Tizenkét versenyelőadás a kisvárdai fesztiválon
A pénteki „nulladik” nappal startol a Magyar Színházak 28.
Kisvárdai Fesztiválja, a június 25-ig tartó teátrumi seregszemlén huszonöt előadást és egy gálaműsort láthat a közönség.
A fesztivál nyitányaként péntek délután a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszéke hallgatóinak kiállítását, majd a Kolozsvári Állami Magyar Színház elmúlt huszonöt évének fontosabb állomásait bemutató dokumentum- és fotótárlatot nyitják meg a felső-szabolcsi kisváros művelődési központjában.
Csehov Sirály című darabját szombat este láthatja a közönség a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata előadásában. A versenyprogramban ezen kívül még tizenegy produkció szerepel, hármat pedig az úgynevezett hallgatói minifesztivál keretében tekinthetnek meg az érdeklődők. A seregszemlén egyébként tizennégy romániai, nyolc magyarországi, öt szerbiai, két szlovákiai és egy kárpátaljai társulat mutatja be előadásait.
A szatmáriak Sirálya mellett a következő produkciók kaptak helyet az idei versenyprogramban: Spiró György: Az imposztor, Csíkszeredai Csíki Játékszín. Rendezte: Kövesdy István; Szíjártó Tímea-Aletta: Az eset, Nagyváradi Szigligeti Színház. Rendezte: Sardar Tagirovsky; Molière: Úrhatnám polgár, Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Rendezte: Sardar Tagirovsky; Ragni – Rado – MacDermot: Hair, Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Rendezte: Puskás Zoltán; Piaf-marche/Piaf-menet (hommage á Edith Piaf), a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és az Újvidéki Színház közös produkciója. Rendezte: Mezei Kinga; Lev Birinszkij: Bolondok tánca, Szabadkai Népszínház Magyar Társulata. Rendezte: Sebestyén Aba; Molière:Mizantróp, Kassai Thália Színház. Rendezte: Czajlik József; Bartis Attila: A nyugalom, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. Rendezte: Radu Afrim; Garaczi L. – Toepler Z.: Brahms és a macskák, Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. Rendezte: Hatházi András; Székely Csaba: A homokszörny, Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház. Rendezte: Nagy Botond; Vivian Nielsen: Hullámtörés, Kolozsvári Állami Magyar Színház. Rendezte. Tom Dugdale.
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Kaszák
Nyolc óra előtt egy kicsivel menegetek iskolába. Látok egy öreg nénit a kapuja előtt, s mellette egy nagy kasza kiakasztva a kapura.
Furcsa látvány, jegyzem meg magamban.
Ennél már csak a két közeledő meglett férfi meglepőbb, hisz a járdán jönnek, hátukon egy-egy kasza.
Köszön mindenki mindenkinek.
– Minek akajsztotta ki ezt a kaszát? – kérdi az egyik a nénit.
Válaszát a cipőm kopogása elnyomja. Pár lépéssel később a kétféle, mégis együtemű susogás fordulásra késztet.
Az egyik ember kaszálja a néni kapuja előtt a füvet, a másik feni a kaszáját.
– Ha már utunkba esett – kiáltja az egyik, mosolyomat látván.
Megpördülök örömömben.
(2016. június 7.)
Zsákocska
Óvodába sétálunk a lányommal. A játszótéren egy asszony kel át, hátán kicsi zsákocska, vállán kasza.
– Vajon mi van a néni táskájában? – kérdi a lányom.
– Étel…Könyv?
– Nem hiszem, kaszálni megy, nem lenne ideje olvasgatni.
– Terítő?
– Az biztosan.
– S még van valami!
– Mire gondolsz?
– Hát a fenőkőre…
(2016. június 8.)
A legkedvesebbik
Sírva találtam a padon. 60 év körüli őszes ember, ereje teljében. Úgy potyognak a könnyei, mint egy kisfiúnak. Leülök mellé, hogy legyen, akinek beszéljen, ha akar. De sokszor szerettem volna valakit magam mellett a kicsi ház tornácán keserves pillanataim, nagy döntéseim alatt. Mesélni kezd.
Elpusztult a lova. A fehér. A kedvesebbik. Most. Alig egy órája…
Emlékszem ennek az embernek a tekintetére, amikor a menni is alig tudó kislányom kezébe nyomta az egynapos pipét, elmagyarázva neki, hogy nem kell megszorítani, de meg lehet szagolni, mert az olyan érdekes.
Nem akartam ünneprontó lenni, nem szóltam, hogy nem tud románul a lányom. De megértették egymást.
Így esett, hogy a pipécske pihéi közé fúrta orrocskáját a lányom.
Már nem sír.
Ökölbe szorított kézzel törli könnyeit. Majd megköszöni, hogy mellé ültem.
Jó volt nem egyedül lennie.
Indulok.
(2015. július 5.)
Szabadság (Kolozsvár)

Visszaélni csak pontosan, szépen...
Tulajdonképpen egész találékonyan vágta át az alkotmánybíróság azt a gordiuszi csomót, amit a büntető törvénykönyv (Btk.) hivatali visszaélést meghatározó cikkelye ellen benyújtott alkotmányossági óvások jelentettek.
Tény ugyanis, hogy a zömmel precíz definíciókkal operáló jogban meglehetősen tágan és kreatívan értelmezhető az a meghatározás, miszerint hivatali visszaélésnek az minősül, ha egy hivatalos személy „helytelenül" látja el a feladatát. Ezért valóban szükséges volt az alkotmánybíróság részéről az a pontosítás, miszerint mindez úgy értelmezendő, hogy egy illetékes akkor követ el hivatali visszaélést, ha hivatali teendőinek ellátása közben bűncselekményt valósít meg.
Ez természetesen evidencia, azonban a jog területén egy homályos megfogalmazás mindig kapaszkodót jelenthet a bűncselekmények elkövetői számára. Mint ahogy az is evidencia, hogy bár az óvást benyújtó, korrupcióval gyanúsított érintettek – többek között Alina Bica, a szervezett bűnözés elleni ügyészség korábbi vezetője – titokban talán ebben reménykedtek, szóba sem kerülhetett a hivatali visszaélés dekriminalizálása.
Az ezzel kapcsolatos hisztériát Laura Codruţa Kövesi, az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) főügyésze gerjesztette, aki bedobta a köztudatba annak a lehetőségét, hogy az alkotmánybíróság esetleg kivonhatja a bűncselekmények köréből a hivatali visszaélést azáltal, hogy alkotmányellenessé minősíti a vonatkozó cikkelyt. Holott azt még az abszurd döntések melegágyának számító Romániában is nehezen lehetett elképzelni, hogy az alkotmányosság legfőbb őrei ahhoz asszisztáljanak, hogy egyrészt megszűnjön az eljárás több ezer, hivatali visszaélés gyanúja miatt vizsgált érintett ellen, másrészt hogy kiszabaduljanak a börtönből az ezen bűncselekmény miatt jogerősen elítélt személyek.
A fősodratú román sajtó egy része által kritikátlanul átvett „érvelés", és a folyamatosan gerjesztett hisztériakampány egyértelműen olyan nyomásgyakorlási kísérletként értelmezhető, amely révén a Nyugat által a „leghatékonyabb" romániai közszolgaként aposztrofált, nemrég a francia Becsületrenddel is kitüntetett, és emiatt láthatóan magától egyre inkább elszálló Kövesi megpróbálta befolyásolni az alkotmánybírák döntését – nehogy munka nélkül maradjon.
Mert az is tény, hogy a DNA az utóbbi években – a rengeteg megalapozott vádemelés mellett – a Btk.-ban most pontosított, többféleképpen is értelmezhető gumiparagrafusa mentén sokszor indokolatlanul hurcolt meg embereket. Talán a főügyész növekvő arroganciájának is betudható egyébként, hogy a polgárok egy része már nem hisz annyira a DNA profizmusában, és simán újraválaszt a korrupcióellenes ügyészség által őrizetbe vett elöljárókat is. Az alkotmánybírák mostani döntése remélhetőleg hozzájárul majd ahhoz, hogy a DNA pontosabban végezhesse a munkáját. Ez ugyanis elengedhetetlen a korrupcióellenes harc hitelessége és a közélet – legalább részleges – megtisztulása érdekében.
Balogh Levente
Szabadság (Kolozsvár)

Értékválságokról és együttgondolkodásról az unitáriusok rendezvényén
Az európai értékrendekről, az értékrendszereket befolyásoló jelenlegi trendekről tartottak kerekasztal-beszélgetést csütörtökön a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség tanácstermében a Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál programsorozat részeként.
Az európai értékrendszer mibenlétét, válságát, a válság okait és lehetséges következményeit körüljáró beszélgetésen Egyed Péter kolozsvári filozófus, filozófiaprofesszor, író és Kolumbán Gábor székelyudvarhelyi születésű mérnök, fizikus, közgazdász, az unitárius egyház volt főgondnoka osztotta meg gondolatait. Kolumbán korábban a Hargita megyei tanács elnöke volt, 2000-ben felhagyott a politizálással, egyetemi oktató lett, aztán 2008-tól Énlakára költözött, ahol bevallása szerint harmonikus, falusi életet él, bivalyokat tenyészt.
Az európai értékek válságának szerteágazó és megannyi oldalról megközelíthető témája kapcsán a beszélgetés résztvevői a közösségi együttgondolkodás, valamint a személyes önazonosság meghatározásának fontosságára is felhívták a figyelmet. A beszélgetést Farkas Emőd, az unitárius egyház főgondnoka moderálta.
Identitásunk hitszerű elemei
Mint elhangzott, a múlt évben kezdődött migránsválság, amely komoly vitát szított az európai közösségben, számos kérdést vet fel. Így többek közt azt is, hogy mi történik az öreg kontinens identitásával, alapelveivel, mit jelent ma európainak lenni, és egyáltalán megállapítható-e olyan értékrendszer, amely egyértelműen európai. Egyed Péter rámutatott: amit manapság az értékrendszerek válságáról hallani, az a média, a politikai diskurzusok által nagymértékben befolyásolt és „hangszerelt" üzenet.
„Filozófusként úgy vélem, ettől a befolyástól függetlenül, saját magunknak kell eldöntenünk, hogy identitásunknak, értékrendünknek mik a hitszerű elemei. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy vallási, anyanyelvi hovatartozása, a társadalomban betöltött szerepe okán milyen elemek határozzák meg személyes önazonosságát, amelyet mindenki saját maga erősíthet meg" – fejtette ki a filozófiaprofesszor.
Kitért arra is, hogy bennünket európai polgárokként az EU alapvető értékeit leszögező Európai Charta határoz meg, amelyben nem szerepel sem a közösségi, sem pedig a vallási/hitbeli hovatartozás szempontja – holott a hívő emberek számára ez utóbbi a legfontosabb az önazonosság tekintetében. A Charta az európai polgárt individuumként határozza meg, tartalmazza a polgári, politikai, gazdasági és szociális jogokat, de nem szerepel benne sem a kereszténység mint történelmi, kulturális tény, sem pedig a közösség mint meghatározó tényező – az EU pedig ezért utasítja el a kisebbségek felől érkező beadványokat és igényeket.
Egyed Péter úgy fogalmazott, a kontinens válságának ideológiája nem új keletű, hiszen Oswald Spengler német filozófus már majdnem száz évvel ezelőtt megírta A Nyugat alkonyát; a történetfilozófiai mű döntően befolyásolta a múlt század derekának gondolkodástörténetét. „Európa azóta is nagyon sok mindent túlélt, és még nagyon sok mindent túl fog élni" – vélekedett Egyed Péter.
A szolidaritás hiánya jellemzi Európát
Kolumbán Gábor – aki 1998-99-ben az Európa Tanács két munkabizottságát is vezette – úgy fogalmazott, már több mint másfél évtizeddel ezelőtt is euroszkeptikus volt az Unió intézményrendszerének hatékonyságát illetően. Hozzátette, különbséget kell tenni Európa mint közösségalkotó kultúrák összessége és az Európai Unió mint politikai konstrukció között.
„Az értékrendszer szempontjából a kettő természetesen nem ugyanaz, az unió pedig egy olyan házhoz hasonlítható, amelynek előbb megépítették a tetejét, de nem dúcolták alá, alapja ingatag. Az EU hatalmas bürokratikus intézményrendszere így alkalmatlannak bizonyul arra, hogy kezelni tudja a mai globális konfliktusokat" – fogalmazott Kolumbán. Meglátása szerint a mostani európai válság egyik oka, hogy az EU-t a kétségbeesés hozta létre, az, hogy el akarták kerülni a harmadik világháborút, ami tulajdonképpen nem sikerült.
„Európa válsághelyzetben van. Nagyon jó példa erre, hogy a jelek szerint a nemsokára bekövetkező Brexit-szavazás eredménye nyomán Nagy-Britannia távozhat az EU-ból, ezzel pedig véget ér a szigetországban a belpolitikai béke. Több szinten is érzékelhető, hogy háború zajlik manapság a kontinensen" – mondta Kolumbán Gábor a kolozsvári rendezvényen. Arra is kitért, hogy Európa mintegy „exportálta" a problémáit, ennek egyik következménye a migrációs hullám. A különféle válságok, a mai európai konfliktusok közepette pedig egyfajta kapaszkodót jelenthet, ha azokat a közösségformáló szellemi impulzusokat helyezzük előtérbe, amelyek meghatározzák kultúránkat.
„A szolidaritás hiánya jellemzi Európát és az EU-t is. Meg kéne keresni azokat az értékeket, amelyek összetartó erőként hathatnak. Ilyen például a szolidaritás, amely, mint tudjuk, forradalmakat indított el a kontinens történelmében. A kulturális sokféleségben az egymáshoz vezető hidak, kapcsolódási pontok fordítják le, közvetítik az egyes közösségek számára az értékeket" – fogalmazott Kolumbán.
A közösségépítés mint kulcstényező
A kerekasztal-beszélgetésen szó esett arról is, hogy bár az erdélyi magyarok többsége még tradicionális közösségekben él, a 25-30 évesek, az úgynevezett Y generáció már másfajta életvitelt folytat. Ma már mindenféle közösséget „megnyitottak" a felgyorsult kommunikációs folyamatok, és az értékek is változóban vannak. Az individualizációs forradalom és a mobilitás következményeképpen a fiatal generációra egyre inkább az jellemző, hogy tagjai több országban is szerencsét próbálnak, munkát keresnek, a helyhez és közösséghez kötöttség már egyre ritkább esetükben. A családmodell is megváltozott, a többgenerációs együttélés egyre kevésbé jellemző, és ez visszafordíthatatlan folyamatnak tűnik.
„Olyan értékeket kell felmutatni a fiataloknak, amelyekben megtalálják a közösségi hovatartozás erejét és jelentőségét. A válsághelyzetekben és az egyre gyorsuló kommunikációjú globális világban is az együttgondolkodás, az egymásra találás, a koherens közösségépítés a kulcstényező" – fogalmazott Kolumbán Gábor a Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál programsorozat keretében tartott beszélgetésen.
Krónika (Kolozsvár)

Szerelmes évad jön Udvarhelyen
Reménykedve tekint a következő évadra a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház vezetősége, noha több más kulturális intézménnyel kell megosztaniuk a színpadot, ami nem kis mértékben nehezíti munkájukat.
Nagy Pál igazgató és Csurulya Csongor művészeti vezető szerint öt bemutatóra számíthat a székelyudvarhelyi közönség az elkövetkező évadban, amely a szeptember végére előrehozott dráMA fesztivállal kezdődik.
Az első bemutató Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátéka lesz Zakariás Zalán rendezésében, majd a Csicser című, egy legendán alapuló produkciót viszik színre Csurulya Csongor rendezésében. A kortárs szöveg ezúttal sem fog hiányozni a színpadról: bemutatják Parti Nagy Lajos és Darvas Ferenc Ibusár című zenés-táncos „huszerettjét”. A Barabás Árpád színész-rendező által színpadra vitt darab Csurulya Csongor művészeti vezető reményei szerint koprodukció lesz a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházzal. A diákokra gondolva az új évadban Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című színjátékát is műsorra tűzik, majd áprilisban Mika Myllyaho finn szerző Káosz című fekete komédiáját mutatja be a társulat. „Szerelmes, vággyal telített évad következik” – összegezte a művészeti vezető.
Több szabadelőadás lesz
Továbbra is műsoron marad A néma cipő története és Az égig érő fa című bábelőadás is. Nagy Pál igazgató szeretné, ha a most indult bábtagozatot is megszilárdítanák, ugyanis vidéki vendégelőadásaik nagy sikert arattak, ezért a kiszállások számát is növelnék. A gyerekbérletesek három székelyföldi színház produkcióját tekinhetik meg: az udvarhelyi társulat Csicser mesejátékát, a Csíki Játékszín Hanyistók című gyerekelőadását, valamint a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház gyerekelőadását.
A diákbérletesek jövőre stúdióelőadásokra is számíthatnak, ilyen lesz a Szentivánéji álom, a Nyílt tengeren, az Ibusár, valamint a Csongor és Tünde című produkció. A felnőttbérletesek egy része a Shakespeare-darab, az Ibusár és a Csongor és Tünde színjáték mellett a Káosz című fekete komédiát tekintheti meg, de választható egy vendégelőadás is. A Roberto Zucco című drámát és a Nyílt tengeren című abszurd komédiát a következő évadban szabadelőadásban nézhetik meg a felnőttek, ugyanis a színház vezetősége nagyobb teret szeretne adni a bérleten kívüli műsoroknak.
A bérlet- és jegyárak nem változtak, csak a bérletekre érvényes kedvezményes időszak módosult, ezúttal júniusban van a legnagyobb árleszállítás, majd szeptembertől a megszokott áron válthatnak bérletet a nézők. A bérletesek helyeit ezúttal is augusztus 15-éig tartják fenn.
Távozik egy színész
A művészeti vezető elmondta, változik a társulat: Varga Márta színész visszatért gyermeknevelési szabadságáról, ősztől pedig Bekő Fóri Zenkő is visszajön, ám Vidovenyecz Edina elhagyja a székelyudvarhelyi társulatot. Nagy Pál igazgató elmondta: továbbra is keresnek újabb férfi színészt.
A társulat jelenleg a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára készül, ahol június 24-én a Brahms és a macskák című előadás felújított változatát mutatják be. Ezt kedden, az évad záróelőadásaként az udvarhelyi nézők is megtekinthetik.
Az intézmény vezetősége szerint nehéz évadot zárnak, amely alatt főként a megosztott színpad és az emberhiány okozott gondot számukra. Elmondták: a Művelődési Ház és az Udvarhely Néptáncműhely által is használt színpadon nehéz egyeztetni a programokat. „A próba a színpadon van, az előadás is ott van, itt lép fel azonban a Néptáncműhely, a Filharmónia, a maturanduszt és a különböző konferenciákat is itt szervezik” – sorolta a problémákat Csurulya.
A színház vezetősége úgy véli, Udvarhelynek kulturális stratégiára van szüksége, ami hatékonyabbá és átláthatóbbá tenné a város kulturális életét. Eddig is hangoztatták javaslataikat, csak a városvezetőség sosem hallgatta meg ezeket, remélik, ezúttal nyitott fülekre talál a három érintett intézményvezető közös javaslata.
Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)

Vezető tisztségeket kap az RMDSZ Brassóban és Brassó megyében
Brassói alpolgármesteri és Brassó megyei alelnöki tisztséget kap a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) egy jobboldali pártok közötti megállapodás értelmében – közölte csütörtökön az Agerpres hírügynökség.
Az RMDSZ, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Népi Mozgalom Párt (PMP) Brassó megyei vezetői közös sajtótájékoztatón jelentették be, hogy megállapodtak a városi és a megyei önkormányzati többség kialakításáról. A megegyezés szerint a PNL adja a megyei önkormányzat elnökét és egyik alelnökét, az RMDSZ pedig a másik alelnököt. A PNL-hez kötődő, de függetlenként megválasztott George Scripcaru polgármester munkáját egy RMDSZ-es és egy PMP-s alpolgármester segíti majd.
Kovács Attila, az RMDSZ Brassó megyei elnöke elmondta: az RMDSZ ezután nevezi meg jelöltjeit a tisztségekre. Az 1989-es rendszerváltozás óta nem volt még magyar alpolgármestere a közel 230 ezer lakosú Brassónak, melyben a lakosság hét százaléka vallotta magát magyarnak a 2011-es népszámláláson. A városi önkormányzatba a PNL tíz, a Szociáldemokrata Párt (PSD) nyolc, az RMDSZ, a Német Demokrata Fórum, a Román Környezetvédő Párt (PER) és a PMP két-két képviselőt juttatott be, és mandátumot szerzett egy független képviselő is.
A megyei önkormányzatban 2000 és 2012 között töltött be alelnöki tisztséget RMDSZ-es politikus. A testületben a PNL 16, a PSD 11, az RMDSZ és a PER három, a Német Demokrata Fórum pedig két mandátumot szerzett. Az RMDSZ a városban megőrizte, a megyében eggyel növelte a mandátumai számát. Kovács Attila az MTI-nek elmondta, a megállapodásban rögzítették, hogy közösen támogatják a megye és a város fenntartható fejlesztését, és közösen lépnek fel a Brassó melletti vidombáki repülőtér építési munkálatainak a befejezéséért. A Brassó megyei önkormányzat eddig csak a légi kikötő kifutópályáját tudta megépíttetni. Brassó város, valamint a közeli Sepsiszentgyörgy és Kovászna megye önkormányzata is jelezte, hogy kész hozzájárulni a repülőtéri épületek felépítéséhez.
Az RMDSZ-es politikus hozzátette, a megállapodás a brassói magyar oktatási intézmények fejlesztését és a magyar kulturális projektek támogatását is tartalmazza.
erdon.ro

Genderkvótát akar bevezettetni
Csütörtökön az RMDSZ-székházban sajtótájékoztatót Biró Rozália szenátor. Két fő témát fejtett ki: június 1-je legyen hivatalos munkaszüneti nap és vezessék be a genderkvótát a szavazásnál.
Két olyan törvénykezdeményezésről beszélt legutóbbi váradi sajtótájékoztatóján Biró Rozália szenátor, melyeknek társindítványozója volt. Az egyik a munkatörvénykönyv vonatkozó cikkelyének abban az értelemben történő megváltoztatása, hogy június 1-je, vagyis a Nemzetközi Gyermeknap legyen hivatalos munkaszüneti nap Romániában. Ezt több tényező indokolná, például egy felmérés alapján a világon a megkérdezett szülők 80 százaléka több időt szeretne tölteni a gyermekével, 40 százalékuk szerint könnyebben tudnak összehozni egy munkamegbeszélést, mint egy családi kupaktanácsot, holott öt gyermekből négy a legértékesebbnek a szüleivel töltött időt tartja. Ehhez még hozzájön, hogy a hazánk az élvonalba tartozik, ami a ledolgozott heti munkaórák számát illeti. A kormány pozitívan értékelte a javaslatot, a jövő héten a szakbizottság véleményezésére kerül sor, majd következik a többi fázis, és remélhetően jövőre már hatályban lesz a törvény.
Nők
Egy másik témára áttérve Biró Rozália arról számolt be, hogy átment a szenátuson az a törvénykezdeményezés, miszerint úgy módosuljon a választási törvény, hogy a parlamenti választásokkor a szenátus és a képviselőház listáinak összességét tekintve minkét nem aránya kötelező módon elérje legalább a 30 százalékot. Bár ez a férfiakra és nőkre egyaránt vonatkozna, természetesen utóbbiakat érinti kedvezően, hiszen jelenleg a nők aránya a romániai törvényhozásban csupán 11,5 százalékos, annak dacára, hogy a lakosság 52 százaléka nőnemű, és a felsőoktatásban tanulók 55 százaléka nő. Követendő példák lennének, hiszen a világ 88 országában ilyen genderkvóta bevezetésére kötelezték törvényi úton a politikai tömörüléseket. A kezdeményezésről a képviselőházban is szavazni kell, és amennyiben átmegy, a 2020-as választáskor alkalmaznák először.
A politikus asszony azt is bejelentette: a szenátus döntő fórumként elfogadta: úgy változzanak a tanügyi törvény vonatkozó cikkelyének bekezdései, hogy a kisebbségek esetében akkor is lehessen az előírt létszám alatti vagy ezt meghaladó osztályokat, illetve óvodai nagycsoportokat indítani, ha az ezzel járó kiadások meghaladják az egy főre eső előírt költséget, vagy a pedagógus posztok maximális számát.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Új igények, régi épületek
Az emberek nem ismerik az értékeket
Kedden, Erdővidék Múzeumában, az évad utolsó Tortoma Önképzőkörén mutatták be a Csűrjeink újrahasznosítása és a Falusi ház bővítése című kiadványokat, illetve a témához kapcsolódóan kiállítás is nyílt.
Molnár Judith, az Országépítő Kós Károly Egyesülés titkára nyitotta meg a találkozót, aki a Pogány-havas Kistérség Társulás faluképvédelmi programját ismertette.
Esztány Győző Csűrjeink újrahasznosítása című könyvét Tövissi Zsolt csíkpálfalvi építész, műemlékvédő mutatta be, aki szerint az a legnagyobb gond, hogy az emberek nem ismerik az értékeket, ész nélkül bontanak, sokszor látnak valahol valamit, ami megtetszik, s azt erőszakkal beviszik a faluba, teljesen felborítva annak képét.
– A régi épületekben benne van a mai igényekhez való alkalmazkodás – mondta. – Mindenki rájött arra, hogy egy csűr sok mindenre jó, kiválóan alkalmas arra, hogy a teret felrobbantsák benne, jó asztalosműhelynek, garázsnak, műteremnek, színháznak, még kávéháznak is – érvelt, miközben mindezt képekkel illusztrálta.
Ezután rátért saját munkája, a Falusi ház bővítése című kiadvány bemutatására. Elmondta, fotópályázatot hirdettek a legszebb tornácokra, ezek a képek kerültek be a könyvbe. Kiemelte, minden ház átalakítható úgy, hogy az igényeket kielégítse, viszont könnyebb az igényeket alakítani, mint az épületeket. Elmesélte, hogy régen saját maguk építették a házakat az emberek, volt egy rend, az igényszintek azonosak voltak, senki nem akart kitűnni. A könyv bemutatja a falusi házak típusait, összehasonlítja a régi és új igényeket, tárgyalja az építésben használt anyagokat, majd jó és rossz példákat is felvonultat.
Bardocz Andrea
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Június 28. lehet az újságírók napja Romániában. Úgy tűnik, hogy csak a románoké
A tervezet beleillik abban a törvényhozási módozatba, amely véletlenül (?) megfeledkezik a kisebbségekről. Jelen esetben az újságírókról.
Június 28. lesz az újságírók napja Romániában, ha a parlament megszavazza az erről rendelkező tervezetet. Elolvastuk a törvény megalkotásának indoklását, és hát nagyon kihagyva érezzük magunkat a buliból.
Még hagyján, hogy a szöveg minősége egy ötödik osztályos dolgozatára emlékeztet, viszont nagyobb baj, hogy tartalmát tekintve csak a romániai román kollégákra vonatkozik.
Az indoklás szövege tökéletesen illeszkedik Románia Alkotmányának első cikkéhez. Románia nemzetállam, ergo itt csak románok élnek. Románoknak román történelmük, sajtótörténetük, nemzeti költőjük, sajtókultúrájuk, újságíró érdekképviseletük van. És saját újságíró ünnepnapjuk.
Magával az ünnepnap kijelölésének tényével nem is lenne baj, hiszen az utóbbi időszakban nagyon ráálltak a parlamenti képviselők és szenátorok arra, hogy bizonyos szakmák gyakorlóit elismerjék egy-egy saját nappal, miért éppen az újságírók maradnának ki? Viszont a tervezet indoklása egy remek állatorvosi ló: a román törvényhozóknak eszükbe sem jut a kisebbségre gondolni, és csak a román érdekképviseleti szervezetekkel konzultálnak. A parlamenti bizottságban a magyar érdekképviselet, vagyis RMDSZ nem lép fel korrekciót kérő erőként. Nincs értelme, mert a törvénytervezet maga olyan, amilyennek lennie kell egy ilyen ünnepnapot előíró szövegnek, kár potyára hangulatot kelteni. Csakhogy ez itt egy elvi kérdés. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a kisebbségi újságíró-szervezetekkel erről az ünnepnapról miért nem konzultált senki.
A tervezet
Az újságírók napját kijelölő tervezetet 27 törvényhozó kezdeményezte, a szenátust már megjárta, ott elutasították. A képviselőház mondja ki az ügyben az utolsó szót, egyelőre a kulturális bizottság vitatta meg a dokumentumot a héten, és elfogadására tett javaslatot. A törvénytervezet három bekezdésből áll, az első kimondja, hogy június 28-án ünnepeljük ezentúl az újságíró napját, a második bekezdés szerint a helyi és a központi hatóságok ünnepségeket szervezhetnek erre a napra, az utolsó bekezdésben pedig azt írja, hogy a közszolgálati tévé és rádió témába vágó tartalmakat közvetíthet.
Az indoklás
Az indoklás olvasása közben az merült fel bennünk újra és újra, hogy miként kerülnek olyan emberek az ország legfelsőbb fórumába, akik ilyen szövegeket képesek produkálni. Jelen esetben Haralambie Vochițoiu. Megpróbáltuk hitelesen lefordítani, hogy senki ne maradjon ki az élményből:
„A román újságíró a történelem folyamán a népe lelkiismereteként az első vonalban harcolt a függetlenségért, társadalmi szabadságért, újraéledésért és a nemzeti egyesülésért. A román újságíró politikai rezsimtől függetlenül került a legfélelmetesebb testi-lelki agresszió célpontjába. Koncepciós perekben hurcolták meg, csak azért, mert nem félt gondolkodni, és írásaival leleplezni a butaságot, a képmutatást, a lopást, a korrupciót, a hazugságot és a hazaárulást. A román újságíró az Egyház, a Történelem és a nemzeti Függetlenség hithű védelmezőjeként a román nemzet nagy Hadseregének tagja, a Román Nyelv szolgálója (nagybetűs kiemelés az indoklás írójától). A román újságíró megértette a legrégebbi és legdrámaibb időktől fogva, hogy szakmájának szeretettel és hittel való művelése által ugyanabban a mértékben emelkedik fel, amilyen mértékben feláldozza magát az Igazság oltárán.
A kommunista totalitarista rendszer egyes román újságírókat nehéz és hosszú börtönévekre, másokat halálra ítélt véleménynyilvánításuk miatt, és szilárd elhatározásuk miatt, hogy a tisztességességet és az igazságot szolgálják.
Éppen ezért a román államnak morális és becsületbeli kötelessége a Román Újságíró Napjának megalapításával háláját kifejezni ezek iránt a mártír újságírók iránt, akik az igazságot és a román népet szolgálták munkájukkal, megerősítették a jogállamot, a demokráciát és az általános emberi értékeket: az igazságot, a tiszteletet, a toleranciát, a szolidaritást és a szabadságot”. A tervezet az Újságírók Egyesülete javaslatára jelölte meg az ünnepnap dátumaként június 28-át. Ez, az indoklás szerint egy jeles, fontos nap a román újságírók számára, hiszen ezen a napon írt utolsó alkalommal a Timpul nevű újságba Mihai Eminescu román nemzeti költő, a téma a sajtószabadság volt, és ugyanezen a napon „lopták el az ország egyik részét”. Vagyis ezen a napon csatolták el Besszarábiát. A törvénytervezet írója szerint ezen a napon a román újságírónak éreznie kell a román állampolgár támogatását.
Kertész Melinda
Transindex.ro

Megállapodás: nem vitatkoznak kampányban az autonómiáról a pártok
Az erdélyi magyar pártok és politikai szervezetek pénteken megállapodtak egymással arról, hogy a romániai őszi parlamenti választások kampányában az autonómia iránti egységes szándéknak a kinyilvánításán túl nem folytatnak vitát egymással a megvalósítás részleteiről.
Az Erdélyi Magyar Egyeztető Autonómia-Kerekasztal Szili Katalin miniszterelnöki megbízott kezdeményezésére ülésezett Kolozsváron. Az ülésen részt vevő Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), a Magyar Polgári Párt (MPP), az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) képviselőinek az MTI-hez eljuttatott közös nyilatkozata szerint az autonómia valamennyi szervezet közös ügye, ezért nem kívánnak egymással vitát folytatni a megvalósítás részleteiről a választási kampány időszakában.
Az aláírók kinyilvánították: elfogadhatatlannak tartják az Európai Bíróság elutasító ítéletét a Székely Nemzeti Tanácsnak a Kohéziós politika a régiók egyenlőségéért és a regionális kultúrák fenntarthatóságáért címet viselő európai polgári kezdeményezése ügyében. „A szubszidiaritás elvének megfelelően támogatunk minden olyan döntési mechanizmust, ami az embereket közvetlenül érintő döntések esetén megadja számukra a beleszólás lehetőségét” – áll a dokumentumban.
Az aláírók reményüket fejezték ki, hogy az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) és az RMDSZ által közösen előterjesztett, Minority Safe Pack címet viselő európai polgári kezdeményezés luxembourgi tárgyalása során tekintetbe veszik az európai polgárok döntéshozatalhoz fűződő jogait.
Kijelentették: támogatják a gyergyószentmiklósi, a gyergyóújfalui, a makfalvai és a székelyderzsi polgármesterek azon beadványát, amelyben felhívják az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa Monitoring Bizottságának a figyelmét a romániai helyi önkormányzatiság és regionalizmus visszásságaira. Az aláírók üdvözölték az erdélyi Vincze Lóránt megválasztását a számbeli kisebbségben élő európai nemzeti közösségek érdekeit képviselő FUEN elnöki tisztségébe.
„A Nemzeti Összetartozás Napja után és az 1956-os forradalom és szabadságharc közelgő 60 éves évfordulója előtt összetartozásunkat és egymás iránti szolidaritásunkat fejezzük ki” – áll a dokumentumban, amelyet az RMDSZ részéről Székely István ügyvezető alelnök, az EMNP részéről Zakariás Zoltán alelnök, az MPP részéről Kulcsár Terza József, a párt önkormányzati tanácsának az elnöke, az EMNT részéről Borbély Zsolt Attila alelnök, az SZNT részéről pedig Izsák Balázs elnök írt alá.
MTI
Székelyhon.ro

A nagyváradi biztonságpolitikai fórumról
Tőkés László európai parlamenti képviselő irodája és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezete közös rendezésében került sor június 16-án Nagyváradon a Migráció, biztonság, Európa című közéleti fórumra, amelyet a váradújvárosi református templomban tartottak meg.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke az ismert magyarországi biztonságpolitikai szakértőt, közgazdászt, egyetemi tanárt, a hadtudományok kandidátusát, Nógrádi Györgyöt hívta meg, hogy tartson előadást az európai kereszténységet, valamint tágabb és szűkebb pátriánk közösségeit foglalkoztató jelenkori dilemmákról, aggodalmakról.
Házigazdaként Sándor Lajos lelkipásztor köszöntötte az érdeklődők népes táborát, átadva a szót a fórum levezetőjének, Szilágyi Zsolt európai parlamenti kabinetvezetőnek. Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke elsőként Tőkés László EP-képviselőt kérte szólásra, aki Brüsszelből érkezve adott rövid helyzet- és hangulatjelentést a migránsválság vonatkozásában. A püspök a szeretet kettős parancsára utalva figyelmeztetett: felebarátaink iránti törődésünk közepette nem szabad szem elől tévesztenünk önnön természetes érdekeinket. Saját magunk, családunk, közösségünk, nemzetünk biztonsága előbbre való, mint az egyes gazdasági-politikai körök által mesterségesen előidézett népmozgások következményeivel való álságos törődés. Az ösztönös önvédelem ugyanakkor ki kell terjedjen keresztény testvéreink védelmére is, hiszen a világban, de különösen Ázsiában, az iszlám fundamentalizmus uralta területeken elharapózott keresztényüldözés tragikus méreteket öltött. S ha Európa nem képes megvédeni önmagát, kétezer éves keresztény kultúráját a szélsőségesektől és terroristáktól, akik a vallási fanatizmus köntösében törnek ránk, akkor hogyan tudná megvédeni a szomszédságában vagy távolabb élő, immáron kisebbségbe szorult keresztény közösségeket? – tette fel a korántsem költői kérdést az EP-képviselő, aki ígéretesnek mondta azt a kelet-közép-európai összefogást, ami a kontinensre beözönlő migránsok – ezernyi veszélyt hordozó – felelőtlen befogadása és szétterítése ellen körvonalazódik. Az EMNT elnökeként is emlékeztetett: az erdélyi, partiumi, váradi magyarok saját a múltjuk és jelenük szomorú tapasztalataiból kiindulva fogalmazzák meg jogos aggodalmaikat, amikor a szülőföld, az identitás, a gyökerek, az értékes hagyományok megőrzésének kérdése felmerül. „Mi nem akarunk a migránsok sorsára jutni” – jelentette ki meggyőződéssel Tőkés László, utalva rá: a migránsválságot a kiváltó okok megszüntetésével, társadalomfejlesztéssel és pacifikálással lehetne megoldani.
Fischl Vilmos evangélikus lelkipásztor, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára iszlám- és arabszakértőként kapott szót a tegnapi fórumon, rövid összegzésében a két monoteista világvallás, a kereszténység és az iszlám viszonyáról, illetve a muszlimok radikalizmusának és fanatizmusának okairól, a kibékíthetetlen ellentétek mibenlétéről nyújtott tájékoztatást.
Nógrádi Györgya médiából ismert információgazdag, de mégis közérthető és kollokviális, anekdotikus elemekkel és személyes élményekkel fűszerezett előadásában igyekezett átfogó képet adni a globális, regionális és lokális biztonságpolitikai kihívásokról, amelyekkel egyénként és különféle közösségek tagjaként szembesül a ma embere. Az aktuális gazdasági-politikai-hadászati fejlemények mentén a háttérhatalmak törekvéseinek kulisszatitkaiba is betekintést tudott adni, egyetemes és sajátos összefüggéseket is felvillantva, beleértve a migránsválság kevésbé ismert vonatkozásait. A bűnözési tendenciák adataiból arra lehet következtetni, hogy igenis van kapcsolat az Európába özönlő, kisebb részben menekültek, nagyobb részben bevándorlók megjelenése és bizonyos típusú bűncselekmények elharapózása között. A tények és folyamatok ismeretében nem tudott optimizmust sugallni a közeli vagy távolabbi „európai jövőt” illetően, ám biztatásként többször is kijelentette: minden kérdésre hajlandó válaszolni, mert minden kérdésre megvannak a megfelelő válaszok.
A kitartó érdeklődésű hallgatóság szaván is fogta a Nagyváradon első ízben előadó szakértőt, kérdések özönével késztetve frappáns válaszokra Nógrádi Györgyöt, aki – mint mondta – örömmel tett eleget Tőkés László meghívásának.

tokeslaszlo.eu

Helyzetbe hozták a választások Brassóban az RMDSZ-t
Brassói alpolgármesteri és Brassó megyei alelnöki tisztséget kap az RMDSZ egy jobboldali pártok közötti megállapodás értelmében – adta hírül az MTI az Agerpres hírügynökség tájékoztatása alapján.
Az RMDSZ, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Népi Mozgalom Párt (PMP) Brassó megyei vezetői csütörtökön közös sajtótájékoztatón jelentették be, hogy megállapodtak a városi és a megyei önkormányzati többség kialakításáról.
A megegyezés szerint a PNL adja a megyei önkormányzat elnökét és egyik alelnökét, az RMDSZ pedig a másik alelnököt. A PNL-hez kötődő, de függetlenként megválasztott George Scripcaru polgármester munkáját egy RMDSZ-es és egy PMP-s alpolgármester segíti majd. Kovács Attila, az RMDSZ Brassó megyei elnöke elmondta: az RMDSZ ezután nevezi meg jelöltjeit a tisztségekre.
Az 1989-es rendszerváltozás óta nem volt még magyar alpolgármestere a közel 230 ezer lakosú Brassónak, melyben a lakosság hét százaléka vallotta magát magyarnak a 2011-es népszámláláson. A városi önkormányzatba a PNL tíz, a Szociáldemokrata Párt (PSD) nyolc, az RMDSZ, a Német Demokrata Fórum, a Román Környezetvédő Párt (PER) és a PMP két-két képviselőt juttatott be, és mandátumot szerzett egy független képviselő is.
A megyei önkormányzatban 2000 és 2012 között töltött be alelnöki tisztséget RMDSZ-es politikus. A testületben a PNL 16, a PSD 11, az RMDSZ és a PER három, a Német Demokrata Fórum pedig két mandátumot szerzett. Az RMDSZ a városban megőrizte, a megyében eggyel növelte a mandátumai számát. Kovács Attila az MTI-nek elmondta, a megállapodásban rögzítették, hogy közösen támogatják a megye és a város fenntartható fejlesztését, és közösen lépnek fel a Brassó melletti vidombáki repülőtér építési munkálatainak a befejezéséért. A Brassó megyei önkormányzat eddig csak a légi kikötő kifutópályáját tudta megépíttetni. Mint arról beszámoltunk, Brassó város, valamint a közeli Sepsiszentgyörgy és Kovászna megye önkormányzata is jelezte, hogy kész hozzájárulni a repülőtéri épületek felépítéséhez.
Az RMDSZ-es politikus hozzátette, a megállapodás a brassói magyar oktatási intézmények fejlesztését és a magyar kulturális projektek támogatását is tartalmazza.
MTI
Erdély.ma

Székelyföldi tehetségnap: Csutak Vilmos-mellszobrot avattak Sepsiszentgyörgyön
Manapság, amikor az oktatás helyzete egyre csak romlik, gyengül a minőség, sok fiatal elhagyja szülőföldjét, szükség van az olyan pozitív példákra, mint a Csutak Vilmosé (1878–1936), aki ízig-vérig székelyként, a nemzetéért cselekvő emberként élt és dolgozott – mondta Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács (SzTT) elnöke tegnap a sepsiszentgyörgyi Eurocenter Amőba Oktatási Központ udvarán Csutak Vilmos mellszobrának avató ünnepségén.
A Székely Mikó Kollégium egykori igazgatója, a Székely Nemzeti Múzeum őre nehéz időkben is megtartotta azokat az intézményeket, amelyek fontosak voltak a székelység megerősödése szempontjából, felkarolta a tehetséges diákokat és követte pályájukat, hogy tehetségüket, tudásukat ott kamatoztassák, ahol azt gyarapíthatták – méltatta Csutak Vilmos munkásságát az SzTT elnöke, és megköszönte Túri Török Tibornak, a szobor budapesti alkotójának az ajándékot. Kisgyörgy Zoltán helytörténész, lapunk munkatársa történelmi visszapillantóban emlékezett meg a neves mikós tanárokról, akik, miként Csutak Vilmos emberként, pedagógusként mély nyomot hagytak tanítványaik nemzedékeinek egész sorában, és hangsúlyozta az emlékápolás fontosságát.
Az alsórákosi kőtömbalapzatra (a helyi Puskás Tivadar Szakközépiskola ajándéka) elhelyezett mellszobrot az alkotó és Molnár György, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hálózatfejlesztési igazgatója leplezte le, verset mondott Miklós Janka és énekelt Balázs Gergő mikós tanuló.
A szoborajándékról Túri Török Tibor – akinek Kárpát-medence-szerte láthatóak szabadtéri szobrai, történelmi és hagyományőrző témájú gyűjteményei kiállítására pedig saját múzeumokat hozott létre – lapunknak elmondta, adományozása alapját képezi az az elv, miszerint „tartozunk a hazának, a hazának adni kell, miként a gyermek a szüleinek, miután mindent megkapott tőlük és felnőtt, majd rajta a sor”.
Csutak Vilmos szobrának avatója bevezetője volt a mai Székelyföldi Tehetségnapnak, amit a Sapientia EMTE sepsiszentgyörgyi oktatási központjában tartanak, és célja a tehetségek és mentoraik bemutatása, társadalmi elismerése.
Fekete Réka

Erdély.ma

Székelyföldi terrorvád – Elrendelték a per megkezdését
Ahogy az várható volt, a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság ügyészei június 13-án iktatott kérésükben Beke István Attila és Szőcs Zoltán vizsgálati fogságának újabb harminc nappal történő meghosszabbítását kérték.
A bukaresti táblabíróság rekordidő alatt, már 16-án délelőttre kitűzte a tárgyalást. Beke István Attila és Szőcs Zoltán legutóbbi vizsgálati fogsága június 28-án jár le. A taláros testület megállapította, hogy fogva tartásuk teljes mértékben megalapozott és jogszerű, ezért elutasította azon kérésüket, hogy vonja vissza fogva tartásukról szóló döntését, illetve az előzetes fogság helyett helyezze őket házi őrizetbe. Ugyanakkor a soron következő aznapi tárgyaláson elutasították előzetes letartóztatásuk ellen benyújtott kérésüket, és elrendelték a per elkezdését. Az ítélet egyik esetben sem végleges, fellebbezni lehet 48 órán, illetve a közléstől számított három napon belül a Legfelső Semmítő- és Ítélőszéken.
A vármegyések kézdivásárhelyi elnöke immár közel kétszáz napot, erdélyi elnöke pedig mintegy 170 napot töltött a bukaresti rendőrség központi fogdájában, illetve a rahovai börtönben, ahol jelenleg fogva tartják őket.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Évadértékelő Bocsárdi Lászlóval ( Tamási Áron Színház)
Tegnap délután öt órától lépett fel a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata Magyarország egyik legrangosabb színházi seregszemléjén, a Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSZT), a Vízkereszt, vagy amire vágytok című előadás az egyetlen határon túli színházi produkció, amelyet meghívtak az idei POSZT-ra. A pécsi és más magyarországi vendégjátékokról, a készülő új bemutatóról, az elmúlt és a következő évadról Bocsárdi László igazgatót kérdeztük.
Bocsárdi elmondta, hogy a korábbi sikeres együttműködések eredményeképpen – a Vízkereszt, a Hamlet és a Titus Andronicus (2002) is hasonlóképpen született – a Gyulai Várszínház idén is felkérte a sepsiszentgyörgyi társulatot egy közös munkára: Tamási Áron halálának 50. évfordulóján egy Tamási-darabokból összegyúrt előadás, a Zongota kerül bemutatásra, amelybe ezúttal a Háromszék Táncegyüttes táncosait és zenekarát is bevonták, és amelyet a helyi közönség által már jól ismert Sardar Tagirovsky rendezésében július 4-én mutatnak be a Gyulai Shakespeare Fesztiválon. Megfeszített munkával zárja tehát az évadot a színház, annál is inkább, hogy az új bemutató előtt egy sor magyarországi meghívásnak is eleget tett a társulat: a Vízkereszt a budapesti Nemzeti Színház által szervezett Madách Nemzetközi Színházi Találkozón (MITEM) és a POSZT-on vett részt, az Úrhatnám polgár pedig a budapesti Határon Túli Magyar Színházak Szemléje után 20-án, hétfőn a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján vendégszerepel.
Bocsárdi László szerint egy mai színházhoz méltó, fiatalos évad áll mögöttük, hisz a Julie kisasszony Tarkovszkij-jelenetekkel és az Úrhatnám polgár című előadás is nagyon fiatal rendező munkája, ezek mellett pedig a Vízkereszt is igazi kortárs produkcióra sikerült. Megjegyezte, nem zavarja, hogy az előadás felborzolta egyes nézők kedélyeit, hisz a színház mindig ízlések ütköztetését is jelenti, és az ilyenfajta konfrontációk, konfliktusok nyomán bekövetkező letisztulási folyamatból sokat tanulhat egy társulat.
A következő évadról az igazgató elmondta, a Zongota című új produkció mellett a nagy érdeklődésnek örvendő Liliom is akkor kerül érdemben műsorra, ezenkívül olyan darabokat mutat még be a társulat, mint Igor Bauersima kortárs svájci szerző Norway.today című darabja (r. Kövesdy István), a szilveszterre tervezett Funny Monney című, Ray Cooney által írt angol vígjáték (r. Zakariás Zalán), Bertolt Brecht A városok sűrűjében című darabja (r. Porogi Dorka), és az Ünnep című Harold Pinter-mű (r. Alexandru Dabija). Az évad végén Bocsárdi is újra rendez, hogy mit, az még kérdéses. Az igazgató röviden arról is beszélt, hogy már most nyáron elkezdődik a 2018-ra tervezett negyedik Reflex Fesztivál előkészítése, amelynek megszervezése kapcsán új játékterek is felmerültek.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Üvegtárgyak, kerámiák és szász hímzés a múzeumban (Szőcs Fülöp Károly, a gyűjtő)
Szőcs Fülöp Károly atyhai származású, szakemberek által igen nagyra értékelt fogarasi gyűjtő kincseiből nyújt ízelítőt a csütörtökön a Székely Nemzeti Múzeumban megnyitott időszakos kiállítás. A Toleranciateremben szász hímzést és festett bútorokat, a Lovagteremben az erdélyi üvegművesség és fazekasság termékeiből nyújtott válogatást csodálhat meg a látogató.
Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója köszöntőjében úgy minősítette Szőcs gyűjteményét, mint amelyet bármely múzeum megirigyelhetne. Hozzátette, a kiállított anyag csak a jéghegy csúcsa, a teljes gyűjtemény hatalmas. Ezt követően Szőcs Fülöp Károly munkásságának és gyűjteményének három jó ismerője szólt az egybegyűltekhez. Dr. Elena Băjenaru, Fogarasföld Múzeumának igazgatója elmondta, a gyűjtő és a muzeológus között az a különbség, hogy előbbi számára lelke van minden egyes műtárgynak, mindeniknek saját története van. Közölte, Szőcs Fülöp Károlyt a közönség számára a brassói néprajzi múzeum fedezte fel, a fogarasi várban hat termet rendeztek be Szőcs gyűjteményéből. Szőcs úr tudta, hogyan kell kiválasztani, gyűjteni a legreprezentatívabb tárgyakat, rengeteg kincset mentett meg a pusztulástól. Prof. dr. Ioan Opriș tudományos főkutató, nyugalmazott muzeológus, volt kulturális államtitkár kétszeres élménynek nevezte ittlétét. Egyrészt felemelő a Kós Károly által tervezett épületben, a szakemberek által nagyra értékelt Székely Nemzeti Múzeumban lenni, másrészt Szőcs Fülöp Károly tárlatában gyönyörködni. A kiállítást olyan ajándéknak nevezte, amit a gyűjtő „székely szeretettel” hozott Sepsiszentgyörgyre – mondotta. Dr. Szőcsné Gazda Enikő, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzi részlegének vezetője, a kiállítás kurátora elmondta, a gyűjtőktől a muzeológusok is rengeteget tanulhatnak. Az igazi gyűjtő nem műkereskedőktől vásárol, hanem maga rója a padlásokat, maga keresi a múlt jeleit, helyszínen, eredeti környezetben ismeri meg a tárgyakat, információkat gyűjt a tulajdonosoktól. Az igazi gyűjtő nem bír megválni tárgyaitól, mert minden tárgy egy emlék, egy történet, az életének egy része. A valódi gyűjtő nélkülöz inkább, de még csak azért is megszerzi a tárgyat! A jó gyűjtő nemcsak birtokolni akar, de tudni is, mit birtokol. Olvas, művelődik, múzeumokat jár és analógiákat keres, azonosít és fanatikussá válik, ha kiderül, van egy olyan tárgytípus, ami még nincs meg a gyűjteményében. A legritkább gyűjtő az, aki igyekszik feldolgozni a gyűjteményét vagy a mások gyűjteményeit, tudását átadja és tanít, bevezeti az évtizedeken át gyűjtött információk csodás világába az érdeklődő fiatalabb generációt. Szőcs Fülöp Károly ilyen „csúcsgyűjtő”. Autodidaktaként tanult, olvasott, hatalmas szakkönyvtárat hozott létre önerőből, keresett, kutatta a tárgyak eredetét. Rótta a Fogaras környéki falvakat, de eljutott Székelyföld legrejtettebb zugaiba is. Tudását, tapasztalatait a rendszerváltás után hat éven át a nagyszebeni Astra Múzeum muzeológusainak adta át, majd évtizedek óta adja a fogarasi múzeumnak és „nekünk” – mondta a sepsiszentgyörgyi szakember.
A 83 éves Szőcs Fülöp Károly hozzászólásában elmondta, gyűjteményének csupán kis részecskéje látható itt közel három hónapig. A tárlatról közölte, Székelyföldre nem székely tárgyakkal készült, hanem nagyon el akarta hozni a szász varrottasokat, mert annak ellenére, hogy a Barcaság a szomszédban van, még nem tudatosult bennünk, hogy mennyire nívós népművészet élt az erdélyi szász falvakban. A kiállításon még porumbáki, feleki és sepsibükszádi üvegeket, valamint erdélyi kerámiát láthatunk.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sepsiszentgyörgyre a fele érkezett meg (Osztják az élelmiszersegélyeket)
Több mint hat hónap csúszással, de múlt hét végétől elkezdődött az Európai Unió által a hátrányos helyzetű társadalmi csoportoknak biztosított – étolajat, cukrot, lisztet, tésztát, konzerveket tartalmazó – élelmiszercsomag kiosztása. Sepsiszentgyörgyre csak a szükséges mennyiség fele jutott el, a fejenként két csomagot pedig szerdától vehetik át a jogosultak.
Sebastian Cucu prefektus múlt héten jelentette be, hogy érkeznek az élelmiszercsomagok a megye több településére. A kormányhivatal vezetője tudomása szerint múlt pénteken Sepsiszentgyörgyre is meg kellett volna érkeznie a szállítmánynak, ehhez képest Tankó Vilmos, a megyeszékhelyi önkormányzat közösségfejlesztési irodájának vezetője arról tájékoztatott, hogy mindössze szerdán vehették át a csomagokat, pontosabban nagyjából a felét, ugyanis 10 700 helyett csak 5700 csomag érkezett meg. Közelebbit nem tudni arról, hogy mikor pótolják a hiányzó részt. Sepsiszentgyörgyön az 5300-at meghaladja azok száma, akik jogosultak erre a támogatásra – egy személynek két csomag jár. A szétosztást szerdán elindították, egyelőre zökkenőmentesen halad, „szájról szájra jár a hír, hogy át lehet venni”, így a jogosultak folyamatosan érkeznek – tette hozzá az igazgató. Mint arról lapunkban többször is beszámoltunk, a 2015-ös évre esedékes segélyek szétosztása több alkalommal is elmaradt. Az önkormányzatok már tavaly decemberben felkészültek, viszont a minisztérium akkor arról értesítette a szétosztásért felelős irodákat, hogy leghamarabb áprilisban számíthatnak arra, hogy a csomagok megérkeznek. A folyamat azért akadt el, mert a szaktárca nem bonyolította le időben a közbeszerzést, magyarán nem volt, mit kiosztani. Végül az áprilisi határidő is hamisnak bizonyult, majd ezt követően – amint azt Tankó Vilmos elmondása szerint a minisztériumban is megerősítették – a segélyek eljuttatását leállították, hogy a szétosztás ne essen egybe az önkormányzati választásokkal.
A támogatás kiosztása egyébként minden évben csúszott, de ez az első alkalom, hogy a jogosultaknak több mint fél évet kellett várniuk. A korábbi években, ha az aktuális év utolsó napjaiban is, de sikerült eljuttatni a segélyt. Amint azt korábban már jeleztük, Háromszéken harmincezerre tehető a támogatásra jogosultak száma. Ez évente változik, annak függvényében, hogy éppen hány állástalant tartanak nyilván, illetve a fogyatékkal élők esetében milyen besorolási változások történtek az év során. A támogatásra a családi pótlékban részesülők is jogosultak, illetve azok a nyugdíjasok, akiknek a járandósága nem haladja meg a havi 400 lejt, vagy szociális nyugdíjat kapnak.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fekete Vince : Kicsengetés („Intelmei” végzős lányához, lánya osztály- és évfolyamtársaihoz)
Ó, hogy elengedtük volna fülünk mellett a nagy szavakat, a prófétálásokat, az észosztást, a meglátjátok majd hogyanokat, a gondolkodhattok majd akkorokat, a dohos és fülledt beszédeket az Ajtóról, amelyet magunk mögött becsukunk, a Küszöbről, melyet átlépünk, a Nagybetűs Életről, ahol tisztességgel, becsülettel, gerinccel és egyenes tartással stb., az élet nagy viharairól, e viharban hánykolódó emberről, az élet farkastörvényeiről, helytállásról és megmaradásról stb., stb., stb.
Ó, mennyire telítődve voltunk a szabadságról és felelősségről, a magányos fenyőről és barlanghomályról, a templomról és iskoláról, a maradj, ha tudszról, a kő marad, a víz szaladról, a menjetek el, tanuljatok, s majd gyertek visszákról, a hazahozott, itthon befektetett tudásról szóló beszédekkel, hogy meglátjátok majd, hogy milyen nehéz lesz, vagy nem lesz könnyű, ám! – ennek ellenére! – a felnőttkor, a felnőttség mégis milyen felemelő, milyen vonzó, milyen hálás szerep, mert igazából sem felemelőnek, sem vonzónak, sem hálásnak nem gondoltuk, csak olyannak, amilyen, egyiknek ilyen, másiknak olyan, és hogy nem is szabadság (az iskola után), nem is végtelenített buli, bál, rockfesztivál, nem is Sziget vagy Félsziget, nem karaokeverseny, slam poetry, kórustalálkozó, népdalvetélkedő, tánclejtés, egyéb, hanem egészen valami más… Hanem egészen valami más… Ó, hogy elengedtük volna a fülünk mellett, ó, hogy leintettük volna az állandóan papolókat, az állandó lelki traktálókat, akik csak önmagukról, saját kiválóságukról tudtak beszélni nekünk, a kitartásukról, ügyességükről, hogy ők milyen példamutatóak voltak, s hogy az élet nem egy betéti társaság, bank, ahonnan mindig csak kiveszünk, ahová betenni soha nem kell, arról, hogy nem lehet mindig csak döntetlenre játszani, csak túlélni, csak talpra esni, nem lehet mindig csak győzni, mindig erősnek lenni, és soha gyengének, és soha veszíteni, a vajas kenyerünknek a vajas felével mindig felfelé esni, és hogy az elkövetkező, felnőttnek számító időben nem lehet ugyanúgy, tankönyvek nélkül, csupán egyetlen füzettel, rengeteg hiányzással lezavarni ezt a hátralevőt…
És fürkészve néztünk a semmibe, hogyha ilyen lesz ez az egész, amiről nekünk mesélnek, ilyen lesz a Nagybetűs, amit nekünk oktatnak, amiről intelmeiket szórják felénk, akarjuk, nem akarjuk, akkor vajon így kell-e ez nekünk? Így képzeljük-e el vajon mi is, mint ők? És azt gondoltuk akkor, hogy de megmutatjuk mi, hogy másképp is lehet, másképp is le lehet keverni ezt a két- vagy háromváltásos műszakot, a nappalok-éjszakák egymásutánját, az évekét, évtizedekét, és mindent-mindent, ami nekik, az elődeinknek – eddig – csak így sikerült…
Ó, mennyire nem szerettük, ó, hogy untuk, és ó, hogy elengedtük a fülünk mellett a beszédeiket…
És akkor most itt állunk (állok) mi is (én is) előttetek, ugyanolyan korú fiatalok előtt, mint akkor mi voltunk. Itt állunk húsz-harminc-negyven, vagy ki tudja, hány év elteltével. És ezt kellene tennünk nekünk is veletek, mert valami nagyon okosat, bölcset, valami útravalót kellene mondanunk nektek. És itt állunk/állok Veletek szemben, mint egy-egy tükörrel, mint egykori, húsz-harminc-negyven évvel ezelőtti önmagammal/önmagunkkal. És szembe kell(ene) néznünk, számot kell(ene) vetnünk, hogy akkor mi vajon úgy-e?, vagy, hogy vajon mi sem úgy?, hogy a nagy fogadkozásaink ellenére sem ugyanúgy, vagy a nagy fogadkozásaink ellenére is… satöbbi, satöbbi. Úgy, vagy úgy sem, vagy teljesen másképpen, vagy csak úgy és annyira, ahogyan át tudott szűrődni elménken, testünkön-lelkünkön-szellemünkön ez a világ, ez az élet, ez a Nagy-, avagy Kisbetűs, tekintse ki-ki, aminek akarja… És hogy vajon volt-e küszöb, avagy küszöb volt-e, amit átléptünk akkor, és voltak-e ajtók, becsukódóak, avagy kitárulóak, voltak, és vajon úgy éltünk-e, ahogy elterveztük akkor, ahogy megfogadtuk, és azok lettünk-e vajon, akik lenni akartunk, és hogy csalódtunk-e sokat, ütöttük-e meg a bokánkat sokszor, és reményeink szárba szökkentek-e, avagy sem, s ha nem, akkor hát mik voltak azok, amik szárba szökkentek helyettük? És hogy mások lettünk-e vajon, mint a mi elődeink? És felnőtt férfi/nő létünkre sírás fojtogatja a torkunkat. Legszívesebben elsírnók magunkat. Mert semmit sem tudok/tudunk újat mondani, avagy szinte semmit, drága Gyermekem, sem neked, sem Nektek, kedves Végzős diákok. Nagy-nagy erőfeszítéssel esetleg annyit: ha rám/ránk hallgattok, elődeitekre, tapasztalatban felvértezettebbekre, ebben-abban megedződöttebbekre: hogy tegyetek úgy, ahogy legeslegbensőtök diktálja, tegyetek úgy, ahogy Nektek a legjobban tetszik! Tegyetek úgy, ahogy akarjátok. Mert mégiscsak ez, ezek a közhelyek maradnak: hogy ki kell tűzni, meg kell csinálni! Önfegyelemmel, vasakarattal! De… Csakis a Te, Gyermekem és a Ti, kedves Végzősök, iránytűitek szerint! Ha kell, ellenszélben, ha kell viharban, mit tudom én, mondjunk megint akármekkora közhelyeket. Mert ez egyetlen esélyetek! No meg az, ami a fejetekben van, és amit ott továbbvisztek és esetleg gyarapítotok.
És vegyetek példát a virágról, a fűről, a fáról, erről az állandóan megújulni képes, csodálatosan szép teremtett világról. A védőernyő ezennel kinyílik, mi, felnőttek pedig, akik eddig közvetlenül, óvón-védőn mellettetek voltunk, ezután már csak mögöttetek leszünk. Innentől kezdve a felelősség nagyjából és főleg a tiétek, új, friss, lelkes felnőtteké. És ez lesz a szépsége, a csodálatossága és ez a tőkesúlya is már az ezután következőknek.
„Iker ajándékot veszel örökbe, oly ember-ízű és oly felemás, de ember adta, nem telt néki többre, eget ne vívj, mély kutakat ne áss. Sötéten nyújtom ezeket tenéked s koldus apád most tétovázva áll, mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet és baljában ott van a halál.” Kosztolányi Dezső
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kövek becsülete, Háromszék hűsége (Beszélgetés Kisgyörgy Zoltán geológus-újságíróval)
Nyolcvanadik születésnapjához közeledik Kisgyörgy Zoltán. A régi idők nagy tanújával, a háromszéki bányaipar és helytörténet kimagasló szakértőjével, az utolérhetetlen mesélővel szűk évszázad villanásainak fényében fürdőztünk.
Geológusként érte a rendszerváltás pillanata. Akkori munkahelyét, a kőröspataki bányát sokan ma is a kommunista „elmebaj” mintapéldányaként emlegetik. Valóban kudarcra ítélt vállalkozás volt? – Nem feltétlenül, a szakemberek rontották el a dolgot. Azt a dobostortához hasonló húszméteres lignit- és szenesanyag-réteget nem úgy kellett volna kitermelni, ahogy egy gyerek a tortába harap, hanem úgy, hogy leszedi a piskótalapot, majd kiskanállal levakarja róla a krémet. Centiméterről centiméterre ismertük, mi van ott, de hiába erősködtünk, nem szelektíven zajlott a kitermelés, hanem négy méter magas lépcsőkben. Még így is meglett volna az ott kitermelt szénben az ezer kilokalória/kilogramm fűtőérték, de mindig előre kellett fúrni, hogy ne a szénréteg fölötti vízből merítsék le a szenet. A szivattyúk pedig nem bírták az állandó vízkiemelést, minden prioritás ellenére tízből legfeljebb három-négy szivattyú dolgozott egyszerre, a többi újratekercselésre várt. Ilyen körülmények között markolókkal termelték ki a nedves masszát, amely aztán persze hogy nem lehetett versenyképes, még úgy sem, hogy időről időre finom bodosi száraz szénnel keverve igyekeztek feljavítani.
– Hogyan jelent meg életében a bánya?
– Geológia–földrajz szakot végeztem az egyetemen, ez egyenértékű volt egy bányageológus mérnök képzettségével. Az érdeklődésem persze jóval korábbról fakadt. A Mikóban tizedikesként Harkó József tanár úrtól még a Román Népköztársaság geológiáját tanultam, történeti geológiát, sztratigráfiát. Mindig nekem kellett az illyefalvi szenet a kályhába raknom, s ahogy hasítottam, raktam egymásra, mutattam a lapokon Jóska bácsinak a kicsi csigákat. Jól látod, fiam, mondta, ennyire érdekel ez téged?
– Hirtelen pályaválasztás lehetett…
– Ennyire azért nem. Amikor édesapám először kérdezte, mi szeretnék lenni, még azt mondtam, hogy unitárius pap. Fogta a fejét, ezt nem lehet, fiam. Nyolc évet volt orosz fogságban, beállították az ottani kommunista pártba – Kun Béla csapatába – azzal a be nem tartott ígérettel, hogy azonnal hazaengedik. Ezek a kommunisták ötven esztendeig sem mennek el, mondta, hagyd békén ezt a papságot. Legközelebb azt mondtam, színész szeretnék lenni. Hogy miért? Hát mert olyan sokat szerepeltetnek az iskolában, s szeretem az irodalmat is. Milyen élet az, hogy amikor bánatod van, énekelsz a színpadon, s ha örömed van, sírsz, ez sem jó, fiam, mondta. A geológiára azonnal rábólintott: ez igen, ez jó választás, a barátok becsaphatnak, de a kövek sohasem. Jól tanultam, birtokolni akartam az anyagot, köztársasági ösztöndíjjal végeztem.
– Eminens tanulóként nem akarták Kolozsváron, az egyetem környékén tartani?
– Felmerült egy leningrádi továbbtanulás lehetősége, de az ötvenhatos események után a magyar diákok körül megfagyott a levegő. És mivel én mindig olyan helyre vágytam, ahol üledékek, kövületek vannak, ugyanakkor minél közelebb a szüleimhez, kihelyezéskor az apácai tanári helyet foglaltam el, ahonnan „kukkerezni” tudtam Köpecet.
– A bányavállalathoz is az üledékek vonzották?
– Nagymértékben igen. Erdővidékre érkezésem után megkerestem a bánya igazgatóját, Boros Árpádot – már korábbról, Barátkáról ismertem –, aki azt mondta: ne, nekem van egy „dzsologom”, de rákos beteg. Amint eltemetik, maga keressen meg. Csakhogy jött a veszedelem: Apácán engem neveztek ki a kollektív gazdaság szervezőbizottsága elnökének. Fiatal voltam, diplomás, hamar iskolaigazgató, nem kérdeztek meg, hogy akarom-e. De semmiképp nem akartam, kapálóztam is ellene, fenyegetőztem: én iparos és szövőgyári munkás gyermeke vagyok, engem nem tudnak zsarolni a múlttal, s ha nem hagynak békén, elmegyek innen. De úgy tűnt, nem nagyon van apelláta. Meghalt viszont Ciobotaru, a „dzsolog”, én jelentkeztem Borosnál, s 1960 őszén elkezdtem a munkát a köpeci bányánál. – Hogyan fogadta a bányászok nagyon kemény világa a fiatal diplomást?
– Gyönyörű életem volt. Nekem kellett megmondanom a bányamérnököknek, merre menjenek, hol a szén. Tiszteltek, becsültek, s bár sose dicsért meg, a hátam mögött Boros is büszke volt az új „dzsologjára”. Mégis otthagytam Erdővidéket, miután nem kaptam meg egy kertes lakást, amelyet az igazgató egy néptanácsi titkárnak ígért oda. Milyen „dzsologja” voltam én, ha nem érek ennyit, kérdeztem, s már pakoltunk is. Hidrogeológus mérnöknek jöttem a Kovászna megyei turisztikai vállalathoz. – Miben különbözött ez a munka a korábbitól?
– Amíg korábban a bányában ellenségem volt a víz, 1975 januárjától a barikád túloldalára kerültem. Vargyason például sokat harcoltunk a borvizekkel, volt, hogy a szén fölött négy méterre kitűnő borvízréteget csapoltunk le a száraz szén érdekében. Ott mindig a víz volt az áldozat, a turisztikai vállalatnál meg éppen azért harcoltunk, hogy minél több borvizet fedezzünk fel és engedélyeztessünk. A vargyasi borvíz például egy bányászfúrás nyomán fakadt fel, s ahogy romlott a minősége, úgy változtatták meg ugyanannak a víznek az elnevezését, lett Vârghișből Silvana, majd Borsil. Olasztelek borvize a bánya beszakadása miatt tűnt el, és máig nem jött vissza.
– Sepsiszentgyörgy régi központjának lebontása és újjáépítése kínált-e lehetőséget „ásatásokra”?
– Hogyne, s mivel pénz volt rogyásig, csak ott nem fúrtam, ahol nem akartam. A megyei kórház udvarán például egy 150 méteres mély fúrásból lúgos-kénes-büdös víz tört fel, de hiába javasoltam, hogy alakítsanak ki a belgyógyászat alagsorában egy balneoterápia-központot, nem hallgattak meg. Összességében szép eredményeket értem el, tudományos és ismeretterjesztő írásaim jelentek meg, a megyei környezetvédelem altalajbizottságának elnöke lettem. Ebben a minőségemben tartottam egyszer egy előadást, amelyen Boros is ott volt. Utána megkérdezte: mennyit fizetnek magának ennél a turisztikai „orificsiúnál”? Sokkal többet adok, jöjjön vissza, mert megnyitottuk a kőröspataki bányát. Hogy fájt a szívem, amikor belegondoltam, hogy újra láthatom azokat a rétegeket…
– A hetvenes években elkezdte megjelentetni a Megyei Tükörben tudománynépszerűsítő, Háromszéket bemutató írásait. Hogyan csúsztak át ezek az egyre szigorodó cenzúrán?
– Bármilyen meglepő is, sok vezető ember rokonszenvvel figyelte jómagam és Kónya Ádám írásait, köztük Stanca elvtárs, a propagandaosztály vezetője is. Elsősorban a szakértelmemet értékelte, és azt, hogy igyekeztem érdekessé, vonzóvá tenni a környéket. Persze rengeteg trükkhöz kellett folyamodni, hogy megjelenhessenek turisztikai kalauzaim, de apró kompromisszumok árán gyakorlatilag valamennyi hasonló munkámból könyv lett. Volt nálam házkutatás is, s amikor megtalálták a magyar királyi honvédségi térképeket, megmondtam: nekem ezekre szükségem van, honnan a fenéből tudnám másképp, hogy milyen magas egyik vagy másik hegy? Király Károly segítségével kaptam vissza őket, az volt az áruk, hogy be kellett lépnem a pártba, de ma is megvannak.
– Míg a bányászatban dolgozók többsége ötvenévesen nyugdíjba megy, ön 1990-ben új életet kezdett: a Háromszék újságírója lett. Lehet, hogy azóta ért révbe?
– Nagyon jól érzem magam ennek a szerkesztőségnek a tagjaként, amely akkor fogadott be, amikor a bánya éppen „omlott ránk”, 40 százalékos fizetésért dolgoztunk. Megbecsülnek, én meg igyekszem szolgálni ezt a csapatot, amíg az erőm engedi, még annak árán is, hogy az újságírói munkám miatt egyre tolódik néhány könyvem befejezése. De semmiért nem adnám az érzést, amikor Brassóban felülök a vonatra, s mellettem egy fiatalasszony megkérdi: hogy is van azokkal a csontokkal, Zoli bácsi, amelyekről a múltkor írt? Én meg mesélni kezdek, s azt veszem észre, hogy már döcögünk be Szentgyörgyre. Még hallom, hogy leszálláskor a fiatalasszony azt mondja a társának: nemrég láttam Zoli bácsit, egészen normálisnak tűnt, s ne, most képes szegény egy órán át beszélni valami csontokról…
KISGYÖRGY ZOLTÁN
Geológus, geológiai és helytörténeti szakíró, újságíró, 1936. június 21-én született a háromszéki Árkoson. Két lánya és két unokája van. Iskoláit a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen végezte, 1957-ben diplomázott geológia–földrajz szakon. Tanár Ozsdolán és Apácán, majd az erdővidéki szénbányák geológusa. Geológiai, bányaföldtani, őslénytani, barlangtani és vízföldrajzi szakdolgozatai a Földtani Közlöny, Karszt és Barlang, Aluta, Revista Minerilor, Acta Hargitensia, Dări de Seamă ale Comitetului Geologic és egyéb szaklapokban jelentek meg. Székelyföld hasznosítható ásványi kincsei, az ásványvizek és mofettagázok mint természetes gyógytényezők kutatása mellett érdeklődése kiterjedt az ipar- és tudománytörténet, turisztika, hely- és művelődéstörténet, valamint a népművészet tárgyköreire is. A Háromszék napilap főmunkatársa. Fontosabb munkái: Köpecbánya: 1872–1972 (Vajda Lajossal, Sepsiszentgyörgy 1972); Erdővidék (útikalauz, Sepsiszentgyörgy, 1973); Őslények nyomában (Kolozsvár, 1976); Jelzett turistaösvények Kovászna megyében (társszerzőként, Sepsiszentgyörgy, 1978); Románia ásványvizei (Kristó Andrással, 1978); Baróti-hegység–Bodoki-havasok (társszerzővel, Csíkszereda, 2001), Háromszéki vártúra kalauz (Barót, 2008); Kovászna megye. Útikönyv. (Csíkszereda, 2009); Harangoskönyv – Tornyok magasában Erdélyben (Barót, 2010); Háromszéki borvizeskönyv (Sepsiszentgyörgy, 2013); Árkos (Barót, 2015). Díjak, elismerések: Munkaérdemrend (1972); MÚRE-nívódíj (2002); Ezüstfenyő-díj (2013); Magyar Érdemrend Tisztikereszt (2014).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest 14. (Részletek)
A katolikus iskolák építésével párhuzamosan a református magyarok is folytatták erőfeszítéseiket iskolahálózatuk bővítésére, azonban a katolikusokéhoz hasonlítható anyagi támogatás nélkül. 1903-ig a református volt az egyetlen magyar iskola Bukarestben, ide 160 tanuló járt. Az iskola a román állam, illetve a felső egyházi fórumok, azaz az erdélyi református püspökség, 1908-tól pedig a budapesti Református Egyetemes Konvent ellenőrzése alatt állt. Az egyházi vezetőség esperes-tanfelügyelőt nevezett ki Bukarestbe Németh Sándor (1901–1904), majd pedig Újvári István (1904. szeptember – 1913. december) személyében.
A századelőn nőtt a református iskolába iratkozó diákok száma, 1905 májusában vették használatba a leányiskola Sfinții Voievozi utca 50. szám alatti, öt osztályteremből álló új épületét, a következő évben a fiúiskola is megnyitotta kapuit a Sf. Ștefan utca 34. szám alatt, ez hat osztályteremnek és a tanítók lakásainak adott helyet. A tanulók száma 354-re nőtt, a református többség (191) mellett főleg evangélikusok (104) jártak ide. Óvodát is nyitottak, ahol a katolikusokéhoz hasonlóan járt az ingyenes pohár tej és darab kenyér.
1909-ben felépült a Giulești úti kálvinista temető kápolnája. A kápolna falán, a bejárattól jobbra található az alapítókat feltüntető felirat: Márton Árpád lelkész, F. Köpe István főgondnok, Incze Béla gondnok, Szőcs Bálint pénztáros és Sz. Antal Szilárd ellenőr. Márton Árpád 1904-ben érkezett Bukarestbe, a presbiteri tanács 1806. július 8-án választotta meg papjának. A Sf. Voievozi utcai épületet kibővítették, ide költözött a református esperesi hivatal is. Itt kaptak helyet a tanítói lakások s a hároméves szabászati iskola. Menza és tornaterem épült a fiúiskola mellé. A tanítást két pap, tíz tanító, egy nevelőnő és egy szabó mesterasszony biztosította. Összesítve az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben. Ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni. Az első világháború küszöbén, 1912. december 12-én megtartott népszámláláskor Bukarestnek 341 321 lakosa volt, ebből 240 314 (70,4 százalék) román, 56 912 külföldi állampolgár, 44 084 hontalan (román védnökség alatt), a többiek nem nyilatkoztak állampolgárságukról. A népszámlálási adatokból nem derül ki a bukaresti magyarok száma, de igazolódott az évtizedek óta hangoztatott hír, miszerint sokkal többen vannak, mint az osztrákok. A munténiai magyarok számát azonban megadták – 48 976 főben. Ehhez a számhoz (a külföldi állampolgárságú magyarokéhoz) még hozzáadódik az állampolgárságukat vesztett, illetve a román állampolgárságot megszerző magyarok száma, ezekről a népszámlálás nem szolgál adatokkal. Figyelembe véve, hogy a magyarság nagy többsége Bukarestben élt, állíthatjuk, hogy részaránya akár hivatalosan is meghaladhatta a főváros lakosságának 10 százalékát; nem hivatalosan még talán a 20 százalékot is túlléphette. A népszámlálás pontos adatokkal szolgált az Osztrák–Magyar Monarchiából vagy más országból származó, a román állam védnöksége alatt álló románokról, szám szerint 19 412 főről is; ezek közül 9400 erdélyi és bánsági román tartózkodott Munténiában.
1914-ben az első világháború kitörése gyökeres változásokat hozott az óromániai magyarság életében. A román védnökség alatt álló 18 és 46 év közötti férfiakat besorozták a román hadseregbe; nem tudni, hányan voltak köztük magyarok. A háború első áldozatainak 1915-ben emeltek emlékművet a kálvinista temetőben. A háború a magyar iskolák működésére is kihatott: drámai mértékben csökkent a létszám, és az iskolák tevékenysége kimerült a hadiárvák és özvegyek támogatásában, ruházat gyűjtésében vagy a sebesültek ellátására szánt egészségügyi anyagok előkészítésében. A háború alatt Bukarestben maradt magyarokról kevés és kétértelmű információnk van. Néhányat, nagyon röviden, megtalálunk a Bukaresti Magyar Hírlap 1918/27-es számában, amely nem sokkal az 1918. március 18-án aláírt bufteai béke után jelent meg. Jó évtizeddel később a Bukaresti Magyarságban Szász István lelkész közöl adatokat, elsősorban gyűjtőtáborban eltöltött fogságáról; az események időpontjára csak következtetni lehet. Az Egyházi Újság 1932/33-ban ugyancsak Szász Istvántól a bukaresti magyarság háború utáni újjászervezéséről közöl anyagot. Még kevesebb adat áll rendelkezésünkre a lágerekbe zárt katolikusokról; lágerbe került többek között Kovács András és Szabó István, a katolikus egylet elnöke és alelnöke, valamint a pap Horváth Andor is. Már a háború kitörésének pillanatától próbálta az osztrák–magyar hatóság rávenni alattvalóit a repatriálásra; az események végül azt bizonyították, hogy azok is vesztettek, akik mentek, de azok is, akik helyben maradtak. Miután Románia is belépett a háborúba, az országban maradt magyar állampolgárságú férfiakat külön munkatáborokba internálták. Csak azokkal tettek kivételt, akik már elnyerték a román állampolgárságot, vagy akik ortodoxnak keresztelték gyermekeiket. Akadt, aki gyorsan, egy élet munkáját elkótyavetyélve elhagyta az országot, azonban sokakat közülük, akik már korábban elveszítették a magyar állampolgárságukat, visszafordítottak, ők a túlélésért minden kompromisszumra képesek voltak, nyelvüket megtagadták, és nevüket is megváltoztatták. A Romániában maradtak közül nem kevesen estek az árulási perek áldozatául. Konkrét adatok róluk nem állnak rendelkezésünkre, de a magyar elítéltek számának növekedésére vonatkozó statisztikák elég beszédesek. Amíg 1915-ben a văcărești-i börtönben 44 magyar raboskodott, ez a szám jelentősen megnőtt a következő években: 1916-ban 149, 1917-ben 199, 1922-ben 305 és 1923-ban 436. Habár a románok már korán elveszítettek pár csatát, és a németek 1916 decemberétől 1918 novemberéig Bukarestet is kézben tartották, azokat, akiket a háború kezdetén lágerekben internáltak, csak 1917 decemberében bocsátották szabadon. Ellenséges tulajdonként elkoboztak vagy lefoglaltak minden épületet, amit a magyarok építettek. Már 1917-ben elkobozták a Magyar Társaság Zalomit utcai székházát, és bezárták a Szent Ilona-templomot a Cuza Vodă utcában. Minden magyar iskolát feldúltak. A bufteai béke után a magyarok azt remélték, visszakapják ingatlanjaikat. A békeszerződés előírta a hadizsákmány visszaszolgáltatását; a moldvai csángók magyar nyelvű misézéshez és tanuláshoz való jogát is kimondta. A reményekből azonban nagyon kevés vált valóra, és az is csak rövid időre. A Bukaresti Magyar Hírlap – az egyetlen magyar nyelvű bukaresti lap 1918-ban – megírta, hogy a Magyar Társaság visszakapta működési engedélyét, és irodát nyitott a Călărași úton. Augustin Kuczka prelátus misét tartott a Szent Ilona-templomban, az osztrák–magyar segélyző egylet gyűlést tartott, a katolikus és református magyar iskolák kihirdették az évzáró vizsgák programját. A református iskolában 115 tanuló végzett hat osztályban. Augusztus vége felé meghirdették a beiratkozásokat a magyar katolikus iskolába és az inasképzőbe is. A Nemzeti Színházban is előadták néhány magyar szerző darabját, azonban román vagy német nyelven.
1918 novembere végén, miután a román csapatok bevonultak Erdélybe, a magyar diaszpóra életében is fordulat állt be. A magyarok házaikban bujkáltak, minden kis zajtól összerezzenve. Még Szász István papi lak udvarán játszó kisfiára is ráförmedtek, hogy ne beszéljen magyarul, és ez a felszólítás a mai napig érvényes, és majdnem minden magyar kapott már belőle, nem csak a bukarestiek. A felszólítást a „menj Budapestre!” követte a nemrég még magyar többségű városokban, de akár a román parlamentben is, s követi mind a mai napig.
Novemberben Márton Árpád lelkész is elbúcsúzott híveitől, mivel katonai parancsra el kellett hagynia a parókiát. A frissen kinevezett esperes inkább gyorsan távozott. A katolikus iskolákat ismét megszállták és feldúlták, az utcán széttépett magyar könyvek lapjai hevertek. A református iskolákat valamivel később kobozták el, úgyhogy sikerült a berendezés egy részét még idejében biztonságba helyezni. Úgy tűnik, Szász István továbbra is megtartotta az istentiszteleteket. Bár ő evangélikus volt, a maroknyi Bukarestben maradt református könyörgött, hogy ne menjen el. A tanítók azonban a távozást választották.
*
Néhány nagy horderejű történelmi esemény előzte meg Magyarország háborúvesztését. A „vörös gróf”, Károlyi Mihály 1918. októberi hatalomra jutásával és a köztársaság kikiáltásával a helyzet ellenőrizhetetlenné vált. Míg Jászi Oszkár miniszterként arról álmodott, hogy Magyarország kelet Svájcává válhat, a horvátok, szlovének és szerbek sorra elszakadtak. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagy nemzetgyűlésre a „vörös gróf” által rendelkezésükre bocsátott szerelvényeken érkezhettek a románok. Pár hónappal később már a kommunista Kun Béla „vörös terrorja” nyugtalanította rendkívüli módon a Nyugatot. Szövetségesei tiltakozása ellenére a román csapatok bevonultak Budapestre, és barbár módon kifosztották a várost. A román hadsereg által innen elhurcolt javak, elsősorban a mozdonyok, vagonok, autók és igásállatok értéke mintegy hárommilliárd aranykorona volt, tizenkétszerese annak a kölcsönnek, amelyet Magyarország négy év múlva a pénzügyi helyreállításhoz kapott, írja könyvében Paul Lendvai.
A román fosztogatás méreteit az amerikaiak is látták. Herbert Hoover, az Egyesült Államok jövendő elnöke írta, hogy a román hadsereg „középkori stílusban rabolta ki a várost. Még a gyermekkórházak készleteit is elvitték... Képtárakat, magánházakat, bankokat fosztottak ki, a vagonállományt, autókat, állatokat...” Mária román királyné azonban azt nyilatkozta, hogy „katonái csak azt vették vissza, amit elloptak tőlük a háború folyamán”.
Az 1920-ban megkötött trianoni békeszerződéssel Magyarország elveszítette területének mintegy kétharmadát, és 3 227 000 magyar (akik közül 1 662 000 Erdélyben, a Partiumban és a Kelet- Bánságban lakott) maradt az új országhatárokon kívül.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Profiként kell az új generációt nevelni
Ballagtak a kántortanító-képző végzősei
Idén huszonöt végzős lépett ki a Marosvásárhelyi Kántortanító-képző Főiskola padjaiból. Kántorok, tanítók, óvónők lesznek. Az erdélyi magyarság felcseperedő generációjának nevelői, akik a gyermekek, a hívek lelkébe hitet, szeretetet, szülőföldhöz ragaszkodást csepegtetnek, s akikre a Jóisten nagyon nagy felelősséget ruházott. Olyan felelősséget, amit csak átörökíteni lehet régi kántortanító-nemzedékektől, akiktől egész falvak, városi közösségek felemelkedése és megmaradása függött.
Jöjjetek énhozzám!
A ballagási ünnepség a Jókai (Eminescu) utcai diakóniai központ udvarán kezdődött, majd a főiskola könyvtárában folytatódott. A hálaadó istentiszteletet a Vártemplomban tartották. Házigazdaként Ötvös József lelkipásztor köszöntötte a végzősöket, a tanárokat és a ballagók hozzátartozóit. A ballagókat arra emlékeztette, hogy soha ne feledjék azt a jézusi felszólítást, ami a templom bejáratánál olvasható: Jöjjetek énhozzám mindnyájan! Ez nem csak megfáradtaknak, erőtleneknek szól, hanem főként a fiataloknak.
Ki van jelölve a helyed!
Nt. Jakab István esperes Lukács evangéliumából azt a fejezetet (6:12-19) olvasta fel, amely a tanítványok elhívásáról szól. Jézus feladatokkal, küldetéssel ruházza fel a tanítványokat, nem bocsátotta el őket, hanem együtt ment velük, nem mondta azt, hogy ezután magukra kell boldogulniuk. Ez a legfontosabb üzenet ma: Jézussal indulni, vele imádkozni, az ő segítségét és tanácsát kérni, hogy e rohanó életben ne maradjunk egyedül. Jézusból erő árad. Honnan ez az erő? Mi az, ami Jézushoz vonzotta a tömegeket? Honnan volt ereje gyógyítani?
Az élő Isten maga adta az erőt, ő az erőforrás. Ezt kell nekünk is megtanulni. Hiszen a mai ember minden mást fontosabbnak tart annál, mint hogy imádkozva ezt az erőforrást keresse. Az imádságaink sokszor csak egy jajkiáltásra korlátozódnak. Azért vagyunk erőtlenek, mert elvesztettük az élő kapcsolatot Istennel – fogalmazott az esperes, majd elmondta: az erdélyi magyarságnak nemcsak jó szakemberekre van szüksége, hanem olyan emberekre, olyan pedagógusokra, tanárokra, orvosokra, lelkipásztorokra, akik hivatásszerűen, Jézus elhívására élik az életüket. Azok, akik átélik ezt a hivatást, nem fognak elcsüggedni, nem fognak kétségbeesni. Szakmát lehet választani, de hivatást nem. Bódás János verséből idézve biztatta a fiatalokat: Ki van jelölve a helyed, ne nyugodj, míg meg nem leled!
A végeken is helyt kell állni
Gál József, az intézmény igazgatója visszapillantott a 2015–2016-os tanév kezdetére, amikor 93 diákkal kezdték el az oktatást nappali és levelezői tagozaton. Saját épülettel még nem rendelkeznek, de az iskola legfőbb értéke a diákság. Közülük 25-en mondanak búcsút az intézménynek, hogy helyüket ősszel, remélhetőleg, nagyobb létszámú elsőéves diák vegye át.
Kicsi Noémi osztályvezető tanár az együtt töltött három évre pillantott vissza. Elmondta, hogy Erdély minden tájáról érkeztek diákok, a Gyimesektől kezdve egész Hunyad megyéig, mindenki hozta a saját nyelvjárását, szokásait, de közös cél érdekében tanultak együtt. A tanárnő emlékeket, kirándulások, tanulmányi utak élményeit elevenítette fel. Olyan erdélyi településeken jártak, ahol a konfirmálók románul mondták el: református magyar vagyok!, vagy nem értették II. Rákóczi Ferenc imáját, a Győzhetetlen én kőszálam szövegét. Igen, a végzősöknek a végeken is helyt kell állniuk, s magyarul kell megtanítaniuk a miatyánkot!
Profiként kell az új generációt nevelni
A többi egyház részéről Obermeier Ervin katolikus és Léta Zsolt unitárius lelkész köszöntötte a végzősöket.
– Nyelvében él a nemzet, s nektek megadatott, hogy magyarul tanuljatok! Ha álmotok, tervetek között szerepel az a nehéz feladat, hogy fogyóban levő nemzetünket magyar lelkülettel tanítsátok, akkor hittel, tudással meg is valósíthatjátok azt. Profiként kell a mai világban az új generációt nevelnünk! Ellenkező esetben, nem lesz nyert ügyünk – fogalmazott Léta Zsolt unitárius lelkész.
Dr. Barabás László, a Kántortanító-képző Főiskola volt igazgatója három költeménnyel tarisznyálta fel a hallgatókat, míg dr. Molnár Tünde orgonajátékával és dr. Csíky Csaba kórusművek megszólaltatásával tette emelkedett hangulatúvá a ballagási ünnepséget.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Pályázat rendezvényarculat megalkotására
A Háromszék Táncegyüttes nyílt pályázatot hirdet rendezvényarculat megalkotására a XII. Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozója idei kiadásának.
A rendezvény a régió öt hivatásos, magyar táncegyüttesének ( Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, Háromszék Táncegyüttes, Maros Művészegyüttes, Nagyvárad Táncegyüttes, Udvarhely Néptáncműhely) évente megrendezett vándorfesztiválja, amelynek 2016-ban a Háromszék Táncegyüttes ad otthont Sepsiszentgyörgyön.
A szervezők első lépésben egy kész logótervet várnak, amelyhez mellékelni szükséges minimálisan a következő alkalmazási felületek vázlatát: rendezvényplakát, pólóterv, rendezvényhonlap terve. A pályázaton való részvétel díjmentes, egy pályázó több tervet is beküldhet. A legjobbnak ítélt pályamunka 3000 lejes bruttó pénzjutalomban részesül. A pályázat kiírója fenntartja a jogot, hogy nem megfelelő pályamunkák esetén meghosszabbítsa a kiírást. A nyertes pályázónak vállalnia kell a teljes rendezvényarculati csomag elkészítését (szórólap, műsorfüzet, mesh, kitűző, DVD-korong, animált logó, flash bannerek stb.).
Beküldési határidő 2016. július 1., péntek 12 óra. A pályázatot beküldeni, valamint a pályamunkák kivitelezéséhez szükséges információkat (brief, program stb.) igényelni a noemi@hte.ro e-mail címen, érdeklődni a 0720-069-974-es telefonszámon lehet. A XII. Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozójára 2016. október 13–16. között kerül sor.
Népújság (Marosvásárhely)

Kovács Levente: És jött az Aranykor
Majdnem tényregény a Ceausescu előtti korszakról
Június 21-én 18 órakor a Bernády Házban mutatják be Kovács Levente rendező És jött az Aranykor című regényét, amely a kommunista diktatúra Ceausescu előtti korszakának izgalmakkal teli hétköznapi eseményeit elevenít fel a szerző által "majdnem tényregényként" megjelölt műfajú kötetben. A könyvről, keletkezéséről és a történetek turpisságáról az íróval beszélgettünk.
– Kovács Levente időutazása 2013-ban kezdődött, amikor ezzel a címmel megjelent egy novelláskötet a hatvanas évekről. Ebben a kötetben is olyan történetek vannak, amelyek valahogy önéletrajzi jellegűek, de mégsem. A világkép, ami kirajzolódik, az érzések általánosak, jellemzőek a kommunista időszak hatvanas éveinek fiataljaira. És jött az Aranykor – ez Ceausescu hatalmának időszakát jelentette, amely 1965-ben kezdődött. Az új kötet összekapcsolható-e valamiképpen a korábbival?
– Időrendi sorrendben megelőzi, hiszen ha betájolnánk a történetet a történelmi időszakba, akkor talán az 1940-es évek végétől kezdődően főleg az 1956 és 1965 közötti évtizedet öleli fel, azzal is ér véget, hogy 1965 szilveszterekor megkondulnak az éjféli harangok… "Beteljesedik a jóslat: márciusban a kimondhatatlan nevű bunkó tag lesz az ország első embere. És elkezdődik a huszonöt évig tartó Aranykorszak…" A könyv végén van egy ún. utómottó: "Köszönet ismeretlenül is Mel Gibsonnak az Apocalypto című film alapötletéért". Tulajdonképpen arról van szó a regényben, hogy a szereplőkkel sok minden történik, akárcsak a filmben az indiánokkal: kegyetlenkednek velük, meghurcolják, járványok tizedelik őket, és amikor már túl sokat szenvedtek, a film végén megérkezik Kolumbusz a hajójával, rajta az inkvizítorral, és a vallás nevében még nagyobb csapások érik őket. A kötetem szereplőire szilvesztert követően nemsokára ráköszön a "dicső Aranykor".
– Az alkotást "majdnem tényregény"- ként említi. Ez egy kis magyarázatra szorul.
– Ez a műfaji meghatározás azt jelenti, hogy nagyon sok valós történet van a regényben, hiszen egy adott kor megtörtént politikai eseményei is megelevenednek, a szereplők karakterében viszont sok fiktív elem van. Nincsenek a regényhősöknek az életből vett hús-vér másai. Ahogy a festőnek modellt állnak, úgy nekem, az írónak "modellt éltek" az alanyok egy-egy olyan figurához, amit én teremtettem meg. Van azonban két mellékszereplő, akik a saját, valós ragadványnevükkel jelennek meg. Úgy éreztem, ezek annyira jellegzetesek, hogy nem kell megváltoztatnom a nevüket. Olyan történetek, fiktív jelenetek vannak a regényben, amelyek visszaadják ugyan a történet eszmei, érzelmi töltetét, de valójában eltérnek a valóságtól. Két olyan happeninget is leírtam, amire most már azt mondanám, de jó lett volna, ha így történik a valóságban is. Megjelenik a kor árnyoldala is, hiszen arról is szó van, hogy egyes embereket miként manipulált a volt szekuritáté, hogyan zajlottak a kihallgatások, a beszervezések – ezek mind valós, a korra igencsak jellemző epizódok voltak, de a szereplők, a valóságtól eltérően, egy kicsit más kontextusban kerülnek ilyen helyzetbe. Tulajdonképpen az életrajzi tények egy nemzedékre jellemző történetekkel bővülnek ki. A regény soraiban bizonyos fokig jelen vannak gyermekkori, ifjúsági, egyetemi éveim emlékei is. A Bolyai egyetem egyesítése a Babessel, ennek következményei, visszaköszönnek azok a belső megszorítások, amelyek az utolsó egyetemi éveimben érezhetőek voltak, és az utána következő pályakezdés, ami olyan időszakban történt, amikor Marosvásárhelyen elkezdődött a város etnikai összetételének a megváltoztatása, mely együtt járt kultúrpolitikai manőverezésekkel is. Ezek a majdnem tények, mert a tények valódiak, csak a szereplők nem konkrétan létező személyek.
– A plakátra olyan kulcsszavak kerültek, mint az összeesküvés, szekusakciók, kémkedés, gyilkosság, rejtélyes történetek, romantikus szerelem, szex és erotika. Ezek egy sikeres hollywoodi film elemei is lehetnének.
– A szereplők életében megjelennek a korabeli prűdebb etikai normák között kibontakozó szerelmi életek, majd azok megromlása. Ez a vonulat egy kicsit olyasmire derít fény, ami akkor inkább tabunak számított. Például annak idején napvilágot láttak olyan statisztikai adatok is, amelyek azt mérték fel, hogy a szerelmi élet erotikus oldalában milyen mértékben vesz részt a férfi és/vagy a nő. Ez a kimutatás igencsak elmarasztaló a nők orgazmusára vonatkozó részeknél. S ennek megvoltak a korra jellemző okai, amelyekbe némiképpen betekintést nyerhetünk a történet folyamán. Szó van a napi higiéniához tartozó részletektől a szerelmi élet művészetéig menően, az erotikáról, amelybe az akkori fiatalok csak itt-ott kóstolhattak bele. De a tilalmak akkor sokak számára természetesnek tűntek. Aztán van egy "máig felderítetlen" kémtörténet is a háttérben.
– Két igen érdekes történelmi, kultúrtörténeti esemény is lezajlik ebben az időszakban. Az egyik az 1956-osmagyarországi forradalom, a másik a ’60-as években kezdődő hippimozgalom, a diáklázadások korszaka. Az első közvetlenül is érintette az akkor erdélyi fiatalokat, a másik a "vasfüggönyön" át kevésbé gyűrűzött be hozzánk, de a tiltások ellenére voltak olyanok, akik felvállalták a "’68"-as eszmeiséget. Hogyan élik meg mindezt a "majdnem tényregény" szereplői?
– Valóban, amennyi átjött a korai hippikorszak eszmeiségéből, elég volt ahhoz, hogy megbolygassa az akkori államapparátus fantáziáját. Ezt is érintem a könyvben. A kommunista korszakban azonban később jelentkezett az itteni hippinemzedék. Van egy cselekményszál, ami szokatlan, tabukat döntögető, hiszen erről szólt az az időszak is. Például egyetemi éveim alatt Kolozsváron az idegen nyelv szakos hallgatókra úgy tekintettek, mint valami kozmopolitákra, ők képviselték a kapitalizmus előretolt hadosztályát. A tananyagon keresztül egyfajta ablakot nyitottak a világra. Aztán ott voltak azok a jelenségek, amelyek a szocialista erkölcsi tudat hajszálrepedéseit jelentették. Annak idején minden táncot úgy táncoltunk, ahogy kellett. Mert csak beszivárgott hozzánk is a twist, a csacsacsa, a shake, megjelentek a farmerek, s volt aki szakállat, hosszú hajat növesztett. S arra, ami a szereplőkkel történik a ’60-as évek közepén, aztán rátelepszik az aranykor. Elhangzik, hogy ha "ez a bunkó tag lesz az elnök", akkor innen el kell menekülni. Ez is egy lehetőség volt arra, hogy kitörjünk. És valóban – ez már nincs benne a könyvben, de a későbbiekben beigazolódott – rosszabb idők jöttek, hiszen sokan átúszták a Dunát, átszöktek a zöldhatáron. A szereplőkben akkor még csak lehetőségként villan fel, hogy ez is egy út, ha élni, túlélni akarnak. És benne volt az is, hogy milyen reményekből zuhantunk a kilátástalanságba.
– Valószínűleg akkor nem tudatosult az emberekben, hogy lehet még rosszabb is.
– Ma már azt mondjuk, hogy ez egy olyan rendszer volt. Aki benne élt, nem is vette észre, másként látta, másként fogalmazta meg a reményeket, vágyakat, hiszen akkor senkinek sem fordult meg a fejében, hogy az a rendszer egyszer megdőlhet. A második világháborút követően a viszonylagos stabilizáció után bekövetkezett az 1956-os forradalom, majd annak az utóhatásai, a politikai meghurcoltatások időszaka, aztán jött a Babes és a Bolyai egyetem egyesítése, ami bárdként csapta le a reményeinket. Életem kiemelkedő eseménye volt 1956- ban a Bolyai Egyetem gólyabálja, ahol az egyetem tánccsoportja díszmagyarban táncolta a nyitó palotást, és a rektor az első év szépével a nyitó körcsárdást. És nem sokkal ezután bekövetkezett azoknak az eseményeknek a sora, amelyek máig kihatással vannak közösségünk életére.
– Talán már akkor kialakult egyfajta reflexszerű mechanizmus arra, hogy miként lehet kijátszani a hatalmat.
– A kijátszás mechanizmusa benne van a könyvben, amit én is és más is átélt abban az időszakban és utána is. Nem akarok előre szólni róla, de aki a kezébe veszi a kötetet, megfejtheti, hogy tulajdonképpen miben is állt ez a játék. Fiatalkorában az ember sok mindent másként lát, tapasztal, és a rendszerben nem a rosszat keresi. Az ember sohasem úgy kezdi el az életének egy-egy szakaszát, hogy eleve boldogtalan akar lenni, hogy majd rossz lesz, szenvedni fog. Reméli, hogy jobbra fordul a sorsa, érvényesülhet az életben, és ez a tudat szűkül be fokozatosan az események hatására. Így volt ez az ’50-es, ’60-as években is, amikor sok ember kezdetben nem viszonyult rosszul a történésekhez. Mindenki törekedett valamilyen módon arra, hogy boldog legyen, még ha szűkebb mezsgyén is mozgott ez a boldogságkeresési kalandozás, mint a nyugati országokban. Amikor gyerek voltam, a családban is nagy reményeket tápláltunk a jövőre vonatkozóan. Vége volt a háborúnak. Egy darabig vártuk az amerikaiakat. Aztán bíztunk abban, hogy a kommunizmus valóban egyenlőséget teremt az emberek között. Erre jött az 1956-os pofoncsapás. Majd ezután is, a Ceausescu-rendszer elején, az 1968–1971 közötti nyitás idején megújultak a remények: magánvállalkozások indulhattak, megjelenhettek diáklapok, támogatták a műkedvelő-mozgalmat, külföldi egyetemekkel létesültek kapcsolatok. Majd 1971-ben egy homlokegyenest ellenkező előjelű fordulat következett be, és a nagy remények kudarcba fulladtak. Az 1989-es fordulathoz is nagy remények fűződtek, és, valljuk be, ezek sem mind váltak valóra, s akkor még finoman fogalmazunk…
– Miként születtek meg azok a történetek, amelyek a regénybe kerültek?
– Ezeket a történeteket elraktároztam magamban. Amikor megjelent az életrajzi kötetem, a Ránézek az életemre című, akkor felelevenedtek. Vannak olyan esetek is, amelyeket lejegyeztem. Ezeket elővettem, amikor a novelláskötetet írtam, úgy gondoltam, hogy ezt az élményanyagot talán regény formájában kellene feldolgoznom. Lehetőleg addig, amíg frissen emlékszem arra az időszakra, és talán még lehet tágítani azoknak a belső érzékenységét és ismeretanyagát, akik erről a világról már majdnem semmit sem tudnak, de még kíváncsiak, fogékonyak az emlékekre. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a szóban forgó korszakot utólag sematikusan, fekete-fehéren lássuk, holott a szürke árnyalatai tükrözik a mindennapok valóságát, s talán ez a regény érdekessége s a benne feltárt, sokszor kegyetlen események szépsége is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Kevés nyolcadikos ballagó a Vlaicuban
Elballagtak a nyolcadikosok az Aurel Vlaicu Általános Iskolában is, a magyar tagozaton mindössze nyolc diák búcsúzott pénteken reggel az iskolától.
Szabó László osztályfőnök idén igen kevés létszámú, de annál összetartóbb osztályával vonult fel az iskola sporttermében tartandó ballagási ünnepségre a többi három román nyelvű nyolcadik osztállyal.
Tămăşan Petruşca igazgatónő és Gui Rodica aligazgatónő ezúttal nemcsak búcsúztattak, hanem ők maguk is búcsúztak a tanintézménytől, lévén idén mindketten nyugdíjba vonulnak.
Az ünnepségen különböző zenés produkciókkal, versekkel felléptek az iskola diákjai, miközben az évfolyamelsőket, a tanulmányi eredményeikkel kiemelkedő diákokat díjazták.
A magyar tagozat nyolcadikosai nevében Vajda Noémi köszönt el az iskolától, diáktársaitól.
Szabó László osztályából évfolyamelsőként Czakó Zsoltot jutalmazták.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Elballagtak a dévai óvodások
Többségük anyanyelvén tanul tovább
A dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban 25 kisgyermek búcsúzott e héten az óvodától, Reiss Erzsébet és Miesz Csilla óvó néniktől, akik három éven keresztül tanítgatták, nevelték őket, segítettek részévé válni az óvodai közösségnek.
A „ballagási” ünnepségre mindkét óvodai csoport kedves tánccal készült, és persze verssel, dallal is bizonygatták: nem töltötték hiába az időt az óvodában. Reiss Erzsébet óvó néni alkalomhoz illő batyuval is feltarisznyálta kicsi tanítványait: színes kendőkbe burkolt édességet, plüss játékot ajándékozott a csöppségeknek. Az ünnepség idején a kivetítővásznon pörgő fényképek elevenítették fel az óvodában töltött sok örömteli percet. A kicsi ballagók versben, de szabadon megfogalmazva is ígérték: nem felejtik el az óvodát, jövőre iskolásként is vissza-visszatérnek majd, felkeresik az óvó nénit egy-egy bátorító ölelésért. Többségüknek meg is adatik erre a lehetőség, hiszen az iskolát ugyanabban az épületben folytatják majd ősztől, melyben óvodai éveiket is töltötték. Az előkészítő osztályba való eddigi iratkozás alapján a 25 dévai „végzős” magyar óvodásból 19-én tanulnak tovább anyanyelvükön, a Téglás Gábor Elméleti Líceumban.
Vidám és eredményes iskolai éveket kívánunk mindannyiuknak!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Se kedv, se idő kormányt buktatni
Letett a Cioloş-kormány megbuktatásáról a Szociáldemokrata Párt (PSD) körül tömörülő parlamenti többség – közölte csütörtökön Liviu Dragnea, a PSD elnöke.
A kabinet elleni bizalmatlansági indítvány beterjesztését főleg Călin Popescu Tăriceanu szenátusi elnök, az ALDE elnöke és Victor Ponta volt miniszterelnök szorgalmazta, arra hivatkozva, hogy a kormány számos területen – a mezőgazdaságban, az európai pénzek lehívásában vagy a közalkalmazotti bérek reformjában – szerintük kudarcot vallott.
Szabadság (Kolozsvár)

Szász: Átlagban több mint százezerrel kevesebb szavazatot kaptak a magyar pártok
Folytatódik az erdélyi magyar pártokra szavazó állampolgárok fogyatkozása: a 2012-es választásokon elért eredményekhez képest 140 ezer szavazattal kevesebbet kaptak a magyar pártok polgármesterjelöltjei – hangzott el a Kolozsvár Társaság által szervezett szerdai beszélgetésen, amelyen Szász Alpár Zoltán politológus értékelte az idei önkormányzati választásokat.
Szász szerint a politikusok „reménykereskedői” mivoltából fakadóan némiképp érthető, hogy a pártelnökök igyekeztek sikerként feltüntetni az eredményeket. Kelemen Hunor az RMDSZ és választói közötti szoros kötelékről beszélt; Bíró Zsolt pártja, a Magyar Polgári Párt, hídszerepét méltatta; Szilágyi Zsolt pedig azt tartotta fontosnak, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt megtartotta politikai súlyát. Az abszolút számokat tekintve azonban kiderül: a kapocs igenis lazul, mintha reményvesztett ország reményvesztett közössége lennénk – fogalmazott a szakember. A politológus hozzátette: bár az összesített számok eléggé lehangolónak tűnnek, természetesen nem szabad megfeledkezni a különböző települések „kis történeteiről”, sikereiről. Mindenekelőtt Szatmárnémetiről van szó, ahol Kereskényi Gábor személyében újra magyar polgármestere van a városnak. Az RMDSZ jelöltje a voksok 42 százalékával nyert mandátumot, miközben a város magyar lakossága nem több 34 százaléknál.
Egy ilyen „helyi történetnek” számít Kolozsvár is, ahol az RMDSZ-re leadott szavazatok – bár összességében kevesebben voksoltak a listára – többet értek, mint négy évvel korábban. Így lett a megyében és a városban is egy-egy magyar önkormányzati képviselővel több, mint 2012-ben. A házigazda, Buchwald Péter volt szenátor Kolozsvárral kapcsolatban megjegyezte: véleménye szerint elhibázott volt hét városi tanácsosi mandátummal „csábítani” a választókat, hiszen minimális volt az esély erre. Az irreális célok megjelenítésével fokozódhat a kudarcélmény a választókban – vélekedett.
Szabadság (Kolozsvár)

Világzenei csűrfesztivál Mérán
A Kolozsvártól 13 km-re található Mérában július 29. és 31. között első alkalommal szervezik meg a Méra – World Music világzenei csűrfesztivált.
A szervezők nemzetközi, magas színvonalú zenei produkciókat hoznak a városi zsongástól távol eső, falusi csűrszínpadokra; a fesztivál alapkoncepcióját a város és a falusi csűr, a könnyűzene és a népzene, a trendi és a hagyományos vagy a nemzetközi és a lokális között húzódó kontraszt és ezek találkozása képezi.
Helyszínül a mérai csűrök és porták fognak szolgálni. Az első helyszín a Szarka-telek névre hallgat, melynek csűrje színpaddá fog átalakulni a fesztivál ideje alatt – itt fog zenélni Csík János az Esszencia zenekarral, a Tárkány művek, Nikola Parov, Herczku Ágnes, Limberger Tcha és Benjamin Clement, a Buda Folk Band, a Nadara, Palatka, Szászcsávás, egész Kalotaszeg és a Fölszállott a páva műsorát is megtekinthetik a résztvevők. A Szarka-telek volt egyben az a hely is, ahol 2009-ben a két főszervezőben, Varga Zoltán Lászlóban és Bethlendi Andrásban egy táncház alkalmával megfogalmazódott, hogy egy néptáncegyüttest kéne alapítani. Ennek következtében 7 évvel ezelőtt, másodéves joghallgatókként megalapították a Kalotaszeg Néptáncegyüttest azzal a céllal, hogy minél színvonalasabban vigyék színpadra a kalotaszegi táncot és zenét. Két évre rá a táncegyüttessel megszervezték az első Kalotaszegi Vándor Néptánctábort – amely idén július 10. és 17. között Gyerőmonostorra költözik –, mára pedig több mint 200 kalotaszegi gyerek táncol és nevelkedik vezetésük alatt, illetve rendszeresen szerveznek táncházakat Kalotaszegen.
Szabadság (Kolozsvár)

Évadzáró néptáncgála Szamosújváron
A szamosújvári Téka Alapítvány néptánc gálája évek óta kiemelkedő tanév végi rendezvény: az alapítvány tevékenységeire járó gyerekek a gálán mutatják be az egész évben tanultakat – új népdalokat, dallamokat, tánclépéseket.
Ha csupán számokban gondolkodunk, akkor a 2015–2016-os tanévben 10 tehetségműhelyben zajlottak a tékás tevékenységek: az idegen nyelv, dráma és nyelvoktatás műhelyeken kívül a kerámia műhelyben zajló tevékenységre 70 gyerek, gyöngyfűzésre 34 gyerek, tűzzománcra 8 fiatal, drótékszer készítésre 19 gyerek, rajzra 24 diák járt. Néptáncot 7 csoportban 251 gyermek tanult, népdalt 4 csoportban 115 gyerek. A népi hangszeroktatás számokban: 28 hegedűs, 5 brácsás, 2 nagybőgős.
Június 15-én délután a szamosújvári művelődési ház zsúfolásig megtelt kíváncsi és büszke szülőkkel, nagyszülőkkel, s főleg izguló gyerekekkel. Elsőként a nagyobb, hegedűt tanuló diákok léptek fel, valamint az Ördöngös zenekar, akik vajdaszentiványit muzsikáltak. A Kacsó Arnold irányításával hegedülni tanulók több csoportban mutatkoztak be: az első osztályosok csoportja, a másodikosok csoportja és Pap Róbert, a negyedikesek csoportja, valamint a haladó csoport. Molnár Ádám nemcsak hegedűn, hanem brácsán is játszott, Balla Péter pedig bőgőn kísérte – ők Kisfaludi Attila tanítványai.
Idén indult és nagy sikernek örvend a Téka Szórványkollégium diákjainak kórusa. Ők is bemutatkoztak két dallal, Juhos Helga kórusvezető irányításával. Népdaloktatásra idén is sok gyerek és fiatal járt, ők két csoportban léptek fel: a Rozmaring népdalkórusban a nagyobbak énekeltek, a kisiskolások pedig külön produkciót mutattak be. A népdaloktatás minősége Katona Annamária munkáját dicséri.
Szabadság (Kolozsvár)

„AKINEK LEVÁGTÁK A KEZÉT ÉS A LÁBÁT, SOKÁIG ÉRZI MÉG SAJOGNI AZ UJJAKAT, AMIK NINCSENEK”
A BALLIBERÁLIS HANGADÓKAT NEM ÉRDEKLI TRIANON
Aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Megszokhattuk már, hogy a baloldali és liberális körök számára a történelmi események egy része szabadon értelmezhető, relativizálható, megtagadható. Ennek egyik legújabb ékes bizonyítéka a Párizsban élő Kende Péter szociológus állásfoglalása. (A Nagy-Magyarország nem létező képlet című interjú a szélsőbalos és liberális szellemiségű Népszavában jelent meg 2016. június 20-án.) Az egykori kommunista, Németh Péter főszerkesztő szerint Kende egy kvalifikált, tekintélyes történész, aki érdekes és érvényes véleményt fogalmazott meg. Kende szerint a „Trianon-eszme” nem népszerű, a közbeszédben már alig esik szó róla. „De hát mit lehet erről beszélni csaknem 100 év távlatában? (…) Trianonról ma sokkal kevésbé esik szó, mint 2010-ben vagy az Antall-kormány idejében. Mert kiderült gyakorlati használhatatlansága, értékének vitathatósága…”
Trianonnal tehát nem érdemes foglalkozni, mert már senkit sem érdekel. Transznacionalista-kozmopolita nézőpontból Kende eszmei állásfoglalása elfogadhatónak tűnik, annak ellenére, hogy köszönőviszonyban sincs a valóssággal. Ugyanis az ország nemzeti-jobboldali elkötelezettségű része még emlékszik a Magyarország eltörlésére irányuló aljas kísérletre, és egy-egy koncert végén még ma is zeng a nézőtér: „Vesszen Trianon!” A skandálók tisztán látják a jelenlegi helyzetet, de ettől még meglehet a véleményük. A magyarok jelentős része Székelyföldön járva otthon érzi magát, mert az ott élők ugyancsak magyarok, és szinte minden ház, műemlék, temető stb. a magyar múlt szerves része. Még akkor is, ha ez az érzés Washington és Brüsszel ügynökei számára tudatos provokációt vagy ósdi múltba révedést jelent. Az egyik székelyföldi gimnázium ballagásán a diákok az Ismerős Arcok zenekar Nélküled című számát adták elő (a magyar himnuszt nem szabad, a románt pedig nem akarták elénekelni). A jelenlévők átszellemült arccal énekelték: „Mi egy vérből valók vagyunk.” Mielőtt a trianoni békediktátum kedvelői a fajelmélet emlegetésébe kezdenének, gondolják végig, mik a feltételei az izraeli állampolgárság megszerzésének.
Kende környezetében Trianon nyilvánvalóan nem téma, a balliberális, progresszív értelmiségiek számára Magyarország brutális szétdarabolása nem túlságosan jelentős esemény. A baloldali világnézet életidegen, torz felfogásának bizonyítéka az alábbi mondat is: „Ha a világot nem valamilyen ósdi nacionalizmus szemüvegén keresztül nézzük, akkor kiderül, hogy a határon túli – erdélyi, felvidéki stb. – magyarok egy része is habozna, ha azt kérdeznénk tőlük, hogy ők milyen nemzethez tartoznak.” Minden nemzetnek vannak árulói, és minden közösség tagjai között akadnak gazemberek, de én még olyan – a Kárpát-medencében élő – határon túli magyarral nem találkoztam, aki ne vállalta volna a magyarságát. Tudjuk, hogy például Franciaországban a nemzeti identitás vállalása elavult és nevetséges dolog, de a frankfurti iskola és ’68 neomarxista beteges szellemisége még ott sem fertőzött meg mindenkit.
Kende azonban bátran ítélkezik: „Aki itt felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést keresnek, háttérhatalmakat, holott az események nagyon jól megmagyarázhatóak a közvetlen adottságokból. Trianonra is így kell emlékezni.”
A „nemzeti összetartozás napja” szerinte értelmetlen kifejezés.
Kende lekezelő cinizmusa vérlázító. Valóban nincs szükség ideidézni az úgynevezett háttérhatalmakat, mert pontosan tudjuk, hogyan jutottunk Trianonig. Tudjuk, mit műveltek a román és szerb nacionalisták, milyen gyalázatos szerepet játszott a magyarság megcsonkításában Edvard Benes, Tomás Masaryk és Georges Clemenceau. Emlékszünk még az amerikai Thomas Woodrow Wilson semmibe vett pontjaira. De tudjuk azt is, hogy mennyire rosszul vizsgázott a magyar politikai osztály egésze, és mekkora felelősség terheli a szabadkőműveseket, valamint a szocialista-kommunista mozgalmakat. A magyar nép óriási árat fizetett a Tanácsköztársaság nevű kommunista diktatúráért.
De Kende Péter nincs egyedül ezzel a torz és magyarellenes szemléletével. 2015-ben Bauer Tamás, az SZDSZ egykori meghatározó figurája így emlékezett Trianonra: „A mai magyar establishment ma megint a nemzeti összetartozás napját ünnepli. A trianoni békeszerződés évfordulójának ünneplése nyilvánvalóan szamárság. A trianoni békeszerződés kész tényeket rögzített: az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett, Magyarország románok, szerbek, horvátok, szlovákok lakta területei Romániához, Jugoszláviához, Csehszlovákiához kerültek, és a határokat a háborús győztesek javára vonták meg. Addig több mint tízmillió nem magyar élt kisebbségi sorban Magyarországon, ezen túl két-három millió magyar került kisebbségi helyzetbe a szomszéd országokban. Aki ezt nemzeti tragédiának tekinti, az több jogot vindikál a magyaroknak, mint a szomszéd népeknek. Ez számomra nem elfogadható.” Nehéz súlyos jelzők használata nélkül véleményezni Bauer eszmefuttatását.
Az ugyanehhez a szubkultúrához tartozó Kálmán C. György számára Trianonra emlékezni szánalmas dolog: „Bármilyen tartalommal, bármilyen alkalomból és bárkitől – ömlik a trianonozás, többé-kevésbé jól formált magyar mondatok ezrei hagyják el a klaviatúrákat naponta. Közvetett haszna máris van: a trianonozók (minden nemzetmentő búbánatuk dacára) bizonyára jól érzik magukat, ez hosszú távon egészségmegőrző és termelőerő-megújító hatású. Már csak azt kellene kieszelni, hogy hogyan másképp tudnánk még igába hajtani ezt a látens energiát.”
Ebben a témakörben mindenképpen érdemes szó szerint idézni az MSZP egyik titkos aktivistáját, Braun Róbertet, aki főtanácsadóként szolgálta Medgyessy Pétert, Gyurcsány Ferencet, Bajnai Gordont és Simor Andrást. Braun túllép Kendén, Trianon számára is ünnepnap. „Az új morális rend középpontjában a politikai nemzet áll: a közösség, mely létének értelme – az, amitől tagjainak többet ad, mint a puszta gazdasági érdekközösség – nem a felsőbbrendűség vagy etnikai-kulturális egyediség, hanem a közösen vallott értékek. A morális autonómia, a szabadság, a kultúrák és életformák egyenrangúságának, az ember veleszületett, elidegeníthetetlen jogainak és méltóságának a tisztelete, a fékek és ellensúlyok rendszerének, a pillanatnyi kisebbségi vélemények és értékek védelmének, a demokrácia rendjének elfogadása és megvédése. A nyugatos értékrendet procedurális értékelv támogatja: egyenrangúságra, demokratikus vitára, a kisebbségi vélemények tiszteletben tartására épülő folyamatok biztosítják, hogy senkit ne zárjunk ki a nemzetből. Ezt a lehetőséget teremtette meg Trianon: azt, hogy másoktól függetlenül, szabadon és autonóm módon képviselhessük saját kultúránk értékeit és érdekeit. (…) Az új, 1920. június 4-én kezdődő történet – a tragédiában fogant nemzeti függetlenség és szabadság története – a magyar kultúrát képviselő és őrző politikai nemzet létét és fönnmaradását ünnepli. Az ünnep nem önmagáért való, hanem az értékekért, melyeket a nemzet képvisel.”
A marketinges Braun számára az ünneplés közben – az Egyesült Európa képében – felcsillan a boldog jövő lehetősége is.
„Az egészen bizonyos, hogy a Trianon előtti múlt narratív lezárása nélkül, a kontinuitás fönntartása mellett nincs modern és nyugatos Magyarország. Miközben nekem személyesen számos vitám van a nyugati politika jelenlegi gyakorlatával, az alapokkal kapcsolatban – szabadság, demokrácia, egyenrangúság, szolidaritás – nincsenek kételyeim. Vagyis a narratív lezáratlanságra épülő politika nemcsak tragikus, de káros is: szegénységet, szomorúságot és deprivációt eredményez. Mindennek tragikus aktualitást ad Macron francia és Gabriel német gazdasági miniszter közös cikke a The Guardianben: az Egyesült Európa ma már nem vízió, hanem történeti pillanaton belül létrejövő valóság. A magyar elitnek ma még van választása abban, hogy hova akar tartozni. Pár év elteltével, ha Magyarország nem változtat politikai világnézetének alapjain és illiberális politikai gyakorlatán, kívül reked a politikai és társadalmi egyenlőséget és minél többek számára gyarapodást és jó életet kínáló modern és nyugatos politikai kereteken. Évtizedek elteltével majd újra átkozhatjuk a nyugat igazságtalanságát és kiálthatjuk a magyarság cserbenhagyását. A Trianon fájdalmára, szenvedés- és nagyságtörténetére épülő narratíva fönntartása, a múlt le nem zárása ezt eredményezi. A történelem nem a szemünk előtt, hanem a részvételünkkel zajlik. Most. MOST. Ezért van szükség új, a független és önálló nemzeti létet ünneplő narratívára a progresszív oldalon, és ezért érdemes lezárni a kivagyi nagymagyar narratívát a konzervatív oldalon.
„A többi megbeszélhető.”
Nyilván e megbeszélhető dolgok közé tartozik az Egymillióan a magyar sajtószabadságért nevű Facebook-csoport idei közleménye: „Ma van az ultranagymagyarok sírásnapja!!! Trianon, nemnemsoha, hiszekegyhülyeség! Vissza (Kis)Nagymagyarországot!” Ide vezet a nemzeti identitás feladása, a szellemi-kulturális önazonosság elveszítése. Ez politikailag abszolút korrekt, és az emberjogi fundamentalisták számára is elfogadható. A balliberális értelmiségi csoportokat egyáltalán nem zavarja, hogy Trianonban teljesen figyelmen kívül hagyták a Kárpát-medence etnikai viszonyait, hiszen minden harmadik(!) magyar egy idegen állam polgára lett. A nagyhatalmak a kisebbségek bosszúvágyának kielégítése érdekében lemondtak a népek önrendelkezésének és a méltányosságnak oly sokat hangoztatott elvéről is.
Ezt a diktátumot tudomásul lehet venni, de lélekben elfogadni nem szabad. Aki ezt teszi, az kiiratkozik a magyarok közösségéből. Mert aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Végezetül emlékezzünk Karinthy Frigyesre, aki világpolgárnak nevezte magát, de az alábbi sorokat mégis ő vetette papírra: „De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Tóth Gy. László
A szerző politológus
Magyar Idők (Budapest)