatőrök, sem a profik közé sorolni.
2017-től Bekecs Néptáncszínház néven már hivatásosként fognak dolgozni tizenöt alkalmazottal és számos bedolgozóval, és megpróbálnak felsorakozni az öt erdélyi hivatásos együttes: a Maros Művészegyüttes, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, a Háromszék Táncegyüttes, az Udvarhely Néptáncműhely és a Nagyvárad Táncegyüttes mellé.
Benő Barna Zsolt, az együttes vezetője pillanatnyilag inkább szakmai elismerésként fogja fel azt, hogy sikerült hivatásossá válniuk, de tudja azt, hogy ez a státus már jóval nagyobb szakmai felelősséget, nagyobb „hajtást” igényel, az elért szintnél nem adhatják alább. Szeretné, hogy emberileg semmit ne változzanak a táncosok, ugyanolyan örömmel, lelkesedéssel dolgozzanak tovább, de ezt most már szerződéses táncosokként kell tenniük. Az anyagi háttér biztosítása, az infrastruktúra fejlesztése és a kisegítő személyzet bővítése a következő feladat, s neki, együttesvezetőnek pedig az is nagy kihívás lesz, hogy havonta elő tudja teremteni az alkalmazottak mindennapi kenyerét.
Az elmúlt kilenc évet úgy jellemezte: szép, nehéz és érdekes út volt, amíg elértek eddig. Nagyon sokat dolgoztak, sokszor léptek színpadra, de volt egy táncos mag, amely kitartott mellette, és amely új tagokkal tudott gyarapodni.
Az együttes legújabb produkcióját májusban mutatja be, a Székelyföldi Legendárium készítőivel együttműködve szeretnének egy igazi székely népi táncjátékot színpadra vinni a tavasz folyamán – árulta el lapunknak Benő Barna.
Gligor Róbert László Székelyhon.ro 

Könyvbe foglalt élmények a Mária-útról
A 2015-ben megtett 1400 kilométeres Mária zarándokút élményeit könyvbe foglalta Ábrám Noémi, aki a kötetet mindenkinek ajánlja, aki az életét egy zarándokútnak tekinti. A Máriazelltől Csíksomlyóig című könyv bemutatóját csütörtökön este 18 órától tartják a Vártemplomban.
„Benne van az életem” – mondta a Vásárhelyi Hírlapnak a szerző, aki a harminckilenc napos útja alatt naplót vezetett, és feljegyezte a napi eseményeket, mindazt, ami az út alatt vele történt, a gondolatait, az érzéseit, amelyek az 1400 kilométeres táv megtétele során foglalkoztatták. Ábrám Noémi tavaly, hazajövetelét követően egy alkalommal, Marosvásárhelyen tartott egy kisebb közönség előtt élménybeszámolót, illetve a Székelyföld Napok keretében Csíkszeredában szervezett Erdélyi Mária-utas konferencián beszélt zarándokutas élményeiről.
Reformátusként egy katolikus zarándokútra vállalkozott Ábrám Noémi, aki Mariazelltől Csíksomlyóig végiggyalogolta az utat, és aki a most megjelent kötetét más nemzetiségűeknek és felekezetűeknek is ajánlja. Ausztriából indulva sokan befogadták, szállást és vacsorát adtak neki, osztrákok, magyarok, romák és románok, különböző templomba tért be imádkozni, reformátusba, római katolikusba, lutheránusba, görög keletibe, sok temetőt látott gyaloglása során, magyart és románt, osztrákot,  zsidót, katolikust és protestánst.
Arra a kérdésre, hogy nőként egyedül miért vállalta e hosszú útnak a megtételét, azt válaszolta, „csupán” hálából. Semmilyen betegség miatt, vagy valamiféle megtérés jeleként, még csak nem is azért, hogy valakiért imádkozzon. Egyszerűen azért, mert hálás Istennek az életéért. Indulás előtt még itthon összeállított egy tervet arról, hogy naponta mennyit kell megtennie, hogy a rendelkezésére álló idő alatt célba érhessen. Bár a szálláshelyekről is tájékozódott, senkit nem értesített előre, nem ismervén saját teherbíró képességét. Ezért történhetett meg már az első nap végén, hogy a 12 kilométeres gyaloglás után a tervezett szálláshelyen zárt ajtók fogadták, viszont a sors úgy hozta, hogy egy román asszony által gondozott ember hajlékában szállt meg.
Megtörtént többször, hogy nem találta a jelzést, vagy nem volt egyértelmű,  merre kell folytatnia az utat. Ausztriában három út közül választott, egy 2200 magas hegyen is átkelt, aztán a hosszas erdei gyaloglás után éhesen és szomjasan érkezett egy faluba, ahonnan még öt kilométerre volt a szálláshelye. Élményeit minden este bejegyezte a naplójába, mert már akkor megfogalmazódott benne, hogy mindazt, amit átélt, könyvben is kiadja. Most itt a kötet, amelyet szeretne a jövőben lefordítani, hogy románul is olvasható legyen – árulta el érdeklődésünkre Ábrám Noémi, akinek példájából kiindulva mások is vállalkoztak zarándokútra gyalogosan, vagy kerékpárral, illetve nagyobb csoportban túrázásszerűen. Arra is felkérést kapott, hogy a székely autonómiaküzdelem érdekében vezessen egy zarándokcsoportot Miskolctól Csíksomlyóig, amit csak akkor vállalna el, ha román nemzetiségű tagja is lenne a csoportnak.
A Máriazelltől Csíksomlyóig – Találkozás Istennel, emberekkel című, a Juventus Kiadónál megjelent kötetet csütörtökön 18 órától a marosvásárhelyi Vártemplomban Ötvös József vártemplomi református lelkipásztor és Szucher Ervin újságíró, felelős kiadó mutatja be.
Antal Erika Székelyhon.ro

Édes Erdély, hol vagyunk?
Nem tanítják iskoláinkban Erdélyről a mai román álláspont megítéléséhez szükséges legfontosabb információkat. Mi az, amit elhallgat a magyar iskola? Ami nélkül egyszerűen nem érthető, miért és mit gondolnak román szomszédaink?
Mi azt képzeljük, Erdély mindig Magyarország része volt, és csak a történelmi igazságtalanság az oka, hogy most egy másik országhoz tartozik. A valóság ezzel szemben az, hogy Erdély csak a középkorban volt vitathatatlan törvényességgel Magyarország része, mert 1541-től kezdve a Magyar Királyságtól független nagyfejedelemségként létezett egészen 1867-ig. De addigra megváltozott itt az etnikai képlet, ezért a hovatartozást nem az évszázadokkal korábbi helyzetre való hivatkozásnak, hanem egy népszavazásnak kellett volna eldönteni. A magyar politikusok azonban nem szavaztatták meg Erdély lakosságát, hanem a szorult helyzetben levő Habsburg uralkodót, Ferenc Józsefet egyszerűen rákényszerítették, hogy a kiegyezés egyik mellékpontjaként ettől kezdve ne nagyfejedelemként, hanem magyar királyként uralkodjon Erdélyben. Vagyis megszűnt a kolozsvári önálló országgyűlés, a román képviselők a budapesti parlamentbe kerültek, örök kisebbségként. Erre mondják a román történészek: a Magyar Királyság „annektálta” a román többségű Erdélyt.
Ez Trianon tükrében óriási hibának bizonyult. Ha akkor, amikor a magyar kormány kezében volt a döntés, gyakorlattá tettük volna, hogy egyes területek ide-oda csatolgatását az ott élő embereknek jóvá kell hagyniuk, hivatkozhattunk volna erre a hagyományra később, amikor fordult a kocka.
Sajnos, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolásakor, 1940-ben sem kísérletezett az akkori magyar kormány népszavazással, pedig az első világháború után éppen mi szorgalmaztuk, hogy a vitatott területeken (például Sopronban) a helyiek döntsenek arról, mely ország polgárai kívánnak lenni. Erről teljesen elfeledkeztünk, pedig már volt tapasztalatunk arról, mennyire ingatag pusztán az aktuális nagyhatalmi megegyezést tekinteni legitimációs alapnak. (Arról nem is beszélve, micsoda árat fizetett hazánk azért, hogy Észak-Erdélyre hivatkozva az akkori politika a Reich csatlósává tett bennünket.) Egyébként a román nacionalisták sem bíztak a népben, amelynek a nevében állítólag felléptek, ők sem szerveztek népszavazást, sem az első, sem a másik világháború után. Soha nem tudjuk meg, az erdélyi románok melyik államot választották volna, mert senki sem kérdezte meg őket. Mint ahogy az erdélyi magyarokat sem kérdezte senki. Voltak nagy ünnepségek, díszbevonulások és örömkönnyek, ezek azonban a modern világban aligha szolgálnak jogalapul.
A lakosság, ha megkérdezik, háromféleképpen dönthetett volna. Mondhatták volna az itt élők, hogy Romániához kívánnak csatlakozni, hiszen többségük román volt. Mondhatták volna, hogy Magyarországot választják, mert akkor egy magasabb életszínvonalon élő államhoz kerültek volna. És mondhatták volna azt, hogy köszönik szépen, de maradnának, ahogy voltak évszázadokon át: önálló államként, saját parlamenttel.
Nálunk ma sokan az Erdély visszacsatolását érzelmileg megalapozó szólamokat mantrázzák, pedig helyesebb volna, ha tanulnánk az erdélyiektől. Amikor azt énekeljük: „Édes Erdély, itt vagyunk” - kérdezzük meg magunktól: pontosan hol is? Erdély volt a világ első állama, ahol törvénybe iktatták (a tordai országgyűlésen) a vallásszabadságot. Nálunk látszat-vallásszabadság uralkodik, számos egyház és felekezet kirekesztett helyzetben kénytelen létezni, mások pedig óriási állami dotációt élveznek. Nálunk erős az idegengyűlölet. Erdélyben ma is együtt élnek görögkatolikusok, ortodoxok, reformátusok, evangélikusok, katolikusok. Ez az együttélés nem mindig problémamentes, de működik. Sokkal nagyobb nyelvi, kulturális, hagyománybeli különbségek választják el az erdélyi népcsoportokat, mint a magyarországiakat, mégis képesek ezek a népcsoportok közös kultúrát működtetni, barátságok, szerelmek szövődnek, házasságok jönnek létre köztük. A szellemi életben is kialakultak partnerségek. Ehhez a szellemiséghez nekünk felzárkózni kellene, mert mi még csak „itt” vagyunk, és nem „ott”: mi nem az együttélés, hanem a sérelmek mondatait mondjuk.
A magyar média is gyakran sugallja: az erdélyi magyarság súlyos hátrányokat kénytelen elszenvedni. A román média erre azzal reagál, hogy az erdélyi magyar párt, az RMDSZ nemcsak, hogy bejutott a bukaresti parlamentbe, hanem talán része lesz a kormánykoalíciónak is, amire már volt példa. Ettől persze még nem oldódik meg az erdélyi magyarság minden problémája, de ebben a helyzetben szándékos magyarellenességről szónokolni tisztán belpolitikai akciónak látszik.
Ha békés jövőt akarunk, a mi dolgunk nem az indulatok szítása, hanem a segítés és együttműködés, illetve jogsérelem esetén a tiltakozás. És talán az sem ártana, ha mi sem sértenénk meg másokat - például a hozzánk menekülőknek az érdekeit - azzal, hogy a leghidegebb napokban kitesszük őket a téglaházakból alig fűthető sátrakba. Joggal kérdezheti ezek után bárki a világban, milyen erkölcsi alapon tiltakoznak a magyarok?
Ha jót akarunk kapni, először nekünk kell a jót gyakorolni. Ez az a politika, amelyik mag a jövőnek.
Szunyogh Szabolcs újságíró Népszava

Mindenki karácsonya Kézdivásárhelyen (Jótékonysági akció a főtéren)
Hagyományos jótékonysági akciót tartottak karácsony első napján, vasárnap Kézdivásárhely főterén. A Mi-Tu-Ház Kft. és a Béka Kocsmája immár ötödik alkalommal szervezte meg a Mindenki karácsonyát, amelynek során ezer töltött káposztát osztottak szét ingyen a rászorulóknak. A szakácsnő Daczó Ildikó volt.
Egy felelőtlen gépkocsi-tulajdonos miatt, aki járművével elállta a vasráccsal kijelölt parkolóhelyet, a jótékonysági rendezvény – amelyet tizennégy magáncég, valamint főtámogatóként a Rotary Klub, a New Fashion Rt. és a Zarah Moden Kft. finanszírozott – csak késéssel kezdődhetett el.  A Gábor Áron-szobor mögött felállított sátornál több tucat rászoruló állt sorban, páran a közeli asztaloknál fogyasztották el a meleg ételt, de legtöbben hazavitték. Időközben a Három Csillag együttes Mikulás-ruhát viselő tagjai is megérkeztek, és énekeikkel igazi karácsonyi hangulatot teremtve, szaloncukrot és diót osztogattak a jelenlevőknek. A megmaradt töltött káposztát a Böjte Csaba által létrehozott kézdiszentléleki Bartók Albert- és esztelneki Szent Rita-gyermekotthonba, illetve a városi kórház pszichiátriai osztályára vitték.
 Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elnöki sakk-matt?
Különösebb magyarázat nélkül utasította vissza az SZDP miniszterelnök-jelöltjét Klaus Iohannis államelnök. Lépése nem meglepő, mert bár nagyon ravasznak és megvétózhatatlannak gondolta döntését a győztes párt elnöke, Liviu Dragnea, utóbb kiderült, ezer sebből vérzik, és rendkívül támadható.
Beárnyékolta a szociáldemokraták fergeteges választási győzelmét a tény, hogy pártelnökük nem lehet kormányfő. Napokig tették-vették, hogy mennyire megérdemelné, mily megfelelő a feladatra, de az elnök rendíthetetlennek bizonyult, megismételte: elítélt vagy büntetőeljárás alatt álló jelöltet nem nevesít a magas tisztségre. Amikor egy héttel ezelőtt Dragnea előállt a nagy meglepetéssel, első ránézésre valóban visszautasíthatatlannak tűnt ajánlata: egy nőt jelölt, aki ráadásul a tatár kisebbség soraiba tartozik, és muzulmán vallású. Számosan vélekedtek úgy, hogy Románia így igazodhat az európai trendekhez, maximális toleranciáját igazolja, ha elfogad egy ilyen miniszterelnököt. Csakhogy nagyon hamar napvilágra kerültek a háttér-információk, kiderült, a hölgy férje a véreskezű szíriai diktátor, el-Aszad híve, s bizony ez már nehezen illeszthető az európai, atlanti törekvések sorába. Karácsonykor is folytak a találgatások, mi lehet Dragnea döntése hátterében, azonkívül, hogy egy könnyen irányítható bábot állítana a kormány élére. Volt, aki Oroszországhoz közeledését látta a jelölés mögött, más a demokratikus értékekkel való leszámolás kezdetét, mondván, így szakít az SZDP vezére a kényes Nyugattal, hogy leállíthassa aztán a korrupcióellenes ügyészség oly sok politikustársát érintő ténykedését. Húzása nem jött be, az elnöki ellenállás miatt jelöltje nem lehet az új kormány vélt vagy valós feje.
Az államfői bejelentés után jó négyórás dilemmázást követően álltak a közvélemény elé a győztes koalíció vezetői. Megdöbbenve, értetlenül, de harcra készen – körülbelül ez derült ki nyilatkozataikból. Dragnea kényes helyzetbe került, hisz többször kijelentette, más jelöltet nem nevesít, visszakoznia kell, ezért támadásba lendült, Iohannist vádolta, hogy politikai válságba akarja sodorni az országot, nem hajlandó elfogadni a választások eredményét, saját és pártja érdekeinek rendeli alá az oly fontos nemzeti érdeket. Meglebegtették ismét az elnök felfüggesztésének lehetőségét, de azt is, fontolóra veszik, mi legyen a következő lépésük, mintegy jelezve: ők, a józan ítélőképességű győztesek hajlandóak a kompromisszumra, eleget tesznek az elnöki kérésnek, és előállnak egy másik jelölttel, de mindezt csakis azért, mert az ország érdeke ezt kívánja.  Az már bizonyos, a szociáldemokraták gyors kormányalakítási álma elúszott, idén már nem lesz új kabinetje az országnak. Iohannis, aki eddig mindig kiszámítható volt, most nagy elődje, Băsescu mintájára elkezdett játszani. Sakk-mattot adott, de még nem tudni, húzása apró fricska, ellenfelei bosszantása csupán, vagy ismét elkezdődik a paloták közötti ádáz háború.  
Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetközi iskolai együttműködés
December 13–18. között a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző hét budakeszi, hat portugáliai és hat törökországi tanárt látott vendégül az Erasmus-program részeként.
Az ünnepélyes megnyitó után a következő két év tevékenységét tervezték meg, leszögezték a találkozók időpontjait, majd a résztvevők szakok szerint, csoportokra osztva kidolgozták az alapvető kulcskompetenciák fejlesztésére irányuló feladatok témáját: idegen nyelvi kommunikáció, matematikai és természettudományok, digitális és kulturális kompetenciák. A vendégtanárok programjában olyan kulturális és történelmi nevezetességek megtekintése is szerepelt, amelyek az erdélyi multikulturalitást tükrözik: Törcsvár, Csíksomlyó, Bálványos, Brassó, Csíki Székely Múzeum, csíkszentsimoni sörgyár stb. A hetet gálaesttel zárták, amelyen az iskola Gyöngyvirág tánccsoportja különböző magyarlakta tájegységek népi táncait mutatta be, majd a vendégek is belekóstolhattak a magyar néptánc világába, hiszen közösen vettek részt az élő zenés táncházban, tánctanulással egybekötve.  A négy partneriskola nemzetközi együttműködése az Erasmus-program részeként két évre, a 2016 és 2018 közötti időszakra szól, az Európai Unió finanszírozza, és az Interkulturalitás a nevelés és a tanulás szolgálatában címet viseli. A Bod Péter Tanítóképző harmadik alkalommal vesz részt ebben. Az első találkozónak a tanítóképző adott helyet, lesz még egy portugáliai tanári találkozó, a záró, kiértékelő összejövetel a budakeszi Nagy Sándor József Gimnáziumban zajlik majd. Három diáktalálkozót is terveznek, az elsőt egy törökországi líceumban, a másodikat a budakeszi középiskolában, a harmadikat pedig a portugáliai iskolában. A program során a kézdivásárhelyi tanítóképző harminchárom tanulójának és hat pedagógusának adódik lehetősége, hogy egy-egy hetes tapasztalatcserén vegyenek részt a partnerintézményeknél, a tanári találkozókon az iskola tizenkét tanára képviseli majd az intézményt.
 Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Centenáriumi rendezvények háromszéki módra
Kovászna Megye Tanácsa legutóbbi ülésén elfogadta az 1918. december 1-jei „nagy egyesülés” és az első világháború befejezése századik évfordulójához kapcsolódó, a következő két évben zajló rendezvénysorozatának kerettervét.
A közgyűlés egyöntetű szavazattal fogadta el a határozattervezetet. Tamás Sándor tanácselnök újságíróknak kifejtette: amúgy is minden évben a megyei és a sepsiszentgyörgyi önkormányzat finanszírozza a december 1-jei rendezvényeket, s ha már ez így van, alkalmazkodnak a centenáriumi előkészületek programjához. Különben a kormány által e célra létrehozott testület már érdeklődött, és kért egy megyei programelőzetest. Az elnök hangsúlyozta, oda fognak figyelni, merthogy nekünk is közünk van az első világháborúhoz, nekünk is részünk volt benne, Háromszéken jelentős események történtek 1916 és 1918 között. Ezeket kell felidézni, ezekről kell megemlékezni, és ezeket kell megjelölni. Időt és anyagi támogatást szánnak arra, hogy felújítsák első és második világháborús emlékműveinket, minden településen van legalább egy ilyen. 
A megemlékezések tulajdonképpen már megkezdődtek. Ősszel Zalánpatakon első és második világháborús, valamint 1848–49-es hősökre emlékeztek. Továbbá Márton Áron püspökre, hiszen ő Ojtozban volt katona, aztán Kézdivásárhelyen Kratochvil Károlyra, a Székely Hadosztály parancsnokára.  A Székely Hadosztály kérdését hangsúlyosabban fogják kezelni, mondotta Tamás Sándor, jelezve, hogy öt évvel ezelőtt Kovászna és a magyarországi Fejér megye támogatásával könyv jelent meg a hadosztályról. Sok mindenre lehet számítani a következő két évben. Kiadványokat, konferenciákat terveznek, Románia egyesülés utáni címerével foglalkozó kötetet adnak ki és konferenciát szerveznek a témában, mert mi itt tudjuk, hogy Románia címerét háromszéki heraldikus, Keöpeczi Sebestyén József alkotta, de a nagyközönség ezt a tényt nem ismeri.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sikeres bábelőadás a Borosjenői Magyar Házban
A Nyugati Jelenben meghirdetett, a nagyváradi MM Pódiumszínháznak a Borosjenői Magyar Házban bemutatott Kádár Vitéz című bábelőadása nagy sikert aratott. A borossebesi és borosjenői gyermekek szülőkkel, nagyszülőkkel és az oktatókkal megtöltötték a termet, nagy élvezettel követték Kádár Vitéz kalandjainak a történetét. A sikeres előadás nem jöhetett volna létre a szülők, a nagyszülők és az oktatók anyagi támogatása nélkül, amiért köszönet jár mindnyájuknak. Külön köszönet Erdős Bálint szintyei polgármesternek a nagylelkű hozzájárulásáért. A gyermekeket édességekkel és üdítővel búcsúztattuk, a Magyar Házból a művészeket a már hagyományos estebéddel tiszteltük meg. A borosjenői bábelőadásnak külön érdekessége, hogy a művészek kutatásai szerint Kádár Vitéz éppen a helybeli várban volt eltemetve. 
Mészáros Dávid Nyugati Jelen (Arad)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (VII.)
December. 20., kedd. Az év végi ünnepek miatt úgy döntöttem, hogy a több mint három hete tartó utcai sztrájkőrségem egyelőre szüneteltetem, és japánsztrájk formájában folytatom az Apáczai-líceumban.
Annál is inkább szükséges az ügy melletti további kitartás, mivel sem a Kolozs Megyei Tanfelügyelőségről, sem a Tanügyminisztériumból nem érkezett tiltakozó beadványomra válasz. Ha viszont még bírni fogom cérnával, a vakáció után is tovább folytatom majd tiltakozó akciómat abban a reményben, hogy valamiképpen megértésre és támogatásra talál a különböző, nemzetközösségi szakmai és kulturális szervezeteinknél (is) az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatáért való aggódásom. Hátha ugyanis menetközben elgondolkoznak azon, hogy mennyiben közösségi ügy azon tizenhat gyermek sorsa, akiket a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség két hónappal a tanévkezdés után az általuk választott, hajlamaiknak leginkább megfelelő képzési forma felhagyására kényszerített?
Persze, gyakran beszélünk értelmiségi körökben arról, hogy milyen nagyfokú a közömbösség, milyen végtelen apátia uralkodott el nemzetközösségünkön. Hogy úgymond, maholnap senkit nem érdekel semmi... A különféle képzőművészeti tárlatokon jószerint ugyanazok az arcok, akárcsak a színházban vagy éppen valamely szimfonikus koncerten. Nem is beszélve a különféle kulturális vagy szakmai értekezletekről, tanácskozásokról, író-olvasó találkozókról, amelyek alkalmával az üres széksorokból (legtöbbször) ásít a közöny. Feltehetően többek között azért, mert folyton belterjesen igyekszünk megoldani a fennálló problémáinkat, kérdéseinket. Arra pedig, hogy a rajtunk kívül álló ügyekre is odafigyeljünk, nos, ahhoz már nincs érkezésünk. Ez a (főleg) értelmiségiek részéről tapasztalható, az úgynevezett utca emberétől való elzárkózás, óhatatlanul bizalmatlanságot szül. Jól példázza mindezt a néhány héttel ezelőtti, a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziumot fennmaradásáért szervezett tüntetésen a résztvevők meglepően alacsony száma. Mert amint egyre általánosabban vélekedni szokás, mintegy mentegetve tunyaságunk, közömbösségünk okát: az a marosvásárhelyiek ügye, nem a miénk!
Lényegében sajnos ugyanez tapasztalható a megszűnésre ítélt képzőművészeti V. B osztály esetében is, amikor is szomorúan kellett tudomásul vennem (vennünk), hogy egyetlen szakmai, érdekvédelmi vagy éppen kulturális-művészeti szervezet, egyesület sem emelt szót azon diszkriminatív eljárás ellen, mely során tizenhat (köztük hárman speciális gondozást igénylő) gyermeket megfosztott a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a képzőművészeti vonalon történő tovább tanulási jogától.
Nem bírom/akarom elhinni, miszerint ezen fórumok tagsága és vezetősége úgy gondolkodna, hogy végül is nem nagy „tétel” a lelki törést szenvedett 16 gyermek ügye, tehát kár értük pazarolni az időt és a szót! Továbbá, nem hiszem el, hogy olyan nagyfokú érdektelenség övezné azon folyamatot, melynek betudhatóan egy-két éven belül felszámolódhat a tizenhat éve tevékenykedő, és eredményei folytán városi és regionális szinten is jól ismert és elismert, az Apáczai-líceum hírnevét az ország határain túl is öregbítő képzőművészeti tagozat.
Egy olyan tagozat léte forog veszélyben, amely többek között a Kolozsvári Magyar Napok eddigi összes rendezvényén szinvonalas tárlatokkal képviseltette magát. Volt olyan év is, amikor a kolozsvári Művészeti Múzeumban, történetesen a Nagy István (1873-1937) emlékére rendezett tárlat színhelyéül szolgáló terem tőszomszédságában adatott lehetőségünk a bemutatkozásra. Milyen büszkék voltunk mindannyian (rendezők, gyermekek, szülők, tanárok), hogy a befektetett sok-sok munka meghozta gyümölcsét! Nem is beszélve a Kolozsvár Társaság meghívásaira rendezett tárlatainkról – csak az idén hat alkalommal szerepelt a képzőművészeti tagozat a társaság különféle rendezvényein. És folytathatnánk a sort a hajdanvolt Gy. Szabó Béla Galériában több éven át sorjázó kiállításainkkal, mely tárlatok megnyitójának mindenike teltházas közönség előtt zajlott.
Mindenképpen úgy vélem, hogy bármely szövetség, egyesület, társaság, jó ügyet szolgált volna (szolgálna), ha kinyilvánította volna (kinyilvánítaná), hogy igenis, nemzetiségi oktatásunk hiánypótló és közösségi kultúránkat gazdagító, nélkülözhetetlen tehetségpallérozó nevelési vonaláról van szó, amelynek meglétére egész közösségünk igényt formál! Már azért is, mivel az egyedüli olyan képzőművészeti tagozat egész Közép-Erdélyben, ahol gyermekeink anyanyelvükön tanulva gyümölcsöztethetik képzőművészeti tehetségüket. És senkinek nem áll jogában, hogy kénye-kedvére megfoszthassa gyermekeinket mindezen lehetőségtől!
Ilyen értelemben emelnek szót a Mátyás-ház előtti téren zajló kedd délutáni tiltakozásom során Bálint Júlia és Sándor Ilona mérnökök, akik nehezményezik, hogy egyetlen szervezet, egyesület sem lépett (lép) az ügyben, mindenik csak a másikat lesi (ha egyáltalán lesi!), hogy mit fog tenni? Meglátásuk szerint a választásokon is azért vesznek részt általában olyan alacsony számban az emberek, mert úgy érzik: csak addig fontosak, amíg éppen leadják a voksukat. Amint mondják, mindez érvényes a különböző civilszervezetekre is, amelyek jószerint csak önmagukkal vannak elfoglalva és nem nyitnak az emberek problémái felé. És akkor csodálkoznak, ha elidegenednek tőlük közösségünk tagjai!
Az elmondottakon tűnődve, hirtelen azon veszem észre magam, hogy egy kedves arcú, szomorú harmincas fiatal nő állt meg előttem, és perceken keresztül nézi-nézi a nyakamban lógó transzparenst. Hirtelen nem is tudom eldönteni: miképpen viszonyuljak hozzá. Aztán ráköszönve közelebb lépek, majd bemutatkozva, nekiszegezem a kérdést románul: elárulná, hogy miért tartotta érdemesnek időt szakítva perceken át eltűnődni a tiltakozó szöveg üzenetén? Amint megtudom tőle, Ilea Elena a neve, és a napokban hunyt el az édesapja, aki tanító volt. Mindezt már sírva mondja, hozzátéve: ő maga is tanítónő, de néhány évnél tovább nem bírt ezen a pályán maradni a rengeteg „szkriptológia” miatt. Jelenleg gyermekpszichológusként tevékenykedik. Nagyon lesújtó véleményt fogalmaz meg a jelenlegi oktatáspolitikáról, amely formális jellegű és végtelenül sikerorientált ahelyett, hogy gondot fordítana a gyermekek hajlamaira építő, személyre szabott nevelésre. Meglátása szerint többek között ezért olyan lesújtóak a különféle nemzetközi összehasonlításokat tekintve a hazai tudásszintfelmérők eredményei.
Az egyre nagyobb számú járókelő zöme persze ügyet sem vetve rám, úti célja felé sietve, tovahalad. Vajon kinek hova vezet az útja? – bucsálódom, amikor kedves ismerősöm, Kassay Réka fiatal filmanimátor jön felém, ölében tartva a feje búbjáig bebugyolált, féltve őrzött kincsét: néhány hónapos csecsemőjét. Amint közli, figyelemmel követi a rajzosztállyal kapcsolatos, a tanfelügyelőség irányából jövő minősíthetetlen bánásmódot. Szinte hihetetlen, amint fogalmaz, hogy éppen azok járnak el a gyermekekkel szemben ilyen embertelenül, akiknek elsődleges feladata éppen az lenne, hogy körültekintő odafigyeléssel megteremtsék azok személyiségének árnyalt módon történő kiteljesedésének a feltételeit. Az ilyen és hasonló, a szülők kezdeményezésére létrejött tehetség-kibontakoztató tagozatokat szerinte inkább támogatni kellene, már azért is, hogy ne váljon annyira egysíkúvá a nevelési kínálat. Ráadásul, amint megállapítja, manapság a vizuális képességek kiművelése számtalan foglalkozási körben megélhetést is jelenthet.
A szüntelen jövés-menésben célirányosan felém közeledik Makkai János mérnök, többgyermekes régi ismerősöm, aki maga is szívesen rajzol és fest, több tárlata is volt már. Nem is kell kérnem, magára ölti a fehér karszalagot és a hátam mögött a Bocskai-ház ablakpárkányára függesztett transzparenst. Örvend, hogy végre időt szakíthatott szolidarizálása kifejezésére. Amint kifejti: „ezek mindent el akarnak venni tőlünk és meg akarnak szüntetni minden jó kezdeményezést, ami számunkra (magyaroknak) fontos”. Az viszont, hogy az ilyen törékeny életkorú gyermekekkel is így elbántak, az már tűrhetetlen! Ez már, amint mondja: a jóérzésű románoknál is kiüti a biztosítékot. A szemtelenségnek egy adott szintjén ugyanis már annyira ordító a megnyilvánuló embertelenség, hogy ha éppen be nem fogjuk a fülünket, mindenképpen meg kell hallanunk azt!
Ilyen meggondolásból veszi videóra sztrájkőrségem (idei) utolsó perceit Oláh-Badi Levente (amúgy maksai származású földim), a Főtér nevű kolozsvári hírportál munkatársa. Több irányból is filmez, miközben a járókelők is feltorlódnak körülöttünk. Észreveszem ezenközben, hogy az egyik tavaly végzett volt képzőművészetis tanítványom, Deák Vanda integet egyetértően mosolyogva felém. Dekoratív formaérzékkel megáldott, tehetséges lányka, remélem, valamikor majd textilművészként köszönthetem.
Véletlenszerűen éppen erre járt Manesses András egykori kitartóan hűséges rajzkörös tanítványom, aki a kamera előtt is beszámol a rajzkörrel kapcsolatos, vagyis a képzőművészeti tagozat megalakulása előtti időkről. Amint mondja, sajnos ő nem részesülhetett emiatt abban, hogy a szóban forgó tagozaton képezhesse tehetségét. Bevallása szerint viszont eddigi életében számtalanszor hasznát vehette kiművelt rajzkészségének és fejlett kreativitásérzékének. Örvend, hogy bár legalább ilyenképpen támogathatja a képzőművészeti tagozat ügyét, kifejezve reményét, hogy a felszámolt V.B osztályközössége a közeljövőben tovább folytathatja az erőszakkal megszakításra ítélt útját.
Az egyre fokozódó hidegben, a kamera előtt magam is igyekszem a közvélemény számára érthetően megfogalmazni mindazon megalázó semmibevevés fölött érzett felháborodásomat, amelynek részesei voltunk mindannyian: gyermekek, szülők, pedagógusok azon a bizonyos november közepi napon, amikor értesültünk a tanfelügyelőség cinikusan drasztikus döntéséről, mely szerint két hónappal a tanévkezdés után, megszűnik az V. B rajzosztály, vagyis, hogy nincs tovább...!
Valóban nincs tovább? Hogy mindez ne így legyen, talán erről mindannyian, az ügyben érdekeltek is tehetünk. Ki tudja ugyanis, még milyen irányt vesznek a történések, hogy még mi vár ránk?
A magam megerősítésre pedig – különösen amikor kétségeim közt „botorkálva” elbátortalanodom – továbbra is vallom: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megigazít!” Szabadság (Kolozsvár)

Kancsura – 111 rajz
Meglepő kötet. Azt is kimondom: páratlan. Pedig nálunk Dunát, de Kolozsváron is úgy hiszem, Szamost tudnánk rekeszteni az egykori néma évtizedek közönyét elfeledtető, legkülönfélébb művészeti ágazatokat lelkesen népszerűsítő kiadványok mára egyre duzzadó áradatával.
Immár eljött az idő, amikor a digitális manipulációk káprázatától valósággal szikráznak a kiadói paletták. Talán éppen ezért érintett mélyen a Kancsura István 111 rajzát magába foglaló, több tekintetben is rendhagyónak nevezhető albummal való találkozás. De valóban album ez? Vagy a kolozsvári Quadro Galériában nemrég bemutatott és a teljes képanyagot magába foglaló impozáns katalógus? Netán egy pőrén kitárulkozó vérbeli művész röntgenfelvételek igazmondásával egyenértékű pszichológiai önarcképe? Művészetfilozófiai ABC? Gondolkodási kézikönyv? A múló pillanat fekete tusba mártott tollal rögzített kardiogramja? Esetleg egy tisztes művészélet fehér papírlapra rótt kendőzetlen számvetése? Vajon műfaji értelemben vázlatok ezek, vagy végleges és befejezett művek? És sorolhatnánk a dilemmákat még tovább, mert az a látványsor, ami az oldalakat tovapörgetve szemünk előtt feltárulkozik, magában hordozza tágabb perspektívából értelmezve a művészet elméleti és gyakorlati vektorai közé feszülő tér nem egy sarkalatos aspektusát.
Aki Kancsura Istvánt személyesen is ismeri, jól tudhatja, hogy a művésznek jellemző lelki sajátja a rendkívüliség; állíthatom mindezt bátran azok után, hogy pontosan ötvenöt éve és négy hónapja találkoztam vele először a képzőművészeti egyetem felvételijének idegpróbáló momentumainál. Kétségtelen: sajátos utakon járó alkat. Példaként: midőn a hatvanas évek közepe táján a modernizmus fuvallatai vérszegényen bár, de azért mihozzánk is eljuttattak néhány frissítő oxigénmolekulát a szocreál megrekedt világába, Ő századokkal visszalépve Rembrandt nagyságát szavalta. Amikor viszont a diktatúra áttörhetetlennek tűnő sötétsége fedte el a Napot, a fény kinetikai tulajdonságainak kísérleteivel foglalatoskodott: utópisztikusnak vélt erőfeszítésekkel ugyan, de lankadatlanul hitt annak szemet-lelket-elmét gyógyító hatásában, varázslatos erejében. Ma pedig, a művészet digitális elmaszatolásának hőskorában, miközben az elektronikus programozások mankója kopog végig a klaviatúrák megszámlálhatatlan variációkat felkínáló lehetőségei között – megfojtva ezzel a személyes poézist –, akkor Kancsura mindehhez viszonyítva majdhogynem kőkorszakbéli eszközökkel, pusztán a „szabadkézzel” meghúzott és megismételhetetlen vonal rezdüléseivel áll ki világunk színe elé. A szemfényvesztő színek kavalkádjának korában, csupán a fehér és fekete drámai erejének puritán megfogalmazásaival.  
Köztudott, hogy sokféle változás jellemezhet egy alkotót megtett életpályája során, ami alól természetesen nem kivétel művészünk sem. De mégis van valami, valami egészen különös, ami állandóan visszatér művei emocionális indítékaiban: ez pedig az idolként tisztelt Vincent Van Gogh művészi attitűdjének határtalan elismerése. Ámbár megjegyzem, egyáltalán nem egyedüli esetről van szó. Hiszen már a reneszánsz festő Filippo Lippi is oly mértékű tisztelettel adózott a firenzei Santa Maria del Carmine templom Brancacci kápolnájának freskóit elkészítő Masaccio tehetsége előtt, hogy a legendás krónikás Giorgio Vasari szavaival élve: „Masacció szelleme Filippóba költözött”. Ki tudja, talán itt is valami ilyesféléről lehet szó, mert egész pályafutásában visszatérő élményként látom megtestesülni a Van Gogh-szindróma minduntalan feltörő karizmatikus hatását. Ezek után vélem úgy, hogy tán éppen az említett holland festő szellemiségéhez, művészetfilozófiájához kapcsolható az Ő erőtereinek mibenléte is; itt rejtezik a valódi kulcs; ez tehát a sarkalatos pont az életmű ethoszának megfejtéséhez. Pedig gondolati tartalomra épülő képi ikonográfiája jobban közelít a Klee, Tanguy vagy Dalí szürrealista látomásaihoz, mint Vincent posztimpresszionista szemléletmódjához.  
Kancsura művészete sokrétű, rendszerint igen tág szakmai, irodalmi és filozófiai ismeretek buzgó forrásaiból merít; ezt képes igencsak magával ragadó retorikai módon elő is adni. Ám mindennek ellenére bennem mégis az a színe él legtisztábban, amely szerint ő a tőmondatok nagymestere, az aforisztikus, lényeget megvilágító, tisztán megfogalmazott gondolatok prófétája. Egyik rajzának testében olvasható a beírás: „Szelíden, halkan, de intenzíven szólni!”. Ez a kötet – kancsurás módon –, jellemző alkotói sajátosságait félreérthetetlenül felszínre hozza, vagyis megtestesíti mindazt, ami a művész többhangzású egójának lényege.
Eddig alig tapasztalt szűkszavúságra vall, hogy a kötetben betűkkel jelzett szöveg mindösszesen ennyi áll: Kancsura: 111 Drawings.Ezután oldalakon át már csak a rajzok következnek. Rajzok címek nélkül, méretek nélkül, technikai megjelölések nélkül. A curriculum vitae is alig valamivel hosszabb egyetlen szonettnél. Mert ami nem lényeges a mondanivaló szempontjából, az itt kegyetlenül mellőzve lett; olyannyira mellőzve, hogy még az oldalszámok is hiányoznak, ami jelzi: művészünknek a tipográfiai hagyomány sem szent. Hát persze, mert ez nem egy könyv. Ez a könyv.
És lapról lapra előrehaladva megkezdődik a poézis, az „opus manum”, a kéz művének parádéja: öreg-hó színű papíron pokol-feketével, reszketeg idegvonalakkal tekerőző érverései a mindennapi létnek. Egy rajz – olykor csupáncsak egyetlen vonal születése és eltűnése. S mivel eme aforisztikus tömörség a piktogramok lényegi sajátja is, így az is meglehet, hogy az előtűnő motívum akár többé már el sem felejthető. Hiszen tudjuk, a takarékos vonalakkal való rajzolás a szűkszavú képi fogalmazás nyelve. Első pillantásra éppen e miatt, néha még vázlatszerűnek is tűnhet egynémely ábra a hozzá nem értő szemnek, pedig állítom: határozottan nem az. Mert egy vázlat arra való, hogy azt később tovább fejlesszék. Viszont ezek úgy kész művek, ahogy a kötetben láthatók. Művek – a vonalrajz sallangmentes műfajában elbeszélve. Székely Bertalan ide illő szavait sokan idézték már, és meglehet, hogy ő is mástól hallotta egykor, de voltaképpen a gondolat lényege, ami számunkra fontos, eszerint: „aki nem tud firkálni, az rajzolni sem tud”. Ugyanis a „firka” a Rajz abszolút szabad megnyilvánulása. Csak annak értelmetlen, aki nem képes „olvasni” a nyomvonalat. Aki nem ismeri a képolvasás alfáját és ómegáját. Egy „művészfirka” kuszasága tehát csupáncsak látszat, mivel annak mélyén valós racionalizmus húzódik meg; hosszú évek munkája eredményeként az irányítottság könnyed magabiztossága. De hadd említsük ugyanitt Picasso kijelentését is, amelyben így nyilatkozott: „Már serdülő koromban úgy rajzoltam, mint Raffaello, de egy élet kellett ahhoz, hogy úgy tudjak rajzolni, mint egy gyermek”.
A Kancsura rajzok nem csupán a látvány leképzését jelentik, és elsősorban nem azt. Gondolati művekről beszélünk, amelyek origója a tapasztalás, tehát a megélés forrásaiból merít, ezért elkerülhetetlen átérezni és helyesen értelmezni azt a nyelvezetet, amelyen Ő beszél, amelyen egyéni stílusával papírra vetett mondanivalóját elénk tárja. Vonalteremtményei már-már a szavak tartalmi erejével válnak egyenértékűvé. Úgy is mondhatnánk: képszavakat teremt. És ugyanakkor képmondatokat. Voltaképpen ez maga a „szókimondó” képi epika. Így aztán nem véletlenül jelenik meg a kézírás is itt-ott rajzokba beépülve, ezzel gazdagítva tovább azok irányított narratív erejét. Valahogy úgy épül össze ábráin a rajz és a hozzá illesztett szöveg, miként a zenében jár kézen fogva a partitúra és a librettó. Dal és szöveg – egymásért vannak. Egymásért is születtek. 
A fentiekből az is következik, hogy Kancsura István nem egy „divatos” művész, mivelhogy képi fogalmazványait mindenekelőtt az állandóság jelrendszereinek sugalma lengi be. Festőként pedig tudja, a szín nem arra való, hogy a rajz hiányosságait eltusolja, elfedje. Ha fest, kiérlelt koloritja alatt is ugyanaz a stabil szerkezet húzódik meg, ami éppen ennek a kötetnek a lényege.
Persze a fehér papír látványa a mindennapok világában rendszerint az üresség érzetét sugalmazza, ám illúzió ez, mivel valójában fehér pontok milliói szorongnak ilyenkor egymás mellett. A művészi munka lényege pedig éppen abban áll, hogy el kell dönteni, mely pontokat jelöljük meg a végtelen sok közül, hogy attól a pillanattól fogva már láthatóvá is váljanak. Átgondolt lépések sorozatáról van tehát szó, ahol – mint egy fordított sakkpartinál –, a figurák, jelzések egymást követve jelennek meg a táblajáték színterén. És feltűnnek a kötet lapjain művészünk váltakozó tartalommal megidézett tárgyai, felismerhető és felismerhetetlen formaelemei: az oszlop, a kígyó, a fényforrás, a kéz, a mitológiai történésekre és föld feletti lebegésre utaló szárnyas boka, az összetett értelmezést hordozó különféle edények, álom-formák, vagy az utak, amelyek egymást átmetszve szó szerint is kereszt-utakká lényegülnek. És újra meg újra a korsók, korsók és megint korsók, vízzel töltve, üresen, repedten, széthullva, tömören, áttetszőn, párosan, magányosan, az élet italát vagy a pusztulás mérgét felkínálva. A legmélyebb emberi érzések pedig az anya jelzésértékű megidézésében jutnak méltó kifejezésre, ami egyszerre maga a jóság, a szeretet, a kezdet és a vég.
Zárszóként úgy érzem, nemigen lehetne ezt az írást nyugodt lélekkel berekeszteni anélkül, hogy bár egyetlen gondolat erejéig éppen a már emlegetett Van Gogh szavait ne idéznénk fel. Akkor, hát legyen úgy. Íme: „Még nem érezzük magunkat közel a halálhoz, de érezzük a valóságot: keveset jelentünk és súlyos árat fizetünk azért, hogy egy szem vagyunk a művészek láncában. Fizettünk az egészségünkkel, a fiatalságunkkal, a szabadságunkkal, aminek sohasem örülhetünk, éppoly kevéssé nem, mint az a konflisló, amely húzza a kocsit, benne a tavaszba vidáman menő emberekkel”.
Magukkal ragadó, őszinte rajzokról írtam, ahol minden vonal csordultig lett töltve művészi energiával.
ÁRKOSSY ISTVÁN Szabadság (Kolozsvár)