Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. április 30.
„Behavazott” kisebbségi ügyek (Tőkés Lászlóval a védhatalmi státus elő- és utóéletéről)
A magyar kisebbségi ügyek európai képviseletéhez akár a migránshullám farvizét is igénybe kell venni, tartja Tőkés László EP-képviselő, akivel kitüntetése visszavonásáról is beszélgettünk.
– Hogy érzi magát mostanában Brüsszelben?
– Mi tagadás, van bennem némi félsz, de inkább amolyan tudatalatti. Amikor legutóbb végigjártam az újra kinyitott brüsszeli Zaventem reptér mintegy másfél órás biztonsági akadályversenyét az autós sorompótól a beszállókapuig, megborzongtam: uramisten, ezután ebben lesz részünk? Körülöttem az emberek ugyanúgy itták a kólájukat, cipelték a csomagjaikat, előzékenyek voltak egymással, mosolyogtak, mint néhány héttel korábban. Mégis azt éreztem, hogy mindenre rányomja bélyegét a legutóbbi események nyomán kialakult félelem.
– És amúgy hogy érzi magát az unió fővárosában?
– Felemásan. Amikor az Európai Parlamentbe kerültem, azt hittem, saját gondjainkat vihetjük a világ elé, fórumra találnak saját erdélyi kisebbségi problémáink. Ezzel szemben bizonyos értelemben nekem is a nyakamba kellett vennem Európa, a világ problémáit, ilyen értelemben átrendeződtek a fejemben a nemzetközi gondok. Egyfajta globalizáció ment végbe bennem, más hierarchiába és összefüggésrendszerbe kerültek az aktuális problémák. Itt van például a migráció kérdése. Előtte Erdély Kárpátokon túlról érkező bevándorlóinak problémája kötötte le a figyelmünket, akik milliós nagyságrendben érkeztek térségünkbe új hazát keresni. Ezzel párhuzamosan viszont azzal kell szembesülnünk, hogy a világ különböző részeiről érkező migránsok hullámverésében a hagyományos, a nemzetek közösségére épülő Európa hasonló problémákkal küszködik, mint a mi nemzeti közösségünk otthon, Romániában. Egész életem hitünk őrzésében, egyházaink szabadságának és kisebbségi egyházaink védelmének jegyében telt. Most azt kell tapasztalnunk, hogy az egész európai kereszténység visszaszorulóban van, és nemcsak az államideológiai alapú ateista diktatúra, hanem a szekuláris, elvallástalanodott, álliberális, intoleráns Európa is hátrányos megkülönböztetéssel sújtja. – Mindez saját prioritáslistájának átrendeződését is magával hozta?
– Átalakulásról nincs szó, némi „nemzetköziesedésről” viszont igen. Hasonló problémákkal találkozom nemzetközi szinten, mint idehaza – másmilyen módon. Mert könnyű belátni, hogy míg hitünket, hagyományainkat, anyanyelvünket védjük, a kisebb-nagyobb európai nemzetek, közösségek érdekeivel találkozunk. Nekem hasonlóképpen fáj a német nemzeti öntudat háttérbe szorulása, mint a magyar nemzettudat sorvadása. Mert ma elképzelni sem lehet, hogy egy német kijelentse, amit itthon azért már egyre kevésbé szégyellünk: magyarnak lenni jó. De fájdalmas a találkozás a nivelláló típusú, az emberi jogok ügyét polgárjogi kérdésre szűkítő nézetekkel is, amikor a francia állampolgárság révén egyenlőségjelet tesznek a muszlim arab és a született francia közé. Mert miközben szeretettel nyújtok kezet a bevándorló muzulmánnak, Franciaországot a franciák és a francia kultúra hazájának tekintem. – A kettős mércét azonban igen mély beágyazottságból kell előrángatni... – Jómagam is a kettős mérce alkalmazását tartom Európa egyik legsúlyosabb problémájának. A Kárpát-medencei Képviselők Fóruma legutóbbi ülésén Szili Katalin tudatosította, hogy kétszer akkora az Európai Unió területén élő hagyományos kisebbségek létszáma, mint a migránsoké. Ennek ellenére az előbbiek ügye iránti figyelem eltörpül a bevándorlók egyéni jogai iránti aggódás mellett. Némi túlzással ma világbotrány lesz abból, ha a szerb–horvát határon rálépnek egy migráns lábára, tévéállomások tucatjai riogatják a világot, hogy nem tartják tiszteletben a hívatlanul ideérkező, netán gazdasági menekültnek számító migránsok emberi jogait.
– Nem lehet ebből tőkét kovácsolni? Elképzelhető, hogy a romániai magyarok tyúkszeme megtaposásának fájdalma is könnyebben elgyűrűzik Brüsszelig? – Akár így is kezelhetjük a kérdést, de érzéseim ebben a tekintetben is felemásak. Az unióban ugyanis még odáig sem jutottak el, hogy tudomásul vegyék a külhoni magyar kisebbség létét, kollektív jogait. Ezért aztán annak az alapvetően fonák helyzetnek is örülnünk kell, hogy Lomnici Zoltán azzal kampányolt a minap a brüsszeli restitúciós konferencián, hogy mivel nemcsak a kisebbségi keresztényeket sérti az ingatlan-visszaszolgáltatás kelet-európai akadályozása, hanem a cigányokat is, a rájuk való tekintettel is fel kell gyorsítani a restitúciót. Lomnici logikája szerint, mivel létezik egy erős hátszéllel rendelkező európai cigány stratégia, a magyar ügyet az vinné előbbre, ha a cigány érdekeket is csatlakoztatnánk. Nosza, hivatkozzunk a cigányokra, akkor több esélyünk van saját jogaink érvényesítésére. Ezzel párhuzamosan oda jutottunk, hogy a migránsügy farvizén próbáljuk bevinni Európába a hagyományos kisebbségek kérdését. Örüljünk neki? – Három évvel ezelőtt Tusnádfürdőn szorgalmazta, hogy Magyarország vállaljon védőhatalmi szerepet az erdélyi magyar kisebbség érdekében. Felvetése a Románia Csillaga érdemrend visszavonását hozta maga után. Megbánta netán? – Szó sincs róla. A becsületbíróság közel húszoldalas indoklást állított össze az érdemrend visszavonásának alátámasztására, amely tömörnek szánt foglalata a ceauşista-szekurista idők magyarellenességének. Mintha az iratot a volt Securitate Magyar irredenták ügyosztályának – volt ilyen! – szakértői állították volna össze. Ha valaki viszont akarja látni a hajdani horthysta-fasiszta ellenes frazeológiát, diskurzust, ez az indoklás ajánlott olvasmány. Elítélésemben a hajdani intézményes magyarellenesség nyer megfogalmazást, amely nem csak ellenem jelent fenyegetést. Ahol ilyesmi megtörténhet, ahol a bíróság igazat ad két volt titkosszolgálati vezető vádaskodásának, abban az országban senki sem érezheti biztonságban magát.
– A tusványosi segélykiáltás hirtelen felindulásból hangzott el, vagy előzetesen egyeztetett témafelvetés volt?
– Részemről teljesen tudatos volt, napokon át készültem rá, hiszen a védőhatalmi státust a dél-tiroli minta alapján nagyon hasznos politikai eszközként kezelem. Ugyanakkor semmiféle egyeztetés nem volt, attól tartottam ugyanis, ha kikérem a miniszterelnök úr környezetének véleményét, azt a bölcs tanácsot kapom, hogy ne vessem fel a kérdést. Hasonló okokból a román–magyar alapszerződés felülvizsgálata ötletének felvetését sem beszéltük meg előzetesen. Holott mindkettőt időszerűnek tartottuk. A védhatalmi státus felvetését megfogalmazásában sem Orbán Viktor, sem a Nemzetpolitikai Államtitkárság nem támogatta azóta sem, következményeitől azonban mindig megvédtek. Ebben az összefüggésben rendkívül nagyra értékelem a Magyar Becsületrend ideítélését, ez a kitüntetés gyakorlatilag teljesíti a védhatalmi státus kívánalmait személyem vonatkozásában. Nekem azonban az az elsődleges fontosságú, hogy az elszakított területek magyarjai szabadon élhessék meg magyarságukat a szülőföldjükön, és teljes értékű életet élhessenek.
– Úgy tűnik azonban, hogy mindig van lejjebb. A kisebbségi kérdésekben Romániában tapasztalható visszarendeződés körülményei között milyen stratégiai-taktikai átalakulásokat, módszereket, témafelvetéseket tart szükségesnek?
– Egyértelműen rendszerváltozásra van szükség a kisebbségpolitikában, az általános romániai rendszerváltozás ugyanis alig közelített ezen a téren a demokratikus követelményekhez. Románia a kommunista időkhöz hasonló kirakatpolitikát folytat a kisebbségpolitika tekintetében, legfeljebb némi demokratikus álcát öltve magára. Önálló magyar politizálás kell, ennek az igénynek azonban az RMDSZ messze nem akar vagy nem képes eleget tenni. De európai viszonylatban is áttörésre van szükség, az egyéni jogokon alapuló, a diszkrimináció tilalmának általános alapelvein nyugvó, szűkkeblű kisebbségpolitika tanúi vagyunk. Az unió „ostromát” egy pillanatig sem szabad abbahagyni, de kétségtelenül egyre szűkebb a tér: a migránsok kérdése egyértelműen „behavazott” minden kisebbségi kérdést. Fájdalmas a beismerés, de szükséges: ha elméleti szinten folyamatos is e problémák újrafogalmazása, gyakorlatilag helyben topogunk.
– Sokan azt tartják, a kelet-európai országok egyik tragédiája, hogy demokratikus átmenetük hőseit képtelenek voltak megvédeni – esetenként saját maguktól is. Önre is vonatkozhat ez a megállapítás?
– Neumann Ottó nagyváradi származású újságírót idézem a kilencvenes évek elejéről: maradtál volna szimbólum… Ha maradtam volna a még Ion Iliescu által is forradalmi hősnek nevezett státusban, biztosan semmi baj nem lenne most velem. Engem változó intenzitással, de gyakorlatilag folyamatosan le akartak vadászni az elmúlt bő húsz esztendőben. Hol politikai, hol egyházi, egyetemi alapítói-irányítói, de magánemberi minőségemben is karaktergyilkossági kísérletek célkeresztjében állok. A legnagyobb eddigi teljesítményemnek azt tartom, hogy képes voltam a felszínen maradni, mert amúgy nem terem fű a magamfajta politikai és nemzeti közszereplőnek. A hibáim felsorolására pedig nem lenne elegendő ez az újságfelület.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A magyar kisebbségi ügyek európai képviseletéhez akár a migránshullám farvizét is igénybe kell venni, tartja Tőkés László EP-képviselő, akivel kitüntetése visszavonásáról is beszélgettünk.
– Hogy érzi magát mostanában Brüsszelben?
– Mi tagadás, van bennem némi félsz, de inkább amolyan tudatalatti. Amikor legutóbb végigjártam az újra kinyitott brüsszeli Zaventem reptér mintegy másfél órás biztonsági akadályversenyét az autós sorompótól a beszállókapuig, megborzongtam: uramisten, ezután ebben lesz részünk? Körülöttem az emberek ugyanúgy itták a kólájukat, cipelték a csomagjaikat, előzékenyek voltak egymással, mosolyogtak, mint néhány héttel korábban. Mégis azt éreztem, hogy mindenre rányomja bélyegét a legutóbbi események nyomán kialakult félelem.
– És amúgy hogy érzi magát az unió fővárosában?
– Felemásan. Amikor az Európai Parlamentbe kerültem, azt hittem, saját gondjainkat vihetjük a világ elé, fórumra találnak saját erdélyi kisebbségi problémáink. Ezzel szemben bizonyos értelemben nekem is a nyakamba kellett vennem Európa, a világ problémáit, ilyen értelemben átrendeződtek a fejemben a nemzetközi gondok. Egyfajta globalizáció ment végbe bennem, más hierarchiába és összefüggésrendszerbe kerültek az aktuális problémák. Itt van például a migráció kérdése. Előtte Erdély Kárpátokon túlról érkező bevándorlóinak problémája kötötte le a figyelmünket, akik milliós nagyságrendben érkeztek térségünkbe új hazát keresni. Ezzel párhuzamosan viszont azzal kell szembesülnünk, hogy a világ különböző részeiről érkező migránsok hullámverésében a hagyományos, a nemzetek közösségére épülő Európa hasonló problémákkal küszködik, mint a mi nemzeti közösségünk otthon, Romániában. Egész életem hitünk őrzésében, egyházaink szabadságának és kisebbségi egyházaink védelmének jegyében telt. Most azt kell tapasztalnunk, hogy az egész európai kereszténység visszaszorulóban van, és nemcsak az államideológiai alapú ateista diktatúra, hanem a szekuláris, elvallástalanodott, álliberális, intoleráns Európa is hátrányos megkülönböztetéssel sújtja. – Mindez saját prioritáslistájának átrendeződését is magával hozta?
– Átalakulásról nincs szó, némi „nemzetköziesedésről” viszont igen. Hasonló problémákkal találkozom nemzetközi szinten, mint idehaza – másmilyen módon. Mert könnyű belátni, hogy míg hitünket, hagyományainkat, anyanyelvünket védjük, a kisebb-nagyobb európai nemzetek, közösségek érdekeivel találkozunk. Nekem hasonlóképpen fáj a német nemzeti öntudat háttérbe szorulása, mint a magyar nemzettudat sorvadása. Mert ma elképzelni sem lehet, hogy egy német kijelentse, amit itthon azért már egyre kevésbé szégyellünk: magyarnak lenni jó. De fájdalmas a találkozás a nivelláló típusú, az emberi jogok ügyét polgárjogi kérdésre szűkítő nézetekkel is, amikor a francia állampolgárság révén egyenlőségjelet tesznek a muszlim arab és a született francia közé. Mert miközben szeretettel nyújtok kezet a bevándorló muzulmánnak, Franciaországot a franciák és a francia kultúra hazájának tekintem. – A kettős mércét azonban igen mély beágyazottságból kell előrángatni... – Jómagam is a kettős mérce alkalmazását tartom Európa egyik legsúlyosabb problémájának. A Kárpát-medencei Képviselők Fóruma legutóbbi ülésén Szili Katalin tudatosította, hogy kétszer akkora az Európai Unió területén élő hagyományos kisebbségek létszáma, mint a migránsoké. Ennek ellenére az előbbiek ügye iránti figyelem eltörpül a bevándorlók egyéni jogai iránti aggódás mellett. Némi túlzással ma világbotrány lesz abból, ha a szerb–horvát határon rálépnek egy migráns lábára, tévéállomások tucatjai riogatják a világot, hogy nem tartják tiszteletben a hívatlanul ideérkező, netán gazdasági menekültnek számító migránsok emberi jogait.
– Nem lehet ebből tőkét kovácsolni? Elképzelhető, hogy a romániai magyarok tyúkszeme megtaposásának fájdalma is könnyebben elgyűrűzik Brüsszelig? – Akár így is kezelhetjük a kérdést, de érzéseim ebben a tekintetben is felemásak. Az unióban ugyanis még odáig sem jutottak el, hogy tudomásul vegyék a külhoni magyar kisebbség létét, kollektív jogait. Ezért aztán annak az alapvetően fonák helyzetnek is örülnünk kell, hogy Lomnici Zoltán azzal kampányolt a minap a brüsszeli restitúciós konferencián, hogy mivel nemcsak a kisebbségi keresztényeket sérti az ingatlan-visszaszolgáltatás kelet-európai akadályozása, hanem a cigányokat is, a rájuk való tekintettel is fel kell gyorsítani a restitúciót. Lomnici logikája szerint, mivel létezik egy erős hátszéllel rendelkező európai cigány stratégia, a magyar ügyet az vinné előbbre, ha a cigány érdekeket is csatlakoztatnánk. Nosza, hivatkozzunk a cigányokra, akkor több esélyünk van saját jogaink érvényesítésére. Ezzel párhuzamosan oda jutottunk, hogy a migránsügy farvizén próbáljuk bevinni Európába a hagyományos kisebbségek kérdését. Örüljünk neki? – Három évvel ezelőtt Tusnádfürdőn szorgalmazta, hogy Magyarország vállaljon védőhatalmi szerepet az erdélyi magyar kisebbség érdekében. Felvetése a Románia Csillaga érdemrend visszavonását hozta maga után. Megbánta netán? – Szó sincs róla. A becsületbíróság közel húszoldalas indoklást állított össze az érdemrend visszavonásának alátámasztására, amely tömörnek szánt foglalata a ceauşista-szekurista idők magyarellenességének. Mintha az iratot a volt Securitate Magyar irredenták ügyosztályának – volt ilyen! – szakértői állították volna össze. Ha valaki viszont akarja látni a hajdani horthysta-fasiszta ellenes frazeológiát, diskurzust, ez az indoklás ajánlott olvasmány. Elítélésemben a hajdani intézményes magyarellenesség nyer megfogalmazást, amely nem csak ellenem jelent fenyegetést. Ahol ilyesmi megtörténhet, ahol a bíróság igazat ad két volt titkosszolgálati vezető vádaskodásának, abban az országban senki sem érezheti biztonságban magát.
– A tusványosi segélykiáltás hirtelen felindulásból hangzott el, vagy előzetesen egyeztetett témafelvetés volt?
– Részemről teljesen tudatos volt, napokon át készültem rá, hiszen a védőhatalmi státust a dél-tiroli minta alapján nagyon hasznos politikai eszközként kezelem. Ugyanakkor semmiféle egyeztetés nem volt, attól tartottam ugyanis, ha kikérem a miniszterelnök úr környezetének véleményét, azt a bölcs tanácsot kapom, hogy ne vessem fel a kérdést. Hasonló okokból a román–magyar alapszerződés felülvizsgálata ötletének felvetését sem beszéltük meg előzetesen. Holott mindkettőt időszerűnek tartottuk. A védhatalmi státus felvetését megfogalmazásában sem Orbán Viktor, sem a Nemzetpolitikai Államtitkárság nem támogatta azóta sem, következményeitől azonban mindig megvédtek. Ebben az összefüggésben rendkívül nagyra értékelem a Magyar Becsületrend ideítélését, ez a kitüntetés gyakorlatilag teljesíti a védhatalmi státus kívánalmait személyem vonatkozásában. Nekem azonban az az elsődleges fontosságú, hogy az elszakított területek magyarjai szabadon élhessék meg magyarságukat a szülőföldjükön, és teljes értékű életet élhessenek.
– Úgy tűnik azonban, hogy mindig van lejjebb. A kisebbségi kérdésekben Romániában tapasztalható visszarendeződés körülményei között milyen stratégiai-taktikai átalakulásokat, módszereket, témafelvetéseket tart szükségesnek?
– Egyértelműen rendszerváltozásra van szükség a kisebbségpolitikában, az általános romániai rendszerváltozás ugyanis alig közelített ezen a téren a demokratikus követelményekhez. Románia a kommunista időkhöz hasonló kirakatpolitikát folytat a kisebbségpolitika tekintetében, legfeljebb némi demokratikus álcát öltve magára. Önálló magyar politizálás kell, ennek az igénynek azonban az RMDSZ messze nem akar vagy nem képes eleget tenni. De európai viszonylatban is áttörésre van szükség, az egyéni jogokon alapuló, a diszkrimináció tilalmának általános alapelvein nyugvó, szűkkeblű kisebbségpolitika tanúi vagyunk. Az unió „ostromát” egy pillanatig sem szabad abbahagyni, de kétségtelenül egyre szűkebb a tér: a migránsok kérdése egyértelműen „behavazott” minden kisebbségi kérdést. Fájdalmas a beismerés, de szükséges: ha elméleti szinten folyamatos is e problémák újrafogalmazása, gyakorlatilag helyben topogunk.
– Sokan azt tartják, a kelet-európai országok egyik tragédiája, hogy demokratikus átmenetük hőseit képtelenek voltak megvédeni – esetenként saját maguktól is. Önre is vonatkozhat ez a megállapítás?
– Neumann Ottó nagyváradi származású újságírót idézem a kilencvenes évek elejéről: maradtál volna szimbólum… Ha maradtam volna a még Ion Iliescu által is forradalmi hősnek nevezett státusban, biztosan semmi baj nem lenne most velem. Engem változó intenzitással, de gyakorlatilag folyamatosan le akartak vadászni az elmúlt bő húsz esztendőben. Hol politikai, hol egyházi, egyetemi alapítói-irányítói, de magánemberi minőségemben is karaktergyilkossági kísérletek célkeresztjében állok. A legnagyobb eddigi teljesítményemnek azt tartom, hogy képes voltam a felszínen maradni, mert amúgy nem terem fű a magamfajta politikai és nemzeti közszereplőnek. A hibáim felsorolására pedig nem lenne elegendő ez az újságfelület.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. április 30.
Hencz Hilda : Magyar Bukarest, 7. (Zavaros évek)
A sebek, melyeket az 1848-as forradalom okozott a két nemzet közötti viszonyban, amikor a barikádok más-más oldalán álltak, nem gyógyultak még be. A frusztráció kölcsönös vádaskodásban és támadásokban nyilvánult meg. Habár több mint tíz év telt el a forradalom óta, az Itáliában élő Kossuth nem mondott le még arról, hogy zászlóaljakat szervezzen a román területeken munkát kereső, vagy az éppen ilyen szándékkal a határon átszökő magyarok között.
Az írásos adatok alapján 1860-ban Moldvában mintegy 4000 magyar tartózkodott, nagy részük Bákóban, Románvásáron és Galacon, az olasz fegyverszállítmányokra várva. A fegyverek egy része meg is érkezett Galacra, de az osztrák konzulátus nyomására a szállítmányt megállították és elkobozták. Maga Klapka tábornok, Kossuth bizalmi embere is Galacon tartózkodott 1860 decemberében. A fejedelemségek egyesülése után történtek puhatolózások Magyarország és a román fejedelemségek között egy osztrákellenes dunai konföderáció létrehozására. Mihail Kogălniceanu, akit 1860 májusában Moldva miniszterelnökének neveztek ki, támogatta is a konföderáció ötletét, de nagyon óvatos maradt a magyar forradalmárokkal szemben; befolyására az uralkodó, Al. I. Cuza 1861. január 8-án aláírt egy egyezményt Klapka Györggyel, amelyben feltételként kötötték ki, hogy a magyarok biztosítsanak egyenlő jogokat az erdélyi románoknak is. Rövidesen Kogălniceanut lemondatták, így a magyarok román támogató nélkül maradtak.
A román fejedelemségekbe menekült magyarok közül sok átlagembernek Cuzában volt minden reménysége. A Cuza iránti vonzalom Ács Károlynak, a román népköltészet első magyar fordítójának gesztusában is megmutatkozott, aki az uralkodónak ajándékozta 1858-ban kiadott könyvének egy dedikált példányát. A könyvet maga Koós vitte el az uralkodói palotába 1865-ben, és Dimitrie Bolintineanunak adta át; a kötet sajnos, elkallódott.
A magyarországi történész, Borsi-Kálmán Béla hozott nyilvánosságra olyan dokumentumokat, amelyek fölfedik, miért is vonta meg Cuza támogatását a magyar forradalmároktól: a fejedelem Ausztria jóindulatát kereste a magyar és olasz összeesküvők 1864-es letartóztatásával és kiutasításával, s ezzel egyúttal az oroszok kegyét is szerette volna elnyerni. Ugyanakkor Cuza kijelentette, hogy Erdély kérdésében Románia sohasem a magyarok, hanem csakis Ausztria oldalán állhat. Koós tovább munkálkodott hívei és a bukaresti magyarok érdekében. Igaz, hálájukra nem számíthatott, ellenkezőleg. Az első nézeteltérések amiatt robbantak ki, mert Koós ellenezte az emberkereskedést. Honfitársai 12–15 éves székely kamaszokat csempésztek az országba, 10–15 gyermeket szekerenként egy fuvarral. A lányokat cselédként alkalmazták (a közvetítők visszatartották az első fizetésüket), a fiúkat inasként; a mesterek csak az embercsempésznek fizettek, úgyhogy majdnem ingyen jutottak inashoz. Egy közvetítőt az osztrák hatóságok elítéltek és be is zártak, megtiltva az ilyen jellegű tevékenységet. A pap azonban magára vonta a mesterek haragját, akiknek elrontotta az üzletét. A kivándorlás kérdése egész életében foglalkoztatta, valóságos sorscsapásnak, a magyarság pusztulása fő okának tartotta.
Másféle gondok merültek fel, amikor a hívők elégedetlenekké váltak amiatt, hogy a buzgó Czelder Márton lelkipásztor tevékenysége révén, akit 1861-ben küldött a református magyar misszió a román fejedelemségekbe, a vidéki református közösségek gyorsabban és látványosabban fejlődnek, mint a bukarestiek (…), s habár kezdetben szívélyes volt köztük a viszony, Czelder egy idő után kezdte aláásni Koós tekintélyét.
A bukaresti magyarok szerettek volna már egy nagyobb templomot, a régi szűknek bizonyult, és évente szorult nem is olcsó javításokra. Koós inkább egy lányiskolát és tanítói lakásokat épített volna, de hogy elejét vegye a pletykának, egy téglatemplom építésére határozta el magát; a terveket ingyen bocsátotta rendelkezésére Enderle Károly műépítész.
1863. március 25-én Elena Cuza fejedelemasszony letette az új templom alapkövét. Ez alkalommal így nyilatkozott: „Boldognak érzem magamat, hogy a református egyház által Isten dicsőségére építendő templom alapjába én tehetem le az első követ.” (...)
Végre elkészült a szép, neogótikus új templom.
Koós azonban most sem szabadult meg Czelder Márton mesterkedéseitől, aki püspök szeretett volna lenni, és el akart szakadni az erdélyi püspökségtől. Célja eléréséért semmitől sem rettent vissza: feljelentette Koóst, mint összeesküvőt a konzulátuson, de a református főkonzisztóriumnál is, mint osztrák kémet. Annak ellenére, hogy nem volt joga a bukaresti eklézsia belügyeibe beleavatkozni, a maga pártjára állította a presbiterek egy részét, és elérte, hogy Koóst 1868. november 3-ai hatállyal felfüggesszék, aki így már a templomba sem léphetett be, és a papi lakot is el kellett hagynia. Koós sem viszonyult keresztényi módon az árulókhoz; a felek súlyos szavakat vágtak egymás fejéhez, össze is verekedtek.
Czelder intrikái majdnem sikerrel jártak, rávett két mestert, a templom főkurátorát és annak helyettesét, hogy vádolják meg Koóst azzal, hogy sikkasztott az egyház pénztárából. Az erdélyi református püspökség ellenőrző bizottsága késlekedett a kivizsgálással és a konfliktus kezelésével, 1869. január 25-én csak egy körlevelet küldött a híveknek, amelyben megfontolásra és türelemre intette őket. Így hát Koós arra kényszerült, hogy március végén megjelenjen a román bíróság előtt. A román bíró neki adott igazat, és elkergette a két felperest, mondván: „Hát ti emberek vagytok? Hát kutyák vagytok, takarodjatok ki!” (...) 1869. július 28-án emlékirataiban keserűen jegyezte föl, hogy mindazért, amit véghezvitt, fizetsége csak „töviskoszorú és koldusbot” volt.
Ugyancsak emlékirataiban Koós azt állította, hogy C. A. Rosetti enyhe cinizmussal azt mondta neki: „Uraságod, nem tagadom, jó magyar hazafi; de tudnia kellene, hogy nekünk ez nem áll érdekünkben”, és felajánlotta, hogy szakadjanak le az erdélyi egyháztól; fizetségképpen püspöki rangot kínált fel neki, ezt a rangot Czelder elfogadta volna, de Koós megtagadta.
A sors iróniája, hogy majdnem tíz év múlva Koós még egy pofont kap, ezúttal Mihai Eminescutól egy, a Timpulban megjelent cikkben (1878, 93. szám). A cikk Vasile Petri új ábécéskönyvéről szólt. Abban az időben Koós tanfelügyelő volt Beszterce vármegyében, és rendkívül kedvezően véleményezte az ábécéskönyvet. Eminescu rosszindulatúan azzal vádolta, hogy a közte és bukaresti honfitársai közt kirobbant konfliktus oka: „túlfütött nacionalizmusa, amely felkavarta a kis magyar kolónia békés életét”.
Koós Ferenc élettörténete példaértékű. 1828-ban született Szászrégenben, szegény jobbágycsaládban, már kisgyermek korában elveszítette édesanyját, kollégista korában édesapját is. Tanulmányait csak egy tiszt fiainak szolgadiákjaként tudta befejezni. Részt vett az 1848-as forradalomban, később a sors Bukarestbe vetette. Az emberi szolidaritás, a hazaszeretet és a nemzeti büszkeség érzései vezérelték, és mindezt honfitársainak is át akarta adni. Kellőképpen tisztánlátó volt, hogy kiválassza a gyakran széthúzó és közömbös honfitársai ötletei közül a jókat, ugyanakkor volt benne hozzáértés és kitartás ezek kivitelezéséhez. Tehetséges újságíró volt, több száz cikket közölt erdélyi, bécsi és pesti lapokban; ezekből 1870-ben sikerült kiadnia egy kötetnyit, később emlékiratai is megjelentek. Írt továbbá egy földrajz tankönyvet, ez volt a második, Bukarestben írt magyar nyelvű tankönyv, melyet azonban Pesten nyomtattak ki 1869-ben.
Nem keresett egy vasat sem a cikkeivel és emlékirataival, sőt! Amikor Bethlen András grófnak küldött egy dedikált példányt, még csak válaszra sem méltatták. Brassóban halt meg 1905-ben.
Elsőként Nagy Sándor lelkipásztor ismerte fel Koós bukaresti magyarság életére gyakorolt rendkívüli hatását, úgy vélte, hogy elődje ,,az itteni magyar társadalom arculatát gyökeresen megváltoztatta, életének egész nívóját emelte s nemzeti öntudattal töltötte be”, és a Kárpátokon kívüli magyarság valóságos szimbólumává vált.
Abban reménykedett, hogy az iskola és a templom segítségével honfitársait megmentheti az asszimilációtól. Neveket is felsorolva, nemegyszer kitért rá, hogy a bukaresti magyarok második nemzedéke már nem beszéli anyanyelvét, egyetlen színmagyar család sem tudta megőrizni identitását.
Kántor Lajos lelkipásztorsága alatt (1869–1873) történt egy fontos esemény a magyar közösség életében: megvásárolták a művelődési egyesület székhelyét; ez volt az első világi épület a magyar közösség tulajdonában, és a mai napig áll a Zalomit utca 6. szám alatt, a Cişmigiu kert szomszédságában. A Magyar Társulat bélyegzőjén a magyar címer és a magyar korona állt, és a felirat is magyar volt, de kétnyelvű volt a névtábla a társulat székházán is, annak dacára, hogy az idegennyelvű utcai feliratokért Bukarestben évi adót kellett fizetni, rendezvényeit és ünnepségeit rendőrségi engedéllyel tarthatták meg. (...)
1881-ben koronázták királlyá Károly fejedelmet és kiáltották ki a Román Királyságot, az ünnepi pillanatról Veress Sándor számolt be a Bukaresti Híradóban (1882, 12. szám). A magyar küldöttséget fogadták a királyi palotánál, és a király németül köszöntötte őket: ,,Kívánom, hogy a magyarok mindig békében éljenek közöttünk, és élvezzék azon szabadságokat, amelyek a román nép erejét képezik.” A magyarok fáklyásmenettel vonultak végig a Győzelem úton, a Rákóczi indulót énekelve, katonazenekar kíséretében.
Hosszú szünet után, 1876–1885 között ismét megjelent egy magyar lap, a Bukaresti Híradó; szerkesztője a magyarországi újságíró, Vándory Lajos (Beer Lajos) volt. A lap hivatkozik a C. A. Rosetti tulajdonában lévő és általa szerkesztett Românul lapban megjelent cikkekre, amelyek egyre nyilvánvalóbban tükrözik a román sajtó azon szándékát, hogy szörnyképet fessen Magyarországról és általában a magyarokról. Nyelvezete a Gazeta de Transilvaniáéra hasonlított, amely évtizedeken keresztül ellenséges volt a magyarokkal szemben, nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem a megbélyegzésre. A diplomáciai látszatot mégis megőrizték, így volt lehetséges, hogy Vándory Lajos is egyike lehetett az I. Károly király koronázásakor kitüntetett magyaroknak.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A sebek, melyeket az 1848-as forradalom okozott a két nemzet közötti viszonyban, amikor a barikádok más-más oldalán álltak, nem gyógyultak még be. A frusztráció kölcsönös vádaskodásban és támadásokban nyilvánult meg. Habár több mint tíz év telt el a forradalom óta, az Itáliában élő Kossuth nem mondott le még arról, hogy zászlóaljakat szervezzen a román területeken munkát kereső, vagy az éppen ilyen szándékkal a határon átszökő magyarok között.
Az írásos adatok alapján 1860-ban Moldvában mintegy 4000 magyar tartózkodott, nagy részük Bákóban, Románvásáron és Galacon, az olasz fegyverszállítmányokra várva. A fegyverek egy része meg is érkezett Galacra, de az osztrák konzulátus nyomására a szállítmányt megállították és elkobozták. Maga Klapka tábornok, Kossuth bizalmi embere is Galacon tartózkodott 1860 decemberében. A fejedelemségek egyesülése után történtek puhatolózások Magyarország és a román fejedelemségek között egy osztrákellenes dunai konföderáció létrehozására. Mihail Kogălniceanu, akit 1860 májusában Moldva miniszterelnökének neveztek ki, támogatta is a konföderáció ötletét, de nagyon óvatos maradt a magyar forradalmárokkal szemben; befolyására az uralkodó, Al. I. Cuza 1861. január 8-án aláírt egy egyezményt Klapka Györggyel, amelyben feltételként kötötték ki, hogy a magyarok biztosítsanak egyenlő jogokat az erdélyi románoknak is. Rövidesen Kogălniceanut lemondatták, így a magyarok román támogató nélkül maradtak.
A román fejedelemségekbe menekült magyarok közül sok átlagembernek Cuzában volt minden reménysége. A Cuza iránti vonzalom Ács Károlynak, a román népköltészet első magyar fordítójának gesztusában is megmutatkozott, aki az uralkodónak ajándékozta 1858-ban kiadott könyvének egy dedikált példányát. A könyvet maga Koós vitte el az uralkodói palotába 1865-ben, és Dimitrie Bolintineanunak adta át; a kötet sajnos, elkallódott.
A magyarországi történész, Borsi-Kálmán Béla hozott nyilvánosságra olyan dokumentumokat, amelyek fölfedik, miért is vonta meg Cuza támogatását a magyar forradalmároktól: a fejedelem Ausztria jóindulatát kereste a magyar és olasz összeesküvők 1864-es letartóztatásával és kiutasításával, s ezzel egyúttal az oroszok kegyét is szerette volna elnyerni. Ugyanakkor Cuza kijelentette, hogy Erdély kérdésében Románia sohasem a magyarok, hanem csakis Ausztria oldalán állhat. Koós tovább munkálkodott hívei és a bukaresti magyarok érdekében. Igaz, hálájukra nem számíthatott, ellenkezőleg. Az első nézeteltérések amiatt robbantak ki, mert Koós ellenezte az emberkereskedést. Honfitársai 12–15 éves székely kamaszokat csempésztek az országba, 10–15 gyermeket szekerenként egy fuvarral. A lányokat cselédként alkalmazták (a közvetítők visszatartották az első fizetésüket), a fiúkat inasként; a mesterek csak az embercsempésznek fizettek, úgyhogy majdnem ingyen jutottak inashoz. Egy közvetítőt az osztrák hatóságok elítéltek és be is zártak, megtiltva az ilyen jellegű tevékenységet. A pap azonban magára vonta a mesterek haragját, akiknek elrontotta az üzletét. A kivándorlás kérdése egész életében foglalkoztatta, valóságos sorscsapásnak, a magyarság pusztulása fő okának tartotta.
Másféle gondok merültek fel, amikor a hívők elégedetlenekké váltak amiatt, hogy a buzgó Czelder Márton lelkipásztor tevékenysége révén, akit 1861-ben küldött a református magyar misszió a román fejedelemségekbe, a vidéki református közösségek gyorsabban és látványosabban fejlődnek, mint a bukarestiek (…), s habár kezdetben szívélyes volt köztük a viszony, Czelder egy idő után kezdte aláásni Koós tekintélyét.
A bukaresti magyarok szerettek volna már egy nagyobb templomot, a régi szűknek bizonyult, és évente szorult nem is olcsó javításokra. Koós inkább egy lányiskolát és tanítói lakásokat épített volna, de hogy elejét vegye a pletykának, egy téglatemplom építésére határozta el magát; a terveket ingyen bocsátotta rendelkezésére Enderle Károly műépítész.
1863. március 25-én Elena Cuza fejedelemasszony letette az új templom alapkövét. Ez alkalommal így nyilatkozott: „Boldognak érzem magamat, hogy a református egyház által Isten dicsőségére építendő templom alapjába én tehetem le az első követ.” (...)
Végre elkészült a szép, neogótikus új templom.
Koós azonban most sem szabadult meg Czelder Márton mesterkedéseitől, aki püspök szeretett volna lenni, és el akart szakadni az erdélyi püspökségtől. Célja eléréséért semmitől sem rettent vissza: feljelentette Koóst, mint összeesküvőt a konzulátuson, de a református főkonzisztóriumnál is, mint osztrák kémet. Annak ellenére, hogy nem volt joga a bukaresti eklézsia belügyeibe beleavatkozni, a maga pártjára állította a presbiterek egy részét, és elérte, hogy Koóst 1868. november 3-ai hatállyal felfüggesszék, aki így már a templomba sem léphetett be, és a papi lakot is el kellett hagynia. Koós sem viszonyult keresztényi módon az árulókhoz; a felek súlyos szavakat vágtak egymás fejéhez, össze is verekedtek.
Czelder intrikái majdnem sikerrel jártak, rávett két mestert, a templom főkurátorát és annak helyettesét, hogy vádolják meg Koóst azzal, hogy sikkasztott az egyház pénztárából. Az erdélyi református püspökség ellenőrző bizottsága késlekedett a kivizsgálással és a konfliktus kezelésével, 1869. január 25-én csak egy körlevelet küldött a híveknek, amelyben megfontolásra és türelemre intette őket. Így hát Koós arra kényszerült, hogy március végén megjelenjen a román bíróság előtt. A román bíró neki adott igazat, és elkergette a két felperest, mondván: „Hát ti emberek vagytok? Hát kutyák vagytok, takarodjatok ki!” (...) 1869. július 28-án emlékirataiban keserűen jegyezte föl, hogy mindazért, amit véghezvitt, fizetsége csak „töviskoszorú és koldusbot” volt.
Ugyancsak emlékirataiban Koós azt állította, hogy C. A. Rosetti enyhe cinizmussal azt mondta neki: „Uraságod, nem tagadom, jó magyar hazafi; de tudnia kellene, hogy nekünk ez nem áll érdekünkben”, és felajánlotta, hogy szakadjanak le az erdélyi egyháztól; fizetségképpen püspöki rangot kínált fel neki, ezt a rangot Czelder elfogadta volna, de Koós megtagadta.
A sors iróniája, hogy majdnem tíz év múlva Koós még egy pofont kap, ezúttal Mihai Eminescutól egy, a Timpulban megjelent cikkben (1878, 93. szám). A cikk Vasile Petri új ábécéskönyvéről szólt. Abban az időben Koós tanfelügyelő volt Beszterce vármegyében, és rendkívül kedvezően véleményezte az ábécéskönyvet. Eminescu rosszindulatúan azzal vádolta, hogy a közte és bukaresti honfitársai közt kirobbant konfliktus oka: „túlfütött nacionalizmusa, amely felkavarta a kis magyar kolónia békés életét”.
Koós Ferenc élettörténete példaértékű. 1828-ban született Szászrégenben, szegény jobbágycsaládban, már kisgyermek korában elveszítette édesanyját, kollégista korában édesapját is. Tanulmányait csak egy tiszt fiainak szolgadiákjaként tudta befejezni. Részt vett az 1848-as forradalomban, később a sors Bukarestbe vetette. Az emberi szolidaritás, a hazaszeretet és a nemzeti büszkeség érzései vezérelték, és mindezt honfitársainak is át akarta adni. Kellőképpen tisztánlátó volt, hogy kiválassza a gyakran széthúzó és közömbös honfitársai ötletei közül a jókat, ugyanakkor volt benne hozzáértés és kitartás ezek kivitelezéséhez. Tehetséges újságíró volt, több száz cikket közölt erdélyi, bécsi és pesti lapokban; ezekből 1870-ben sikerült kiadnia egy kötetnyit, később emlékiratai is megjelentek. Írt továbbá egy földrajz tankönyvet, ez volt a második, Bukarestben írt magyar nyelvű tankönyv, melyet azonban Pesten nyomtattak ki 1869-ben.
Nem keresett egy vasat sem a cikkeivel és emlékirataival, sőt! Amikor Bethlen András grófnak küldött egy dedikált példányt, még csak válaszra sem méltatták. Brassóban halt meg 1905-ben.
Elsőként Nagy Sándor lelkipásztor ismerte fel Koós bukaresti magyarság életére gyakorolt rendkívüli hatását, úgy vélte, hogy elődje ,,az itteni magyar társadalom arculatát gyökeresen megváltoztatta, életének egész nívóját emelte s nemzeti öntudattal töltötte be”, és a Kárpátokon kívüli magyarság valóságos szimbólumává vált.
Abban reménykedett, hogy az iskola és a templom segítségével honfitársait megmentheti az asszimilációtól. Neveket is felsorolva, nemegyszer kitért rá, hogy a bukaresti magyarok második nemzedéke már nem beszéli anyanyelvét, egyetlen színmagyar család sem tudta megőrizni identitását.
Kántor Lajos lelkipásztorsága alatt (1869–1873) történt egy fontos esemény a magyar közösség életében: megvásárolták a művelődési egyesület székhelyét; ez volt az első világi épület a magyar közösség tulajdonában, és a mai napig áll a Zalomit utca 6. szám alatt, a Cişmigiu kert szomszédságában. A Magyar Társulat bélyegzőjén a magyar címer és a magyar korona állt, és a felirat is magyar volt, de kétnyelvű volt a névtábla a társulat székházán is, annak dacára, hogy az idegennyelvű utcai feliratokért Bukarestben évi adót kellett fizetni, rendezvényeit és ünnepségeit rendőrségi engedéllyel tarthatták meg. (...)
1881-ben koronázták királlyá Károly fejedelmet és kiáltották ki a Román Királyságot, az ünnepi pillanatról Veress Sándor számolt be a Bukaresti Híradóban (1882, 12. szám). A magyar küldöttséget fogadták a királyi palotánál, és a király németül köszöntötte őket: ,,Kívánom, hogy a magyarok mindig békében éljenek közöttünk, és élvezzék azon szabadságokat, amelyek a román nép erejét képezik.” A magyarok fáklyásmenettel vonultak végig a Győzelem úton, a Rákóczi indulót énekelve, katonazenekar kíséretében.
Hosszú szünet után, 1876–1885 között ismét megjelent egy magyar lap, a Bukaresti Híradó; szerkesztője a magyarországi újságíró, Vándory Lajos (Beer Lajos) volt. A lap hivatkozik a C. A. Rosetti tulajdonában lévő és általa szerkesztett Românul lapban megjelent cikkekre, amelyek egyre nyilvánvalóbban tükrözik a román sajtó azon szándékát, hogy szörnyképet fessen Magyarországról és általában a magyarokról. Nyelvezete a Gazeta de Transilvaniáéra hasonlított, amely évtizedeken keresztül ellenséges volt a magyarokkal szemben, nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem a megbélyegzésre. A diplomáciai látszatot mégis megőrizték, így volt lehetséges, hogy Vándory Lajos is egyike lehetett az I. Károly király koronázásakor kitüntetett magyaroknak.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. április 30.
Megtartotta küldöttgyűlését az RMPSZ
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége országos küldötteinek jelenlétében, április 23-án a Teleki Oktatási és Módszertani Központban Szovátán tartotta meg küldöttgyűlését.
Az ülés résztvevőit köszöntötte dr. Nagy Éva, a Nemzeti Nevelési és Tudományos Kutatási Minisztérium, Kisebbségi Oktatásért Felelős Államtitkárság kabinetigazgatója, aki beszédében a pedagógusok munkáját, a gyermekek szakmai fejlődésének érdekében kifejtett elkötelezett tevékenységüket méltatta. Kitért az anyanyelvi oktatás fontosságára, felhívta a figyelmet a román oktatási minisztérium rendeletére is, amely jóváhagyta a magyar nyelven tanuló negyedik osztályosok specifikus román nyelv és kommunikáció tankönyvét. Idén ősztől életbe lép a 4. elemiseket érintő új tanterv is, melynek alapján a kisebbségi osztályokban már nem úgy fogják tanítani az ország nyelvét, mint román anyanyelvű társaiknak. Jó hírrel szolgált azoknak az érettségiző diákoknak is, akik felsőfokú tanulmányaikat külföldön szeretnék folytatni, hiszen idén lehetőségük lesz előrehozott érettségin való részvételre.
A határon túli magyar oktatás sorsát Magyarország kormánya továbbra is kiemelt fontosságúnak tartja, továbbra is számítanak az együttműködésre. Megköszönve a szövetség sokoldalú munkáját, a magyar kormány stratégiai szövetségesének nevezte az RMPSZ-t dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul. A pedagógusok munkáját globális kihívások nehezítik, hiszen válságba kerültek a közösségi és nemzeti értékek, előtérbe került az anyagi, egyéni érvényesülés. "Kívánom, hogy minél több lakója legyen ennek a hazának" – az itthon maradásra, a közösségi értékek és a nemzettudat megőrzésére bátorította beszédében a jelenlevőket a főkonzul.
Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet főigazgatója, dr. Kaposi József levélben üdvözölte a küldöttgyűlést, méltatva a két szervezet közötti kiváló szakmai partnerséget.
A küldöttgyűlés rendkívüli napirendi pontjaként az RMPSZ Országos Elnöksége az Ezüstgyopár díj aranyfokozatával jutalmazta dr. Zsigmond Barna Pál főkonzult, a nemzeti közösségünkért végzett áldozatos tevékenységének és felelősségteljes szolgálatának elismeréseként.
A díjat Burus- Siklódi Botond elnök, Halász Ferenc és Virág Erzsébet alelnökök adták át. Dr. Zsigmond Barna Pál tevékenységét Lászlófy Pál István tiszteletbeli elnök méltatta.
A küldöttgyűlést és az Ezüstgyopár díjjal kitüntetett főkonzult a sóváradi Szószékdöngető gyermek-néptánccsoport rövid előadással köszöntötte.
A küldöttgyűlés a 2015. évi szövetségi tevékenységet összefoglaló elnöki beszámolóval folytatódott. Burus-Siklódi Botond beszámolójában kitért a Gál Kelemen, Teleki, partiumi és székelyföldi oktatási és módszertani központok, a Bolyai Nyári Akadémia, az RMPSZ-könyvtárak, a moldvai csángómagyar oktatási, a Szülőföldön magyarul és a 2015 a külhoni magyar szakképzés éve programok, valamint az Erzsébet-tábor, az Ábel Kiadó és a Tokimpex Kft. tevékenységére.
Az elnöki beszámolót követően a cenzorbizottság jelentése hangzott el, majd a vita és hozzászólások keretében a központvezetők, programfelelősök, valamint a gazdasági vállalkozások vezetői vázolták 2015-ös tevékenységeiket és 2016-os programjaikat. A küldöttgyűlés ellenszavazat és tartózkodás nélkül fogadta el a bemutatott tevékenységi beszámolókat.
Népújság (Marosvásárhely)
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége országos küldötteinek jelenlétében, április 23-án a Teleki Oktatási és Módszertani Központban Szovátán tartotta meg küldöttgyűlését.
Az ülés résztvevőit köszöntötte dr. Nagy Éva, a Nemzeti Nevelési és Tudományos Kutatási Minisztérium, Kisebbségi Oktatásért Felelős Államtitkárság kabinetigazgatója, aki beszédében a pedagógusok munkáját, a gyermekek szakmai fejlődésének érdekében kifejtett elkötelezett tevékenységüket méltatta. Kitért az anyanyelvi oktatás fontosságára, felhívta a figyelmet a román oktatási minisztérium rendeletére is, amely jóváhagyta a magyar nyelven tanuló negyedik osztályosok specifikus román nyelv és kommunikáció tankönyvét. Idén ősztől életbe lép a 4. elemiseket érintő új tanterv is, melynek alapján a kisebbségi osztályokban már nem úgy fogják tanítani az ország nyelvét, mint román anyanyelvű társaiknak. Jó hírrel szolgált azoknak az érettségiző diákoknak is, akik felsőfokú tanulmányaikat külföldön szeretnék folytatni, hiszen idén lehetőségük lesz előrehozott érettségin való részvételre.
A határon túli magyar oktatás sorsát Magyarország kormánya továbbra is kiemelt fontosságúnak tartja, továbbra is számítanak az együttműködésre. Megköszönve a szövetség sokoldalú munkáját, a magyar kormány stratégiai szövetségesének nevezte az RMPSZ-t dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul. A pedagógusok munkáját globális kihívások nehezítik, hiszen válságba kerültek a közösségi és nemzeti értékek, előtérbe került az anyagi, egyéni érvényesülés. "Kívánom, hogy minél több lakója legyen ennek a hazának" – az itthon maradásra, a közösségi értékek és a nemzettudat megőrzésére bátorította beszédében a jelenlevőket a főkonzul.
Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet főigazgatója, dr. Kaposi József levélben üdvözölte a küldöttgyűlést, méltatva a két szervezet közötti kiváló szakmai partnerséget.
A küldöttgyűlés rendkívüli napirendi pontjaként az RMPSZ Országos Elnöksége az Ezüstgyopár díj aranyfokozatával jutalmazta dr. Zsigmond Barna Pál főkonzult, a nemzeti közösségünkért végzett áldozatos tevékenységének és felelősségteljes szolgálatának elismeréseként.
A díjat Burus- Siklódi Botond elnök, Halász Ferenc és Virág Erzsébet alelnökök adták át. Dr. Zsigmond Barna Pál tevékenységét Lászlófy Pál István tiszteletbeli elnök méltatta.
A küldöttgyűlést és az Ezüstgyopár díjjal kitüntetett főkonzult a sóváradi Szószékdöngető gyermek-néptánccsoport rövid előadással köszöntötte.
A küldöttgyűlés a 2015. évi szövetségi tevékenységet összefoglaló elnöki beszámolóval folytatódott. Burus-Siklódi Botond beszámolójában kitért a Gál Kelemen, Teleki, partiumi és székelyföldi oktatási és módszertani központok, a Bolyai Nyári Akadémia, az RMPSZ-könyvtárak, a moldvai csángómagyar oktatási, a Szülőföldön magyarul és a 2015 a külhoni magyar szakképzés éve programok, valamint az Erzsébet-tábor, az Ábel Kiadó és a Tokimpex Kft. tevékenységére.
Az elnöki beszámolót követően a cenzorbizottság jelentése hangzott el, majd a vita és hozzászólások keretében a központvezetők, programfelelősök, valamint a gazdasági vállalkozások vezetői vázolták 2015-ös tevékenységeiket és 2016-os programjaikat. A küldöttgyűlés ellenszavazat és tartózkodás nélkül fogadta el a bemutatott tevékenységi beszámolókat.
Népújság (Marosvásárhely)
2016. április 30.
Vándortárlat nyílt a Kultúrpalotában
A restaurálás művészete
Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota előcsarnokában A restaurálás művészete címmel a Magyar Restaurátorok Egyesületének munkáiból nyílt vándortárlat, mely Kárpát-medencei műtárgyak restaurálásának történetét mutatja be.
A Magyar Restaurátorok Egyesülete és a Pro Arte et Natura Alapítvány által létrehozott vándortárlat, mely erdélyi munkákat is tartalmaz, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy és Olasztelek után Marosvásárhelyen két hétig, május 10- éig tekinthető meg. A kiállított posztereken az eredeti állapot leírásától a restaurálás végeredményéig vezető utat ismerhetik meg a látogatók a 28 darab kimagasló jelentőségű restaurátori munka folyamatának bemutatásával. Így Tiziano festményének vizsgálatától a Munkácsy-trilógia embert próbáló restaurálási feladatáig, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport, illetve a gyulafehérvári Lázói-kápolna reneszánsz kőfaragványainak felújításáig nyomon követhető a szakmai hozzáértés.
A kiállítást a házigazda, Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója nyitotta meg, majd Czimbalmos Attila, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ elnöke, illetve Szentkirályi Miklós, a Magyar Restaurátorok Egyesületének elnöke beszélt a vándorkiállítás céljairól.
Amint a budapesti székhelyű szakmai tömörülés elnöke, Szentkirályi Miklós, a Magyar Művészeti Akadémia tagja elmondta, a kiállítás célja ismeretterjesztés, a megoldási lehetőségek közvetítése szakemberek és laikusok számára egyaránt. "A restaurálás nem mesterség, hanem magatartásforma, mellyel értékeinket őrizzük meg, és adjuk át a következő nemzedékeknek. A restaurálás etikája megismertetni a műtárgyat, felhívni a figyelmet állapotára, a veszélyforrásokra. A műtárgyat eredeti formájába kell visszaállítani, amennyiben ez nem lehetséges, a konzerválás útját kell választani, lehetőleg minél kevesebb kiegészítéssel. A restaurátor nem alakíthatja át, nem fejezheti be a művet" – hangsúlyozta a szakember.
A Pro Arte et Natura Alapítvány a nemzeti összetartozás jegyében az erdélyi történeti és kulturális örökség elkötelezett támogatója. A jelenlegi kiállítással a felelősségteljes restaurátorművészetet szeretnék megosztani a közönséggel, a műtárgyvédelmi szakemberekkel, de azokkal a döntéshozókkal is, akik felelősek a kulturális örökség fennmaradásáért. Mint elhangzott, a restaurátorok egyesületének speciális egyetemi oktatásban részesült művészeket tömörítő szakembercsoportja a teljesség igénye nélkül próbálja közvetíteni a restaurátorok tevékenységének időutazással felérő munkáját, a legváltozatosabb témákat megjelenítve.
A pannókon festmények, szárnyas oltárok, táblaképek, kőfaragványok, a magyar koronázási palást, a gyulafehérvári Lázói-kápolna, a kolozsvári Mátyás- szoborcsoport, a kisszebeni evangélikus templom három oltára, valamint restaurálási folyamatuk néhány pillanatképe jelenik meg, de leírták Munkácsy trilógiájának, Than Mór Attila lakomája című olajfestményének helyreállítási folyamata nagyobb lépéseit is.
Czimbalmos Attila, a vándortárlat erdélyi körútját szervező Gyergyó-szárhegyi Kulturális Központ igazgatója, restaurátor elmondta, a kiállítás Budapestről indult, majd Felvidék, Vajdaság után hozták el Erdélybe. A folyamatosan gazdagodó vándortárlat a csíkkarcfalvi és csíkmenasági római katolikus, a székelydályai református és a székelyderzsi unitárius templom restaurálását bemutató pannókkal bővül majd.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)
A restaurálás művészete
Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota előcsarnokában A restaurálás művészete címmel a Magyar Restaurátorok Egyesületének munkáiból nyílt vándortárlat, mely Kárpát-medencei műtárgyak restaurálásának történetét mutatja be.
A Magyar Restaurátorok Egyesülete és a Pro Arte et Natura Alapítvány által létrehozott vándortárlat, mely erdélyi munkákat is tartalmaz, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy és Olasztelek után Marosvásárhelyen két hétig, május 10- éig tekinthető meg. A kiállított posztereken az eredeti állapot leírásától a restaurálás végeredményéig vezető utat ismerhetik meg a látogatók a 28 darab kimagasló jelentőségű restaurátori munka folyamatának bemutatásával. Így Tiziano festményének vizsgálatától a Munkácsy-trilógia embert próbáló restaurálási feladatáig, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport, illetve a gyulafehérvári Lázói-kápolna reneszánsz kőfaragványainak felújításáig nyomon követhető a szakmai hozzáértés.
A kiállítást a házigazda, Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója nyitotta meg, majd Czimbalmos Attila, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ elnöke, illetve Szentkirályi Miklós, a Magyar Restaurátorok Egyesületének elnöke beszélt a vándorkiállítás céljairól.
Amint a budapesti székhelyű szakmai tömörülés elnöke, Szentkirályi Miklós, a Magyar Művészeti Akadémia tagja elmondta, a kiállítás célja ismeretterjesztés, a megoldási lehetőségek közvetítése szakemberek és laikusok számára egyaránt. "A restaurálás nem mesterség, hanem magatartásforma, mellyel értékeinket őrizzük meg, és adjuk át a következő nemzedékeknek. A restaurálás etikája megismertetni a műtárgyat, felhívni a figyelmet állapotára, a veszélyforrásokra. A műtárgyat eredeti formájába kell visszaállítani, amennyiben ez nem lehetséges, a konzerválás útját kell választani, lehetőleg minél kevesebb kiegészítéssel. A restaurátor nem alakíthatja át, nem fejezheti be a művet" – hangsúlyozta a szakember.
A Pro Arte et Natura Alapítvány a nemzeti összetartozás jegyében az erdélyi történeti és kulturális örökség elkötelezett támogatója. A jelenlegi kiállítással a felelősségteljes restaurátorművészetet szeretnék megosztani a közönséggel, a műtárgyvédelmi szakemberekkel, de azokkal a döntéshozókkal is, akik felelősek a kulturális örökség fennmaradásáért. Mint elhangzott, a restaurátorok egyesületének speciális egyetemi oktatásban részesült művészeket tömörítő szakembercsoportja a teljesség igénye nélkül próbálja közvetíteni a restaurátorok tevékenységének időutazással felérő munkáját, a legváltozatosabb témákat megjelenítve.
A pannókon festmények, szárnyas oltárok, táblaképek, kőfaragványok, a magyar koronázási palást, a gyulafehérvári Lázói-kápolna, a kolozsvári Mátyás- szoborcsoport, a kisszebeni evangélikus templom három oltára, valamint restaurálási folyamatuk néhány pillanatképe jelenik meg, de leírták Munkácsy trilógiájának, Than Mór Attila lakomája című olajfestményének helyreállítási folyamata nagyobb lépéseit is.
Czimbalmos Attila, a vándortárlat erdélyi körútját szervező Gyergyó-szárhegyi Kulturális Központ igazgatója, restaurátor elmondta, a kiállítás Budapestről indult, majd Felvidék, Vajdaság után hozták el Erdélybe. A folyamatosan gazdagodó vándortárlat a csíkkarcfalvi és csíkmenasági római katolikus, a székelydályai református és a székelyderzsi unitárius templom restaurálását bemutató pannókkal bővül majd.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)
2016. április 30.
Faragott képek és ikerszobrok
Most a tengerben kell a cseppet megtalálnunk, azt a cseppet, amely valószínűleg csak később, otthon kristályosodik bennünk ki, mert itt, most eláraszt bennünket Miholcsa József faragott képeinek és ikerszobrainak áradata.
Itt mindennek üzenete van, annak is, hogy csaknem száz olyan művet láthatunk együtt, amelyek közül bármelyik egymaga is képes betölteni egy falat, egy szobát, és annak is, hogy valamennyi alkotás fából készült. Egyik-másikba komponált a művész vasat vagy üveget, de – milyen érdekes – a fa mindig hangsúlyozottan fa, a vas viszont inkább lánc vagy kereszt, korona vagy kard. A fának az anyaga dominál – ez a természet, a fémnek a szerepe, ami a feladat.
Ha azokat az elemeket nézzük, amelyekből sok mű felépül, akkor úgy érezzük, visszaröpülünk az időben, olyan messzire, mint a táltos hátán gyermekkorunkban a mesében, oda, ahol erőt meríthetünk a győzelemhez. De ha előbb az egészet öleljük magunkba, akkor közelinek, élőnek érezhetjük, olyan művészetnek, amely a mienk, amelyiket magunknak teremtjük, magunk használjuk, bennünket vidít, bennünket erősít, nekünk varázsol.
Aligha van a teremben, aki első pillanatra ne ismerné fel, akárhol is lát egy ilyen faragott deszkát, hogy az Miholcsa-alkotás. Annyira egyéni, sajátos. De aligha találunk valakit is, aki ne látná azonnal, hogy ezek magyar alkotások.
A magyar nép, a magyari népek, a pusztai, nagyállat- tartó népek hagyományainak, az ősi jelképeknek a használata a magyar képzőművészetben immár több mint 100 esztendős hagyománnyal büszkélkedhet. Miholcsa József is 30-40 esztendeje faragja a deszkát önálló alkotássá, olyan elemek felhasználásával, amelyeket azelőtt kizárólag a díszítőművészet tartozékainak véltek. De korántsem a valamikori, ősi művészet utánzásáról van szó.
Meglepődhetnek, hogy jó néhány alkotást nem lehet a mitikus-mágikus magyar ősművészethez sorolni. Minden vonaluk, a kialakított formák, a mozdulatot sugalló ívek a mai, XXI. századi dinamikát szolgálják, a digitális világban átlényegült formákat. Modern, inventív alkotások, amelyek formájukban hoznak újat, miközben hagyományos anyagot használnak föl, sőt, formanyelvük is közvetlen, érthető, mégis friss és újszerű. Mégsem pusztán formai játékok ezek, hanem abból a grafikai világból kinövő művek, amelyek mikor látható, mikor láthatatlan gyökerekkel kapcsolódnak a több ezer éves pusztai hagyományokhoz, a több száz éves keresztény szimbolikához és ahhoz a népművészethez, amelyet büszkén vallunk a magunkénak.
Ábrázolni tudják az odaadást, a vágyat, a lendületet, a bátorságot, a harckészséget, a reményt, még a karcsúságot, a kecsességet is.
Ezen a kiállításon találunk olyan alkotást, amely az egész világegyetemet tükrözi, de olyat is, amely csak egyetlenegy elemét jelenti ennek a világnak, de arról a rendkívül egyszerű ívelt deszkadarabról is látni, érezni, hogy ennek a világnak egyik jelentéses darabja.
Felfedezhetjük, hogy milyen tágas világot hódított meg Miholcsa József a számunkra, hogy a fa természetes adottságait – erezetét, színét, a fatörzs formáját, a deszka körvonalait – a műalkotás meghatározó részeivé tegye. Fehér karokat formáz az alulról szélesedő deszka, amelyen megmaradt az öreg kéreg szelete is, egy piciny páccal máris láthatóvá lesz a magasság felé törekvő ember, akinek két karját szétfeszítené a távolság, ha az égből a reménység zöld madara nem segítene.
Ezek az életerőtől duzzadó alkotások mintha az idők kezdetében gyökereznének. Halhatatlanok, tehát a régmúltat is ismerik – talán látták is, de halhatatlanok, tehát örökké fiatalok is. A népművészetből ismerős pogány vagy csak profán motívumok mellett ugyanolyan természetesen épülnek bele az alkotásokba a keresztény szimbolika elemei is, ahogyan a magyar népművészetnek is szerves tartozékai a keresztény hit elemei.
A kifejezetten keresztény jelképek, elsősorban a kereszt, vagy Boldogasszony csillaga, de néhány szoborszerkezeti forma vagy ábrázolt alaphelyzet is ide tartozik, egyértelműen mintegy 10-12 alkotásban láthatóak, tehát a kiállított művek 10%-ában. Aki feledi, hogy keresztény nép vagyunk, meglepődhet, hogy közösségi szokásaink, alapfokú jelképeink jelentős része a keresztény jelképrendszerből fakad, de még a korábbi hagyományainkat is átitatta a kereszténység, és valójában az lenne a furcsa, ha a magyar művelődés hagyományaiban gyökerező művészetben mindez nem együtt lenne jelen. Körülbelül ugyanilyen arányban találunk olyan műveket, amelyek rendkívül egyszerű szerkezetűek, és olyanokat, amelyek részleteikben nem kapcsolódnak a magyar művelődés mélyrétegeihez, tehát több különböző csoportot is elkülöníthetünk a kiállítás anyagából, pedig hihetetlenül egységes hangulatú az egész, ugyanazt a világot, a természet beszédes, egységes emberi, fenséges, mesés világát tükrözi.
És még nem szóltunk a szobrokról, amelyek mindegyike legalább kettős üzenetet hordoz, a formák kettősségét mutatják, a testek eggyé olvadását, egymás kiegészítését. Ló és lovas, férfi és nő, sólyom és solymász – két lény, két ember, és mégis csak egy test. Még a faragott, megmunkált, tehát szép, bár megrepedt, megsérült gerendadarabot is egybe tudja komponálni a nyers, kérges tönkdarabbal. Ikerszobrok ezek, a világ kettősségéről szólnak, ugyanakkor a világ egységéről, amelyben a tűz lángja és a madár tolla vagy a csillag fénye lehet ugyanolyan, mégis összetéveszthetetlen. Vagyis ez a világ érthető, ismerős és megismerhető, de legalább érezhető, szerethető, ezért gratulálok Miholcsa Józsefnek, és köszönöm ezt az élményt, amelyet ez a kiállítás jelent nekem.
* Elhangzott a kiállítás megnyitóján
Gáspár Sándor
Népújság (Marosvásárhely)
Most a tengerben kell a cseppet megtalálnunk, azt a cseppet, amely valószínűleg csak később, otthon kristályosodik bennünk ki, mert itt, most eláraszt bennünket Miholcsa József faragott képeinek és ikerszobrainak áradata.
Itt mindennek üzenete van, annak is, hogy csaknem száz olyan művet láthatunk együtt, amelyek közül bármelyik egymaga is képes betölteni egy falat, egy szobát, és annak is, hogy valamennyi alkotás fából készült. Egyik-másikba komponált a művész vasat vagy üveget, de – milyen érdekes – a fa mindig hangsúlyozottan fa, a vas viszont inkább lánc vagy kereszt, korona vagy kard. A fának az anyaga dominál – ez a természet, a fémnek a szerepe, ami a feladat.
Ha azokat az elemeket nézzük, amelyekből sok mű felépül, akkor úgy érezzük, visszaröpülünk az időben, olyan messzire, mint a táltos hátán gyermekkorunkban a mesében, oda, ahol erőt meríthetünk a győzelemhez. De ha előbb az egészet öleljük magunkba, akkor közelinek, élőnek érezhetjük, olyan művészetnek, amely a mienk, amelyiket magunknak teremtjük, magunk használjuk, bennünket vidít, bennünket erősít, nekünk varázsol.
Aligha van a teremben, aki első pillanatra ne ismerné fel, akárhol is lát egy ilyen faragott deszkát, hogy az Miholcsa-alkotás. Annyira egyéni, sajátos. De aligha találunk valakit is, aki ne látná azonnal, hogy ezek magyar alkotások.
A magyar nép, a magyari népek, a pusztai, nagyállat- tartó népek hagyományainak, az ősi jelképeknek a használata a magyar képzőművészetben immár több mint 100 esztendős hagyománnyal büszkélkedhet. Miholcsa József is 30-40 esztendeje faragja a deszkát önálló alkotássá, olyan elemek felhasználásával, amelyeket azelőtt kizárólag a díszítőművészet tartozékainak véltek. De korántsem a valamikori, ősi művészet utánzásáról van szó.
Meglepődhetnek, hogy jó néhány alkotást nem lehet a mitikus-mágikus magyar ősművészethez sorolni. Minden vonaluk, a kialakított formák, a mozdulatot sugalló ívek a mai, XXI. századi dinamikát szolgálják, a digitális világban átlényegült formákat. Modern, inventív alkotások, amelyek formájukban hoznak újat, miközben hagyományos anyagot használnak föl, sőt, formanyelvük is közvetlen, érthető, mégis friss és újszerű. Mégsem pusztán formai játékok ezek, hanem abból a grafikai világból kinövő művek, amelyek mikor látható, mikor láthatatlan gyökerekkel kapcsolódnak a több ezer éves pusztai hagyományokhoz, a több száz éves keresztény szimbolikához és ahhoz a népművészethez, amelyet büszkén vallunk a magunkénak.
Ábrázolni tudják az odaadást, a vágyat, a lendületet, a bátorságot, a harckészséget, a reményt, még a karcsúságot, a kecsességet is.
Ezen a kiállításon találunk olyan alkotást, amely az egész világegyetemet tükrözi, de olyat is, amely csak egyetlenegy elemét jelenti ennek a világnak, de arról a rendkívül egyszerű ívelt deszkadarabról is látni, érezni, hogy ennek a világnak egyik jelentéses darabja.
Felfedezhetjük, hogy milyen tágas világot hódított meg Miholcsa József a számunkra, hogy a fa természetes adottságait – erezetét, színét, a fatörzs formáját, a deszka körvonalait – a műalkotás meghatározó részeivé tegye. Fehér karokat formáz az alulról szélesedő deszka, amelyen megmaradt az öreg kéreg szelete is, egy piciny páccal máris láthatóvá lesz a magasság felé törekvő ember, akinek két karját szétfeszítené a távolság, ha az égből a reménység zöld madara nem segítene.
Ezek az életerőtől duzzadó alkotások mintha az idők kezdetében gyökereznének. Halhatatlanok, tehát a régmúltat is ismerik – talán látták is, de halhatatlanok, tehát örökké fiatalok is. A népművészetből ismerős pogány vagy csak profán motívumok mellett ugyanolyan természetesen épülnek bele az alkotásokba a keresztény szimbolika elemei is, ahogyan a magyar népművészetnek is szerves tartozékai a keresztény hit elemei.
A kifejezetten keresztény jelképek, elsősorban a kereszt, vagy Boldogasszony csillaga, de néhány szoborszerkezeti forma vagy ábrázolt alaphelyzet is ide tartozik, egyértelműen mintegy 10-12 alkotásban láthatóak, tehát a kiállított művek 10%-ában. Aki feledi, hogy keresztény nép vagyunk, meglepődhet, hogy közösségi szokásaink, alapfokú jelképeink jelentős része a keresztény jelképrendszerből fakad, de még a korábbi hagyományainkat is átitatta a kereszténység, és valójában az lenne a furcsa, ha a magyar művelődés hagyományaiban gyökerező művészetben mindez nem együtt lenne jelen. Körülbelül ugyanilyen arányban találunk olyan műveket, amelyek rendkívül egyszerű szerkezetűek, és olyanokat, amelyek részleteikben nem kapcsolódnak a magyar művelődés mélyrétegeihez, tehát több különböző csoportot is elkülöníthetünk a kiállítás anyagából, pedig hihetetlenül egységes hangulatú az egész, ugyanazt a világot, a természet beszédes, egységes emberi, fenséges, mesés világát tükrözi.
És még nem szóltunk a szobrokról, amelyek mindegyike legalább kettős üzenetet hordoz, a formák kettősségét mutatják, a testek eggyé olvadását, egymás kiegészítését. Ló és lovas, férfi és nő, sólyom és solymász – két lény, két ember, és mégis csak egy test. Még a faragott, megmunkált, tehát szép, bár megrepedt, megsérült gerendadarabot is egybe tudja komponálni a nyers, kérges tönkdarabbal. Ikerszobrok ezek, a világ kettősségéről szólnak, ugyanakkor a világ egységéről, amelyben a tűz lángja és a madár tolla vagy a csillag fénye lehet ugyanolyan, mégis összetéveszthetetlen. Vagyis ez a világ érthető, ismerős és megismerhető, de legalább érezhető, szerethető, ezért gratulálok Miholcsa Józsefnek, és köszönöm ezt az élményt, amelyet ez a kiállítás jelent nekem.
* Elhangzott a kiállítás megnyitóján
Gáspár Sándor
Népújság (Marosvásárhely)
2016. április 30.
Borcsa János Marosvásárhelyen
"A benne lakók teszik gyöngyszemmé a helyet"
Nehéz hűség – ez a címe a Kézdivásárhelyen élő Borcsa János irodalomtörténész, kritikus, az irodalomtudományok doktora legutóbbi kötetének. A Kriterion könyvkiadó által megjelentetett kötet mélyenszántó gondolatokat tartalmazó írásokkal ajándékozza meg az olvasót, ezen írásokat nemrég a marosvásárhelyi közönség is megismerhette. A Nagy Attila által a Bernády Házban, múlt héten szervezett könyvbemutatón a vendéglátó beszélgetett Borcsa Jánossal, beszélgetésük közepette pedig a legújabb kötetről is szó esett – és kiderült, szerzője egy ma már szinte elfeledett nyelven és nyelvet ír, olyan értékek mentén, amelyek (sajnálatos módon, de) ugyancsak kiveszőben vannak.
– Tagja vagy az Erdélyi Magyar Írók Ligájának, az írószövetségnek, rendszeresen közölsz irodalmi lapokban és portálokon, jó pár könyved jelent meg, közöttük díjazottak is. A Nehéz hűséget 2014-ben adták ki. Ez a könyvecske, amely formátumában szinte zsebkönyv, három ciklusban tagolja a benne szereplő írásokat. Jegyzeteknek mondod őket, szerintem jó pár kisesszé van közöttük. Az első írás címe a kötet címe is, a Háromszék napilapban jelent meg 2012-ben. De nem csak írsz, könyvkiadód is van, az Ambrózia. Nagyon sokoldalú emberként ismertelek meg, te a nyugdíjat választottad. Annak idején felajánlották, hogy az egyetemen maradj, miért tértél mégis haza, a Székelyföldre?
– Nem tudnék egzakt választ adni a kérdésre, úgy éreztem, az akkori körülmények miatt jobb, ha Háromszéken, Kézdivásárhelyen maradok. Mind a munka, mind a vállalt dolgaim hazahúztak Kolozsvárról. Otthonosabban éreztem magam és tudtam, hogy otthon is van tennivaló bőven.
– Egy tradicionális közösség hangján szólalsz meg, és ha egy mai fiatalnak elmondod az elvárásaidat, lehet, hogy nevetni fog rajtuk. Bátorság kellett ahhoz, hogy megírd a gondolataidat…
– Irodalommal, szövegértéssel foglalkozom. Harminc évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy nem szépíróként elindulva mi mással foglalkozhatnék, mint szövegekkel, azok értésével. De a nyolcvanas években a szövegek értelmezése közvetett úton egyébre is, a társadalomra, közösségre, a rendszerre is kihatott. Mi egyébbel foglalkozhattak a kortárs szövegek, mint az akkori körülményekkel? Én nem a közélet dolgairól meditáltam, hanem tényleg az irodalomról beszéltem, azzal folytattam párbeszédet. De ez az új kötet tényleg az értelmezés tárgyát próbálja explicit módon is kiterjeszteni. A körülményeket is próbálom értelmezni. Persze ez nem egy direkt beleszólás az életünkbe – inkább az erkölcs, az emberi természet oldaláról igyekszem a körülményekre reflektálni. Ez az első személyesebb jellegű könyvem, kiléptem az értelmező pozíciójából, és az emberi természetre irányítom a figyelmet. Maga a műfaj is megköveteli a szerző személyesebb jelenlétét. A kritikusnak az alkalom ad tollat. Ezek a kis jegyzetek ilyen alkalmat nem ismertek, ihletből, belső indíttatásból születtek, és ettől kezdve mintha megnyílt volna valami új lehetőség: rendszeresen jöttek azok a különleges alkalmak, amikor személyes jellegű írásokba fogtam. De azt nem állítanám, hogy az erkölcsi kérdések idejétmúltak lennének. Az emberi lét kérdéseiről mindig hasznos elmélkedni, és ezek az elmélkedések örökké aktuálisak. Egyrészt az emberi viselkedésnormákat, az emberi természet megjelenési formáit értelmeztem, másrészt az új körülményeinkre voltam tekintettel: az erdélyi változásokról írtam. Arról, hogy a mindennapjainkban ez a változás hogyan jelenik meg. Van amit értelmezni, és ezekre az értelmezésekre szükség is van.
– Ez a kötet sok tekintetben hiánypótló is. Olyan alapigazodási, erkölcsi normákról beszélsz, amelyekhez nagyon sokunknak vissza kellene térnünk. Ugyanakkor helytörténészként is kiváló vagy, a Kishazám című esszéd például nagyszerű, vallomásos, lírai írás. Jelzi azt is, hogy mértéktartó tudsz maradni, tudsz kívülről szemlélni, az objektivitás fontos része az írásaidnak.
– Földi István 1967-ben írt egy olyan könyvet Kézdiről, amely felidézi a huszadik század elejét. A város központját például gyöngyszemnek lehetett és lehet tekinteni – azért, mert olyanok voltak – és ma is olyanok kellene legyenek – a lakói. A benne lakók teszik gyöngyszemmé a helyet. Nem szabad annyira lokálpatriótának lennünk, hogy a jelenleginél több embernek és magyarnak kell lennünk. Ezek a szálak kötnek oda, és ezért nem maradtam Kolozsváron. De az elmúlt évtizedek alatt a közösség sajnos nagyon kiöregedett, lepusztult: a szelleme egyre gyengébb.
– Ez a könyv a tartásnak egy kis enciklopédiája, amely a tiéd és amely – reméljük – mindannyiunké is lesz. Nehéz-e a hűség?
– Úgy érzem, hogy lehet egy újabb kötetnyi írás is ezekből a jegyzetekből. Kísérletezem félpercesekkel is, nem szeretem a kimondottan szakszerű, nyelvművelő írásokat, de sokszor sérti a fülemet egy-egy nyelvi jelenség, ezekre szoktam félpercesekben, fiktív párbeszédekben reagálni.
A hűség pedig nehéz, de megéri vállalni. Egyre mélyebben és őszintébben kellene elemeznünk magunkat és a körülményeinket, még akkor is, ha a tendenciák és divatok ellenében kell ezt tennünk.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
"A benne lakók teszik gyöngyszemmé a helyet"
Nehéz hűség – ez a címe a Kézdivásárhelyen élő Borcsa János irodalomtörténész, kritikus, az irodalomtudományok doktora legutóbbi kötetének. A Kriterion könyvkiadó által megjelentetett kötet mélyenszántó gondolatokat tartalmazó írásokkal ajándékozza meg az olvasót, ezen írásokat nemrég a marosvásárhelyi közönség is megismerhette. A Nagy Attila által a Bernády Házban, múlt héten szervezett könyvbemutatón a vendéglátó beszélgetett Borcsa Jánossal, beszélgetésük közepette pedig a legújabb kötetről is szó esett – és kiderült, szerzője egy ma már szinte elfeledett nyelven és nyelvet ír, olyan értékek mentén, amelyek (sajnálatos módon, de) ugyancsak kiveszőben vannak.
– Tagja vagy az Erdélyi Magyar Írók Ligájának, az írószövetségnek, rendszeresen közölsz irodalmi lapokban és portálokon, jó pár könyved jelent meg, közöttük díjazottak is. A Nehéz hűséget 2014-ben adták ki. Ez a könyvecske, amely formátumában szinte zsebkönyv, három ciklusban tagolja a benne szereplő írásokat. Jegyzeteknek mondod őket, szerintem jó pár kisesszé van közöttük. Az első írás címe a kötet címe is, a Háromszék napilapban jelent meg 2012-ben. De nem csak írsz, könyvkiadód is van, az Ambrózia. Nagyon sokoldalú emberként ismertelek meg, te a nyugdíjat választottad. Annak idején felajánlották, hogy az egyetemen maradj, miért tértél mégis haza, a Székelyföldre?
– Nem tudnék egzakt választ adni a kérdésre, úgy éreztem, az akkori körülmények miatt jobb, ha Háromszéken, Kézdivásárhelyen maradok. Mind a munka, mind a vállalt dolgaim hazahúztak Kolozsvárról. Otthonosabban éreztem magam és tudtam, hogy otthon is van tennivaló bőven.
– Egy tradicionális közösség hangján szólalsz meg, és ha egy mai fiatalnak elmondod az elvárásaidat, lehet, hogy nevetni fog rajtuk. Bátorság kellett ahhoz, hogy megírd a gondolataidat…
– Irodalommal, szövegértéssel foglalkozom. Harminc évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy nem szépíróként elindulva mi mással foglalkozhatnék, mint szövegekkel, azok értésével. De a nyolcvanas években a szövegek értelmezése közvetett úton egyébre is, a társadalomra, közösségre, a rendszerre is kihatott. Mi egyébbel foglalkozhattak a kortárs szövegek, mint az akkori körülményekkel? Én nem a közélet dolgairól meditáltam, hanem tényleg az irodalomról beszéltem, azzal folytattam párbeszédet. De ez az új kötet tényleg az értelmezés tárgyát próbálja explicit módon is kiterjeszteni. A körülményeket is próbálom értelmezni. Persze ez nem egy direkt beleszólás az életünkbe – inkább az erkölcs, az emberi természet oldaláról igyekszem a körülményekre reflektálni. Ez az első személyesebb jellegű könyvem, kiléptem az értelmező pozíciójából, és az emberi természetre irányítom a figyelmet. Maga a műfaj is megköveteli a szerző személyesebb jelenlétét. A kritikusnak az alkalom ad tollat. Ezek a kis jegyzetek ilyen alkalmat nem ismertek, ihletből, belső indíttatásból születtek, és ettől kezdve mintha megnyílt volna valami új lehetőség: rendszeresen jöttek azok a különleges alkalmak, amikor személyes jellegű írásokba fogtam. De azt nem állítanám, hogy az erkölcsi kérdések idejétmúltak lennének. Az emberi lét kérdéseiről mindig hasznos elmélkedni, és ezek az elmélkedések örökké aktuálisak. Egyrészt az emberi viselkedésnormákat, az emberi természet megjelenési formáit értelmeztem, másrészt az új körülményeinkre voltam tekintettel: az erdélyi változásokról írtam. Arról, hogy a mindennapjainkban ez a változás hogyan jelenik meg. Van amit értelmezni, és ezekre az értelmezésekre szükség is van.
– Ez a kötet sok tekintetben hiánypótló is. Olyan alapigazodási, erkölcsi normákról beszélsz, amelyekhez nagyon sokunknak vissza kellene térnünk. Ugyanakkor helytörténészként is kiváló vagy, a Kishazám című esszéd például nagyszerű, vallomásos, lírai írás. Jelzi azt is, hogy mértéktartó tudsz maradni, tudsz kívülről szemlélni, az objektivitás fontos része az írásaidnak.
– Földi István 1967-ben írt egy olyan könyvet Kézdiről, amely felidézi a huszadik század elejét. A város központját például gyöngyszemnek lehetett és lehet tekinteni – azért, mert olyanok voltak – és ma is olyanok kellene legyenek – a lakói. A benne lakók teszik gyöngyszemmé a helyet. Nem szabad annyira lokálpatriótának lennünk, hogy a jelenleginél több embernek és magyarnak kell lennünk. Ezek a szálak kötnek oda, és ezért nem maradtam Kolozsváron. De az elmúlt évtizedek alatt a közösség sajnos nagyon kiöregedett, lepusztult: a szelleme egyre gyengébb.
– Ez a könyv a tartásnak egy kis enciklopédiája, amely a tiéd és amely – reméljük – mindannyiunké is lesz. Nehéz-e a hűség?
– Úgy érzem, hogy lehet egy újabb kötetnyi írás is ezekből a jegyzetekből. Kísérletezem félpercesekkel is, nem szeretem a kimondottan szakszerű, nyelvművelő írásokat, de sokszor sérti a fülemet egy-egy nyelvi jelenség, ezekre szoktam félpercesekben, fiktív párbeszédekben reagálni.
A hűség pedig nehéz, de megéri vállalni. Egyre mélyebben és őszintébben kellene elemeznünk magunkat és a körülményeinket, még akkor is, ha a tendenciák és divatok ellenében kell ezt tennünk.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
2016. április 30.
Moldva és Székelyföld az emlékekben
Egy Moldvában felnövő székely kisfiú története elevenedik meg Murvai Béla marosvásárhelyi magyartanár Szövevény című kisregényében, amelyet az őszi könyvvásáron mutatott be a szerző. Már az első fejezet megragadta az érdeklődésemet, ami az édesapa kalandjáról szól, aki 15-16 éves kamasz fiúként egy derűs nyári reggelen átgázolt a folyón, hogy megkapálja a túlsó parton levő törökbúzát. Közben kiderült, hogy határt sértett, Romániából útlevél nélkül ment át Magyarországra, a folyó ugyanis a negyvenes években országhatárrá vált, ami nem tudatosult a falusi emberekben, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy a földjüket megdolgozzák. A mezőn levőket elfogták, bezárták, de a székely lélekjelenlét nem hagyta cserben őket, és sikerült megszökniük. A kezdő történet és a későbbi emlékezés színhelyét jelentő két székely falu, az édesapa és édesanya szülőfaluja mellett a szerző bemutatja a Moldvában munkát vállaló székely család mindennapjait az onesti barakknegyedben, ahol az iparvárost építő munkások kaptak lakást.
A szerző ámulatra méltó alapossággal idézi fel a gyermekkor rengeteg apró eseményét, a gyermeki lélek eszmélését, és a kisfiú személyiségét alakító tanításokat két nagyon különböző világban, székely és román emberek között. Bár az olvasó azt hinné, hogy önéletrajzi regény, a szinte csipkeszerűen aprólékos visszajátszás részben fikció, a felnőtt író fantáziájának a szüleménye, ami a megőrzött és felidézett történéseket színesíti, egészíti ki. A könyvnek nincs lineáris cselekménye, emlékek szövevényéből bomlanak ki a történetek gyermekkori élményekről, kalandokról, amelyek kitörölhetetlen nyomot hagytak a felnőtt férfi emlékezetében. Mintha egy kaleidoszkópban nézné ezt a három világot, a szocializmus vívmányaként épülő és iparosodó moldvai város, Onest, az út menti székely falu, Víztelek és a félreeső, hagyományőrző kicsi település, Almaszeg képe kavarog színesen, érzékletesen, folyton váltva egymást fejezetről fejezetre.
Az édesapának, a fuvarosként dolgozó hetedik gyermeknek azért kell távoznia szülőfalujából, mert összekülönbözött a néptanács elnökével. Meg sem áll Moldváig, ahol családjával együtt két évtizedet tölt el a fából és stukatúranádból készült szoba-konyhás barakkban, ami a központi fűtésen és hideg vízen kívül egyéb kényelmet nem nyújtott lakóinak. A gyermek, aki egyéves korától ott élt, mégis szépnek látta ezt a világot, ahol egyszerre tanult meg két nyelvet: gyermekpajtásaitól, majd az óvodában és az iskolában a románt, szüleitől, különösen édesanyjától az anyanyel-vét. Példaértékűnek érzem, ahogy az anya fiával foglalkozik. Mesékkel, alkalmi játékokkal és a magyar irodalom kívülről ismert remekműveivel (a János vitézzel, a Toldival, a Nemzeti dallal, A megfagyott gyermekkel stb.), a történelmünk nagy személyiségeiről szóló történetekkel oltja be az anyanyelv szépségét, alakítja ki a nemzeti öntudat csíráját a kisfiúban, akit még az iskolába menetel előtt megtanít anyanyelvén olvasni és számolni. Édesapja pedig a tájékozódás igényével megáldott munkásemberként rendszeresen járatja az akkori országos napilapot, az Előrét, amelynek kalendáriuma a kisfiú első magyar olvasmányát jelenti, az anya gondosan megőrzött ábécéskönyve mellett. Igen, így is lehet, mondanám a külföldre kitelepedett édesanyáknak, akik közül sokan azért nem tanítják meg a saját nyelvükre is gyermeküket, nehogy zavaró tényező legyen az óvodában, iskolában.
Az út menti székely faluból az apai nagyapa emléke rajzolódik ki a legélesebben. Almaszegről a betegséget ráolvasással gyógyító, "istenfélő, jóságos természetű" nagyanya és a sokszor vicces nagybácsi alakja emelkedik ki a hagyományőrző falu sokféle, becsületes, néha furfangos, nagyravágyó vagy segítőkész lakóinak köréből. Almaszeg a titokzatos történések, a gyermekfejjel felfedezett titkok helyszíne, a "csodaszerű dolgok világa" – ahogy a szerző fogalmaz. Megismerjük a falu életét ünnepeken és hétköznapokon, a mindennapi teendőket, régebbi és újabb eseményeket, a gyermekkori nagy kalandokat. Olvashatunk a kollektivizálásról, a kenyérsütésről, a gyermeket elbűvölő kovácsműhelyről.
Vízteleken, ahol a későbbiekben házrészt vásárol a család, a kisfiú a postás nagynénivel járja a falut, s így válik szenvedélyévé a régi pénzek és egyéb régiségek gyűjtése.
Onestről Kosztika bá, a szabad parasztok lakta Szloboziáról tejet hordó segítőkész, értelmes, tisztességes jó gazdaember alakját mutatja be nagy szeretettel. Az édesanya korholó szavai pedig megtanítják, hogy az árnyékszéket takarító egykori elítéltet, Dedu bácsit sem szabad kicsúfolni. Ahogy a vizes istránggal kapott verés is jó lecke arra, hogy gyermekként sem szabad a máséhoz nyúlni. Érdekes élettapasztalatot gyűjt a székely városban élő örmény származású öregúrtól, aki már székelynek vallja magát, és arról is, hogy az állatokat, még a verebeket sem szabad bántani. A gyermek számára valódi traumát jelent a mandulaműtét, de a kórházban egy tudós geológus látja el értékes ismeretekkel a geológiáról és a világmindenségről.
A kisregényben a finom ecsetvonásokkal megrajzolt almaszegi falukép bemutatása mellett érdekes a fejlődő Onest képének a rögzítése a Sztálin-barokk típusú házaktól az egyszerűsödő kocka alakú, majd a tízemeletes tömbházakig, amelyek a ledózerolt falusi házak helyén épültek, az ipari tájé az ezüstszínű gömbtartályokkal, hűtőtornyokkal és a völgyben megmaradt csángó falu kéttornyú katolikus templomával. A moldvai település a könyv végére nemcsak régi házait veszíti el, hanem a nevét is, amikor a megyésítés idején Gheorghe Gheorghiu-Dej városra keresztelik.
Nemcsak tartalmában és stílusában, dokumentum jellegét tekintve is érdekes olvasmány a gyermek látószögéből megírt emlékezés. Ami egymástól távol eső, idegen világokat köt össze a kisfiú tudatában, aki fokozatosan, de biztosan ébred rá nemzeti hovatartozására, s közben az élmények, kalandok, félrelépések, a felnőttektől kapott útmutatások erősítik meg jellemét, személyiségét. Amikor becsukja a könyvet, az olvasónak olyan érzése támad, hogy a történet nem fejeződött be, így hát várjuk a folytatást. A kötet a Mentor Kiadónál jelent meg, reméljük, hogy a könyvesboltokban is kapható lesz.
*
Ízelítőül néhány sor A város neve című fejezetből: a kisfiúnak és a nagymama testvérének a találkozása.
"Befordultam jobbra a házba. Egy barna behemót szerkezettől alig lehetett belépni az ajtón. Hátulról fehér szálak százai, ezrei futottak felém, mint fénykévék a fényforrásból, ahol Zsuzsika néném ült ebben a megvénhedt faalkotmányban. A szálak fehéren villogtak, mintha nem is tőle, hanem belőle sugároztak volna szét az ajtó felé feszes, egyenes vonalakban. Az osztovátánál ült, bele volt merülve a szövésbe. Nyomkodta a lábítót, a nyüstök fel-le ugráltak, keze alatt jobbra-balra szállt a vetélő a szádnyílásban, ahogy a láncfonalak helyet cserélve fel- és alászálltak a vetülékfonalat tömörítő borda koppanásától kísérve. Valami nagy dolog készülhetett, kétsingnyi széles szőttest láttam előtte, a borda és a melldorong között, és elég sok fel volt már tekeredve a szövethengerre is. A hosszanti szálak fehérek voltak, len vagy pamut, már nem tudom, a vetélő pedigvilágos- és sötétkék gyapjúszálakat vitt be közéjük a minta szerint. Szögletes hullámvonalak futottak végig a szőttesen világoskék színben a sötétkék háttéren, a hullámvonalak felett pedig négyzetek és téglalapok váltakoztak egymással, világos és sötét, álló és fekvő téglalapok ügyesen egymásba illesztve, aztán megint hullámtaraj minták fáradhatatlan váltakozásban.Szinte hallottam a tenger morajlását az ultramarinkék ég alatt, amint himbálja a kockákat és a dereglyéket valami kezdet és vég nélküli vízi úton, ahol minden csak hullámzás és morajlás, de amelyen mégis áthatol, előbb halkan, alig érthetően, majd egyre kivehetőbben és hangosabban az emberi beszéd. S a szövőszék csak szőtte a hullámokat, a szavak is egyre hullámzottak felém, és egyre jobban lenyűgöztek a bordák kapogása közti rövid pihenőkben. – Hát itt vagy, aranyom? Rég nem láttunk!Hogy van nagymama? Vegyél onnan a konyhaasztalfiókból csörögét, még meleg. Most nem tudok innen fölállni, de papó mindjárt jő bé a pajtából, s tölt neked bodzalevet is. … Nekifogtam szőni az unokámnak terítőket, mert ősszel megy férjhez, s valamit én is akarok adni neki…"
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Egy Moldvában felnövő székely kisfiú története elevenedik meg Murvai Béla marosvásárhelyi magyartanár Szövevény című kisregényében, amelyet az őszi könyvvásáron mutatott be a szerző. Már az első fejezet megragadta az érdeklődésemet, ami az édesapa kalandjáról szól, aki 15-16 éves kamasz fiúként egy derűs nyári reggelen átgázolt a folyón, hogy megkapálja a túlsó parton levő törökbúzát. Közben kiderült, hogy határt sértett, Romániából útlevél nélkül ment át Magyarországra, a folyó ugyanis a negyvenes években országhatárrá vált, ami nem tudatosult a falusi emberekben, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy a földjüket megdolgozzák. A mezőn levőket elfogták, bezárták, de a székely lélekjelenlét nem hagyta cserben őket, és sikerült megszökniük. A kezdő történet és a későbbi emlékezés színhelyét jelentő két székely falu, az édesapa és édesanya szülőfaluja mellett a szerző bemutatja a Moldvában munkát vállaló székely család mindennapjait az onesti barakknegyedben, ahol az iparvárost építő munkások kaptak lakást.
A szerző ámulatra méltó alapossággal idézi fel a gyermekkor rengeteg apró eseményét, a gyermeki lélek eszmélését, és a kisfiú személyiségét alakító tanításokat két nagyon különböző világban, székely és román emberek között. Bár az olvasó azt hinné, hogy önéletrajzi regény, a szinte csipkeszerűen aprólékos visszajátszás részben fikció, a felnőtt író fantáziájának a szüleménye, ami a megőrzött és felidézett történéseket színesíti, egészíti ki. A könyvnek nincs lineáris cselekménye, emlékek szövevényéből bomlanak ki a történetek gyermekkori élményekről, kalandokról, amelyek kitörölhetetlen nyomot hagytak a felnőtt férfi emlékezetében. Mintha egy kaleidoszkópban nézné ezt a három világot, a szocializmus vívmányaként épülő és iparosodó moldvai város, Onest, az út menti székely falu, Víztelek és a félreeső, hagyományőrző kicsi település, Almaszeg képe kavarog színesen, érzékletesen, folyton váltva egymást fejezetről fejezetre.
Az édesapának, a fuvarosként dolgozó hetedik gyermeknek azért kell távoznia szülőfalujából, mert összekülönbözött a néptanács elnökével. Meg sem áll Moldváig, ahol családjával együtt két évtizedet tölt el a fából és stukatúranádból készült szoba-konyhás barakkban, ami a központi fűtésen és hideg vízen kívül egyéb kényelmet nem nyújtott lakóinak. A gyermek, aki egyéves korától ott élt, mégis szépnek látta ezt a világot, ahol egyszerre tanult meg két nyelvet: gyermekpajtásaitól, majd az óvodában és az iskolában a románt, szüleitől, különösen édesanyjától az anyanyel-vét. Példaértékűnek érzem, ahogy az anya fiával foglalkozik. Mesékkel, alkalmi játékokkal és a magyar irodalom kívülről ismert remekműveivel (a János vitézzel, a Toldival, a Nemzeti dallal, A megfagyott gyermekkel stb.), a történelmünk nagy személyiségeiről szóló történetekkel oltja be az anyanyelv szépségét, alakítja ki a nemzeti öntudat csíráját a kisfiúban, akit még az iskolába menetel előtt megtanít anyanyelvén olvasni és számolni. Édesapja pedig a tájékozódás igényével megáldott munkásemberként rendszeresen járatja az akkori országos napilapot, az Előrét, amelynek kalendáriuma a kisfiú első magyar olvasmányát jelenti, az anya gondosan megőrzött ábécéskönyve mellett. Igen, így is lehet, mondanám a külföldre kitelepedett édesanyáknak, akik közül sokan azért nem tanítják meg a saját nyelvükre is gyermeküket, nehogy zavaró tényező legyen az óvodában, iskolában.
Az út menti székely faluból az apai nagyapa emléke rajzolódik ki a legélesebben. Almaszegről a betegséget ráolvasással gyógyító, "istenfélő, jóságos természetű" nagyanya és a sokszor vicces nagybácsi alakja emelkedik ki a hagyományőrző falu sokféle, becsületes, néha furfangos, nagyravágyó vagy segítőkész lakóinak köréből. Almaszeg a titokzatos történések, a gyermekfejjel felfedezett titkok helyszíne, a "csodaszerű dolgok világa" – ahogy a szerző fogalmaz. Megismerjük a falu életét ünnepeken és hétköznapokon, a mindennapi teendőket, régebbi és újabb eseményeket, a gyermekkori nagy kalandokat. Olvashatunk a kollektivizálásról, a kenyérsütésről, a gyermeket elbűvölő kovácsműhelyről.
Vízteleken, ahol a későbbiekben házrészt vásárol a család, a kisfiú a postás nagynénivel járja a falut, s így válik szenvedélyévé a régi pénzek és egyéb régiségek gyűjtése.
Onestről Kosztika bá, a szabad parasztok lakta Szloboziáról tejet hordó segítőkész, értelmes, tisztességes jó gazdaember alakját mutatja be nagy szeretettel. Az édesanya korholó szavai pedig megtanítják, hogy az árnyékszéket takarító egykori elítéltet, Dedu bácsit sem szabad kicsúfolni. Ahogy a vizes istránggal kapott verés is jó lecke arra, hogy gyermekként sem szabad a máséhoz nyúlni. Érdekes élettapasztalatot gyűjt a székely városban élő örmény származású öregúrtól, aki már székelynek vallja magát, és arról is, hogy az állatokat, még a verebeket sem szabad bántani. A gyermek számára valódi traumát jelent a mandulaműtét, de a kórházban egy tudós geológus látja el értékes ismeretekkel a geológiáról és a világmindenségről.
A kisregényben a finom ecsetvonásokkal megrajzolt almaszegi falukép bemutatása mellett érdekes a fejlődő Onest képének a rögzítése a Sztálin-barokk típusú házaktól az egyszerűsödő kocka alakú, majd a tízemeletes tömbházakig, amelyek a ledózerolt falusi házak helyén épültek, az ipari tájé az ezüstszínű gömbtartályokkal, hűtőtornyokkal és a völgyben megmaradt csángó falu kéttornyú katolikus templomával. A moldvai település a könyv végére nemcsak régi házait veszíti el, hanem a nevét is, amikor a megyésítés idején Gheorghe Gheorghiu-Dej városra keresztelik.
Nemcsak tartalmában és stílusában, dokumentum jellegét tekintve is érdekes olvasmány a gyermek látószögéből megírt emlékezés. Ami egymástól távol eső, idegen világokat köt össze a kisfiú tudatában, aki fokozatosan, de biztosan ébred rá nemzeti hovatartozására, s közben az élmények, kalandok, félrelépések, a felnőttektől kapott útmutatások erősítik meg jellemét, személyiségét. Amikor becsukja a könyvet, az olvasónak olyan érzése támad, hogy a történet nem fejeződött be, így hát várjuk a folytatást. A kötet a Mentor Kiadónál jelent meg, reméljük, hogy a könyvesboltokban is kapható lesz.
*
Ízelítőül néhány sor A város neve című fejezetből: a kisfiúnak és a nagymama testvérének a találkozása.
"Befordultam jobbra a házba. Egy barna behemót szerkezettől alig lehetett belépni az ajtón. Hátulról fehér szálak százai, ezrei futottak felém, mint fénykévék a fényforrásból, ahol Zsuzsika néném ült ebben a megvénhedt faalkotmányban. A szálak fehéren villogtak, mintha nem is tőle, hanem belőle sugároztak volna szét az ajtó felé feszes, egyenes vonalakban. Az osztovátánál ült, bele volt merülve a szövésbe. Nyomkodta a lábítót, a nyüstök fel-le ugráltak, keze alatt jobbra-balra szállt a vetélő a szádnyílásban, ahogy a láncfonalak helyet cserélve fel- és alászálltak a vetülékfonalat tömörítő borda koppanásától kísérve. Valami nagy dolog készülhetett, kétsingnyi széles szőttest láttam előtte, a borda és a melldorong között, és elég sok fel volt már tekeredve a szövethengerre is. A hosszanti szálak fehérek voltak, len vagy pamut, már nem tudom, a vetélő pedigvilágos- és sötétkék gyapjúszálakat vitt be közéjük a minta szerint. Szögletes hullámvonalak futottak végig a szőttesen világoskék színben a sötétkék háttéren, a hullámvonalak felett pedig négyzetek és téglalapok váltakoztak egymással, világos és sötét, álló és fekvő téglalapok ügyesen egymásba illesztve, aztán megint hullámtaraj minták fáradhatatlan váltakozásban.Szinte hallottam a tenger morajlását az ultramarinkék ég alatt, amint himbálja a kockákat és a dereglyéket valami kezdet és vég nélküli vízi úton, ahol minden csak hullámzás és morajlás, de amelyen mégis áthatol, előbb halkan, alig érthetően, majd egyre kivehetőbben és hangosabban az emberi beszéd. S a szövőszék csak szőtte a hullámokat, a szavak is egyre hullámzottak felém, és egyre jobban lenyűgöztek a bordák kapogása közti rövid pihenőkben. – Hát itt vagy, aranyom? Rég nem láttunk!Hogy van nagymama? Vegyél onnan a konyhaasztalfiókból csörögét, még meleg. Most nem tudok innen fölállni, de papó mindjárt jő bé a pajtából, s tölt neked bodzalevet is. … Nekifogtam szőni az unokámnak terítőket, mert ősszel megy férjhez, s valamit én is akarok adni neki…"
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2016. április 30.
Erős csapat létrehozására kéri a választók támogatását az RMDSZ
„Az RMDSZ önkormányzati képviselőinek sikerült az elmúlt négy évben bebizonyítaniuk, hogy hitelesen tudják képviselni a közösséget. Erről kell meggyőzni azokat a választókat is, akik az évek során elfordultak a politikától”, hangzott el Csoma Botond Kolozs megyei RMDSZ-elnök beszédében a szövetség csütörtök esti kampánymegnyitóján.
Csoma elmondta: a jelöltek között nagyon sok az új arc, köztük egyre több a fiatal és a hölgy. Ez is azt bizonyítja, hogy az ifjakra nemcsak „munkaerőként”, hanem partnerként tekintenek a szervezetben. Jóllehet a Kolozs megyei listán hölgyek nincsenek jelen, a kolozsvári befutó helyeken két nő-jelölt is van Horváth Anna és Oláh Emese személyében. A Kolozs megyei helyi listákat figyelembe véve a több mint 650 jelöltből 169 nő, ezek közül 15 befutó helyen – sorolta a megyei elnök. Csoma elmondta azt is: bár a román igazságszolgáltatásban nem egyszer volt már alkalmunk csalódni, a megyei RMDSZ etikátlannak tartja, hogy olyan jelöltet indítson, aki ellen jogerős ítélet van érvényben.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ ügyvezető alelnöke úgy fogalmazott, kolozsváriként három dolgot vár el a közösség képviselőitől: álljanak ki, képviseljék és harcolják ki jogainkat. Mind Horváth Anna alpolgármester, mind Vákár István, a Kolozs megyei tanács alelnöke ilyennek bizonyult az elmúlt négy évben, alaposan rászolgálva a választók bizalmára.
Horváth Anna alpolgármester, a szövetség kolozsvári polgármesterjelöltje személyes hangvételű beszédben fejtette ki, mit is jelent számára az a munka, amit az elmúlt négy évben végzett. „Az volt a célunk, hogy visszaadjuk a kolozsvári magyarok hitét abban, hogy ez az önkormányzat őket is szolgálja”, mondta. Az idei önkormányzati választásoknak nagy a tétje: a kolozsvári magyaroknak arról kell dönteniük, lesz-e az elkövetkező négy évben olyan erős, megkerülhetetlen csapat, amely érdekeit felvállalja – tette hozzá.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)
„Az RMDSZ önkormányzati képviselőinek sikerült az elmúlt négy évben bebizonyítaniuk, hogy hitelesen tudják képviselni a közösséget. Erről kell meggyőzni azokat a választókat is, akik az évek során elfordultak a politikától”, hangzott el Csoma Botond Kolozs megyei RMDSZ-elnök beszédében a szövetség csütörtök esti kampánymegnyitóján.
Csoma elmondta: a jelöltek között nagyon sok az új arc, köztük egyre több a fiatal és a hölgy. Ez is azt bizonyítja, hogy az ifjakra nemcsak „munkaerőként”, hanem partnerként tekintenek a szervezetben. Jóllehet a Kolozs megyei listán hölgyek nincsenek jelen, a kolozsvári befutó helyeken két nő-jelölt is van Horváth Anna és Oláh Emese személyében. A Kolozs megyei helyi listákat figyelembe véve a több mint 650 jelöltből 169 nő, ezek közül 15 befutó helyen – sorolta a megyei elnök. Csoma elmondta azt is: bár a román igazságszolgáltatásban nem egyszer volt már alkalmunk csalódni, a megyei RMDSZ etikátlannak tartja, hogy olyan jelöltet indítson, aki ellen jogerős ítélet van érvényben.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ ügyvezető alelnöke úgy fogalmazott, kolozsváriként három dolgot vár el a közösség képviselőitől: álljanak ki, képviseljék és harcolják ki jogainkat. Mind Horváth Anna alpolgármester, mind Vákár István, a Kolozs megyei tanács alelnöke ilyennek bizonyult az elmúlt négy évben, alaposan rászolgálva a választók bizalmára.
Horváth Anna alpolgármester, a szövetség kolozsvári polgármesterjelöltje személyes hangvételű beszédben fejtette ki, mit is jelent számára az a munka, amit az elmúlt négy évben végzett. „Az volt a célunk, hogy visszaadjuk a kolozsvári magyarok hitét abban, hogy ez az önkormányzat őket is szolgálja”, mondta. Az idei önkormányzati választásoknak nagy a tétje: a kolozsvári magyaroknak arról kell dönteniük, lesz-e az elkövetkező négy évben olyan erős, megkerülhetetlen csapat, amely érdekeit felvállalja – tette hozzá.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. április 30.
Fiatalok jelentkezését várják a TIFF-esek
Egy jól sikerült kisjátékfilm-terv akár ötezer eurót is érhet a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) közreműködésével, legalábbis erről tájékoztatták legutóbbi közleményükben a közönséget a május 27-én kezdődő seregszemle szervezői.
A nemzetközi gyártású rövidfilmek vetítésére összpontosító Shorts TV és a TIFF közös projektje erdélyi fiatal filmesek számára nyújt lehetőséget arra, hogy kipróbálják szerencséjüket, projektjük bemutatása révén pedig támogatást nyerjenek filmjük elkészítéséhez.
Szabadság (Kolozsvár)
Egy jól sikerült kisjátékfilm-terv akár ötezer eurót is érhet a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) közreműködésével, legalábbis erről tájékoztatták legutóbbi közleményükben a közönséget a május 27-én kezdődő seregszemle szervezői.
A nemzetközi gyártású rövidfilmek vetítésére összpontosító Shorts TV és a TIFF közös projektje erdélyi fiatal filmesek számára nyújt lehetőséget arra, hogy kipróbálják szerencséjüket, projektjük bemutatása révén pedig támogatást nyerjenek filmjük elkészítéséhez.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. április 30.
Kolozsvárt is útba ejtik a gyalogos zarándokok
Május 1-jén érnek Kolozsvárra azok a magyarországi zarándokok, akik gyalogosan indultak el Máriapócsról, hogy három hét alatt pünkösdre a Csíksomlyói Szűzanyához érjenek – tudhattuk meg a zarándokút szervezőjétől, Merva Lászlótól.
– Az idei zarándokút már a kilencedik, amelynek végállomása a csíksomlyói pünkösdi búcsú. A tízfős magyarországi csapat az EKE vezetésével Mákófalva felől, május 1-jén, vasárnap este érkezik Kolozsvárra, a Szent Mihály plébánia által biztosított szállására. Másnap pihenőnapjuk lesz, afféle helyben zarándoklás a városban, s kedden reggel veszik kézbe újra a keresztet és a zászlót, hogy Kolozs felé továbbindulva folytassák útjukat a pünkösdi búcsúba. Reméljük, hogy Kolozsvár az idén is erőt adó, lélekemelő pontja lesz utunknak! – nyilatkozta lapunknak Merva László.
A zarándokút szervezője elmondta: a felhívást a Mária-út honlapján (www.mariaut.hu) december elején tették közzé. Rajtuk kívül idén még egy 15 fős budapesti csapat is gyalogosan teszi meg a Magyarország fővárosa és Csíksomlyó közti utat, 40 nap alatt, de ők nem érintik Kolozsvárt.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
Május 1-jén érnek Kolozsvárra azok a magyarországi zarándokok, akik gyalogosan indultak el Máriapócsról, hogy három hét alatt pünkösdre a Csíksomlyói Szűzanyához érjenek – tudhattuk meg a zarándokút szervezőjétől, Merva Lászlótól.
– Az idei zarándokút már a kilencedik, amelynek végállomása a csíksomlyói pünkösdi búcsú. A tízfős magyarországi csapat az EKE vezetésével Mákófalva felől, május 1-jén, vasárnap este érkezik Kolozsvárra, a Szent Mihály plébánia által biztosított szállására. Másnap pihenőnapjuk lesz, afféle helyben zarándoklás a városban, s kedden reggel veszik kézbe újra a keresztet és a zászlót, hogy Kolozs felé továbbindulva folytassák útjukat a pünkösdi búcsúba. Reméljük, hogy Kolozsvár az idén is erőt adó, lélekemelő pontja lesz utunknak! – nyilatkozta lapunknak Merva László.
A zarándokút szervezője elmondta: a felhívást a Mária-út honlapján (www.mariaut.hu) december elején tették közzé. Rajtuk kívül idén még egy 15 fős budapesti csapat is gyalogosan teszi meg a Magyarország fővárosa és Csíksomlyó közti utat, 40 nap alatt, de ők nem érintik Kolozsvárt.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
2016. április 30.
Egy Buta százat csinál
Bunta Levente jelenlegi székelyudvarhelyi polgármester kampánystábja elkérte a választási bizottságtól a Buta Levente független és Arros Orsolya RMDSZ-es polgármesterjelölt által leadott iratcsomókat. A két jelölt önkéntesei között átfedést találtak.
A sajtónak is bemutatott dokumentáció szerint három olyan önkéntes is gyűjtött támogatói aláírásokat Buta Leventének, akik Arros Orsolya RMDSZ-es polgármesterjelöltnek segítettek. Bálint Attila, a polgármester kampányának sajtófelelőse pénteken azt is furcsának találta, hogy Butának a leadási határidő előtti órákban sikerült hatszáz aláírást gyűjtenie, így jelöltethette magát. „Információink szerint ez az RMDSZ-től származik” – jelentette ki a sajtófelelős.
Bálint Attila hangsúlyozta, nem fogják megtámadni Buta jelölését, az információk nyilvánosságra hozatalát csak figyelemfelkeltésre használják. „Az udvarhelyieket senki ne nézze hülyének!” – hangoztatta. A rövid sajtóbeszélgetés után Bálint átadta az észrevételeiket igazoló dokumentumokat Arros Orsolyának, aki láthatóan meglepődött a nem várt látogatáskor.
„Mi soha nem kértük számon önkénteseinket. Most sem tesszük ezt. Amennyiben vannak olyanok, akik nekem, de más jelölteknek is segítettek az aláírásgyűjtésben, azt nem tartjuk elítélendőnek” – fogalmazott az esettel kapcsolatos sajtóközleményében Arros. Az RMDSZ-es polgármesterjelölt kijelentette, ők nem nyomoznak mások önkéntesei után, nem ellenőrzik a támogató udvarhelyiek jegyzékét, és nem készítenek feketelistákat. „Határozottan visszautasítom ezeket a praktikákat. Meggyőződésem, hogy az udvarhelyi embereknek is elegük van ezekből a szekus módszerekből” – olvashatók Arros szavai a közleményben.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro
Bunta Levente jelenlegi székelyudvarhelyi polgármester kampánystábja elkérte a választási bizottságtól a Buta Levente független és Arros Orsolya RMDSZ-es polgármesterjelölt által leadott iratcsomókat. A két jelölt önkéntesei között átfedést találtak.
A sajtónak is bemutatott dokumentáció szerint három olyan önkéntes is gyűjtött támogatói aláírásokat Buta Leventének, akik Arros Orsolya RMDSZ-es polgármesterjelöltnek segítettek. Bálint Attila, a polgármester kampányának sajtófelelőse pénteken azt is furcsának találta, hogy Butának a leadási határidő előtti órákban sikerült hatszáz aláírást gyűjtenie, így jelöltethette magát. „Információink szerint ez az RMDSZ-től származik” – jelentette ki a sajtófelelős.
Bálint Attila hangsúlyozta, nem fogják megtámadni Buta jelölését, az információk nyilvánosságra hozatalát csak figyelemfelkeltésre használják. „Az udvarhelyieket senki ne nézze hülyének!” – hangoztatta. A rövid sajtóbeszélgetés után Bálint átadta az észrevételeiket igazoló dokumentumokat Arros Orsolyának, aki láthatóan meglepődött a nem várt látogatáskor.
„Mi soha nem kértük számon önkénteseinket. Most sem tesszük ezt. Amennyiben vannak olyanok, akik nekem, de más jelölteknek is segítettek az aláírásgyűjtésben, azt nem tartjuk elítélendőnek” – fogalmazott az esettel kapcsolatos sajtóközleményében Arros. Az RMDSZ-es polgármesterjelölt kijelentette, ők nem nyomoznak mások önkéntesei után, nem ellenőrzik a támogató udvarhelyiek jegyzékét, és nem készítenek feketelistákat. „Határozottan visszautasítom ezeket a praktikákat. Meggyőződésem, hogy az udvarhelyi embereknek is elegük van ezekből a szekus módszerekből” – olvashatók Arros szavai a közleményben.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro
2016. április 30.
Magyar kulturális központot avattak Resicabányán
A bánsági magyar napok rendezvénysorozata keretében magyar kulturális központot avattak fel szombaton délután Resicabánya Govondár (Gavandari) negyedében.
A kulturális, közösségi központnak otthont adó 50 négyzetméteres földszinti kétszobás tömbházlakást a magyar kormány 2015-ben nyújtott támogatásával vásárolta meg és rendezte be a református egyház.
Megyasszai Bíró Attila resicabányai református lelkész, a helyi magyar közösségi életet szervező Templom és Iskola Szórványegyesület elnöke az MTI-nek elmondta: az ad jelentőséget a közösségi térnek, hogy Resicabányának abban a tömbháznegyedében van, amelyikben a város magyar lakosainak a többsége is él. Hozzátette: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) székháza is magyar közösségi házként működik, de az a város régi központjában van, hét kilométerre a govondári negyedtől.
A lelkész tájékoztatása szerint a közösség már a hivatalos avató előtt birtokba vette az új központot, hétfőnként csigatésztát készíteni gyűlnek össze az asszonyok, keddenként nótázós délutánt, szerdánként a magyar asszonyok klubját tartják az épületben, és további tevékenységek beindítását tervezik. Hozzátette: a központ fontos szerepet játszhat az asszimilációnak erősen kitett szórványközösség identitástudatának az erősítésében.
A kulturális központ avatóünnepségén Szilágyi Péter, a Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkárságának a helyettes államtitkára kijelentette: Magyarország számon tartja és nagyra becsüli a szórványban élő resicabányai magyarságot. Ezért támogatta a kulturális központ létrehozását, és ezért küldött a Petőfi Sándor-program keretében Resicabányára is ösztöndíjast a magyar közösségi élet serkentésére. A helyettes államtitkár igyekezett tudatosítani, hogy a gyermekek gazdagabbak lesznek a magyar nyelv megtanulásával, a magyar kultúra értékeinek az elsajátításával.
A 295 ezer lakosú bánsági Krassó-Szörény megye lakosságának alig egy százaléka vallotta magát magyarnak a 2011-es népszámláláson. A megyében regisztrált 2938 magyar nemzetiségű lakos többsége, 1553 személy a 72 ezer lakosú Resicabányán él. Amint Megyasszai Bíró Attila elmondta, a magyar lakosság többnyire a kommunista iparosítás idején került Resicabányára. A mai nagyszülők generációja még őrzi identitását, a gyermekek generációja - kevés kivétellel - vegyes házasságban él, és a legtöbb családban a mindennapi kommunikáció már román nyelven zajlik, ezért az unokák generációja már alig beszél magyarul. Az egész megyében csupán a református egyház által működtetett resicabányai óvodában tanulnak magyarul a gyermekek.
Gazda Árpád
A bánsági magyar napok rendezvénysorozata keretében magyar kulturális központot avattak fel szombaton délután Resicabánya Govondár (Gavandari) negyedében.
A kulturális, közösségi központnak otthont adó 50 négyzetméteres földszinti kétszobás tömbházlakást a magyar kormány 2015-ben nyújtott támogatásával vásárolta meg és rendezte be a református egyház.
Megyasszai Bíró Attila resicabányai református lelkész, a helyi magyar közösségi életet szervező Templom és Iskola Szórványegyesület elnöke az MTI-nek elmondta: az ad jelentőséget a közösségi térnek, hogy Resicabányának abban a tömbháznegyedében van, amelyikben a város magyar lakosainak a többsége is él. Hozzátette: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) székháza is magyar közösségi házként működik, de az a város régi központjában van, hét kilométerre a govondári negyedtől.
A lelkész tájékoztatása szerint a közösség már a hivatalos avató előtt birtokba vette az új központot, hétfőnként csigatésztát készíteni gyűlnek össze az asszonyok, keddenként nótázós délutánt, szerdánként a magyar asszonyok klubját tartják az épületben, és további tevékenységek beindítását tervezik. Hozzátette: a központ fontos szerepet játszhat az asszimilációnak erősen kitett szórványközösség identitástudatának az erősítésében.
A kulturális központ avatóünnepségén Szilágyi Péter, a Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkárságának a helyettes államtitkára kijelentette: Magyarország számon tartja és nagyra becsüli a szórványban élő resicabányai magyarságot. Ezért támogatta a kulturális központ létrehozását, és ezért küldött a Petőfi Sándor-program keretében Resicabányára is ösztöndíjast a magyar közösségi élet serkentésére. A helyettes államtitkár igyekezett tudatosítani, hogy a gyermekek gazdagabbak lesznek a magyar nyelv megtanulásával, a magyar kultúra értékeinek az elsajátításával.
A 295 ezer lakosú bánsági Krassó-Szörény megye lakosságának alig egy százaléka vallotta magát magyarnak a 2011-es népszámláláson. A megyében regisztrált 2938 magyar nemzetiségű lakos többsége, 1553 személy a 72 ezer lakosú Resicabányán él. Amint Megyasszai Bíró Attila elmondta, a magyar lakosság többnyire a kommunista iparosítás idején került Resicabányára. A mai nagyszülők generációja még őrzi identitását, a gyermekek generációja - kevés kivétellel - vegyes házasságban él, és a legtöbb családban a mindennapi kommunikáció már román nyelven zajlik, ezért az unokák generációja már alig beszél magyarul. Az egész megyében csupán a református egyház által működtetett resicabányai óvodában tanulnak magyarul a gyermekek.
Gazda Árpád
2016. május 1.
Elektrotechnika magyarságépítéssel
Idén a marosvásárhelyi Elektromaros Technológiai Líceum látta vendégül a budapesti Bolyai János Fővárosi Gyakorló Műszaki Szakközépiskola és Kollégium, a révkomáromi Ipari Középiskola és az adai Műszaki Iskola diákjait a nemzetközi komplex elektrotechnikai versenyen.
A megmérettetés célja a szaktudás fel- és összemérésén túl egymás megismerése, kis betekintés a szlovákiai, szerbiai, romániai és magyarországi magyarság életébe, történelmébe. Idén április 28. és május 1. között a marosvásárhelyiek voltak a házigazdák.
A rendezvényen minden iskolát négy tizenegyedikes diák és két kísérő tanár képvisel. „2001-ben a budapesti Bolyai János-iskolában fogalmazódott meg az ötlet, ott szerveztük az első három kiadást, azóta évente változik a helyszín, Marosvásárhely legutóbb 2013-ban volt házigazda. Az elektrotechnikai és elektronikai tudásfelmérés elméleti részét a mi iskolánkban szervezzük, a gyakorlatit pedig a Sapientián. Utóbbi esetében a helyszínen tudják meg, hogy három óra alatt milyen működő mütyürt kell összeszerelniük, ehhez kapnak részelemeket és útmutatást. Az itt készülő kütyüket hazavihetik a diákok. A vándorserleget mindig a csapatverseny győztese viszi haza, legutóbb a pestiek nyertek” – ismertette Pethő László, a rendezvény egyik ötletgazdája és éltetője, az Elektromaros líceum tanára.
Mint mondta, elektrotechnikai szakemberekből óriási hiány van szerte a világon, a tanulók megélhetése tehát biztosított, az oktatási körülmények azonban mostohák. „A gyerekek lelkesek, készülnek, dolgoznak, de nem kapunk állami támogatást, felszerelés- és műhelyhiánnyal küzdünk, máshol olyan infrastruktúra van, hogy leesik az állunk. Nálunk csoportbontás nélkül oktatunk, vagyis 30 diákkal dolgozunk egyszerre, míg például Szlovákiában tízen tanulják a szakmát egy csoportban. Szerbiában a háború után volt egy kis megtorpanás, de mára már Ada is megelőzött bennünket. Mi évről évre lemaradunk, hátrányba kerülünk, mások pedig fejlődnek, elrobognak mellettünk” – fogalmazott Pethő László.
Idén a csapatversenyt a budapestiek nyerték a marosvásárhelyiek, a révkomáromiak és az adaiak előtt, míg egyéniben két budapesti diák mögött harmadik helyen az Elektromaros tanulója, Nagy Vilmos végzett.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro
Idén a marosvásárhelyi Elektromaros Technológiai Líceum látta vendégül a budapesti Bolyai János Fővárosi Gyakorló Műszaki Szakközépiskola és Kollégium, a révkomáromi Ipari Középiskola és az adai Műszaki Iskola diákjait a nemzetközi komplex elektrotechnikai versenyen.
A megmérettetés célja a szaktudás fel- és összemérésén túl egymás megismerése, kis betekintés a szlovákiai, szerbiai, romániai és magyarországi magyarság életébe, történelmébe. Idén április 28. és május 1. között a marosvásárhelyiek voltak a házigazdák.
A rendezvényen minden iskolát négy tizenegyedikes diák és két kísérő tanár képvisel. „2001-ben a budapesti Bolyai János-iskolában fogalmazódott meg az ötlet, ott szerveztük az első három kiadást, azóta évente változik a helyszín, Marosvásárhely legutóbb 2013-ban volt házigazda. Az elektrotechnikai és elektronikai tudásfelmérés elméleti részét a mi iskolánkban szervezzük, a gyakorlatit pedig a Sapientián. Utóbbi esetében a helyszínen tudják meg, hogy három óra alatt milyen működő mütyürt kell összeszerelniük, ehhez kapnak részelemeket és útmutatást. Az itt készülő kütyüket hazavihetik a diákok. A vándorserleget mindig a csapatverseny győztese viszi haza, legutóbb a pestiek nyertek” – ismertette Pethő László, a rendezvény egyik ötletgazdája és éltetője, az Elektromaros líceum tanára.
Mint mondta, elektrotechnikai szakemberekből óriási hiány van szerte a világon, a tanulók megélhetése tehát biztosított, az oktatási körülmények azonban mostohák. „A gyerekek lelkesek, készülnek, dolgoznak, de nem kapunk állami támogatást, felszerelés- és műhelyhiánnyal küzdünk, máshol olyan infrastruktúra van, hogy leesik az állunk. Nálunk csoportbontás nélkül oktatunk, vagyis 30 diákkal dolgozunk egyszerre, míg például Szlovákiában tízen tanulják a szakmát egy csoportban. Szerbiában a háború után volt egy kis megtorpanás, de mára már Ada is megelőzött bennünket. Mi évről évre lemaradunk, hátrányba kerülünk, mások pedig fejlődnek, elrobognak mellettünk” – fogalmazott Pethő László.
Idén a csapatversenyt a budapestiek nyerték a marosvásárhelyiek, a révkomáromiak és az adaiak előtt, míg egyéniben két budapesti diák mögött harmadik helyen az Elektromaros tanulója, Nagy Vilmos végzett.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro
2016. május 1.
Az ország legjobb hittanosai Csíkszeredában
Országos magyar római katolikus hittanversenynek adott otthont Csíkszereda április 28–30. között. Az olimpiásznak a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium volt a házigazdája.
A Tanúim lesztek elnevezésű tantárgyverseny ünnepélyes megnyitóját péntek délelőtt tartották a Márton Áron Főgimnázium dísztermében, ahol Tamás József püspök celebrált szentmisét. Elmélkedésében rámutatott arra, hogy a szépen megélt keresztény élet a legszebb tanúságtétel.
Horváth István kanonok, főegyházmegyei főtanfelügyelő örömének adott hangot, hogy az idei évtől a vetélkedő minisztériumi elismerésben részesült, ugyanakkor a Gyulafehérvári Főegyházmegye mellett a Szatmári egyházmegye is képviseltette magát e rangos megmérettetésen. Csíkszeredáról és a csíki oktatás múltjáról Darvas-Kozma József esperes-plébános nyújtott rövid történelmi áttekintőt a fiataloknak.
A vetélkedő fontosságát hangsúlyozta beszédében Görbe Péter Hargita megyei főtanfelügyelő, köszönetét fejezve ki Bogos Mária szaktanfelügyelőnek és a házigazda iskola vezetőségének. A továbbiakban Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke és Holló László a versenybizottság elnöke látta el jótanácsokkal a versenyzőket.
Az eredményhirdetést és a díjkiosztót szombaton tartották a katolikus gimnázium kollégiumának dísztermében. Az évfolyamonként kiosztott összesen 30 első, második és harmadik díj közül 14 Hargita megyében maradt.
Iochom Zsolt |
Székelyhon.ro
Országos magyar római katolikus hittanversenynek adott otthont Csíkszereda április 28–30. között. Az olimpiásznak a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium volt a házigazdája.
A Tanúim lesztek elnevezésű tantárgyverseny ünnepélyes megnyitóját péntek délelőtt tartották a Márton Áron Főgimnázium dísztermében, ahol Tamás József püspök celebrált szentmisét. Elmélkedésében rámutatott arra, hogy a szépen megélt keresztény élet a legszebb tanúságtétel.
Horváth István kanonok, főegyházmegyei főtanfelügyelő örömének adott hangot, hogy az idei évtől a vetélkedő minisztériumi elismerésben részesült, ugyanakkor a Gyulafehérvári Főegyházmegye mellett a Szatmári egyházmegye is képviseltette magát e rangos megmérettetésen. Csíkszeredáról és a csíki oktatás múltjáról Darvas-Kozma József esperes-plébános nyújtott rövid történelmi áttekintőt a fiataloknak.
A vetélkedő fontosságát hangsúlyozta beszédében Görbe Péter Hargita megyei főtanfelügyelő, köszönetét fejezve ki Bogos Mária szaktanfelügyelőnek és a házigazda iskola vezetőségének. A továbbiakban Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke és Holló László a versenybizottság elnöke látta el jótanácsokkal a versenyzőket.
Az eredményhirdetést és a díjkiosztót szombaton tartották a katolikus gimnázium kollégiumának dísztermében. Az évfolyamonként kiosztott összesen 30 első, második és harmadik díj közül 14 Hargita megyében maradt.
Iochom Zsolt |
Székelyhon.ro
2016. május 1.
Rákóczi erőt kell adjon, ma is meg kell védeni a közösséget
1711. április 30-án kötötte meg a szatmári békét Károlyi Sándor a szövetkezett rendek képviseletében III. Károly király megbízottjával, Pálffy János császári főparancsnokkal, véget vetve ezzel a sok éves szabadságharcnak. II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem nem vett részt a békekötésben, ugyanis éppen az orosz I. Péter cárral tárgyalt. A békeszerződést Szatmárnémetiben, a Vécsey-palotában írták alá a nemesség képviselői.
Erre a magyarság történelme számára kiemelten fontos eseményre emlékeztek meg - idén is - pénteken és szombaton Szatmárnémetiben, illetve a majtényi fegyverletétel helyszínén.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által szervezett két napos ünnepségsorozat nyitányaként a megyei múzeumban történelmi tanácskozást szerveztek, melyen Mészáros Kálmán tudományos kutató, hadtörténész ( Budapest), Bene János főmuzeológus (Nyíregyháza), Zubácsi László egyetemi oktató és kutató ( Beregszász - Ukrajna), Kónya Péter egyetemi tanár (Eperjes - Szlovákia), Czigán István tudományos kutató (Budapest), Tamás Edit főmuzeológus, múzeumigazgató ( Sárospatak), Egyed Ákos akadémikus ( Kolozsvár), Lukács Olga tudományos kutató ( Kolozsvár), Kónya Annamária tudományos kutató (Eperjes - Szlovákia), Mandula Tibor helytörténész, tanár (Szatmárnémeti) és Csatáry György tudományos kutató, tanszékvezető (Beregszász - Ukrajna) értekezett a szabadságharcról, a szatmári békéről, annak jelentőségéről, Rákóczi fejedelemről, a kurucairól. Őket Kereskényi Gábor parlamenti képviselő köszöntötte a tanácskozás nyitányán.
A tanácskozást megelőzően közös főhajtásra és koszorúzásra került sor a főtéri Vécsey-ház falán elhelyezett kuruc-emléktáblánál, a tanácskozást követően pedig II. Rákóczi Ferencnek a református Láncos-templom szomszédságában található szobra előtt.
Szombaton aztán a majtényi síkon felállított emlékműnél Muzsnay Árpád főszervező mellett Gheorghe David, Majtény község polgármestere, Pataki Csaba szenátor és Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte az egybegyűlteket.
„Ma arra emlékeztünk, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem és kurucai megvívták a maguk csatáját. Ez nekünk is erőt kell adjon a mindennapi harcainkhoz. A Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek ma ismét legfőbb teendője az, hogy megvédje a közösséget, megteremtse a biztonságot az erdélyi magyarok számára. Kiállni. Képviselni. Kiharcolni - ez a hármas parancs vezérli az RMDSZ munkáját a következő időszakban", foglalta össze a szabadságharc üzenetét Pataki Csaba.
A kegyelet koszorúinak elhelyezése mellett a néptánccsoportok előadásai és a fiatalok szavalatai tették teljessé a megemlékezést.
szatmar.ro
1711. április 30-án kötötte meg a szatmári békét Károlyi Sándor a szövetkezett rendek képviseletében III. Károly király megbízottjával, Pálffy János császári főparancsnokkal, véget vetve ezzel a sok éves szabadságharcnak. II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem nem vett részt a békekötésben, ugyanis éppen az orosz I. Péter cárral tárgyalt. A békeszerződést Szatmárnémetiben, a Vécsey-palotában írták alá a nemesség képviselői.
Erre a magyarság történelme számára kiemelten fontos eseményre emlékeztek meg - idén is - pénteken és szombaton Szatmárnémetiben, illetve a majtényi fegyverletétel helyszínén.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által szervezett két napos ünnepségsorozat nyitányaként a megyei múzeumban történelmi tanácskozást szerveztek, melyen Mészáros Kálmán tudományos kutató, hadtörténész ( Budapest), Bene János főmuzeológus (Nyíregyháza), Zubácsi László egyetemi oktató és kutató ( Beregszász - Ukrajna), Kónya Péter egyetemi tanár (Eperjes - Szlovákia), Czigán István tudományos kutató (Budapest), Tamás Edit főmuzeológus, múzeumigazgató ( Sárospatak), Egyed Ákos akadémikus ( Kolozsvár), Lukács Olga tudományos kutató ( Kolozsvár), Kónya Annamária tudományos kutató (Eperjes - Szlovákia), Mandula Tibor helytörténész, tanár (Szatmárnémeti) és Csatáry György tudományos kutató, tanszékvezető (Beregszász - Ukrajna) értekezett a szabadságharcról, a szatmári békéről, annak jelentőségéről, Rákóczi fejedelemről, a kurucairól. Őket Kereskényi Gábor parlamenti képviselő köszöntötte a tanácskozás nyitányán.
A tanácskozást megelőzően közös főhajtásra és koszorúzásra került sor a főtéri Vécsey-ház falán elhelyezett kuruc-emléktáblánál, a tanácskozást követően pedig II. Rákóczi Ferencnek a református Láncos-templom szomszédságában található szobra előtt.
Szombaton aztán a majtényi síkon felállított emlékműnél Muzsnay Árpád főszervező mellett Gheorghe David, Majtény község polgármestere, Pataki Csaba szenátor és Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte az egybegyűlteket.
„Ma arra emlékeztünk, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem és kurucai megvívták a maguk csatáját. Ez nekünk is erőt kell adjon a mindennapi harcainkhoz. A Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek ma ismét legfőbb teendője az, hogy megvédje a közösséget, megteremtse a biztonságot az erdélyi magyarok számára. Kiállni. Képviselni. Kiharcolni - ez a hármas parancs vezérli az RMDSZ munkáját a következő időszakban", foglalta össze a szabadságharc üzenetét Pataki Csaba.
A kegyelet koszorúinak elhelyezése mellett a néptánccsoportok előadásai és a fiatalok szavalatai tették teljessé a megemlékezést.
szatmar.ro
2016. május 1.
Istenem, mit éltünk meg! - Felavatták a szigetlankai egyházközség gyülekezeti termét
Nem véletlenül beszélt feltámadásról és új életről Nagy Róbert tiszteletes, a szigetlankai református egyházközség bizony igen komoly mélységeket élt meg az elmúlt években. Nem adták fel, segítségre találtak, vasárnap pedig felavatták a gyülekezeti termüket.
Egy héttel azután, hogy felavatták a Szamos-negyedi Református Egyházközség Diakóniai Központját, ismét ünnepelhetett Szatmárnémeti református közössége: átadták a gyülekezeti házat a szigetlankai egyházközségben. Mindezt ráadásul alig néhány évvel azt követően, hogy jelentős összegek tűntek el a közösség kasszájából.
„Sikerült támogatást szereznünk a román egyházügyi államtitkárságtól, valamint a magyarországi emberi erőforrások minisztériumától", árulta el a felavatást követően Kereskényi Gábor, aki teljes családjával részt vett az eseményen. A parlamenti képviselő kiemelte azonban, mindez csak egy részét képezi a teljes költségnek, amelyet adományokból , különféle támogatásokból sikerült kikerekíteni. Kereskényi elmondta, hamarosan személyesen tekinti meg a beruházást Soltész Miklós, a magyarországi emberi erőforrások minisztériumának vallásügyi államtitkára is.
„Istenem, mit éltünk meg", tört fel egy idősebb néniből, miután a felavatás után lefelé tartott a lépcsőkön. És bizony megélhették a meglopottság megaláztatása után a közösségi ház átadásának felemelő érzését. Mert ugyan a munka még nem véget, az épületet kívül még be kell pucolni, olyan ez, mint az ember: ha belül a lelke tiszta és használható, akkor vajmi keveset számít a külső.
A 10.00 órakor kezdődő istentiszteleten természetesen nem feledkeztek meg az anyákról sem, a gyerekek verssel köszöntötték őket anyák napja alkalmából. Ezt követően vonult át a közösség a gyülekezeti házba, amelyet Nagy Róbert lelkipásztor „az imádság házának nevezett, amelyet Isten azért adott nekünk, hogy megmentsen minket". A tiszteletes szerint mindenkinek meg kell találnia a választ a kérdésre: „Mit tett értünk Isten? Mit tett a Szigetlankáért?".
A kellemes zöld környezetben, a fák árnyékában megbújva az új épület szerves részévé vált a templomnak. A földszinten takaros konyha, mellékhelyiség - külön a fogyatékkal élőknek -, az emeleten pedig a gyülekezeti terem. „Igazi hiánypótló beruházás ez", véli Kereskényi. „Most már meg kell tölteni élettel a falakat", tette hozzá.
Az RMDSZ szatmárnémeti polgármester-jelöltje párhuzamot vont az egyházközség közelmúltja és saját vállalása között. „Nyugodtan mondhatom, a szigetlankai egyházközség újjászületett, feltámadt. Sikerült helyreállítani a bizalmat és valami hasonlóra készülök és is: helyreállítani Szatmárnémeti becsületét!", fogalmazott azt követően, hogy ő maga is köszöntötte az édesanyákat.
szatmar.ro
Nem véletlenül beszélt feltámadásról és új életről Nagy Róbert tiszteletes, a szigetlankai református egyházközség bizony igen komoly mélységeket élt meg az elmúlt években. Nem adták fel, segítségre találtak, vasárnap pedig felavatták a gyülekezeti termüket.
Egy héttel azután, hogy felavatták a Szamos-negyedi Református Egyházközség Diakóniai Központját, ismét ünnepelhetett Szatmárnémeti református közössége: átadták a gyülekezeti házat a szigetlankai egyházközségben. Mindezt ráadásul alig néhány évvel azt követően, hogy jelentős összegek tűntek el a közösség kasszájából.
„Sikerült támogatást szereznünk a román egyházügyi államtitkárságtól, valamint a magyarországi emberi erőforrások minisztériumától", árulta el a felavatást követően Kereskényi Gábor, aki teljes családjával részt vett az eseményen. A parlamenti képviselő kiemelte azonban, mindez csak egy részét képezi a teljes költségnek, amelyet adományokból , különféle támogatásokból sikerült kikerekíteni. Kereskényi elmondta, hamarosan személyesen tekinti meg a beruházást Soltész Miklós, a magyarországi emberi erőforrások minisztériumának vallásügyi államtitkára is.
„Istenem, mit éltünk meg", tört fel egy idősebb néniből, miután a felavatás után lefelé tartott a lépcsőkön. És bizony megélhették a meglopottság megaláztatása után a közösségi ház átadásának felemelő érzését. Mert ugyan a munka még nem véget, az épületet kívül még be kell pucolni, olyan ez, mint az ember: ha belül a lelke tiszta és használható, akkor vajmi keveset számít a külső.
A 10.00 órakor kezdődő istentiszteleten természetesen nem feledkeztek meg az anyákról sem, a gyerekek verssel köszöntötték őket anyák napja alkalmából. Ezt követően vonult át a közösség a gyülekezeti házba, amelyet Nagy Róbert lelkipásztor „az imádság házának nevezett, amelyet Isten azért adott nekünk, hogy megmentsen minket". A tiszteletes szerint mindenkinek meg kell találnia a választ a kérdésre: „Mit tett értünk Isten? Mit tett a Szigetlankáért?".
A kellemes zöld környezetben, a fák árnyékában megbújva az új épület szerves részévé vált a templomnak. A földszinten takaros konyha, mellékhelyiség - külön a fogyatékkal élőknek -, az emeleten pedig a gyülekezeti terem. „Igazi hiánypótló beruházás ez", véli Kereskényi. „Most már meg kell tölteni élettel a falakat", tette hozzá.
Az RMDSZ szatmárnémeti polgármester-jelöltje párhuzamot vont az egyházközség közelmúltja és saját vállalása között. „Nyugodtan mondhatom, a szigetlankai egyházközség újjászületett, feltámadt. Sikerült helyreállítani a bizalmat és valami hasonlóra készülök és is: helyreállítani Szatmárnémeti becsületét!", fogalmazott azt követően, hogy ő maga is köszöntötte az édesanyákat.
szatmar.ro
2016. május 1.
Johannis lemondását követelték az ortodox húsvéti liturgián
Kínos incidens történt szombat éjfélkor a bukaresti pátriárkai székesegyházban: a hívek egy része Klaus Johannis lemondását követelte az ortodox húsvéti liturgián – számoltak be a hírtelevíziók.
Az államfő a feleségével érkezett az egyházi szertartásra. Röviddel a liturgia elkezdése után az elnöki házaspár láttán a tömegből többen hangoskodva kérték Johannis lemondását. A rendbontókat pillanatok alatt elvezette a csendőrség.
Az evangélikus vallású államfő első alkalommal vesz részt az ortodox húsvéti liturgián. Tavaly Klaus Johannis Németországban volt a román vallási ünnepen.
maszol.ro
Kínos incidens történt szombat éjfélkor a bukaresti pátriárkai székesegyházban: a hívek egy része Klaus Johannis lemondását követelte az ortodox húsvéti liturgián – számoltak be a hírtelevíziók.
Az államfő a feleségével érkezett az egyházi szertartásra. Röviddel a liturgia elkezdése után az elnöki házaspár láttán a tömegből többen hangoskodva kérték Johannis lemondását. A rendbontókat pillanatok alatt elvezette a csendőrség.
Az evangélikus vallású államfő első alkalommal vesz részt az ortodox húsvéti liturgián. Tavaly Klaus Johannis Németországban volt a román vallási ünnepen.
maszol.ro
2016. május 2.
Válaszra sem méltatta a magyar civilek kérvényét Emil Boc
Nem tartotta be a kolozsvári magyar közösségnek tett ígéretét Emil Boc kolozsvári polgármester: az elöljáró a törvény által előírt harmincnapos határidő lejárta után sem válaszolt a magyar civilek tárgyalást kezdeményező kérvényére – számol be a kronika.ro a Muszáj–Musai civil aktivista csoport közleményére hivatkozva.
Emil Boc a március 15-i ünnepségen jelentette ki, hogy kész tárgyalni, miután ünnepi beszédét bekiabálás zavarta meg: egy kolozsvári polgár a többnyelvű helységnévtáblákat kérte számon a polgármestertől. Az újabb mandátumra pályázó elöljáró a protestáló személynek a Biasini szálló előtt összegyűlt tömeg füle hallatára azt mondta, hogy bárhol és bármikor hajlandó az egyeztetésre, soha nem fogja visszautasítani azt.
Az ígéret hallatán a Muszáj–Musai Mozgalom aktivistái találkozót kértek a városvezetőtől, amelyen a többnyelvű helységnévtáblákról, a multi- és interkulturalizmusról és a többnyelvűség jelenlegi helyzetéről tárgyaltak volna az elöljáróval. Az erre vonatkozó kérvényt március 23-án iktatták a kolozsvári városházán, azonban a közigazgatási törvény által előírt harmincnapos határidő lejárta után sem kaptak rá választ.
„Emil Boc nem tartotta be az ünneplő tömeg és a sajtó előtt tett ígéretét, hogy mindig nyitott lesz a párbeszédre a többnyelvűségről” – jelentette ki közleményében a Muszáj–Musai, arra is felhívva a figyelmet, hogy a polgármester a hatályos törvényeknek sem tett eleget, hiszen nem válaszolt beadványukra. „Nem először szembesülünk a polgármester szalonmultikulti hozzáállásával: félrevezető volt az is, amikor azt nyilatkozta, hogy nincs törvényes lehetőség a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezésére, miközben erről máig kormányhatározat van érvényben. Emil Bocnak hála Kolozsvár lett a képmutatás fővárosa!” – áll a civil aktivista csoport közleményében.
Mint ismeretes, a civilek több alkalommal is kérték a polgármestert, hogy egyeztessen velük a többnyelvű helységnévtáblákról, miután a bíróság alapfokon kimondta, hogy a város bejáratainál el lehet helyezni a többek között magyar feliratot is tartalmazó táblákat. Bár az elöljáró különböző rendezvényeken rendszeresen hangsúlyozni szokta Kolozsvár multikulturális jellegét, sikeresen megfellebbezte a magyar közösségnek kedvező bírósági ítéletet. Az ügyben azóta egy harmadik döntés is született, amely szintén nem kedvezett a többnyelvűségért küzdőknek – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
Nem tartotta be a kolozsvári magyar közösségnek tett ígéretét Emil Boc kolozsvári polgármester: az elöljáró a törvény által előírt harmincnapos határidő lejárta után sem válaszolt a magyar civilek tárgyalást kezdeményező kérvényére – számol be a kronika.ro a Muszáj–Musai civil aktivista csoport közleményére hivatkozva.
Emil Boc a március 15-i ünnepségen jelentette ki, hogy kész tárgyalni, miután ünnepi beszédét bekiabálás zavarta meg: egy kolozsvári polgár a többnyelvű helységnévtáblákat kérte számon a polgármestertől. Az újabb mandátumra pályázó elöljáró a protestáló személynek a Biasini szálló előtt összegyűlt tömeg füle hallatára azt mondta, hogy bárhol és bármikor hajlandó az egyeztetésre, soha nem fogja visszautasítani azt.
Az ígéret hallatán a Muszáj–Musai Mozgalom aktivistái találkozót kértek a városvezetőtől, amelyen a többnyelvű helységnévtáblákról, a multi- és interkulturalizmusról és a többnyelvűség jelenlegi helyzetéről tárgyaltak volna az elöljáróval. Az erre vonatkozó kérvényt március 23-án iktatták a kolozsvári városházán, azonban a közigazgatási törvény által előírt harmincnapos határidő lejárta után sem kaptak rá választ.
„Emil Boc nem tartotta be az ünneplő tömeg és a sajtó előtt tett ígéretét, hogy mindig nyitott lesz a párbeszédre a többnyelvűségről” – jelentette ki közleményében a Muszáj–Musai, arra is felhívva a figyelmet, hogy a polgármester a hatályos törvényeknek sem tett eleget, hiszen nem válaszolt beadványukra. „Nem először szembesülünk a polgármester szalonmultikulti hozzáállásával: félrevezető volt az is, amikor azt nyilatkozta, hogy nincs törvényes lehetőség a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezésére, miközben erről máig kormányhatározat van érvényben. Emil Bocnak hála Kolozsvár lett a képmutatás fővárosa!” – áll a civil aktivista csoport közleményében.
Mint ismeretes, a civilek több alkalommal is kérték a polgármestert, hogy egyeztessen velük a többnyelvű helységnévtáblákról, miután a bíróság alapfokon kimondta, hogy a város bejáratainál el lehet helyezni a többek között magyar feliratot is tartalmazó táblákat. Bár az elöljáró különböző rendezvényeken rendszeresen hangsúlyozni szokta Kolozsvár multikulturális jellegét, sikeresen megfellebbezte a magyar közösségnek kedvező bírósági ítéletet. Az ügyben azóta egy harmadik döntés is született, amely szintén nem kedvezett a többnyelvűségért küzdőknek – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
2016. május 2.
Saját működésére költi a költségvetési támogatások nagy részét az RMDSZ
Az erdélyi magyarság számára évente folyósított, 4–4,5 millió eurós éves költségvetési támogatás túlnyomó részét az RMDSZ saját működésére költi, az összeg negyedét–ötödét pedig nyílt pályázatokon osztja szét civil szervezetek és magánszemélyek számára – számol be az Átlátszó Erdély cikkére hivatkozva a kronika.ro.
Az oknyomozó blog cikksorozatban foglalkozik a kormányhivatal által az erdélyi magyarságnak szánt támogatás sorsával, mely fölött 2009 óta kizárólag az RMDSZ rendelkezik. Az Átlátszó Erdély megszerezte azokat a költségvetésre vonatkozó beszámolókat, melyeket az RMDSZ évente elküld az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának (DRI), s a sorozat második, hétfőn megjelent részében ezekből a dokumentumokból szemléznek.
Kiderül például, hogy az RMDSZ és a DRI közötti megállapodás alapján a szövetség nem költhet a kormánytól érkező pénzből választási kampányra, az ilyen költségeit más forrásból kell fedeznie. A szövetség bevételeiről szóló kimutatást böngészve kiderül, hogy a tagdíjak, illetve adományok rendszerint választási években (2012, 2014) ugranak meg.
A legutóbbi helyhatósági választások alkalmával, 2012-ben például az RMDSZ kasszájába 17 178 000 lej folyt be állami támogatásból, a tagdíjakból és adományokból begyűjtött összeg pedig 3,5 millió lejre rúg. Egy évvel később, „kampánycsendes” évben már csak 751 ezer lej gyűlt be adományokból, a 2014-es európai parlamenti, illetve államelnök-választás ideje alatt azonban már ismét 4,5 millióra „hízott” ez a fajta támogatás.
Ami a kiadási oldalt illeti, az Átlátszó Erdély kiszámolta: a legutóbbi helyhatósági választások alkalmával, 2012-ben 650 ezer lejt költött az RMDSZ üzemanyagra, ami 1,4 millió kilométer megtételére elegendő. Ezzel az üzemanyag-mennyiséggel körülbelül 36-szor lehet megkerülni a Földet a leghosszabb útvonalon, az Egyenlítő körül.
A kulturális rendezvények számára előirányozott keret is növekedik a 2010–2012-es időszakban: míg 2010-ben még csak 3,5 millió lejt fordítottak ilyen célra, addig a 2012-es választási évben ez már szinte duplájára, 6,16 millió lejre nőtt. Az egyébként nem világos, hogy ezek közül a rendezvények közül melyik volt kampányrendezvény. A kiszállási költség címen kifizethető összegekről egyébként törvény rendelkezik – belföldi kiszállások esetén 32,5 napi lejt, külföldi út esetén 35 eurót lehet elkölteni naponta –, így kiszámítható, hogy az RMDSZ alkalmazottai 2012-ben 2566 napot tölthettek külföldön. Az elmúlt évben 24 szervezet részesült normatív támogatásban – 529 542 lejen osztoztak –, míg az RMDSZ tavalyi költségvetés-tervezetében ingó és ingatlan kiadásokra 714 ezer lej szerepel.
Az oknyomozó portál korábbi, csütörtöki cikke arra mutatott rá, hogy az RMDSZ 2009 óta több mint 28 millió euró költségvetési támogatást kapott a magyar közösségnek járó támogatás kizárólagos kezelőjeként, az összeg nagy részének sorsáról azonban keveset lehet megtudni, mivel a beszámolók meglehetősen vázlatosak – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
Az erdélyi magyarság számára évente folyósított, 4–4,5 millió eurós éves költségvetési támogatás túlnyomó részét az RMDSZ saját működésére költi, az összeg negyedét–ötödét pedig nyílt pályázatokon osztja szét civil szervezetek és magánszemélyek számára – számol be az Átlátszó Erdély cikkére hivatkozva a kronika.ro.
Az oknyomozó blog cikksorozatban foglalkozik a kormányhivatal által az erdélyi magyarságnak szánt támogatás sorsával, mely fölött 2009 óta kizárólag az RMDSZ rendelkezik. Az Átlátszó Erdély megszerezte azokat a költségvetésre vonatkozó beszámolókat, melyeket az RMDSZ évente elküld az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának (DRI), s a sorozat második, hétfőn megjelent részében ezekből a dokumentumokból szemléznek.
Kiderül például, hogy az RMDSZ és a DRI közötti megállapodás alapján a szövetség nem költhet a kormánytól érkező pénzből választási kampányra, az ilyen költségeit más forrásból kell fedeznie. A szövetség bevételeiről szóló kimutatást böngészve kiderül, hogy a tagdíjak, illetve adományok rendszerint választási években (2012, 2014) ugranak meg.
A legutóbbi helyhatósági választások alkalmával, 2012-ben például az RMDSZ kasszájába 17 178 000 lej folyt be állami támogatásból, a tagdíjakból és adományokból begyűjtött összeg pedig 3,5 millió lejre rúg. Egy évvel később, „kampánycsendes” évben már csak 751 ezer lej gyűlt be adományokból, a 2014-es európai parlamenti, illetve államelnök-választás ideje alatt azonban már ismét 4,5 millióra „hízott” ez a fajta támogatás.
Ami a kiadási oldalt illeti, az Átlátszó Erdély kiszámolta: a legutóbbi helyhatósági választások alkalmával, 2012-ben 650 ezer lejt költött az RMDSZ üzemanyagra, ami 1,4 millió kilométer megtételére elegendő. Ezzel az üzemanyag-mennyiséggel körülbelül 36-szor lehet megkerülni a Földet a leghosszabb útvonalon, az Egyenlítő körül.
A kulturális rendezvények számára előirányozott keret is növekedik a 2010–2012-es időszakban: míg 2010-ben még csak 3,5 millió lejt fordítottak ilyen célra, addig a 2012-es választási évben ez már szinte duplájára, 6,16 millió lejre nőtt. Az egyébként nem világos, hogy ezek közül a rendezvények közül melyik volt kampányrendezvény. A kiszállási költség címen kifizethető összegekről egyébként törvény rendelkezik – belföldi kiszállások esetén 32,5 napi lejt, külföldi út esetén 35 eurót lehet elkölteni naponta –, így kiszámítható, hogy az RMDSZ alkalmazottai 2012-ben 2566 napot tölthettek külföldön. Az elmúlt évben 24 szervezet részesült normatív támogatásban – 529 542 lejen osztoztak –, míg az RMDSZ tavalyi költségvetés-tervezetében ingó és ingatlan kiadásokra 714 ezer lej szerepel.
Az oknyomozó portál korábbi, csütörtöki cikke arra mutatott rá, hogy az RMDSZ 2009 óta több mint 28 millió euró költségvetési támogatást kapott a magyar közösségnek járó támogatás kizárólagos kezelőjeként, az összeg nagy részének sorsáról azonban keveset lehet megtudni, mivel a beszámolók meglehetősen vázlatosak – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
2016. május 2.
A szabad színházban minden szabály áthágható
„Mindenevő vagyok. Eleinte leginkább a görögök érdekeltek, majd Shakespeare, most elsősorban Csehov. Csodálatos világ a Csehové, most, a Három nővér rendezése kapcsán döbbentem rá, milyen hatalmas emberi, szakmai tudás és nem utolsósorban saját életének sok-sok szenvedése kellett ahhoz, hogy ilyen helyzeteket és alakokat tudjon ennyire tökéletesen megformálni” – beszélgetés Balogh Attila rendező-színésszel.
– Életrajzi adatainak közlésekor hangsúlyozta, hogy intenzív matek-informatika osztályba járt, és ebből a szakágból is érettségizett. Ezek szerint van valamilyen különleges jelentősége az iskolai és az életpályaként választott profil közti ellentétnek?
– Talán éppen maga az ellentét. Az a tény, hogy nem eleve beskatulyázottként választottam pályát. Az iskolában sokat szavaltam, majd játszani kezdtem a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhelyben. Kétségtelen, hogy ott fertőződtem meg. Benedek Zsolttal, Godicza Előddel is az Osonóban ismerkedtem meg, velük együtt dolgoztunk a Három nővérben, előbbi volt a dramaturg, utóbbi a díszlettervező.
– S ha már megfertőződésről beszélt: miért nem a színészi pályát választotta?
– Kovács Levente rendező, a marosvásárhelyi színművészeti intézet tanára ajánlotta figyelmembe a rendező szakot, mondván, hogy ott mindkét profilt tanítják.
– Nem volt ebben a választásban egy olyan hátsó gondolat, hogy majd jobban sikerül a színészi alakítás, ha önmagát rendezheti?
– Nem, ilyesmiről nincs szó, olyannyira, hogy úgy találom, mintha a színész és a rendező énbennem más-más ember volna. Két külön szellemi „fiókban” van a színész és a rendező, csak lelkileg ugyanaz a fiók. Egyébként is képtelen volnék magamat rendezni, nem tudnám úgy, annyira kívülről látni magam, ahogy a rendező a színészeket látja. Sőt, ugyanazok a buta színész-, illetve rendezőbetegségeim vannak, vagyis ha színész vagyok, egész jól tudok duzzogni a rendezőre egy-egy utasítás miatt, ha pedig rendező, akkor „elfelejtek” szólni a maga alkotói barlangjában lévő színésznek, inkább szeretem rávenni, rávezetni, csalogatni az embereket, nem hatalmi szóval irányítani. Holott természetesen megtörténik, hogy ezzel visszaélnek, velem is előfordul, amikor játszom.
– Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Szatmárnémeti életútjának állomásai – hogy került kapcsolatba a nagyváradi színházzal?
– Vendégszereplés alkalmával és tulajdonképpen a társulat hozzáállása csábított ide: nagyon nyitottak, színházat akarnak csinálni, alkotni akarnak. Különösen tetszett, hogy képesek hazavinni az épp készülő darab, a formálódó figura problémáit, tovább foglalkozni mindezzel, nem pedig a próba vagy az előadás végén egyszerűen szögre akasztani, mint egy munkaruhát és a következő alkalomig nem is gondolni rá.
– Mennyire finnyáskodó, válogatós Balogh Attila, a színész, illetve Balogh Attila rendező?
– Mindenevő vagyok. Eleinte leginkább a görögök érdekeltek, majd Shakespeare, most elsősorban Csehov. Csodálatos világ a Csehové, most, a Három nővér rendezése kapcsán döbbentem rá, milyen hatalmas emberi, szakmai tudás és nem utolsósorban saját életének sok-sok szenvedése kellett ahhoz, hogy ilyen helyzeteket és alakokat tudjon ennyire tökéletesen megformálni.
Színészként inkább a negatív figurák vonzanak, nagyon szívesen eljátszanám Molnár Ferenc Ördögét és természetesen Shakespeare Othellójának Jágóját. Nagyon igaznak tartom azt a holly- woodi gondolatot, hogy „egy film annyira jó, amennyire a negatív hős jó”. Rendezőként pedig nagy álmom Az ember tragédiáját megrendezni. Nagyszabású előadást képzelek el, szimfonikus zenekar szolgáltatná a szférák zenéjét, de tulajdonképpen erről nincs is miért beszélnünk most, mert belátható időn belül úgysem kerülne rá pénz, talán majd egyszer.
– Beszéljünk akkor a rövid távú terveiről.
– Sajnos azokról sem tudok nyugodt szívvel beszélni, amilyen zűrzavaros és egyik pillanatról a másikra változó a körülöttünk lévő világ sorsa. Nem szeretnék itt lenni, ha háború lesz, talán esetleg Izlandon. Ha nem lesz háború, és amíg Novák Eszter lesz a Szigligeti Színház művészeti vezetője, addig szívesen maradok én is Nagyváradon.
Habár az utóbbi időben egyre jobban érdekel az a fajta hivatás, elfoglaltság – magam sem tudom, hogy is nevezzem pontosan –, szóval a sámánokéhoz hasonlító, multifunkcionális társadalmi szerep. És az egyelőre még csak kevesek által ismert, meseállításnak nevezett, különböző szituációkból kiinduló és szituációkra épülő alternatív pszichológiai terápia. De ebbe sem szeretnék nagyon belemenni, mert magam sem látom pontosan még a körvonalait sem.
– Akkor foglalja inkább össze a színházzal kapcsolatos elvárásait és elképzeléseit.
– A szabad színházban hiszek. Olyan nincs, hogy jön valaki és mond egy olyan szabályt, amit nem lehet áthágni. Talán az egyetlen, ami elképzelhetetlen: az élő színész nélküli színház. Egyébként darabja válogatja, koncepciója válogatja – a darab nélküli előadás már rég ismert, de színész nélkül nem megy.
Én a szabad alkotás híve vagyok, most például a Három nővérnél nem hagytam belenyúlni a szövegbe. De mondom, darabja válogatja, a dráma is egy eszköz, és aki ezt nem látja be, ne írjon drámát. Az pedig, hogy én nem nyúltam bele a csehovi szövegbe, nem azt jelenti, hogy nem lehet belenyúlni. Egyébként sem fogadok el olyanszerű kijelentéseket, hogy például Csehov – vagy bárki más – tudja a legjobban. Akárki tudhatja.
Balogh Attila 1988. május 10-én született Sepsiszentgyörgyön, a helyi Mikes Kelemen-gimnázium intenzív matematika-informatika szakán érettségizett, Marosvásárhelyen a színművészeti egyetem alapszakán rendezőként végzett, a mesterképzésen pedig párhuzamosan színészetet és rendezést tanult. Utolsó éves korától már Szatmárnémetiben játszik, mellette szabadúszóként tevékenykedett. Az idei évadtól Nagyváradra szerződött, de az évad végéig még Szatmáron is marad.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
„Mindenevő vagyok. Eleinte leginkább a görögök érdekeltek, majd Shakespeare, most elsősorban Csehov. Csodálatos világ a Csehové, most, a Három nővér rendezése kapcsán döbbentem rá, milyen hatalmas emberi, szakmai tudás és nem utolsósorban saját életének sok-sok szenvedése kellett ahhoz, hogy ilyen helyzeteket és alakokat tudjon ennyire tökéletesen megformálni” – beszélgetés Balogh Attila rendező-színésszel.
– Életrajzi adatainak közlésekor hangsúlyozta, hogy intenzív matek-informatika osztályba járt, és ebből a szakágból is érettségizett. Ezek szerint van valamilyen különleges jelentősége az iskolai és az életpályaként választott profil közti ellentétnek?
– Talán éppen maga az ellentét. Az a tény, hogy nem eleve beskatulyázottként választottam pályát. Az iskolában sokat szavaltam, majd játszani kezdtem a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhelyben. Kétségtelen, hogy ott fertőződtem meg. Benedek Zsolttal, Godicza Előddel is az Osonóban ismerkedtem meg, velük együtt dolgoztunk a Három nővérben, előbbi volt a dramaturg, utóbbi a díszlettervező.
– S ha már megfertőződésről beszélt: miért nem a színészi pályát választotta?
– Kovács Levente rendező, a marosvásárhelyi színművészeti intézet tanára ajánlotta figyelmembe a rendező szakot, mondván, hogy ott mindkét profilt tanítják.
– Nem volt ebben a választásban egy olyan hátsó gondolat, hogy majd jobban sikerül a színészi alakítás, ha önmagát rendezheti?
– Nem, ilyesmiről nincs szó, olyannyira, hogy úgy találom, mintha a színész és a rendező énbennem más-más ember volna. Két külön szellemi „fiókban” van a színész és a rendező, csak lelkileg ugyanaz a fiók. Egyébként is képtelen volnék magamat rendezni, nem tudnám úgy, annyira kívülről látni magam, ahogy a rendező a színészeket látja. Sőt, ugyanazok a buta színész-, illetve rendezőbetegségeim vannak, vagyis ha színész vagyok, egész jól tudok duzzogni a rendezőre egy-egy utasítás miatt, ha pedig rendező, akkor „elfelejtek” szólni a maga alkotói barlangjában lévő színésznek, inkább szeretem rávenni, rávezetni, csalogatni az embereket, nem hatalmi szóval irányítani. Holott természetesen megtörténik, hogy ezzel visszaélnek, velem is előfordul, amikor játszom.
– Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Szatmárnémeti életútjának állomásai – hogy került kapcsolatba a nagyváradi színházzal?
– Vendégszereplés alkalmával és tulajdonképpen a társulat hozzáállása csábított ide: nagyon nyitottak, színházat akarnak csinálni, alkotni akarnak. Különösen tetszett, hogy képesek hazavinni az épp készülő darab, a formálódó figura problémáit, tovább foglalkozni mindezzel, nem pedig a próba vagy az előadás végén egyszerűen szögre akasztani, mint egy munkaruhát és a következő alkalomig nem is gondolni rá.
– Mennyire finnyáskodó, válogatós Balogh Attila, a színész, illetve Balogh Attila rendező?
– Mindenevő vagyok. Eleinte leginkább a görögök érdekeltek, majd Shakespeare, most elsősorban Csehov. Csodálatos világ a Csehové, most, a Három nővér rendezése kapcsán döbbentem rá, milyen hatalmas emberi, szakmai tudás és nem utolsósorban saját életének sok-sok szenvedése kellett ahhoz, hogy ilyen helyzeteket és alakokat tudjon ennyire tökéletesen megformálni.
Színészként inkább a negatív figurák vonzanak, nagyon szívesen eljátszanám Molnár Ferenc Ördögét és természetesen Shakespeare Othellójának Jágóját. Nagyon igaznak tartom azt a holly- woodi gondolatot, hogy „egy film annyira jó, amennyire a negatív hős jó”. Rendezőként pedig nagy álmom Az ember tragédiáját megrendezni. Nagyszabású előadást képzelek el, szimfonikus zenekar szolgáltatná a szférák zenéjét, de tulajdonképpen erről nincs is miért beszélnünk most, mert belátható időn belül úgysem kerülne rá pénz, talán majd egyszer.
– Beszéljünk akkor a rövid távú terveiről.
– Sajnos azokról sem tudok nyugodt szívvel beszélni, amilyen zűrzavaros és egyik pillanatról a másikra változó a körülöttünk lévő világ sorsa. Nem szeretnék itt lenni, ha háború lesz, talán esetleg Izlandon. Ha nem lesz háború, és amíg Novák Eszter lesz a Szigligeti Színház művészeti vezetője, addig szívesen maradok én is Nagyváradon.
Habár az utóbbi időben egyre jobban érdekel az a fajta hivatás, elfoglaltság – magam sem tudom, hogy is nevezzem pontosan –, szóval a sámánokéhoz hasonlító, multifunkcionális társadalmi szerep. És az egyelőre még csak kevesek által ismert, meseállításnak nevezett, különböző szituációkból kiinduló és szituációkra épülő alternatív pszichológiai terápia. De ebbe sem szeretnék nagyon belemenni, mert magam sem látom pontosan még a körvonalait sem.
– Akkor foglalja inkább össze a színházzal kapcsolatos elvárásait és elképzeléseit.
– A szabad színházban hiszek. Olyan nincs, hogy jön valaki és mond egy olyan szabályt, amit nem lehet áthágni. Talán az egyetlen, ami elképzelhetetlen: az élő színész nélküli színház. Egyébként darabja válogatja, koncepciója válogatja – a darab nélküli előadás már rég ismert, de színész nélkül nem megy.
Én a szabad alkotás híve vagyok, most például a Három nővérnél nem hagytam belenyúlni a szövegbe. De mondom, darabja válogatja, a dráma is egy eszköz, és aki ezt nem látja be, ne írjon drámát. Az pedig, hogy én nem nyúltam bele a csehovi szövegbe, nem azt jelenti, hogy nem lehet belenyúlni. Egyébként sem fogadok el olyanszerű kijelentéseket, hogy például Csehov – vagy bárki más – tudja a legjobban. Akárki tudhatja.
Balogh Attila 1988. május 10-én született Sepsiszentgyörgyön, a helyi Mikes Kelemen-gimnázium intenzív matematika-informatika szakán érettségizett, Marosvásárhelyen a színművészeti egyetem alapszakán rendezőként végzett, a mesterképzésen pedig párhuzamosan színészetet és rendezést tanult. Utolsó éves korától már Szatmárnémetiben játszik, mellette szabadúszóként tevékenykedett. Az idei évadtól Nagyváradra szerződött, de az évad végéig még Szatmáron is marad.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 2.
Nincs Orbán Viktorunk
Beindult Erdélyben a kampány. Egyesek a saját bőrükön érzik, hogy „ki mint vet, úgy arat”. Hiába figyelmeztették az RMDSZ vezetőit a „civilek”, a „Facebook-betyárok” és a háttérbe szorított ellenzéki magyar újságírók, hogy amit művelnek, az nem nevezhető érdekvédelmi munkának, legfennebb a magyar szavazatok áruba bocsátásának, senki sem hallgatta meg őket.
Így teltek az évek, és így üresedtek ki sorra a lelkesítő szlogenek. Ma már nem bíznak a választók abban, hogy képesek lesznek az érdekükben „kiállni, képviselni, és kiharcolni". Úgy tűnik, hogy eddig még úgy-ahogy működtek a nagyotmondás eszközei, a diverzió különféle módszerei, hiszen ott volt a viszonylag erős MPP és EMNP, és hangosak voltak a magyargyűlölő szélsőségesek, akikkel látványosan szembe lehetett szegülni, de mivel ezek a tényezők különböző okok miatt mára megszűntek vagy megenyhültek, tárgya nélkül maradt a szervezet.
A bukaresti „havereik" sorra megcsalták őket, kitették a magyar minisztereket a kormányból, magára hagyták a „rommagyar" parlamenti képviseletet. Eközben pedig politikai szervilizmusból jelesre vizsgáztak, és ezáltal az erdélyi magyar választók bizalmát is elveszítették. Két szék között a pad alatt ébredtek fel. A rövidlátó stratégiájuknak köszönhetően.
Ezzel a kétkulacsos politizálással, a szedett-vetett önkormányzati jelöltállítással (lásd például Marosvásárhely esetét), valamint az előválasztások szándékos elmulasztásával (tisztelet a néhány kivételnek) jelentősen rontották a politizálásból eddig jól megélő opportunisták helyzetét, de legfőképpen az erdélyi magyarok választási esélyeit. Ráadásul egy másik fontos problémával, a markáns vezéregyéniségek hiányával is szembe kell nézniük. Ha végiggondoljuk, kik szerepelnek a jelöltek névsorában, kik lesznek a parlementi választások listáján, és kiket találunk ma az RMDSZ vezérkarában, alig jut eszünkbe olyan politikus – egy-két székelyföldi helyi tisztségviselő kivételével –, akikért érdemes lenne elmenni szavazni. Akikért el tudnánk felejteni – legalább a választások idejére – azokat az „eredményeket", amelyeket az eddigiek során elértek.
Ki lenne az a politikus, aki olyan szereppel bírna itt, Erdélyben, mint Magyarországon a Fidesz elnöke? Aki képes lenne a helyenként hibás politizálás ellenére is szavazásra buzdítani a tömegeket? El kell fogadnunk azt a tényt, hogy az erdélyi magyar politikusok fényév távolságra állnak azoktól a személyes és csoportos értékektől, amelyek továbbra is olyan népszerűvé teszik a magyarországi kormányzó pártot és a miniszterelnököt. Pedig ők is követnek el hibákat. Az ellenzék őket is állandóan kereszttűz alatt tartja.
Itt azonban nem Orbán Viktornak hívják a pártelnököt. Nem félnek tőle sem Bukarestben, sem Brüsszelben. A politikai diskurzusát mindig az határozta meg, hogy éppen honnan fúj a szél. Jól megfért a magyarellenes intézkedéseiről elhíresült román kormányban, azután pedig békésen tűrte az ellenzéki szerepet. Nem ő húzta előre a pártot, hanem a párt volt az, amelyik őt megvédte. Körülbástyázta magát a saját embereivel, kényszerpályára helyezte az alakulatát, a demokratikus előválasztásokat ellehetetlenítette. Ha mégis került volna valaki, aki képes igazi vezéregyéniséggé válni, azt mindenhonnan el kellett távolítani. A kritikus hangokat el kellett fojtani, az esetlegesen felbukkanó Lázár Jánosokat háttérbe kellett szorítani. A vezérkar megtelt a kétszínű politizálás híveivel, a csoportérdekek kiszolgálóival, a becsületes közképviseleti munka aláásóival. Így akarják az idei választásokat „megnyerni".
Ferencz Zsombor, Marosvásárhely
Krónika (Kolozsvár)
Beindult Erdélyben a kampány. Egyesek a saját bőrükön érzik, hogy „ki mint vet, úgy arat”. Hiába figyelmeztették az RMDSZ vezetőit a „civilek”, a „Facebook-betyárok” és a háttérbe szorított ellenzéki magyar újságírók, hogy amit művelnek, az nem nevezhető érdekvédelmi munkának, legfennebb a magyar szavazatok áruba bocsátásának, senki sem hallgatta meg őket.
Így teltek az évek, és így üresedtek ki sorra a lelkesítő szlogenek. Ma már nem bíznak a választók abban, hogy képesek lesznek az érdekükben „kiállni, képviselni, és kiharcolni". Úgy tűnik, hogy eddig még úgy-ahogy működtek a nagyotmondás eszközei, a diverzió különféle módszerei, hiszen ott volt a viszonylag erős MPP és EMNP, és hangosak voltak a magyargyűlölő szélsőségesek, akikkel látványosan szembe lehetett szegülni, de mivel ezek a tényezők különböző okok miatt mára megszűntek vagy megenyhültek, tárgya nélkül maradt a szervezet.
A bukaresti „havereik" sorra megcsalták őket, kitették a magyar minisztereket a kormányból, magára hagyták a „rommagyar" parlamenti képviseletet. Eközben pedig politikai szervilizmusból jelesre vizsgáztak, és ezáltal az erdélyi magyar választók bizalmát is elveszítették. Két szék között a pad alatt ébredtek fel. A rövidlátó stratégiájuknak köszönhetően.
Ezzel a kétkulacsos politizálással, a szedett-vetett önkormányzati jelöltállítással (lásd például Marosvásárhely esetét), valamint az előválasztások szándékos elmulasztásával (tisztelet a néhány kivételnek) jelentősen rontották a politizálásból eddig jól megélő opportunisták helyzetét, de legfőképpen az erdélyi magyarok választási esélyeit. Ráadásul egy másik fontos problémával, a markáns vezéregyéniségek hiányával is szembe kell nézniük. Ha végiggondoljuk, kik szerepelnek a jelöltek névsorában, kik lesznek a parlementi választások listáján, és kiket találunk ma az RMDSZ vezérkarában, alig jut eszünkbe olyan politikus – egy-két székelyföldi helyi tisztségviselő kivételével –, akikért érdemes lenne elmenni szavazni. Akikért el tudnánk felejteni – legalább a választások idejére – azokat az „eredményeket", amelyeket az eddigiek során elértek.
Ki lenne az a politikus, aki olyan szereppel bírna itt, Erdélyben, mint Magyarországon a Fidesz elnöke? Aki képes lenne a helyenként hibás politizálás ellenére is szavazásra buzdítani a tömegeket? El kell fogadnunk azt a tényt, hogy az erdélyi magyar politikusok fényév távolságra állnak azoktól a személyes és csoportos értékektől, amelyek továbbra is olyan népszerűvé teszik a magyarországi kormányzó pártot és a miniszterelnököt. Pedig ők is követnek el hibákat. Az ellenzék őket is állandóan kereszttűz alatt tartja.
Itt azonban nem Orbán Viktornak hívják a pártelnököt. Nem félnek tőle sem Bukarestben, sem Brüsszelben. A politikai diskurzusát mindig az határozta meg, hogy éppen honnan fúj a szél. Jól megfért a magyarellenes intézkedéseiről elhíresült román kormányban, azután pedig békésen tűrte az ellenzéki szerepet. Nem ő húzta előre a pártot, hanem a párt volt az, amelyik őt megvédte. Körülbástyázta magát a saját embereivel, kényszerpályára helyezte az alakulatát, a demokratikus előválasztásokat ellehetetlenítette. Ha mégis került volna valaki, aki képes igazi vezéregyéniséggé válni, azt mindenhonnan el kellett távolítani. A kritikus hangokat el kellett fojtani, az esetlegesen felbukkanó Lázár Jánosokat háttérbe kellett szorítani. A vezérkar megtelt a kétszínű politizálás híveivel, a csoportérdekek kiszolgálóival, a becsületes közképviseleti munka aláásóival. Így akarják az idei választásokat „megnyerni".
Ferencz Zsombor, Marosvásárhely
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 2.
Megkezdődtek a Hunyad Megyei Magyar Napok
Hivatalosan is rajtolt május elsején, vasárnap a Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozata. Rendhagyó módon Lupényban, a Szakszervezetek Házában tartották a hetedik alkalommal megszervezett magyar napok nyitórendezvényét, amelyre a megye többi, magyarok által is lakott településéről érkeztek vendégek, de részt vettek magyarországi és franciaországi küldöttségek is – számoltak be hétfőn a szervezők.
Megnyitóbeszédében Kocsis Attila főszervező, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatója elismerte, hét évvel ezelőtt, 2010-ben, amikor a magyar napokat elindították, még ők maguk sem remélték, hogy ennyire sikeres lehet egy rendezvény a szórványban, és korosztálytól függetlenül ilyen nagy mértékben meg tudja szólítani a magyar közösséget.
Házigazdaként Benedekfi Dávid, az RMDSZ Lupényi Szervezetének elnöke méltatta, hogy idén a Zsil-völgyéből indulnak a Hunyad Megyei Magyar Napok, majd utalva a helyi közösség bányászathoz kötődő gazdag múltjára, kiemelten köszöntötte a dorogi és a belforti küldöttséget, mindkét település ugyanis híres bányavidéken található. Közös pontokat keresve, elmondta, a bányászok életét mindenhol meghatározta az összetartás, szolidaritás, ezt az összefogást kell a magyar közösségnek továbbvinnie a Zsil-völgyében.
Winkler Gyula megnyitóbeszédében emlékeztetett, hogy a hetedik Magyar Napok az identitás, anyanyelv, kultúra címszavak köré szerveződnek, és a Zsil-völgyében az itt élő emberek identitásának részét képezi a bányászat hagyománya, ezért is fontos, hogy két olyan bányavidékről érkezett küldöttség, amelyektől gazdasági és közösségépítés terén is lehet tanulni.
Belfort és környékén hajdanán híres sóbányák működtek, innen érkezett az egyik küldöttség, amelynek tagjai a Kereskedelmi Kamara elnöke mellett a Volt Bányászok Egyesületének képviselői. Belfort és Hunyad megye közötti kapcsolat kiépítésén évek óta dolgoznak, kiemelt szerepet vállalt ebben Winkler Gyula EP-képviselő is, hiszen a belforti Energia-Völgye klaszter követendő modell lehet a Zsil-völgyében is, ahol még mindig zajlik az ipar szerkezeti átalakulása. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület dorogi szervezetének képviselői alkották a magyarországi küldöttséget, tevékenységük két irányban zajlik, az ipari szerkezeti átalakítás mellett a bányaipari emlékek ápolásával is foglalkoznak.
„Kétezer kilométer távolságban, Dorogon és Belfortban is ugyanazon modell mentén történt meg az ipari övezetek szerkezeti átállása, a települések modernizációja, azt láttuk, hogy ez akkor lehet sikeres, ha valós alternatívákat mutatnak fel. Ezt akarjuk mi is megvalósítani a Zsil-völgyében, a jó példát eltanulni a magyarországi és franciaországi partnereinktől. A gazdasági átalakulás mellett figyelnünk kell az ipari emlékek ápolására is, közösségi kérdés, hogyan őrizzük meg az ipari értékeket is, hogy lesz-e amit továbbadni a következő nemzedékeknek" – emelte ki Winkler Gyula.
Ez alkalommal kiosztották a Barcsay-Ákos díjakat, amelyet évente három, a közösségépítő munkában kiemelkedő teljesítményt elérő személy kap meg. A díjazottakról a helyi közösségek javaslata alapján egy kuratórium határoz. Idén Deák Piroska dévai nyugalmazott tanárnő, Zsargó János református esperes kapott díjat, valamint a Menyhárt házaspár, Rita és Ernő, akik a Böjte atya hálózatához tartozó, szászvárosi Jézus Szíve Gyermekotthont vezetik rendkívüli odaadással.
A 7. Hunyad Megyei Magyar Napokat tematikus napokra bontották, vasárnap a Közösség Napja volt, Lupényban a nyitórendezvényt követően szabadtéri programot szerveztek a parkban, délután Déván közösségi majálisra várták a magyar közösség tagjait. Vajdahunyadon a várban batyus majálist tartottak, ahol fellépett a Szivárvány Nyugdíjas Klub, a Téglás Gábor Elméleti Líceum diákjai néptáncot, a Renaissance Együttes korabeli táncokat mutatott be. Csernakeresztúron a bukovinai székely közösség régi hagyományát éltetik, május első napján a szokásoknak megfelelően májusfát állítottak.
maszol.ro
Hivatalosan is rajtolt május elsején, vasárnap a Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozata. Rendhagyó módon Lupényban, a Szakszervezetek Házában tartották a hetedik alkalommal megszervezett magyar napok nyitórendezvényét, amelyre a megye többi, magyarok által is lakott településéről érkeztek vendégek, de részt vettek magyarországi és franciaországi küldöttségek is – számoltak be hétfőn a szervezők.
Megnyitóbeszédében Kocsis Attila főszervező, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatója elismerte, hét évvel ezelőtt, 2010-ben, amikor a magyar napokat elindították, még ők maguk sem remélték, hogy ennyire sikeres lehet egy rendezvény a szórványban, és korosztálytól függetlenül ilyen nagy mértékben meg tudja szólítani a magyar közösséget.
Házigazdaként Benedekfi Dávid, az RMDSZ Lupényi Szervezetének elnöke méltatta, hogy idén a Zsil-völgyéből indulnak a Hunyad Megyei Magyar Napok, majd utalva a helyi közösség bányászathoz kötődő gazdag múltjára, kiemelten köszöntötte a dorogi és a belforti küldöttséget, mindkét település ugyanis híres bányavidéken található. Közös pontokat keresve, elmondta, a bányászok életét mindenhol meghatározta az összetartás, szolidaritás, ezt az összefogást kell a magyar közösségnek továbbvinnie a Zsil-völgyében.
Winkler Gyula megnyitóbeszédében emlékeztetett, hogy a hetedik Magyar Napok az identitás, anyanyelv, kultúra címszavak köré szerveződnek, és a Zsil-völgyében az itt élő emberek identitásának részét képezi a bányászat hagyománya, ezért is fontos, hogy két olyan bányavidékről érkezett küldöttség, amelyektől gazdasági és közösségépítés terén is lehet tanulni.
Belfort és környékén hajdanán híres sóbányák működtek, innen érkezett az egyik küldöttség, amelynek tagjai a Kereskedelmi Kamara elnöke mellett a Volt Bányászok Egyesületének képviselői. Belfort és Hunyad megye közötti kapcsolat kiépítésén évek óta dolgoznak, kiemelt szerepet vállalt ebben Winkler Gyula EP-képviselő is, hiszen a belforti Energia-Völgye klaszter követendő modell lehet a Zsil-völgyében is, ahol még mindig zajlik az ipar szerkezeti átalakulása. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület dorogi szervezetének képviselői alkották a magyarországi küldöttséget, tevékenységük két irányban zajlik, az ipari szerkezeti átalakítás mellett a bányaipari emlékek ápolásával is foglalkoznak.
„Kétezer kilométer távolságban, Dorogon és Belfortban is ugyanazon modell mentén történt meg az ipari övezetek szerkezeti átállása, a települések modernizációja, azt láttuk, hogy ez akkor lehet sikeres, ha valós alternatívákat mutatnak fel. Ezt akarjuk mi is megvalósítani a Zsil-völgyében, a jó példát eltanulni a magyarországi és franciaországi partnereinktől. A gazdasági átalakulás mellett figyelnünk kell az ipari emlékek ápolására is, közösségi kérdés, hogyan őrizzük meg az ipari értékeket is, hogy lesz-e amit továbbadni a következő nemzedékeknek" – emelte ki Winkler Gyula.
Ez alkalommal kiosztották a Barcsay-Ákos díjakat, amelyet évente három, a közösségépítő munkában kiemelkedő teljesítményt elérő személy kap meg. A díjazottakról a helyi közösségek javaslata alapján egy kuratórium határoz. Idén Deák Piroska dévai nyugalmazott tanárnő, Zsargó János református esperes kapott díjat, valamint a Menyhárt házaspár, Rita és Ernő, akik a Böjte atya hálózatához tartozó, szászvárosi Jézus Szíve Gyermekotthont vezetik rendkívüli odaadással.
A 7. Hunyad Megyei Magyar Napokat tematikus napokra bontották, vasárnap a Közösség Napja volt, Lupényban a nyitórendezvényt követően szabadtéri programot szerveztek a parkban, délután Déván közösségi majálisra várták a magyar közösség tagjait. Vajdahunyadon a várban batyus majálist tartottak, ahol fellépett a Szivárvány Nyugdíjas Klub, a Téglás Gábor Elméleti Líceum diákjai néptáncot, a Renaissance Együttes korabeli táncokat mutatott be. Csernakeresztúron a bukovinai székely közösség régi hagyományát éltetik, május első napján a szokásoknak megfelelően májusfát állítottak.
maszol.ro
2016. május 2.
Búcsún kértek áldást a kibővített zeteváraljai templomra
„Úgy koptassák, hogy tíz év múlva felújításra szoruljon, és akkor a restaurált templomot jövünk megáldani – mondta Jakubinyi György érsek a megnagyobbított zeteváraljai templom vasárnapi búcsúján. Az új orgonára és az elvégzett munkálatokra Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök kért áldást, majd hatvanöt bérmálkozó részesült a Szentlélek ajándékaiban.
Bár lényegesen többen férnek el a korszerűsített imádság házában, az áldó szentmisét mégis nagyon sokan a templomkertben hallgatták végig. A két főpásztorral együtt miséztek a környék papjai is, továbbá jelen volt számos világi elöljáró, valamint a testvértelepülés, Balatonfenyves küldöttsége. A magyar kormányt Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil kapcsolatokért felelős államtitkára képviselte, a megyei tanácsot Borboly Csaba elnök. Az egyházközség kórusát Olti Attila vezényelte.
Soltész Miklós államtitkár (fotó) emlékeztetett, milyen csodát volt képes létrehozni a garázsból-műhelyből ez a közösség, amelyben a következő évtizedekre is lehetőségük van megerősíteni a hitet. Mert ahol élünk, az örök hit csak a kereszténységgel tud fennmaradni. Sok-sok szép örömet kívánt az egyházközségnek, Mátyás Gábor szentszéki tanácsosnak pedig, hogy őrizze meg vidámságát. Kiss-Rigó László megyés püspök az áldáskérelmek után a vízhintés szertartását végezte.
Homíliájában kiemelte: a szenteknek, így Józsefnek sem volt könnyű az élete. A szent család tagjai mégis békét tapasztaltak meg. Az ő példájára keressük Isten szándékát, nem a könnyebb ellenállást. A bérmálkozóknak, akik hűségesen kitartanak Jézus és egyháza mellett, szintúgy „nem kínál tejben-vajban életet”. De a saját felelősségre hozott döntés, hogy Jézussal szellemi-lelki kapcsolatban élnek, olyan értékek mentén vezeti majd őket, amelyet szüleiktől és a közösségtől eltanultak. Jakubinyi György érsek vallja: a bérmálás a reménység jele. Kívánta: tudjanak úgy élni, hogy a következő nemzedéknek is képesek legyenek átadni a hitet.
Kiss-Rigó László a neves bibliatudós, Jakubinyi érsek 70. születésnapja alkalmából hetven újszövetségi szentírást ajándékozott a bérmáltaknak, a több évfordulót ünneplő jubilánsnak pedig egyházmegyéje nevében egy Szűzanya-szobrot nyújtott át.
Nagy Attila, Zetelaka polgármestere Jókait idézte: „Csak az tudja, hogy meddig mentünk, aki látta honnan indultunk el”. Műhelyépületből előbb imaház, a tanyatelepüléseken, Ivóban, Sikaszóban, Libánban templomok épültek. Ha az embereknek szűkös is a családi költségvetésük, kiszorították a hozzávalókat. Határokon inneni és túli támogatók önzetlenül segítettek. Mátyás Gábor atya neve összeforrt a völgy népének életével. Jakubinyi György érsek köszönetet mondott az egyházközség plébánosának, amiért a sok jóakaratot összefogta. A megújuló templom jövőt jelent.
A templom felújításáról
András Alpár és Lőrincz Barna mérnökök tervei alapján rekordidő, öt és fél hónap alatt korszerűsítették a zeteváraljai plébániatemplomot. Száz négyzetméterrel nagyobbították meg a templombelsőt, harminccal a kórus-, illetve hittantermet, kazánházat építettek, padlófűtést szereltek be. Új a faberendezés is. A jelentősen megnövelt belmagasságú épület üvegtetős. A tíz festett vitrálé Csíksomlyón, az ötvenkét színes fóliás ablak Székelyudvarhelyen készült. A templomáldásra megújult a plébániaépület, a kerítés, a kapu és a szent hajlék előtti tér is. Az új orgona Székelyudvarhelyen, Pap Zoltán orgonaépítő műhelyében készült, két manuálja, pedálja, tizenöt regisztere, három segédregisztere és összesen kilencszáz sípja van. Magassága hat méter és húsz centiméter. Leghosszabb sípja három méter, míg a legrövidebb csak két centiméter.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro
„Úgy koptassák, hogy tíz év múlva felújításra szoruljon, és akkor a restaurált templomot jövünk megáldani – mondta Jakubinyi György érsek a megnagyobbított zeteváraljai templom vasárnapi búcsúján. Az új orgonára és az elvégzett munkálatokra Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök kért áldást, majd hatvanöt bérmálkozó részesült a Szentlélek ajándékaiban.
Bár lényegesen többen férnek el a korszerűsített imádság házában, az áldó szentmisét mégis nagyon sokan a templomkertben hallgatták végig. A két főpásztorral együtt miséztek a környék papjai is, továbbá jelen volt számos világi elöljáró, valamint a testvértelepülés, Balatonfenyves küldöttsége. A magyar kormányt Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil kapcsolatokért felelős államtitkára képviselte, a megyei tanácsot Borboly Csaba elnök. Az egyházközség kórusát Olti Attila vezényelte.
Soltész Miklós államtitkár (fotó) emlékeztetett, milyen csodát volt képes létrehozni a garázsból-műhelyből ez a közösség, amelyben a következő évtizedekre is lehetőségük van megerősíteni a hitet. Mert ahol élünk, az örök hit csak a kereszténységgel tud fennmaradni. Sok-sok szép örömet kívánt az egyházközségnek, Mátyás Gábor szentszéki tanácsosnak pedig, hogy őrizze meg vidámságát. Kiss-Rigó László megyés püspök az áldáskérelmek után a vízhintés szertartását végezte.
Homíliájában kiemelte: a szenteknek, így Józsefnek sem volt könnyű az élete. A szent család tagjai mégis békét tapasztaltak meg. Az ő példájára keressük Isten szándékát, nem a könnyebb ellenállást. A bérmálkozóknak, akik hűségesen kitartanak Jézus és egyháza mellett, szintúgy „nem kínál tejben-vajban életet”. De a saját felelősségre hozott döntés, hogy Jézussal szellemi-lelki kapcsolatban élnek, olyan értékek mentén vezeti majd őket, amelyet szüleiktől és a közösségtől eltanultak. Jakubinyi György érsek vallja: a bérmálás a reménység jele. Kívánta: tudjanak úgy élni, hogy a következő nemzedéknek is képesek legyenek átadni a hitet.
Kiss-Rigó László a neves bibliatudós, Jakubinyi érsek 70. születésnapja alkalmából hetven újszövetségi szentírást ajándékozott a bérmáltaknak, a több évfordulót ünneplő jubilánsnak pedig egyházmegyéje nevében egy Szűzanya-szobrot nyújtott át.
Nagy Attila, Zetelaka polgármestere Jókait idézte: „Csak az tudja, hogy meddig mentünk, aki látta honnan indultunk el”. Műhelyépületből előbb imaház, a tanyatelepüléseken, Ivóban, Sikaszóban, Libánban templomok épültek. Ha az embereknek szűkös is a családi költségvetésük, kiszorították a hozzávalókat. Határokon inneni és túli támogatók önzetlenül segítettek. Mátyás Gábor atya neve összeforrt a völgy népének életével. Jakubinyi György érsek köszönetet mondott az egyházközség plébánosának, amiért a sok jóakaratot összefogta. A megújuló templom jövőt jelent.
A templom felújításáról
András Alpár és Lőrincz Barna mérnökök tervei alapján rekordidő, öt és fél hónap alatt korszerűsítették a zeteváraljai plébániatemplomot. Száz négyzetméterrel nagyobbították meg a templombelsőt, harminccal a kórus-, illetve hittantermet, kazánházat építettek, padlófűtést szereltek be. Új a faberendezés is. A jelentősen megnövelt belmagasságú épület üvegtetős. A tíz festett vitrálé Csíksomlyón, az ötvenkét színes fóliás ablak Székelyudvarhelyen készült. A templomáldásra megújult a plébániaépület, a kerítés, a kapu és a szent hajlék előtti tér is. Az új orgona Székelyudvarhelyen, Pap Zoltán orgonaépítő műhelyében készült, két manuálja, pedálja, tizenöt regisztere, három segédregisztere és összesen kilencszáz sípja van. Magassága hat méter és húsz centiméter. Leghosszabb sípja három méter, míg a legrövidebb csak két centiméter.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro
2016. május 2.
Marosvásárhely négyszáz évét ünnepelték – csak románul
Ünnepséget szerveztek Marosvásárhely szabad királyi várossá nyilvánításának 400. évfordulója alkalmából. Az előadások, ismertetők kizárólag román nyelven hangzottak el, még a magyar anyanyelvűek részéről is.
A Kultúrpalota Tükörtermében szervezett ünnepséget Marosvásárhely polgármesteri hivatala a szabad királyi városi rang megszerzésének 400. évfordulója alkalmából. A meghívottak között közéleti szereplők, közigazgatási tisztségviselők, egyetem- és intézményvezetők, az egyházak képviselői foglaltak helyet, román és magyar anyanyelvűek egyaránt.
A műsorvezetői teendőket ellátó Ioan Chiorean magyar nyelvű köszöntés után román nyelven néhány eseményt emelt ki Marosvásárhely történelméből – például, hogy 1601-ben a császári zsoldosok Basta tábornok vezetésével felégették a várost, amiért lakosai Mihai Viteazul mellett álltak ki, ezután pedig harmonikus, multikulturális összefogással elkezdődött a város újjá- és a vár megépítése –, majd Dorin Florea polgármester „jó napot kívánok, hölgyeim és uraim”-at követően román nyelven elmondta, a város múltjára mindenkinek büszkének kell lennie, Marosvásárhelynek remek potenciálja van, ne a középszerű cirkusz, a konfliktusok helyszíne legyen.
Cornel Sigmirean egyetemi professzor román nyelvű értekezésében az 1600-as évek erdélyi és marosvásárhelyi történelméből ismertetett eseményeket, Pál-Antal Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja pedig magyarul elmondta, hogy a Bethlen-féle latin nyelvű dokumentum tartalmát fogja ismertetni románul: az addigi Forum Siculorumnak az 1616. április 29-én keltezett kiváltságlevéltől kezdve Marosvásárhely lett a hivatalos neve. A város közigazgatását az új státuszhoz kellett igazítani ( Kolozsvár mintájára szervezték át), lendületet vett a kézművesség, a gazdasági fellendülés pedig lakosságnövekedéssel járt, olyannyira, hogy a 18. század végére a történelmi Erdély ötödik legnagyobb településévé nőtte ki magát.
Angela Măgherușan-Precup Bernády György és Emil Dandea polgármesterek korszakainak eseményeit gyűjtötte össze, elemezte és jelentette meg könyv formájában, ebből szemelgetett román nyelvű ismertetőjében, végül Ioan Eugen Man (is) a 16. századi marosvásárhelyi értékekről tartott román nyelvű beszámolót.
Az előadások után Dorin Florea az évfordulóra készült emlékérmét adott át intézményeknek és egyházaknak, majd két marosvásárhelyi fiatalnak ítélték oda a Gratitudinae Urbi elismeréseket: az Amerikában élő, politikatudományokból és idegen nyelvekből diplomázott Laura Popnak (a laudációt Cristina Someșan tanárnő mondta), valamint Nagy Zoltán Gergely természetfotósnak (munkásságát a Marosvásárhelyi Fotóklub elnöke, Both Gyula románul méltatta és ő maga is román nyelvű beszédet tartott, majd magyarul is megköszönte a kitüntetést).
Az 1602–1658 között egy 1492-es erőd helyén épült vár kapubástyáján bronzplakettet lepleztek le „középkori lovagok” társaságában, lelkészek rövid ceremóniájának kíséretében. A fából készült pallón belépni készülő látogatót ismertető tábla is fogadja „Marosvásárhely mai lakossága szabadságvágyának és büszkeségének jelképeként”, a román, magyar és angol nyelvű történelmi szöveget Cornel Sigmirean jegyzi.
Az előadások után Dorin Florea az évfordulóra készült emlékérmét adott át intézményeknek és egyházaknak, majd két marosvásárhelyi fiatalnak ítélték oda a Gratitudinae Urbi elismeréseket: az Amerikában élő, politikatudományokból és idegen nyelvekből diplomázott Laura Popnak (a laudációt Cristina Someșan tanárnő mondta), valamint Nagy Zoltán Gergely természetfotósnak (munkásságát a Marosvásárhelyi Fotóklub elnöke, Both Gyula románul méltatta és ő maga is román nyelvű beszédet tartott, majd magyarul is megköszönte a kitüntetést).
Az 1602–1658 között egy 1492-es erőd helyén épült vár kapubástyáján bronzplakettet lepleztek le „középkori lovagok” társaságában, lelkészek rövid ceremóniájának kíséretében. A fából készült pallón belépni készülő látogatót ismertető tábla is fogadja „Marosvásárhely mai lakossága szabadságvágyának és büszkeségének jelképeként”, a román, magyar és angol nyelvű történelmi szöveget Cornel Sigmirean jegyzi.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro
Ünnepséget szerveztek Marosvásárhely szabad királyi várossá nyilvánításának 400. évfordulója alkalmából. Az előadások, ismertetők kizárólag román nyelven hangzottak el, még a magyar anyanyelvűek részéről is.
A Kultúrpalota Tükörtermében szervezett ünnepséget Marosvásárhely polgármesteri hivatala a szabad királyi városi rang megszerzésének 400. évfordulója alkalmából. A meghívottak között közéleti szereplők, közigazgatási tisztségviselők, egyetem- és intézményvezetők, az egyházak képviselői foglaltak helyet, román és magyar anyanyelvűek egyaránt.
A műsorvezetői teendőket ellátó Ioan Chiorean magyar nyelvű köszöntés után román nyelven néhány eseményt emelt ki Marosvásárhely történelméből – például, hogy 1601-ben a császári zsoldosok Basta tábornok vezetésével felégették a várost, amiért lakosai Mihai Viteazul mellett álltak ki, ezután pedig harmonikus, multikulturális összefogással elkezdődött a város újjá- és a vár megépítése –, majd Dorin Florea polgármester „jó napot kívánok, hölgyeim és uraim”-at követően román nyelven elmondta, a város múltjára mindenkinek büszkének kell lennie, Marosvásárhelynek remek potenciálja van, ne a középszerű cirkusz, a konfliktusok helyszíne legyen.
Cornel Sigmirean egyetemi professzor román nyelvű értekezésében az 1600-as évek erdélyi és marosvásárhelyi történelméből ismertetett eseményeket, Pál-Antal Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja pedig magyarul elmondta, hogy a Bethlen-féle latin nyelvű dokumentum tartalmát fogja ismertetni románul: az addigi Forum Siculorumnak az 1616. április 29-én keltezett kiváltságlevéltől kezdve Marosvásárhely lett a hivatalos neve. A város közigazgatását az új státuszhoz kellett igazítani ( Kolozsvár mintájára szervezték át), lendületet vett a kézművesség, a gazdasági fellendülés pedig lakosságnövekedéssel járt, olyannyira, hogy a 18. század végére a történelmi Erdély ötödik legnagyobb településévé nőtte ki magát.
Angela Măgherușan-Precup Bernády György és Emil Dandea polgármesterek korszakainak eseményeit gyűjtötte össze, elemezte és jelentette meg könyv formájában, ebből szemelgetett román nyelvű ismertetőjében, végül Ioan Eugen Man (is) a 16. századi marosvásárhelyi értékekről tartott román nyelvű beszámolót.
Az előadások után Dorin Florea az évfordulóra készült emlékérmét adott át intézményeknek és egyházaknak, majd két marosvásárhelyi fiatalnak ítélték oda a Gratitudinae Urbi elismeréseket: az Amerikában élő, politikatudományokból és idegen nyelvekből diplomázott Laura Popnak (a laudációt Cristina Someșan tanárnő mondta), valamint Nagy Zoltán Gergely természetfotósnak (munkásságát a Marosvásárhelyi Fotóklub elnöke, Both Gyula románul méltatta és ő maga is román nyelvű beszédet tartott, majd magyarul is megköszönte a kitüntetést).
Az 1602–1658 között egy 1492-es erőd helyén épült vár kapubástyáján bronzplakettet lepleztek le „középkori lovagok” társaságában, lelkészek rövid ceremóniájának kíséretében. A fából készült pallón belépni készülő látogatót ismertető tábla is fogadja „Marosvásárhely mai lakossága szabadságvágyának és büszkeségének jelképeként”, a román, magyar és angol nyelvű történelmi szöveget Cornel Sigmirean jegyzi.
Az előadások után Dorin Florea az évfordulóra készült emlékérmét adott át intézményeknek és egyházaknak, majd két marosvásárhelyi fiatalnak ítélték oda a Gratitudinae Urbi elismeréseket: az Amerikában élő, politikatudományokból és idegen nyelvekből diplomázott Laura Popnak (a laudációt Cristina Someșan tanárnő mondta), valamint Nagy Zoltán Gergely természetfotósnak (munkásságát a Marosvásárhelyi Fotóklub elnöke, Both Gyula románul méltatta és ő maga is román nyelvű beszédet tartott, majd magyarul is megköszönte a kitüntetést).
Az 1602–1658 között egy 1492-es erőd helyén épült vár kapubástyáján bronzplakettet lepleztek le „középkori lovagok” társaságában, lelkészek rövid ceremóniájának kíséretében. A fából készült pallón belépni készülő látogatót ismertető tábla is fogadja „Marosvásárhely mai lakossága szabadságvágyának és büszkeségének jelképeként”, a román, magyar és angol nyelvű történelmi szöveget Cornel Sigmirean jegyzi.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro
2016. május 2.
Szülőföldön maradva létjogosultságot adni a templomnak
A munkások védőszentjének emléknapján, május elsején Munkás Szent József tiszteletére szentelték fel a gyergyószentmiklósi új templomot. A templomszentelő szertartást Tamás József gyulafehérvári segédpüspök végezte.
A szentelési szertartás elején Tamás József segédpüspök Portik Hegyi Kelemen főesperestől vette át az új templom kulcsát, és kinyitva ajtaját, a papsággal és a hívekkel együtt vonult az istenházába. A keresztség emlékére a vízszentelés következett – a püspök a szentelt vízzel hintette meg a gyülekezetet és a templom falait, majd elkezdődött az ünnepi szentmise.
„A jövő fogja bebizonyítani azt, hogy volt-e értelme a Munkás Szent József-templom felépítésének” – fogalmazott prédikációjában a püspök. Mint kifejtette, a gyergyói új templom akkor nyer létjogosultságot, ha az itt élők szülőföldjükön maradnak, ha utódokról gondoskodnak, és ha vasárnapról vasárnapra benépesítik Isten házát.
A szertartás szerint a litániát követően a templomért és annak leendő közösségéért imádkozott a főpásztor, majd az oltárnak a benedikálása következett. Ezt követte a templom falainak krizmával való megkenése, majd a templom megvilágítása. A ceremónia következő lépésében a püspök tömjénnel füstölte meg az oltárt és a híveket, ezt követően pedig megáldotta a templom védőszentjének szobrát. A szentmise az oltáron történő első Eukarisztia-áldozat bemutatásával folytatódott. A szentáldozást követően az Oltáriszentséget ünnepélyesen a szentségszekrénybe helyezték. Ekkor kigyúlt az örökmécses, jelezve, hogy ezentúl Krisztus állandóan jelen lesz itt a kenyér és a bor színe alatt.
Portik Hegyi Kelemen főesperes-plébános ismertette, az új istenháza megközelítőleg 1,1 millió lejből épült fel. Az összeg 43 százalékát Hargita Megye Tanácsa biztosította pályázatok útján, Gyergyószentmiklós önkormányzata 12 százalékkal járult hozzá a munkálatokhoz, 11 százaléknyi összeget a magyar állam, illetve a testvérvárosok biztosítottak. A fennmaradó rész, az összérték 34 százaléka a gyergyószentmiklósi közösség hozzájárulásából gyűlt össze.
A támogatók részéről többek között Soltész Miklós, Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára szólt az egybegyűltekhez, az összefogás fontosságára hívva fel a figyelmet. „Ha nyugatra nézünk, láthatjuk, hogy a liberalizmus olyan mértékben törli ki az értékeket az életünkből, hogy ott már templomot nem építenek, hanem a meglévőket jó esetben átalakítják múzeumnak, de sokszor mulatóhelyekké, kocsmákká. Ha nyugatra tekintünk, azt látjuk, hogy a család, a férfi és nő kapcsolata már nem érték. Azonos neműek házasodhatnak össze, fogadhatnak örökbe gyereket, és rúgják fel a természetnek minden törvényét” – mutatott rá.
A Munkás Szent József-templomban legközelebb május 5-én, csütörtökön délután 5 órától lesz szentmise. A továbbiakban csütörtökönként ugyanebben az időpontban, illetve vasárnaponként reggel fél 9-től várják szentmisére a híveket.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro
A munkások védőszentjének emléknapján, május elsején Munkás Szent József tiszteletére szentelték fel a gyergyószentmiklósi új templomot. A templomszentelő szertartást Tamás József gyulafehérvári segédpüspök végezte.
A szentelési szertartás elején Tamás József segédpüspök Portik Hegyi Kelemen főesperestől vette át az új templom kulcsát, és kinyitva ajtaját, a papsággal és a hívekkel együtt vonult az istenházába. A keresztség emlékére a vízszentelés következett – a püspök a szentelt vízzel hintette meg a gyülekezetet és a templom falait, majd elkezdődött az ünnepi szentmise.
„A jövő fogja bebizonyítani azt, hogy volt-e értelme a Munkás Szent József-templom felépítésének” – fogalmazott prédikációjában a püspök. Mint kifejtette, a gyergyói új templom akkor nyer létjogosultságot, ha az itt élők szülőföldjükön maradnak, ha utódokról gondoskodnak, és ha vasárnapról vasárnapra benépesítik Isten házát.
A szertartás szerint a litániát követően a templomért és annak leendő közösségéért imádkozott a főpásztor, majd az oltárnak a benedikálása következett. Ezt követte a templom falainak krizmával való megkenése, majd a templom megvilágítása. A ceremónia következő lépésében a püspök tömjénnel füstölte meg az oltárt és a híveket, ezt követően pedig megáldotta a templom védőszentjének szobrát. A szentmise az oltáron történő első Eukarisztia-áldozat bemutatásával folytatódott. A szentáldozást követően az Oltáriszentséget ünnepélyesen a szentségszekrénybe helyezték. Ekkor kigyúlt az örökmécses, jelezve, hogy ezentúl Krisztus állandóan jelen lesz itt a kenyér és a bor színe alatt.
Portik Hegyi Kelemen főesperes-plébános ismertette, az új istenháza megközelítőleg 1,1 millió lejből épült fel. Az összeg 43 százalékát Hargita Megye Tanácsa biztosította pályázatok útján, Gyergyószentmiklós önkormányzata 12 százalékkal járult hozzá a munkálatokhoz, 11 százaléknyi összeget a magyar állam, illetve a testvérvárosok biztosítottak. A fennmaradó rész, az összérték 34 százaléka a gyergyószentmiklósi közösség hozzájárulásából gyűlt össze.
A támogatók részéről többek között Soltész Miklós, Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára szólt az egybegyűltekhez, az összefogás fontosságára hívva fel a figyelmet. „Ha nyugatra nézünk, láthatjuk, hogy a liberalizmus olyan mértékben törli ki az értékeket az életünkből, hogy ott már templomot nem építenek, hanem a meglévőket jó esetben átalakítják múzeumnak, de sokszor mulatóhelyekké, kocsmákká. Ha nyugatra tekintünk, azt látjuk, hogy a család, a férfi és nő kapcsolata már nem érték. Azonos neműek házasodhatnak össze, fogadhatnak örökbe gyereket, és rúgják fel a természetnek minden törvényét” – mutatott rá.
A Munkás Szent József-templomban legközelebb május 5-én, csütörtökön délután 5 órától lesz szentmise. A továbbiakban csütörtökönként ugyanebben az időpontban, illetve vasárnaponként reggel fél 9-től várják szentmisére a híveket.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro
2016. május 3.
Félreértelmezett kisebbségvédelem
A kisebbségi jogokkal foglalkozó szakirodalom különbséget tesz a nemzeti (őshonos) kisebbségek, illetve az etnikai (bevándorolt) kisebbségek között. Az európai nemzeti kisebbségek részei például a skandináv országokban élő lappok (számik), a spanyolországi és franciaországi baszkok, továbbá a számarányukban legnépesebb: a Magyarország határain kívül élő Kárpát-medencei magyarság. A nemzeti kisebbségek egyik ismérve, hogy szülőföldjük másik állam általi bekebelezése előtt már rendelkeztek valamilyen államisággal, amely az ezzel járó teljes vagy részleges önrendelkezést jelentette. Ezért természetes az a törekvés, hogy a megváltozott állami keretek után is élhessen önrendelkezési jogával a kisebbséggé vált népcsoport, amely főként a beolvasztására és felszámolására való külső szándékok elleni védelmi mechanizmusok érvényesítésében ölt testet.
A nemzeti kisebbségek megmaradását célzó törekvést több nemzetközi és európai jogszabály hivatott támogatni, ám ezek érvényesülését három jelentős tényező akadályozza: az illető állam és az Európai Unió politikai akaratának hiánya, a számon kérő jogi mechanizmusok hiánya, valamint az egységes kisebbségfogalom hiánya.
A nemzeti kisebbségek kérdése jogilag is normatív megközelítést és ezáltal erősebb jogvédelmet feltételez, hiszen ebbe a csoportba olyan népek tartoznak, amelyek szülőföldjükön váltak kisebbséggé. Ezzel szemben a bevándorolt kisebbségek – a migránsok – önként hagyták el származási országukat, ezért a kisebbségi kérdéssel foglalkozó szakirodalom az asszimilálódási szándék feltételezésével nem tartja egyenrangúnak a bevándorló csoportok megmaradását szolgáló intézkedések létjogosultságát. Az európai körkép most rávilágít az asszimilálódó szándék tévhitére, ugyanis a bevándorló csoportok alakítottak ki jogilag és politikailag meg nem kérdőjelezett párhuzamos társadalmakat, míg az őshonos nemzeti kisebbségek többnyire hiába igyekeznek érvényesíteni az őket megillető – tagállamok által aláírt és ratifikált egyezményekbe foglalt – egyéni és kollektív jogaikat.
Ez arra utal – messzemenően jó szándékú szemléletben is –, hogy a nyugat-európai társadalmak inkább a távoli kultúrkörökből érkezőknek biztosítanak egyre több és egyre jelentősebb társadalmi érvényesülési lehetőséget, mintsem hogy az azonos kultúrkörön belüli, európai nemzeti kisebbségeket óvják a beolvadástól. Vizsgáljunk meg néhány kirívó ellentmondást a kisebbségekkel való bánásmódban!
Európában jelenleg három országban (Egyesült Királyság, Ausztria és Franciaország) mondják ki az állampolgárságtól való megfosztás lehetőségét terrorista vagy egyéb, nemzetbiztonsági érdeket sértő bűncselekmények miatt, feltéve, ha kettős állampolgárságú egyénről van szó (hiszen nemzetközi jog szerint tilos bárkit is hontalanná tenni), illetve, ha honosított állampolgár az illető és a bűncselekményt egy bizonyos, törvény által meghatározott időn belül követte el. (Itt az Egyesült Királyság példája kivételt képez, mert a törvényük szerint igenis hontalanná lehet tenni egyéneket.)
A 2010-ben életbe lépett szlovák állampolgársági törvény értelmében viszont nincsen szükség terrorista bűncselekmény elkövetéséhez ahhoz, hogy valakit megfosszanak szlovák állampolgárságától. Elég csupán annyi, hogy az illető felvegye egy másik ország állampolgárságát. A törvény értelmében az elmúlt öt év alatt több mint ezer embert fosztottak meg a szlovák állampolgárságától, köztük többek között németeket, osztrákokat, cseheket – és természetesen magyarokat. Az Európai Bizottság a felmerült jogsérelmekre adott válaszában nem kelt a jogfosztottak védelmére, hanem a tagállami hatáskörre hivatkozva bújt ki az elmarasztaló döntés meghozatala alól. Viszont ugyanez a tagállami hatáskörre való hivatkozás talányos módon eltűnt a kötelező betelepítési kvótákról szóló uniós tárgyalásokon. Egy terroristát tehát szinte lehetetlen megfosztani attól az uniós állampolgárságtól, ami szabad mozgást biztosít neki az Európai Unió területén, viszont egy felvidéki magyart könnyűszerrel meg lehet fosztani szlovákiai állampolgárságától egy másodikként felvett uniós tagállambeli állampolgársága miatt.
A szlovák parlament 2007-ben megerősítette a németek és magyarok kollektív bűnösségét megfogalmazó Benes-dekrétumok sérthetetlenségét. Mind jogilag, mind erkölcsileg elfogadhatatlan, hogy az Európai Unió egyik tagállama két másik tagállam népével szemben megerősíti a súlyos jogfosztásoknak alapot adó dekrétumokat, de még fájdalmasabb az Európai Unió következetes hallgatása az ügyben. A példa továbbá azt sugallja, hogy a kollektív bűnösséget alaptalanul lehet parlamenti szinten sérthetetlennek minősíteni, de a már törvénybe iktatott kollektív kisebbségi jogokat nem lehet érvényesíteni. Ebben a jogi összevetésben érthetetlen az is, hogy a kollektív bűnösséghez részben hasonlítható, a dzsihadistákat és terroristákat támogató és rejtegető muszlim közösségek esetleges bűnrészességének nyílt beismerése miért nem képezi a terrorizmus megelőzését és elhárítását célzó törvények és intézkedések részét.
Angliában és Dániában a radikális iszlamisták (például a szalafiták, a Hizb-ut-Tahrir követői vagy akár az Iszlám Állam szimpatizánsai) rendőri védelemmel tarthatnak az európai értékek és többségi társadalom ellen szóló, lázító hangvételű tüntetéseket a szólásszabadság címszója alatt. Ugyanezen jogról megfeledkezve a romániai hatóságok adminisztratív hiányosságokra és csendháborításra hivatkozva alaptalanul büntethetik a kollektív kisebbségi jogokért felszólalókat. Erre a jogi visszaélésre fájó tanúbizonyság annak a több tucat embernek a megbírságolása, akik a Marosvásárhelyen megrendezett székelyföldi autonómiát támogató megmozdulást szervezték, illetve akik azon részt vettek.
Az egyre növekvő párhuzamos társadalmakkal szembeni passzivitást nem lehet még engedékenyebb bevándorlási politika mögé rejteni, majd ezt a tehetetlenséget a nemzeti kisebbségekkel való szigorú bánásmóddal kompenzálni. Amennyiben a demográfiai trendek folytatódnak, reális jövőkép, hogy a mostani kisebbség lesz Nyugat-Európában valamikor a többség. Kelet-Európában ezzel ellentétben a múlt többsége a mostani kisebbség. Ezért, ha másért nem, akkor az előre tekintő önvédelem érdekében is mielőbb meg kellene valósítani a nemzeti kisebbségeket védő struktúrákat, és az ezeket számon kérő uniós szintű jogi eszköztárat.
Sántha Hanga
A szerző vezető kutató, Migrációkutató Intézet
magyaridok.hu
erdély.ma
A kisebbségi jogokkal foglalkozó szakirodalom különbséget tesz a nemzeti (őshonos) kisebbségek, illetve az etnikai (bevándorolt) kisebbségek között. Az európai nemzeti kisebbségek részei például a skandináv országokban élő lappok (számik), a spanyolországi és franciaországi baszkok, továbbá a számarányukban legnépesebb: a Magyarország határain kívül élő Kárpát-medencei magyarság. A nemzeti kisebbségek egyik ismérve, hogy szülőföldjük másik állam általi bekebelezése előtt már rendelkeztek valamilyen államisággal, amely az ezzel járó teljes vagy részleges önrendelkezést jelentette. Ezért természetes az a törekvés, hogy a megváltozott állami keretek után is élhessen önrendelkezési jogával a kisebbséggé vált népcsoport, amely főként a beolvasztására és felszámolására való külső szándékok elleni védelmi mechanizmusok érvényesítésében ölt testet.
A nemzeti kisebbségek megmaradását célzó törekvést több nemzetközi és európai jogszabály hivatott támogatni, ám ezek érvényesülését három jelentős tényező akadályozza: az illető állam és az Európai Unió politikai akaratának hiánya, a számon kérő jogi mechanizmusok hiánya, valamint az egységes kisebbségfogalom hiánya.
A nemzeti kisebbségek kérdése jogilag is normatív megközelítést és ezáltal erősebb jogvédelmet feltételez, hiszen ebbe a csoportba olyan népek tartoznak, amelyek szülőföldjükön váltak kisebbséggé. Ezzel szemben a bevándorolt kisebbségek – a migránsok – önként hagyták el származási országukat, ezért a kisebbségi kérdéssel foglalkozó szakirodalom az asszimilálódási szándék feltételezésével nem tartja egyenrangúnak a bevándorló csoportok megmaradását szolgáló intézkedések létjogosultságát. Az európai körkép most rávilágít az asszimilálódó szándék tévhitére, ugyanis a bevándorló csoportok alakítottak ki jogilag és politikailag meg nem kérdőjelezett párhuzamos társadalmakat, míg az őshonos nemzeti kisebbségek többnyire hiába igyekeznek érvényesíteni az őket megillető – tagállamok által aláírt és ratifikált egyezményekbe foglalt – egyéni és kollektív jogaikat.
Ez arra utal – messzemenően jó szándékú szemléletben is –, hogy a nyugat-európai társadalmak inkább a távoli kultúrkörökből érkezőknek biztosítanak egyre több és egyre jelentősebb társadalmi érvényesülési lehetőséget, mintsem hogy az azonos kultúrkörön belüli, európai nemzeti kisebbségeket óvják a beolvadástól. Vizsgáljunk meg néhány kirívó ellentmondást a kisebbségekkel való bánásmódban!
Európában jelenleg három országban (Egyesült Királyság, Ausztria és Franciaország) mondják ki az állampolgárságtól való megfosztás lehetőségét terrorista vagy egyéb, nemzetbiztonsági érdeket sértő bűncselekmények miatt, feltéve, ha kettős állampolgárságú egyénről van szó (hiszen nemzetközi jog szerint tilos bárkit is hontalanná tenni), illetve, ha honosított állampolgár az illető és a bűncselekményt egy bizonyos, törvény által meghatározott időn belül követte el. (Itt az Egyesült Királyság példája kivételt képez, mert a törvényük szerint igenis hontalanná lehet tenni egyéneket.)
A 2010-ben életbe lépett szlovák állampolgársági törvény értelmében viszont nincsen szükség terrorista bűncselekmény elkövetéséhez ahhoz, hogy valakit megfosszanak szlovák állampolgárságától. Elég csupán annyi, hogy az illető felvegye egy másik ország állampolgárságát. A törvény értelmében az elmúlt öt év alatt több mint ezer embert fosztottak meg a szlovák állampolgárságától, köztük többek között németeket, osztrákokat, cseheket – és természetesen magyarokat. Az Európai Bizottság a felmerült jogsérelmekre adott válaszában nem kelt a jogfosztottak védelmére, hanem a tagállami hatáskörre hivatkozva bújt ki az elmarasztaló döntés meghozatala alól. Viszont ugyanez a tagállami hatáskörre való hivatkozás talányos módon eltűnt a kötelező betelepítési kvótákról szóló uniós tárgyalásokon. Egy terroristát tehát szinte lehetetlen megfosztani attól az uniós állampolgárságtól, ami szabad mozgást biztosít neki az Európai Unió területén, viszont egy felvidéki magyart könnyűszerrel meg lehet fosztani szlovákiai állampolgárságától egy másodikként felvett uniós tagállambeli állampolgársága miatt.
A szlovák parlament 2007-ben megerősítette a németek és magyarok kollektív bűnösségét megfogalmazó Benes-dekrétumok sérthetetlenségét. Mind jogilag, mind erkölcsileg elfogadhatatlan, hogy az Európai Unió egyik tagállama két másik tagállam népével szemben megerősíti a súlyos jogfosztásoknak alapot adó dekrétumokat, de még fájdalmasabb az Európai Unió következetes hallgatása az ügyben. A példa továbbá azt sugallja, hogy a kollektív bűnösséget alaptalanul lehet parlamenti szinten sérthetetlennek minősíteni, de a már törvénybe iktatott kollektív kisebbségi jogokat nem lehet érvényesíteni. Ebben a jogi összevetésben érthetetlen az is, hogy a kollektív bűnösséghez részben hasonlítható, a dzsihadistákat és terroristákat támogató és rejtegető muszlim közösségek esetleges bűnrészességének nyílt beismerése miért nem képezi a terrorizmus megelőzését és elhárítását célzó törvények és intézkedések részét.
Angliában és Dániában a radikális iszlamisták (például a szalafiták, a Hizb-ut-Tahrir követői vagy akár az Iszlám Állam szimpatizánsai) rendőri védelemmel tarthatnak az európai értékek és többségi társadalom ellen szóló, lázító hangvételű tüntetéseket a szólásszabadság címszója alatt. Ugyanezen jogról megfeledkezve a romániai hatóságok adminisztratív hiányosságokra és csendháborításra hivatkozva alaptalanul büntethetik a kollektív kisebbségi jogokért felszólalókat. Erre a jogi visszaélésre fájó tanúbizonyság annak a több tucat embernek a megbírságolása, akik a Marosvásárhelyen megrendezett székelyföldi autonómiát támogató megmozdulást szervezték, illetve akik azon részt vettek.
Az egyre növekvő párhuzamos társadalmakkal szembeni passzivitást nem lehet még engedékenyebb bevándorlási politika mögé rejteni, majd ezt a tehetetlenséget a nemzeti kisebbségekkel való szigorú bánásmóddal kompenzálni. Amennyiben a demográfiai trendek folytatódnak, reális jövőkép, hogy a mostani kisebbség lesz Nyugat-Európában valamikor a többség. Kelet-Európában ezzel ellentétben a múlt többsége a mostani kisebbség. Ezért, ha másért nem, akkor az előre tekintő önvédelem érdekében is mielőbb meg kellene valósítani a nemzeti kisebbségeket védő struktúrákat, és az ezeket számon kérő uniós szintű jogi eszköztárat.
Sántha Hanga
A szerző vezető kutató, Migrációkutató Intézet
magyaridok.hu
erdély.ma
2016. május 3.
Népdaltalálkozóval fűszerezett falunapok
Felső- Háromszéken, mint minden esztendőben, idén is Kézdiszentkereszten tartották az első falunapokat. Az esemény legszínvonalasabb rendezvénye Gábor Judit tanítónő kezdeményezésére született meg: 2013 óta rendszeresen megszervezik a felső-háromszéki népdaltalálkozót.
A seregszemle évről évre színvonalasabb és népszerűbb, amint azt a résztvevők növekvő száma is bizonyítja, hiszen míg első évben csak 123-an, majd 2014-ben 150-en, tavaly már 208-an, idén pedig 248-an vettek részt hét kézdiszéki településről a negyedik találkozón. Lemhényből Miklós Mária Terézia tanítónő, Kézdialmásról Kovács Ildikó Mária óvónő, Csomortánból Moré László tanító, Esztelnekről Jánó Zoltán kántor, Bélafalváról Kiss Melinda tanítónő, Kézdiszentlélekről Marthi Erika tanítónő és Ábri Béla zenetanár, a házigazda szerepét betöltő Kézdiszentkeresztről pedig Gábor Judit tanítónő vezette a fellépő csoportot, illetve a szólistákat. A találkozón zsúfolásig telt a művelődési otthon. A közösségépítő és -formáló találkozó védnökségét a sepsiszentgyörgyi Kerezsi Mária zenetanár és Kerezsi János ny. zenetanár, a csernátoni Radu Ibolya tanítónő és Radu József néptáncoktató vállalta.
Gábor Judit szervező elmondta: minden települést egy-egy énekescsoport képviselt, melyben mindkét nemnek, s minden korosztálynak jelen kellett lennie, akárcsak egy nagy családban. A találkozó fő célja – hangsúlyozta a szervező – a helyi népdalkincs feltérképezése, rögzítése és továbbadása a gyermekeknek és a közösségnek. Céljuk, hogy a találkozó minél változatosabb és színesebb legyen, így az előző rendezvényeiket videofelvételre is rögzítették. 2013-ban 65, míg 2014-ben 80, 2015-ben pedig 119 egyedi darabot sikerült megörökíteni. A Boldizsár Géza helyi tanácstag által készített felvételeket megkapták a résztvevők.
Vasárnap a Vatány Gábor plébános által celebrált ünnepi szentmisén megerősítették fogadalmukat a 25, 30, 40, 50 és 60 évvel ezelőtt házasságot kötött párok. A két legidősebb házaspár Rettegi János és Erzsébet, valamint Csavar Zoltán és Mária volt. A szentmise után benépesedett a Trefán Leonárd-iskola udvara, ahol Páll Endre polgármester köszöntötte a párokat, akik a templomból mazsorettek és zenészek vezetésével sétáltak az iskolaudvarra. Anyák napja lévén, az elöljáró az édesanyákat is köszöntötte. Ezt követően az iskola mazsorettcsoportja és a Szép Emlékek Nyugdíjasklub lépett színpadra énekekkel és verssel, majd meglepetésképpen a kézdivásárhelyi Három Csillag Együttes szórakoztatta a nagyszámú közönséget. A műsor után a családtagok, barátok és ismerősök is felköszöntötték a jubiláló házaspárokat. Az idei falunapok sztárvendége Tamás Gábor volt.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Felső- Háromszéken, mint minden esztendőben, idén is Kézdiszentkereszten tartották az első falunapokat. Az esemény legszínvonalasabb rendezvénye Gábor Judit tanítónő kezdeményezésére született meg: 2013 óta rendszeresen megszervezik a felső-háromszéki népdaltalálkozót.
A seregszemle évről évre színvonalasabb és népszerűbb, amint azt a résztvevők növekvő száma is bizonyítja, hiszen míg első évben csak 123-an, majd 2014-ben 150-en, tavaly már 208-an, idén pedig 248-an vettek részt hét kézdiszéki településről a negyedik találkozón. Lemhényből Miklós Mária Terézia tanítónő, Kézdialmásról Kovács Ildikó Mária óvónő, Csomortánból Moré László tanító, Esztelnekről Jánó Zoltán kántor, Bélafalváról Kiss Melinda tanítónő, Kézdiszentlélekről Marthi Erika tanítónő és Ábri Béla zenetanár, a házigazda szerepét betöltő Kézdiszentkeresztről pedig Gábor Judit tanítónő vezette a fellépő csoportot, illetve a szólistákat. A találkozón zsúfolásig telt a művelődési otthon. A közösségépítő és -formáló találkozó védnökségét a sepsiszentgyörgyi Kerezsi Mária zenetanár és Kerezsi János ny. zenetanár, a csernátoni Radu Ibolya tanítónő és Radu József néptáncoktató vállalta.
Gábor Judit szervező elmondta: minden települést egy-egy énekescsoport képviselt, melyben mindkét nemnek, s minden korosztálynak jelen kellett lennie, akárcsak egy nagy családban. A találkozó fő célja – hangsúlyozta a szervező – a helyi népdalkincs feltérképezése, rögzítése és továbbadása a gyermekeknek és a közösségnek. Céljuk, hogy a találkozó minél változatosabb és színesebb legyen, így az előző rendezvényeiket videofelvételre is rögzítették. 2013-ban 65, míg 2014-ben 80, 2015-ben pedig 119 egyedi darabot sikerült megörökíteni. A Boldizsár Géza helyi tanácstag által készített felvételeket megkapták a résztvevők.
Vasárnap a Vatány Gábor plébános által celebrált ünnepi szentmisén megerősítették fogadalmukat a 25, 30, 40, 50 és 60 évvel ezelőtt házasságot kötött párok. A két legidősebb házaspár Rettegi János és Erzsébet, valamint Csavar Zoltán és Mária volt. A szentmise után benépesedett a Trefán Leonárd-iskola udvara, ahol Páll Endre polgármester köszöntötte a párokat, akik a templomból mazsorettek és zenészek vezetésével sétáltak az iskolaudvarra. Anyák napja lévén, az elöljáró az édesanyákat is köszöntötte. Ezt követően az iskola mazsorettcsoportja és a Szép Emlékek Nyugdíjasklub lépett színpadra énekekkel és verssel, majd meglepetésképpen a kézdivásárhelyi Három Csillag Együttes szórakoztatta a nagyszámú közönséget. A műsor után a családtagok, barátok és ismerősök is felköszöntötték a jubiláló házaspárokat. Az idei falunapok sztárvendége Tamás Gábor volt.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 3.
Fogyatékkal élők hétvégéje
Zenekarok, táncsoportok, pantomimesek, egyéni előadók, jelölő kórus, először fellépők és visszatérők vettek részt szombaton a sepsiszentgyörgyi Írisz Ház által fogyatékkal élők számára szervezett ötödik Outsider Music Fest rendezvényen, vasárnap pedig rendhagyó istentiszteleten imádkoztak együtt a sérültek a belvárosi református templom gyülekezetével.
A Korábbi évekhez hasonlóan a speciális zenei eseményt a tordasi Értelmi Fogyatékosok és Pszichiátriai Betegek Otthona Szivárvány együttese nyitotta meg és zárta, majd őket követte a martonvásári Szent Ágoston Speciális Iskola Színvarázs csoportja, a kolozsvári Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája jelölő kórusa, a marosvécsi Neuropszichiátriai Rehabilitációs Központ pantomimesei, a sepsiszentgyörgyi Nicolae Colan Általános Iskola Dislex-zenekara, az Írisz Ház tánccsoportja együtt a Tanulók Háza tanítványaival, az Írisz Band, a marosvásárhelyi Alpha Transilvania Happy Feet együttes és Ana Popov kisinyovi énekes.
A belvárosi református gyülekezet azok felé nyitotta meg a szívét, akikhez nem nyit a társadalom, akiknek életében még az is nehéz vagy lehetetlen, hogy eljussanak a templomba – indította a vasárnapi rendhagyó istentiszteletet Makkai Péter árkosi református lelkész, az Írisz Ház vezetője. A speciális liturgia alatt a kántorizálást a tordasi zenekar végezte, az igét Farkas Éva fogyatékkal élő olvasta, majd azért imádkozott, hogy a társaival együtt tudja elfogadni saját fogyatékosságát, és őket is fogadják el az emberek. Prédikációjában Makkai tiszteletes Jézus mennybemeneteléről beszélt, ami nem az örök időre tartó távozását jelentette, éppen ellenkezőleg, akkor került igazán közel mindenkihez, hiszen az emberek szívébe költözött. Farkas Enikő mozgássérült arról vallott: hitt abban, hogy egyszer dolgozni fog, és lám, jelenleg ő az Írisz bolt egyik eladója, pénztárosa, majd fellépett a kisinyovi Ana Popov énekes, zárásként a gyülekezet együtt énekelt és imádkozott. Pap Attila lelkipásztor szép szavakkal és képeslapokkal, Táncos András gyülekezeti tag verssel köszöntötte az édesanyákat, a perselypénzt pedig felajánlották a Diakónia Keresztyén Alapítvány fogyatékosgondozó tevékenysége javára.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Zenekarok, táncsoportok, pantomimesek, egyéni előadók, jelölő kórus, először fellépők és visszatérők vettek részt szombaton a sepsiszentgyörgyi Írisz Ház által fogyatékkal élők számára szervezett ötödik Outsider Music Fest rendezvényen, vasárnap pedig rendhagyó istentiszteleten imádkoztak együtt a sérültek a belvárosi református templom gyülekezetével.
A Korábbi évekhez hasonlóan a speciális zenei eseményt a tordasi Értelmi Fogyatékosok és Pszichiátriai Betegek Otthona Szivárvány együttese nyitotta meg és zárta, majd őket követte a martonvásári Szent Ágoston Speciális Iskola Színvarázs csoportja, a kolozsvári Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája jelölő kórusa, a marosvécsi Neuropszichiátriai Rehabilitációs Központ pantomimesei, a sepsiszentgyörgyi Nicolae Colan Általános Iskola Dislex-zenekara, az Írisz Ház tánccsoportja együtt a Tanulók Háza tanítványaival, az Írisz Band, a marosvásárhelyi Alpha Transilvania Happy Feet együttes és Ana Popov kisinyovi énekes.
A belvárosi református gyülekezet azok felé nyitotta meg a szívét, akikhez nem nyit a társadalom, akiknek életében még az is nehéz vagy lehetetlen, hogy eljussanak a templomba – indította a vasárnapi rendhagyó istentiszteletet Makkai Péter árkosi református lelkész, az Írisz Ház vezetője. A speciális liturgia alatt a kántorizálást a tordasi zenekar végezte, az igét Farkas Éva fogyatékkal élő olvasta, majd azért imádkozott, hogy a társaival együtt tudja elfogadni saját fogyatékosságát, és őket is fogadják el az emberek. Prédikációjában Makkai tiszteletes Jézus mennybemeneteléről beszélt, ami nem az örök időre tartó távozását jelentette, éppen ellenkezőleg, akkor került igazán közel mindenkihez, hiszen az emberek szívébe költözött. Farkas Enikő mozgássérült arról vallott: hitt abban, hogy egyszer dolgozni fog, és lám, jelenleg ő az Írisz bolt egyik eladója, pénztárosa, majd fellépett a kisinyovi Ana Popov énekes, zárásként a gyülekezet együtt énekelt és imádkozott. Pap Attila lelkipásztor szép szavakkal és képeslapokkal, Táncos András gyülekezeti tag verssel köszöntötte az édesanyákat, a perselypénzt pedig felajánlották a Diakónia Keresztyén Alapítvány fogyatékosgondozó tevékenysége javára.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 3.
Gazdaságpolitikáról könyvbemutatón
Vita Sándor (1904–1993) közgazdász Erdélyi gazdaság – erdélyi politika. Tanulmányok, cikkek, dokumentumok (1933–1946) című, a kolozsvári Polis Könyvkiadónál megjelent, Sárándi Tamás történész, a Maros Megyei Múzeum munkatársa által szerkesztett, előszóval ellátott kötetét mutatták be péntek délután a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. Házigazdaként Tóth-Bartos András, a Székely Nemzeti Múzeum történésze a könyv ismertetése kapcsán kiemelte, napjainkban is aktuális kérdéseket boncolgatott a szerző, többek között az erdélyi gazdasági önellátás kérdéskörében megfogalmazta, akkor tudják fenntartani magukat a kisebbségbe szorult erdélyi magyarok, ha gazdaságilag segítik egymást.
A gazdasági önellátás első lépését Székelyföldön kellett volna megtenni. Vita Sándor hosszú életéhez képest viszonylag rövid, másfél évtizedet felölelő aktív közéleti szerepléséből Sárándi Tamás kiemelte Erdély autonómiájának tervezetét, valamint a második világháborút lezáró, az 1947-es békeszerződéshez készített kiegészítő javaslatait.
(szekeres)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Vita Sándor (1904–1993) közgazdász Erdélyi gazdaság – erdélyi politika. Tanulmányok, cikkek, dokumentumok (1933–1946) című, a kolozsvári Polis Könyvkiadónál megjelent, Sárándi Tamás történész, a Maros Megyei Múzeum munkatársa által szerkesztett, előszóval ellátott kötetét mutatták be péntek délután a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. Házigazdaként Tóth-Bartos András, a Székely Nemzeti Múzeum történésze a könyv ismertetése kapcsán kiemelte, napjainkban is aktuális kérdéseket boncolgatott a szerző, többek között az erdélyi gazdasági önellátás kérdéskörében megfogalmazta, akkor tudják fenntartani magukat a kisebbségbe szorult erdélyi magyarok, ha gazdaságilag segítik egymást.
A gazdasági önellátás első lépését Székelyföldön kellett volna megtenni. Vita Sándor hosszú életéhez képest viszonylag rövid, másfél évtizedet felölelő aktív közéleti szerepléséből Sárándi Tamás kiemelte Erdély autonómiájának tervezetét, valamint a második világháborút lezáró, az 1947-es békeszerződéshez készített kiegészítő javaslatait.
(szekeres)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 3.
Összeállt az idei kisvárdai színházi fesztivál programja
A június 17. és 25. között zajló fesztivál honlapján olvasható információk szerint a versenyprogramban a korábbi évekhez képest több díszbemutatót tartanak, az érdeklődőket pedig kifejezetten közönségbarát produkciókkal várják majd a fesztivál négy helyszínén, a Művészetek Házában, a Várszínpadon, a Rákóczi Stúdióban és Bessenyei György Gimnáziumban. A műsort Balogh Tibor
Szabadság (Kolozsvár) színházi szakíró állította össze.
A rendezvényen tizennégy romániai, nyolc magyarországi, öt szerbiai, két szlovákiai és egy kárpátaljai társulat mutatja be előadásait. Várhatóan tizenkét versenyelőadás lesz, hármat pedig az úgynevezett hallgatói minifesztivál keretében tekinthet meg a közönség.
A június 17. és 25. között zajló fesztivál honlapján olvasható információk szerint a versenyprogramban a korábbi évekhez képest több díszbemutatót tartanak, az érdeklődőket pedig kifejezetten közönségbarát produkciókkal várják majd a fesztivál négy helyszínén, a Művészetek Házában, a Várszínpadon, a Rákóczi Stúdióban és Bessenyei György Gimnáziumban. A műsort Balogh Tibor
Szabadság (Kolozsvár) színházi szakíró állította össze.
A rendezvényen tizennégy romániai, nyolc magyarországi, öt szerbiai, két szlovákiai és egy kárpátaljai társulat mutatja be előadásait. Várhatóan tizenkét versenyelőadás lesz, hármat pedig az úgynevezett hallgatói minifesztivál keretében tekinthet meg a közönség.