Felújítják a görgényszentimrei Rákóczi–Bornemisza-kastélyt
Európai uniós hozzájárulással, több mint kétmillió euróból tervezik felújítani a Görgényszentimrén található 17. századi, egykori Rákóczi–Bornemisza-kastélyt és annak dendrológiai parkját.
A Maros Megyei Múzeum kötelékébe tartozó épületegyüttes és annak dendrológiai parkja teljes felújításra szorul, miután több mint egy évszázadon át, 1893-tól 2000-ig erdészeti szakiskolának adott otthont, az utóbbi évtizedekben pedig kevésbé figyeltek és áldoztak az állagmegőrzése, javításokra. Soós Zoltán múzeumigazgató szerint a felújítási projekt decemberre lesz kész, és magában foglalja a kastély, illetve annak 19. századi építésű melléképületeinek tatarozását is. A tervben az épületegyüttes felújítása mellett kiállítótermek és konferenciaközpont létesítése is szerepel, illetve a dendrológiai park rendbetétele, amely kiterjedés szempontjából Romániában a második legnagyobb ilyen jellegű park. A restauráció első lépéseként a Maros megyei önkormányzat 300 ezer lejes hozzájárulásával idén hozzákezdtek a kastély kapuépületének felújításához, amely során kicserélték a tetőzetet, a terasz tartóoszlopait kijavították, a munkálatok befejezését jövőre tervezik. 2016-ban egy olyan kutatóközpontot is szeretnének berendezni, amely a római limesnek ebben a térségben húzódó szakaszával foglalkozna, bemutatná, valamint segítene bevonni a turisztikai célpontok közé a marosvécsi, a mikházi és a sófalvi egykori római castrumokat, illetve őrtornyokat.
Antal Erika/Maszol.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem volt RMDSZ-bojkott a tegnapi marosvásárhelyi közgyűlésen
Soós Zoltán: Mindhárom kérdésünkre választ kaptunk
A marosvásárhelyi tanács RMDSZ-frakciója nem bojkottálta a tegnapi közgyűlést: megszavazta mind a napirendet, mind az egyes határozatokat. A köztisztasági szolgáltatásra vonatkozó határozattervezetet második nekifutásra fogadták el a képviselők. Az RMDSZ-frakció jövő héten memorandumban közli a végrehajtó testülettel, melyek azok a már elfogadott határozatok, amelyek gyakorlatba ültetését követelik, ellenkező esetben nem kizárt a tanácsülések további bojkottja – nyilatkozta Soós Zoltán frakcióvezető.
– Három pontban kértünk megoldást a polgármesteri hivatal vezetésétől, amelyekre választ kaptunk: a városi rendőrparancsnok nyilvánosan elnézést kért a múltkori tanácsülés alkalmával, illetve a polgármester írásos figyelmeztetésben részesítette a kétnyelvű feliratok megakadályozásával kapcsolatban tett sértő nyilatkozatai miatt. A kétnyelvű utcanévtáblák kapcsán az volt az elvárásunk, hogy írásban tájékoztassanak arról, hogy a 2007. évi tanácsi határozat alapján történik-e a közbeszerzés. Ezt szerdán hivatalosan pontosították. Amikor a táblák gyártása elindul, ellenőrizni fogjuk ezek tartalmát és formáját, és amennyiben nem tartják be a szóban forgó tanácsi határozatot, kérni fogjuk a licit érvénytelenítését, illetve azt, hogy ne utalják át a pénzt a táblákra – jelentette ki kérdésünkre Soós Zoltán, a tanács RMDSZ-frakciójának szerdán megválasztott elnöke. Hozzátette: a közbeszerzés feladatfüzetét sikerült tanulmányoznia, és a problémák onnan fakadtak, hogy a tenderben levő táblamodellek nem egyértelműek, csak személynevekre voltak kiállítva.
– A polgármester nyilatkozatai kétértelműek voltak, hiszen összekeverte az utcanévtáblákat az útjelző táblákkal, ezekről pedig két különböző törvény rendelkezik. Az utcanévtáblák esetében a törvény azt mondja, hogy a helyi tanács határozata értelmében kell ezeket kitenni és meghatározni. A forgalmi jelzőtáblákra egy régebbi szabvány vonatkozik.
A frakcióvezető úgy tudja, a kétnyelvű utcanévtáblákra és jelzőtáblákra kiírt közbeszerzési eljárás feladatfüzetét eddig három cég vásárolta meg és tett árajánlatot, de november 8-a után pontosan fogják tudni a jelentkezők számát. Az RMDSZ- frakció harmadik követelése az Azomures kombinát bezárására vonatkozó népszavazás kiírására vonatkozó határozattervezet előterjesztése volt. Soós Zoltán szerint a referendum kapcsán több választ kaptak, a frakciónak pedig a következő tanácsülésre választ kell adnia arra, hogy hogyan fog lezajlani a referendum és hogyan hangzik majd a lakosságnak feltett kérdés.
– Mindhárom kérdésünkre választ kaptunk. Mindazonáltal a bojkott lehetőségét nem adtuk fel végleg, hiszen jövő héten benyújtunk egy memorandumot, amiben a tanácsos kollégákkal több olyan határozatot fogunk számon kérni, amit a polgármesteri hivatal eddig nem hajtott végre: a kerékpárutak kialakítására, a Sütő András-szobor, valamint a Bodor Péter-kút felállítására, a Margaréta utcai ingatlanok felújítására vonatkozó határozatokat. A teljes bojkott meghirdetése rengeteg veszélyt hordoz magában, többek között a magyar képviselet elvesztését a városvezetésben, aminek következtében a jelenlegi polgármester venné át a város irányítását, és ez nem kívánatos. Ha továbbra sem tudunk együttműködni, akkor több kérdésben tartózkodni fogunk, vagy a magyar közösség érdekeivel össze nem egyeztethető határozatok ellen fogunk szavazni. A tanácsülésnek az a lényege, hogy a város problémáit megoldjuk, másrészt a magyar közösség érdekeit tudjuk érvényesíteni. Ha nem veszünk részt a tanácsüléseken, mindezeket nem tudjuk megvalósítani – tette hozzá Soós Zoltán.
A képviselő-testület a tegnap megszavazta az ASA-ügyben a kárigény benyújtására vonatkozó tervezetet, a polgármesteri hivatal végrehajtó testületéből megbízva néhány személyt, hogy képviseljék a várost ebben az ügyben, döntsék el, hogy az érvényben levő törvények alapján támaszthat-e ilyen igényt a polgármesteri hivatal. Ami a hulladékbegyűjtést illeti, az erre vonatkozó tervezet második nekifutásra "ment át", miután Bakos Levente üléselnök javaslatára a testület megszavazta a tervezet újra napirendre tűzését, újraszavazását.
– Hogy áthidalható legyen a január 1- jétől fennálló probléma, az a döntés született, hogy kérjük a közbeszerzés lebonyolítását az új szolgáltató kiválasztására. Amennyiben a licit nem fog megtörténni január 1-jéig, a polgármesteri hivatal szakigazgatóságai a törvény függvényében eldöntik, hogy meghosszabbítják-e a Salubriserv szerződését. Ha nem, még mindig van egy 90 napos időszak, amikor a Salubriserv folytathatja a szemételszállítást a város területén – jelentette ki Soós Zoltán.
Peti András alpolgármester kérdésünkre elmondta, a köztisztaságra vonatkozó tervezet kapcsán a testület eldöntötte, hogy a polgármesteri hivatal meghosszabbíthatja a Salubriserv szerződését vagy kiírhat egy új licitet. – Figyelembe vettük az ADI Ecolect, a megyei tanács vezetősége és a megyei képviselőtestület döntését. A polgármesteri hivataltól függ, milyen lépéseket tesz, de mindenképpen szükség van a Versenyhivatal hozzájárulására is – tette hozzá az alpolgármester.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

A Ponta-kormány utolsó döntése
Decembertől 15 százalékos béremelésben részesülnek a közoktatásban és állami felsőoktatásban dolgozó alkalmazottak: erről még Victor Ponta távozó miniszterelnök lemondásának hivatalos benyújtása előtt fogadott el sürgősségi rendeletet szerdán a kormány.
Az intézkedés nyomán 360 ezer közalkalmazott fog többet keresni: a közoktatásban dolgozó tanárok, illetve az egyetemi oktatók mellett a béremelés az iskolák és egyetemek kisegítő személyzetére is vonatkozik.
A döntésről kiadott kormányközlemény szerint a béremelés 1,66 milliárd lejes többletkiadást jelent a költségvetésnek. A kommüniké emlékeztet, hogy a pedagógusok idén másik két alkalommal, márciusban és szeptemberben is 5-5 százalékos béremelésben részesültek, így ők is összesen több mint 25 százalékos béremelést kaptak, akárcsak az állami egészségügyi rendszerben dolgozók, akiknek a jövedelme októbertől nőtt 25 százalékkal.
Románia újabb hitelmegállapodást akar kötni a Nemzetközi Valutaalappal, miután szeptemberben lejárt a sorozatban harmadik ilyen szerződése a washingtoni pénzintézettel. A nemzetközi hitelintézet és a román költségvetési tanács korábban fenntartásait hangoztatta a béremelések hosszú távú fenntarthatóságát illetően, de Victor Ponta szerint van fedezet az emelt bérek kifizetésére anélkül, hogy a makrogazdasági egyensúly felboruljon.
A jobbközép ellenzék szerint azonban Pontát csak az érdekelte, hogy olyan miniszterelnökként emlékezzenek rá, aki nem lefaragta, hanem emelte a béreket, hiszen a "jótékonykodás" számláját már a következő kormánynak kell kifizetnie.
Népújság (Marosvásárhely)

Johannis kitüntette a Kriterion Könyvkiadót
Az elnöki hivatalban szervezett ünnepségen tüntette ki csütörtökön Klaus Johannis a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával a Kriterion Könyvkiadót, amely az idén ünnepelte alapításának 45. évfordulóját.
A kisebbségek nyelvén főként a rendszerváltozás előtt könyveket kiadó Kriteriont a bukaresti Masca Színházzal és a Kolozsvári Román Operával együtt tüntette ki az elnök. Az elnöki hivatal által közzétett dokumentum szerint Johannis beszédében kifejtette, hogy a három intézmény tevékenységével jelentős mértékben gyarapította a román és az egyetemes kultúrát, a kitüntetés ezt hivatott elismerni. Elmondta, hogy a kulturális közpolitikák és stratégiák továbbra is az állam hatáskörébe tartoznak, de a kultúra már régóta nem csak állami intézmények terméke, ami természetesnek számít.
"A kitüntetés átadása alkalmából szervezett ünnepség védőbeszéd akar lenni a magán- és az állami szféra közötti hatékonyabb kommunikáció és együttműködés mellett" – mondta Johannis. Az elnök arról biztosította a kultúra területén dolgozókat, hogy támogatja egy nemzeti projekt kidolgozását, amelynek alapját a kulturális alkotás értékesítése és fejlesztése képezze.
A Kriterion kitüntetését H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója vette át, az ünnepségen jelen volt Domokos Péter, a Kriterion első igazgatójának, Domokos Gézának a nagyobbik fia is.
A ma Kolozsváron működő és H. Szabó Gyula által vezetett Kriterion kizárólag magyar nyelvű kiadó.
Népújság (Marosvásárhely)

Új forradalom?
Bebizonyosodik, hogy ebben az országban csak egy-egy tragédiát követően történik valami jelentősebb változás. 1989-ben a temesvári vérengzés váltotta ki a kommunista diktatúra elsöprését. Aztán negyedszázadon keresztül nem történt semmi, pedig igencsak bicskanyitogató események zajlottak le a legmagasabb vezetési szinten is.
A múlt heti bukaresti, eddig több mint harminc halálos áldozattal járó lokáltűz viszont ismét az utcára vitte a tömegeket. Mint 1989-ben. Betelt a pohár! – mondják most elsősorban a fiatalok. Elég volt a korrupt, a tehetetlen, csak saját érdekeiket féltő politikusokból. A kormányfő lemondásával, egy-két miniszter menesztésével nem elégednek meg, az egész politikai elit leváltását követelik. (Csak azt nem tudjuk, ki kerülne a helyükre!) Új, reméljük ezúttal bársonyos (békés), vér nélküli forradalom van kibontakozóban.
Most két dologért szurkolok: egyrészt, hogy az elégedetlen tüntetőkből „kitermelődjön” néhány olyan vezéregyéniség, aki képes lesz irányítani az eseményeket, s megakadályozni a hatalom visszacsúszását a régiek kezébe. Másrészt azért, hogy az időjárás is úgy kitartson a változást követelőkkel, az utca embereivel, mint akkor decemberben, 25 évvel ezelőtt.
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad)

Johannis az utcai megmozdulások hangadóival is tanácskozik
Kormányalakítás: a pártok nem neveztek meg miniszterelnök-jelöltet
Újdonságként jelentette be tegnap Klaus Johannis, hogy a korábbiakhoz képest pénteken a civil társadalom, vagyis az elmúlt napok utcai megmozdulásainak hangadóival is tanácskozni fog, mielőtt meghozná döntését az új miniszterelnök-jelölt személyéről.
Az államfő ígéretéhez híven csütörtökre és péntekre konzultációra hívta a parlamenti pártokat az új kormány megalakítása érdekében. Ugyanakkor Johannis közölte, Sorin Cîmpeanu oktatásügyi minisztert nevezi ki ideiglenes kormányfőnek azt követően, hogy Victor Ponta szerdán benyújtotta lemondását. A múlt pénteki súlyos bukaresti tűzvész miatt bekövetkezett spontán tüntetések tegnap is folytatódtak Bukarestben és az ország több nagyvárosában. Az elemzők szerint a tömeg azért vonult utcára, hogy kifejezze bizalmatlanságát az egész politikusgarnitúrával szemben és az államfőre gyakorolt nyomással egy gyökeres társadalmi, politikai változást harcoljanak ki.
Szabadság (Kolozsvár)

Corvin-köz és szappanos víz
Mit hallottál nagyszüleidtől, dédszüleidtől az 1956-os októberi magyar forradalomról? Mit tudsz az erdélyi történésekről? – ezt kérdezte nemrég a Kolozsvár Társaság általános iskolásoktól, középiskolás diákoktól. A versenyfelhívásra Müller Tibor, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum hatodikosa, a történelem nagy szerelmese is jelentkezett, aki meg is nyerte a versenyt. Az alábbiakban az ő pályamunkáját olvashatják.
1956. október 23., egy nemzetünk legfontosabb dátumai közül. Ez volt az a nap a világtörténelemben, mikor egy kis nép szembeszállt egy naggyal, a jogaiért.
Szíves engedelmükkel nem mennék bele 1956 hosszú és bonyolult politikai labirintusába. Témául én a forradalom legnagyobb gócpontját, a címben is szereplő Corvin-közt választottam. Ez a mozi tulajdonképpen forradalmárok mennyországa. Hogy miért? Nos lássuk először, mi kell egy hely védelméhez?
Étel, fegyver, előnyös elhelyezkedés, sebesültek ellátása. Ez a négy alapvető dolog, Budapesten csak a Corvin-közben volt meg. Étel a közeli iskola kantinjából, fegyver és sebesült ellátás a Kilián laktanyáról. A jó elhelyezkedést pedig a szűk utcák biztosították, továbbá közel volt a szovjetek fő bevonulási pontjához. Még egy pozitívuma volt ennek a legendás területnek: mellette volt a benzinkút. Minek benzin? – kérdezné sok ember. Hát Molotov koktélnak! Hozzávalók egy T-54-es tankra: 4 üveg, 1 dl benzin, rongy vagy madzag, erős kéz.
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
A kék kapu
– Le se tagadhatná székely felmenőit! – gondolom magamban, mikor meglátom jó távol, az út másik felén haladva.
Hosszú léptekkel halad az útján, Toldit idéző alakján sokat dob régis, szürke posztómellénye, óriási csizmája.
Közelebb érvén rám tekint, átszeli az utat, felém tart, olyan elemi dühvel közeledve, hogy Kukorica Jancsi nevelőapja jut róla eszembe hirtelen.
– Jó napot! – szól.
– Adjon a Máriecska! – szólok vissza én is, cseppet sem leplezve megkönnyebbülésemet a magyar beszéde hallatán.
– Nem üsmerjük egyik a másikat... – kezdi mondandóját, s megáll előttem ez az óriás idős ember, tömött fehér bajusza, fején kucsmaként ülő szürke haja annyira magyaros, hogy nem győzök továbbra is mást tenni, csakis csodálkozni.
– Én nem láttam kendet egyszeres – mondom, mert bizonyos vagyok benne, hogy nem feledtem volna el, ha másként lett volna. Én ekkora óriást soha nem láttam Frumószán.
De váratlanul elbizonytalanodok. Szemének kéksége, tekintete oly ismerős. Van egy kapu Frumószán, s egy pár gyerekecske, asszony, ember, akiknek pont olyan árnyalatú kék a szemének színe, mint annak a kapunak. Megfordulok. Két lépésre állunk attól a kaputól. Mosollyal nyugtázom, hogy ismét jól olvasom a jelzéseket.
– De tanítsa vagy öt nepotomat, tudja meg! – mondja harsányan, s sorolni kezdi a magyarórára járó unokáinak nevét. Az ötödikét együtt mondjuk. Innen az ismerős tekintet!
– Ő a szemei színét kendtől örökölte!
– Azt es, meg a haragomat es, hamar jő, hamar mejen to(v)a!
Még egy pár szót váltunk, majd elköszönünk. Figyelem, ahogy áthalad az úton, megy eléfelé, ahogy találkozásunk előtt. Szárnyként lobog utána kopott, szürke vászonmellénye.
(2015. november 04.)
Gyakorlás
Néha nagyon nehéz...
Néha akadályokba ütköznek.
Néha elvesztik a türelmüket, mert másként hallják, rosszul írják a magyar szavakat.
Néha elkedvetlenednek.
Olyankor játszunk.
Túlartikuláltan olvasunk, hol halkan, hol nagyon hangosan. Addig mondjuk, míg jól ejtjük.
A helyesen írtakat számoljuk.
Addig, addig gyakoroljuk együtt, míg kimondódnak a jó hangok, leíródnak a megfelelő betűk.
És máris sokkal könnyebb...
(2015. október 30.)
Máthé Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)

Születésnap – Köszöntjük a 80 éves Kozma Dezsőt
„Egy nemzeti irodalom a nemzet életének, lelkiismeretének része, megtestesítője”
Kozma Dezső irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár, 1935 november 6-án született Középlakon. Köteteinek sora már helyére került a szakmában.
– Kezdjük ezt az évfordulós beszélgetést a külső, történelmi meghatározókkal. Olyan emberrel beszélgetek, aki az életét a II. világháborúval kezdte. Ez már önmagában külön téma lehetne. Öt-hat évesen az embernek sokkal fontosabb dolgai vannak, olyan istenigazából nagy elhatározás, nagy célok vezetik. De amikor annak rendje és módja szerint iskolába indultál volna, közbeszólt minden idők legnagyobb világkatasztrófája. Hol, hogyan élted át azokat az éveket, azt a több mint ezerhatszázhatvan napot, milyen nyomot hagytak az életedben?
– Már-már múltbavesző, mégis máig tartó élményeket éleszt bennem kérdésed. Természetesen a világot csak részben értő 5-6 éves gyermek megpróbál tájékozódni, eligazodni abban a környezetben, amelybe beleszületett. Különösen nem könnyű ez sorsformáló időben, még a mindennapok szintjén sem.
Egy magyar–román lakosú, szép fekvésű erdélyi faluban szereztem első tapasztalataimat: az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly Varjúvárától, Wesselényi Miklós és Ady Endre szellemét őrző Zilah, illetve Kolozsvár vonzáskörében. Mintha a település neve is jelképesen ezt fejezné ki: Kalotaszeg, a Szilágyság és Erdély művelődési központjának számító „kincses” város felé vezetnek az utak.
Négy elemis iskolánk és a református zsoltárok jelentették számunkra az első szellemi „útravalót”. S lélekben persze azok a minősítések, amelyeket az osztatlan iskola tanítója 1940 és 1945 között értesítőinkbe vésett: „jó”, „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. Mindezek az épp akkor véget érő háborút követő történelmi fordulattal sem múltak el nyomtalanul. Iskolánkban azonban nem lévén további osztályok, magántanulóként, egyedül egy szál tanító segítségével kellett eligazodnom a könyvekkel egyébként sem bővelkedő szűkebb világomban. Az év végi kolozsvári számonkérő vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán a következő szeptemberben velem is elindultak a szekerek a betű újabb birodalmába. Előbb Bánffyhunyadra, ahol a bentlakás volt „magán”, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt a kisváros környéki falvak tanulni vágyói számára otthonában bentlakást berendezni. Középiskolai éveimnek színhelye, Kolozsvár – Mátyás király szobrával, patinás épületeivel – nyitott könyvet jelentett egy falusi fiatalember számára. Érettségi után a Bolyai Egyetem előttem is kitárta kapuját, hogy aztán pár év múlva a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban taníthassak magyar irodalmat.
Leegyszerűsítő szűkszavúsággal: ezek voltak a tágabban értelmezett kezdetek, a felkészülés útjelzői.
– 1956. Itt az országban, az akkori hatóságok az elítélteket a következő években egyenként, hosszabb-rövidebb idő után börtönözték be vagy bocsátották el. Édesapámat, édesanyámat politikai okokbál elbocsátották. Börtönben nem voltak, „csak" elbocsátották őket. 21 évesen mit éltél meg '56 következményeiből?
– Több mint fél évszázad távlatából (mai történelmi tudásunk birtokában) nem könnyű pár szóban elmondani, kolozsvári magyar szakos egyetemi hallgatókként – a rádió mellett szorongva, reménykedve – miként válhattunk érzelmileg részeseivé az általunk is világfordítónak vélt történéseknek. Sokszor elmondott szavak kívánkoznak ide: ritkán tapasztalható szabadságvággyal, aggódásaink közepette is megőrzött bizakodással, hittel, majd a felemelő érzelmeket követő tragikusan fájdalmas keserűséggel. „Egységből csoda született" – emlékezett az idei évfordulón az akkori feszült napokat tevőlegesen megélő Dávid Gyula. Ma nem titok az sem, hogy a korábban engedélyezett esemény (a magyar írók sírjai melletti tisztelgésünk a kolozsvári Házsongárdi Temetőben) november elsején már tiltottnak számított, veszélyes politikai megmozdulásnak, amit abban a pillanatban a bennünket vezető tanárunk, Dávid Gyula (ő mondta el) sem tudott, nem tudhatott. Hét évi börtönnel szenvedett meg érte. A verseivel jelentkező Páskándi Géza elítélésekor (ő is csaknem ennyi évet kapott) vádpontként szerepelt az is, hogy sürgette az oktatási rendszer reformját, a többi között azt, hogy a történelmi materializmus mellett más filozófiát is oktassanak az egyetemen.
Nem egy évfolyamtársamat meghurcolták, másokat kizártak az egyetemről. És jól ismertek a más szakokon, kolozsvári szellemi intézményekben az országszerte elkövetett megtorlások is. Rengetegen kerültek hosszú évekre börtönbe, többen az életükkel fizettek.
- Képzett, elsősorban a munkájával foglalkozó irodalomtörténész, egyetemi tanár számára milyen fordulatot jelentett 1989?
- Nem szükséges fejtegetnem, számunkra, számomra is hozott változást 1989. Legfeljebb arról lehetne most beszélni, hogy milyen mértékben, milyen módon. Kétségtelen: addig nem javallott, illetve kényes témák, elhallgatott írók is sorra kerülhettek előadásaimon, árnyaltabban lehetett megközelíteni egy-egy életművet, mint ahogy a különböző szemináriumi, államvizsgai és a továbbképzést szolgáló szakdolgozatok tematikája is bővülhetett. És a tudományos kutatómunkára tágabb lehetőségek nyíltak, bizonyos forrásokhoz nem kellett külön engedélyt kérni, hazai és külföldi (magyarországi) levéltárak is hozzáférhetőbbekké váltak. Személyesebbre fordítva beszélgetésünket: 1994-ben neveztek ki professzornak. (Jóllehet korábban megvoltak az ehhez szükséges szakmai feltételek. Huszonhárom évvel azelőtt, 1971-ben megkaptam a filológia doktora tudományos fokozatot, 1994-ig 12 önálló kötetem, két egyetemi kézikönyvem, számos kísérő szöveggel ellátott válogatásom magyar írók műveiből és több mint kétszáz tanulmány, szakközleményem jelent meg különböző folyóiratokban, lapokban. Elnézést a felsorolásért, nem valamiféle utólagos méltatlankodásból fakadóan teszem ezt, hisz az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy abban az időben egyáltalán nem volt könnyű a „ranglétrán” előrelépni, és talán a Tanszék sem siette el a felterjesztést – lehet, hogy csak puszta feledékenységből. Végső soron örültem, hogy professzor lettem.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesévé választottak, 1997-ben a doktori iskola keretében szakirányítással bíztak meg, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Némiképp az általad említett fordulat következményének tekinthető az is, hogy kolozsvári nyugdíjazásom után a frissen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen még tíz évig (2003–2013) taníthattam magyar kultúrát, magyar irodalmat, és talán itteni dékáni működésemnek (az adminisztrációs munkát elvégzőknek köszönhetően) is volt valami értelme. És azt hiszem, nem puszta véletlen, hogy szakmai díjazásokban, kitüntetésekben csak 1990 után részesültem.
- Tudományos tevékenységedről néhány kérdést. Miért, hogyan lettél irodalomtörténész?
– Hogy mikor és miért lettem irodalomtörténész? Nehezen tudnám pontosan egy bizonyos időszakhoz, eseményhez kapcsolni, úgy vélem ugyanis, hogy egy ilyen elhatározás több tényezőtől függő. Közre játszhatott ebben az is, hogy mindig érdekelt a múlt, szerettem hallgatni a régi történeteket, nézegetni a régi épületeket, tárgyakat. Középiskolai történelemtanárom, Pataki József (később egyetemi professzor) csak fokozta bennem a tovatűnt korok iránti vonzalmat, kíváncsiságot. Évek múlva a kolozsvári egyetemi könyvtár rendszeres látogatójaként, régi könyveket, lapokat böngészve mindez „tudatosabbá”, „rendezettebbé” vált bennem, arra késztetett, hogy egy irodalmi mű, életmű vizsgálata alkalmával (természetesen az esztétikai értékek felfedezésével párhuzamosan) életre keltsem azt a történelmi, szellemi közeget, amelyekben ezek az alkotások megszülettek. Egyébként abban az időben a különböző – olykor inkább csak divat-szülte – elméletekhez nemigen juthattunk hozzá. Vagy ha igen, ezek az elméletek nemigen voltak vonzóak.
- Hogyan és miért éppen a 19. századot választottad?
- Fiatal tanársegédként, a 60-as években a magyar irodalom különböző korszakait szeminarizáltam, és volt időszak, amikor verstan, összehasonlító irodalom, irodalomelmélet és esztétika is szerepelt az óráim között. Mondanom sem szükséges, hogy a sokféle tantárgy nemcsak rengeteg időt vett igénybe, egyben nem kis próbatételt jelentett szakmai szempontból, ezért ritkán nyílt alkalom egy irodalmi áramlattal vagy életművel behatóbban foglalkozni. Azonban nyomban hozzáfűzném: ez a szerteágazó lefoglaltság nem ártott, sőt megkönnyítette később az egy területre, egy irodalmi jelenségre szorítkozó búvárkodásomat, oktatói működésemet. Lehet, hogy másképp nem vállalkoztam volna középiskolai tankönyvek írására.
– Éveken át főleg a 19. század magyar irodalmát szeminarizáltam, és ebből a korszakból merítettem doktori értekezésem témáját (Irodalom a kolozsvári századvégen). Így lettem viszonylag korán (majd professzorként is) irodalmunk egyik nagy korszakának előadója.
Talán nem szükséges a neveket felsorolni: Arany János, Madách Imre, Tompa Mihály, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Gyulai Pál. Folytathatnám a századfordulón jelentkező és a századelőn kibontakozó nemzedékkel: Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Petelei István, Thury Zoltán, Csiky Gergely, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Tömörkény István, Krúdy Gyula.
Nem kis erőfeszítést jelentett számomra szűkre szabott óraszámban mindezt bemutatni. Ezért éreztem szükségét előadásaimat nyomtatásban megjelentetni. (Magyar irodalom a XIX. század második felében, Bukarest, 1980; Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978 ). Persze, közben ki-kirándultam a 20. századba és a világirodalomba.
– Új Európa van születőben – más kontextusban más a recepció. Ugyanaz a műalkotás ma más életet él. Csak egy példát, de klasszikusat, és éppen a 19. századból. Arany János A walesi bárdok című költeményét lefordították walesi nyelvre. A remekműnek eget-földet rengető sikere van. Voltak már más fordítások, más próbálkozások is – Zolman Péter angol fordítása stb. – de egyiknek sem volt ekkora sikere, ilyen hatása. Európa nyugati és keleti „fele" ma másképp, jobban figyel egymásra? Sőt, születőben egy egységesülő kontinens? Hogyan reagál a 21. század elméletírása? Mi mindent kell újraírni?
– Azt hiszem, kérdésed az irodalmon túlmutató választ igényelne. Már maga a különböző irodalmak kölcsönhatása, a műfordítások szerepe a nemzeti kultúrák közeledésében igen sokféleképp értelmezhető. Szószaporítás lenne újra és újra elmondani, hogy minden kor (így a mi 21. századunk is) megbirkózik jelenbe épülő örökségével, értékeivel. Különösképpen gond az, hogy egy olyan, a nemzet életéhez és szellemi örökségéhez szorosan kötődő alkotó, mint Arany János költői világa, kivételesen gazdag nyelve, annak sajátos ízei miként közvetíthetők kellő színvonalon más nyelvű olvasók számára. Önkéntelenül Kosztolányi Dezső szállóigévé vált szavai jutnak eszembe: fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni. A többi között jórészt ezzel is magyarázható, hogy az utóbbi időben megélénkültek a „kulturális modernség" és a szellemi kölcsönhatások körüli, különböző felfogásokat szembesítő viták. Ebben az „egymásra figyelésben" arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy nemzeti irodalom elsősorban (már csak nyelve okán is) a nemzet életének, történelmi és szellemi-irodalmi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének része, megjelenítője. Természetesen azoknak az egyetemes értékeknek is kifejezője, amelyeket már a reformkor nagyjai, Kölcsey, Vörösmarty megfogalmaztak. Mint ahogy figyelmet érdemlő, milyen közegben történnek meg ezek a találkozások, párbeszédek. A jeles irodalomtörténész, Horváth János vélekedése sok igazságot hordozó: az irodalom kétlaki növény, amelynek virágai a formák világában nyílnak, s a nemzeti irodalmak fejlődéstörténeti helyzetétől is függ, hogy melyik mikor fejti ki a maga egyediségét. Már ezért sem lehet a tolmácsolás, a szellemi értékek közvetítésének módja sem „röghöz kötött". Elég, ha a magyar irodalom több mint másfél évszázaddal ezelőtti „kulcsszavaira" gondolunk: haza és emberiség, népek hazája nagyvilág.
– Kötetek sorában foglalkoztál erdélyi magyar irodalommal. Gondoltál már egy teljes erdélyi magyar irodalomtörténet megírására? Eddigi tudományos tevékenységed mintegy előrejelzi...
– Az Erdélyben született magyar irodalom csakugyan foglalkoztatott (foglalkoztat), a régebbi és az első világháború utáni erdélyi (romániai) írókról, művekről több alkalommal írtam. Egy részük a szegedi székhelyű Madách Irodalmi Társaság kiadásában most megjelent válogatott írásaimban olvasható, a két háború közötti romániai magyar írókról készült közleményeim jórészt hazai folyóiratokban láttak napvilágot. Talán egyszer összegyűjtöm őket. Egyelőre megbízható irodalomtörténeti kézikönyvként ajánlom Pomogáts Béla többkötetes (2008–2010 között megjelentetett) kiváló irodalomtörténeti munkáját: Magyar irodalom Erdélyben.
– Bálint Tibor íróval sokat beszélgettünk a témáról: az író feladata, hogy megírja a maga korát. Ő a háború következményeit és a diktatúrát élte meg, hát két főműve a Zokogó majom és a Bábel tornya. Bálint Tibor írói feladatát elvégezte. Mire ösztönöz, illetve kötelez az irodalomtörténet-írás?
– Kétségtelen nem ritka, hogy egy alkotó el-mulaszthatatlan szükségét érzi, írói feladatának tekinti személyes élettapasztalait, élményeit írásaiban megörökíteni. Bálint Tibor valóban ezt tette. Némiképp módosítva kérdésed és a választ, bennem is felsejlettek korábbi élményeim újrateremtésére késztető gondolatok. Persze másképpen. Pédául úgy, hogy a magyar irodalom egyik nagy korszakáról több mint három évtizeddel ezelőtt megjelent egyetemi kézikönyvemet – azóta felgyűlt ismereteim alapján – továbbgondoljam, mintegy ötvözve az akkori és mostani élményeimet, gondolkodásmódomat. Nem föltétlenül tankönyvszerűen. A válogatott írásaimat tartalmazó, a Madách Irodalmi Társaság jóvoltából most megjelent gyűjteményes kötetem tulajdonképpen ilyen szándékkal is készült: szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel. Azt hiszem, ez is szellemi léthelyzetek egyfajta újraélése.
– Európa történelmének utóbbi nyolc évtizede sok csodát és sok szörnyűséget produkált, sokszor ipari méretekben. Hamvas Béla, aki megélte mind a két világháborút, aztán a diktatúrát, politikai börtönt, aki életében egyetlenegyszer publikálhatott, „Óda a XX. századhoz" című esszéjében írja: mindezek után és csakis ezek után beérik az emberben egy bölcs derű. Az a derű pedig nem langyos jókedv, hanem túl jón és rosszon is az élet igenlése...
–Hamvas Bélához kapcsolódó kérdésedre – irodalmárként – a szintén hányatott életű, mellőzött Weöres Sándor jut eszembe, a saját belső világából oly mélyen merítő költő. Számomra ugyanis Hamvas szintén az egyén és a világ harmóniáját kereső, a lét értelmén töprengő alkotó, aki a mindennapok tapasztalataiból és az emberiség több évszázados tudományos teljesítményeiből, filozófiai kultúrájából alakítja ki, teremti meg (még nem teljesen feltárt) életművének világát. Kérdésed egyben másfajta hasonlóságra is emlékeztet: szellemi és testi megpróbáltatások közepette Hamvas Béla sem veszítette el tudósi tartását, jobbító szándékú hitét és „bölcs derűjét". Világszemléletét Patmosz című esszékötetében olvashatjuk: „Tudjuk, hogy az életnek célja nincs; értelme van. Az értelmet pedig maga az ember helyezi el önmagában azzal, hogy milyen életet tart a maga számára méltónak.”
- Min dolgozol most? Mik a terveid?
- Most éppen a Madách életművéről (jórészt erdélyi utóéletéről) megjelent írásaimat, a Madách
Imre Irodalmi Társaságban megtartott előadásaimat gyűjtöm össze. Mintegy bővíteni, kiegészíteni szeretném a 2003-ban Magyarországon kiadott gyűjteményemet. Elképzeléseim közül csak egyet említenék itt meg. Több évtizedes búvárkodásom folytatásaként könyvet szeretnék írni a korán elhunyt Török Gyuláról, akinek regényei, elbeszélései új színt jelentettek a 20. század első éveinek magyar prózájában. Remélem öröksége feltárásával sikerül erről másokat is meggyőzni.
Józsa István egyetemi oktató
Szabadság (Kolozsvár)

Megtisztulást sürget az utca immár Erdélyben is
A nagyszabású fővárosi tiltakozáshoz csatlakozva több ezren vonultak utcára a nagyobb erdélyi városokban, hogy egyértelműsítsék: Victor Ponta lemondásával senki nem elégszik meg, a politikai osztály teljes megtisztulását, szakértői kormányt akarnak, és a parlament létszámának a csökkentését sürgetik.
Kolozsváron szerdán több száz gyertyát gyújtottak meg a Mátyás-szoborcsoport talapzata előtt a tiltakozás résztvevői, majd letérdelve, egyperces néma csenddel emlékeztek meg a pénteki bukaresti tragédia áldozatairól.
Az előző napi megmozduláshoz képest ezúttal a tömeg folyamatosan duzzadt: 18 óra körül a Főtéren még „alig” pár százan fagyoskodtak, az egyetlen hangosbeszélővel felszerelkezett résztvevő javaslatára azonban a tüntetők a Deák Ferenc (Eroilor) utca felé indultak el, s a kormányhivatal épülete elé érve már körülbelül négyezren skandálták az „Uniţi salvăm toată România” (Együtt megmentjük Romániát) és „Vrem spitale, nu catedrale” (Kórházakat akarunk, nem katedrálisokat) rigmusokat.
A tüntetők miatt a teológia és a prefektúra közötti téren teljesen megbénult a forgalom, a Kossuth (December 21.) utcában legalább 15 autóbusz várta, hogy behajthasson a spontánul elfoglalt körforgalomba. Egy petárda is robbant a helyszínen, amit hangos füttykoncert és „Fără violenţă” (Erőszak nélkül) skandálás követett. Látszólag senki sem lepődött meg azon, hogy a petárdát az Universitatea futballklub egyik fehér-fekete sálat és csuklyát viselő szurkolója dobta az intézmény bejárata elé.
„Ezek mindig mindent elrontanak” – jegyezte meg később egy baráti társasággal vonuló hátizsákos fiatal lány, miután egy hasonló szurkolói sálat viselő kopasz fiatalember a polgármesteri hivatal felállványozott tornya előtt is meggyújtott egy durranót. A tömeg egyébként is meglehetősen színes volt: a többségben lévő román és magyar diákok mellett külföldi egyetemisták, kisgyerekes szülők és idős helybéliek is vonultak.
A „változás sétája” – ahogy a résztvevők nevezték – 20 óra körül az Diákművelődési Ház felé folytatódott, ahol az ortodox pátriárkának – „Daniel, Daniel, du-te după Viorel” (Daniel, mondjál le, mint Viorel) –, és minden parlamenti képviselőnek – „Nu puteţi fura, cât putem vota” (Nem tudtok anynyit lopni, amennyit szavazni tudunk) – is üzenni kívántak. A kolozsvári rendezvény 22 óra előtt néhány perccel a Mátyás-szoborcsoport előtt ért véget, ahol csütörtöki lapzártánk után is több százan gyűltek össze.
Vásárhely lassan „ébredt” fel
A marosvásárhelyiek három napig a virágóra körül csendben, gyertyagyújtással emlékeztek meg a bukaresti Colectiv klubban elhunytakról, szerdán azonban már mintegy ezerötszáz fős tömeg tüntetett, akiknek tagjai eltökéltnek tűntek, hogy a következő napokban is folytatják a tiltakozást. A kezdeményezők azt állítják: addig folytatják a tüntetéseket, míg technokrata, szakemberekből álló kormány nem alakul.
Bár az egyik országos hírtelevízió szerdán este hetvenezer tüntetőről számolt be országszerte, a híradásokban nem esett szó Marosvásárhelyről. Pedig szerda este 19 órakor már szép számban gyülekeztek az emberek a virágóra körül. Többségük román ajkú fiatal volt.
A későbbi felvonulás során azt is megtudtuk: az orvosi egyetem diákjainak legalább egynegyede utcára vonult. Mintegy húszpercnyi várakozás, álldogálás után megérkeztek az első trikolórok, majd a hangadók egy csoportba tömörülve kezdték „ébresztgetni” a virágórát körbeállókat. „Toate partidele fură prin rotaţie” (Minden párt szerre lop), „Uniţi salvăm toată România” (Együtt megmentjük Romániát), „La puşcărie, cu toţii la puşcărie” (Börtönbe, mindenikükkel börtönbe) – ilyen és hasonló rigmusokat skandáltak a résztvevők, s közben a román himnuszt is többször elénekelték.
Ezt követően a tömeg a prefektúra elé vonult, ahol megismételték a korábbi repertoárt, majd a Kultúrpalota felőli oldalon többen is elindultak visszafelé. „Nu staţi în balcoane, că muriţi de foame” (Ne üljetek az erkélyeken, mert éhen haltok), „Dacă vă pasă, nu staţi acasă” (Ha érdekel, ne maradjatok otthon) – ezek voltak azok a rigmusok, amelyek aztán a fél tíz utánig tartó tüntetésen újból és újból felcsendültek.
Füttykoncert a pártszékházak előtt
Vásárhely főterén végigvonulva a fiatalok megálltak az Apolló palota előtt, a román pártok székhelyeinél, ahol percekig tartó füttykoncertet adtak, majd folytatva útjukat, a Szentgyörgy utcai kórháznál még erősebben hallatták hangjukat, de a néhány tíz méterrel odébb álló mentőt megtapsolták, és azt kiabálták: „Eroi in halate” (hősök fehér köpenyben).
A jellemző módon román fiatalok alkotta tömegben érdekes magyar nyelvű megjegyzés ütötte meg fülünket: „Soha nem gondoltam volna, hogy noua dreaptás fiatalokkal fogok együtt tüntetni” (A Noua Dreaptă – Új Jobboldal elnevezésű anarchista szervezet több magyarellenes megmozdulást is szervezett – szerk. megj.). Tény, hogy a rendezvényen több olyan fiatal is megjelent, aki az említett szervezet címerét viselte.
A tömeg később végigvonult a József Nádor (Victor Babeş) utcán, majd a „Hoţii, hoţii” (Tolvajok, tolvajok) rigmust skandálva kikanyarodott a Vársétányra, és ezzel szinte egy időben rázendített a román himnuszra.
Mintegy zárómozzanatként a több száz fős tömeg a Bernády-szobor mellett letérdelt, és egy perc néma csenddel adózott a tragédiában elhunytak emlékének, majd skandálva köszönték meg a csendőrök munkáját.
Gyergyai Csaba, Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár)

Határtalan toborzó Biharkeresztesen
Összesen mintegy kétszáz nagyváradi munkahelyet kínálnak fel betöltésre azon a pénteki állásbörzén, amelyet Biharkeresztes önkormányzatának kezdeményezésére, az Eurobusiness Park közreműködésével szerveznek a határ menti magyarországi városban.
A Borsi úton lévő ipari park öt nagybefektetője, az Emerson, a Celestica, a FAIST Mekatronic, a Plexus és a Shinheung Electronics vesz részt a toborzón, ahol különböző szakképzettséget igénylő állásokra várnak jelentkezőket.
„Remélem, hogy lesz érdeklődés, mi megtettük, amit tudtunk" – jelentette ki a Krónika megkeresésére Delia Ungur, az ipari parkokat üzemeltető és felügyelő váradi részvénytársaság vezetője. Elmondása szerint a határ túloldalán, de Nagyváradtól csak alig 17 kilométerre fekvő Biharkeresztes polgármestere és alpolgármestere kereste fel őket, és kérte a segítségüket az ottani magas munkanélküliségi ráta csökkentéséhez.
„Mi ennek igyekszünk most eleget tenni, és ez természetes, hiszen úgyis közös térségben élünk" – ecsetelte az Eurobusiness Park menedzsere. Hangsúlyozta, a vállalatok újonnan létrehozott munkahelyeket kínálnak fel, nem voltak előzőleg leépítések, és a betöltetlen állások bárki számára „nyitottak" lesznek. Érdeklődésünkre jelezte, hogy az állásbörzével vállalt munkájuk már része annak a feladatkör-bővítési törekvésnek, amelyet még augusztusban jelentettek be, és aktívabb munkaközvetítői tevékenységet is jelent.
Természetes átjárás
Azt még nem tudni, hogy az állásbörzének milyen fogadtatása lesz a magyarországi városban, azt viszont igen, hogy az önkormányzat illetékesei nagy reményeket fűznek a projekthez. „Mindez voltaképp egy véletlen találkozás eredménye. Nekik munkások kellenek, nálunk pedig sok a munkanélküli" – magyarázta lapunknak Barabás Ferenc.
Biharkeresztes polgármestere már amikor a két város közötti autóbuszjáratot szeptemberben újraindították, bízott abban, hogy a helyiek könnyebben találnak majd állást. Emlékeztetett rá, hogy a határ mentén már jelenleg is sokan vannak, akik Nagyváradról költöztek át, de munkahelyük változatlanul Bihar megyébe kötik őket. A mostani állásbörzén amúgy a Hajdú-Bihar megyei ipari és kereskedelmi kamara is jelen lesz, amely a magyarországi cégeket képviselve toboroz munkaerőt, Barabás pedig mindössze annyit szeretne elérni, hogy az emberek találjanak maguknak állást. „Hogy ez mennyire sikerül, abban már nem én döntök" – tette hozzá.
Köstner Dávid, Biharkeresztes aljegyzője is abban bízik, hogy a kezdeményezés olyan sikeres lesz, amekkora reményeket fűznek hozzá. „A közfoglalkoztatás csökkenti a munkanélküliség arányát, de a város célja, hogy a normális munkába visszavezesse a helyieket" – ecsetelte.
Rámutatott, hogy az Auchan bevásárlóközpont támogatásával a Nagyváradi Helyi Közlekedési Vállalat (NHKV) által újraindított autóbuszjárat hatalmas segítséget jelent. „Nemcsak a munka terén, hanem a mindennapi életben is segít, hiszen elég közel van egymáshoz a két város, folyamatos az átjárás" – magyarázta. Hozzátette, hogy szeretnének Biharkeresztes területén további megállókat is létesíteni, hogy a helyieknek ne kelljen nagy távolságokat megtenniük gyalog vagy kerékpárral akkor, amikor a váradi járattal kell utazniuk.
Nyitott kapuk
Az NHKV vezetője, Csuzi István azt már szeptemberben jelezte, hogy a határon túl közel hétszáz romániai állampolgár él, akik közül többen Nagyváradra járnak dolgozni, ezért ha lesz rá igény, akkor bővíteni fogják a járatok számát a reggeli órákban. Ez az igény érkezhet majd azon keresztesiek részéről is, akiknek pénteken sikerült, valamelyik vállalatnál elhelyezkedniük.
Az amerikai Emersonról tudni kell, hogy idén 80 millió eurós beruházással számolt nagyváradi gyártelepén, a kanadai Celestica pedig 3,5 millió lej állami támogatást kért a nagyváradi szolgáltatói központjához, ami nagyjából száz új munkahelyet teremt. A fent említett vállalatokkal egyetemben már korábban megvetették a lábukat a nagyváradi ipari parkban, és az Eurobusiness Park inasiskolájának működtetéséhez is hozzájárulnak.
Barabás Ferenc különben korábban említette, hogy az autóbuszjárat révén talán a biharkeresztesiek is részt vehetnek majd a váradi szakoktatásban. Ezzel kapcsolatban Delia Ungur lapunknak most jelezte, hogy erről már valóban tárgyaltak, de egyelőre semmilyen konkrét döntés nem született az ügyben. „Még tanulmányoznunk kell az erre vonatkozó oktatásügyi előírásokat, de nekünk nincs ellenvetésünk az ellen, ha a határon túlról is érkeznek hozzánk tanulók" – szögezte le.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Maros megyei együttműködést kér az EMNP
A Maros megyei önkormányzati választásokra is kiterjesztené a marosvásárhelyi előválasztás előtt született magyar együttműködést az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP).
Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke (képünkön) erre csütörtöki nyílt levelében hívta fel Kelemen Hunor figyelmét. Az RMDSZ-elnökhöz címzett, immár sokadik levelében a politikus a marosvásárhelyi koalícióval kapcsolatos aggályainak is hangot ad.
„Rövidesen döntenünk kell arról, miként próbáljuk eredményesen felvenni a harcot a közönnyel és a távolmaradással, hogyan próbáljuk visszaszerezni közösségünknek Marosvásárhelyt” – írja Szilágyi Zsolt. Ugyanakkor emlékezteti a szövetségi elnököt arra az egyezségre, miszerint a vásárhelyi előválasztás eredményhirdetése után újra tárgyalni fognak a témában.
„Amikor az előválasztás gondolata körvonalazódott, az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt vezetői közös szándéknyilatkozatba foglalták, hogy Marosvásárhely ügye pártok feletti stratégiát és magyar–magyar összefogást igényel. Mi továbbra is ehhez tartjuk magunk” – fogalmaz az EMNP-elnök, emlékeztetve Portik Vilmos nyilatkozataira, miszerint a néppárt az előválasztáson győztes személyt közös jelöltnek tekinti, és egy választási koalíció keretében kész támogatni.
„Meggyőződésem, hogy e választási koalíció csak akkor lehet hatékony, ha a közös jelölt nemcsak az egyik vagy másik párt logóját viseli, hanem a koalíciót alkotó minden szervezet, így az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt választási jele alatt indul. Minden más – önös pártérdek diktálta – megoldás csökkenti vagy teljesen lenullázza a közös jelölt győzelmi esélyeit” – írja Szilágyi.
Szerinte a megállapítás a magyar tanácsosjelöltekre is ugyanúgy vonatkozik, ezek száma és súlya akkor lehet a legnagyobb, ha koalíciós jelöltlistát indítanak, hangsúlyozza. „Nem tudom, ti hogy látjátok, de mi tényként kezeljük: a marosvásárhelyi előválasztás és az azt lehetővé tevő összmagyar együttműködés jelentősége túlmutat a város szűken vett vonzáskörzetén, és mind politikai, mind társadalom-lélektani szempontból komoly kisugárzása volt és van az egész megyére” – mutat rá Szilágyi Zsolt, aki szerint az eredményesség növelése érdekében a választási koalíciót ki kell terjeszteni a megyei önkormányzati választásokra is.
Hozzáteszi, a marosvásárhelyi és Maros megyei példa – bár igény esetén máshol követni lehetne – az EMNP álláspontja szerint nem befolyásolná a két párt országos vezető testületeit az Erdély más településeire, megyéire vonatkozó választási felkészülésben, a stratégiák kialakításában.
Mint ismeretes, az október 11-én tartott marosvásárhelyi magyar előválasztáson az RMDSZ-es Soós Zoltán került ki győztesként, Portik Vilmos, az EMNP jelöltje másodikként a szavazatok mintegy 29 százalékát szerezte meg.
Krónika (Kolozsvár)

Ars Hungarica: kettős ünnep Szebenben
Tizedik alkalommal szervezik meg a nagyszebeni Ars Hungarica kulturális fesztivált november 5. és 11. között.
„A fesztivál első perctől beilleszkedett a helyi kulturális élet gazdag forgatagába, és népszerű eseményként szerepel a város hivatalos műsorai között. A magyar közösség számára kulturális értéket, kikapcsolódási lehetőséget kínál, ugyanakkor vonzó magyar műsorokat mutat be a helybelieknek és vendégeknek. A jubileumi alkalom kettős ünnep, hiszen egyesületünket is tíz évvel ezelőtt jegyeztük be hivatalosan" – olvasható a szervező HÍD – Szebeni Magyar Egyesület közleményében.
A programsorozat csütörtökön 17 órától a HÍD egyesület 10 évét bemutató fotókiállítás megnyitójával veszi kezdetét a nagyszebeni Kulturális Központban. Az egy hét alatt többek között Orth István metszeteiből nyílik kiállítás, fellép a Szentegyházi Gyermekfilharmónia, a Tóth Viktor Tercett és Varnus Xavér orgonaművész de a 125 éve született Reményik Sándorról is megemlékeznek a szervezők. A program a Szeben.ro oldalon érhető el.
Krónika (Kolozsvár)

Elhunyt Horváth Károly nagyváradi születésű zeneszerző
Hatvanöt éves korában, rövid szenvedés után november 4-én, szerdán meghalt Horváth Károly nagyváradi születésű zeneszerző, előadóművész, a zalaegerszegi Griff Bábszínház korábbi igazgatója – közölte az intézmény az MTI-vel.
Tiszteletére a zalaegerszegi Griff Bábszínház a következő évadban ismét műsorra tűzi a Lúdas Matyi című meseoperát, amelynek a zenéjét Horváth Károly szerezte – mondta el a színház igazgatója az MTI-nek.
Szűcs István, aki a kezdetektől együtt dolgozott Horváth Károllyal, felidézte: a zalaegerszegi báb- és kőszínházban sok előadás kapcsolódik a zeneszerző nevéhez. Horváth Károly hosszú éveken át volt a Hevesi Sándor Színház zenei vezetője, 2007-től pedig öt esztendőn át töltötte be a bábszínház igazgatói posztját.
Zeneszerzőként új vonulatot indított el a bábszínház életében. Vezetése alatt több zenés, zenére épülő produkció született, köztük a Ludas Matyi című meseopera, a produkciót 2009-ben mutatták be először Zalaegerszegen. Generációk nőttek fel a zenés, bábos előadásokon, amelyekben zeneszerzőként közreműködött. A közönség értékelte ezeket a produkciókat, az előadásokat telt házzal játszották.
Horváth Károly 1950. október 25-án született Nagyváradon. A bukaresti zeneakadémián végzett, 1975-től a bukaresti televízió magyar adásának állandó munkatársa volt. Concorde és Táltos néven megalapította Erdély legelső folkegyütteseit. Nevéhez fűződik az első Siculus könnyűzenei fesztivál, a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, a Székelyudvarhelyi Ünnepi Játékok létrehozása.
A sepsiszentgyörgyi színház zenei vezetőjeként (1975-1987) számos romániai magyar színház előadásaihoz ír színpadi zenét. Magyarországra 1987-ben települt át, 1987 és 1992 között a Mákvirág folkegyüttessel több világturnén vett részt.
Krónika (Kolozsvár)

Első helyezéssel tértek haza
Jeleskedett a Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad
Kiváló eredménnyel, első helyezéssel tért haza a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad az október végén, Szilágycsehen megrendezett 17. Partiumi Diákszínjátszó Fesztiválról (PADIF).
A diákszínjátszók (Fülöp Renáta, Balogh István, Papp Tas, Barti Lehel, Dancs Tímea, Deák Gellért Gedeon, Deák Dániel, György Boglárka, Balogh Zoltán, Molnár Gergely, Kis Eszter, Nagy Miklós, Luka Gabriella, Szabó Tamás, Gergely Kovács Máté) ezúttal Petőfi Sándor A helység kalapácsa című művét mutatták be az október végi eseményen. Mint azt Molnár János informatikatanártól, a Diákszínpad vezetőjétől, rendezőjétől megtudtuk, nem ez az első alkalom, hogy jeleskednek a PADIF-on a fürdővárosiak, ugyanis az előző években is dobogósok voltak az Oktatási és Tudományos Kutatási Minisztérium által megrendezett versenyen, sőt amikor 2007-ben első alkalommal vettek részt a megmérettetésen, akkor is első helyezéssel tértek haza.
Molnár János dicsérettel illette színjátszóit, megjegyezve, hogy az idei tanévben Kis Eszterrel, Balogh Zoltánnal és Molnár Gergely vették át a stafétát az előző tanévben végzettektől. „A diákszínjátszásnak kétségtelenül megvan a saját hozadéka, ugyanis három éve Bajkó Edina egykori színjátszóm a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen folytatta tovább tanulmányait, akárcsak a tavaly végzett Bede Kincső, aki jelenleg a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió karán tanul” – mondta a pedagógus, remélve, hogy a jelenlegi színjátszói közül is akad olyan, aki tovább kamatoztatja az itt tanultakat. Ami a terveket illeti, Molnár János elmondta, november végén Debrecenben lépnek fel, emellett új darabbal is készülnek, jelenleg Thuróczy Katalin Ördöngös Matild bohózatát tanulják.
A Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad 1972-ben alakult, de már azt megelőzően is voltak hasonló kezdeményezések Kovásznán. A diákszínjátszó csoport fő célkitűzése a diákok színpadra való szoktatása, ezáltal kifejezőkészségük fejlesztése, a magyar kultúra ápolása. E célból az évek során felkeresték Beszeterce-Naszód, Mezőség (Kolozs és Maros megyék), Szilágyság, Kalotaszeg, Fehér, Szatmár, Temes, Szeben, Fogaras, és Brassó eldugott, félreeső falvait. A Diákszínpad nemcsak a színházi életből veszi ki a részét, hanem a közösségi rendezvényeken is jelen vannak. Állandó résztvevői a városnapoknak, ahol szoborparkkal várják a közönséget, de fellépnek a a Kőrösi Csoma Sándor Napokon is.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Ars Hungarica tizedszer
Háromszékiek a szebeni magyar napokon
Tegnap kezdődött és jövő csütörtökig tart a HÍD - Szebeni Magyar Egyesület által szervezett Ars Hungarica fesztivál, a térség közkedvelt magyar kulturális eseménye. A tizedik rendezvényen Kovászna megyét a Tortoma Könyvkiadó és Demeter László, a megyei tanács szórványprogramjának koordinátora képviseli.
A rendezvény célja, hogy a több évszázados helybéli magyar jelenlétet hangsúlyozza, és hozzájáruljon a magyar közösség érvényesüléséhez a Kárpát-medence határvidékén. A fesztivál a magyar hagyományt, a kulturális gazdagságot mutatja be a helybelieknek és vendégeinek egyaránt. Ugyanakkor a helyi magyar közösség számára kulturális értéket, hovatartozási érzést, kikapcsolódási lehetőséget kínál – mondják a szervezők.
A számos találkozó és konferencia mellett igyekeztek minden korosztály igényeit kielégítő programot összeállítani: lesz könyvvásár, fellép többek között Kegye János világhírű pánsípművész, a Bagossy Brothers Company, a Szentegyházai Gyermekfilharmónia, a Tóth Viktor Tercet, Varnus Xavér orgonaművész, kiállítása nyílik Mánfai György pécsi fotóművésznek, valamint Orth István és Vargyas Ildikó képzőművészeknek. Részletes program a www.szeben.ro honlapon.
(erdély)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Erasmus+ projekttalálkozó
Az Európai Uniót népszerűsítik
Aradon zajlott a Magyarország, Szlovákia és Románia stratégiai partnerségével megvalósuló, az Erasmus+ program keretében támogatást nyert O.K.+ 2007–2014 című projekt második találkozója, melyen az OTP Fáy András Alapítvány, mint koordinátor szervezet és a romániai, illetve szlovákiai magyar tannyelvű iskolák munkatársai egyeztettek a projekt előrehaladásáról, jelenlegi helyzetéről.
A kétnapos találkozón a 2014. szeptember 1-jén indult hároméves Erasmus+ projekt első évében lezajlott szakmai fejlesztő munka eredményeit mutatták be. Az OTP Fáy András Alapítvány Oktatási Központjának (O. K.) szakemberei olyan egyedi tréninganyagokat dolgoztak ki, amelyek a közép-, valamint az általános iskolások számára hozzák közelebb, teszik érthetőbbé az Európai Uniót mind gazdasági, mind intézményi, mind pedig általános szempontok alapján. A partnerszervezetek munkatársai, pedagógusai megismerhették a fejlesztőmunka egyes állomásait, illetve a Magyarországon lezajlott teszt-tréningek tapasztalatait is. Az alapítvány, illetve az O. K. munkatársai minden olyan nyitott kérdésre igyekeztek válaszolni, amelyek tisztázása tovább segítheti az uniós tréningmodulok hatékonyabb adaptálását.
A projekt ugyanis nem marad a magyar határok közt, egyrészt az újonnan kidolgozott EU-s modulok, másrészt az alapítvány már korábban kifejlesztett egyes pénzügyi, gazdasági, gazdálkodási moduljai is – a pályázat kritériumainak megfelelően – adaptálásra kerülnek a szlovákiai, illetve a romániai oktatási, gazdasági környezetre, kultúrkörre. Ennek köszönhetően az almágyi alapiskola és óvoda, a buzitai alapiskola, az aradi Csiky Gergely Főgimnázium és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium magyar ajkú diákjai is részesei lesznek a következő 2 évben az inspiratív pedagógiai elemekre és az edutainment elvre épülő pénzügyi, gazdasági, gazdálkodási tréningeknek.
A találkozó résztvevői egyfajta záróakkordként – egy-egy tanári bemutató segítségével – részletesen megismerhették azokat a romániai és szlovákiai magyar tannyelvű tanintézményeket, amelyek aktív résztvevői az ERASMUS+ projekt határon túli megvalósításának. Dr. Kinda Eleonóra, a Székely Mikó Kollégium bemutatása mellett ismertette a romániai közoktatási rendszer felépítését, működését, kiemelve a romániai magyar oktatás jelenlegi állapotát. A projekt keretében, a 2016–2017-es tanév folyamán 300 gimnáziumi és 300 középiskolai mikós diák gazdasági és EU-s képzésen, illetve tréningen fog részt venni, melyet a magyarországi OTP Fáy András Alapítvány Oktatási Központjának képzői tartanak. A Székely Mikó Kollégiumot az aradi projekttalálkozón Kubánda Miklós igazgatóhelyettes, Kovács Hajnalka könyvelő, Bakó Kinga gimnáziumi, Köllő Zsolt középiskolai osztályfőnök és dr. Kinda Eleonóra projektmenedzser, a Székely Mikó Kollégium nevelési felelőse képviselte.
Dr. Sarkady-Kiss Lilla forrásszerző menedzser, dr. Kinda Eleonóra projektmenedzser
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Megnyílt Csíkszeredában a II. Székelyföldi Fotóbiennálé kiállítása
A VI. Székelyföld Napok kiemelkedő rendezvényének sepsiszentgyörgyi megnyitóját követően november 5-én, csütörtökön Csíkszeredába érkezett a II. Székelyföldi Fotóbiennálé kiállítása.
Az eseményt a Lux Aurumque kamarakórus tette még ünnepélyesebbé, majd Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója köszöntötte a jelenlévőket. Nagy József, Kovászna Megye Tanácsának alelnöke beszédében kiemelte, hogy az idén hatodik alkalommal megszervezett Székelyföldi Napokkal Kovászna, Hargita és Maros megye bebizonyította, hogy kulturális és művelődési téren meg tudják mozgatni a térség lakóit, hiszen a programok színvonalasak voltak, melyek közül kiemelkedik a fotóbiennálé.
Vargyasi Levente, a Kovászna Megyei Művelődési Központ munkatársa szerint a zsűrinek 18 országból 148 alkotó által beküldött 1538 munkából kellett kiválasztania azokat az alkotásokat, amelyek bekerültek a katalógusba. Kovács László Attila kurátor megköszönte a főtámogató Kovászna és Hargita megye tanácsának, illetve az alintézményeikként működő kulturális központok támogatását, ugyanakkor kiemelte, hogy a majd 150 alkotóból 37 Hargita megyei fotóművész bizonyítja, hogy a megyében a vizuális nevelést több intézmény és fotóművész végzi eredményesen.
Balási Csaba, a Nemzetközi Fotóművészek Szövetségének (FIAP) delegáltja és a Romániai Fotóművészek Szövetségének alelnöke (AAFR) hangsúlyozta, hogy az első kis, regionális fotóbiennáléhoz képest az idei nemzetközi szintre emelkedett, Székelyföldön ez az első ilyen szintű kiállítás. A katalógus kapcsán, melynek borítóján Vitos Hajnal csíkszeredai művész munkája látható, Balási Csaba megjegyezte: az Székelyföld névjegykártyája, hiszen mindazonáltal, hogy eljut a 18 országba, székelyföldi művészek munkája is nagy számban megtalálható benne.
maszol.ro

Johannis elnök, a nép szopránja
Ha választási kampányában basszusként alakított, ma drámai hatásokra törekvő közepes tüdejű koloratúrszoprán.
A politikatörténet egy meg nem írt fejezete azokról a vezetőkről szól, akik annak ellenére, hogy a politikai rendszer kreációi, annak ellenére, hogy politikai alkuk, intrikák és konjunktúrák szülöttjei, annak ellenére, hogy évtizedek óta áznak a levesben, mégis hosszasan fenn tudják tartani annak látszatát, hogy a rendszer ellen küzdenek. Ilyen volt tündöklése csúcsán a magyarok körében is népszerű, igaz, a magyarokért a maga során nem különösebben lelkesedő Traian Băsescu is. És ilyen a magyarokkal hasonló aszimmetrikus relációt ápoló Klaus Johannis is.
Johannis elnök hamar kifogyott a témákból. Ötlettelensége és víziótlansága abban nyert kifejezést, hogy olyan területen nyilvánult meg leginkább, amelyhez államelnökként sok köze nincs, de végül is ez az a terület, az egyedüli terület, amihez ért: a napi politika. A tegnapi nap híres Johannis line-ja ez volt: "A fost nevoie să moară oameni ca această demisie să se producă. Dacă s-ar fi impus respectarea normelor, niciunul nu ar fi trebuit să moară."
Az első mondat azt jelenti, hogy emberek kellett adják életüket, hogy ez a kormány lemondjon. Ez egy kiválóan ízléstelen mondat. Mintha utcai harcok lettek volna az Egyetem téren a kormány leváltása végett. Olcsó reklámszlogeneket írnak így, ilyen kiszámított többértelműséggel. Ez a magyarázható így is, úgy is, lényeg a hatás típusú blöff, amit mondatonként fizetett PR-osok találnak ki. Mert ugye, az emberek mégsem azért haltak meg, hogy a kormány végre lemondjon.
Másrészt, és ez legalább ennyire lényegi: a kormány lemondása csak közvetve van kapcsolatban az utcai eseményekkel. Itt az események láncolata, a kormány belső hangulata, a politikai kommunikációs helyzet mind legalább annyira fontos, mint a bukaresti tragédiából kinövő rendszerellenes proteszt.
De Johannis mégis hajlandó olyat mondani, amitől azt reméli, hogy a gyász és indulat energiáit még inkább át tudja fókuszolni másokra. Beszédírója érzi, hogy itt talán túl messze ment, és jön egy maszatolós, erőtlen korrekciós kísérlet, ami még inkább aláhúzza az első kisszerűségét.
Ma is van fejlemény. Egy bombasztikus bejelentés, hogy tudniillik Johannis elnök kormányalakítás előtt először (hangsúly azon, hogy először, amit persze a romániai magyar média be is szop), szóval először találkozik a civil társadalom képviselőivel. Természetesen nem igaz, hogy vezető politikusok korábban nem tartottak volna konzultációkat a civilekkel. Legutóbb például Victor Ponta találkozott több sztár-szervezettel. Persze csöppet sem lényegtelen, hogy kik ezek a civilek, mert a civilek között vannak kényelmes és vannak kényelmetlen civilek, vannak az ő civiljeik és a mi civiljeink. Az sem mellékes, hogy milyen mandátummal vannak jelen a civilek, és az sem, hogy ez a találkozó miben határozza meg azt, hogy kit nevez ki az államelnök kormányfővé. Hozzá kell tenni, hogy a hasonló találkozók akkor eredményesek, ha bizonyos szintig elő vannak készítve, különben ingyen ebéden és hírügynökségi híreken túl nem sokkal kecsegtetnek.
Tudom, nagyon egyszerű és hálás egy politikust két mondatára és egy bombasztikus bejelentésére egyszerűsíteni. Mégis, logikámban Johannis pont ennyire őszinte, konzekvens és tisztán kommunikáló politikus, és pont ennyire nagy politikai vizionárius, mint amennyire ezekből a flash-ekből kiderül. Számomra ez a két mondat és a megtévesztően parfümös civilofília az, ami miatt Johannis nem hiteles. Ha választási kampányában basszusként alakít, ma Johannis drámai hatásokra törekvő közepes tüdejű koloratúrszoprán.
Nyilván megértette, hogy most az utcának kell udvarolni, mert ők azok, akik adott pillanatban számon kérhetik őt is. Most először van igazán olyan helyzet, ahol már nem Johannis dönti el, mennyire megy közel és mennyire marad távol a kényes kérdésektől, mert azok eljöttek hozzá kopogás nélkül.
Kelemen Attila Ármin
Transindex.ro

Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti magazin
Rendes feltámadásunkról és a szívünk örökkévalóságáról
November 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta, majd Káli Király István, a kötet szerkesztője beszélgetett a szerzővel. Közreműködtek a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes zenészei és táncosai, marosszéki és mezőségi népdalokat énekelt Kásler Magda.
Alább olvasható Bölöni Domokos baráti köszöntője.
Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát.
Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai téren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdekérvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifjak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfia alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas művészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kínálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is.
Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyóiratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink.
Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufijait pukkasztgatva rombolja amúgyis feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát.
* Vannak istenáldotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a figura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagy-nagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a figura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket.
Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.”
Új kötete* borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és bethlemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mind-mind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.”
Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei.
Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991-től a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotósokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfiája az 1980-as évek elején elkészült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszokások és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a figura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmi-kulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el.
Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói vénája az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (…) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágításban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.”
Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát.
Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.”
Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót!
Bölöni Domokos
Az otthonosság gyökerei. Népismereti írások, néprajzi tanulmányok. Mentor Könyvek, 2015 Elhangzott 2015. november 4-én a marosvásárhelyi Bernády Házban, a kötet bemutatóján
http://kafe.hhrf.org

Megyeszerte bábelőadásokat szervez a MIK
A Magyar Ifjúsági Kezdeményezés a Brighella bábcsoporttal közösen szervez bábelőadásokat a megye több településén.
"Nem is kifli. Nem is kukac. Nem is bab, de nem is kavics. Kufli. Egy kufli sok mindenre hasonlít, és semmire sem. Pattog, mint egy gumilabda, pedig nem is az. Színes, mint egy nyalóka, pedig nem ehető. Van kicsi, van nagy. Van kövér és van sovány. Jönnek-mennek, sosem tudni, honnan hova..."
Dániel András humoros és kedves írása alapján rendezett bábelőadáson a gyerekek mindig nagyon jól szórakoznak, de a nagyobbak is jókat nevetnek. Mindenki számára vidám perceket nyújt egy ilyen élmény. A rövid vakáció után a MIK szeretné megőrizni a fiatalok jókedvét ezért az „Egy kupac kufli" című bábelőadás-sorozat ellátogat Magyargéresre, Kiskolcsra és Nagykárolyba.
A rendezvény a helyi tagszervezetekkel és a Nagykárolyi MIK közös együttműködésével jön létre. A belépés díjtalan.
Magyargéresen november 11-én délelőtt 9 órától a Magyargéresi óvodában, Szamoskrassón, a Kúriában november 11-én 11 órától, Nagykárolyban a Szent László Közösségi házban november 12-én 12 órai kezdettel tekinthető meg a bábelőadás.
szatmar.ro

Békés sétából hangosodó tiltakozás
A politikustársadalom megtisztításáért – szerdán békés sétaként – indult csíkszeredai civil megmozdulások napról napra több embert vonzanak a Szabadság térre. Míg szerdán tízen, majd csütörtökön mintegy ötvenen, addig péntek estére már jóval több mint százan kapcsolódtak be az országszerte is egyre nagyobb méreteket öltő tiltakozóhullámba.
Több százan gyújtottak mécsest és gyertyát kedden a megyeháza előtt, hogy kifejezzék szolidaritásukat a bukaresti tragédiában elhunytak hozzátartozóival. Másnap a Facebook közösségi oldalon az „újrakezdést”, „újraindítást” segítő békés sétát hirdettek, a felhívásra tízen jelentek meg Csíkszereda főterén. Csütörtökön már közel ötvenre nőtt „a rendszerrel elégedetlenek” száma.
A péntek esti felhívásra – először – jelentek meg a fiatalok kisebb transzparesekkel, többen kürtöt, román zászlót vittek magukkal. A Szabadság téren százötven főre tehető kisebb tömeg gyűlt össze 19 óra után, a közelben állomásozó csendőrségi és rendőrségi egységek, illetve egy oldaltáskás, kézikamerájával a tömeget rögzítő férfi felügyelete alatt. Az országszerte elhangzó, a politikai élet megtisztításának szükségességét hangsúlyozó skandálások ismétlődtek, majd a tömeg tett egy kört a főtéren. A felsorakozottak többségében román nemzetiségű fiatalok voltak – emiatt több magyar jelenlévő is a közeli egyetem hallgatóinak távolmaradását nehezményezte.
„Azért vagyok itt, mert egyetértek abban, hogy változásra van szükség a politikusok körében. Ha lehet, akkor fiatalításra kellene sor kerüljön. Ez nem megy egyik napról a másikra, de azért fokozatosan megoldható. Emellett azzal is egyetértek, hogy a mostani politikusok ne csak magukra gondoljanak, hanem azokra is, akik őket megválasztották” – osztotta meg véleményét portálunkkal a megmozduláson részt vevő Kocsis Mihály.
Molnár Rajmond, Pinti Attila
Székelyhon.ro

Fatal system error
Politikusaink meglepődve tapasztalják, hogy a jó nép elküldi őket a francba. Nem értik, hogy mi a baj. Pontosabban addig a pontig értik, hogy az ellenfeleik tűnjenek el, azt viszont nem fogják fel, hogy nekik miért is kellene lekopniuk.
Az ország nagyobb városaiban ezrek követelik a komplett politikai elit menesztését, valamint a korrupció korrekt felszámolását. A politikusok őszintén meglepődöttek, hogy az egyszerű emberek számon akarják kérni rajtuk az elmúlt évtizedekben rendszeresített disznóságokat. Nem ahhoz vannak szokva, hogy az utca visszaszól, hogy az utca számon kér. Ahhoz vannak szokva, hogy akit lehet megvásárolnak, akit pedig nem, azt tönkre teszik.
Az utcán most nem számít az ideológia, a pártszimpátia, csak az, hogy az egész korrupt bagázs takarodjon már a fészkes fenébe. Nem fog eltakarodni, persze, hogy nem. Az ügyeskedő, örök túlélők ellopják majd ezt a tiltakozáshullámot is, amint az tették a forradalommal. De addig is egy rövid időre minden egyes választott, valamint kinevezett vezető szembesülhet azzal, hogy nem mindenki szereti őket, nem mindenkit sikerült átverniük. Azért fontos ez, mert ebben az országban szinte következmények nélkül lehetett csalni, lopni, hazudni, legfeljebb egy-két ember lebukott, de a rendszer semmit sem változott.
Súlyos tragédia és az ahhoz való pikírt állami viszonyulás kellett, hogy a bicska kinyíljon a zsebekben. Kiderült, amit mindenki tudott: ismeretséggel, pénzzel minden szabály áthágható. Ezt a rendszert egyébként éppenséggel mi, az egyszerű polgárok működtettük ebben a formában. Engedtük, hogy kiépüljön, és hogy fennmaradjon. Mert bennünket is legyőztek, vagy talán eleve feladtuk és elhittük, hogy ezen változtatni nem lehet, mert ez Románia. Ezzel magyaráztuk meg magunknak, ha magyar hivatalnok packázott velünk, ha magyar választott törölte belénk a gumicsizmáját. Beletörődtünk, hogy ez így természetes.
Ahhoz, hogy bármi is megváltozzon, annál többre van szükség, hogy a korrupt politikusok és hivatalnokok lelépjenek a színről. Elsősorban nekünk, a választóknak kellene megtagadnunk innentől kezdve, hogy kenőpénzt adjunk. És meg kell tanulnunk választani. Különben kezdődik minden elölről.
Szüszer-Nagy Róbert
Székelyhon.ro

Biró Rozáliát választotta elnökévé az RMDSZ kisparlamentje
Újraválasztotta Biró Rozália Bihar megyei szenátort az elnöki tisztségbe a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kisparlamentjének tekintett Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT). A megújult SZKT-ban Biró Rozália 98, ellenjelöltje, az RMDSZ bukaresti szervezetét vezető Budai Richárd pedig 38 szavazatot kapott. Biró Rozália elnökjelölti beszédében a tematikus SZKT-ülések bevezetését, a nők és a fiatalok hangsúlyosabb szerepvállalásának a biztosítását ígérte, míg Budai Richárd az RMDSZ belső demokráciája visszaállításának az ígéretével szerzett támogatókat.
A tanácskozáson elfogadták a jövő évi önkormányzati választások jelöltállítási szabályzatát. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök az SZKT-t záró sajtótájékoztatón az MTI kérdésére elmondta, a szabályzat „nyitva hagy minden kaput", nem zárja ki az együttműködés semmilyen formáját a többi pártokkal. A szabályzat értelmében minden helyi szintű együttműködési megállapodást a Szövetségi Állandó Tanácsnak (SZÁT) kell jóváhagynia.
A sajtótájékoztatón Kelemen Hunor kijelentette: az RMDSZ-nek attól függetlenül is szüksége van a megújulásra, hogy az utcai tüntetéseken a politikai elit megtisztulását követelik. Az MTI-nek nyilatkozva hozzátette, az elfogadott szabályzat nem tiltja meg, hogy olyan politikusok legyenek a szövetség jelöltjei, akik ellen bűnvádi eljárás van folyamatban, de minden egyes ilyen esetet külön meg fognak vizsgálni.
„Ráduly Róbert volt csíkszeredai polgármestert például nem korrupcióval vádolják. Ha felmenti alapfokon a bíróság, miért ne indulhatna?" – említette példaként Kelemen Hunor. Hozzátette: azoknak azonban mindenképpen vissza kell lépniük, akik ellen korrupció miatt emelt vádat az ügyészség.
A jelöltállítás újdonsága, hogy valamennyi RMDSZ-jelöltnek olyan nyilatkozatot kell tennie, amelyben vállalja, hogy hatáskörének megfelelően érvényesíti a nyelvhasználati jogokat az önkormányzatában, a magyar oktatási hálózat struktúrájának az esetleges módosításáról pedig tanácskozik az RMDSZ megyei és országos illetékeseivel.
Újságírói kérdésre válaszolva Kelemen Hunor elmondta, Románia leendő technokrata miniszterelnökének olyan szakmai múlttal rendelkező hiteles embernek kellene lennie, mint például Dacian Ciolos volt mezőgazdasági európai biztos, vagy Bogdan Olteanu, a Román Nemzeti Bank alelnöke. Hozzátette, olyan személyt látna szívesen a miniszterelnöki tisztségben, akinek szolid szakmai karrier van a háta mögött, nem kötődik egyik politikai párthoz sem, és semmilyen párt színében nem száll versenybe a 2016-os választásokon, így tehát nem használja a kormányzati eszközöket a választási kampányban. Nyomatékosította: a két személy nevesítése nem jelenti, hogy az RMDSZ őket javasolná a miniszterelnöki tisztségre.
MTI
Erdély.ma

Kádár Gyula: Székelyföld ostroma
Kádár Gyula hirtelen halála után került ki a nyomdából a történész legújabb könyve, a Székelyföld ostroma, amelyben olyan időszak elevenedik meg, amikor a nacionalista cinizmus és a nemzeti kizárólagosság nem ismer határt. A politikai-történelmi publicisztikai írások tükrei a hatalmi gőg tobzódásának. A szerző leltárszerűen, néhol ironikusan, mégis jegyzőkönyvi hitelességgel mutatja be a hihetetlen mértékű visszaélések sorát. Kádár Gyula könyvében az autonómiaharc jogosságát bizonyítja.
A kötet második része Andrei Şaguna püspök életét és munkásságát taglalja. A szerző felsorolja a püspök érdemeit is, mindamellett tudatja, hogy Şaguna politikai kalandor, karrierista csörtető személyiség. Láttatja, miként válik egy tehetséges fiatalember gátlástalan politikussá, és rámutat, a főpap 1848–1849-es szerepével máig ható károkat okozott. A könyv kapható a Háromszék lapterjesztő standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, valamint a Tortoma Könyvesházban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megújuló épített örökségünk
A kétszáz éve született Rómer Flórisra (1815–1889), a magyar régészet atyjára emlékezett Csáki Árpád sepsiszentgyörgyi történész annak az előadásnak a felvezetőjében, melyen S. Sebestyén József építész, műemlékvédő szakember Megújuló épített örökségünk a Kárpát-medencében címmel tartott kedden a Székely Nemzeti Múzeumban. A műemlékvédelem feladatairól szólva az előadó Rómertől idézett: „Minden erőnket arra kell fordítanunk, miszerint szép hazánk minden egyes vidékét kedvvel és szorgalommal átkutassuk, s így a legjelesebb műveket kiválasztva, megismertetve a jövő kornak, ha egyébként megóvni, fenntartani nem tudjuk, legalább rajzban és leírásban átadhassuk.” Máig érvényes gondolat.
Sebestyén József vallja, az épített és tárgyi örökség emlékeit nem pusztán anyagi mivoltukban kell megőrizni, hanem együtt azzal a tudással, tálentummal, amely létrehozta. Egészséges nemzetekben, közösségekben e felismerés élteti a kulturális javak oltalmazásának igényét, s annak tudata, hogy az elődök által teremtett értékeknek nem kizárólagos birtokosai, hanem örökösei, meghatározott időre szóló használói s továbbörökítői. A védelem, a fenntartás ugyanis nem öncél. Az előadó ismertette a Magyarország és a határain túlra szakadt részek közötti műemlékvédelmi kapcsolatok negyedszázados múltját, kezdve azzal, hogy 1990 februárjában magyarországi szakemberek az Országos Műemlékvédelmi Hivatal vezetésével Háromszékre látogattak, és helybeliekkel folytattak szakmai párbeszédet. A közel kétórás előadásban a teljes Kárpát-medencét felölelő együttműködésről volt szó. Beszámolónkban Erdélyre, főleg Háromszékre összpontosítunk. 1997-ben indította az első Orbán-kormány azt a programot, mely a határon túli műemlékek védelmét tűzte ki céljául. Sajnálatos módon ezt szűk tíz év múltán megszüntették. Az eltelt időszakban elért megvalósítások sorából kiemelkedő a gelencei Szent Imre műemlék templom teljes helyreállítása, a sepsikilyéni unitárius templom helyreállítása, melynél néhai Máté László építésznek köszönhetően a déli bejáratot rekonstruálták. Háromszéken túllépve értékes a mikházi ferences templom helyreállítása, ám a legfőbb munkálat a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyház restaurálása, hisz ez az a templom, amely nagymértékben megőrizte középkori állapotát. Elsősorban egyházi épületeket mentettek, mivel adott volt a szerződő fél. Ezen túlmenően a világi építészeti emlékek közül sikerült az altorjai Apor-kastély részleges, a marosillyei Vörös-bástya, Bethlen Gábor szülőháza teljes helyreállítása. Sebestyén József a két éve megjelent Közös tér – Közös örökség című könyvében összegezte az említett program alatt elvégzett felméréseket, műemlékvédelmi tevékenységeket. Az anyagból vándorkiállítás is született, melyet bemutattak Sepsiszentgyörgyön, de eljutott Brüsszelbe, Kanadába, az Egyesült Államokba is.
A magyar kormány által nyújtott támogatások célja segíteni a megelőző örökségvédelmet, mely során felkutatják, összeírják és nyilvántartásba veszik azokat az épületeket, amelyek értéküknél fogva vagy állapotuk miatt sürgős beavatkozást igényeltek, de készültek állagmegóvási és helyreállítási tervek is. Ezenkívül a dokumentáló munkák nyomán feltárt ismeretanyag az operatív műemlékvédelmi tevékenység eredményeivel együtt történő közzététele volt a cél.
A Országgyűlés nemrég határozatot hozott arról, hogy 2016-tól évi 200 millió forintot fordít a határon túli épített kulturális örökség megőrzésére. A program – melynek célja megmenteni azokat a magyar kultúrához tartozó és az identitás megőrzése szempontjából fontos épületeket, szakrális és nem szakrális tereket – a Rómer Flóris Terv nevet viseli.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Oprea mégis lemondott
Távozik az ügyvivő kormányból – jelentette be Gabriel Oprea belügyminiszter, a Románia Haladásáért Országos Szövetség elnöke tegnap a Klaus Johannis államfővel folytatott, alig tízperces konzultáció után. Miniszteri jogköreit Ilie Botoş államtitkárra ruházta, akinek aláírási joga lesz az új kormány megalakulásáig tartó átmeneti időszakban. Oprea már akkor jelezte, hogy semmilyen kormányban nem fog szerepet vállalni, amikor Victor Ponta visszaadta miniszterelnöki megbízatását. Az internetes felületeken ezért számos kritika fogalmazódott meg azt követően, hogy mégis részt vett az ügyvivő kormány első, csütörtöki ülésén.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (III.)
„Hálát adok az Istennek, hogy láttam népemet, amint gerincét kiegyenesítette”. Kós Károly
Csupán néhány napig tartott a magyar forradalom, ám ez elég volt ahhoz, hogy a szovjet kommunizmus igazságában többé egyetlen normális erdélyi magyar értelmiségi se bízzék. De a románéban sem! Az erdélyi magyarság valóban nem lőtt, nem harcolt – konkrét értelmében a szónak. De lélekben és lélektől lélekig nagyon elevenen élte meg ötvenhatot!
Azonnal le is csapott rá a román „igazságszolgáltatás”: nacionalizmusnak nyilvánította nemcsak az egyetemi autonómia-elképzeléseket, a magyar nyelvű szakoktatás igényét, irredentizmusnak egy fiatal csoport népdaléneklését, de még a nagy magyar írók, tudósok sírjának ápolását is. A legnagyobb figyelmet az értelmiség és az egyetemi hallgatók „meggyőzésének”, agymosásának szentelték. Ha egy-egy diák részletesebben érdeklődött a magyarországi eseményekről, járhatta a Securitatét, a városi, tartományi pártbizottságok irodáit, ott addig „gyomrozták”, amíg önként vállalta: hűségesen követi a kommunista párt politikáját.
A diákmegmozdulásokért az Oktatásügyi Minisztériumot tették felelőssé. Leváltották Ilie Murgulescu minisztert, helyébe Miron Constantinescut nevezték ki. Legfontosabb feladata volt biztosítani az általános és középiskolák, egyetemek társadalmi összetételének javítását, s a marxizmus-leninizmus tanításának magasabb minőségi szintre emelését. Mindez azzal járt, hogy az iskolákból, egyetemekről egyszerűen kizárták az „osztályidegen elemeket”, a gyáros, földbirtokos, kiskereskedő, kisiparos származású tanulókat, hallgatókat! Szigorú szűrésnek vetették alá a tanárokat is: „ellenséges elem” gyanánt nagyon sok nagy tudású, kiváló tanárt távolítottak el.
Ilyen össztűzben került sor a kizárásokra, a veszélyesnek minősített egyetemi hallgatók, tanárok bebörtönzésére. A kizárások, kirakatperek történetéhez és előzményeihez az is hozzátartozik, hogy 1956 őszén Bányai László akkori rektor (aki azokban a napokban tért vissza az Amerikai Egyesült Államokból), bár tudott a készülő letartóztatásokról, a diákok védelméért nem tett semmit. 1958 júniusában már néhány magyar szakos hallgató megkapta a Márton Gyula dékán által aláírt „elbocsátó, szép üzenetet”, amelyben tudatták a kizárásukról szóló határozatot. A „füttyös gyűlés”
Alig kezdődött meg az 1958–1959-es egyetemi tanév, 1958 októberében sor került ama gyászos nagygyűlésre, mely jónéhány egyetemi hallgató sorsát megpecsételte. A kizárások janicsármunkáját elvégző elnökség tagjai: Bretter György, Bunta Péter, Farkas Zoltán, Szabó Sándor. A Bolyai Tudományegyetem bölcsész és történelem szakos hallgatóit az Arany János utcai (Sétatér eleje) épület nagy aulájában gyűjtötték össze. Minderre így emlékszik vissza Boros Zoltán, egykori negyedéves hallgató: „1958 októberének végén, a pontos dátumra nem emlékszem, volt egy gyűlés, amely ötvenhatról szólt. Nem értettük, hogy miért. Levezető-elnöke Farkas Zoltán tanársegéd, aki politikai gazdaságtant és marxista filozófiát tanított, a kari KISZ-ben fontos tisztséget töltött be, majd párttitkár lett. Név szerint szólította az embereket a színpadra. Arról faggatta az egyetemistákat, mit csináltak ‘56-ban, napról napra. Követelte, mondják el, mert úgyis mindent tudnak. Mit gondoltak, mi a véleményük most utólag 1956-ról. Valljanak színt, forradalom volt vagy ellenforradalom? Voltak, akik azt mondták, amit elvártak: ellenforradalom volt, jó, hogy jöttek a szovjetek, mert másképp világégés lett volna, Magyarország kivált volna a Varsói Szerződésből. De akadt, aki őszintén és világosan fogalmazott, amikor kérdést szegeztek mellének (Bunta Péter – T. Z.): Vastag elvtárs, ha 1956-ban Budapesten lett volna, s puska kerül a kezébe, kire lőtt volna? Vastag Lajos gondolkodás nélkül válaszolta: főbe lőttem volna magam! Tudomásom szerint ő már nem térhetett vissza a kollégiumba, nagyszüleihez, Dettára utazott, ott tartóztatták le.
A diákság zúgolódott, elégedetlen volt azzal a móddal, ahogyan Farkas Zoltán a gyűlést vezette. Vastag Lajos frappáns válasza hatalmas tapsot váltott ki. Mindenki számára világos volt, hogy itt most bűnbakokat keresnek. A taps füttykoncertbe csapott át. Farkas Zoltán ekkor felállt az asztaltól, előrejött, s azt mondta: álljanak fel azok, akik tapsoltak! Nem állt fel senki. Álljanak fel azok, akik fütyültek! Nem állt fel senki. Bár fel akartam állni, egy szál egyedül én sem mertem. Majd elintézzük magukat – mondotta Farkas Zoltán. És elkezdődött a vallatássorozat. Sorban hívták be az embereket, legalábbis a mi évfolyamunkról mindenkit. Kérdezték: kit láttam tapsolni, kit láttam fütyülni? Természetesen senkit nem említettem. Magyaráztam: olyan helyen ültem, ahonnan nem láthattam semmit. Azt nem kérdezték, hogy én tapsoltam-e, fütyültem-e? S újabb nagygyűlés következett. Erre már pontosan emlékszem: 1958. november 4-én volt. Hallatlan feszültségben éltük át azt a hetet, mialatt folytak a vallatások. Senki nem bízott senkiben, senki nem kommunikált senkivel. A második nagygyűlést Takács Lajos – már ő volt a rektor – személyesen vezette. A dékánok, egyetemi tanárok a színpadon foglaltak helyet. Név szerint felolvasott hét embert, akiket eltávolítanak az egyetemről. Ott hallottam a saját nevemet is. Rendszerellenes magatartással vádoltak. Kértem, adják írásba, hogy én most már mi vagyok. Erre nem voltak hajlandók. Semmilyen írásos bizonyítékom nincs, hogy kizártak az egyetemről! Másnap jelentkeznünk kellett a városi IMSZ-bizottságnál. Kik maguk? Mondtuk: kizártak az egyetemről, vissza kell adnunk az IMSZ-tagsági könyvünket! Később úgy kaptam a katonai behívót, mint egyetemista. A kicsapott egyetemi hallgatók névsora: László Anna, Baranyi László, Lázár Erzsébet, Horváth Anna, Metz Katalin, Asztalos Lajos, Csoma Zoltán, Istenes Gabriella, Csőgör Enikő, Szekernyés László, Mátyás Erzsébet, Tibád Levente s jómagam.” Felgyorsul a gőzhenger
1958. október 26-a „füttyös gyűlés” néven írta be magát a Bolyai Tudományegyetem másfél évtizedes történetébe. Utána valóságos boszorkányüldözés kezdődött. Már korábban, 1957-ben letartóztatták és 7 évi börtönbüntetésre ítélték Bartis Ferencet. (Az ügyész előbb halálos ítéletet, majd 25 évi börtönbüntetést kért.) 1958. október 31-én hurcolták el Péterffy Irént, 10 évi nehéz börtönbüntetésre ítélték. 16 évi börtönbüntetéssel sújtották az elsőrendű vádlottat, Varró Jánost, 12 évre ítélték Lakó Elemér tanársegédet, 6 évre a festő-költő Páll Lajost, Vastag Lajost a „füttyös gyűlésen” elhangzott frappáns kijelentéséért 8 évi szigorított börtönbüntetéssel és további 5 évi jogvesztéssel „jutalmazták”. Iamandi Emil (az édesapja ókirályságbeli román, édesanyja magyar tanítónő, gyerekeit a kettős nemzeti tudat szellemében nevelte), valamint Szilágyi Árpád 5–5 év börtönbüntetést kapott. A letartóztatások, bebörtönzések, a diákok kizárása azt a hamis látszatot sugallta, hogy a Bolyai Tudományegyetem nem akar és nem tud beilleszkedni Románia egyetemeinek és felsőfokú tanintézeteinek sajátos politikai és ideológiai rendszerébe, veszedelmes gócpontot jelent, amelyet sürgősen fel kell számolni. Időnként egy-egy suttogó rémhír érkezett egyes karok megszüntetéséről, máskor azzal riogatták a hallgatókat, hogy túltermelés van, nem lesz hová elhelyezni a végzősöket. Felgyorsult a gőzhenger az egyesítés előkészítésére.
A legfelsőbb párt- és államvezetés, a helyi hatalmasságok és a Babeş Tudományegyetem vezetősége hangzatos ígéreteket tett: a két egyetem egyesítése semmivel nem csorbítja a magyar nyelvű oktatást, ellenkezőleg, javítani fogja színvonalát, valóságos Kánaánt jelent majd az épület- és teremgondokkal, siralmas kollégiumi helyzettel küszdködő Bolyai Tudományegyetem részére. 42 év távlatából furcsának tűnik, hogy nagyon kevesen látták az egyesítéssel járó végzetes veszélyeket, a magyar egyetemi oktatás fokozatos elsorvasztására, majd felszámolására irányuló és minden eszközzel szorgalmazott törekvéseket! A „Dobai-perben” az egyik fővádlott Bereczki András volt, a Bolyai Tudományegyetem tanára, börtönbe zárták Gazda Ferenc akadémiai kutatót is. A „füttyös gyűlés” után az említetteken kívül letartóztatták Kelemen János és Váradi Emma magyar szakos hallgatót. Ezt követően „határozatlan, megalkuvó magatartásuk” miatt leváltották a történelem és bölcsészkar két vezetőjét, Bodor András dékánt és Náhlik Zoltán prodékánt. A romániai diákszövetségek 1959. február 18-a és 22-e közötti bukaresti országos értekezletén már nyíltan felvetették a két egyetem egyesítését. Ezen az értekezleten Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár beszédében az oktatásra fordított hatalmas kiadások emlegetése mellett külön kitért arra, hogy a nemzetiségek elszigetelődésére irányuló törekvéseket ki kell küszöbölni, majd Leninre hivatkozva: a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy a szocialista nemzetköziség szellemében építsék a közös jövőt. Egyesítés áldozatokkal
1959. február 23-án a prorektor már bejelentette a „bizalmas” hírt: a Nevelési és Oktatásügyi Minisztérium döntése alapján, a „hallgatók kérésére”, a két kolozsvári egyetemet egyesíteni fogják. Senkinek nem lehetett kérdése vagy hozzászólása! Február 26-án megkezdődtek a gyűlések. Az elnökségben Nicolae Ceauşescu, Atanasie Joja Nevelési és Oktatásügyi miniszter, Ion Iliescu, a diákszövetség elnöke, Vaida Vasile Kolozs tartományi első titkár, Remus Bucsa városi párttitkár, Aurel Moga orvosprofesszor, Constantin Daicoviciu, a Babeş Tudományegyetem rektora, Takács Lajos, a Bolyai Egyetem rektora, Antal Imre, Koszti István és Kacsó Magda diákok foglaltak helyet. A jelentést Vaida Vasile olvasta fel. A diákságból az egyesítésre vonatkozó első javaslatok egyike az alsósófalvi származású, de Nagyszebenben élő Kacsó Magda részéről hangzott el, minden bizonnyal hosszas és kitartó „meggyőzés” után.
A Kolozsváron megjelenő Igazság korabeli lapszámai csak sejtetik az akkori hihetetlenül feszült légkört. Mindezek ellenére Balogh Edgár, Nagy István és Szabédi László első felszólalásában az egyesítés ellen szólt. Balogh Edgárt és Nagy Istvánt rábeszéléssel és fenyegetésekkel sikerült rávenni, hogy megváltoztassák álláspontjukat. Az Igazság lapszámai szerint második felszólalásában Szabédi László is „állást foglalt” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése mellett. Előzetesen Tompa István író, a tartományi pártbizottság titkára ítélte el Szabédi László egyetemi tanárt a „felszólalásában megnyilvánult téves, nacionalista” nézeteiért. A hisztérikus kirohanások történetéhez tartozik, hogy Nicolae Ceauşescu Földes Lászlóból és Dezső Ervinből olyan vallomást akart kicsikarni, amelynek értelmében Szabédi László az előző napi tanácskozás szünetében azt állította, hogy az egyesítés nem szolgálja a magyar nemzetiség ügyét, hanem újabb elnyomás kezdetét jelenti. Sajnos, mégis akadt olyan professzor, aki hajlandó volt ezt visszaigazolni. Ezután került sor Szabédi László második felszólalására. Ezt követően a Securitate szüntelenül zaklatta, kétnaponként este kilenc óra és éjfél között vallatták. A ránehezedő rettenetes nyomást nem bírta, öngyilkos lett. Május 5-én követte őt Csendes Zoltán prorektor és felesége.
Külön tanulmányt és alapos elemzést érdemelne az 1959. február 26-a és március 5-e közötti felszólalások ismertetése. Tény: Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Márton Gyula, Csendes Zoltán, Gáll Ernő, Csapó József, Nagy István, Tompa István, a felszólaló román tanárokról, aktivistákról nem is beszélve, végül hivatalos felkérésre és nyomásgyakorlásra, valamint önszuggesztió hatására „helyeselték” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítését. A helyeslők közül csak Gáll Ernő végezte el később az „önszembesítést”.
Talán akkor senki sem sejtette, hogy az egyesítés semmivel sem csökkentette a román kommunista diktatúra abbéli igyekezetét, hogy lefejezze a romániai magyar értelmiségi réteget.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mit adtak Erdélynek a magyarok? És mit a románok?
CIVÓDÁS NÉLKÜL CSAK MONDANI NAPONTA AZ IGAZAT, MÍG BEMÁSZIK A FEJEKBE A komoly történész tisztában van két alapvető dologgal: az Erdély feletti történelmi jog elsősorban Magyarországot vagy Ausztriát illeti meg, ezen államok több száz éves közigazgatása alapján. Az Erdély feletti etnikai jog elsősorban Romániát illeti, ugyanis a románok 1750 után relatív többségben voltak, 1918-ban, az egyesülés előtt 53–54, ma nagyjából 71 százalékos arányt képviselve. Erdély Magyar Királyság általi elfoglalása előtt területén néhány hercegség-kenézség-fejedelemség osztozott, melyeket nagyon bizonytalan etnikai származású nemesek vezettek, de komolyan és dokumentáltan nem lehetett egy valach/román államiság létéről beszélni.
Maga a Transzilvánia (eredetileg Ultraszilvánia), vagyis az erdőn túli ország nevet az Erdélyi-középhegységen túli országra vonatkozóan használták, a Transzilvánia név ugyanis a magyaroktól származik, és Magyarország kancelláriájának dokumentumaiban jelent meg.
A románok 1918 előtt az etnikai elv alapján követelték maguknak a tartományt, és teljes körű politikai egyenlőséget a magyar nemzettel, valamint a visszatérést Erdély 1867 előtti autonómiájához. A magyarok viszont a történelmi jogra hivatkoztak. Mindenkinek szilárd érvei vannak. De nem a magyarok vagy a románok döntöttek a későbbi fejleményekről… A történelem diktálta sors akarta így, valamint az Ausztria–Magyarországot megbüntetni szándékozó győztes hatalmak, amihez társult még a bolsevik mozgalmak váratlan megjelenése Bécsben és Budapesten. Ugyanilyen könnyen megtörténhetett volna az is, hogy Erdély Magyarországé marad, mert a magyaroknak is joguk lett volna a nemzetállamhoz, nemcsak a románoknak. Ugyanilyen könnyen függetlenné is nyilváníthatta volna magát, 53 százaléknyi románnal és 47 százaléknyi más közösségekkel. Őszintén el kellene ismernünk, hogy a románoknak törékeny többségük volt.
Az 1918-as konjunktúra rendkívül kedvező volt Románia számára.
Szinte senki sem látta előre a birodalmak összeomlását. A románok nemzetállamának megalakulása – vagyis az egyesülés Bukovinával, a Bánsággal, Partiummal és Erdéllyel – azzal járt, hogy a román határokon belülre magyarok, szerbek, szászok, székelyek, svábok, zsidók, örmények és mások kerültek, ugyanúgy, ahogy a magyar nemzetállam létrehozása is Erdély és ebből következő módon a románok Magyarország részévé válását jelentette volna.
Erdély tehát egy komplementer tartománya mind Magyarországnak, mind a klasszikus Romániának, vagy ha jobban tetszik, akkor egy átmeneti tartomány.
A románok etnikai joga vitathatatlan, miként a magyarok történelmi joga is. Amit Erdélyből ma látunk, annak meghatározó részét magyarok vagy szászok építették, akiket közülünk egyesek folyamatosan gyaláznak és állandóan Ázsiába küldözgetnek vissza.
Olyan kastélyokkal, erődtemplomokkal, városi építményekkel dicsekszünk, melyeknek semmi közük a bizánci-ortodox román civilizációhoz. A barokk városok, a gótika, a római stílus katolikus és protestáns civilizációs elemek, nem ortodoxok.
Amikor a jogaink melletti kiállásról van szó, nagyon sok román Burebista vagy Decebal dák államától származtatja magát. Mi kézzelfogható maradt Dáciából Erdélyben, ahhoz képest, ami a magyarok vagy az osztrákok, vagy akár – 1918 után – a románok alatt épült, hogy ennyit dicsekszünk vele? Néhány rom és néhány erődítmény maradványa. Dácia mint a román állam elődje, egy felvilágosodás kori és negyvennyolcas mitológiai csinálmány, amit a kommunisták és a protokronisták tupíroztak fel. A valóság azt mutatja, hogy Erdély története Magyarország, Ausztria, Törökország, Moldva és Vlachia történelmével kapcsolódik össze elválaszthatatlanul, és semmiképpen sem Dáciáéval.
Személy szerint én újlatin nyelvet beszélek, és nem értem, miért kellene dicshimnuszokat zengenem egy olyan népről, mely egy a sok ókori közül, csak azért, mert egyesek dicsőséges történelmet akarnak maguknak kitalálni, s azt hiszik, hogy ezzel valamilyen illuzórikus felsőbbrendűséget biztosíthatnak másokkal szemben.
Bármely normális ember számára teljesen irrelevánsnak kellene lennie, hogy a románok vagy a magyarok voltak az elsők Erdélyben. Mindkét etnikum otthon érezhetné magát itt. Tekintettel arra, hogy a magyaroknak vagy a szászoknak városaik, kultúrájuk, hagyományaik, sírjaik és történelmük jelenvaló, nem mondhatnak le erdélyiségükről. Mint ahogy mi, románok sem tehetjük… Ahelyett, hogy örvendenénk, hogy Magyarország és Ausztria történelmének is részei vagyunk, mindig a magyarok a hibásak, és bozgoroknak, migránsoknak, korcsoknak, irredentáknak stb. nevezzük őket. Lehet, hogy vándor nép volt, de integrálódott a katolikus Európába, és fejlettebb civilizációt hozott létre, mint a szláv-bizánci román civilizáció, és nagyon sok szempontból hamarabb nyugatosodott nálunk, őshonosoknál és „tiszta latinoknál”, vagy újabban „tiszta dákoknál”. Mit kezdtünk mindezekkel, mi rendkívülit hoztunk létre, hiszen mással nem tudunk dicsekedni, csak a történelemmel szembeni passzivitásunkkal, a származással, ami egy adottság csupán, folyamatosan siránkozunk, hogy mások meghódítottak bennünket, és nem hagyták – jaj, Istenem! –, hogy felépítsük az országunkat. Ha annyira fenséges történelmünk lenne, amilyennek folyamatosan állítjuk, akkor lett volna nekünk is legalább egy kis királyságunk, mint a bolgároknak vagy a szerbeknek. De a román tartományokat holmi fejedelmek vezették, akik európai szinten – kevés kivételtől eltekintve – állandóan vazallusi helyzetben voltak. A törökökkel szembeni állítólagos ellenállás? Semmi esetre sem mi állítottuk meg a Bécs vára alatt a törököket.
Elsősorban azért tudtunk túlélni, mert a törököknek megfelelt, áruba bocsátottuk a két fejedelemség trónját megadóztatni, és annyi forrást és nyersanyagot zabrálni, amennyit csak lehetett. Az Oszmán Birodalom sokkal többet nyert így, miként a korrupt bojárság is. Csak az egyszerű románok maradtak mindig a vesztes oldalon. Pontosan úgy, miként manapság, az urak változtak csupán... Nem állok vitafelek pártján, csak az igazságén, és azt hiszem, végre otthon kellene hagynunk frusztrációinkat. Nekünk is, a magyaroknak is. Az egységes nemzetállam a magyarokat is elvakította 1918 előtt, a románokat is 1918 után. És túlságosan sokakat még ma is. Úgy tűnik, mintha a két etnikum egyike sem értene meg egy lényeges dolgot: Erdély nem csak magyar, mint ahogy nem is csak román és nem is csak szász. Kár, hogy a román közigazgatás megszállóként viselkedett, és nem Közép-Európa román testeként kezelte a tartományt. Megpróbálták Romániába integrálni és az Ókirályság (Regát) képére és hasonlatosságára alakítani, mely teljesen más történelmű, mentalitású, hagyományú, építészetű fejedelemségekből jött létre.
Hiszen nemzetállam vagyunk, és ráadásul még egységes is. Egységes nemzetállam, de német elnökkel és egy zsidó volt kormányfővel.
TUDOR DUICA
Forrás: Corbii Albi
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy „géppuskás” fél évszázada (Születésnapi beszélgetés Márton Árpád festőművésszel)
Szülőfalujában, Gyergyóalfaluban ő volt a „géppuskás”, mégis szinte lemaradt élete álmáról, hiszen apjával épp „erdőlt”, amikor arra jártak a tehetségkutatók. A hetvenöt éves Márton Árpád festőművész csak a monumentális festészetet hiányolja sok korszakot felölelő művészi pályájából.
– Mondja meg őszintén, hogyan viszonyult annak idején szülőfaluja a festészeti „bolondériájához”?
– Mi tagadás, nem nézték jó szemmel arrafelé, ha valaki képzőművésznek vagy festőnek tanult.
Cóválták erősen a fejüket, mondogatták is édesapámnak: hogyan adhattad a fiadat ilyen bolond pályára, mi lesz így belőle? Már Marosvásárhelyre jártam a művészetibe, amikor egyszer elpanaszoltam kedves tanáromnak, Nagy Pálnak, hogyan vélekednek a falumban erről a dologról. „Amikor legközelebb megint faggatnak, mi akarsz lenni, mondd azt, hogy lovas tengerész!” – tanácsolta ő. Így is lett, amikor megint megkérdezték, mi leszek, ha felnövök, gondolkodás nélkül rávágtam: lovas tengerész. Édesapám bökdösött is az ostor nyelével, hogy hallgassak, de a falubeliek egyetértően bólogattak: „Na, az egy jó mesterség!”
– Akkor mégis kinek akadt meg a szeme a tehetséges gyermeken?
– Elsősorban édesapámnak, aki műbútorasztalosként maga is művészetszerető és -pártoló ember volt. Nekem soha nem kellett megküzdenem az atyai szigorral, ha rajzolni vagy festeni akartam. Ez nem feltétlenül a mezőgazdasági munka alóli felmentést jelentette, azt viszont igen, hogy mindig a nyakamban volt a festőállvány, valahányszor a mezőre indultunk. Úgy is hívtak a faluban, hogy a „géppuskás”. A klasszikus tehetségkutatásról amúgy lekéstem, éppen fáért voltunk az erdőn édesapámmal, amikor a vásárhelyi iskola képviselői Alfalván jártak. Nagyon elszomorodtam, de aztán mégis összegyűjtöttük a munkáimat, s odaadtuk a helyi iskolaigazgatónak, hogy juttassa el Marosvásárhelyre. Végül a pótfelvételin jutottam be, s végeztem egy kilencfős osztályban többek között Plugor Sándor, Gergely István és Gyenge Júlia társaságában. Nem voltam még egészen tizennégy éves, amikor végérvényesen elszakadtam szülőfalum paraszti közegétől. – Az ötvenes évekről beszélünk, a kőkemény kommunizmus korszakáról. Mennyire szivároghattak be az iskolába a kor nagy művészeti áramlatai?
– Hiánytalanul! Ott volt nekünk a szomszédban, a kultúrpalotában a Bernády-gyűjtemény, oda szabad bejárásunk volt. Számunkra egy kis Louvre-ot jelentett. Korabeli képeimen egyértelműen felismerhető a Paál László-, a Munkácsy-hatás, mert hát valahonnan mindig elindul az ember. A diplomamunkámhoz készített előtanulmányok viszont már egyértelműen a plein air, a nagybányai iskola stílusjegyeit viselik.
– Az egyetem után mégis Csíkszeredát választotta. Mivel magyarázza azt a döntést?
– A választásban közvetve egyik kolozsvári mesteremnek, Miklóssy Gábornak volt nagy szerepe. Ő ugyanis már a negyedik év végén figyelmeztetett bennünket: „Úgy készüljenek, hogy maguk nem nagyon maradnak Kolozsváron. De ha majd valahová megérkeznek, ott mihamarabb kiállítást kell rendezniük, hogy bebizonyítsák: képzőművészek, nem csupán holmi olcsó rajztanárok!” Nekem ugyan akár lehetőségem is lett volna Kolozsváron ragadni, tanársegédként marasztaltak, én mégis Csíkszeredát és a mai Márton Áron Gimnáziumot választottam rajztanárként. Remek befogadó közegre találtam, egy hónapon belül be is mutatkoztam egy kiállítás keretében, hetven munkával jelentkeztem, s attól kezdve valóban festőként tekintettek rám. Azzal az alkalommal ismertem meg Nagy Imrét is, aki mindjárt vásárolt tőlem két portrét a múzeum számára. Imre bácsi minden évben meglátogatott bennünket, fiatal művészeket, számon kérte megvalósításainkat, tiszteletét tette a családban is.
– Milyen mértékben látszott az út, amelyen művészként haladni kívánt?
– Újra csak Miklóssy Gábort kell felidéznem, aki kemény, roppant szigorú ember volt, és akinek mi, növendékei rengeteg hálával tartozunk. Olyan mesterségbeli tudással és általános műveltséggel látott el bennünket, amit a későbbiekben bármikor elő lehetett venni. Egyetlen dologra intett igazán: hallgassuk meg tanácsait, de saját ösvényünket magunk tapossuk ki, döntéseinket pedig magunk hozzuk meg. Ötöd-hatodévesen a lázadók közé tartoztam, akik elszakadtak az ő stílusától. Többször is megkérdezte tőlem egy-egy munkám láttán: és hiszi, amit csinál? Ha az ember igazán magának készítette ezeket a munkákat, mi mást válaszolhatott volna, mint hogy igen, hiszem… Tanárként is igyekeztem hasonló szellemben viszonyulni a növendékeimhez. Azt tartottam, hogy a legcsekélyebb mértékben, akár távoli utalással sem szabad eltántorítani őket saját, kirajzolódó útjuktól, csak az egyéniséget nevelhetjük. A festészetnek is megvannak a sajátos, de elsajátítható „nyelvtani” szabályai. Amíg ezt a diákok megtanulják, addig szükség van ránk, tanárokra, mesterekre. A mesterségbeli tudást mindenképp el kell raktározni, aztán hogy ki-ki hogyan játszik vele, már egyéniség kérdése. A szabályok ismerete nélkül azonban nincs játék.
– De mit kezdhetett egy művész a kommunizmus sajátos szabályaival?
– Annak idején a tartományi, majd a megyei kiállításokra beküldött munkáinkat nagyon kemény szakmai szempontok szerint bírálták el, a zsűri tagjait általában Bukarestből és a Hargita környéki megyékből válogatták. Egy idő után már nem kizárólag szakemberek tartoztak ezekbe a testületekbe, hanem a pártbizottság kultúrpropagandáért felelős emberei is. Hamar rájöttünk, hogy ezt valamiképpen ki kell és lehet játszani. Miután a hatalom akkoriban a szocreál stílus művelésére, a szocreál eszmény tematikus ábrázolására kötelezett, úgy próbáltunk eleget tenni ezeknek az elvárásoknak, hogy beraktuk egy kalapba a képzőművész szövetség tagjainak névsorát, aztán kihúztunk három-négy nevet, nekik kellett a következő esztendőben megtölteni a „szocialista szent falat”. Ez a vetésforgó majdnem a rendszerváltásig működött, így ’89 végén nem tudtunk egymásra mutogatni, hogy te kiszolgáltad a rendszert. Az én képeim közül többet is visszadobott a zsűri, de ki bánta. Jót mulattam magamban az egyik, a szűrőn átment képem, a Zászlótartó modellválasztásán is. Az egyik üknagyapám zászlós volt Gál Sándor ’48-as seregében, négy év múlva derekára csavarva hozta haza a szabadságharc zászlóját. Azzal a zászlóval avatták fel hajdanán Nyergestetőn az emlékoszlopot, s talán ma is meglenne, ha valaki nem árulja be a családot, és 1938-ban a román csendőrök nem égetik el. Ez a kép emlékezés az ükapámra.
– Műveinek színvilága, az alkalmazott technikák változása, a figuratív ábrázolás helyett a szimbólumok előtérbe kerülése egy fél évszázados alkotói pálya kanyarjai. Elégedetten vagy némi hiányérzettel szemléli ma az alkotásait?
– Többnyire elégedetten, de a monumentális festészet fájdalmas módon kimaradt az életemből, pedig mindig vágytam rá. A csíkszeredai millenniumi templom altemplomában festhettem néhány éve egy oltárképet, no meg a csíkszeredai kultúrház fríze jelenti a kevés kivételt. Pedig nagy felületeket, falakat szerettem volna betölteni, egész sor olyan alkotásom van, amely a monumentális festészetre utaló jeleket visel. Ez a hajó azonban a koromnál fogva is elment, immár fizikai korlátokról is beszélhetünk. De egy más jellegű hiányérzetem is van. Láttam Román Viktor bukaresti műtermét, mielőtt 1968-ban végleg elment Párizsba, a Cantata Profana félkörben ülő szarvasainak gipszbe kiöntött modelljét, amelyet Viktor távozása után összetörtek. Semmiért nem adnám, ha azt a szobrot valamelyik városunk főterén bronzba öntve láthatnám.
– Kétségtelenül hűséges típus, hiszen a hatvanas évek derekán megérkezett Csíkszeredába, s azóta sem mozdult onnan. Soha nem kellett ellenállnia szirénhangoknak?
– Mindig úgy éreztem, hogy Szeredában a képzőművészet mennyországában élek. Igazából egyetlen alkalommal ért olyan csábítás, amin egy kicsit elgondolkodtam: 1968-ban Király Károly személyesen hívott Sepsiszentgyörgyre. Nem csábultam el, de soha nem tagadtam: úgy tartom, hogy Háromszéken, Szentgyörgyön a szellemnek fundamentuma van. Mindig sokkal nyitottabb volt a kultúra, a tudományok iránt, mint a szorosan vett Székelyföld bármely másik városa. A Székely Nemzeti Múzeum léte és régisége, minden, amit összegyűjtött Székelyföldről, Gyárfás Jenő, Barabás Miklós szelleme mind-mind erre utalnak, ezt erősítik. A tömeg pedig mindig próbálta utánozni, amit a kastélyok és kúriák rendszere üzent. Olyan az a talaj, hogy bármikor lehet ültetni bele. Az újra, a 21. századra való nyitás, odafigyelés
tekintetében pedig a holnapot is Szentgyörgyön látom.
Csinta Samu
Márton Árpád
A Csíkszeredában élő festőművész Gyergyóalfaluban született 1940. október 6-án. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte 1958-ban, majd 1964-ben Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Rajztanárként kezdett a Matematika-Fizika Líceumban, a mai Márton Áron Gimnáziumban. Legismertebb, kiállításokon többször bemutatott festményei: Vihar; Kenyérszelő; Földanya; Parasztbánat; Kenyér; Madárijesztők; Asszony; Mindennapi kenyerünk; Ikarusz; Napraforgó; Féltés. Gaál Andrással együtt a csíki művészközösség összetartó, markáns egyénisége. Számos hazai egyéni kiállítás mellett részt vett külföldi csoportkiállításokon többek között New Yorkban (1974), Barcelonában (1976), Krakkóban (1977), Nürnbergben (1980), Washingtonban (1988), Párizsban (2000) és Budapesten (2015). A 75. születésnapja alkalmával összeállított életműtárlata december 5-ig tekinthető meg a Csíki Székely Múzeumban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)