Kezdjetek el élni... (Ökumenikus istentisztelet a végzősökért)
Ugyanarra a csúcsra több úton lehet eljutni, de erőfeszítés nélkül soha – hangsúlyozta tegnap délben ötszáz sepsiszentgyörgyi végzős magyar diák ökumenikus búcsúztatóján Hajdu János helyi plébános, sepsi–barcasági főesperes a Krisztus Király-templomban. A hagyományos közös istentiszteletet a történelmi magyar egyházak és a város elöljáróinak részvételével szervezte a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének megyei szervezete, meghívottként jelen volt a szövetség tiszteletbeli és jelenlegi országos elnöke is.
Az iskolazászlókat a Plugor Sándor Művészeti Líceum fúvószenekarának kíséretében vonultatták fel, elhangzott a Gaudeamus, majd Hajdu János mondott előfohászt. A főesperes az indulás és érkezés, a távozás és célba érés közös ünnepének nevezte a búcsúztatót, majd arra intette a végzős diákokat, ne kövessék a tartás nélkülieket, legyen erősségük a hit, gerincesség és emberség.
Péter Sándor, az RMPSZ megyei elnöke azt kívánta a ballagóknak, aszerint éljenek, hogy mindennap gazdagodjanak, Incze Zsolt szemerjai református lelkész, Sepsi egyházmegyei esperes imát mondott a diákokért, Kovács István unitárius lelkész pedig Máthé evangéliumából a sziklára épített ház példáját emelte ki, amely kiállta a vihar csapásait. Az evangélium szavai után, a diákok mai nyelvezetére átváltva, Kovács István az okostelefonjáról kihangosítva hallgattatta végig a jelenlévőkkel Pásztor Anna Márti dala című énekét, amely az életre ébredésről, a szeretetről szól. „Hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni....” – idézte többször a lelkész a dal szövegét, mert szerinte, aki rátalál a szeretetben megélt, kötődésekkel együtt szabad életre, az olyan biztos talajon áll, mint a sziklára épített ház.
Antal Árpád polgármester felolvasta Magyari Lajos a Háromszék napilapban ezelőtt huszonkét esztendővel megjelent Gaudeamus című írását, mert szerinte az ma is érvényes azáltal, hogy inti az iskolától búcsúzókat, nem lesz könnyű az út, de fontos, hogy jó válaszokat adjanak az élet kérdéseire, és higgyenek abban, ők is csodái a létezésnek, és maguk is csodákra képesek. A tisztánlátáshoz a nehezebb út vezet – hangsúlyozta Kiss Imre főtanfelügyelő, Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ országos elnöke pedig azzal folytatta: a pedagógusok felelőssége is, hogy sikerült-e valóban felkészíteniük tanítványaikat az életre, hogy tudnak-e majd szellemileg és fizikailag tevékenyek lenni.
Használjátok az erőtöket megismerésre, védekezésre, de soha ne támadásra – figyelmeztetett Szabó Margit, az RMPSZ alsó-háromszéki szervezetének elnöke, aki beszédében kitért a rohanó családokra, a kommunikáció elsatnyulására, a pénz és a hatalom utáni hajsza eluralkodására.
Az evangélium, az ima, az elhangzott tanácsok, köszöntők sorát időnként közös ének szakította meg, valamint az egyéni és csoportos előadók műsora. Énekelt Ráduly-Baka Rebeka (Református Kollégium) és Bartos Barna (Plugor Sándor Művészeti Líceum), verset mondott Tankó Tímea (Székely Mikó Kollégium), három kórusművet mutatott be a Mikes Kelemen Elméleti Líceum Szőts Dániel vezette országos első díjas kórusa.
A pedagógusszövetség iskoláknak szánt könyvajándékát az iskolaigazgatók vették át, majd közös ima és áldás, valamint a magyar és a székely himnusz eléneklése után az iskolazászlók kivonulásával ért véget az ökumenikus ballagás Sepsiszentgyörgyön.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közös MPP–RMDSZ-rendezvény a nemzeti összetartozás napján Marosvásárhelyen
Közösen tervez megemlékezést június 4-ére az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt. Csütörtökön közös sajtótájékoztatón jelentették be, hogy az RMDSZ elfogadta az MPP javaslatát, ezzel is mélyítve az összefogást, és a nemzeti összetartozás napján közösen emlékeznek meg Trianonról.
A történelmi igazságtalanságot nem szabad szőnyeg alá seperni
Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke szerint a tegnap bejelentett rendezvény is igazolja, hogy erősödik Marosvásárhelyen a politikai összefogás, újabb fordulatot vesz az, amit néhány hónappal ezelőtt „alaphangként leütöttek”. Az MPP megkeresésére június 4-én, a nemzeti összetartozás napján közösen szerveznek rendezvényt Marosvásárhelyen. – Fontosnak tartom, hogy erről a gyászos emlékű eseményről megemlékezzünk, illetve ezzel kapcsolatosan megfogalmazzuk azokat az örök érvényű észrevételeket, amelyek erősítik identitásunkat, politikai tudatunkat, lévén, hogy a történelmi igazságtalanságot soha nem szabad szőnyeg alá seperni, és az igazságtalanságról mindig szólni kell, még akkor is, ha több évtized telt el, még akkor is, ha több évtized elteltével lassan belefásulunk. Nagy történelmi igazságtalanság áldozata lett a magyar nemzet, és erről nem lehet hallgatni” – fogalmazott az RMDSZ megyei elnöke.
Ugyanakkor felhívta a figyelmet napjaink marosvásárhelyi eseményeire, amikor aprónak tűnő csúsztatások révén történnek igazságtalanságok – pl. az, hogy elvitatják a MOGYE magyar múltját, és a Mihály királynak állított dombormű szövege is csak román nyelven tünteti fel az általuk egyetemalapítónak nevezett uralkodót.
Ha ezek mellett mind nagyvonalúan elmegyünk, akkor ezek az igazságtalanságok szabotálják nemzeti közösségünket, gyengítik nemzeti identitástudatunkat. Ilyen értelemben csatlakoztunk, illetve társulunk a Magyar Polgári Párt által kezdeményezett rendezvényhez.
Nemzeti ügyekben egységesen kell fellépni!
Bíró Zsolt, az MPP elnöke kijelentette, hogy 2010 óta, amióta a magyar kormány a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította június 4-ét, új helyzet van a nemzetpolitikában, és megpróbálnak úgy viszonyulni a június 4-i gyászos eseményhez, hogy ne egyfajta teherként és visszahúzó erőként hasson a magyarságra. Nagyon fontos lélektani pillanat volt a nemzeti összefogás napjának meghirdetése, és úgy gondolja, hogy ezt Erdélyben is fel kell mutatni.
Marosvásárhely szimbolikus helyszín, hiszen Marosvásárhelyen nap mint nap akadályokba ütközünk, csúsztatásokkal, történelemhamisítással szembesülünk. A történelmi hűség kedvéért június 4-én ki kell mondani azt, amit ki kell mondani.
Az összefogás szélesítését illetően felelevenítette a legutóbbi FUEN-kongresszuson felmutatott összefogást, amikor az MPP az RMDSZ-szel és a felvidéki magyar közösség pártjával közösen kezdeményezte egy autonómiapárti nyilatkozat elfogadását. – Sokan, sokfélék vagyunk, de amikor a nemzeti ügy kerül napirendre, akkor egységesen kell fellépnünk. Ezért is gondoltuk úgy, hogy az idén a június 4-i rendezvényt nem akarjuk pártrendezvénnyé silányítani, nemzeti összefogásról van szó, és nagy örömünkre az RMDSZ társul a rendezvényhez – mondta az MPP elnöke.
Június 4-én 19 órakor megemlékező estet tartanak a Maros Művészegyüttes nagytermében, amelyen részt vesznek a magyar országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának tagjai, akikkel ugyanaznap délelőtt a Kultúrpalota Tükörtermében is lesz hivatalos találkozó. A rendezvényen a Maros Művészegyüttes Imádság háború után című első világháborús tematikájú műsora is bemutatásra kerül, ingyenesen lehet megtekinteni.
Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója „szakmai oldalról” közelítette meg a rendezvényt. Elmondta, hogy június 4. a trianoni szerződés évfordulója. Akkor a nagyhatalmak ráerőltettek erre a régióra egy új adminisztratív átszervezést, aminek az elsődleges vesztese a magyar nemzet volt. – A Trianon téma évtizedekig tabutéma volt, és nagyon sok sérelem abból fakadt, hogy nem volt megnyugtatóan átbeszélve, kibontva, kivesézve, és nem értettük meg ennek a történelmi, politikai tragédiának az előzményeit, okait. Elfojtott, s amiatt pusztító sérelem volt. Ezért fontos, hogy 2010 óta ez a nemzeti összetartozás napja, amikor nyíltan tudunk beszélni erről az eseményről, hogy tudjunk valamit tenni a jelenség és az ellenünk irányuló események ellen – jelentette ki Soós.
A Népújság kérdésére, hogy ha az összefogás kiszélesítéséről beszélnek, hol van az Erdélyi Magyar Néppárt, Bíró Zsolt azt válaszolta, hogy a találkozót a magyar parlament delegációjával azok hivatottak megszervezni, akik a közösséget leginkább képviselik az önkormányzatok szintjén. Brassai Zsombor szerint nyitottak az együttműködésre. Az RMDSZ eddig is részt vett a néppárt által szervezett rendezvényeken, ez az esemény is nyitott, és a politikai összefogás erősítését szolgálja.
Mózes Edith

Népújság (Marosvásárhely)

Csillagok, csillagok, tovább ragyogjatok!
Hálásak lehetünk mi, marosvásárhelyiek, hogy bővelkedünk magyar vonatkozású rendezvényekben, kiváltképpen ilyenkor, a városnapok alkalmával. Azért is hálásak lehetünk, hogy vannak lelkes emberek, civil szervezetek, akik/amelyek felvállalják kulturális események szervezését és lebonyolítását, hiszen be kell vallanunk, nem kis munkát, szervezőkészséget, türelmet és hozzáértést igényel egy délutánt vagy estét betöltő színvonalas műsor összeállítása.
Nem mintha a nyilvánosságra tartozna, de kedden este fárasztó munkanap, majd szülői értekezlet után rohantam be a Kultúrpalotába. Nótaestre. A Marosvásárhelyi Napok kiemelkedő és várt eseménye ez minden évben.
A főpáholy oldalsó zugában kaptam helyet, s mielőtt kifújtam volna magam, a műsor el is kezdődött. Kilyén Ilka Magyar Örökség díjas színművésznő mint főszervező a tőle megszokott tartással és eleganciával állt színpadra. Köszöntője után a város két alpolgármesterét, Peti Andrást és Claudiu Maiort szólította pódiumra. Nem nótázni, hanem azért, hogy a hivatal üdvözletét tolmácsolják a város magyar ajkú, fiatalos, de többnyire tisztes kort megélt nótakedvelő hallgatóságának. Értelmezés kérdése, de mindenképpen méltányolandó, hogy Claudiu Maior magyarul szólt a közönséghez.
Ifj. Jánoska Béla és népi zenekara kíséretében csendültek fel az ismert nóták Ritziu Ilka Krisztina, Ördög Miklós Levente, Vígh Ágnes, Szabadi Nóra, Kilyén Ilka, Ábrám Tibor, Tollas Gábor, Buta Árpád Attila tolmácsolásában. A közönség előbb csak dúdolt, de ahogy egyre jobban ráhangolódott az éneklésre, fellángolt a nótázási kedv, s Buta Árpád nótáit már együtt fújták. Végül nem is lehetett tudni, Buta Árpádot szereti-e a közönség annyira, vagy a közös nótázást. Annyiban maradtunk, hogy mindkettőt. Bevallom, én is szívesen énekeltem a kis kút, kerekes kútról, a zavaros Nyárádról, a százados úrról, aki felül a lovára, s végül a szépen ragyogó, utat mutató csillagokról.
De nem ragadtatom el magam, inkább arról is szólok, hogy a muzsika és nóták közé vidám jeleneteket iktattak: Szőlősi Pénzes Szilárd és Cseke Péter, a Hahota színtársulat tagjai, majd Kilyén Ilka és Ritziu Krisztina nevettették meg a közönséget. S tették mindezt Kovács Levente művészeti tanácsai alapján. S ha nóta volt, vidámság volt, nem hiányozhatott a tánc sem, Eötvös Mária koreográfiájára perdült táncra Mészáros Zoltán és táncospárja.
S akkor még nem szóltunk a szervezőkről, a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesületről, az EMKE Maros megyei szervezetéről és a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalról, amelyek idén is kiváltották a közönség elismerését. Azét, amely hűséges még a magyar nótához, a magyar hagyományokhoz, s amelyet értékelni kell, mert nem biztos, hogy húsz év múlva lesznek még annyian, hogy benépesítsék a Kultúrpalotát.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Fülöp Lídia 90. születésnapjára
Életútjának 90. határkövéhez érkezett Fülöp Lídia, a Temes-parti város, Lugos köztiszteletben álló lakosa, számos próza- és verseskötet szerzője, a helyi irodalmi kör alapítója, majd elnöke, a Romániai Írószövetség tagja. A Temes megyei Újbálincon földműves szülők gyermekeként született 1925. május 22-én és a szülőház meg a táj vonzása, gyermek- és ifjúkorának élményei, emlékei olyan gazdagsággal ruházták fel, ami keveseknek adatott meg. És ő tudott gazdálkodni ezzel a jussal. Nem tartotta meg önmagának, nem zárta a ládafiába, hanem megmutatta a világnak és elosztogatta. Szövetségben a papírral meg a ceruzával, később az írógéppel, olyan munkatempót diktált magának, mintha fizettek volna érte. De nem fizettek, hisz az csak a nagyok kiváltsága, mondta néha Lídia, és a saját bukszájába nyúlt, hogy fedezze örök szerelme, az írás költségeit. Életízű hétköznapjairól és szárnyaló fantáziájáról azonban nemcsak megjelent kötetei beszélnek, hanem a szövőszéke is, amely mellett sok színes fonalból újraálmodta a múltat, és odavarázsolta mindazt, ami szemének és szívének kedves.
Sokan és régen ismerjük Fülöp Lídiát, lugosi házának kapuja mindig nyitva állt barátai, tisztelői előtt, nagyon közelinek éreztük, ezért szólítottuk valamennyien Lidikének.
Most, hogy Szatmárnémetibe vitte a vonat, és leányai szeretetének örvendhet nap mint nap, hát oda üzenjük: Isten éltessen, Lidike, erőben, egészségben! Kedves napilapod, a Nyugati Jelen nem felejt el, hamarosan irodalmi oldalán kíván viszontlátni Téged.
Sipos Erzsébet
Nyugati Jelen (Arad)

Áthaladt a Boldogasszony, követi a Rákóczi
Többéves hagyományt követve tegnap délután áthaladt a kolozsvári vasútállomáson a csíksomlyói pünkösdi búcsúra zarándokolókat szállító, Boldogasszonynak elnevezett magyarországi különvonat.
A zarándokok rövid pihenőt tartottak az őket jó szóval, pogácsával és Főterünk képeslapjaival fogadó kolozsváriak körében. Oláh Emese, az RMDSZ Kolozs megyei Nőszervezetének elnöke szerint mindig felemelő érzés ezeket a jelképes üzenetet hordozó perceket közösen átélni. A szervezésből kivette részét a KIFOR is, áldást mondott Kiss Endre római katolikus lelkész, Mile Lajos kolozsvári főkonzul pedig a magyarságtudat ápolásának jelentőségét emelte ki. A vendégek nevében Budai László szervező fejezte ki köszönetét a fogadtatásért. A hangszóróból elhangzott nemzeti imánk, a Székely Himnusz és a Szózat. Ma délután három órakor a Rákóczi Ferenc Emlékvonat zarándokutasait köszöntik a lelkes kolozsvári magyarok.
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt. – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Volt egyszer egy frumószai szavalóverseny
2007-ben szerveztük a legelsőt, akkor az már a harmadik volt, mi frissen érkezett tanárokként csak továbbvittük a hagyományokat. A keret rendkívül egyszerű volt. Pénteken érkeztek a gyerekek a tanáraikkal a többi oktatási helyszínről, mindenhonnan, ahol volt magyar nyelvű oktatás Csángóföldön.
A vendéggyerekeket a fru-mószai gyerekek szállásolták el, a tanárokat mi. A következő napon volt a verseny az iskolában, majd elmentünk ebédelni, következett a díjkiosztó, s már indult is mindenki haza a saját falujába. 60-80 vendégünk volt egy-egy verseny alatt.
De milyen egy csoda volt a legelső szervezés. Akkor még hősiesen saját kezemmel kevertem a majonézt a tanárok vacsorájához, főztem a levest is, mert bátor voltam és fiatal, és naivan szerettem volna az én ízeimet ajándékozni a vendégeimnek.
Késő este Hegyeli Attilával beszélgettünk a ház előtt, mikor egyszercsak megkérdezte, hogy: és a díjak?
S ott fagytunk le egyszeriben, hogy erről elfeledkeztünk.
De megvolt a pontos lista a részt vevő gyerekekről, s ment is az első órában a díjakért valaki. S mennyit emlegettük ezt később. A megismételhetetlen végtelen bizalmat, a jóindulaton alapuló megoldhatóságot.
2008-ban már eszesebb voltam. Óriási adag ételt készíttettem Mónikával, a mindenkori helybéli segítőmmel, de érkezett öt nagyonéhes váratlan vendég is, és a díjkiosztó előtt olyan hangosan kapartuk Adriánnal a nagy fazék alját némi maradék reményében, hogy néhányan megfordultak a zakatolást hallván.
Egyik évben aztán már nem volt szokás a pénteki érkezés, mindenki a versenyre érkezett. Akkor állapítottam meg magamban halkan, hogy túl sokan lettünk, s ennek ez a hozadéka, mondhatnánk rendje.
A verseny mindig nagyon jól sikerült. Lelkiismeretes munkájának tükre volt ez mind a gyereknek, mind a felkészítő tanárnak. Oly szépen, ízesen mondták a verseket a gyerekek, hogy olykor el kellett fordulnom, hadd ne lássák meghatottságomat. Olykor meg hangosan nevettünk, mert úgy hozták a körülmények.
Mindig elcsattintott viccem volt, hogy a bemutatkozás során frumószaiaktól is megkérdeztem, hogy „honnan jöttél, melyik faluból?” Ők válaszolták, hogy:
– Frumuszóból.
– Nem jöttél sokat! – tettem hozzá mindig, s nevettünk, annyira nevettünk.
Egyszer Krisztina kicsi tanítványom így kezdte a verset...
– Piros, Piros, piiiirooos! – s közben aggódva pillantgatott felém.
– Weöres Sándor! – segítettem ki nagykésve felocsúdva révületemből.
Szép idők voltak, hasznos idők.
Aztán megsirült minden. Nem volt már élmény összeülni, feladat lett, papíron jól nyomon követhető teljesítménykupac.
2014-et írunk. Péntek van, Adrián indulna a zsűri után. Egy árva bani, fillér, fitying sincs eljuttatva hozzánk az RMPSZ-től. Nem vagyok ideges. Kiteszem zsebből, ha kell, már számba is vettem barátaim sorát, akik segíthetnének ebben. Nem vagyok feszült. Reggel nyolc óra. Valahogy kihozzák a pénzt. Adrián elindul a zsűriért. Másnap jönnek a gyerekek, a tanárok, kezdődik a verseny. Zökkenőmentes, az iskola nyitva, mint mindig, annyi éven át. A gyerekek ügyesek. Én már nem hatódok meg konferálás közben. Figyelem a kollégákat, alig ismerem őket. Ők sem engem. Jót esznek a szünetben. Nem én főzők. Kiváló étel kerül eléjük a helyi kocsma szépen kidíszített termében. Köszönik is bátran.
A díjkiosztókor váratlanul megfogalmazom a ki nem mondhatót. Nem, előtte, a versenyre induláskor, reggel kilenc után a kicsi ház tornácáról kimondom a ki nem mondhatót.
– Úgy nézzünk erre a napra, mintha az utolsó frumószai szavalóverseny lenne Csángóföldön!
Nem néztem senki szemébe, hadd ne legyen senki terhe!
Gratulálva búcsúztak a kollégák, mosolyogtak gyerekek. Én végtelen nyugalommal figyeltem őket. Pár hétre rá értesítettek, hogy nem számíthatok munkaviszonyom meghosszabbítására az RMPSZ részéről. Nem illettem a képbe, gondolom. Indoklás nem volt. Nem volt miért, gondolták.
Most ismét lesz frumószai szavalóverseny. Mert mi maradtunk. A román tannyelvű állami iskola megbecsülte ugyanis a magyartanárát, képzeljék, nem a szakképzettsége okán, hanem emberségből, kitartásáért, rendszeres munkájáért.
Szóval, lesz frumószai szavalóverseny, a XII. Szintén a frumószai magyartanárok szervezésében. Hogy milyen lesz? Bensőséges és értékes. Hogy ki jön el? Csángóföldről nem sokan, gyanítom. De aki jön, szeretettel fogattatik.
Most ért el a hír, hogy I. Lakatos Demeter Csángó Versmondók Találkozóját szervezik Külsőrekecsinben az RMPSZ szervezésében. Sikereket!
Máthé Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)

Útba igazító és figyelmeztető csillag
„Kövessük őt, tudjunk naggyá válni szerénységben, alázatban, kitartásban, úgy, ahogy ő nyolcvanhét éven keresztül ezt megmutatta”. Mintegy százötvenen kísérték végső útjára tegnap Nagyvárad nagyra becsült magyar tanárát és zenekritikusát, Tuduka Oszkárt.
Nyárias hangulatú tündöklő napsütésben zajlott le a váradi Rulikowski temető Steinberger kápolnájában tegnap délben a múlt héten elhunyt Tuduka Oszkár, köztiszteletben álló tanár, zenekritikus, lapunk egykori munkatársának gyászszertartása, melyet Fejes Anzelm Rudolf, a Váradhegyfoki Prépostság apátja, prépost-prelátusa vezetett. Az apát felolvasta Krisztus feltámadásának evangéliumi igerészletét, majd az elhunyt egyik kedvenc strófáját idézte: „Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér, csak titkon érző lelke óhajtva sejt. Mécsed világít, mint az égő nap, de szemünk bele nem tekinthet”. E Berzsenyi Dániel-gondolat nyomán hangsúlyozta az apát azt, hogy „a tanár úr most már színről színre látja az ő istenét, neki megengedett most már az, hogy a szeme beletekintsen a létet világító napba, az Istenbe”.
Életpálya
Fejes Anzelm Rudolf röviden felidézte Tuduka Oszkár életpályáját. „Székelyhídon született 1928. március 9-én. Középiskolái után, amelyet Nagyváradon is végzett a nagyváradi Szent László Gimnáziumban, Kolozsváron a Bolyai Egyetemen zenét kezdett el tanulni, de három akadémiai év után betegsége miatt kénytelen volt irodalomra váltani. Irodalomtanárként, zenekritikusként, egyetemi előadóként ismerte meg őt Váradnak a közönsége. Generációkat tanított évtizedeken keresztül, az egykori Mogyorós, majd Ady Endre Líceumban. Kitűnő latinista is volt. (…) Ötven éven keresztül írja zenei tárgyú újságcikkeit előbb a Fáklya, majd később a Bihari Napló hasábjain. Nyugdíjasként tanít a Szent László Gimnáziumban, mely tanintézetnek ő is alapító tanára. Meghívott előadó volt a Sulyok István Főiskolán, majd a Partiumi Keresztény Egyetemen, irodalmat és esztétikát adott elő”.
Csillag
Az apát kiemelte a továbbiakban, hogy Tuduka Oszkár „egy csillag volt Várad kulturális egén, amelyik ragyog ma is. A csillagoknak két szerepük van a ragyogásukkal: az egyik, hogy útba igazítsanak, a másik, hogy figyelmeztessenek. A tanár úr földi életében az útbaigazítást adta hatalmas tudásával, különösen a komolyzene és az irodalom terén. Most pedig az ő emléke csillog számunkra figyelmeztetőként, hogy kövessük őt, tudjunk naggyá válni szerénységben, alázatban, kitartásban, úgy, ahogy ő nyolcvanhét éven keresztül ezt megmutatta. Akik ismerték, tudják, hogy derűs természet, nagy életkedv, optimista látásmód, nagy tudás, jó hangulat, erős kultúraszeretet jellemezte. Isten adja, hogy csillaga az emlékezésben, az imádságban, és mindenben, ami hozzá köt, ragyogjon tovább számunkra”. Végezetül az apát emlékeztetett arra, hogy Tuduka Oszkár halála egybeesik az egyházi év húsvéti időszakával. Mint mondta, Krisztust csak a magára vett testében ölte meg a halál, és ő ugyanilyen fegyverrel aratott győzelmet a halál felett, mert a halál megöli a természetes életet, viszont őt megöli a természet feletti élet. Hangsúlyozta azt is, hogy Tuduka Oszkár „jókedvű jellemét a szenvedés nem tudta átalakítani, merthogy a rossz közérzet és a szenvedés türelmetlenné tesz és az élet ellen lázít, de a tanár úr magatartásából sugározta azt, hogy szerette az életet. A por visszatér a porba, de ebből a porból fog ő is, és mi is az utolsó napon feltámadni. Köszönjük meg Istennek, hogy nekünk adta az ő életét”.
Végső nyughely
A gyászszertartáson a búcsúztatót Pék Sándor kerületi esperes, a Szent László templom plébánosa mondta el, majd a mintegy százötven fős gyászmenet méltóságteljesen vonult át Tuduka Oszkár végső nyughelyéhez, ahol az elhunyt és családjának barátai, a tisztelők, egykori munkatársak és ismerősök elhelyezték a síron koszorúikat, virágaikat, és kívántak részvétet a családtagoknak.
Pap István
erdon.ro

Hármasfalu: népszavazással döntenek a településnevekről
A Maros megyei Hármasfalut alkotó települések eredeti nevének a visszavételéről készül népszavazást kiírni a helyi önkormányzat – jelentette be csütörtöki közös sajtótájékoztatóján Brassai Zsombor és Biró Zsolt, az RMDSZ és az MPP vezetője.
Hosszas gondolkodás és tétlenkedés után tehát úgy tűnik, a vezető magyar politikusokban is tudatosult annak a fontossága, hogy a Küküllő menti Csókfalva, Székelyszentistván és Atosfalva visszanyerje eredeti nevét.
Ennek érdekében az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt kiegyezett abban, hogy a kommunizmus ideje alatt a Hármasfalu gyűjtőnév alá parancsolt településen mielőbb népszavazást írjanak ki. „Ezzel visszaadnánk az illető településeknek a tekintélyét, és lényegében egy természetes helyzetet legalizálnánk” – érvelt az RMDSZ Maros megyei szervezetét irányító Brassai Zsombor.
Mint beszámoltunk, évekkel ezelőtt a szövetség vezetői hallani sem akartak a népszavazás kiírásáról, a község RMDSZ-elnöke és helyi tanácsosa, Nemes András arról beszélt a Krónikának, hogy egy ilyen intézkedésnek komoly anyagi vetülete van, ugyanis egy személyazonossági okirat cseréje mintegy 10-11 lejbe kerül.
„Elvetettük a problémát, mert megosztaná a három falut. És amúgy is minek? Hisz mi mindhárom települést a régi nevén emlegetjük” – fogalmazta meg ellenvéleményét néhány esztendővel ezelőtt Nemes. Egy hónappal ezelőtt Brassai Zsombor és Vass Imre, a község MPP-s ügyvivő polgármestere is eléggé óvatosan fogalmazott. Az előbbi azt mondta, hogy „a kezdeményezést az RMDSZ is tudná támogatni”, míg Makfalva községgazdája úgy fogalmazott, hogy „gondolkodnak” az ügyön.
Amint beszámoltunk róla, az eredeti nevek visszaállítása nem új keletű ötlet. Kiss Dénes református lelkipásztor hosszú ideje próbálja kezdeményezni a nevüktől megfosztott falvak visszakeresztelését. Egészen 2012-ig azonban az RMDSZ már-már ellenállásba torkolló érdektelenségébe ütközött.
A három esztendővel ezelőtt bekövetkezett váltás ismét felcsillantotta a reményt, annál is inkább, mivel az új polgármester, a 2015 elején síbalesetben elhunyt Márton Zoltán az ügy egyik felkarolójának bizonyult. Helyettese szerint, amennyiben a lakosság igennel szavaz az önkormányzati kezdeményezésre, a személyazonossági igazolványok cseréje miatt senkinek nem kell aggódnia, hisz azt a hivatal a saját költségvetéséből állná.
Az MPP örül az RMDSZ „pálfordulásának”, mi több, a sikeres népszavazás és az azt követő parlamenti vita sikerének a zálogát látja a szövetség álláspontjában. „Ez garancia lehet arra, hogy a három összenőtt település mielőbb visszakapja ősi nevét” – állapította meg Biró Zsolt, a polgáriak országos elnöke.
A három székely településen a visszakeresztelési kedv azóta lendült fel, amióta Lucian Goga prefektus kétszer is felszólította a makfalvi önkormányzatot, hogy a falvak határából távolítsa el a turisztikai tájékoztatási céllal kihelyezett helységnévtáblákat, mert azok „zavarják a gépkocsiforgalmat”.
Vass Imre többször is leszögezte: bármivel is fenyegetőzik a kormánymegbízott, a magánterületre kihelyezett táblák a helyükön maradnak. Goga érveit kommentálva Brassai Zsombor „enyhén szólva nevetségesnek” nevezte. „Ez a kákán csomót kereső piszkálkodás példája” – mondta az RMDSZ elnöke, Biró Zsolt pedig ahhoz a magyarellenes lépéshez hasonlította, amikor a román hatóságok – szintén magánterületről – eltávolították a Kovászna megye határába kihelyezett Székelyföld táblát.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Magyar pártok: cinikus a román miniszter kisebbségekről szóló nyilatkozata
Cinikus és féligazságokat tartalmazó nyilatkozatnak minősítették a romániai magyar pártok vezetői Angel Tilvar határon túli románokért felelős miniszter csütörtöki állásfoglalását Bukarest kisebbségpolitikájáról.
A miniszter a kulturális sokszínűség, párbeszéd és fejlődés világnapja alkalmából kiadott közleményében úgy vélte, hogy a romániai kisebbségek tagjai tökéletesen integrálódtak a román társadalomba, megőrizve önazonosságukat úgy, hogy nem érintik őket beolvasztásukra irányuló törekvések.
A miniszter szerint Románia megértette, hogy a kulturális sokszínűség feltétele a stabilitásnak, a fejlődésnek, ezért a kisebbségek olyan jogi keretet élvezhetnek, amelyben a román állam hathatós támogatásának köszönhetően akadály nélkül élhetik meg sajátos kultúrájukat. Tilvar leszögezte, hogy a román állam a kölcsönösség elvén elvárja, hogy a Romániával szomszédos országokban élő román kisebbségek is részesüljenek ugyanabban a bánásmódban.
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára az MTI-nek kijelentette: a miniszter féligazságokat fogalmaz meg, hiszen 1989-hez képest valóban van előrelépés a romániai kisebbségek helyzete terén, de még távol állunk attól a teljes egyenjogúságtól, amelyet a romániai magyar kisebbség szeretne.
A politikus szerint Tilvar ugyanazokat a szlogeneket használja, mint a román diplomácia, amikor a romániai kisebbségek helyzetéről fogalmaz meg álláspontot. Kovács Péter sérelmezte, hogy a többi román párthoz hasonlóan, Tilvar is csak arra törekszik, hogy politikai eredményeket mutasson fel, de nem kínál valós megoldást a kisebbségek helyzetére. „Az RMDSZ szerint nagyon messze vagyunk attól, hogy ne legyen szükség Romániában az etnikai politikai képviseletre” – tette hozzá.
A miniszternek a kölcsönösségre vonatkozó megállapítására reagálva kifejtette: a román diplomácia, akárcsak Tilvar, megpróbálja egyforma súlyúként feltüntetni a romániai magyar és a magyarországi román közösséget, de elfelejtik, hogy míg Romániában egymillió 300 ezer magyar él, addig Magyarországon tízezer körül van a románok létszáma.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke az MTI-nek elmondta: nem attól válik modellértékűvé a román kisebbségpolitika, hogy ezt „naponta több nyilatkozatban román kormánytagok elmondják”, hanem a tények és a nemzeti közösségek közérzete a meghatározó.
Toró szerint cinikus a román miniszter nyilatkozata, és beleillik abba a román külpolitikai diplomáciai offenzívába, amely azt akarja elhitetni, hogy a számbeli kisebbségben élő őshonos kisebbségek sorsa modellértékűen megoldott Romániában. Hozzátette: a mérvadó az, hogy egyrészt mit mutatnak a demográfiai számok, másrészt hogyan érzi magát az illető közösség. A nemzeti kisebbségek demográfiai adatait tragikusnak nevezte, és kijelentette, hogy ezek egyértelműen megcáfolják a miniszteri nyilatkozatot.
Leszögezte: a romániai magyarok nem egyénenként, hanem közösségként szeretnének beilleszkedni a román társadalomba, ugyanis az egyénenként való integráció a beolvasztásukhoz vezet. „Egy közösség úgy tud megmaradni, ha közösségi jogai, intézményei vannak, és létezik egy közjogi keret, amelyben lehetősége van megélni saját identitását a többségi lakossággal egyenrangúként” – mondta az EMNP elnöke. Úgy vélte, hogy Romániának nagyon sok tennivalója van még ezen a téren, és csak akkor lehet beszélni a kisebbségi jogok tiszteletben tartásáról, ha a kisebbségek képviselői mondják ezt.
Hozzátette: Romániának is azokat a pozitív példákat kellene alkalmaznia, mint amilyeneket Magyarország, amely személyes kulturális autonómiát biztosít a kisebbségeknek már az 1990-es évek eleje óta. Ennek értelmében nagyon széles hatáskörökkel rendelkező kisebbségi önkormányzatok működnek Magyarországon, és ezt folyamatosan elfelejtik a román politikusok, amikor a kölcsönösség elvét kérik számon Budapesten – mondta.
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke az MTI-nek elmondta: a romániai magyarság helyzete továbbra is Románia egyik megoldásra váró nagy problémája. Ő is cinikusnak nevezte a kulturális sokszínűség alkalmából kiadott miniszteri nyilatkozatot, amelyben Tilvar megfeledkezik arról, hogy a magyarországi románok régóta élvezik a kulturális autonómiát, s közben a magyarországi románok számára ugyanazokat a jogokat követeli, mint a romániai magyaroknak, akik nem rendelkeznek ezzel a joggal.
Ugyanúgy a romániai restitúciós folyamatot dicsérve a miniszter megfeledkezik a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyében zajló perről – tette hozzá Biró Zsolt –, amely Strasbourgban folytatódik. Az MPP elnöke szerint a romániai kisebbségek, de különösen a magyarság még messze áll attól, hogy teljes jogegyenlőséget élvezzen. Utalt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a magyar nyelvű oktatás megoldatlan helyzetére és a marosvásárhelyi rendőrparancsnok megfélemlítési hadjáratára a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében.
Krónika (Kolozsvár)

A városé lett az aradi vár
Többéves huzavona után civil létesítménnyé válhat az aradi vár, mivel a védelmi minisztérium aláírta azt az egyezményt, miszerint az épületet a helyi önkormányzat hatáskörébe helyezi át – nyilatkozta Gheorghe Falcă polgármester.
Rámutatott: a szaktárca hivatalosan is értesítette őket, hogy aláírták a megállapodást, néhány napon belül pedig az önkormányzat kézhez is kapja a dokumentumot. Arad elöljárója azt is elmondta: hamarosan megkezdik a gáji kaszárnya felújítását, amelyre már el is különítették a szükséges összeget a városi költségvetésben, három–négy év múlva pedig az eddig katonai létesítményként használt várból átköltözhetnek ide a katonák.
„A minisztériummal kötött megállapodás nyomán ugyanakkor elkezdhetünk egyeztetni szakemberekkel a vár civil létesítménnyé való átalakításáról. Az ügyben közvitát szervezünk, megrendeljük a korszerűsítési terveket, és minél előbb nekilátunk a restauráláshoz” – fejtette ki Gheorghe Falcă. Korábbi becslések szerint a Mária Terézia uralkodása idején a város szívében épített téglavár helyreállításához 170 millió euróra lenne szükség, ezt EU-s pályázatokból szereznék meg.
A polgármester emlékeztetett: a város már 2011 óta próbálja megszerezni a várat a védelmi tárcától. Falcă hozzátette: a helyiek közül sem mindenki támogatta a projektet, elmondása szerint az egyik szociáldemokrata (PSD) képviselő folyamatosan azt hangoztatta, hogy a város nem teljesítette kötelességét, mivel nem épített tömbházakat a katonai személyzetnek. Az aradi vár átvételére vonatkozó protokollmegállapodást egyébként december végén fogadták el a helyi tanácsosok.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Makkai Sándorra emlékeznek a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten
Új helyszínen, a Fogoly (Potaissa) utcában várja az érdeklődőket az 5. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét június 4–7. között.
H. Szabó Gyula, a társszervező Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke, a Kriterion Kiadó igazgatója egy csütörtöki sajtótájékoztatón elmondta: a helyszínváltásra részben azért volt szükség, mert a tavalyi rendezvény idején a gyakori esők „elmosták" a vásárlókat, a könyvkiadók így fiaskónak értékelték a vásárt, ez pedig óhatatlanul összemosódott a Bánffy-palota udvarára való költözés tényével, holott a szervező szerint az is jó helyszíne volt a rendezvénynek.
Az új helyszín mellett éppen a kiadókkal való konzultáció eredményeként döntöttek, ám az is a tágas, a történelmi városfalak íve mentén húzódó utca mellett szólt, hogy a könyvhét ezúttal egybeesik Nyíregyháza turisztikai bemutatkozásával, így a két programsorozat „összefonódik", a szervezők reményei szerint egymást erősítve.
Doki Emese, a rendezvényt szervező RMDSZ főtitkárságának munkatársa újdonságként kiemelte, hogy az erdélyi magyar kiadóknak ezúttal nem kell standbért fizetniük. H. Szabó Gyula ehhez hozzátette, hogy cserébe azt várják a kiadók mindegyikétől, hogy legalább egy könyvbemutatót, kiadóismertetőt, vagy egyéb kísérőrendezvényt szervezzenek a könyvhétre. „Így szeretnénk a kiadókat rávezetni arra, hogy nem elég a standoknál ácsorogni, és várni a vásárlókat, hanem a megjelenésen kívül is tenni kell a könyvek népszerűsítéséért" – fogalmazott a szakember.
Tavaly Bánffy Miklós alakja köré szerveződött a könyvhét az író-politikus születésének 140. évfordulója alkalmából, idén pedig Makkai Sándorra emlékeznek a rendezvényen, az író, egykori püspök születésének 125. évfordulóján. Az Ördögszekér szerzőjének emlékére szervezett konferencia H. Szabó szerint a Bánffy-konferenciához hasonlóan „felfedező-jellegű" lesz, hiszen szerinte sok kolozsvári keveset tud az egykori kolozsvári püspökről.
Újságírói kérdésre egyébként elhangzott, erdélyi kiadók nem készültek új Makkai-kiadásokkal az évfordulóra, egy magyarországi kiadó ugyanis megvásárolta az életmű jogdíjait, jelenleg előkészületben van az ő Makkai-sorozatuk.
A szervezésben aktívan részt vesz az Erdélyi Magyar Írók Ligája is, mások mellett Markó Bélával, Dimény H. Árpáddal, Tompa Andreával és Márton Evelinnel is szerveznek közönségtalálkozót, a rendezvények egyik fő helyszíne pedig a Bulgakov kávéház lesz. Mivel a kávéház névadója halálának 75. évfordulója van idén, az orosz író életművének is szentelnek egy kerekasztal-beszélgetést a szervezők.
A koncertek és egyéb kísérőrendezvények főszervezője idéntől Ambrus Zsombor lesz, aki ismertette a fellépők listáját. A programsorozat június 4-én, csütörtök délután ötkor – a budapesti Ünnepi Könyvhét megnyitójával egy időben – veszi kezdetét a kolozsvári színészzenekar, a Loose Neckties Society koncertjével, de a megnyitón a hagyományoknak megfelelően átadják a Kolozsvár Társaság díját is.
A fellépők között lesz Szabó Balázs Bandája, a megzenésített Muszka Sándor-versekkel érkező Evilági zenekar, a Bagossy Brothers Company, és több néptáncegyüttes, illetve magyarországi tehetségkutató műsorokból ismert énekes is. A Hangzó Csoda nevű záróeseményen idén Demény Péter verseit szavalják közösen a résztvevők. Mint elhangzott, a szervezők remélik, hogy a könyvhéttel párhuzamosan zajló TIFF nem gyengíti a vásárlókedvet és az érdeklődést.
Jövőre minden esetre egy huszárvágással egy hónappal a budapesti Ünnepi Könyvhét előtt, még májusban megszervezik a kolozsvári eseményt, így abban reménykednek, hogy magyarországi könyvkiadókat és írókat is sikerül elhívni, akik eddig inkább a Vörösmarty téri eseményre koncentráltak.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Néptáncverseny a fürdővárosban
Kovásznai források tizenhatodszor
Szombaton népviseletbe öltözött gyerekek vonultak fel a városközpontban, majd gyűltek össze a művelődési ház udvarán, ahol idén 16. alkalommal tartották meg a Kovásznai források nevű országos néptáncversenyt és fesztivált a helyi Tanulók Klubja szervezésében.
Közel 400 fiatal érkezett a fürdővárosba Hargita, Brăila, Ploieşti, Vrancea, Olt és Kovászna megyékből, hogy legjobb tánctudásukat mutassák meg a színpadon. A tánccsoportok a Tanulók Klubjánál gyülekeztek, ahonnan a Kertész Barna vezette kovásznai ifjúsági fúvószenekar ütemeire, teljes parádéban vonultak a parkon keresztül a művelődési házhoz. Itt Czilli Balázs művelődési igazgató fogadta az egybegyűlteket, köszönetét fejezve ki a résztvevőknek, amiért jelenlétükkel évről évre gazdagítják a város kulturális életét.
A versenyzők teljesítményét a Lipan Vasile, Sorin Petre, Oláh Mihály koreográfusok, Haan-Deák Anikó tanítónő, Zaha Petruţa óvónő és Péter Izabella szülőbizottsági elnök alkotta zsűri több kategóriában díjazta. A lécfalvi Nemere táncosai a magyar óvódásoknál és az I–IV. osztályosoknál is első helyezést értek el. Utóbbi kategóriában a Recefice (Kovászna) ugyancsak első lett, második helyen a Gyöngyharmat (Zabola), míg harmadikon a Pitypang (Kovászna) és a Batyus (Sepsiszentgyörgy) végzett. Az V–VIII. osztályosoknál a Batyus (Sepsiszentgyörgy) néptáncegyüttes lett az első, őket a Gyöngyharmat (Zabola) és a Kökényes (Árkos) követte.
A román ovisok közül legügyesebbnek a Crenguţa (Brăila) táncosai bizonyultak. I–IV. osztályosban a Vintileasca (Vrancea) és a Muguraşul1 (Brăila) táncosai szereztek első helyezést, második helyen a vajnafalvi Avram Iancu Általános Iskola Junii Voineştiului csoportja, míg harmadikon a Mircea Vodă (Brăila) és a Muguraşul2 együttesek végeztek. Az V–VIII. osztályosoknál a Rapsodia Prahovei (Ploieşti) és Mlădițe Româneşti (Bodzaforduló) néptáncegyüttesek lettek elsők, őket követték a Victoreşti (Vrancea) és a zabolai Izvoraşul tánccsoportok.
A szervezők részéről Horváth Zita, a kovásznai Tanulók Klubja táncoktatója és Darvas Ibolya tanárnő örömmel nyugtázták, a visszajelzések alapján sikeres rendezvényt tudhatnak maguk mögött. Külön köszönetüket fejezték ki a helyi önkormányzatnak, a művelődési háznak, valamint a sepsiszentgyörgyi Tanulók Palotájának, amiért idén is segítettek tető alá hozni ezt a nagyszabású fesztivált.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Petőfi versével fogadták a zarándokokat Marosvásárhelyen
A feltúrt, építőteleppé változtatott vasútállomáson több mint kétezer marosvásárhelyi várta csütörtök este a Boldogasszony zarándokvonatot. A 800 zarándokot szállító szerelvény érkezését a menetrend szerint este fél hétre várták, ám az 8 előtt valamivel érkezett meg, viszont ez sem szegte azoknak a kedvét, akik kimentek a fogadására.
Tavaly elkerülte Marosvásárhelyt a zarándokvonat. Idén az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács mozgósította a magyar közösséget, hogy aki teheti, legyen kint az állomáson.
A Kolozsvárról érkező szerelvényt a mezőcsávási fúvószenekar fogadta a Befordultam a konyhára című megzenésített Petőfi-verssel. Főtisztelendő Oláh Dénes főesperes a helyszínen elmagyarázta, mit jelent a zarándokút fizikailag, illetve lelklieg annak, aki egyik helyről a másikra zarándokol. Elmondta, az nemcsak helyszínt változtat, de ő maga is változik.
A fogadtatásért Budai László, a Boldogasszony zarándokvonat szervezője, valamint Pálmai Árpád karnagya mondott köszönetet. A Miatyánk és Üdvözlégy imák után a csíksomlyói Mária-himnuszt énekelték közösen, majd a magyar himnuszt. A zarándokvonat a székely himnusz éneklése közben távozott Marosvásárhelyről Gyergyószentmiklós irányába.
Antal Erika
maszol.ro

Rég volt ennyi magyar a kolozsvári pályaudvaron
Magyar zászlókkal, könnyes szemmel, tapssal tánccal és ízletes pogácsával fogadták pénteken délután Kolozsváron a Székelyföldre tartó Csíksomlyó Express és a Székely Gyors vonatot. A búcsúra tartó szerelvény egy órás késéssel, 16 órakor futott be a pályaudvarra, ami csak növelte a feszültséget a több száz várakozóban a pályaudvaron. A vonat érkezésekor a himnuszt énekelve, magyar- és székely zászlót lobogtatva üdvözölték a zarándokokat a kolozsvári magyarok.
A szerelvény 25 percre állt meg, ez idő alatt a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum és az RMDSZ Kolozs megyei Nőszervezete tartott beszédet a búcsúsoknak. Ezt követően az Ördögtérgye néptáncegyüttes szórakoztatta a peronokat benépesítő ünneplőket.
A Csíksomlyó Expressz csütörtök éjfélkor indult Szombathelyről, majd Budapesten, a Keleti pályaudvaron csatlakozott hozzá hajnalban a Székely Gyors. A két vonat Budapestről egy tizenhat kocsiból álló, csaknem fél kilométer hosszú szerelvényként érkezett Kolozsvárra. Az 1100 zarándokot szállító vonat mozdonyát idén II. Rákóczi Ferenc tiszteletére díszítették fel halálának 280. évfordulója alkalmából. A mozdonyon az erdélyi fejedelem arcképe és jelmondata, "Istennel a hazáért és a szabadságért" látható.
maszol.ro

Közösen emlékezik Trianonra az RMDSZ és az MPP
Közösen készül a június 4-i Nemzeti Összetartozás Napjára az RMDSZ Maros megyei szervezete és a Magyar Polgári Párt. Brassai Zsombor RMDSZ-elnök és Soós Zoltán tanácsos, valamint Bíró Zsolt MPP-elnök beszélt csütörtökön erről közös sajtótájékoztatón. Marosvásárhelyen a politikai összefogás újabb fordulatot vesz – fogalmazott az RMDSZ megyei elnöke, aki elmondta, az MPP megkeresésére június 4-én közös rendezvényt szerveznek, fontosnak tartják ugyanis, hogy Trianon évfordulóján szóljanak az igazságtalanságról, beszéljenek a múltról, ne hagyják feledésbe merülni a történteket, még akkor sem ha azóta sok idő telt el.
„Napjainkban is vannak olyan esetek, olyan csúsztatások, mint például a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 70. évfordulója, amikor a hivatalos ünnepség keretében Mihály királynak, mint egyetemalapítónak emelnek mellszobrot, vagy a kétnyelvű utcanévtáblák ügye, és ha nagyvonalúan elmegyünk ezek mellett, gyengítjük a nemzeti identitást” – figyelmeztetett Brassai Zsombor. Mindezekre a legerősebb válasz a nemzeti összefogás lehet – mondta Bíró Zsolt MPP-elnök, aki a nemzeti öntudat erősítéséről és az összefogás szélesítéséről beszélt. Soós Zoltán történész, az RMDSZ megyei szervezetének alelnöke, szakmai szempontból közelítette meg a június 4-t, úgy vélve, hogy elfojtott, pusztító sérelmek körül forgott a magyarság eddig, nem beszélhetett nyíltan arról, hogy mi volt a következménye a trianoni döntésnek, hogyan jutott ide a nemzet, mily módon lehet ezt feldolgozni. A rendezvény lehetőséget ad a közös kibeszélésre, a közös erő felmutatására, méltó megemlékezésre – hangzott el a sajtótájékoztatón. Az emlékműsort június 4-én tartják a Maros Művészegyüttes nagytermében. A rendezvényen jelen lesznek a magyar országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának küldöttei is.
Antal Erika
maszol.ro

Az egyházi jelvények büszke hordozói
Megtisztelőnek tekinti feladatát a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium azon négy végzős diákja, akiket tanulmányi eredményeik, magaviseleti és hiterkölcsi magatartásuk alapján az iskola vezetősége kiválasztott arra, hogy a csíksomlyói pünkösdi búcsún az egyházi jelvényeket hordozzák.
bben az évben Erőss Ákos viszi a labarumot a búcsús szentmise helyszínére, visszafelé László J. Zsolt hozza azt, segítőjük pedig Bálint Ákos. A kisbazilika-jelvényt Biró Ádám fogja vinni. Nemcsak megtiszteltetés, öröm is számára, hogy ezen, a magyarságában és vallásában egyesítő eseményen, a csíksomlyói búcsún ő viheti ezt a fontos vallási szimbólumot, a labarumot – mondta Erőss Ákos. László J. Zsolt úgy véli, a hagyományos szimbólumok hordozása révén kicsit a régi időket is átélheti. Ő is úgy gondolja, megtiszteltetés, hogy kiválasztották erre a feladatra. Biró Ádám azt mondta, meglepte az iskola vezetőségének döntése, nem számított rá, hogy őt is kiválasztják erre a feladatra, de szívesen vállalja ezt, örül, hogy az iskola nevében teljesítheti ezt. Bálint Ákos szintén nem számított arra, hogy ekkora megtiszteltetésben lehet része, hogy ő viheti a több mint fél évezredes szimbólumot.
A fiatalok érettségi előtt állnak és továbbtanulásra készülnek, van köztük, aki eldöntötte már, milyen egyetemre megy, más több lehetőséggel is számol. A csíkszeredai születésű Bálint Ákos például agrármérnöki szakon szeretne továbbtanulni, a csíkjenőfalvi Biró Ádám még nem döntött, de a környezetmérnöki képzésen is gondolkodik, a csíkszentmiklósi Erőss Ákos álma, hogy orvos legyen, ezért a marosvásárhelyi orvosi egyetemre fog felvételizni, a csíkcsomortáni László J. Zsolt a történelem és a szociológia szak közül választ. A diákok elmondták, kiskoruktól minden évben ott vannak a csíksomlyói búcsún.
Négyük mellett a Segítő Mária Gimnázium több diákja is feladatot teljesít a pünkösdi búcsú helyszínén és ideje alatt. Tamás Levente, az iskola igazgatója felsorolta, az egyházi jelvények hordozása mellett a tanintézet diákjai alkotják az ünnepi menet élén haladó kordont, segítenek a különböző szektorok kijelölésében és a regisztrációban, ők viszik az áldozási helyszíneket jelző zászlókat, tíz diáklány pedig péntektől vasárnapig a kegyszobor őrzésében és az oda látogató zarándokok segítésében vesz részt.
Akinek nincs feladata, az az iskolai keresztaljával megy a búcsúra, és velük tart a miskolci jezsuita gimnázium, illetve a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Katolikus Gimnázium küldöttsége. A keresztaljával megy az iskola kórusa is, amely a Salvator-kápolnánál déli 12 órakor az érseki áldásnál elénekli a Mária-himnuszt.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro

Marosszéken kezdte magánlátogatását Áder János
Megérkezett Székelyföldre a csíksomlyói búcsúba tartó Áder János, Magyarország köztársaság elnöke. Pénteken a gernyeszegi Teleki-kastélyt kereste fel.
Áder János és felesége, Herczegh Anita, mint ismeretes, idén is részt vesz a szombati csíksomlyói búcsún. A köztársasági elnök magánlátogatáson tartózkodik Székelyföldön. Repülővel érkezett Marosvásárhelyre, ahonnan Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul társaságában pénteken délután Gernyeszegre utazott, ahol Teleki Kálmán kalauzolásával látogatást tett a Teleki-kastélyban
Gernyeszegről, mint beszámoltunk róla, Áder János és Herczegh Anita gépkocsival utazik Csíkszeredába. A legfőbb magyar közjogi méltóság és neje ezúttal is – akárcsak tavaly – a csíksomlyói Fodor Házban száll meg, majd szombaton délelőtt az ünnepi kordonnal indul a csíksomlyói szentmise helyszínére, a nyeregbe.
Székelyhon.ro

Felújított csíksomlyói szakrális hely
Eredeti formáját megtartva hétmillió forintból újították fel a csíksomlyói Hármashalom-oltárt. A pünkösdi búcsú ünnepi szentmiséjének helyszínén, az oltárszínpadnál, pénteken délben további támogatás lehetőségéről is szó esett.
„Ferences közösségünk hálás az emberi segítéségért és a közreműködésért. Köszönjük a magyarországi egyházi államtitkárságnak és Soltész Miklós államtitkár úrnak a nagylelkű, ötmillió forintos támogatásért. Láthatjuk, hogy a vállalkozónknak, Antal Andrásnak sikerült idejében befejeznie a munkát, nekünk nem is volt kétségünk efelől. Nagyon szép munkát végeztek” – mondott köszönetet a Hármashalom-oltár előtt Böjte Mihály, a csíksomlyói kolostor házfőnöke.
Mint kifejtette, nagyon sokan nyújtottak segítséget, beleértve a konyhásokat is, akik főztek a munkásoknak. „Nagyon hálásak vagyunk a névtelen adakozóknak is, mert a perselyadományokból pótoltuk ki azt a kétmillió forintnyi összeget, ami még szükséges volt a munkálatok befejezéséhez.”
Soltész: össznemzeti ügy
„A pünkösdi búcsú a magyarság nagy ünnepe ebben a csodálatos környezetben, ennél a gyönyörű oltárnál. Annak ellenére, hogy katolikus szertartású szentmisénk lesz pünkösd szombatján, azt kell mondanom, hogy ez az összmagyarság ünnepe, mert nagyon sokan utaznak ide más tájakról. Ehhez az ünnephez járult hozzá a magyar kormány egy kis segítséggel. Köszönöm szépen a ferences atyáknak azt az áldozatvállalását, amit itt végeznek Csíksomlyón, hiszen ez össznemzeti ügy. Ötmillió forinttal tudtuk támogatni az oltár felújítását” – fejtette ki Soltész Miklós egyházügyi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár.
Egyébként nem csak Csíksomlyóra jutott a kormánytámogatásból: csak ebben az évben székelyföldi templomokra, illetve közösségi programokra és közösségi célú létesítmények felújítására több mint 140 millió forinttal támogatta a magyar kormány az egyházakat.
További támogatásra számíthatnak
Látva az oltár előtti falépcső cserére szoruló elemeit, portálunk kérdésére Soltész kifejtette: amennyiben a ferences atyák részéről megalapozott kérés érkezik további munkálatok támogatására a magyar kormány fele, biztos, hogy a következő évben támogatják a felújítás folytatását.
„Jövőben is folytatjuk az együttműködést. Nagyságrendet még nem mondok, mivel fel kell mérni az oltár környékén még elmaradt munkálatokat, de biztosan bekerül abba a támogatási rendszerbe, amit a magyar kormány évek óta elindított a második Orbán-kormány kezdete óta itt Székelyföldön is.”
Tizenötmillió forint Lezárult az idei csíksomlyói támogatás első, a Hármashalom-oltár felújítására vonatkozó része, a második szakasza további 15 millió forintot tartalmaz, ez az összeg a héten meg is érkezett a Ferenc-rendiek számlájára: ebből kétmillió forintot a kegytemplom toronysisakjának lefestésére költenek, ugyanakkor tervben van a z
Kozán István
Székelyhon.ro

Díszlet, tartalom
Elég volt az értelmetlen zászlólengetésből, a nemzeti romantikából. Öntudatra kell ébredni. Eljött a tettek, a munka ideje – ez volt a tavalyi csíksomlyói pünkösdi búcsú szónokának, Oláh Dénes főesperesnek az egyik üzenete a több százezres ájtatos tömeghez. A búcsús szentmisék prédikációi manapság már szinte mindig túlmutatnak a hiten, a vallás igéin, az egyházon, hisz a felekezetek is aktív részesei a közéletnek, a vallási közösségek és ezek vezetői politikailag is aktívak. Nem mindig és nem mindenhol veszik azonban ezt jó néven. Az úgynevezett liberális társadalmakban például a hit, a vallás ügyeit inkább a magánszférába szorítanák vissza: mindenkinek privát ügye, hogy miben hisz, hová jár templomba. Igen ám, de általában az istentiszteletek, a vallási élet különböző eseményei egyáltalán nem privát események: a benne részt vevő közösségek nyilvánosan élik ezt meg. Olyan ellentmondás ez, amelyre nem adott mai napig elfogadható választ a individualizmusra, az egyéni jogokra épített, úgynevezett nyugati típusú kultúra. Mint ahogy ez a válasz hiányzik az erdélyi magyarság, mint nemzeti közösség kollektív jogainak biztosításához is.
Ami az oltárról elhangzik évről évre a csíksomlyói nyeregben, az fontos. Meghallgatja a zarándokok tömege, a magyarság vezetői, közöttük immár többedszer is a legfőbb magyar állami méltóság, Áder János köztársasági elnök is. A prédikáció üzenete mindig megszívlelendő: a búcsú szónoka helyzetet vázol, irányt is próbál mutatni. A mondanivalót átveszi a legtöbb sajtóorgánum, eljut a világ minden szegletébe, ahol magyarok élnek. Csak értő fülekre is szükség volna ott, ahol célba ér.
Mert mit szívleltünk meg Oláh Dénes tavalyi szavaiból? Dolgozunk-e többet, húzzuk-e jobban a hintót? Alázatosabbak vagyunk-e a néphez, egymáshoz? Öntudatra ébredtek-e nemzeti és egyházi közösségeink? Összefognak-e közösségeink tagjai, vagy továbbra is az egymás torkába való harapdálással vannak elfoglalva?
Persze költői kérdések ezek. De mi értelme a zarándokutat megtenni, a nyeregbe felkapaszkodni, az oltár elé több százezren összezsúfolódni, ha évről évre elengedjük a fülünk mellett a hallottakat?
A csíksomlyói búcsú nem Facebook-esemény. Nem azért van, hogy a részvevők élménytárát gazdagítsa. Nem az a funkciója, hogy helyszínén látványos szelfiket készítsünk. A csíksomlyói búcsú egy vallásos ünnep, ugyanakkor egy nemzeti szimbólum. Megélhető a hit, tapintható közelségbe kerül egy egész nemzeti közösség. De talán a legfontosabb mégis az volna, ha megértenénk az ott elhangzó kifejezések igazi értelmét, felfognánk a búcsú valódi mondanivalóját. Hisz ez az ünnep nemcsak látvány, nemcsak díszlet: tartalma is volna.
Rédai Attila
Székelyhon.ro

Hajnali zarándokok
Csíkkarcfalváról hajnali ötkor, a környező településekről nem sokkal utána indultak útnak a gyalogos zarándokok. A plébánosok, megyebírók által vezetett keresztalják hosszú sorokban kígyóznak Csíksomlyó irányába.
Reggel ötkor még alig pirkad, de már több százan várakoznak a csíkkarcfalvi vártemplom előtt. Hátizsákos fiatalok, esernyős családanyák, szekereken ülő férfiak várják az indulást. Az egyik hat-hét éves legény lekap egy magyar zászlót az egyik szekérről, majd odafut az egyik vele egyidős forma leánykához: „te most mész először a búcsúra, erre a zászlóra te vigyázz! Te viszed, te hozod haza” – adja ki a felelősségteljes felszólítást. Közben a megkonduló templomharang jelzi, hogy készülődni kell az induláshoz. Albert Tünde Mária kérdésünkre arról számol be, hogy családjával minden évben gyalog mennek a búcsúra. „Tíz éve járunk, minden évben gyalog, reméljük, hogy minél többet tudunk így menni. Amíg a Fennvaló megtart, addig remélhetőleg ebben a formában. Az egész család megy: a férjemmel és a gyerekekkel együtt négyen, a szomszédokkal is összetartunk, nem szakadunk el egymástól”. „Egyre többen vagyunk, tavaly mintha kevesebben lettünk volna” – szól közbe az egyik szomszéd. „Befelé mindig sokan vagyunk. Hazafelé kevesebben. Reméljük, hogy minél tovább fog tartani ez a hagyomány” – summázott a karcfalvi asszony.
„Szekérrel nyolc éve járok, azelőtt gyalog voltam. Most már nem annyira bírom a menést, de van lovam, s szekerem, s azzal megyünk” – mondja a szintén helybéli Fülöp István. „Sokan felülnek-e a szekérre visszafelé?” – kérdezzük tőle. „Én fel kell üljek, mert úgy tudom csak hajtani a lovat” – tréfálkozik. Hozzáteszi, a hazaúton már „vékonyabbak” a csomagok, a lónak is könnyebb dolga van.
A fiatal Bíró Zsolt már menet közben beszél az élményeiről, mert öt óra elmúlt, és indul a keresztalja. Elmondja: a tavaly nem sikerült részt vennie a Csíksomlyói búcsún, idén azonban nem akarta kihagyni. „Úgy tűnik, hogy a korábbi években nem volt ennyi fiatal, mint most. Négy-öt éve az idősek voltak többségben, most »cserélődik a generáció«. Visszafelé vonattal jövök, mert csak csűrben lenne ahol aludni, s most nem akarok” – indokolja a tervezett hazautat.
A gyalogosok menetét a szekeres karaván zárja. Egyikük visszaszól: hát maga hova tart? Üljön fel ide hezzánk!
Csíkdánfalván a zászlók díszítése közben kapjuk el az egyházközség két nőtagját, akiknek néhány fiatal segít. A díszítést és a templom előtti felsorakozást Lukács Zoltán harangozó koordinálja. „Minden évben mi díszítjük fel a zászlókat, és a keresztet, amit a zarándokok visznek” – számol be Kajtár Ilona néni. Azt is meg tudjuk tőle, hogy idén a fájós torka miatt nem tud részt venni a búcsún. „Csíksomlyóra nem sokszor voltam, mert a tejcsarnokban dolgoztam, s reggel kellett bevenni a tejet. A csarnoknál nincs se vasárnap se ünnepnap, mert a tej mejen essze” – emlékszik vissza. A zászlókkal kapcsolatosan azt is megtudjuk tőle, hogy a hármas-zászlót mindig a legények viszik, a kis fehéret pedig egy leány kell „elfogadja”. Az orgonával és másfajta virágcsokrokkal díszített kereszttel a megyebíró vezeti a zarándokokat – ezt már a harangozó teszi hozzá kiegészítésképpen.
A dánfalvi gyalogos zarándokok bevárják a karcfalviakat, majd maguk elé engedik őket, és csak utánuk indulnak. A plébános a csengettyűszó után a Szívem első gondolatát kezdi el mondatni, majd áldást kér a hívekre. A templom előtt az egyik ló megmakacsolja magát, és nem akar tovább menni az ostor „noszogatására” sem. Az út szélén bámészkodók közül egy nő fogja meg a kantárját, és vezetné, de egy férfi átveszi a neki való „feladatot”.
Az utolsó szekerek egyikén a csíkdánfalvi fúvósszenekar a Nyíljon ki szívetekben az öröm virág… című feltámadási éneket kezdi játszani.
Dánfalvát Jenőfalva, majd Csíkszentdomokos zarándokserege követi, az élen a maroknyi balánbányai csapat halad. Visszatekintve még megcsodálhatjuk, ahogy Felcsík irányából hosszú sorokban kígyóznak Csíkszereda felé.
Csíkajnádon kéttucatnyi ember készülődik az induláshoz, amikor odaérünk. Hozzájuk csatlakoznak a csíkszentmihályiak, a plébános vezetésével együtt indulnak Csíkszépvíz felé. „Minden évben gyalog megyünk oda-vissza, így teljes a búcsú. Csíksomlyóról hazafelé rövidítünk, nem megyünk be a város felé. Amikor hazaérünk, szembejönnek velünk a falu bejáratához az otthon maradt idősek. Harangszó kíséretében szoktunk érkezni a faluba. A keresztalját mindig megkínálják a vendéglősök, üzletesek” – tudjuk meg Kerekes Istvántól, akinek szavait Sipos István is kiegészíti: „Oda vissza olyan negyven kilométer az út.”
A zarándokcsoportban jócskán vannak fiatalok is. Kicsit noszogatni kell őket, hogy az idősebbek helyett vigyék a zászlókat, de Kerekes Istvánnak is jut egy zászlórúd. Az egyik vezérzászlót a megyebíró „kínálja”, egy kis nógatásra annak is kerül hordozója.
A zarándoksereg lassan eltűnik a házak között. Még látjuk amint egy fiatal pár feltarisznyálva szedi a lábukat utánuk. Eddig biztosan sikerült csatlakozniuk, és közösen úton vannak Csíksomlyó felé.
A többi keresztalja is érkezik.
Tamás Attila
Székelyhon.ro

Erdély-romantika Felvidéken – Beszélgetés Csáky Pál szlovákiai magyar politikussal
Pozsony és Kolozsvár között nincs közvetlen vonal, a határon túli magyar nemzetrészek keveset foglalkoznak egymással, a ritka kapcsolat többnyire Budapest közvetítésére szorul, állapította meg keserűen dévai látogatása alkalmával Csáky Pál szlovákiai EP-képviselő, a felvidéki Magyar Koalíció Pártja (MKP) egykori (2007–2010) elnöke. A felvidéki író-politikus – aki 1998 és 2006 között Szlovákia kormányfő-helyettese volt – a Hunyad Megyei Magyar Napokra jött el a dél-erdélyi szórványba, Winkler Gyula kollégája meghívására. Ez alkalommal beszélgettünk el vele.
Erős magyarság, gyenge magyarság
– Azon állítása, miszerint a hátáron túl rekedt nemzetrészek közül a felvidéki magyarság szellemileg és lelkileg a leggyengébb, igen meglepőnek tűnhet, tekintettel arra, hogy az életszínvonal éppenséggel ott a legmagasabb, jobb, mint Magyarországon, Erdélyről nem is beszélve. – Éppen ez a paradoxon, hogy a viszonylagos jólét nem párosul a nemzeti öntudat erősségével. Nemzeti kötődés szempontjából az erdélyi magyarság erősebb, mint a felvidéki. Szerintem ez két tényezőre vezethető vissza, a történelmi hagyományokra és az elnyomásra. Míg Erdély sokáig önálló fejedelemség volt, ahol a magyarság megtanult önállóan boldogulni, Trianonig a Felvidék mindig is Magyarország része volt, a felvidéki magyarság mindig is az összmagyarság részeként, azzal szoros kapcsolatban élt, tekintetünk mindig is Budapestre figyelt. Az erdélyi magyar írók is gyakran jellegzetesen erdélyi témákat dolgoztak fel, miközben a felvidékiek inkább általános magyar ügyekre figyeltek fel. Másrészt 1945 és 1948 között a felvidéki magyarságot óriási üldözés érte, amikor a Beneš-dekrétumok alapján a csehszlovák állam egyszerűen megfosztotta a magyarokat állampolgárságuktól, és körülbelül 110 000 magyart (az akkori 700 000-ből) akaratuk ellenére kitelepítették szülőföldjükről etnikai tisztogatás keretében, mindenekelőtt az elitet. Épp, hogy kiheverte ezen csapást, s jött a következő Csehszlovákia 1968-as szovjet lerohanásánál, amikor újabb elit-lefejezés történt, a Prágai Tavaszként ismert reformirányzatot támogató számos értelmiségit kirúgták állásából és kétkezi munkára kényszeríttették.
– Mégis átvészelte a történelmi viharokat és megmaradt, sőt a hatvanas évektől gyarapodott, népszámlálásról népszámlálásra többen voltak. A rendszerváltás után alábbhagyott a szlovák állami nacionalizmus nyomása, a gazdasági és politikai körülmények is javultak, a 600 000-es magyarság mégis félmillióra apadt. A tendencia sajnos nemcsak a felvidékiekre vonatkozik, a román államnacionalizmus erőteljes üldözése idején, gazdasági nyomorban az erdélyi magyarság is erős maradt, gyarapodott is 89 előtt, miközben a széleskörű nemzeti jogoknak örvendő és irigylésre méltó anyagi jólétben élő vajdasági magyarság már akkor is apadt. Átok lenne a jólét és a szabadság a határon túli magyarság számára? Az elnyomás nem tudott megtörni, sőt, megerősített, viszont a jobb körülmények igencsak kikezdtek.
– Nehéz kérdés, már Adyt is foglalkoztatta, egyik versében a nyomás és a kényszer szükségességét említi, az emelné fel a magyarságot. A kényszer kétségtelenül összefogást eredményez, ostromlott várban az összetartás nyilvánvaló. A határon túli magyarság azonban nem élhet állandóan ostrom alatt, a nemzeti öntudatot anélkül is meg kell tartani. Szlovákiában ez, sajnos, gyengült az utóbbi 25 évben. – A hivatalos statisztikák szerint a felvidéki magyarság már elveszítette Pozsonyt és Kassát, onnan már jóformán eltűntek a magyarok. Valós-e a helyzet, vagy inkább a számok politikai manipulációjáról volna szó?
– Attól tartok, hogy a valós helyzet sem jobb, a 410 000-es lakosú Pozsonyban 16 000 magyar él, a 240 000-es Kassán pedig már csak olyan 5000. Ez utóbbi esetben viszont meg kell jegyezni, hogy a szlovák és magyar identitás nem különül el annyira, sok a vegyes család, s a legutóbbi népszámláláson a város lakosságának 15%-a nemzetiségnél egyszerűen azt nyilatkozta, hogy „kassai”. – Erdélyben azért a nagyvárosok esetében sokkal jobb a magyarság helyzete, Kolozsváron és Nagyváradon olyan 50 000, Marosvásárhelyen, pedig közel 60 000 magyar él. Még ha számbelileg ott is kisebbségbe került, nagyvárosaink megmaradtak magyar központoknak, továbbra is vonzzák az erdélyi magyar elitet, intézményeink (egyetem, iskolák, színházak, sajtó, könyvkiadók stb.) kisugárzó hatása most is erős. Pozsony és Kassa esetében beszélhetünk-e még az egész felvidéki magyarságot szolgáló szellemi-kulturális kisugárzásról?
– Pozsony és Kassa már nem tudják ellátni a szellemi központ feladatát, Pozsonyban nincs is állandó magyar színház, csupán Kassán. Miközben az erdélyi és a vajdasági magyarság megtartotta nagyvárosait – Szabadka ugyanolyan magyar központ maradt a Vajdaságban, mint Kolozsvár és Marosvásárhely Erdélyben –, a szlovákiai magyarság elvesztette a nagyvárosokat, központja áttevődött a magyar többségű Komáromba (35 000 lakos, szerk. megj.) és Dunaszerdahelyre (23 000 lakos).
– Nálunk ekkora kisvárosok – mint például Székelyudvarhely vagy Kézdivásárhely – legfeljebb másodrangú regionális központokként jöhetnek szóba, nem összerdélyi nemzeti központokként. – Többek között ezért is mondom, hogy szellemileg-lelkileg a felvidéki magyarság a leggyengébb a határon túli nemzetrészek közül.
– Mi a helyzet a szórvánnyal? Erdélyben is vannak román tömbvidékek, Hunyad megye is ide sorolható, ahol a magyarság Trianon előtt is szórványban élt, most is. Trianon előtt még a szlovák tömbvidéken is éltek magyarok, főleg a városokban jelentős magyar polgárság volt. Vannak-e még magyarok például Turóc, Trencsén, Zólyom, Liptó, Sáros vagy Szepes vármegyékben, vagy az ottani magyarság teljes eltűnését kimutató szlovák statisztika e téren sem téved? – Arrafelé már alig akad magyar, az MKP-nak is csak elvétve vannak szervezetei, noha minden választásnál onnan is kapunk néhány szavazatot. A Beneš-dekrétumok kiűzték a magyarokat – és a szintén évszázados múlttal rendelkező tekintélyes szepességi németeket – onnan, jelenleg a szlovákiai magyarság már csak az ország déli részén, a magyar határ mentén él, kisebb-nagyobb tömbökben. – Álszerénység nélkül, mindezek alapján Erdélyt példaképnek lehetne tekinteni a Felvidéken, noha jóléti szempontból éppenséggel a fordítottja helytálló.
– A mostohább történelmi fordulatok vezettek ide, másrészt viszont Csehszlovákia gazdasági helyzete mindig is jobb volt, mint Romániáé, s annak öröksége az önálló Szlovákiában is megmaradt. Magyar–magyar konkurencia
– Erdélyben nemigen tudjuk kezelni a magyar–magyar konkurenciát. A magyar iskoláknak az a célja, hogy minél több – lehetőleg az összes – magyar gyereket oda írassák, nemhogy elszívnák a környező magyar iskoláktól. Mégis gyakran ez történik, Kolozsváron például a 3 patinás belvárosi magyar gimnázium elszívja a gyerekeket a lakótelepi iskoláktól, a Nagyenyed környéki falvakban pedig számos magyar iskola szembesül létszámgondokkal a híres Bethlen-kollégium vonzása miatt. Mi a helyzet a Felvidéken?
– A jelenség nálunk is létezik, kezelése számunkra is kihívás, főleg, hogy gyakran személyi kérdéssé fajul. Igyekszünk meggyőzni a szülőket, erőfeszítéseink nem hiábavalók, az anyanyelvű iskolák látogatottsága terén enyhe javulás tapasztalható, jelenleg a magyar diákok 17%-a jár szlovák tannyelvű iskolába, míg 5 évvel ezelőtt az arány 20% volt.
– Politikai téren is hasonló a helyzet, legalábbis Erdélyben. Az MPP, majd az EMNP azzal a céllal jött létre, hogy megszólítsa az RMDSZ-ből kiábrándult magyarokat. Nem sikerül, noha az elképzelés nem rossz, elvileg erősebb magyar politikai képviseletet eredményezhetett volna. Felvidéken is kialakult a konkurencia az MKP és annak korábbi elnöke, Bugár Béla által alapított Híd–Most között.
– Roppant károsnak tartom a megosztást, tovább gyengíti a magyarság pozícióit. Az MKP magyar párt, míg a szintén magyar szavazatokra épülő Híd–Most elvileg magyar–szlovák politikai alakulat. A valóságban kevésbé, noha a tagság többsége ott is magyar, gyűléseik szlovák nyelven zajlanak a kevés szlovák miatt. Azt is erősen kétlem, hogy a magyar nemzeti érdek háttérbe szorítása és a „csak azt mondjuk a szlovákoknak, amit hallani szeretnek” stratégia, amit a Híd–Most alkalmaz, eredményes lehet. A problémákat néven kell nevezni, a mosolypolitika nem mindig alkalmazható, semmiképpen sem a nemzeti értékek kárára. A politikai konkurencia ráadásul jelentősen megnehezíti a magyarság helyzetét, mivel ezáltal elveszítette azt a politikai potenciált, amely engedményekre kényszeríthette a szlovák politikumot. A megosztottság révén a politikai frontvonal áttevődött szlovák–magyar síkról magyar–magyar szintre. Szintén a megosztottság számlájára írható, hogy a szlovák pozíciók még a dél-szlovákiai tömbmagyar vidéken is megerősödtek, a magyarok pedig gyengültek. Olyan vidékeken, melyeket korábban az MKP magabiztosan uralt, a megosztottság nyomán nevető harmadikként a Smer (Fico kormányfő baloldali pártja, szerk. megj.) is pozíciókhoz jutott.
– Szomorú, hogy Európa nemigen hajlandó tudomást venni a nemzeti kisebbségekről, ugyanakkor mi magunk sem igazán ismerjük egymást, mármint a határon túl rekedt magyar közösségeket. Az erdélyi és a felvidéki magyarság kapcsolatai minimálisak.
– E téren javul a helyzet, legalábbis részünkről. A szlovákiai magyarság körében amolyan Erdély-romantika alakul ki, egyre többen fedezik fel Erdélyt Wass Albert vagy Tamási Áron művei révén, évről évre egyre többen látogatnak el Erdélybe, a csíksomlyói búcsúra már rendszeresen járnak, Szováta is népszerű üdülőhellyé kezd válni. Valószínűleg a tendencia folytatódik, s közvetlen kapcsolatok megerősödnek.
– Köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én is köszönöm.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma

„Érezzék csángó testvéreink is, hogy a Szűzanya várta őket”
A moldvai csángók számára idén a csíksomlyói kegytemplomban tartották meg a több éves hagyományra visszatekintő liturgiát. A csángó misét, akárcsak a tavaly, ezúttal is Berszán atya celebrálta.
Bár a csángó szentmise helyszíne a Szent Péter és Pál plébániatemplomhoz kötődik, annak néhány éve tartó restaurálása miatt, idén a csíksomlyói kegytemplomban tartották meg a liturgiát. „Imádkozzunk együtt azért, hogy mihamarabb legyen a plébániatemplom újra kultikus hely, hogy újra ott köszönthessük csángó testvéreinket” – kérte Kovács Attila plébános a szentmise kezdetén, majd hozzátette: a perselyes adományokat is erre a célra fordítják, hogy mielőbb befejezhessék a templom felújítását.
Berszán Lajos, a Gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium alapító igazgatója, a szentmise celebránsa elmondta, a világon több Mária kegyhelyen járt, és mindenütt érezte a Szűzanya jelenlétét. „Segített, várt, mint édesanyja a gyermekét” – fogalmazott az atya.
Éppen azért, aki a kegytemplomba jön el, vigasztalást, lelkierőt meríthet a nehézségek elviselésére is. „Köszönjük meg a Szűzanyának, hogy szeret minket. Érezzék meg a mi csángó testvéreink is, hogy vár itt a Szűzanya. Őseik nyomán, ezután is jöjjenek ide, mert itt elmondhatja az ember az örömét, bánatát, elsírhatja a könnyeit és elénekelheti: nem vagyunk árvák, édesanyánk a magas mennyekből , gondot visel ránk” – idézte prédikációjában az egyházi ének sorait a liturgia vezetője.
Az egyházi énekeket a Gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium kórusa adta elő.
A moldvai csángók számára az 1990-es évektől kezdődően kezdtek szentmisét tartani a csíksomlyói pünkösdi búcsú alkalmával, merthogy Moldvában nincs rendszeres magyar nyelvű liturgia.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

Csíksomlyó örök
Csíksomlyóra zarándokolni: test és lélek tornája. Évente több százezren gyalogolnak ki a legnagyobb magyar katolikus búcsúnak otthont adó, két Somlyó-hegy közötti nyeregbe hitet s tartást erősíteni, gondolatokat pallérozni, csendet, békét, megnyugvást keresni.
Bár sokan emlegetik a pünkösdi csíksomlyói búcsút nemzeti, összmagyar ünnepnek, annak vallásos jellege, a mindenkori befelé fordulás lehetősége továbbra is felülír minden világi sajátosságot, ez Csíksomlyó esszenciája. Ám mivel évszázadok óta ferencesek doméniumán lépkedünk, kevésbé hangsúlyozott, de megfontolható, hogy pünkösd előtt s után egyaránt érdemes lenne azonosulni a ferencesek szemléletével, meríteni az egyszerűség és méltóság e ritka ötvöződéséből.
Jó arcokat, tekinteteket fürkészni a keresztalják között, jó érezni a hatalmas tömeg sehol másutt nem érzékelhető egységét. Történelmi tény, hogy ennyi magyar, székely ember szíve soha nem dobban olyannyira egyszerre, miként Csíksomlyón. Jó érezni ezt a békességet. Jó látni az alvó csángó gyermekeket, hallani az aligzöld levelek zizzenését Jézus hegyének északi oldalán, jó megpillantani a fák közül kilépőket, jó követni a zarándokok vég nélküli sorát. Még a májusi zápor is másként mos, mint bárhol máshol. Ennyi ember más körülmények között elviselhetetlen lenne, itt: halk morajlást, összekapaszkodást, együtt mondott imát jelent. S ha mindennek katalizátora, működtetője a hit, hát erre alapozva lehetne életképes jövőt tervezni.
Csíksomlyó megszokottsága ellenére mindig más. A szombati nagymisét magyarok milliói követik, e szentbeszédek tehát súlyosságra is rendeltettek. Böjte Csaba ferences szerzetes az általa hatalmas bazilikának nevezett csíksomlyói nyeregben öt esztendővel ezelőtt úgy fogalmazott, zarándoklásra soha nincs rossz idő, legfennebb gyenge ember, ám eközben gyengeségeink, gyarlóságaink legyőzésére ösztönzött. Az imádkozó, keresztény ember nem keseredik el, mondotta, nem jajveszékel, nem torpan meg, hanem hittel, alázattal cselekszik, így hát „vigasztalni, bátorítani kell, hinni az újjászületésben, újrakezdésben, hisz igazából mindenik szentírási történet erről szól”. Ne korlátainkat nézzük csupán, az élő Isten arra hívott, hogy legyőzzük gondjainkat, nehézségeinket, hogy összefogjunk, bátorított.
„Szent István nem nyafog, nem siránkozik, hogy mennyi pogány ember van, hanem nekiáll hatalmas életerővel, munkával, imádkozó szeretettel egy új világot teremteni itt, a Kárpát-medencében. Milyen jó lenne, ha mi is ezzel a Szent István-i hozzáállással viszonyulnánk a magunk feladataihoz, nehézségeihez.”
Ha beszélhetünk Csíksomlyó örök üzenetéről, hát Böjte Csaba megfogalmazta.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Születésnap örömmel, gonddal (25 éves a Háromszék Táncegyüttes)
Rendhagyó és rendkívüli produkcióval zárta a fennállása huszonötödik esztendejét ünneplő sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes az évfordulós évadot. A tegnapi gálaműsorban a társulat korábbi, jelenlegi és vendég koreográfusainak alkotásaiból mutattak be egy estérevalót. A színfalak mögött ellenben komoly gondokkal küzdenek, az együttes igazgatója és művészeti vezetője szerint a Háromszék Táncegyüttes az eddigi legsúlyosabb mélypontjára érkezett.
A huszonötödik évfordulóra egész évadban emlékeztetett a táncegyüttes. Két folkhétvégét tartottak, fotó- és jelmezkiállítással idézték fel az elmúlt évek bemutatóit, és egy hat előadásból álló miniévaddal ért véget a sorozat, amelynek a tegnapi gálaműsor volt a záróakkordja. A békéscsabai Farkas Tamás gyergyói táncokból állította színpadra koreográfiáját, szilágysági táncokat mutattak be a Százlábúak, Horváth Zsófia, a budapesti Honvéd Táncegyüttes egykori művésze nyolc lánnyal táncoltatta el Madarak voltunk című játékát, Melles Endre, a Háromszék Táncegyüttes tagja ezúttal koreográfusként is bemutatkozott a legényesek védelmében összeállított produkciójával, a társulat felelevenítette Orza Călin Lajtha László emlékére készített, egyik népzene- és néptánctalálkozón bemutatott koreográfiáját, énekelt Erőss Judit, muzsikált a Heveder zenekar. Rendhagyó volt ez a gála, mert az együttes jelenlegi tagjain kívül olyan külsősök is felléptek, akik már nem táncolnak, és rendkívüli, mert a fináléban több előadás koreográfiáiból szőtték össze a zárótáncot.
A tegnap esti ünnepi műsor méltó lezárása volt az eltelt huszonöt esztendőnek, szomorú ellenben, hogy a régi gondoktól az együttes nem szabadult meg, továbbra sincs táncosképzés, a minimálbérért művészeti munkát végző tánckar folyamatosan cserélődik, és az újak, a kezdők betanítása rengeteg erőfeszítésbe kerül. Ivácson László művészeti vezető és Deák Gyula együttesigazgató az eddigi legsúlyosabb mélypontról beszél, veszélyben érzik a jövőt, mindazt, amit eddig felépítettek és elértek. Ivácson László elmondta, a gondok ellenére jövőbenéző gálaműsorral zárták az évadot, és azzal a szándékkal, hogy a tiszta folklór mellett folytatják az eddig bejárt utat, nyitnak más műfajok irányába is, mert továbbra is szeretnék megszólítani a közönség minden rétegét, amihez elengedhetetlen, hogy a kortárs szemléletet is kövessék.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hétköznap és ünnep (Magyarnak lenni Hunyad megyében - 1.)
Pusztakalán szomszédságában a nyolcvanhét éves Piroska néni az egyetlen református, Lozsádon kilencvenlelkes a református gyülekezet, de a kéthetente tartott istentiszteleteket hatan-heten hallgatják, és nincs ez másként Hunyad megye többi, magyarok által is lakott falujában, ahol a vegyes házasság és a magyar iskola hiánya alaposan megváltoztatta a települések etnikai arculatát. A vaskohászat és általában az ipar, a Zsil-völgyi bányászat összeomlása a városi magyar közösségekben is tizedelt, sokan elmenekültek a munkanélküliség elől, aki pedig maradt, nem az identitása megtartásáért, inkább a megélhetéséért küzd.
Mindezek ellenére a Hunyad megyei szórvány magyarságban vannak olyan kovász emberek, akik nem adják fel anyanyelvüket, kultúrájukat, és mindent megtesznek, hogy a fiatal nemzedékeket is erre ösztönözzék – ezt tapasztaltuk legutóbb, a május első felében megszervezett VI. Hunyad Megyei Magyar Napok alkalmával is.
– Ha önerőből el is indítottuk volna valamikor a magyar napokat Hunyad megyében, az biztos, hogy nem mertük volna ekkora méretűre tervezni, ennyi településen ennyi meghívott előadót felvonultatni, rangos kiállításokat, találkozókat szervezni – tereli a szót már beszélgetésünk elején a háromszéki kapcsolatra Kocsis Attila Levente, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatója, majd Kiss Csillát és Demeter Lászlót emlegeti, akik Kovászna Megye Tanácsának megbízásából felelnek a szórványkapcsolatokért. – Rajtuk is múlik, hogy ez a tevékenység ilyen élettel tele működik. Sokat köszönhetünk nekik, úgy érezzük, hogy ők a Kovászna megyei Hunyad megyeiek. A megyei tanács elnöke, Tamás Sándor, valamint Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád is sokat segít, a legtöbb, amit adtak, hogy van, akire támaszkodni, és ezt pénzben nem lehet kifejezni. Az iskolaigazgató a háromszéki önkormányzat hat éve indított szórványprogramjára utal, amely Hunyad megye mellett érinti a Szeben és Fehér megyei magyarságot is.
A magyarság vállalására biztatnak
Amikor arról kérdezzük Kocsis Attila Leventét, hogy mi a hozadéka a magyar napoknak, nem igyekszik rózsaszínben láttatni a dolgokat, de hiszi, hogy a közösségek számára fontos, ilyenkor talán egy kicsit bátrabban merik vállalni magyarságukat:
– Itt nagyon sokan nyakbehúzós magyarok, akik úgy érzik, abból, hogy kimutatják magyarságukat, valamiféle hátrányuk támadhat. A legelső Hunyad megyei magyar napokon, 2010-ben született az ötlet, hogy a meghívott tánccsoportokkal vonuljunk végig Déva főterén, majd kigondoltuk, hogy a vár alatt szervezzünk koncertet. Sokan azt mondták, ez sértené a helyi románságot. De megvolt a felvonulás és a koncert is, tapsolt a lakosság, nem volt semmi baj. Úgy tartom, az embereknek büszkének kellene lenniük arra, hogy magyarok. Ezt a gyermekekben is megerősítjük, előadásokat, színdarabokat tanítunk be az iskolában, és a szülők büszkék, amikor látják gyermekeiket ilyen produkciókban, még akkor is, ha nekik, az ő nemzedéküknek nem olyan fontos, hogy ők magyarok. Tehát a gyermekeken keresztül is próbálunk hatni, megerősíteni magyar öntudatukat. Ezért volt szükség az önálló magyar iskolára, mert egy vegyes iskola tagozataként ez nem ment volna. Most már a lakosság tudja, hogy ezek nem a városnapok, nem a várnapok Déván, hanem a magyarság ünnepe, és szép számban vesznek részt a rendezvényeken. A fiatalok is egyre inkább bekapcsolódnak, saját eszközeikkel, a Facebookon reklámozzák a programokat. Idén a rendezvény mottójával is utaltunk arra, hogy számítunk a fiatalokra: 25 év a 25 évesekért, mivel huszonöt éve alakult érdekvédelmi szervezetünk, az RMDSZ, a vele egyidős fiatalok pedig azok, akiknek át akarjuk adni a stafétabotot. Ez a nemzedék szólítható meg a legkevésbé, sokan nincsenek itthon, valahol tanulnak vagy munkahelyet keresnek, próbálják a jövőjüket megalapozni, vagy itthon vannak, de éppen a családalapítás kezdetén, és akkor mások az elfoglaltságaik, nem a szervezés. Idén mégis sokan hazajöttek ezekre a napokra, főleg a koncertekre, de más programokra is. Egy kicsit érzik, hogy itthon van a helyük, az együvé tartozás számít nekik. Ugyanakkor fontosnak tartottuk, hogy a minket mindig segítő RMDSZ évfordulójára is felhívjuk a figyelmet, ennek jegyében hívta meg Winkler Gyula Hunyad megyei RMDSZ-elnök, európai parlamenti képviselő Csáky Pál felvidéki európai képviselőt, hogy ossza meg velünk a felvidéki magyarság lehetőségeit.
A dévai magyar iskola
A tíz esztendővel ezelőtt alapított Téglás Gábor Elméleti Líceum az egyetlen Hunyad megyei állami tanintézmény, amely óvodától tizenkettedik osztályig magyar nyelven oktatja a gyermekeket. A dévai magyar iskola hármas szerepet tölt be: oktatási intézmény, értékmegőrző tevékenységet végez, például a Fogadj örökbe egy műemléket elnevezésű programmal, és itt működik a Hunyad megyei oktatási, nevelési és kulturális központ.
Jelenleg 110 óvodás, 140 elemista, 160 gimnáziumi tanuló és 170 felsős diák jár az iskolába, utóbbiak elméleti és szakközépiskolai, valamint szakiskolai osztályban tanulnak matematika, idegenforgalom és közélelmezés szakon. Az iskolát a helyi Geszthy Ferenc Társaság alapította a Communitas Alapítvány anyagi támogatásával, a tantermeken kívül az iskola épületében működik a százhúsz férőhelyes bentlakás és étkezde is. Az alapító társaság jelenleg is támogatja a szociálisan hátrányos helyzetű családból származó tanulókat, akik anyagi segítség nélkül nem járhatnának lakóhelyüktől távol eső iskolába, ami egyúttal azt jelentené, hogy nem tanulhatnának anyanyelvükön. A szórványban a magyar oktatás szívügye azoknak az idős embereknek is, akik hatvan-hetven esztendővel ezelőtt magyar iskolában végezték legalább az elemit. 2013-ban a Piskiben élő Bogdánné Serfőző Ilona felajánlotta vagyonát az iskola javára, a tavaly elhunyt adományozó emlékére az idei magyar napokon emléktáblát avattak Piskiben.
Palacsintától a versig
A VI. Hunyad Megyei Magyar Napok tíz napja alatt Déva, Vajdahunyad, Lupény, Petrozsény, Szászváros mellett olyan kis településeken is voltak rendezvények, mint Lozsád, Sztrigyszentgyörgy, Bácsi, Petrilla, Brád, Csernakeresztúr, közülük több helyszínen fellépett a kovásznai Zorkóczy Zenóbia gyermek- és felnőttműsorral, valamint csapatépítő játékokat tartott Egyed Edit sepsiszentgyörgyi tanítónő. Ők ketten képviselték Háromszéket a magyar napokon, az utolsó programokon Demeter László, Kovászna megyei önkormányzati képviselő is jelen volt, szorosabbra fonva a szórványkapcsolatokat.
Utolsó nap, amikor az esti koncertet Kovászna Megye Tanácsának támogatásával a magyarországi Bojtorján együttes tartotta, majálishangulat uralta Déván a városháza terét, üstökben főttek a különféle ínyencségek, kürtőskalács és palacsinta illata vonzotta az ünneplőket.
A palacsintás asztalnál csapatával Gyuris Zsolt, a Csongrád megyei Zsomboly polgármestere is fehér kötényt öltött, hogy délutánra elkészüljön a kétezerkétszáz palacsinta, de beszélgetés közben kiderült, nemcsak palacsintasütőként van jelen a küldöttség, hisz a zsombolyi Szent Imre Katolikus Általános Iskola és a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum testvériskolai kapcsolatot ápol több éve. Az együttműködésről Gyuris Zsolt elmondta, „a legfontosabb mozgatórugó a közös felelősség nemzettársainkért. A gyermekeket hozzuk évente Dévára adventi versmondó versenyre, fontos, hogy már kiskorukban megtanulják, nemcsak a határig tart a nemzetünk, hanem bizony azon túl is. A dévaiak tavaly voltak nálunk június 4-én, a nemzeti összetartozás napján a hazafias versek versenyén, jöttek székely testvértelepülésünkről, Orotváról is, valamint a felvidéki Ipolynyékről, utóbbiakkal idén júniusban írjuk alá a testvértelepülési kapcsolatot. Mindig bővülnek ezek a körök, jó érzés valamit nyújtani.
Régi idők emlékei
Még egy utolsó kör Déva régi központjában, aztán kezdődik a Bojtorján-koncert, amikor megszólalnak a régi és új dalok, felidéződnek az egykori emlékek. Éppúgy, mint a kilencvenéves Dumitraşcuné Szalló Irén számára, akivel egy padon ülve beszélgettünk életéről:
– Gyermekkoromban nagyon békés város volt Déva, az emberek ismerték egymást, tudtak egymásról. Az idősebb nemzedékből mindenki tudott magyarul is. Én csak az elemit jártam Déván, aztán 1944-ben Kolozsváron a református leánygimnáziumban érettségiztem. Abban az esztendőben a húsvéti vakáció után néhány nappal bejelentették, hogy nem folytatják tovább a tanévet, mert már nagyon közel a front, éppen annyi idő maradt, hogy letettük az érettségit. Beiratkoztam az orvosi egyetemre, de annyira közeledtek az oroszok, hogy engem elmenekítettek Pestre egy tehervonattal. A szüleim itt maradtak. Sokszor elgondolkodtam, hogy mennyire szerethettek, hogy képesek voltak elválni tőlem, mert tudták, nekem az jobb. 1945. februárban indultam haza az első vonattal. Ősszel felvételiztem, és kezdtem az orvosi egyetemet Marosvásárhelyen. Az első éven ötszázhatvan hallgató volt, aztán lemaradoztak. 1951-ben végeztem, elhelyeztek Beszterce mellé, Radna tartományba. Öt falu tartozott hozzám, az elején nehezen boldogultam, mert nem tudtam jól románul, ráadásul a hegyekből betelepített románok olyan különlegesen beszéltek. Mit ad Isten, egy Konstanca mellőli román emberhez mentem férjhez, de a leányom az én vallásom szerint református, és magyar a férje. Déván nagyon sok a vegyes házasság, és vannak családok, ahol mind a ketten magyarok, de a gyermekek nem tudnak magyarul, mert otthon nem beszélnek az anyanyelvükön velük, és román iskolába járatják őket. Jó, hogy vannak ezek a magyar napok, de lassan nem ismerek senkit, az idősek meghaltak, a fiatalok pedig már nem is magyarok.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb színészgenerációval bővült a nagybetűs élet színpada
Utolsó csengőszó a Művészeti Egyetemen
Közel százhúsz diáknak szólalt meg utoljára a csengő tegnap délben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Már megszokhattuk, hogy a színisek ballagási ünnepsége eltér a megszokottól, csöppet sem unalmas, és ez idén sem volt másképp, a leendő művészekre jellemző, humorral fűszerezett, bohém stílus ezúttal is meghatározta a hangulatot. Az egyetem végzősei, diákjai „játszották a főszerepet", a leendő színészek színes jelmezekbe öltözve táncoltak, énekeltek, poénkodtak. Egy szó mint száz, bebizonyították, ismét egy tehetséges művészgeneráció hagyja el az egyetemet, amely minden bizonnyal nem vall majd szégyent a nagybetűs élet színpadán.
Elsőként dr. Balási András rektorhelyettes szólt a végzősökhöz, aki szerint a jelentős események sorában a ballagás a legmeghatóbb, holott a bolognai rendszernek köszönhetően a szorgalmas diákok nem csak egyszer ballagnak el. Hozzátette, az intézmény egykori hallgatójaként úgy érzi, hogy ez az egyetem amellett, hogy szakmai tudással vértezte fel, egyúttal az életre is felkészítette. – Igyekeztünk mindezt diákjainknak megadni, lehetőséget biztosítani számukra az alkotásra – fogalmazott.
Dr. Oana Leahu, a román művészeti kar dékánja elmondta, minap egy rádióműsorban hallotta a mondást, miszerint az embert cselekedetei és nem a szavai alapján ítélik meg, ezért elhatározta, hogy bebizonyítja, mindenik végzős hallgató már az egyetemen eltöltött évek során ért el szakmai sikereket. Dr. Kós Anna, a magyar művészeti kar dékánja egy dilemmáról szólt, ami az egyetem vezetőségét foglalkoztatja. – Néhány napja egy sajtóban dolgozó kolléga arról faggatott, hogyan is határozzuk meg az egyetemen folyó munkát, melyek a céljaink: a diákok mélyvízbe dobása vagy a medencében való gyakorlás. A ballagás pillanata kettős érzéssel tölt el, egyrészt szurkolunk a diákjainknak, és szeretnénk még néhány olyan évet biztosítani nekik, amikor a színpadon való munka nem létfenntartási kérdés. Másrészt pedig meg vagyunk győződve, hogy mindenik diákunk profi módon megállja a helyét a színpadon. Ugyanakkor tudjuk, hogy a művészet terén a tehetség és szaktudás nem minden, szerencse is kell, hogy akkor kapja az illető a megfelelő lehetőséget, amikor arra szakmailag felkészült – hangsúlyozta a dékán, aki szerencsét kívánt a búcsúzó hallgatóknak. A végzősöket a román tagozat részéről Andrei Stan, a magyar kar képviseletében pedig Illés Alexa búcsúztatta csöppet sem megszokott módon. Andrei Stan kiemelte, társaival a 2015-ös évet minden bizonnyal emlékezetükbe vésik, hiszen ekkor adózták meg a borravalót, emelték meg a gyerekpénzt, na és nem mellékes... ekkor hagyták el az egyetem padjait. Illés Alexa szavain jót derült a közönség – hogy az elvárásoknak eleget tegyen és szívhez szóló beszédet mondjon, az internetről csent egyet, de becsületére legyen mondva, megjelölte a forrást. Ellenben, a viccet félretéve, a fiatal színésznő ráérzett a színészet lényegére: „Ez az életünk, a szenvedélyünk, a szerelmünk. – mutatott rá, és társai hangos tapssal jelezték, hogy ugyanígy érzik. Ezek azok az alkalmak, amikor nem lehet nem észrevenni, hogy a Művészeti Egyetem diákjai és tanáraik, főként a színészek, román és magyar tagozat együtt, egy nagy családként élik meg az itt töltött éveket.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Grafikus a színek útján
Haller József nyolcvanéves
Jelentős esemény színhelye volt csütörtök délután a marosvásárhelyi Bernády Ház. Haller József, itthon és külföldön egyaránt ismert és elismert képzőművész nyolcvanadik éve alkalmából szervezett retrospektív kiállításnak adtak helyet a művészeti központ földszinti és emeleti galériái.
A tárlatnyitón házigazdaként a Bernády alapítvány elnöke, Borbély László szólalt fel, aki elmondta, a kiállítás napja nem csak Haller József, hanem egész Erdély magyar képzőművészetének ünnepe. – Amit letett az asztalra, feltett a falra, az referencia szerte a világon, ahol ismerik, tisztelik a nevét. Fontos dolog, hogy élnek közöttünk olyan személyiségek, akik folytonosan képesek a megújulásra. Haller József is ilyen, és ezért köszönettel tartozunk neki – mondta Borbély László, majd a kiállítás méltatója, Nagy Miklós Kund szólt a teljes telt házas közönséghez.
– Ha Haller József összes munkáját ki szerettük volna állítani, még legalább egy emeletet kellett volna húzzunk a Bernády Házra. E mostani tárlat gyűjteményes kiállítás, hetvenes évekbeli alkotásokat is megtekinthetünk, szinte lírai, költői jellegű az anyag, amit láthatunk. A művész ma is fiatalos, tele van energiával, ötletekkel, folyamatosan dolgozik. Évtizedeken keresztül rajzolt, festett képein sok-sok nő jelentette a mindenséget, sok-sok férfi a teremtést. Napjaink mítosztalan világáig minden megtalálható ebben az életműben, ezen a tárlaton. Haller József egyike azon, Marosvásárhelyt felfuttató, a képzőművészet terén ismertté tevő művészeknek, akik nem itt végeztek, de amióta ide kerültek, teljesen vásárhelyivé váltak. Ismerjük gazdag művészetét, gyakran kiállítja legújabb alkotásait. Mindazt, amit magunkba szívtunk vagy megálmodtunk, megtaláljuk a képein. Generációk sora által ismert bábszínházi díszleteit, jelmezeit nem tudjuk itt bemutatni, ahogy többezres saját sorozatát sem, azokat a bizonyos "grafikai festményeket". Ami itt van, két nagy tömbre bontható: grafika és festészet. Szobrászként kezdte, grafikusként vált ismertté. Csodát varázsol a papírra. Képei álomszerűek, olyanok, mint egy-egy csomósodott gondolat, érzelem, hangulat – a képzeletünket mozgatják meg. Ezért lírai az anyag, ezért olyanok a munkák, mint a versek. A mítoszainkról szólnak.
De egyik legnagyobb grafikusunkból egyszer kikövetelődzött a szín is. Azóta erőteljesen, expresszivitással, rendkívüli tudással festi képeit. A színek útján úgy haladt tovább, hogy alkotásai az alkotó sajátos módján mítoszaink ismerős történeteit idézik Ikarosztól a boldogság kék madaráig. Mindaz, amit magukkal hoznak a corpusok, régmúlt idők embereinek üzenetét hordozza, érzelmeket kelt a ma emberében. A nagyon gazdag életmű további részét képezik azok az illusztrációk, amelyeket nagy költők művei ihlettek. Haller József beszél körülöttük.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Csomagban átcipelt múlt
Beszélgetés a 60 éves Kapui Ágota költővel, szerkesztővel
– Erdélyben, sepsiszentgyörgyi pedagóguscsaládban született. Kérem, meséljen gyermekéveiről.
– Édesanyám szívbeteg volt, tehát a szüleim tudták, hogy nem lehet testvérem, ezért teljes lényükkel rám koncentráltak. Én voltam az egyke iskolapéldája, akinek mindent megadtak, amit a hatvanas-hetvenes években egy család egy gyermeknek megadhatott. Két maximalista pedagógusszülő irányította a lépteimet, fontosnak tartották, hogy nyelvet tanuljak, zongorázzak, rajzoljak, olvassak. Könyveket adtak a kezembe, megmondták, mi a nekem való olvasmány. Persze, én mindig azt olvastam titokban, ami nem volt nekem való. Kisgyermekként nagymamám sok mesét olvasott. Soha nem engedtem, hogy abbahagyja addig, amíg teljesen be nem rekedt. Anyukámnak gyönyörű hangja volt, sokat énekelt, verset olvasott, így kaptam rá a költészet ízére, Adyra, Arany Jánosra, Reviczky Gyulára, Juhász Gyulára. Még ma is elszorul a torkom, ha a Pillangókisasszony nagyáriáját meghallom, mert az volt anyám kedvenc operája.
Édesapám a Bánságból jött, és benősült egy székely családba. Apai nagyapámnál töltöttem minden nyaramat egy Temesvár melletti faluban, ahol egy másik kultúrát, mentalitást ismerhettem meg. Az iskolában mindig a maximumot kellett kihoznom magamból, mert a tízes nálunk elvárás volt. Ha gyengébb jegyet kaptam egy dolgozatra, azt édesanyám hamarabb tudta, mint én, és a büntetés nem maradt el. Ez az állandó megfelelési kényszer lassan-lassan lázadóvá tett, szerettem olyan barátokkal lenni, akik nem voltak eminensek, mert mellettük csupa izgalom volt az élet. A megfelelés és a világ másik oldalának megismerése közt lavíroztam, a barátaim körében átlagos, hétköznapi tizenévesnek érezhettem magam.
– Kik voltak tanítói, tanárai, akikre ma is szívesen emlékszik vissza? Milyen volt az egykori 1-es számú, híres-neves, ma "elhíresült" Mikó Kollégium szellemisége az 1960-as évek végén, a ’70-es évek elején?
– Az akkori 1. számú líceum hiába viselte ezt a semmitmondó nevet, nem feledte el múltját, hagyományait, a Mikó az Mikó maradt. Mindannyian büszkék voltunk arra, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba járunk, ahogy szüleink, nagyszüleink is azok voltak. A tanáraink is erősítették bennünk ezt a szellemet, és olyan tudást adtak, amelyből egész életemben megéltem, bárhová sodort a sorsom. Az a humánműveltség, amelyet az oktatóim megalapoztak, sok helyzetben kisegített engem. Berde Zoltán tanár úr a világ legjobb magyartanára volt, egy igazi példakép. Ő volt az első kritikusom, minden versemet az ő útmutatásai alapján gondoltam tovább, javítottam, tisztáztam le. Szász Fehér Gyöngyi tanárnő szerettette meg velem a francia nyelvet, de nem feledem Becsei Pali bácsit, a latintanáromat sem. Édesanyám volt a történelemtanárom, furcsa volt őt anyaként szeretni és tanárként elfogadni. Láttam, hogy mindennap vázlatot ír és lelkiismeretesen készül az óráira. Szigorú volt és kedves, következetes, de megértő is. Sokan szerették, és ez leginkább akkor vált számomra nyilvánvalóvá, amikor eltávozott, és sok-sok volt diákja búcsúzott tőle.
– Melyek voltak első próbálkozásai, és ezek hol "kötöttek ki": a szemétkosárban, az iskola faliújságján vagy a újságszerkesztők asztalán?
– A versírás mindig valamifajta elvonulást jelentett számomra egy olyan világba, amelyet más nem ismerhet. Most is emlékszem, milyen is volt az ihlet pillanata. Eszembe jutott egy szókapcsolat, amely nem hagyott nyugodni, bezárkóztam a szobámba és továbbgondoltam, papírra vetettem, játszadoztam vele egy kicsit. Nyugtalanító volt, izgalmas, ígéretes, furcsa kis folyamatok indultak meg a lélekben, és jöttek a szavak, a képek, a rímek… A Mikónak volt egy diáklapja, a Gyökerek, az első verseimet ebben publikáltam, de a Megyei Tükörnek is volt egy gyerekrovata, a Cimbora, amelynek szerkesztője voltam, és itt is megjelent egy-egy írásom. A Cimborát szerkesztő diákcsoportot, Zsehránszky István irányította, akivel sokat beszélgettem költészetről, irodalomról. Emberileg is nagy hatással volt rám.
– Kolozsvár akkor (és most is) az erdélyi magyar kultúra szellemi fellegvára volt. Kiket ismert egyetemistaéveiben az ott élő költők, írók közül?
– Az egyetem olyan magasra tette a mércét, hogy utána nehéz volt elszakítani azt a köldökzsinórt, amellyel magához fűzött a város. Kolozsvár szellemisége meghatározó volt az életünkben, minden köve, minden utcája, épülete lehelte magából a kultúrát, a múlt hagyatékát, az erdélyiség lényegét. Jó volt ott lenni, érezni a pezsgést, a fiatalság varázsát…A háttérben azonban egy aljas játszma bábjai voltunk mindannyian. Sokáig nem hittem, hogy engem is megfigyelnek, és "bűneimet" lajstromozzák azért, hogy egyszer a szememre vethessék.
– Hol kapott állást az egyetem elvégzése után?
– Ez az euforikus állapot egy csapásra megszűnt, amikor ott álltunk a kihelyezés küszöbén. Kolozsváron nem lehetett maradni, mert akkor még létezett a zárt város fogalma. Ma már tudjuk, hogy ez a diktatúra kényszerítő eszköze volt, hogy szétszórjon minket a legeldugottabb falvakba, belenyomjon a sárba, a megalkuvásba. Egy súlyos magánéleti válság, egy baleset más irányt szabott az életemnek. Hazakerültem Sepsiszentgyörgyre, ahol műszaki fordítóként kezdtem dolgozni a kapcsolószekrénygyárban. Ekkor kezdődött el életem legreménytelenebb időszaka.
– Mikorra gyűltek össze kötetre való versei? Miért nem jelenhettek meg a Forrás-sorozatban, amellyel egykoron a romániai magyar irodalom fiatal tehetségei dobbantottak?
– A nyolcvanas évek közepe tájékán összegyűlt egy kötetre való írás, és egy gyermekverskötet terveit is dédelgettem. Elvittem a bukaresti Kriterion Kiadóhoz az anyagot, és ígéretet is kaptam arra, hogy megjelenhet, de aztán évekig nem történt semmi. Már Magyarországon éltem, amikor megtudtam, hogy a kötetek anyagát "kukába dobták", mert elhagytam az országot, tehát "hazaárulóvá" váltam. Furcsa volt az is, hogy minden szerkesztőségből csak visszautasítást kapok épp azoktól az emberektől, akik régebben szívesen közölték az írásaimat.
– Úgy érezte, hogy figyelték, vagy most már bátran kimondhatjuk: meg is fenyegették a 80-as évek végén, amikor nem volt szabad leírni pl. azt, hogy kézdivásárhelyi, csak így: tg- secuiesci…
– Igen, és ez a fenyegetés volt az utolsó csepp a pohárban. A gépgyárban eltöltött kilenc esztendő börtön volt számomra. ’87-ben megcsillant a szabadulás reménye, amikor a Háromszék elődjénél, a Megyei Tükörnél megüresedett egy hely az ipari rovatnál. Nagyon távol állt tőlem ez a terület, de reméltem, hogy idővel testhezállóbb feladatot kaphatok.
Az akkori főszerkesztő meg is ígérte, hogy felvesz, amint lehet. Akkor váratlan dolog történt, amely mindent felborított. Behívattak a pártbizottsághoz, ahol megfenyegettek és megaláztak. Azt mondta egy elvtárs, hogy örüljek, hogy van munkám, és ne akarjak újságíró lenni, mert az én múltam nem fér össze az újságírói etika szabályaival. Azért nem jelennek meg mostanában a verseim, mert kritikus és lázító hangvételűek. Villámcsapásszerűen ért ez a támadás. Akkoriban hallani lehetett, hogy Magyarország nyit az erdélyiek felé, befogadja és nem küldi haza őket. Ez a kényszerhelyzet szülte a döntésünket, hogy elhagyjuk az országot.
– Valahol olvastam, hogy 1988-ban, amikor családja elhagyta az országot, férjével, fiával és egy bőrönddel lépte át a határt. Nehéz volt az a bőrönd, vagy sokkal nehezebb volt az a másik "csomag", amit a szívében vitt, s úgy hívjuk: szülőföldszeretet?
– Abban a csomagban minden benne volt, ami az addigi életünket jelentette. Otthagytuk az édesapámat és a nagyanyámat, az anyám sírját, a barátainkat, a múltunkat. Akkor még nem sejtettük, hogy ez a "mitikus monstrum" másfél év múlva megbukik, és lesz újrakezdés otthon is.
– Hogyan alakult élete az áttelepedést követő években?
– Voltak jó és rossz dolgok, remények és reményvesztett időszakok. Dabasra kerültünk, egy olyan településre, amelyről Vay Sarolta Régi magyar társasélet című könyvében olvastam valamikor, és akkor lenyűgözött a kisnemesi fészek különleges hangulata, a bálok, farsangok, vadászatok és nagy kártyapartik világa, amely az 1800-as évek végének Magyarországára jellemző volt. Dabas befogadott minket, megélhetést adott, lettek nagyszerű barátaink, jó- és rosszakaróink. A Táncsics Mihály Gimnázium tanáraként megélhettem a hivatás minden szépségét, elnyerhettem a diákok bizalmát, szeretetét. Kiteljesedhettem mindabban, amit szülőföldemen kellett volna művelnem, hogy hasznos legyek, és legyen értelme, visszaigazolása a sok tanulásnak.
– Farkas Árpád mondta: megírta azt, amit akart, új verset nem ír, ne várjon az olvasó, nem lesz… Miben reménykedhetünk az Ön esetében?
– Nem tartom magam költőnek, mert soha nem váltam azzá. A költők életművet hagynak maguk után, én ezzel nem szolgálhatok. Amióta hazát váltottam, nem nagyon írtam verset. Elfelejtettem, milyen az az érzés, amit gyermekként megtapasztaltam, az ihlet pillanata. Cserében sok minden más megadatott nekem. Voltam tanár, rendező, tehetséges fiatalok útját egyengethettem. Újságot, helytörténeti kiadványokat szerkesztek, szeretem összehozni a helybélieket szülőföldem magyarjaival. Igazi másodvonalbeli háttéremberré váltam, és minden tudásommal azt segítettem, aki valóban előtérbe kívánkozott, és ott van a helye.
– Egyetlen verskötete jelent meg, Vers az időben. Gondolt- e arra, hogy régebbi és újabb verseit egybegyűjtve egy teljes Kapui Ágota- válogatást tesz az olvasók asztalára?
– Nincsenek ilyen ambícióim! Jó, ha az ember idejében belátja, hogy középszerű, nem kell mindenáron arra törekedni, hogy költő legyen. Aki költőnek született, az a diktatúra, a fenyegetések, sanyargatások ellenére is az lett. Bennem nincs tüske azért az elvetélt költősorsért, most is az irodalom közelében mozgok, szeretem a szerkesztői munkát, jó dolog egy szerzőt hozzásegíteni egy új kötethez.
– Igaz, hogy nem írt sok verset, de annál több szépirodalmi kötetet szerkesztett, mégpedig a dabasi Valentyik Ferenccel és Feldman Lászlóval. Kérem, sorolja fel ezeket, és miről szólnak?
– Van, amit velük együtt szerkesztettem és van amit önállóan. Valentyik Ferenc dabasi helytörténész rengeteg értékes témát kutatott fel a helyi kötődésű írók-költők, politikusok, közéleti személyek elfeledett életművéből. Társszerkesztőként részt vettem az általa felkutatott Vay Sarolta-versek kötetté szerkesztésében (Virág borul minden rögre), Gyóni Géza Idegen lantokon című kötetének szerkesztésében (amelyben Valentyik Ferenc összegyűjtötte a Csak egy éjszakára című vers 12 nyelvre lefordított változatát), az 1000 dabasi pillanat c. helytörténeti album szerkesztésében. Szerkesztettem dr. Zlinszky János volt alkotmánybíró családtörténetét, Mitták Ferenc Pirkadat című kötetét, valamint a szerző Nyíló ablakok című középiskolás naplóját. Összeállítottam az Áldás a magyarra című kötetet, amelyet a honosított magyaroknak ajándékoz a dabasi önkormányzat. Feldman Lászlóval együtt szerkesztettem a Díszpolgári portrék sorozat két darabját: A dabasi csodadoktor című kiadványt és a Két, istennel beszélő ember című kötetet.
– Az Ötödik évszak (1980) c. vers-, próza- és képzőművészeti antológiában azt írja: "Csak az időnek nem tulajdonítasz/ különösebb fontosságot/ míg szorítását nem/ érzed". Érzi már az idő szorítását?
– Kár volna tagadnom: érzem az idő szorítását, hiszen hatvanéves vagyok. Ha a hatvanéves nagyanyámra gondolok, ő ebben a korában egy fájós lábú, kendős, ősz hajú asszony volt, aki csak értünk élt. A világ sokban megváltozott, és én is változtam. Nem érzem öregnek magam, és mindent megteszek, hogy egészséges maradjak, szellemileg és fizikailag is friss legyek. A középkorúság státusza kitolódott, engem fiatalítanak a barátaim, az aktív, feladatokkal teli életem, a sport, az az olthatatlan vágy, hogy még sokáig együtt legyek a gyermekeimmel, és ha lesznek majd unokáim, akkor ne legyen köztünk generációs szakadék. Nem adom meg magam az időnek, hiába érzem a szorítását…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Kibédi Varga Sándor
Kibédi Varga Sándor (eredetileg Varga Sándor; Marosvásárhely, 1946. október 14. –2015. május 17., Budapest) erdélyi származású újságíró, író, tanár, a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola román–magyar szakának elvégzése után öt évig falusi általános iskolákban tanított. 1978-ban újságíró lett a Maros megyei Vörös Zászlónál: a művelődési rovat szerzőjeként recenziókat, színikritikákat írt. Négy év múlva a Bukarestben szerkesztett Előre tudósítója lett. 1988. május 1-jén Karlovy Varyba indult pihenni, de nem érkezett meg, mert Budapesten leszállt a vonatról.
Az "új hazában" az újságírói hivatást folytatta, de a Varga Sándor nevet kiegészítette a Kibédi előnévvel, ugyanis meg kellett különböztetnie magát a hasonló nevű kollégától. Más indítéka is volt: közeli rokonai, akik az első világháború után érkeztek Budapestre, szintén ezt az előnevet vették fel. Apja unokatestvére, az 1902-ben Szentgericén született, 1986-ban Münchenben elhunyt Kibédi Varga Sándor a kolozsvári filozófiai iskola neves képviselője volt.
Négy évig dolgozott a Magyar Rádióban, az egymilliós példányszámú RTV Újságnál, majd nyolc évig a Kurír című országos politikai napilapnál. Sokáig parlamenti tudósító is volt. Különböző időszakokban a Mai Nap, az Új Magyarország és a 168 Óra című hetilap állandó külső munkatársának mondhatta magát. 1999-ben az MTI Kiadói Kft. szerződtette, majd hamarosan ismét tanár lett. Nyugdíjazásáig, 2006-ig, magyar nyelvet és irodalmat tanított egy újpesti általános iskolában.
Újságírói pályájával párhuzamosan, 1973 és 1982 között körülbelül száz novellája jelent meg, főleg az Utunk című kolozsvári szépirodalmi hetilapban. 1979-ben színpadi művel szerepelt az Utunk Évkönyvében, 1986-ban pedig rövidprózával szerepelt a Kriterion Könyvkiadó Ajtók című antológiájában. 2001-ben a marosvásárhelyi Impress Kiadó elkészítette A megváltás ezután következik című novelláskötetét. Egy pesti alapítvány felhívására szociográfiát írt az 1990- es rendszerváltás előtt Magyarországra menekült több mint háromszázezer erdélyiről. 1998-ban részt vett a Másság Alapítvány cigányellenes diszkriminációkat feltáró Ácsi! című riportkötetének (Osiris Kiadó) készítésében. Az Üveghegyen túl – Erdélyi ki- és bevándorlók az ezredfordulón című kötetét a Mentor Kiadó gondozta és publikálta 2009-ben.
2002-ben megírta munkahelyének, a Langlet Valdemar Általános és Felnőttképző Iskolának centenáriumi évkönyvét (az intézmény névadója a svéd vöröskereszt zsidómentő főtitkára volt Budapesten a vészkorszak idején).
Források: Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2011, Udvardy Frigyes: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006. Kibédi Varga Sándor, 2001. november 7.
Élet és Irodalom, 2010. május 7. Láng Zsolt: Becsületes antimese. Recenzió Kibédi Varga Sándor Az Üveghegyen túl című kötetéről.
Duna tévé, a Kívánságkosár vendége Kibédi Varga Sándor. Interjú. 2010. május 31.
Káfé Főnix internetes irodalmi és fotóművészeti lap. Kibédi Varga Sándor: Rövid szakmai életrajz
Népújság (Marosvásárhely)

Szemelvények Déva 18. századi történetéből
Bulgár telepesek és sáskahad
Déva történetének 18. századi mozzanatiról folyt a beszélgetés a Bethlen Gábor Helytörténeti Kör májusi találkozóján. Alapként Issekutz Antal 1902-ben megjelent tanulmánya szolgált, melyet Barra Árpád nyugalmazott tanár ismertetett a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat 13. Évkönyvéből.
Déván a 18 század elején egész új városrész alakult: Görögváros néven. A feljegyzések szerint azonban az itt letelepedők jelentős hányadát a Balkánról felszivárgó bulgár telepesek adták, akik a Lipót császár biztatására szervezett bulgár szabadságharc kudarca nyomán kényszerültek menekülésre. Az osztrák birodalomban szívesen látták őket, Déván is évi 50 forint fejében telepedhetett le a népes közösség a Maros és a Cserna folyó közé. Ők építették meg a ma is álló ferences kolostort, illetve a köreikben élő örmény kereskedők a város főterén is kápolnát emeltek. Utóbbi azonban már a 19. században elpusztult. Szintén örmény kereskedő nevéhez fűződik a később nagyipari létesítménnyé fejlődött dévai rézbánya megnyitása is.
A bulgárok, görögök, örmények betelepedésével Déva gyakorlatilag új arculatot öltött: díszes lakóházak, üzlethelyiségek épültek a város főterén. Ezek nagy részét azonban az 1756-os tűzvész elpusztította. 24 évvel később egy óriási sáskahad érkezik a városba, és augusztustól októberig minden termést, növényt lelegel. A sáskahad ellen a lakosság „síppal, dobbal, kapával, lapáttal, hangos szóval” hadakozik, de a kártevőket csak az őszi hideg beállta tudta megfékezni. Issekutz cikkében az áll: „A hidegtől elgyengült és a nép által megölt sáskát, mintegy 80 ezer köbméter(!) mennyiségben összegyűjtötték, s az egészet elégették és elföldelték”. Az említett mennyiség minden bizonnyal jócskán el van túlozva, vagy sajtóhiba miatt olvashatunk a reális sáskamennyiség sokszorosáról, de tény, hogy a város lakossága igencsak megszenvedte az „Oláhországból érkezett iszonyú mennyiségű sáska” garázdálkodását.
Issekutz Antal tanulmányában említésre kerül II. József császár erdélyi körútja is, melynek során Dévát is érinti, illetve számos egyéb érdekes adat a város 18. századi történetéből, melyhez a helytörténeti kör tagjai további adatokkal szolgáltak.
A májusi találkozó résztvevőinek külön élményt jelentett Chirmiciu András dévai munkatársunk beszámolója az Európai Kisebbségi és Regionális Nyelvű Napilapok Szövetsége (MIDAS) által szervezett tanácskozásról, melyen nemrégiben vett részt a horvátországi Abbázián (Opatija).
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)