„Mondtuk eleget, mondja most már más is” – Mi fán terem az autonómia?
Fel kéne már fogni végre: az autonómia nem országromlás! Ellenkezőleg.
Az a zsigeri reakció késztet e sorok írására, melyet több honfitársam részéről tapasztalok különféle honlapokon, Facebook- vagy Twitter-csoportokban, illetve más közösségi hálózatokon, ha csak meghallják az autonómia szót.z a Autonómia nem jelent elszakadást, sem „állam az államban” állapot kialakulását.
Szeretném, ha áttekintenénk és tisztáznánk néhány autonómiával kapcsolatos fogalmat, melyek egyes románok számára érthetetleneknek tűnnek.
Az európai kontinensen nagyjából tizenegy, etnikai kritérium alapján kialakított autonómia működik, ebből nyolc az Európai Unión belül, nevezetesen: Belgiumban a belgiumi német közösség, Finnországban az Åland-szigetek (svédek), Olaszországban Dél-Tirol és Vale d’Aosta (németek és franciák), az Egyesült Királyságban a Man-sziget, Spanyolországban Baszkföld, Galícia, Katalónia, (baszkok, galíciaiak és katalánok). Még három autonóm tartomány van az Európai Unión kívül: Macedóniában (albán közösség), Moldova Köztársaságban Gagauzia (törökök és bolgárok), Szerbiában Vajdaság (hat különféle etnikumot tömörítő autonómia, melyek elismert hivatalos nyelvvel rendelkeznek).
Vajdaság Autonóm Tartomány Státusza, Alapvető rendelkezések, 6. cikkely: A Vajdaság Autonóm Tartomány (VAT) szerveinek tevékenysége során a szerb-horvát és a cirill betűs írásmód hivatalosítása, illetve a törvény által szabályozott módon a latin betűs mód használata mellett egyidejűleg alkalmazható a magyar, szlovák, román és rutén nyelv, az írásmóddal együtt, valamint más nemzetiségek nyelvei és írásmódjai, a törvény által szabályozott módon.
Ennek megfelelően a társadalom szegmenseinek többségében alkalmazható a román nyelv. A VAT területén a román a következő településeken hivatalos: Alibunár (Alibunar), Fehértemplom (Biserica Albă), Bégaszentgyörgy (Jitişte), Nagybecskerek (Becicherecul Mare), Antalfalva (Kovaciţa), Kevevára (Cuvin), Zichyfalva (Plandişte), Szárcsa (Sărcia) és Torontálszécsány (Sečanj). Versec (Vârşeţ) községben Vajdalak (Voivodinţ), Márktelke (Marcovăţ), Temesőr (Straja), Kiszsám (Jamu Mic), Kisszered (Srediştea Mică), Meszesfalva (Mesici), Almád (Iablanca), Temesszőllős (Sălciţa), Réthely (Râtişor), Homokdiód (Oreşaţ) és Mélykastély (Coştei) településen a román hivatalos nyelv.
Három olyan állam van, ahol minden jelentős őshonos kisebbséget az illető ország államalkotó nemzetiségeként is elismernek: Belgium, ahol flamandok, vallonok és németek, Svájc, ahol németek, franciák, olaszok és rétorománok és Bosznia és Hercegovina, ahol szerbek, horvátok és muzulmán bosnyákok élnek.
A fentebb említett tizenegy etnikai autonómia közül jelenleg csak egyben van konfliktus, és az is a mindennapi életben elég ritkán: Baszkföldön. Különleges eset a Bosnyák Föderáció.
Pontosan az autonómiák azok a konstrukciók, melyek megakadályozzák, illetve véget vetnek az ilyenfajta konfliktusoknak. Más esetekben az autonómia megadása kezdeti szakaszában állít le egy konfliktust. Az etnikai autonómiák minden esetben stabilizáló jogi és politikai konstrukciók.
Következtetés: az etnikai kritériumokon alapuló területi autonómia nagyon is modern, európai és alkotmányosan lehetséges koncepció, ha megvan a politikai akarat, és ugyanakkor az EU közösségi joganyagával is kompatibilis. Aki ilyesmit kér Romániában, az nyíltan és félelem nélkül megteheti, mert nem sért semmilyen törvényt és alkotmányt.
Mit szóljunk akkor a kulturális, pénzügyi vagy gazdasági autonómiáról… Ez abszolút jogos kérése a különböző régiókban élőknek, és nincs semmi köze az etnikai hovatartozáshoz, legfeljebb olyan mértékben, amennyire egy bizonyos régió összes etnikuma együtt törekszik e cél elérésére.
A kulturális kölcsönhatás nagyon logikusan működik, mert nem próbálja kikényszeríteni egy bizonyos identitás, az etnikumok egyikének, általában a legerősebb identitásának dominanciáját a többi etnikum, identitás felett. Ez történt Ausztria-Magyarországon – gyakorlatilag ennek kéne történnie most Romániában is.
Elmondhatjuk, hogy egy adott országban éppen azért működnek az etnikai autonómiák, mert érvényesülési teret nyújtanak a kisebbségi etnikai közösségeknek, miáltal feloldják az érdekütközéseket, így aztán a kulturális, nyelvi, regionális stb. identitás érvényesítésére és megőrzésére vonatkozó érdekek nem válnak destabilizáló tényezővé, mint most.
Az autonóm terület annak az államnak az egységes része marad, amelyen belül létezik, elszakadási jog nélkül.
Ez egyszer s mindenkorra legyen világos. Éppen ezen a nemzetközi szervek által felügyelt – mondjuk úgy – autonómiaszerződésen keresztül biztosítható a kérdéses állam területi integritása.
Nevetségesnek tartom az „igazi románoktól” folyamatosan hallott állítást, mely szerint a román állampolgárok többsége nem akar és nem kér semmilyen fajta autonómiát. Az ország lakóinak többsége nem akarja a görög-katolikusok templomainak visszaadását sem, nem ért egyet a melegek házasságával, nem ért egyet a romák integrálását célzó szociális segélyezési politikákkal és így tovább. A modern államok mindig olyan reformok és gondolatok révén jöttek létre, melyekkel a lakosság nagy része nem értett egyet.
Az Erdély-koncepcióra vonatkozó néhány szóval zárom írásomat, mert valójában ezzel van a nagy gond. Meglepetten tapasztalom azt a 96 év után még létező félelmet, hogy a regionalizálás és a bármiféle autonómia miatt Erdély elszakadhatna Romániától. Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon hogyan lenne ez lehetséges, amikor Erdélyben, Bánságban és Partiumban a románok aránya csaknem 71 százalékos…
Nekünk, románoknak könnyű, többségben vagyunk, és a saját államunkban élünk. A többi etnikai közösség számára minden másképp néz ki, mi pedig, akik „örökre urak” vagyunk (utalás egy nacionalista román dalra – a szerk.), abszolút semmilyen erőfeszítést sem teszünk azért, hogy megértsük gondjaikat. Egy cseppnyi empátia sincs bennünk a magyarok iránt, hogy a romákról ne is beszéljek… Vannak tragikus példáink, fájdalmas és nehezen gyógyuló emlékeink: egy etnikai közösség megsemmisítése, a szászoké és a sváboké, akik több száz évnyi létezés után szinte teljesen eltűntek, a zsidó közösség eltüntetése, a görög-katolikus románok közösségének részleges megsemmisítése.
A Bánságot és Erdélyt az iparosításon keresztül egy demokratikus világban elképzelhetetlen asszimilációs folyamatnak vetették alá. Ez a folyamat 1990 után megszűnt, de a helyi rendet valószínűleg visszafordíthatatlanul felforgatták.
Akkor viszont ne csodálkozzanak, hogy a magyarokkal és a németekkel együtt az e régiókban élő románok is diszkrimináltaknak érzik magukat, és a jogaikat kezdik ők is követelni.
Ezek a románok lassan-lassan kezdik megérteni, hogy a jövőjük attól függ, akivel nap mint nap együtt élnek, lett légyen az roma, szász vagy magyar. Mert ha arra várnak, hogy ezeket a gondokat a központosított állam politikusai oldják meg, akkor eltelik újabb 96 év, és ugyanebben a szuperközpontosított államban fognak élni.
Tudor Duică
Forrás: Tudor Duică: Un român din Transilvania despre autonomie Háromszék / corbiialbi.ro
Erdély.ma

Összetartozás és városünnep
Erdélyi magyar színházak előadásai láthatók a Szent György Napok kultúrhetén, s ez már önmagában is ünnep. Nemcsak azért, mert erre fesztiválokon kívül egyre kevesebb a lehetőség, hiszen költséges társulatokat felvonultatni, hanem mert régi idők vendégjátékainak emlékét is idézi egy kicsit. Azon persze lehet és érdemes alaposan eltöprengeni, miként és hogyan érhető el, hogy Sepsiszentgyörgy városünnepe igazi sajátos, székely íz legyen és az is maradjon. Összességében, nem csak kulturális vonatkozásban.
Már az is jelentős lépés, hogy végre elbúcsúzhatunk a bóvliárusok fekete seregétől, a kézművesek mellett vásárba hozzák portékáikat az erdélyi könyvkiadók is, s úgy tűnik, a szervezők jó érzékkel ismerték fel, a gagyi a kulturális kínálatból is kiszorítandó. Ne keresgéljünk régi, áporodott emlékeink között: az bizonyosan apró betűvel kerül majd a város emlékkönyvébe, hogy egykor bizony ezrek fogadták – jobb híján – a nyolcvanas, kilencvenes évek levitézlett diszkókirálynőjét és a hozzá hasonló élő kövületeket. Köszönjük, feledjük, egyszer s mindenkorra elég volt: Sepsiszentgyörgy nem a popzene matuzsálemeinek elefánttemetője.
Miként az is téves, hogy ilyenkor a színházban is az úgynevezett – ám valójában nehezen meghatározható – tömegigényt kellene kiszolgálni, ezért aztán hozták is szívfacsaró előadásaikat a budapesti produkciós irodák. Tévedés volt: minőség és szórakoztatás teátrumban sem egymást kizáró fogalmak. Jó hír azonban, hogy idéntől a kultúrhéten kizárólag erdélyi magyar színházi társulatok lépnek színpadra, mi több, a Kolozsvári Magyar Opera is elhozza egyik közkedvelt musicaljét, s ez bizony frissen és ritkán érkező véráram. Mert a temesvári, székelyudvarhelyi, gyergyószentmiklósi színházak előadásai egyben piciny, kulturális kapcsok e térségek felé, melyek az erdélyi, székelyföldi magyar összetartozás élményét is erősíthetik.
És talán ez a kulcsszó: a Szent György Napok kulturális palettájának jó érzékű, egészséges színezésével egyrészt felmutatható, nyitottak vagyunk a mindenkori minőségre, az újra, a lendületesre, mindarra, ami vezet valahová; másrészt, újólag megerősíthető a magyar szolidaritás igénye: igen, Sepsiszentgyörgy kíváncsi arra, miként teremtenek magyar nyelvű színházat – és nemcsak teátrumot, hanem kultúrát, életet – másutt, tőlünk kissé távolabb, ám hozzánk mégis közel.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Úz-völgyi hadinapló
Tegnap délután a kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házában Kisgyörgy Tamás grafikus, a sepsiszentgyörgyi Charta Kiadó igazgatója, a könyv szerkesztője bemutatta a T 1224 Úz völgye, 1944. augusztus 2. – szeptember 19. című kötetet, édesapja Úz-völgyi eseményekről szóló naplóját, melynek a hadtörténészek szerint az a nagy érdeme, hogy napi pontossággal, percről percre örökíti meg az eseményeket, és így az egyetlen hiteles és pontos kordokumentum az Úz-völgyi eseményekről.
A találkozó második felében a sepsibesenyői születésű, jelenleg Málnás községben élő Páll Samu bácsi, Úz-völgyi veterán idézte fel az akkori háborús eseményeket és szibériai hadifogságát. A találkozó végén a könyv szerkesztője és Samu bácsi dedikált. (iochom)
Tegnap délután a kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házában Kisgyörgy Tamás grafikus, a sepsiszentgyörgyi Charta Kiadó igazgatója, a könyv szerkesztője bemutatta a T 1224 Úz völgye, 1944. augusztus 2. – szeptember 19. című kötetet, édesapja Úz-völgyi eseményekről szóló naplóját, melynek a hadtörténészek szerint az a nagy érdeme, hogy napi pontossággal, percről percre örökíti meg az eseményeket, és így az egyetlen hiteles és pontos kordokumentum az Úz-völgyi eseményekről.
A találkozó második felében a sepsibesenyői születésű, jelenleg Málnás községben élő Páll Samu bácsi, Úz-völgyi veterán idézte fel az akkori háborús eseményeket és szibériai hadifogságát. A találkozó végén a könyv szerkesztője és Samu bácsi dedikált. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Budapesten Székelyföldért
A román tiltások ellenére is megemlékezést szervez Budapesten a Székelyföldért Társaság a szabadság napján, 2015. március 10-én az 1854-ben kivégzett és várfogságra ítélt Habsburgellenes szabadságharcosok, székely vértanúk tiszteletére.
A Székelyföldért Társaság tavaly és tavalyelőtt is utcai megmozduláson szolidarizált a marosvásárhelyi rendezvényen felvonulókkal, idén akciójukat tiltakozásnak is szánják. Amint közleményükben írják, rá kívánják irányítani a figyelmet, hogy „Románia hatóságai, immár nem is burkoltan, betiltva a Székely Nemzeti Tanács által tervezett marosvásárhelyi felvonulást, lábbal tiporják a romániai magyarokat, székelyeket is megillető demokratikus jogokat” és „a román kormány Székelyföldet felosztani szándékozó régiósítási terveire.”
A budapesti megemlékezést a Hősök terén – az előző évhez hasonlóan – a tér Szépművészeti Múzeum felőli oldalán felállítandó színpad körül tartják kedden 18 órakor. A rendezvényt 60–75 percesre tervezik. A megemlékezés szervezésében és lebonyolításában részt vesz a Magyarországon bejegyzett székely társegyesületek többsége is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az impériumváltás évei Háromszéken 2. (1918–1920)
A magyar hatóságok korabeli zavarodottságára vall az 1918. december 15-én keltezett, Dr. Apáthy István, Kelet-Magyarország főkormánybiztosa által írt levél, amelyben arról értesíti a háromszéki főispánt, hogy a választási törvény megváltoztatása miatt az összes törvényhatósági bizottság és városi képviselő testület működését fel kell függeszteni, mert ezek „régi választójog alapján és a munkásság activ és passzív részvétele nélkül” alakultak meg (Kovászna Megyei Levéltár, továbbiakban KML, Fond nr. 9, Nr. inv. 2., Dos. nr. 27, 278).
A frissen létrehozott Főkormánybiztosság elnöke tehát nem is tesz említést a román megszállásról és az estleges ellenintézkedésekről, hanem egyedül a választójog kiszélesítésével foglalkozik és a még működő helyi képviselő testületek feloszlatását sürgeti.
A kormány ezen intézkedései tovább fokozták az elkeseredettséget a megszállt területeken. „Sajnos azonban, hogy csak rombolnak, de nem alkotnak, az országgyűlés után feloszlatták a törvényhatósági bizottságokat és képviselő testületeket anélkül, hogy ezek pótlásáról gondoskodás lenne” – írta 1918. december 28-án a helyi lapban megjelent Rombolás alkotás nélkül című vezércikk szerzője. December 21-én, a kolozsvári nagygyűlés előtt egy nappal, Háromszék Vármegye Nemzeti Tanácsa is ülésezett. A vármegyeház nagytermében megtartott gyűlésen egy határozatot fogadtak el, melyben tiltakoztak Erdély Magyarországtól való elszakítása ellen (Székely Nép, 1918. december 21.). 1919 elején már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem egyszerű és ideiglenes katonai megszállásról van szó. A Kormányzótanács (Consiliu Dirigent) felállítása után megkezdődött Erdélyben a román nemzeti érdekek érvényesítése. A Kormányzótanács rendeletek útján kormányozta Erdélyt, első lépései közé tartozott az ostromállapot bevezetése, valamint a megyei és községi önkormányzatok működésének felfüggesztése (Bárdi Nándor: Az erdélyi kérdés mint közigazgatási probléma. Három rendezési terv az első világháború után, Magyar Kisebbség, 1998, 1. sz., 114–122). A Kormányzótanács megkezdte a közigazgatás felsőbb szintjeinek elrománosítását. Dr. Király Aladár főispánt és kormánybiztost eltávolították a vármegye éléről, helyette dr. Vecerdeát, majd dr. Vasile Popot nevezték ki a román közigazgatási rendszerben használt prefektusi tisztségbe. Az alprefektus dr. Roman Victor ügyvéd lett.
Az ostromállapot bevezetése a cenzúra megjelenésével járt együtt. Ennek eredményeként 1919. január 22-e után a vármegye legrangosabb lapja, a Székely Nép többet nem jelenhetett meg. 1919. szeptember 12-én megszüntették a sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi törvényszéket. A Kormányzótanács e döntéséhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a bírák nem tették le a hűségesküt. Megjegyzendő, hogy az 1919-es év talán egyetlen pozitívuma az volt, hogy a román hadsereg visszaszolgáltatta a Székely Nemzeti Múzeum igazgató választmányának a háború előtt átadott múzeumépületet. A magyar tisztviselők kiszorítására irányuló törekvések 1920 folyamán tovább folytatódtak. A kormányzótanács rendelete alapján a magyar köztisztviselőket hűségeskü letételére kötelezték. A magyar kormány egyik legutolsó utasítása azonban eltiltotta a tisztviselőket az eskütételtől. A tisztviselői kar megtagadta az eskü letételét arra hivatkozva, hogy amíg békekonferencia nem dönt Erdély helyzetéről, addig a magyar államnak tartoznak hűséggel. Ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy egy esetleges tömeges eskütétel Magyarország esélyeit rontaná a békekonferencián (Mikó Imre: Huszonkét év, Studium, Budapest, 1941, 16–17).
Február 2-án Crişan rendőrparancsnok arról értesíti a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt, hogy a rendőrség azon alkalmazottjait, akik megtagadták a hűségeskü letételét, elbocsátották állásukból (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 38). Az elbocsátott rendőrök mind egyénileg, mind közösen kérvényt nyújtottak be a városi tanácshoz újraalkalmazásukra. A városi tanács, amely még magyar kézen volt, megpróbált az elbocsátott alkalmazottak segítségére sietni, és különböző munkakörökben elhelyezni őket. Roman Viktor alprefektus válaszlépése azonban nem késett. Február 14-én a 387/920-as rendeletében az alábbiakat közölte Bálint Dénes szentgyörgyi polgármesterrel: „Tudomásunkra jutott, hogy a volt rendőrség személyzete a városnál alkalmazást nyert. Mivel azon egyének, kik a városi rendőrségnél alkalmazásban voltak, felszólításra a hűségesküt le nem tették, az állami közigazgatásnál és ennél fogva a városnál sem alkalmazást nem nyerhetnek. Ennél fogva szigorúan meghagyom polgármester Úrnak, hogy ezen egyéneket azonnal mentse fel a viselt hivataluktól, a városi közigazgatásból azonnal távolítsa el és a tett intézkedéseiről részletes jelentést terjesszen fel hozzám legkésőbb f. évi február hó 26-ig.” (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 40).
Néhány héttel korábban hasonló intézkedések születtek a kézdivásárhelyi rendőrök ügyében is. A kézdivásárhelyi polgármestert azért vonta kérdőre az alprefektus, mert az 1919 decemberében elbocsátott rendőrök információi szerint a következő év januárjában is megkapták fizetésüket (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 39).
Végül az elbocsátott rendőrségi alkalmazottak ügye 1920 novemberében oldódott meg némiképp, amikor a belügyminisztérium kolozsvári államtitkársága nevében Dr. Onan miniszteri tanácsos azt a döntést hozta, hogy az elbocsátott rendőrökről a városvezetés gondoskodhat, azaz alkalmazhatja vagy nyugdíjba küldheti őket (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 72–73). Az utolsó napjait élő nagyszebeni Kormányzótanács 1920 áprilisában döntött a sepsiszentgyörgyi közigazgatás átvételéről is. Április 7-én Roman Victor alprefektus a közgyűlési terembe összegyűlt tisztviselők előtt közölte Bálint Dénes polgármesterrel „a városnak román impérium alá helyezését”, és felkérte a polgármestert, valamint a városi tanács összes tisztviselőjét, hogy tegyék le a hűségesküt. A polgármester ezt elutasította arra hivatkozva, hogy a hűségesküre „nem kötelezhető, amíg a békekonferencia Sepsiszentgyörgy hová tartozandósága felett nem döntött”. Hasonlóan cselekedtek a városi tanács tisztviselői is, mire az alprefektus bejelentette, hogy a Kormányzótanács rendelete értelmébe a városi tanács összes alkalmazottja a polgármesterrel együtt fel van mentve állásából és Crişan Zaharia ügyvédet nevezte ki a város új vezetőjévé (SzN, 1920. ápr. 8).
A székely vármegyék elbocsátott tisztviselői előzetes egyeztetés után, 1920. május 26-án egy közös határozatot adtak ki, melyben a kialakult helyzettel kapcsolatosan a magyar kormány álláspontjának megismerését követelték és a közigazgatásban végbement elrománosítás veszélyeire hívták fel a figyelmet. (Lásd. Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen 1918–1921, Aetas, 1993. 3. sz. 76–120).
MÁR ISTVÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy ludovikás tüzérhadnagy kálváriája (Zsuffa Zoltán halálának 25. évfordulójára)
1944. augusztus 20-án nyáriasan forró, szeszélyesen felhős, villamosságtól terhes időjárás uralkodott Budapesten, de ez távolról sem indokolta a Ludovika Katonai Akadémia végzős évfolyama tisztavató ceremóniájának lerövidítését. Amint a dátumból is kiviláglik: háború volt, amikor bármely pillanatban felbőghettek a szirénák, feldüböröghettek a légvédelmi ütegek. A hirtelen Keletre fordító román csapatok a szovjetekhez csatlakoztak, és Szent István napján (épp tisztavatáskor) már Nagyvárad felé közeledtek. A nagymúltú Ludovika végzős évfolyama ilyen körülmények közt tette le az esküt, szembenézve az önként választott katonai pálya első élet-halál megpróbáltatásával. Zsuffa Zoltán tüzérhadnagy akkor huszonhárom éves volt.
Hogy mi történt az eskütételt követően? Szőcs Géza, a fizikatudományok doktora, aki Zsuffa Zoltán egyik legkedvesebb tanítványa, így summázza a történteket:
„Hivatásos tüzértisztként a csíkszeredai 1. számú székely hegyi tüzérosztályhoz osztották be. Az észak-erdélyi harcok alatt került a 27. tábori tüzérezredhez, és az újonnan felállított 27/III. tüzérosztály tisztjeként teljesített harctéri szolgálatot 1945. május 9-ig, amikor szovjet hadifogságba esett. Onnan 1947. szeptember 17-én tért haza. 1947 és 50 között alkalmi munkákból élt. ’50-ben Zabolán tanított, de onnan kirúgták. Mezei munkás lett, a Négyháznál szénát csináltak. 1951 és ‘55 között a kézdivásárhelyi Erdészeti Műszaki Középiskolán tanít, közben elvégzi a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem matematika–fizika szakát. 1955–81 között először a kovásznai általános iskolában, majd a líceumban tanít. Kétszer volt aligazgató, először Kézdiről átkerülve, aztán Fábián Ernő igazgatósága idején. A Kovásznai Líceum az ő idejében épült. Kérte: ne betonalapot rakjanak, mert megeszi azt a szén-dioxid. Igaza volt, alig öt év telt el, és újra kellett alapozni, terméskőből. Ő szereltette be a központi fűtést, egy régi iskolatársa segített a közbeszerzésben, három nap alatt érkeztek meg a csövek. Az ő idejében épült az intézmény kőkerítése is. Zolti meghirdette a közfuvart a falvakban. Negyven gazda hordta kalákában a köveket. Zsuffa idejében épült fel a tornaterem is, de amikor Fábiánt leváltották, őt is menesztették...” (Székely Újság, Kézdivásárhely, 2011. okt. 4.)
* – Apuka a szovjet fogságban japán tisztekkel került össze. De mindenekelőtt el kell árulnom, miként kaptam én a Borbála nevet – kezdi a visszaemlékezést a tanár úr leánya. – Szent Borbála a tüzérek védőszentje. December 4-e, a tüzérek ünnepnapja az én névnapom is. Édesapámat és társait a fogságban kegyetlenül megdolgoztatták: bányákban, vasútépítésen, mezőn, mindenütt. Alultápláltak voltak, piszkosak, rühesek. De azzal a tanulsággal érkezett haza, hogy ő, aki még nem volt házas ember, sokkal könnyebben viselte a szenvedést, mint azok, akik családjuktól teljes elszigeteltségben éltek. Közel két és fél év rabság után oroszul is tudott valamicskét. Ami ludovikás múltját illeti: csakis jeles bizonyítvánnyal lehetett jelentkezni a Ludovikára, a származás is nagyon számított. Egy évet lehúztak mint közkatonák, de karpaszományosok voltak, meg kellett tapasztalniuk, mit jelent bakának lenni, s csak azután kezdődött a tiszti képzés, ahol urat neveltek belőlük. Többféle ruhájuk volt, szatyrot/csomagot nem vehettek a kezükbe. Szabóhoz nem mehettek, hanem jött a szabóság a Ludovikára mintát venni, majd próbákra is. A sok férfias, durva kiképzés után tánc- és társalgási oktatás következett, tudniuk kellett viselkedni vendéglőben, színházban, hangversenyteremben úgy, hogy elnyerjék a civil emberek megbecsülését. Elit kiképzést kaptak, matematikából, fizikából és hadtudományból olyan felkészítést, hogy a Bolyai Egyetemen játszva tette le a szükséges különbözeti vizsgákat. Apukám nagyszerűen beszélt románul, mert a katolikus gimnázium után néhány évet a Şaguna-gimnáziumban járt Brassóban. Aztán eldöntötte, hogy a Ludovikára megy, felment Kolozsvárra, és a piaristáknál érettségizett.
* Miközben Zsuffa Zoltán fogságban volt, megtörtént a II. világháborút követő békediktátum, így hazaérkeztekor az a tényállás fogadta, hogy szülőföldjén – bár még létezett a Maros–Magyar Autonóm Tartomány – ő a Román Népköztársaságnak tartozik állampolgári engedelmességgel. Katonai utánképzésre Târgoviştére hívták 1951-ben. Tüzéri tudományával (ebben a lovaglás is benne foglaltatik) hatalmas sikert aratott. Azonnal meghívták katonatisztnek, de akkor már sikerült tanári pályára állnia, így szerényen megköszönte a megtiszteltetést, és tartalékos főhadnagyként hazatért családjához egy felhőtlen polgári élet reményében. Hát nem épp így történt!
* Halála után egy évvel, 1991-ben, jóval a rendszerváltás után a dél-romániai Berevoieşti határában ritka eseménynek lehetett szemtanúja ország-világ tévénéző közönsége. A Securitate egy külszíni fejtés üregébe, egy szénportemetőbe próbálta sietősen elföldelni irattárának egy különösen felelősségterhes részét, de a lakosság, és főleg a szabad sajtó, észrevette. Hatalmas anyagot sikerült kimenteni és nyilvánosságra hozni többek közt Király Károly, Keresztély Pál és a kovásznai matematikatanár, Zsuffa Zoltán dossziéját. Íme a Zsuffa-vádirat felvezető szövegének töredéke: „Már 1970-től a fent nevezett (Susnumitul Zsuffa) többször beszélt nyilvánosság előtt a magyar nyelvű oktatás visszaszorításáról. 1977 tavaszán tett kijelentése, mely szerint a magyar kisebbség anyanyelvi oktatásának körülményei rendkívül megnehezültek, letartóztatásához vezetett. Irredentizmussal és azzal vádolták, hogy az iskolában román helyett magyar nyelven készítette jegyzeteit. A kihallgató tisztek kilátásba helyezték, hogy katonai bíróság elé állítják. Írásban részletes vallomást kértek tőle irredenta tevékenységéről, Erdély Magyarországhoz csatolásával kapcsolatos kedvező álláspontjáról...” (Lásd: Sor(s)ok a gödörből, A Hét, 1991. 05. 31.)
* – Apánk véresre volt verve, amikor Szentgyörgyről, a Securitatétól hazaérkezett! Rágondolni is borzalmas – emlékezik vissza fia, Zsuffa Levente. – Nekünk, gyermekeinek nem mutatta meg sebeit-véraláfutásait, sőt, bujkált a kertben, nehogy észrevegyük szenvedését. Anyuka ránk maradt naplójában olvassuk, hogy apánk teste fekete volt. Ketten kísérték be a kapun, és mi csak azt láttuk, hogy a szája el volt hasadva és a homlokán seb volt. A kihallgatáson rúgta a pribék, és gumibottal ütötte. Nyilatkozatot írattak vele, de amikor az kész volt, nem tetszett nekik, ezért elverték, és újat írattak. Az első kihallgatás 12 órát tartott. Végül diktálás után kellett írnia, de akkor is állandóan mutogatták neki a gumibotot... Kilátásba helyezték, hogy hetenként fogják behívni, iszonyúan megfélemlítették. Bűnei közt szerepelt, hogy az iskolai katalógusba magyarul írta be, hogy 7,33 (hét 33), amikor hivatalosan 7,33 (şapte 33)-t kellett volna írnia. (…) Aztán Fazekas János korabeli miniszterelnök-helyettes, amikor Géza bácsiéktól (a szívkórházat alapító dr. Benedek családja – Gy. S. megj.) értesült a történtekről, közbenjárt és megtörtént a „rehabilitálás”. Behívatták a milíciára, és kedélyesen megmagyarázták neki, hogy na-na, semmi baj, ezután rendesen fog viselkedni! Sőt, kétszer is hívatták, s másodszorra azt mondták neki, nem jön hogy elhiggyék, hogy ez megtörtént, és hogy felejtse el az egészet!
Aulich ezredes, a megyei szekufőnök emberséges volt – a történtek után személyesen hozta haza apám elkobozott könyveit –, de ’77 áprilisában valamilyen ürüggyel elszólították őket, hogy aztán Szatmártól, Kolozsvártól lefelé, a Székelyföldön át mindenkit elverhessenek, aki valami okból feketelistán volt. Kezdődött kedves brassói tanárom, Szikszay halálával, aztán apám is sorra került, s utána Erős Péter tanár úr, aki most Szentgyörgyön él.
„Szegény Szikszay Jenő, biztosan hallott róla, a brassói magyartanár nekem nagyon jó barátom volt – mesélte Zsuffa Zoltán halála előtt egy héttel Simó Erzsébet mikrofonja előtt. – Szikszayt úgy húsvét táján kapták el, pár nappal előttem. S a halála!? Azt sem lehet tudni pontosan, hogy felakasztották-e vagy ő akasztotta fel saját magát. Rögtön beutaztam Brassóba. Szikszayné édesanyja – aki ott lakott velük –, mikor megérkeztem, kiszólt, hogy lépjek be. Megérkezett férje, dr. Szabó Zoltán, és elmesélték, hogy már őket is behívatták, igaz, könnyebb kihallgatással megúszták, de tudtomra akarták hozni, hogy ott, Brassóban is sokat érdeklődtek rólam...” (A részletes vallomást lásd a Háromszék 1990. március 17-ei számában Utolsó interjú címmel.)
* – Szentkatolnán dolgoztam, tömbházban laktam, meséli Zsuffa Levente. Egyszer csak jön a helyi rendőr, s azt mondja: menjek be hozzá, hogy valamit megbeszéljünk. Furcsának találtam, mert kertszomszédok voltunk, ő volt az egyetlen rendőr. Mondtam neki, hogy mondja meg ott, hogy mit akar. De ő erősködött, így aztán átmentem a hivatalba. A korabeli szekus szektorista ült az asztalnál, a rendőr elpárolgott a helyszínről. Sorbán leültetett, és mézesmázosan a mezőgazdasági kampány felől érdeklődött: hogyan halad a munka, milyen a viszonyunk a pityókát szedő katonákkal, cigányokkal és a diákokat felügyelő tanárokkal? Mondtam: minden rendben! Keményre váltotta a hangját: És akkor azt magyarázza meg nekem, mi történt, hogy az egyik tanárnőt megtaszigálta valaki! Elképedten álltam: Sorbán úr! Ez nem itt, hanem Kovásznán történt!
Igen, apám is pityókát szedett az osztályával. Épp megyei vizitáció volt, ekkor történt, hogy a mezőn valóban „megnyakászták” Marikát, szomszédunkat, két gyermek édesanyját. – Elvtársnő! Ne szégyelljen lehajolni egy-két pityóka után! Így akar példát mutatni a fiatalságnak? – őrjöngött egy túlvezérelt kommunista érzelmű hatalmasság, megmarkolta Marika nyakát, és le akarta teperni a földre, tanárkollégák, diákok szeme láttára.
Apám, aki gyermekkorától, majd a Ludovikán is a nők iránti korlátlan tisztelet szellemében nevelkedett, azonnal Marika védelmébe ugrott. Verekedés nem történt, de szópárbaj, az igen. És otthon elmesélte mindezt édesanyámnak, s ő azon melegében megírta temesvári barátnőjének. Csakhogy a Securitate már régóta olvasta leveleinket, hallgatta telefonjainkat. Szerintem ezzel kezdődött a balhé. A gyanú nem is volt alaptalan, hisz apám első unokatestvére, Zsuffa László (Leslie) az amerikai elnök, Eisenhower szárnysegédje volt, de ludovikás évfolyamtársaival is tartotta a kapcsolatokat, többek közt Costa Ricába is levelezve. Édesanyám finnországiakkal barátkozott. De apám államellenes összeesküvésekben nem vett részt, csupán mindenütt kimondta a véleményét. * Zsuffa Zoltán tanár úr élő legenda volt, és az marad mindörökké. E visszaemlékezés krónikása is tanítványa volt. Külön megemlékezést érdemelne a ludovikás hangulatú matematikaórák katonás dinamikája, a számonkérés szigora és etikája. A Kovásznai Líceum első érettségiző évfolyamának ő volt az osztályfőnöke. Abszolút rekordot állított fel több osztálykirándulás megszervezésével. Külön vagont bérelt a CFR-től, szalmazsákokat pakoltak a kabinokba, így indultak neki Romániát, Bukarestet, majd a tengerpartot is felfedezni. Ahol jónak látták: megálltak, vakvágányra tolatták a vidám karavánt. Íme, a katonás, szigorú Zsuffa Zoltán mint hangulatmester!
Március 4-én, épp negyed évszázada, a tanár úr temetésén ennek a „történelmi” évfolyamnak a nevében Balczár Gyula mondott beszédet.: „ ...és jött a betegség! Soha sem gondoltuk volna, hogy Veled is megtörténhet! És most itt állunk, kérve: engedd koporsódra helyezni a 25. érettségi találkozónk alkalmával készített plakettet Kőrösi Csoma Sándor alakjával, akit szerettél, mert helytállása nagy volt, nagyon magyar volt, és nagyon európai.”
Gyila Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy diárium beszédes lapjai – Helytörténeti előadás Kitidről Déván
sütörtökön a Hunyad Megyei Könyvtár, a megyei múzeum, valamint a dévai művelődési központ közös szervezésében emlékeztek a „román nemzet nagy mártírjaira” Horia, Cloşca és Crişan parasztvezérekre, akiket kereken 230 évvel ezelőtt törtek kerékbe, illetve börtönöztek be Gyulafehérváron. Véletlenszerűen, a dévai Bethlen Gábor helytörténeti kör aznapi találkozóján is szóba került az 1784-es parasztfelkelés három vezére. Az itt felolvasásra került korabeli feljegyzések azonban korántsem ábrázolták ilyen dicsfényben azokat, akik hihetetlen kegyetlenséggel mészárolták végig a Maros völgyét, legyilkolva a nemesi és lelkészi családokat, felégetve a kúriákat és parókiákat, megsemmisítve az értékes könyvtárakat, anyakönyveket. Minderre Sólyom János hajdani kitidi lelkész feljegyzéseiből is fény derül, aki 1755 és 1792 között szolgált a Hunyad megyei gyülekezetben. – Jó húsz esztendeje találtam rá Sólyom János diáriumára (naplójára), amely az 1960-as években, a kitidi templom lebontása idején került a bácsi parókiára. Az akkori bácsi lelkész, Finta János ugyanis féltő gonddal menekítette át Kitidről az úrasztali edényeket, terítőket, a levéltár megmaradt részét, valamint ezt az időette irományt, amit aztán feleségemmel, Kun Kríza Ilonával több hónapon keresztül igyekeztünk kiböngészni és értelmezni – mutatott rá a helytörténeti körön tartott előadásának alapanyagára Kun Árpád, nyugalmazott református lelkész. Az előadás során kiderült: Kitid 13. századi feljegyzésekben szerepel először, majd kenézfaluként említik, ahol már a középkorban jelentős volt a román lakosság. Református templomát az 1700-as években emelték, és az ide kinevezést nyert Sólyom János lelkész építette fel a parókiát.
Az említett parasztfelkelést követően azonban a magyar lakosság aránya folyamatosan csökkent. – Ma egyetlen magyar református asszony él a faluban, Ravisaniné Farkas Piroska, aki még pontosan emlékszik arra, hogy hol állt a templom. Lebontását követően köveit téesz-istállóba építették be. A telek ma egy román család birtoka, nyoma sincsen a hajdani templomnak. A temetőben viszont még fellelhetők a magyar sírok – ismertette a falu mai helyzetét Kun Árpád lelkész.
A több mint két évszázados diárium soraiból fény derült a hajdani kitidi magyar családok életére, sőt a hunyadi egyházmegye múltjáról is érdekes információkat nyerhettünk. – Sólyom János leírja, hogy annak idején hol voltak református gyülekezetek, és név szerint említi a vele kortárs lelkészkollégákat. Eszerint a 18. században Hunyad megyében 29 lelkész szolgált. És ebben nem szerepeltek a Zsil-völgyi gyülekezetek, hiszen e vidék akkor még szinte lakatlan volt. Ma összesen tíz református lelkész van Hunyad megyében – vont párhuzamot múlt és jelen között az előadó.
A továbbiakban azonban rávilágított arra is, hogy az évszázadok óta vegyes lakosságú Hunyad megyében régen sem voltak nagyszámú gyülekezetek. Néhol mára teljesen kipusztultak, de a történelem több kis közösséget megedzett, és szórvány mivoltukban mai napig fennmaradtak gyülekezetek. Kitid sajnos nem tartozik ezek közé! És ebben fontos szerepük volt a ma nemzeti hősként tisztelt parasztvezéreknek, akiknek „dicső ténykedése” drasztikusan megváltoztatta a dél-erdélyi etnikumi arányokat.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Beszterce ostroma – emlékezés a 413 évvel ezelőtti fekete vasárnapra
Besztercén idén is megemlékeztek arról a bizonyos „fekete vasárnapról”, amikor 413 évvel ezelőtt, 1602. február 24-én, a Besztercét ostrom alatt tartó Basta császári generális a katonáival orvul lemészárolt több száz székely, magyar várvédőt.
A besztercei magyarság tizenhárom évvel ezelőtt fogadta meg, Reminiscere vasárnapjára emlékezve, hogy 400 év után kiemeli hősi halottait a feledésből, és „újratemetik” őket, hősökhöz illően. Ezért 2002-ben méltó emlékművet állítottak a szász-evangélikus temető katolikus részlegében, amelyre magyarul vésette fel az emlékeztető szöveget „a besztercei magyarság képviseletében a besztercei Római Katolikus és Református Egyház”.
ZOLTÁN-SIPOS TÍMEA
Szabadság (Kolozsvár)

Beszélgetés Puskel Tünde Emese újságíróval
Az aradi magyar tévé- és rádióadás 25 éve
Aradon 25 évvel ezelőtt indult be a helyi tévé- és rádióadás, vele a magyar nyelvű is. Az adásoknak a kezdetektől oszlopos tagja Puskel Tünde Emese tévés újságíró, akivel megpróbálunk visszaemlékezni a helyi televíziózás és rádiózás őskorára.
– Negyed évszázad távlatából mi jut először eszébe az aradi tévé- és rádióadás kezdeteiről?
– Ha visszagondolok, mosolyognom kell, hiszen ma már nevetségesnek tűnik, hogy a forradalom napjaiban milyen szerény feltételek, műszaki adottságok közepette indult be az aradi tévé-, illetve rádióadás. Akkoriban a sajtó teljes megújulásával párhuzamosan egyre jobban felszínre kerültek a helyi tévézésben, rádiózásban rejlő lehetőségek.
– Kik hozták létre a helyi elektronikus sajtót?
– Természetesen csakis olyanok lehettek, akikben megbíztak, értettek is valamit a gépek kezeléséhez. Mert a rádiózásban és a tévézésben elsőrendű követelmény a technikai eszközök ismerete, a birtoklása. Hiába jó újságíró valaki, ha nem ismeri a technikai felszerelést. Ebből a szükségszerűségből fakadt, hogy ott összegyűltek olyan emberek, ma már régi jó barátok, akik 1990. január 16-án elindították a román nyelvű adásokat. Ekkor kezdeményeztem a magyar nyelvű műsorok beindítását is, amelyeknek szerkesztését minden előzetes szakmai ismeret nélkül elvállaltam. Eleinte nehezen ment, hiszen a szerkesztő által összeállított anyagokat lépésről lépésre a vágónak kellett végső formába öntenie. Ha megszületett az anyag, azt valahogyan sugározni is kellett. Rendszerint egy kazettára vettük fel a román, majd a magyar adást is hetente egy alkalommal. A sofőr kiszállította Világosra az átjátszó állomásra, innen került adásba a bukaresti főműsor végeztével, éjfél után. Akkoriban az aradiak nem arra voltak igazán kíváncsiak, mi történt éjfélig, hanem a helyi műsorokat várták izgalommal, hogy végre láthassák a környezetüket, az ismerőseiket, a rokonaikat. Ez volt a kommunikációéhség időszaka is, a több évtizedes bezárkózottság során az emberek nemcsak az elnyomó hatalmi gépezettől, hanem egymástól is féltek – 1990 elején végre felszabadultan kóstolgathatták a szabadság ízét. Annak az olyan kuriózumait is, hogy a közvetlen környezetét, sőt önmagát is láthassa a helyi tévéadásban.
Valósággá vált álom
– Hogyan került a helyi tévések szűk körébe?
– Mindig is a sajtó volt a nagy álmom, már harmadikos koromban szerepeltem a rádióban. Nagyon erősen hatott rám a marosvásárhelyi rádióstúdió, különösen Jászberényi Emese, akinek volt egy olyan adása, amelyben a beíró, tehetségesebb gyermekeket szólaltatta meg, köztük engem is. Később, amikor egyetemre, Kolozsvárra kerültem, a filológián egyéves újságíró kurzus is volt, ami nagyon érdekelt. Diákként a Fellegvár oldalon közöltünk, a helyi lapban is megjelentek bizonyos írásaim. Aradra kerülve nagyon háttérbe szorultam, mert nem voltam párttag, de rendszeresen látogattam az akkori Vörös Lobogó mellett működött Ifjú Riporterek Körét, miközben Majláthfalván tanítottam. Különösen a rádiósok hatottak rám, közülük is Szepesi György rádióriporter, aki ritka nagy egyénisége volt a Magyar Rádiónak. Sportszerető lévén, imádtam Szepesi közvetítéseit, akit utánozni próbáltam. Éppen ezért az aradi szabad sajtóban meg akartam írni, hogyan működik a helyi tévé, ugyanakkor élt bennem a vágy, hogy abban magam is dolgozzam. 1990. január végén megírtam a cikket, az akkori stúdióvezetőnek fel is vetettem: mit szólna, ha heti egy alkalommal egyórás magyar műsort indítanék be? Nagyon örült neki, hiszen az színesítené a programot, de megmondta: embereket nem tud adni, azokat nekem kell toboroznom. Ez volt a legnehezebb, mivel operatőröket nem képeztek. Akinek videokamerája volt, azt nagy titokban kellett tartania. Virgil Jireghienek volt videokamerája, de a férjem közreműködésével elkezdtünk magyar videós után is érdeklődni. Eljutottunk Cziszter Kálmánhoz is, aki nagyon segítőkésznek bizonyult, összehozott a szomszédjával, Sándor Istvánnal, akinek volt videokamerája. Felhívtam, azonnal beleegyezett, hozzáfogtunk az első adás megszerkesztéséhez. Az aradi magyar kultúra személyiségeiről forgattunk rövidfilmeket, az RMDSZ híreit is bevettük az adásba, intézményeket mutattunk be, eljártunk a magyar falvakba, ahol akkor kezdődtek a faluünnepségek, amelyek mind bekerültek a műsorba. Nagyon szép emlékeim vannak az Aradi Magyar Tévénél töltött bő három évről, temérdek érdekes, értékes embert ismertem meg, akik nagyon nyitottak voltak, szívesen nyilatkoztak. Örvendtek, ha felkereste őket tévéstábunk.
– Hogyan dolgoztak az akkori magyar adásban?
– Előrebocsátom: mindenki teljesen ingyen dolgozott, miközben egyesek külföldön csencseltek, megalapítva a vállalkozásaikat. Soha, egyetlen lejt sem kaptunk az Aradi Tévétől. Állandóan azzal takaróztak a vezetők, hogy itt nincs pénz, nincs, aki fizessen, főképpen a kisebbségi adásokra nincs költségvetés. Ezzel együtt rengeteget dolgoztunk, hiszen a főállásunk mellett néhány nap alatt el kellett készítenünk a riportokat.
Az ingyenmunkát is drágállták
– Értem a lelkesedést, de hát teljesen ingyen meddig dolgozhat az ember?
– A nagy politikai összeborulásból, testvériségből a pártok kialakulásával elég hamar bekövetkezett a feszültségkeltés is. A marosvásárhelyi események, majd a bányászjárások nagyban befolyásolták az aradi hangulatot is. De az Aradi Tévénél sem volt annyira szabad az élet, mint ahogyan a szabadság hajnalán ezt reméltük. 1994 elején behívtak a prefektúrára, ahol hazafiatlansággal vádolták meg a helyi tévé vezetőit, akik nem követik figyelemmel a PSD pártutasításokat. Akkoriban a stúdióvezető Niedermayer György volt. Tehát egy koncepciós beszélgetésen az aradi tévé- és rádióvezetőket keményen kioktatták, mi viszont annyira naivak voltunk, hogy nem rögzítettük az elhangzottakat. Mindennek az állt a hátterében, hogy a stúdiókba a maguk embereit akarták bevinni. Akkor a vezetőség, illetve a munkatársak 90%-a lemondott. Akkor szűnt meg a magyar adás is, mivel azt állították: tulajdonképpen nincs is rá szükség. Kitettek bennünket a helyi tévé épületéből is. Virgil Jireghie megreformálta a helyi tévét, majd Sandu Moţ vette át az Aradi Tévé és Rádió vezetését, ami később az Antenna tévécsatornának volt a fiókszerkesztősége.
– Hogyan folytatódott?
– 1994-ben jött az Intersat kábeltévé társaság, amely tévéadást is indított, és azt szerették volna, ha a magyar adást mi szerkesztjük. A licenchez szükséges vizsgaanyagot mi állítottuk össze számukra, a román anyagot is a kollégánk, Huppert Sándor vágta össze. Amikor azonban beindult az Intersat tévéadása, minket már nem hívtak. Nem is bántuk, mert akkor már a Duna Tévének dolgoztunk.
– Továbbképző tanfolyamokat szerveztek-e a tévéseknek, rádiósoknak?
– Természetesen, a Duna Tévé azzal kezdte, de azóta is rendszeresen szerveznek szakmai képzéseket, sőt mesterkurzusokat. 1994-ben kerestek meg először, amikor beindult a Duna Tévé kísérleti adása. Hatalmas körzetet látogattunk, hozzánk tartozott a Bánság és Hunyad is, Déváig, Petrozsényig. Az 1995-től eltelt húsz év alatt a régióban nincs olyan hely, ahova ne jutottam volna el. Amikor a Szabadság-szobor kihozataláról, újraállításáról forgattunk, a titkosszolgálat nagyon érdeklődött a munkánk iránt, de akkor is, amikor a magyar helytörténeti témákat kezdtük feltárni a kilencvenes évek közepén. A többségi sajtóban nacionalista felhangok jelentek meg velünk kapcsolatban, nagyon idegenkedtek a munkánktól.
Emlékezetes filmek, érdekes emberekről
– Az elmúlt 25 év alatt forgatott-e olyan anyagot, ami a legközelebb áll a szívéhez?
– Rengeteg ilyen filmanyag van. Ez olyan, mintha azt kérdeznék az embertől, hogy a tíz közül melyik gyermekét szereti a legjobban. Lehetőségem volt először forgatni a „Zöld nyílról”, a 48-as ereklyékről a megyei múzeum pincéjében, a Feszty körképről, az 1849-es világosi fegyverletételről, Krenner Miklós erdélyi újságíróról, Spectatorról. Egyébként van legnehezebb, leghumorosabb élményem is a filmezéssel kapcsolatban. Az egyik legforróbb pillanat az volt, amikor olyan nagy titokban hozták ki a Szabadság-szobrot a várból, hogy még a férjem sem szólt róla, aki a Nyugati Jelen újságírója volt. Másik emlékezetes forgatásom az volt, amikor a Szabadság-szobor kihozatala után Orbán Viktor Aradon járt, de nem lehetett vele riportot készíteni. Ezt úgy oldottuk meg, hogy miközben a Szakszervezetek Házában folyt az ünnepi előadás, minket az egyik minorita atya bezárt a Szabadság-szobor elkerített őrzőhelyére. Amikor megérkeztek a vendégek, kigyúltak a fények, kinyílt a vaskapu, mi előbújtunk a szoborelemek mögül, és megszólaltattam Orbán Viktort a Híradó számára.
– Manapság milyen feltételek között dolgozik a Duna Tévé aradi stúdiója?
– 20 év után Király András jelenlegi államtitkár, valamint Bognár Levente alpolgármester úr közbenjárására sikerült kapnunk egy helyiséget, ahol jól működő tévéstúdiót sikerült berendeznünk. Addig otthonról dolgoztunk, naponta rohangáltam a kazettákkal a vasútállomásra vagy a buszpályaudvarra, hogy szórványéletünk is jelen legyen a Duna és MTV adásaiban. Közel egy évtizedig az MTV Szegedi Körzeti Stúdiójának voltam a romániai tudósítója. Már a kezdettektől együttműködtünk a bukaresti magyar tévéadással is.
Szakmai tevékenységem szorosan összefüggött az első aradi magyar diáklap, a Kópé szerkesztésével, amit közel 2000 példányban, Arad megyén kívül Bihar, Kolozs, Hunyad Maros és Temes megyékben is terjesztettünk. Rendkívül népszerű volt, mivel maguk a diákok írták, én csupán irányítottam őket. Innen nőtte ki magát Székely Csaba neves erdélyi drámaíró és Katona Mihály is. A diáklap műhelye a 12-es Számú Általános Iskola volt, a szerkesztéséhez a férjemtől nagyon sok hasznos tanácsot kaptam. Ezen kívül a helytörténeti ismereteivel rengeteget segítette tévés munkámat, de a Kisiratoson szervezett médiatáborokat is. Azokat azzal a céllal szerveztem, hogy a szórványban felkutassuk a tehetséges diákokat, akik utánpótlást képezhetnek majd a helyi magyar sajtó számára. A táborozásokon a média minden formájának a témakörében előadásokat szerveztünk, majd a táborozások végén Firka címmel lapot is kiadtunk, illetve rádió, valamint tévéadást szerkesztettünk. E kezdeményezéseket a MÚRE rendszeresen támogatta, ezért is kaptuk a Nívódíjat a Szabadság-szobor-filmünk elkészítésekor. Évekig jelen voltunk a tévések kassai filmfesztiválján, illetve más külföldi tévés seregszemléken, ahol egyik kisfilmünk szintén díjat nyert.
– Vannak-e jövőbeli tervei?
– Mivel az elmúlt 15 év alatt a tévés munka teljesen átalakult, egy könyv formájában szeretném megörökíteni a kezdeti időszak eseményeit, emlékeit. Azért, hogy megmaradjon a kollektív emlékezetben az aradi elektronikus sajtó hőskora. Ugyanakkor egy-két filmálmom is van, amihez már megvannak a szakemberek, csak az anyagiak hiányoznak. Abban reménykedem, egyszer az anyagiak is összejönnek.
– Sok sikert hozzá, köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Nemzeti hős a tömeggyilkos
Crin Antonescu és Theodor Athanasiu kezdeményezésére a képviselőház szerdán elfogadta azt a törvénytervezetet, mely révén nemzeti hősnek nyilvánítják Avram Iancut, „aki elkötelezve magát a román nép mellett, életét annak előrehaladása érdekében feláldozta”.
A tervezetet 320 képviselő támogatta voksával, négy ellenszavazatot és tíz tartózkodást is jegyeztek.
A kezdeményezők szerint Avram Iancu „az erdélyi románság legnagyobb hőse, akinek rendkívüli érdeme a nemzeti identitás és jogok érvényre juttatása az ősi területen”.
Az RMDSZ honatyái tartózkodtak a szavazáson.
Erdélyi vérengzések (1848-49)
Az erdélyi vérengzés néven elhíresült magyarellenes támadások 1848. október 19. és 1849 januárja között zajlottak. A Magyarország és Erdély uniója ellen fellázadt császárhű románok a pogrom ideje alatt 7500–8500 magyart mészároltak le, ezzel megváltoztatva Dél-Erdély etnikai összetételét.
Előzmények
Az 1848-ban Kolozsvárott összehívott országgyűlés kimondta Erdély unióját Magyarországgal. Ezen az országgyűlésen viszont a magyar képviselők voltak többségben, a románok és az szászok csak kis számban voltak jelen, így az említett két nép nem fogadta el az országgyűlési határozatot. A románok 1848. május 15. és 17. között nemzetgyűlést tartottak Balázsfalván, ahol kijelentették, hogy szembeszállnak a magyarokkal. Nemsokára hadsereget szerveztek, amelynek fővezére Avram Iancu lett. A felkelő románok elárasztották egész Alsófehér vármegyét, Torda-Aranyos vármegyét és Kis-Küküllő vármegye egy részét. Az Erdélyi-szigethegységben, Mócvidéken ütötték fel főhadiszállásukat.
A vérengzések
– Az első mészárlásra 1848. október 14-én került sor, Kisenyeden. Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
– Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
– Szintén októberben a Bél település melletti Boklyán 30 magyart gyilkoltak le.
– Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
– Balázsfalván és környékén 400 magyart mészároltak le.
– Szintén legyilkolták Mikeszásza teljes magyar lakosságát.
– Zalatna bányavárost felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepű határában lemészárolták. 700 magyar esett itt áldozatul.
– Október 23-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200 volt.
– Október 28-ról 29-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
– Október 29-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg. Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
– Algyógyon 85 magyart gyilkoltak meg.
– Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest fogdostak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
– A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben.
– A leginkább elhíresült pusztítás 1849. január 8-ról 9-re virradó éjjel történt. Ezen az éjjelen Axente Sever és Prodan Simion ortodox pópák vezetésével felkelők rohanták meg a Nagyenyedet, megközelítőleg 1000 embert mészároltak le, a híres kollégiumot pedig elpusztították.
– 1849. május 8-án a román felkelők felégették Verespatakot, a magyar lakosságot pedig lemészárolták.
– Május 9-én, egy rövid ostromot követően Abrudbányán mészároltak le megközelítőleg 1000 magyart.
– Ugyanezen a napon Bucsesden további 200 magyart öltek meg.
– Május 17-én az Abrudbányára visszatérő lakosok közül meggyilkoltak legkevesebb 182 embert.
Következményei
A mészárlások következtében Dél-Erdély etnikai összetétele nagymértékben megváltozott a románok javára. A mészárlások elkövetői nem kaptak büntetést, nyugodt körülmények között élhették le hátralevő életüket, sőt településeket neveztek el róluk szülőhazájukban, szobrokat emeltek nekik, többek között Nagyenyed városában is. A lemészárolt magyaroknak azonban sok helyen még emléket sem állítottak. Nagyenyeden egy táblát helyeztek el, amelyre felvésték a pogrom dátumát. Az egyetlen igazi emlékmű Ompolygyepű és Zalatna között található, egy 10 méter magas obeliszk „PAX” felirattal, mely az itt kivégzett zalatnai polgároknak állít emléket.
szekelyföld.ma/hirek

„...itt rekedtem" – Interjú Benke Grátzyval
A moldvai származású Benke Grátzy pontoson tizenöt éve „rekedt ide” Magyarországra, ahogy ő mondja. Megszerette ezt az országot és idetelepedett végleg. A zene betölti az életét és ebből nekünk, a széles közönségnek is juttat belőle. Törekszik a minőségre, ami sikerül is neki. Szűkszavú természetű, de mégis alkalmat kapunk arra, hogy megismerhessük az alábbi interjú segítségével.
– A csángóföldi Somoskán születtél és nőttél fel, majd Magyarországra jöttél. Apa lettél, van egy céged, elvégeztél egy főiskolát és alapítója vagy a Moldvahon Csángó Kulturális Közhasznú Egyesületnek. Először is szeretném tudni, hogy is kell leírni pontosan a neved. Ugyanis sok helyen találkoztam a Gráci és a Grátzy változattal is. Melyiket használod? Mi a névválasztás története? – A hivatalos nevem Benchea Valentin, s a tisztességes nevem az Benke Grátzy. A Grátzy nevet Györgyine pátertől kaptam. Amikor kereszteltek, akkor megkérdezte a szüleimet, hogy megengedik-e, hogy a keresztnevem lehessen annak a papnak a neve, aki a templomunkat építette. Hát Tátám s Mámám beléegyezett s az óta ezt a nevet ismeri mindenki a faluban. Csak a volt osztálytársaim tudják, hogy Valentinnak is hívnak.
– Azt szeretném tőled megtudni, mikor és miért határoztál úgy, hogy átjössz Magyarországra? Milyen nehézségekkel szembesültél, és hogyan küzdötted le őket?
– A moldvai származású Benke Grátzy pontoson tizenöt éve „rekedt ide” Magyarországra, ahogy ő mondja. Megszerette ezt az országot és idetelepedett végleg. A zene betölti az életét és ebből nekünk, a széles közönségnek is juttat belőle. Törekszik a minőségre, ami sikerül is neki. Szűkszavú természetű, de mégis alkalmat kapunk arra, hogy megismerhessük az alábbi interjú segítségével. – A csángóföldi Somoskán születtél és nőttél fel, majd Magyarországra jöttél. Apa lettél, van egy céged, elvégeztél egy főiskolát és alapítója vagy a Moldvahon Csángó Kulturális Közhasznú Egyesületnek. Először is szeretném tudni, hogy is kell leírni pontosan a neved. Ugyanis sok helyen találkoztam a Gráci és a Grátzy változattal is. Melyiket használod? Mi a névválasztás története? – A hivatalos nevem Benchea Valentin, s a tisztességes nevem az Benke Grátzy. A Grátzy nevet Györgyine pátertől kaptam. Amikor kereszteltek, akkor megkérdezte a szüleimet, hogy megengedik-e, hogy a keresztnevem lehessen annak a papnak a neve, aki a templomunkat építette. Hát Tátám s Mámám beléegyezett s az óta ezt a nevet ismeri mindenki a faluban. Csak a volt osztálytársaim tudják, hogy Valentinnak is hívnak.
– Azt szeretném tőled megtudni, mikor és miért határoztál úgy, hogy átjössz Magyarországra? Milyen nehézségekkel szembesültél, és hogyan küzdötted le őket? – Nem Magyarország volt a célom, de ide rekedtem szerencsére. Ez 1991. február 8-án volt. Nehézségeim nem erőst voltak, inkább csalódásaim. Ilyenekből akad ma is, de nem eppe veszem őket komolyan. Megszoktam, hogy itt más emberek élnek, mint ahol felnőttem.
– Családodról mit tudhatunk? Hány gyermeked van? Hol éltek? – Van két fiam György és Márton. Nevüket az apókáim tiszteletére kapták. Mindjárt születik a harmadik gyerek is, s ő is kakaskával rendelkezik. Gyöngyösön élünk a Mátra lábánál, családi házban. Amint találunk valami jó házat valamelyik faluban a környéken, akkor költözünk, de addig nagyon jó itt.
– Melyik volt az a(z) (idő)pont amikor nyilvánvalóvá vált számodra, hogy a csángóság kultúrája egy olyan érték, amit érdemes nemcsak ápolni de átadni is?
– Tátámék s az apókáim meg az egész nagycsaládom mindig is hagyomány és nyelvőrző volt, ezért a hagyományőrzés vett körül egész gyerekkoromban. Úgy 20 éves körül lehettem – már itt Magyarországon – amikor észrevettem, hogy amit tudok, csak úgy ni magamtól, az olyan érték, amit mások szeretnének megtanulni s azon vettem észre magam, hogy ezeket át is adom. – A csángó népi zene szakértőjévé váltál. Ha valaki erre kíváncsi, biztos téged keres meg. Hogyan alakult ez ki? Mi az „ujgur népi dob"?
– Amikor Budapestre érkeztem már az elején felkerestem a Marczibányi téren a csángó táncházat, ahol nagyon jól éreztem magam. Minden héten jártam táncházba s egyszer úgy alakult, hogy nem volt dobos a Tatros együttesben s megpróbáltam veregetni a dobot. Kerényi volt a csapat vezetője s tetszett neki, majd elkezdett hívogatni, hogy zenélgessek velük. Akkoriban nem volt ilyen nagy divat a csángó zene és tánc, ezért nagyon sok helyre mentünk, hogy megismertessük az emberekkel ezt a műfajt. Sokat tapostuk ezt az utat, amíg megismertettük országszerte a csángók népzenéjét és néptáncát. Mondhatom, hogy 1992 óta minden évben ott voltam az országos nagy népi rendezvényeken zenészként, táncosként, előadóként vagy csak nézőként, de elsősorban csángóként. 2004 nyarán volt szerencsém eljutni Kínába. Pekingben és ujgur területeken járogattunk. Onnan hoztam az ujgur dobokat. Szerintem itt Kelet-Európában nem található több példány az ilyen dobokból, mert azt tudni kell róluk, hogy kb. 100 kg a 4 dob együtt. Van egy ujgur népzenét játszó együttes a KÁSGÁRI s ebben dobolok.
– Hány együttesnek vagy tagja? Jelenleg hol lehet téged hallani állandó jelleggel és kaptatok-e már meghívásokat idén? Csángóbál mikor lesz és felléptek-e?
– Egy együttesben, a Somosban vagyok állandó jelleggel, de ezen kívül előfordulhatok a Szigonyban, Zurgóban, Komplexában vagy bárhol, ahová hívnak, mert szeretem, ha minél több ember szívja magába az én népzenémet s a zenélés egy küldetés számomra. Az Almássy téren minden csütörtökön van csángó táncház, amin felváltva zenél a Somos, a Szigony, s a Fanfara Complexa. Ezen kívül minden második szerdán vagyunk a Marczibányi téri Művelődési Házban. 2007. február 17-én lesz a XI. Csángó Bál, ahol többek között fellép a Somos is. Idén lesznek vendégek Rekecsinből, Klézséről, Somoskából, Pusztinábol és Gyimes völgyéből.
– A Moldvahon Egyesület felvállalta a csángó kultúra óvását, de főleg ennek az értéknek a minél autentikusabb átadását. Hány tagja van és hányan vesznek részt aktívan a munkában? Te magad milyen szerepet töltesz be? Mi a Moldvahon „rendeltetése"?
– A Moldvahon Csángó Egyesületet azért hoztuk létre –kb. 30 fő- hogy tegyünk valamit a csángó kultúra érdekében. Igyekszünk minél több jó dolgot csinálni, szervezni s ez sikerült is idáig. Én vállaltam az elnökséget az elején és most is én töltöm be ezt a posztot. Aktívan 10-15 ember vesz részt a munkákban. Rendeltetése? Menteni, átadni, létrehozni dolgokat s pörögni a csángó ügyért. – Hallhattunk előadni a „Veszélyeztetett örökség- veszélyeztetett kultúrák" konferencián, amit a Teleki László Alapítvány rendezett 2006 júniusában Bákóban és Pusztinán. Mi volt az előadásod témája? – Csángók beilleszkedési problémái Magyarországon 1990-2004.
– Láthattunk a Diószegi László által rendezett „Brassói Pályaudvar" című filmben, de talán még érdekesebb szerepben a Szomjas György rendezésében forgatott „Vagabond" című filmben is. Nagyon jó kritikákat olvashattam mindkét esetben és a nemzetközi visszhang sem maradt el. Milyen volt kipróbálni magad ezen a téren is? Kedvet kaptál a színészethez? Lesz még folytatás? – Gyerekkoromban mindig arról álmodtam, hogy színész leszek s ez az álmom egy film erejéig teljesült. Jól éreztem magam a forgatások alatt, s szerintem jó dolog a filmezés.
– Milyen újdonságokat közölnél szívesen a „Csángó Klubról"?
– A klub egy ideig szünetelt de szerintem februárban ismét elkezdjük szervezni, mert ismét van rá igény. Az Almássy téren létrehoztunk egy állandó kiállítást Magyarok Moldvában címmel. Ebben a teremben szeretnénk a klubot is tartani. Amúgy ez a terem megfelel sok mindenre, pl: tv interjúk készítése, gyűlések, összejövetelek, sajtókonferencia stb.
– Hányadik alkalommal rendeztétek meg 2006-ban a Somoskai Napokat? Mennyiben tért ez el az előző alkalmak rendezvényétől?
– VII. Faluhete Fesztivál volt 2006-ban. Minden évben színesítjük a lehetőségekhez mérten az egész rendezvényt, ezt így teszzük majd idén is. Idén a Faluhete Fesztivál aug. 6-12. között lész. – Meg vagy-e elégedve a csángó ügy irányvonalaival? Ha rád lenne bízva az ügy, hogyan csinálnád, milyen prioritásokat helyeznél előtérbe?
– Az irányvonalak szerintem jók. Nagyon sok fiatalt vonnék be a munkákba, bár ez nehéz, de nem lehetetlen. Gyerekek taníttatását és a kommunikációt (egész ügy PR-ját Romániában s Magyarországon egyaránt) helyezném előtérbe, de a lista az hosszú. – Milyen tervekkel indultál 2007-nek? – Sok nagy tervem van az idei évre, de itt csak a csángó ügyre vonatkozókat említem meg. Csángó bál, Csángó klub, táncház az Almássyn s a Marczin, krakkói kirándulás szervezése Magyarországon élő csángó fiataloknak, Somoskai Faluhete Fesztivál, Csángó Karácsony s még ami adódik. – Köszönöm hogy válaszoltál a kérdéseimre és kívánunk sok sikert munkádban. Isten Áldjon! – Isten áldjon! Maradj békével! Csángó Bogdán Tibor
Erdély.ma

Vélt és valós multikulturalizmus Kolozsváron
Bár az interetnikus kapcsolatokban érezhetően csökkent a feszültség az elmúlt időszakban, a hatóságok viszonyulása azonban további problémákat szül – hangzott el többek között azon a csütörtök esti kolozsvári közvitán, amelyet a Musai-Muszáj civil csoport kezdeményezett a kolozsvári helységnévtáblák ügyében az Ecsetgyárban.
Noha Emil Boc polgármester nem tett eleget a szervezők meghívásának, a városházát Adrian Chircă, az elöljáró tanácsadója és Diana Apan, az ifjúsági fővárosprogram szóvivője képviselte.
A deklarált és a megélt multikulturalizmus témakörében megszervezett rendezvény moderátora, Szakáts István civil aktivista elmondta, 1987-ben költözött a kincses városba, és azt tapasztalta, nem feltétlenül igaz, hogy etnikai konfliktusok csak a politikusok fejében léteznek, inkább az igazság az, hogy többgenerációs trauma áll nézeteltérések mögött.
Szőcs Sándor, a Kolozsváron bejegyzett Minority Rights jogvédő egyesület elnöke – aki az Európai Magyar Emberjogi Alapítvány ügyvédi feladatait is ellátta a többnyelvű helységnévtáblák perében – ehhez kapcsolódva elmondta: valóban a múlt traumái határozzák meg a jelen a problémáit. Kifejtette: ma már nem beszélhetünk nyílt etnikai diszkriminációról Romániában, inkább néhány egyéni és közösségi jog megtagadásáról van szó.
„Az etnikumközi kapcsolatok javultak, a nagy gond igazából a hatóságok és a polgárok közötti kapcsolattal van. A hatóságok néha úgy viselkednek, mintha az lenne a feladatuk, hogy megnehezítsék az ember életét, és ez nemcsak a magyarokat, a románokat is érinti” – jegyezte meg.
Az ügyvéd emlékeztetett: a kétnyelvű helységnévtáblák perében az önkormányzat az „aranykorszakra” jellemző érvrendszerrel jelent meg a bíróságon. Például az hangzott el érvként, hogy „minél több jogot adsz egy kisebbségnek, annál több jogot fognak kérni”. „A nyelvi jogoknak azért kell érvényt szerezni, mert ennek segítségével tudjuk megőrizni nyelvi identitásunkat” – szögezte le Szőcs Sándor.
Eckstein-Kovács Péter szabadelvű RMDSZ-es politikus ugyanakkor arra figyelmeztette a felszólalókat, románul ne a „kétnyelvű táblácskák”, hanem a helységnévtábla szót használják, hiszen nem valami bagatell ügyről van szó. Eckstein ugyanakkor finoman beszólt Emil Bocnak is: megköszönte a polgármesternek, hogy „jelenlétével” megtisztelte az eseményt.
A politikus fia, Eckstein-Kovács Balázs egyébként az eseményt megelőző napon a Facebook-on azt írta, a Muszáj-Musai közvitáját azért nem lehet az esemény eredeti helyszínének kinézett Tranzit Házban megtartani, mert a civil mozgalomban szerepet vállaló Fancsali Ernő, az Autonomy for Transylvania csoport vezetője szerinte Jobbik-propagandista.
Csoma Botond RMDSZ-es önkormányzati képviselő felszólalásában úgy értékelte, ma is hatályban van a városi közgyűlés 2002-es határozata, amely elrendeli a háromnyelvű helységnévtáblák kihelyezését, csak a városvezetés eddig „nem merte” gyakorlatba ültetni.
Horia Nasra, a Szociáldemokrata Párt (PSD) kolozsvári szóvivője leszögezte, nem ért egyet pártja a napokban kiadott közleményével, amelyben Horváth Anna alpolgármestert lemondásra szólítják fel, mert kiállt a tanácsülésen a Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport mellett. „Sem a magyar, sem a roma közösség esetében nem integrációs kérdésről van szó, hiszen önök a közösség részei, nincs hová integrálódjanak” – mondta.
Adrian Chircă, Boc tanácsadója ugyanakkor úgy vélte, túlzás ennyit vitázni a táblaügyről, Kolozsvár nagyváradi kijáratánál ugyanis a városháza elhelyeztetett egy háromnyelvű molinót, azon szerepel magyarul és németül is a város elnevezése.
Sabin Gherman újságíró ugyanakkor úgy fogalmazott: „románokként kellene szégyelljünk magunkat azért, hogy több szempontból is még mindig 19. századi állapotok uralkodnak”. Szerinte elég lenne rávenni a városvezetést, hogy alkalmazza a 2002-ben a többnyelvű helységnévtáblákról elfogadott határozatot.
Kiss Előd-Gergely
Székelyhon.ro

Nem lesz felvonulás, megemlékezni azonban lehet
Nem lesz ugyan szervezett felvonulás és megemlékezés március 10-én, a Székely Nemzeti Tanács viszont továbbra is fenntartja: személyenként bárki leróhatja tiszteletét a székely szabadság hősei előtt a marosvásárhelyi Postaréten.
Mint ismeretes, Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere nem hagyta jóvá a tiltakozó felvonulást, csupán a megemlékezést, és ennek apropóján jelentette ki Izsák Balázs: nem kívánnak a hatóságok partnerei lenni a súlyos jogtiprás leplezésében azzal, hogy megtartják a megemlékezést, a tiltakozó megmozdulást pedig nem, hiszen ezzel azt a látszatot keltenék, hogy elfogadják a polgármester álláspontját, illetve hogy a gyülekezési jog nem sérült, hisz a hagyományos megemlékezést idén is megtarthatták.
Mindettől függetlenül mindenkinek joga és lehetősége van megemlékezni március 10-én – hangsúlyozta a Székelyhonnak Thamó Csaba, az SZNT udvarhelyszéki szervezetének elnöke –, így az érdeklődők egy szál virággal, gyertyagyújtással róhatják le tiszteletüket a székely vértanúk emlékművénél. Idén azonban nem indulnak autóbuszok a marosvásárhelyi Postarétre – tette hozzá Thamó.
A Székely Szabadság Napján tervezett felvonulásra egyébként már tavaly sem adott engedély a marosvásárhelyi városvezetőség, akkor a részvevők a forgalmi szabályok betartásával, a járdán vonultak a székely vértanúk emlékművétől a főtérre, ahol egy tíztagú küldöttség benyújtotta a demonstráción elfogadott petíciót a prefektusi hivatalnak. Tavaly Udvarhelyről öt, míg a környező településekről további öt autóbusz indult a megemlékezésre, az SZNT becslései szerint pedig – a személyautóval érkezőkkel együtt – Udvarhelyszékről több százan vettek részt az eseményen.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

A román és a magyar gyógyszerészképzés közös akkreditációjáról döntöttek
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusa múlt héten elektronikus levélben lebonyolított szavazással úgy döntött, hogy nem számolja fel a magyar gyógyszerészképzést, de a román és a magyar szak közös akkreditációját kéri – írta hétfőn internetes oldalán a Krónika című napilap.
Szilágyi Tibor, az egyetem lemondott rektorhelyettese az MTI-nek elmondta, a román szenátusi tagok által megszavazott „egységes oktatási program" voltaképpen a gyógyszerészképzés jelenlegi helyzetének meghosszabbítására tesz kísérletet. Hozzátette, a szenátusi tagsággal rendelkező magyar oktatók nem vettek részt a szavazáson.
A magyar oktatók korábban levélben kérték az egyetem vezetőit, hogy vonják vissza a szavazásra bocsátott javaslatot, és keressenek olyan megoldást, mely összhangban van az oktatási törvénnyel. A levélben idézték a törvény vonatkozó cikkelyét, amely szerint valamennyi oktatási nyelvre, oktatási formára és oktatási helyszínre külön akkreditációt kell kérni.
Király András, az oktatási minisztérium kisebbségi oktatásért felelős államtitkára a Krónikának úgy vélekedett, hogy a konfliktus kimozdult a holtpontból, és a Romániai Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Hatóságnak (ARACIS) kell kinyilvánítania a véleményét a MOGYE szenátusa által javasolt megoldásról. Az államtitkár hozzátette, az egyetemen kell megoldani a gyógyszerészoktatással kapcsolatban kialakult román-magyar vitát, ez nem a politikusok, és nem is a minisztérium feladata.
Leonard Azamfirei rektor egy február 11-i sajtótájékoztatón újságírói kérdésre felelve beszélt arról, hogy megszűnhet a magyar gyógyszerészképzés az egyetemen, mert az ARACIS a román tagozatnak száz helyet hagyott jóvá, a magyarnak pedig egyet sem. A rektor szerint ez azért van, mert a magyar oktatók nem készítették el a gyógyszerészképzés újraengedélyezéséhez szükséges dokumentációt. A magyar tagozat képviselői ugyanakkor közölték, hogy elkészítették az akkreditációs dokumentációt, de nem írták alá, mert az egyetem vezetősége diszkriminálta a magyar tagozatot. Míg a románnak végleges, a magyarnak csak ideiglenes működési engedélyt kért.
A MOGYE kizárólag magyar tannyelvű intézményként alakult meg 1945-ben. Az intézményben 1948-tól képeztek magyarul gyógyszerészeket. A kommunista pártvezetés szóbeli utasítására vezették be 1962-ben a román nyelvű oktatást is, amely fokozatosan háttérbe szorította a magyar orvos- és gyógyszerészképzést. Ma az egyetem döntéshozó testülete a román oktatók kétharmados többségével működik. A magyar vezetők a magyarokat sújtó belső intézkedések ellen tiltakozván 2014 áprilisában testületileg lemondtak tisztségeikből.
MTI
Erdély.ma

Kelemen Hunor és a székely szabadság napja
Mondhatta volna azt, hogy felháborítónak tartja az intézkedést. Leszögezhette volna: elfogadhatatlan, hogy huszonöt évvel a rendszerváltozás után Romániában semmibe vegyék a gyülekezési jogot, lábbal tiporják a véleménynyilvánítás szabadságát.
Kilátásba helyezhette volna: felszólalnak az ügyben a parlamentben, szóvá teszik azt az államfővel folytatott rendszeres konzultáción. Európai parlamenti képviselőik révén ismertetik a helyzetet az Európai Néppártban, világgá kürtölik azt az Európai Parlamentben, szövetségeseket keresnek a kisebbségek ernyőszervezetében, a FUEN-ben. Érvelhetett volna azzal, hogy ezúttal nem kisebbségi kérdésről van szó, mely iránt, jól tudjuk, Európa igencsak közömbös, de alapvető demokratikus jogok sérülnek, s tapasztalhattuk, a demokrácia, a jogállamiság kérdésére már felkapják fejüket az unióban. A legerősebb magyar érdek-képviseleti szövetség vezetőjeként Kelemen Hunornak kötelessége lett volna mindezeket elmondani pénteken Sepsiszentgyörgyön, amikor arról faggatta a sajtó, mi a véleménye a március 10-ére Marosvásárhelyre tervezett tiltakozó felvonulás betiltásáról.
De az RMDSZ elnöke nem ezt mondta. Talán mert szégyellte, hogy a megalkuvásokkal terhes kis lépések politikája nyomán huszonöt év jogérvényesítési küzdelem után oda jutottunk, hogy immár tiltakoznunk sem szabad?
Kelemen Hunor hebegett-habogott, hogy ő nem is tudja, nem ismeri a döntés okait, nem konzultált Izsák Balázzsal, különben is, az ő dolguk, no meg a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalé. Miért is érdekelné az RMDSZ elnökét egy autonómiatüntetés? Mi köze volna egy békés, demokratikus tiltakozó megmozdulás önkényes, hazug érveken alapuló tiltásához a kampányidőszakban folyton az erős képviselet fontosságáról prédikáló szövetség vezetőjének? – kérdezhetnénk keserűen. Azon pedig meg sem lepődünk, hogy Kelemen Hunor már-már büszkén pontosította újságírói kérdésre: számos gondja van a magyarságnak, sok mindenről tárgyalnak is Klaus Johannis államfővel – de az autonómiáról, arról nem.
Minek is? Hisz így is minden megyei szervezet egyhangúlag támogatja újabb elnöki mandátumra a szövetség élén. Köztük a magukat autonomistáknak valló háromszékiek is.
Farcádi Botond

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdőtörvény színe és fonákja
A román parlament elfogadta az erdészeti kerettörvény módosítását, az erdők megőrzéséhez és a fenntartható gazdálkodáshoz kívánatos reform azonban elmaradt. A megújított jogszabályt – a hangoztatott előremutatóan pozitív hozadékok mellett – leginkább a helyben maradás és a visszalépések jellemzik – véli a kolozsvári Zöld Erdély Egyesület. A Kovács Zoltán Csongor elnök aláírásával kiadott közlemény rámutat a múlt héten elfogadott és az RMDSZ által ünnepelt jogszabály hiányosságaira is. A Zöld Erdély Egyesület szerint előremutató előírás a szűz erdők nemzeti jegyzékének létrehozása. Ez a hivatalos leltár képezi majd azon erdők további megőrzésének alapját, amelyeket a kitermelések eddig sem érintettek (okkal, mert például nehezen megközelíthető helyeken vannak). Pozitív jel az erdei táj megőrzése fogalom felbukkanása a törvényben, valamint hogy az erdőkitermelési engedélyekbe ezentúl kötelező lesz beírni a környezet védelmét szolgáló utasításokat is. A törvénymódosítás egyértelműen pozitív és konkrét természetvédelmi előírása az erdőkben való legeltetés teljes tilalma.
A kolozsvári környezetvédők ugyanakkor felhívják a figyelmet a visszalépésekre is: az eddig hatályos erdészeti kerettörvény tiltotta a tarvágást a nemzeti parkokban. A mostani módosítás ezt megengedi, igaz, csak kivételes esetekben, de anélkül, hogy ezeket meghatározná. Ez annál súlyosabb, mivel Romániában a nemzeti parkok természeti értékeinek őrzésével és az erdőgazdálkodással egy és ugyanaz, a Romsilva foglalkozik. Így nyilvánvaló az érdekkonfliktus, hiszen fát kell kivágatnia, hogy a bevételből megvédhesse az erdőt. Az új módosításokkal az erdők védelmére és megújítására szánt pénzalap bevételeit is jelentősen csökkentették, miközben megengedték, hogy az erdőtulajdonosok ezentúl 200 négyzetméternyi területet kompenzálás nélkül kiírathassanak az erdőalapból és beépíthessenek. Ez a nyaralók térfoglalását és a járulékos zavarás (forgalom, fény-, zaj-, hőszennyezés, hulladék, szennyvíz) fokozódását segíti elő – az erdő kárára. Gazdasági szempontból
A legígéretesebb módosítás az elsődleges fafeldolgozó iparban utazó cégek monopolhelyzetbe jutásának megakadályozására, valamint a bútorgyártók segítésére vonatkozik. A törvényben megjelenik, hogy egyetlen vállalat vagy cégcsoport sem vásárolhatja vagy dolgozhatja fel egy adott faipari nyersanyag (pl. rönkfenyő) több mint 30 százalékát, a bútorgyártóknak pedig elővásárlási joguk lesz az állami erdőkből származó faanyagra. Csakhogy a kerettörvény ezeket nem írja elő közvetlenül, hanem csak követendő elvekként sorolja fel azon kormányhatározat kidolgozásához, amelyben majd ténylegesen rögzítik az állami erdőkből származó faanyag értékesítési szabályait. „Árnyalatnyi különbségnek tűnhet, azonban kiskapu a csűrés-csavaráshoz, és kételkedésünket csak alátámasztani tudja az eddigi bukaresti gyakorlat. Az erdészeti kerettörvény 2008 óta közvetlenül előírja, hogy Románia kétmillió hektár területet beerdősít 2035-ig. 2010-ben meg is született a Nemzeti erdősítési program terve, amely azonban már csak 422 ezer hektár erdő telepítésében gondolkodott, és a mai napig nem hagyták jóvá, illetve nem kezdték el megvalósítását” – áll a közleményben. Megállapítják azt is, hogy a jelenlegi módosításokkal nem valósult meg összességében az erdészeti kerettörvény szükséges reformja, továbbra is hiányzik a kerettörvény átfogó jellege. A jogi egyértelműséget és a tisztánlátást a járulékos jogszabályok kusza sokasága nehezíti. Az erdészeti szektorra nehezedő, nyilvánvalóan erős politikai befolyást nem igyekszik feloldani. Nincs szándék a szabályozás, a végrehajtás és ellenőrzés hatékonyabb szétválasztására és a decentralizációra. Nincs törekvés az átláthatóság növelésére sem. Még gyalogtúrázóként is tilos az erdőbe menni, letérni a kijelölt útvonalakról, az erdészet külön engedélye nélkül (!). Magyarán: illegális fakitermelésnek is csak akkor lehet valaki szemtanúja, ha maga is törvénytelenséget követ el. Ellenben az új erdei utak létesítése – ami egyértelműen a motorizált forgalmat, a legális és illegális fakitermelést, valamint a járulékos zavarást segíti – továbbra is prioritás maradt.
„Amit nyertünk a réven, elvesztettük a vámon. Az elviekben megjelenő pozitívumokat a nagyon is konkrét engedmények ellensúlyozzák. Nem látom, hogy az erdészeti kerettörvény mostani foltozgatása valós lépés lenne az erdőprobléma rendezése felé. Pedig az elmúlt húsz évben csak a hivatalosan jegyzett illegális erdőkitermelés ötmilliárd euró kárt okozott az államnak, amihez még hozzásaccolhatjuk a le nem bukott és az »elintézett« fatolvajlást, valamint a kapcsolódó árvizek okozta károkat. Ha a természet védelme nem is, de egy ekkora gazdasági probléma sokkal erőteljesebb intézkedésekre kellene hogy sarkallja a felelős döntéshozókat. Persze valamennyi politikus szépen beszél az erdők fontosságáról, de amikor törvényhozásról van szó, úgy tűnik, már nem látszik a fától az erdő” – fogalmaz Kovács Zoltán Csongor.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A MOGYE-ügy politikai rendezését kérik
Politikai megoldásra van szükség a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar képzéseinek ügyében – hívta fel a figyelmet az Erdélyi Magyar Néppárt. Hétvégi közleményükben rámutatnak: az erdélyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés ügye huszonöt éve vár érdemi megoldásra.
A módszerek egész skáláját kipróbálták már, voltak egyetemen belüli megbeszélések, bukaresti kormányon belüli egyeztetések, diák-, oktató- és civil tiltakozások, civil és politikai nyomásgyakorlás a médián keresztül, ám mindeddig eredménytelenül. Megállapítják, hogy a MOGYE ügye elsősorban nem adminisztratív, hanem politikai kérdés, amelynek a tétje közösségünk egyik alapvető jogának, az egészségügyi ellátásban való anyanyelvhasználatnak a biztosítása. Kitérnek a politikai képviseletek felelősségére, meglátásuk szerint „az állami adminisztrációban jelen levő szereplők eddigi próbálkozásai a kérdésnek adminisztratív érvekkel és eszközökkel való megoldására csupán annyit jelentenek, mintha egy rákos beteg esetében az áttét okozta tüneteket fájdalomcsillapítással akarnánk megszüntetni”. Felhívással fordulnak az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt vezetőségéhez, hogy a három párt a legrövidebb időn belül alakítson ki egy közös, egységes és határozott álláspontot, amelyet aztán az erdélyi magyar közösség nevében tárhatnak a bukaresti politikai hatalom képviselői elé, és közösen követelhetik a megfelelő politikai szintű megolsást.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyarkérdés
Angela Merkel német kancellárral közösen tartott sajtótájékoztatóján Klaus Johannis romániai államfő sommás megjegyzéssel zárta a gondolatsort: magyar részről valóban nagy az érdeklődés a határon túli kisebbségek iránt. Ezt azonban nem érzik fenyegetettségnek, hiszen tárgyalnak a kisebbség politikai képviseletével – mondta, majd leszögezte, hogy Romániában nincs magyarkérdés.
Igazat kell adnunk neki, ha a közhivatalok biztos fizetést ígérő személyzetére gondolunk. Pénzügyi intézményekben, kórházakban, az igazságszolgáltatásban, a közigazgatásban, a vasútnál, a szolgáltatóknál stb. vegyes lakosságú településeken nagyítóval kell keresni a magyar alkalmazottakat. Az átkosban elkezdett kiszorításunk sikeresen folytatódott, s kisebbségi fiataljainknak ezeken a munkahelyeken nem vagy alig terem babér.
Van viszont magyarkérdés, ha az erdélyi magyarság önrendelkezése jön szóba. Politikusok, sajtósok szájából ilyenkor bugyogni kezd a gyűlöletbeszéd, ami alól a liberális párt képviselői sem jelentettek kivételt. Az államfőnek viszont tudnia kell, hogy az Európában jól működő kisebbségi autonómiák kivívásában éppen a tiroli németek járnak az élen. Olaszország német többségű régiójában minden olyan kérdést példásan megoldottak, amit az erdélyi magyarok szájából az ördög művének tartanak. És nagyon is van magyarkérdés, amikor a megyei kormányhivatalok vezetői betiltják nemzeti, székely szimbólumok használatát, s táblabírák rendelik el az eltüntetésüket. Holott szinte zászlóerdőben élünk.
Torda központjában például akkorát állítottak, hogy tömegszerencsétlenséget okozna, ha egy vihar kidöntené, Kolozsváron pedig négy ágon lobognak minden villanyoszlopon.
De méginkább van magyarkérdés, amikor Sepsiszentgyörgyön visszaállamosítják a református egyház volt iskoláját, az ortodoxoknak pedig tálcán kínálják az állami pénzből épített szállodákat, hajdanán a vásárhelyi Park Szállót is ők kapták jutalomképpen. Igenis van magyarkérdés, amikor betiltják ünnepi rendezvényeinket, felvonulásainkat, egyes köztisztviselők pedig csúfot űzhetnek a nem többségi ügyintézővel. És hogyne lenne magyarkérdés, ha arra gondolunk, hogy az igazság(?)szolgáltatást nemzetiszín szerint csűrik-csavarják, s a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusára nem kötelező a törvény. Ahogy a kormányfő és miniszterei jelenlétében aláírt egyezség is hazug porhintés volt csupán. Az egyetem többségi vezetőinek pedig joguk van már- már diabolikusan kieszelt forgatókönyvet írni a magyar karok önállósulása ellen. Valójában már ez sem magyarkérdés. A többségében magyarok lakta közösségek szétszakítását kilátásba helyező régiósítás viszont mindenképpen az. Az erdélyi magyarság naiv jóhiszeműséggel és várakozással szavazott Klaus Johannisra. Kétségtelen, hogy a román szavazók voksa volt a döntő, tehát a többség vágyainak, céljainak a teljesítése az első. De nem kellene elfelejteni, hogy az ő nyugalmuk garanciája a mi – nemzetközi, európai normák szerint rendezett – békességünk. Egyébként ki tudja, meddig mélyül, fertőződik, s milyen következményekkel jár a szőnyeg alá söpört romániai magyarkérdés.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Magyarok és románok
A Bernády Alapítvány által a múlt csütörtökön szervezett kisebbségi konferencián részt vett Vasile Dîncu, az IRES (Elemzési és Stratégiai Intézet) elnöke, aki szerint látványos javulás mutatkozik a magyarok megítélésében: míg a 90-es évek elején a lakosság alig 15%-ának volt jó véleménye a magyarokról, mára ez az arány eléri a 73%-ot. Sőt, szemben akezdeti csaknem százszázalékos elutasítással, a közvélemény-kutatás során megkérdezettek 51 százaléka gondolja azt, hogy a kettős állampolgárságnak nincs negatív hatása a román-magyar kapcsolatokra.
Nincs bizalom a politikum iránt
Az IRES elnöke egy tanulmányt is bemutatott, amely szerint miközben a román-magyar kapcsolatokban a kölcsönös tolerancia jelei mutatkoznak, hatalmas előrelépés történt az egymás kölcsönös megítélésében, addig szinte teljesen elveszett az embereknek a politikai megoldásokba, a politikusokba vetett bizalma. Sem a magyarok, sem a románok nem hisznek már abban, hogy a politikum életképes megoldásokat kínálhat a kisebbségeknek akár az identitás megőrzése, akár a kultúra terén vagy más területeken.
– Mára ott tartunk, hogy úgy mondjam, "restartálnunk" kell a párbeszéd módozatait, és nem csupán ideológiai értelemben, hanem a közösségeink jövőjét érintő gyakorlati megoldások keresésében. Ezt várják ebben a pillanatban mind a románok, mind a magyarok, s azt hiszem, hogy a partnerségnek ez az újraélesztése lehet a megoldás. Ami nem jelenti azt, hogy teljesen lemondanánk a politikai megoldásokról, hanem azt, hogy ne a politikai megoldás legyen az egyetlen, amely ezt az érzékeny, egy kisebbségi közösség életét, illetve a többséghez való kapcsolatát befolyásoló területet érinti. A politikai megoldás legtöbbször más utakon halad, és nem biztosít maximális együttműködést és hatékonyságot.
A választási kampányok rontják az etnikumközi kapcsolatokat
A választási kampányok legtöbbször megrontják az etnikumok közötti viszonyokat – derül ki a tanulmányból –, sokszor nagyon jó politikai vagy közösségi projektek megbuknak a politikai és kampányretorika következtében, és mindent elölről kell kezdeni. A román-magyar kapcsolatokban három szakaszt különböztetett meg: az első volt a kölcsönös elutasítás szakasza, a második a kölcsönös ignorancia, közömbösség, de mint mondta, úgy hiszi, mára eljutottunk az etnikumközi kapcsolatok "nagykorúsodásáig", egy olyan pontig, amikor nem román, nem magyar, hanem erdélyi közösségi térséget kell kialakítani. Ezt az elvárást tapasztalja ma a közösségek szintjén. Úgy vélte, a politikum is kezdi érteni és megérteni ezt, és, hogy a közeljövőben fontos változásoknak lehetünk tanúi. – Klaus Johannis győzelme például azt mutatja, hogy általában Romániában a politikum elveszítette autoritásának nagy részét. Az emberek más megoldásokat keresnek. A politikusoknak és a pártoknak tudomásul kell venniük ezt, és ehhez kell alkalmazkodniuk, ha meg akarnak maradni – jelentette ki végül Vasile Dîncu, az IRES elnöke.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Az idő igájában
Az ember útja a boldog időtlenség állapotából az óra diktatúrájának a jármába vezetettig. A jó minőségű természetes fény feltalálásával megloptuk, gyarmatosítottuk az éjszakát is. Az emberbe kódolt belső órát pedig, amely rövid téli napokon lelassítaná az időt, semmibe vesszük, amiért idegrendszerünk áll bosszút. Az alvászavar népbetegséggé vált, akárcsak a depresszió, s egy sor más bántalom – elhízás, cukorbetegség, emésztési zavarok stb. – amelyek kapcsolatban vannak a természetes időritmustól való elszakadással.
Az első erdélyi nyomtatvány
E folyamat történetéről, a különböző korok emberének időérzékeléséről, az időfegyelem megjelenéséről beszélgetett február 25- én a Teleki Téka freskós termében Lázok Klára, a Beszélő könyvek házigazdája a Budapestről érkezett FóNagy Zoltán történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetének kutatójával.
A beszélgetést megelőzően hangzott el a bejelentés, miszerint a megyei tanács ígéretet tett, hogy biztosítja a különlegesen értékes freskós terem felújítására szükséges összeget, s a folyamatot követheti majd a Beszélő könyvek közönsége is.
A szerda esti rendezvényen a Téka állományából az időről szóló könyvekből helyeztek el néhányat a tárlóban: Newton természetfilozófiájának 1685-ös londoni kiadását, a francia Enciklopédiát, az időmérésről, óráról készült rajzzal, egy Krón Ferenc Ernő által szerkesztett régi kalendáriumot 1848-ból és egy 1525-ben Szebenben nyomtatott laptöredéket, amely az 1525-1575 közötti mozgó ünnepeket tartalmazza, s 2009-ben derült ki, hogy a legelső fennmaradt erdélyi nyomtatványnak tekinthető.
A mindennapok történésze
Fónagy Zoltánról elhangzott, hogy kutatási területe a 19. század magyar történelme, társadalom-, gazdaság- és művelődéstörténete, a hétköznapi élet története, történeti kartográfia, történeti statisztika. Szakmunkáiban ezt a területet dolgozza fel, mint például a Modernizáció és polgárosodás, Magyarország története 1849–1914. A tudományos tevékenység mellett református vidéki közösségből származva fontosnak tartja, hogy kutatási eredményeit a művelt nagyközönségnek is tolmácsolja. Teszi ezt a tudománynépszerűsítő újságcikkek sora mellett A mindennapok története című blogon is, amely a történészi igényesség mellett olvasmányos, szórakoztató írásokat tartalmaz, és népszerűvé tette a Kárpát- medencében. – Ha nem alkalmazkodtok, kihaltok, mint a dinoszauruszok – tanácsolta a fia, akinek az ösztönzésére tudományos kiadványai mellett a mindenki számára elérhető számítógépes felületen osztja meg gondolatait az olvasók valóban széles táborával.
Lázok Klára kérdésére, hogy mi az idő, Szent Ágostontól vett idézettel válaszolt: "Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom: ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom." (Vallomások, XI. könyv). Bár a 17., 18. század filozófusai vitatták, hogy események, történések nélkül van-e abszolút idő, Fónagy Zoltán elmondta, hogy történészként az emberi időérzékeléssel, az idő megélésével foglalkozik. A témával kapcsolatosan Lázok Klára a Téka állományából két könyvet emelt ki, Teleki Sámuel útinaplóját, amelyben svájci látogatását írja le, s fontos szerepet szán az időnek, valamint a kiskendi Kozma Katinka 19. századi naplóját (Spielmann Mihály történész szerkesztésében jelent meg). A 16 éves vidéki lánynak, aki Budapestre vágyott, a véget nem érő vendégeskedések alatti időtlenségben teltek a napjai.
Az életkorukat sem tudták
A modern kor előtti ember közömbös volt az idővel szemben. Szent Margit idejében az apácák nem tudják az életkorukat meghatározni, s a korabeli peres iratokban szereplő tanúk sem. A török kiűzése után a helységek határának visszaállítására felkért személyek közül a legidősebbek 130 évesnek is vallották magukat. Ezen a 18. század végén, 19. század elején előbb a reformátusoknál, majd a katolikusoknál is bevezetett anyakönyvezés változtat. A középkori ember eseményekhez kötötte az idő jelölését, az uralkodó trónra lépéséhez, a pápa megválasztásához, az egyházi ünnepekhez, a jeles napokhoz, s a bírósági jegyzőkönyvek is úgy rögzítik, hogy húsvét után tíz nappal, amit utóbb nehezebb meghatározni, mozgó ünnepről lévén szó. Az első toronyórák Itáliában jelennek meg az 1300-as években, Erdélyben a 15. században Brassó és Kolozsvár volt az úttörő. Fokozatosan a jómódúak lakásában is megjelennek az órák, de inkább dísztárgyként, aminek a gyakori igazítása költséget jelent. A vidéki úri életet továbbra is az időtlenség, a földművesek esetében pedig a természethez való igazodás jellemzi, ami a modern ember látószögéből akár pazarlónak is tűnhet – mondta az előadó.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Előadások az intenzív terápiás ellátásról
A ROMÁNIAI MAGYAR ORVOS- ÉS GYÓGYSZERÉSZKÉPZÉSÉRT EGYESÜLET március 2-5. között szervezi meg ötvenkilencedik továbbképző ülésszakát, amelyen ingyenes a részvétel. A téma: aneszteziológiai és intenzív terápiás ellátás. Meghívott előadó dr. HALLAY JUDIT egyetemi docens, a Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Kara Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Tanszé-kének oktatója. Az előadások tematikája: hétfő: Mesterséges táplálás – parenterális. A lipidemulziók jelentősége; kedd: Mesterséges táplálás – enterális. A rostok szerepe; szerda:Gondolatok a posztoperatív és a daganatos fájdalomcsillapításról. A folyadék-elektrolitháztartás zavarai és azok kezelése; csütörtök: Légút- biztosítás a tüdőműtétekhez. Etikai kérdések az intenzív betegellátásban.
Helyszín: RMOGYKE Tanulmányi Központ, Deus Providebit Tanulmányi Ház, Marosvásárhely, Rózsák tere 61. szám.
Népújság (Marosvásárhely)

Apróka móka a kolozsvári Mátyás-ünnepen
Immár huszonharmadik alkalommal szervezi meg „a királyi születésnap tájékán” az 1993-ban alakult Amaryllis Társaság a Mátyás-napok címet viselő rendezvénysorozatot. A kezdeményezők által egykor meghirdetett cél: „szellemgyűrűt vonni mindazon emberi érték köré, melyet Fadrusz János főtéri szoborcsoportja hirdet és képvisel.” Az idei háromnapos Mátyás-ünnep is ezt az igényt tükrözte vissza, a szervezők ismét színvonalas műsorral várták a kolozsváriakat – és nem csak! A műsorból ezúttal sem maradtak ki a gyerekek, a Szabadság szombat délelőtt a ferences kolostor refektóriumában mókázó apróságok között járt, ahol Both József és Both Zsuzsa muzsikás gyermekjátékába kapcsolódhattak be kicsik és nagyok. A vidám zenét a Harmadik zenekar szolgáltatta.
Szabadság (Kolozsvár)

Podhradszky László emlékére
Idén márciusban lenne 95 esztendős az erdélyi magyarság egyik ismert személyisége, dr. Podhradszky László. Születésének évfordulója jó alkalom arra, hogy röviden felidézzük életútját.
Podhradszky László 1920. március 2-án látta meg a napvilágot a Vas vármegyei Kőszegen. Édesapja, nemespodhragyi Podhradszky Dezső főhadnagy akkoriban a kőszegi katonai alreáliskola tanára, édesanyja pedig Turi Jolán volt. A család fiuk születése után két évvel, 1922-ben áttelepült a románok által megszállt Erdélybe – a családfő szászsebesi, felesége pedig kolozsvári születésű volt. Elemi iskolai oktatásban tehát már a kolozsvári német anyanyelvű evangélikus iskolában részesült. Ez után következett a kolozsvári református kollégium. A sikeres érettségi után, 1938-ban a kolozsvári I. Ferdinand Király Tudományegyetem (korábban, illetve 1940 és 1945 között Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem) jogi karára iratkozott be, ahol 1943-ban állam- és jogtudományi doktorátust szerzett.
Merényi-Metzger Gábor
/Interneten a cikkeknek csak egy része olvasható./
Dr. Podhradszky László /Kőszeg, 1920. márc. 2. - Kolozsvár, 1998. szept. 18./ 1990-1993 között parlamenti képviselő volt.
Szabadság (Kolozsvár)

Sok diák ír verset, novellát
Keresztöltésben Tapodi Zsuzsával és Pieldner Judittal
Mindketten Sepsiszentgyörgyön élnek, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Karának oktatói. Dr. Tapodi Zsuzsa és dr. Pieldner Judit irodalomkutatók nemcsak kollégák, de nemrég megjelent tanulmányköteteikből az is kiderült, hogy hasonló dolgok foglalkoztatják. Irodalomról, kritikáról, a diákok érdeklődési köréről kérdeztük őket.
– Az irodalomtörténetnek, irodalomkritikának ma milyen szerepe van?
– Tapodi Zsuzsa: Az irodalomkritika és az irodalomtörténet mindig „később jön” a művekhez viszonyítva. Segít közelíteni az irodalomhoz, megérteni az adott alkotás, a művészet, a világ jelenségeit. Végső soron önmagunkat. A diákok vagy akár a tanárok számára is valós segítséget jelenthet egy-egy jó kézikönyv.
– Pieldner Judit: Én az irodalomkritika szerepére reflektálnék. Magyar szakosként lehetőségem adódott, hogy tagja legyek Kolozsváron a Láthatatlan Kollégiumnak, amelyet Cs. Gyimesi Éva irányított. Ennek tevékenysége akkor a kritikaírásra irányult, abból kiindulva, hogy szükség van irodalombírálatra, a kortárs irodalomhoz való viszonyulásra. Tutoraink játszani (is) tanítottak a szövegekkel, például fülszövegeket írtunk fiktív, nem létező kötetekhez. Az LK-ban körvonalazódott az is, hogy a kritika tétje nem pusztán az értékítélet, a jó vagy rossz melletti voksolás, hanem ennél sokkal több lehetőséget nyújt. Az irodalomkritikát az olvasás és írás határmezsgyéjén gondolom el, amelyre talán szolgáltatásként még szükség is van, mert segít eligazodni másoknak is a kötetek között, megmutathat lehetséges olvasatokat, vagy utána megy olyan dolgoknak, amelyekre egyébként, olvasóként is „rohanó” világunkban nem mindig jut idő.
– Mi a tapasztalat, ki érdeklődik a tanulmánykötetek iránt, hogyan „lehet és kell eladni” ezeket?
– Tapodi Zsuzsa: A kultúra nem fejezhető ki pénzben. A rendszerváltás óta nem arról szól a könyvkiadás, hogy a szerző anyagilag bármit is nyerne. A könyvterjesztés gyakorlatilag nem működik. A tanár-szerzők viszik a kiadványaikat a társegyetemekre, konferenciákra ajándékba más egyetemen tanító kollégáknak, mert az az érdekük, hogy amit írtak, eljusson minél több tudományos műhelybe. A hallgatók számára könyvtárakba adunk be könyveket. A volt diákjaink azok, akik tudják, mit várhatnak tőlünk, ők szívesen vásárolnak, ha hozzájutnak a köteteinkhez.
– Pieldner Judit: Főként kollégák, nyelv és irodalom szakos tanárok, fiatal kutatók, doktoranduszok érdeklődnek a mieinkhez hasonló tanulmánykötetek iránt, tehát inkább szakmai körökben ismertek. Elsősorban nem eladásra készültek, kevésbé árucikkek, mint inkább küldemények, ajándéktárgyak, amelyet öröm átadni valakinek, mint ahogyan kapni is öröm hasonlót.
– Mennyire lehet a diákokat megfogni, mi érdekli őket az irodalommal kapcsolatosan?
– Tapodi Zsuzsa: Sikerélmény-számba megy, ha egy ajánlott olvasmány után azt mondja a hallgató, hogy „remek volt”, vagy „eddig nem volt kedvenc könyvem, most lett”. A szakszövegek nehezebben mennek a mai fiatalok többségének, nincs annyi olvasási gyakorlatuk. Az irodalomhoz a társművészetek, nevezetesen a film felől lehet eredményesen közelíteni. Jó lenne, ha a közoktatásban is tanítanának médiaismeretet, hogy a fiatalok tudatos médiafogyasztókká válhassanak, ne legyenek annyira kiszolgáltatva a tömegkultúra termékeinek. Minden csoportban vannak olyan hallgatók, akiknek különösen fejlett a szépérzéke, érzékenysége, és vannak olyanok, akiknek fejleszteni lehet az igényszintjét, világlátását, és persze a tudását. Ez a tanár számára nagy elégtétel. Vagy ha azt hallja egy volt diáktól, hogy tanárként ő is azt a művet ajánlja a tanulóknak, amit az egyetemen megszerettettek vele.
– Pieldner Judit: Örömmel mondhatom el, hogy vannak olvasni szerető, az irodalom, a könyvek iránt érdeklődő diákjaink, akik talán főként magukat keresik a könyvek lapjain. Azt hiszem, fontos a személyes élményeknek is teret engedni, az élmények másokkal való megosztásának is lehetőséget biztosítani. Azt is örömmel nyugtázom, hogy sok diák ír verset, novellát – úgy tűnik, mégsem értünk a Gutenberg-galaxis végére.
Turoczki Gy. Emese
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nótás, verses lármafák
Adj jeleket, tanácsokat, segítséget. Hagyj nyomot magad után ebben az életben, melytől olyan nagyon nehéz megválnod! Ha ezt teszed a mások hasznára, nem volt hiábavaló a küszködésed. Igen, valahogy így szokták elmondani az anyák, apák, tanárok, papok és még sokan mások.
Három napot töltött Sepsiszentgyörgyön néhány tucat unitárius magyar diák. Verseket tanultak, magyar népdalokat, és elhozták ide az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet szervezésében. Csak úgy beültem magam is a templomba, a csöndbe verseket és dalokat hallgatni. Annál is inkább nagyszerűnek tűnt ez a rendezvénysorozat, mert fiatalok, egyetemisták szervezték a felnőttek, a hitközségek költségén és figyelmében.
Még arra is gondolhattam csak úgy egymagamban, hogy ha már az (ez) az államhatalom betiltotta a marosvásárhelyi nemzeti megemlékezésünket, itt vannak ezek a fiúk, lányok! Székely népviseletben és költőik verseivel, nagyapáik élő dalaival teremtettek március 15-i magyar nemzeti ünnepünk előtt olyan ünnepi készültséget templomunkban, hogy még a szomorúfűzek is rügyet vetettek nedvtől sárgán élő ágaikon. Jelen volt a Százlábú Néptáncegyüttes, jelen a Macskakő Diákszínjátszó Csoport is Kézdivásárhelyről, és jelen volt bizony az örvendezni tudó hallgatóság is.
Nem volt nehéz megszoknunk az utóbbi években, hogy Kovács István unitárius tiszteletes templomában mindig történik valami lélekemelő. Most az országból érkező magyar tanulókat, versenyző kicsiket és nagyobbakat gyűjtötte maga köré. Szentivánlaborfalvi Berde Mózes (Mózsa) nagy unitárius, szabadságharcos, 48-as politikus bizonyosan értesült a rendezvénysorozatról meghívó nélkül is, hát terjessze odafentről maga is, hogy megvagyunk, élünk, még nem vagyunk teljesen betiltva hatalmi szóval.
Ezért írtam fentebb, hogy a lármafát, a szent tüzet nem szabad engedni elaludni, jeleket kell adni szerte, és utakat keresvén, az igaz utat meglelni, kicövekelni, hogy látva lássák azt minden hitközségben minden hitbéliek. A rendezvénysorozatot támogatta a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Együttműködési Alap, az Ifjúsági Caritas Egyesület – mindnyájunk örömére.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Népszakértők kora?
Magam is láttam, hogy tűnik el a föld felszínéről akár egy-két óra leforgása alatt egy-egy emberélet munkájának látható jele, mikor lángok égetnek fel családi hajlékot vagy valamely komolyabb gazdasági épületet. S ugyanakkor láttam és éreztem a szomszédság, a falusfelek segítőkészségét megnyilvánulni éppen ott és éppen akkor, ahol és amikor szükség volt. Szülők és nagyszülők aztán gyakran idézték fel – lévén, hogy ők átélték egykor a rettenetet –, hogyan égett le szülőfalum központi része egy szeptemberi napon, 1944-ben, a „felszabadító” szovjet csapatok bombázása következtében. Akkor meg a faluvezetés döntött gyorsan és bölcsen, s a közeli hegyoldal, a Perkő gyönyörű fenyőerdejét kínálta fel épületfa gyanánt a tűzkárt szenvedettek megsegítésére. Még csak – napjainkban sűrűn használt, kacifántos kifejezéssel élve – megvalósíthatósági tanulmányra vagy szakértői véleményezésre sem volt szükség sem egyik, sem másik esetben ahhoz, hogy idejében megkapja az éppen szükséges segítséget a rászoruló...
Ha netán író tollára kerül egy-egy ilyen valós eset, ami az esemény puszta elbeszéléséhez hozzátehető, az például egy-egy emberi sors hiteles megjelenítése lehet, netán valamilyen jelentésteli és szuggesztív kép vagy vízió felvázolása a pusztulás témájában. Ilyen, egy egész falut elpusztító tűzvész utáni képpel, illetve vízióval találkozhatni például Tamási Áron egyik novellájában. A Népszakértők írójának, mint aki az első világháborút középiskolás diákként, illetve az olasz frontot is megjárva élte át, volt alkalma pusztulást látnia mind közvetlen környezetében, mind nemzeti közössége esetében, amikor is bekövetkezett mindaz, amit tömören Trianon-szindrómának neveznek.
Sorscsapások, pusztulás avagy nagy romlás idején mintha hirtelen megszaporodnának a segítőkész, jóakaratú emberek, hangsúlyozom, de azok is, akik úgy tesznek, mintha ama csapást elszenvedő embertársuk baján segítenének, kissé általánosítva, mintha a nép javát szolgálnák. A történelmi tapasztalat azt látszik igazolni ugyanis, hogy jórészt azok alkotják a mindenkori népet, akiket csapás sújt, de hogy akik tehetnék, nem mindig kelnek a nép pártjára. Ezek lennének úgymond a népszakértők, akik valójában nem a néppel való szövetséget keresik, hanem tulajdonképpen a népszolgálatot mint jól jövedelmező foglalkozást űzik.
A Tamási által bemutatott leégett falu romjai között is mindjárt megjelentek a biztosítási ügynökök, a fakereskedők, a bankárok, a vállalkozók, de aki ezek közül is kitűnt a siralmas forgatagban, az nem más, mint a politikus, a tudós és az író. Mindhárom jelképes figura, s egyiküknek sincs sok köze a földdel egyenlővé vált falu lakóihoz. A politikust olyannak rajzolja meg írónk, aki esetében mindössze a név vall arra, hogy neki megbízóit, a népet kellene képviselnie, a tudós nem ismeri a falu lakóinak sem fizikai, sem lelki valóságát, az íróból meg éppen a hajléktalanná vált és megszomorított emberek hiteles bemutatásának eltökéltsége s a velük való együttérzés hiányzik teljesen. Utóbbi például „grandiózus látványnak” könyvelte el az elszenesedett falu képét, és „szenzációs hangulatnak” tartotta, ami ott fogadta...
Lepusztult természeti tájakat, ugyanilyen látványt nyújtó lakott falvakat és vidékeket s megannyi reményvesztett emberi életet manapság is láthatni Székelyföldön. Nem is beszélve a nagyvilág minden zugába elvetődött testvéreinkről. A letűnt rezsim öröksége mellett bizonyára a vadkapitalizmus és a mozgásszabadság „ajándéka” lenne ez is, az is... Hogy miként állítható meg honunk romlása, hogyan tartható meg szülőföldjének s hazájának a székelység, a magyarság, úgy vélem, ezek a kérdések valóban égetően fontosak voltak Tamási idejében, de a mienkben is megkerülhetetlenek mind a politikai, mind a szellemi elit részéről. Anyagi és erkölcsi romlás jegyei figyelmeztetnek erre!
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Erdélyi politikusok: van magyarkérdés
Egyértelműen van magyarkérdés Romániában az erdélyi magyar pártok és civil szervezetek vezetői szerint, Klaus Johannis vonatkozó kijelentését viszont már eltérően értékelték a Krónika megkeresésére.
Ha Berlinben Klaus Johannis azt válaszolta volna, hogy létezik magyarkérdés, akkor ma az újságírók arról faggatnának engem, hogy mi a magyarkérdés Romániában – vallja Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnöke Sepsiszentgyörgyön, a Háromszéki Küldöttek Tanácsának (HKT) ülése előtt leszögezte, nem kommentálja az államelnök nyilatkozatait, ám megerősítette, valóban létezik közöttük párbeszéd, néhányszor már találkoztak, amióta Johannis beköltözött a Cotroceni-be, és megállapodtak, hogy ezentúl is rendszeresen egyeztetnek.
„A magyar közösségnek nagyon sok problémája van, ezeket párbeszéddel és parlamenti eszközökkel kell megoldani” – fejtette ki Kelemen. Arra a kérdésre, hogy ezeken a találkozókon esett-e szó az autonómiáról, azt mondta, az államelnökkel bármiről beszélhetnek, nincsenek tabutémák, ám az autonómiáról nem egyeztettek. „A többség és a nemzeti kisebbségek kapcsolatáról beszéltünk, javasoltuk, hogy a parlamenti pártok között kössünk erről politikai alkut” – mondta a szövetségi elnök.
„Tárgyaltunk a Tăriceanu-kormány idején benyújtott kisebbségi törvényről, amit Johannis a Német Demokrata Fórum elnökeként, akkor támogatott. Annak a kulturális autonómiáról szóló fejezete intézményi garanciákat tartalmaz a nemzeti identitás megőrzésére” – fejtette ki a szövetség elnöke.
Arra a felvetésre, hogy szóba jöhet-e ezeken a találkozókon a marosvásárhelyi székely szabadság napjának a betiltása, Kelemen Hunor úgy nyilatkozott, ez nem az államfőre, hanem a szervezőkre és a polgármesteri hivatalra tartozik, másrészt – mint hangsúlyozta – nem ismeri a kérdést, vele nem konzultált Izsák Balázs, ez szerinte „az SZNT elnök és kollégái, Tőkés László, Szilágyi Zsolt és Toró T. Tibor dolga”.
Szilágyi Zsolt: valljanak színt!
Klaus Johannis elsősorban, mint a román állam, és a román nemzetpolitika vezetője nyilvánult meg Berlinben, és nem úgy, mint egy eltűnőben lévő, több száz éve Erdélyben élő közösség vezetője – jelentette ki a Krónika megkeresésére Szilágyi Zsolt. Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke kifejtette, rendkívüli, hogy Romániának német származású elnöke lehet, ez azonban nem palástolhatja el azt a több mint kilencvenéves történelmi tényt, hogy a román állam nemzetpolitikájának eredményeként az erdélyi őshonos közösségek eltűnőfélben vannak.
Szilágyi Zsolt felidézte, hogy Európa talán egyik első autonómiája volt a 13. században a II. András által kiállított Andreanumban szavatolt szász önkormányzatiság, „akkor előjogokat jelentett a Segesvár környéki szászoknak, ma úgy mondanánk, hogy etnikai alapú területi autonómiájuk volt”. „Azt gondolom, hogy Johannis is egy olyan Romániát szeretne, amelyben az őshonos közösségek, a szászok, a magyarok, a székelyek, a svábok nem érzik magukat veszélyben” – szögezte le Szilágyi Zsolt.
Az EMNP elnöke szerint ugyanakkor a román retorika tiszta párbeszéddel változtatható meg, el kell juttatni a magyarság világos üzeneteit, másrészt meg kell keresni azokat a román partnereket, akik, még ha nem is a hivatalos politikum képviselői, de román oldalról megmutathatják, hogy nem érdekeltek abban, hogy az őshonos közösségeket eltüntessék, hanem az európai különbözőség alapján, Erdély kulturális, nyelvi sokszínűségét értékként kezelik.
Szilágyi Zsolt úgy véli, megnyilvánulásra kell késztetni a politikai pártok képviselőit, valljanak színt, ha azt akarják, hogy néhány évtized múlva Románia homogén nemzetállam legyen. „Az erdélyi magyar politikumnak nem azt kell lesnie, hogy olyant mondjon mindenáron, ami tetszik a bukarestieknek, hanem szövetségeseket kell keresni az általunk meghirdetett politikai tervekhez” – összegzett a néppárt elnöke.
Biró: erdélyi magyar külpolitika kell
Biró Zsolt MPP-elnök is úgy véli, már a berlini kérdésfelvetés egyértelműen bizonyítja, hogy a magyarkérdés nincs megoldva Romániában, és meglátásában helytelen, ha Johannis úgy gondolja, egy ilyen nyilatkozattal a szőnyeg alá lehet seperni. A Magyar Polgári Párt elnöke ugyanakkor bíztatónak véli, hogy az államfő természetesnek tartja, hogy Magyarország odafigyel a határon túli magyarok sorsára, hiszen Románia is egyre inkább ezt teszi.
„Amíg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) nincs egyértelműen megoldva a magyar kar, amíg nem tartják be az oktatási törvényt, amíg Kovásznán szállodát ajándékoznak az ortodox egyháznak, miközben a magyar történelmi egyházakat hátrányosan megkülönböztetik, s minden téren tetten érhető a kettős mérce, a diszkrimináció, addig hiába hangoztatják, hogy nincs magyarkérdés Romániában” – mutatott rá Biró Zsolt. Hozzátette: szerinte az a megoldás, hogy az erdélyi magyar külpolitikát kell markánsabban megjeleníteni, az elmúlt 25 év legnagyobb mulasztása, hogy nem teremtődött meg az önálló erdélyi magyar diplomácia.
„Az Európai Unióban egyértelművé kell tenni, hogy nem alkalmazható kettős mérce, ez a feladat hárul minden erdélyi magyar szervezetre. Az RMDSZ rendelkezik ezen a téren a legszélesebb eszközökkel, talán így a román retorikát is sikerül helyes mederbe terelni”– szögezte le Biró Zsolt.
Izsák Balázs óvatosságra int
Óvatosan kell kezelni eközben az államelnök berlini nyilatkozatát Izsák Balázs szerint, hiszen ilyen esetekben a hangsúlyeltolódásoknak, értelmezéseknek is szerepük lehet. A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke szerint a berlini kérdésfelvetés is barátságtalan volt Magyarország irányába, hiszen az újságíró azt firtatta, nem okoz-e problémát, hogy túl sokat foglalkozik az erdélyi magyarok sorsával.
„Ezt a kérdést a romániai államfő helyesen kezelte, azt mondta, a két ország között emiatt nincs konfliktus. Ez egy jó megközelítés. A Magyarország-ellenes, balliberális európai propaganda kapott egy rendkívüli jó választ” – fogalmazott Izsák Balázs. Hozzátette: a folytatást, miszerint nincs magyarkérdés Romániában, úgy is lehet értelmezni, hogy nem okoz konfliktust, ha Magyarország felelősséget vállal a romániai magyarokért.
„Nagy felelősséggel kell ezt kezelni, és mindenkit erre intek. Persze rengeteg problémát meg kell oldani. 25 év után sincsenek intézményes garanciák a magyarság identitásának megőrzésére, de ezek nem okozhatnak konfliktust a két ország között” – mondta Izsák Balázs.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Félmegoldást kínál a MOGYE szenátusa
Nem számolja fel a magyar nyelvű gyógyszerészképzést a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) vezetősége, azonban a román többségű szenátus a magyar tagozat számára kedvezőtlen, ráadásul törvénybe ütköző megoldást talált a kar akkreditáltatására.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusa saját magának ellentmondva, egyetlen év leforgása alatt immár a harmadik forgatókönyvet készíti el a magyar gyógyszerészképzés akkreditációjának lebonyolítása érdekében
A MOGYE román többségű vezetőtestülete a múlt héten – elektronikus szavazás útján – a román és a magyar tannyelvű szak közös akkreditációja mellett döntött. Ez azonban nem felel meg a 2011/1-es tanügyi törvénynek a kisebbségi tagozat intézet-alakító jogkörére vonatkozó 135-ös és 138-as cikkelyeinek, mert ez esetben az előírt nyelvenkénti külön engedélyeztetés elmarad
„Ha sehol nem jelenik meg, hogy ez egy külön magyar nyelvű program (program de studiu în limba maghiară), nincs garancia arra vonatkozóan, hogy a beiskolázási számokat miként fogják elosztani, felvesznek-e még magyar tanársegédeket a román nyelvű gyakorlatokhoz, és hogy pár éven belül nem fogják-e teljesen marginalizálni a magyar oktatást” – olvasható a magyar tagozat vezetőtanácsának levelében, melyet az egyetem magyar oktatóinak juttatott el.
Mellőzött háromszéki diákok
A Kovászna megyei tanintézeteket elkerüli a marosvásárhelyi felsőoktatási intézmény MOGYE-karaván 2015 elnevezésű népszerűsítő karavánja – derül ki a tanintézet közleményéből. Lapunk már korábban is jelezte, hogy majdnem teljesen el fogja kerülni a magyar többségű településeket a MOGYE által szervezett kínálatnépszerűsítő karaván. A potenciális magyar érdeklődők „toborzása”, mint minden évben, ezúttal is a diákszövetségre hárul. Miután február közepén az egyetem tanárai Maros, Szeben, Brassó, Fehér, Beszterce-Naszód és Hargita megyei iskolákat kerestek fel, márciusban Szilágy, Hunyad, Szatmár, Hargita, Suceava, Gorj, Argeş, Neamţ, Botoşani és Vaslui megyei középiskolai végzősökhöz készülnek. Az akció harmadik, és egyben utolsó szakaszában a karavánozók Maros megyei tanintézményekből próbálnak felvételizőket toborozni.
Tiltakozólevelében a tagozatvezetés ezt jelezte a szenátusi tagoknak is. Leonard Azamfirei rektor azonban továbbra is azt tartja, hogy a szenátus korrigálta a magyar nemzetiségű illetékesek hanyagságát és konokságát, amiért valakinek majd fizetnie kell. A február 11-ei sajtótájékoztatóján az intézményvezető még azt nyilatkozta, amennyiben nem sikerül megoldást találni, a nyáron már nem hirdetnek felvételit magyar nyelvű gyógyszerészképzésre.
Király: megmentett felvételi
Az egyetem által kifundált megoldás kapcsán Király András oktatásügyi államtitkár a Krónikának úgy vélekedett, „az lehet jó is, kevésbé jó is, nézőpont kérdése”. „Az ügy megoldása nem a politikum, nem az érdekvédelmi szervezet, de még csak nem is a minisztérium kezében volt, hanem az egyetem feladata. A következő lépést a Romániai Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökségnek (ARACIS) kell megtennie” – kommentálta a holtpontról kimozdult, ám korántsem ideális helyzetet az RMDSZ minisztériumi tisztségviselője.
Mindemellett Király hangsúlyozni kívánta, hogy döntésével a szenátus „gyakorlatilag megmentette a felvételit”. Arra a kérdésre, hogy a közösködés következtében a magyar diákok hány helyre számíthatnak, az államtitkár nem tudott választ adni. Mint mondta, az ingyenes helyek elosztásáról az ARACIS, a fizetésesekről pedig az egyetemi szenátus dönt. „Merem remélni, hogy az ARACIS nem fog cselezgetni” – tette hozzá a Krónikának nyilatkozó Király András.
Bentről másként látszik
Valóban nézőpont kérdése a román többségű szenátus által javasolt megoldás: az egyetem magyar oktatói korántsem találják olyan fényesnek a helyzetet, mint az oktatási tárca államtitkára. A MOGYE lemondott rektorhelyettese, Szilágyi Tibor, aki lapunktól értesült a szenátus által javasoltakról, ugyan nem lepődött meg a román kollégák döntésén, de csalódottságának adott hangot a magyar tagozatot hátrányosan érintő félmegoldás miatt.
„Miután kis idővel ezelőtt halálra rémisztettek bennünket, szétkürtölve, hogy megszűnik a magyar nyelvű gyógyszerészképzés, most találtak egy olyan megoldást, ami csak egy pár lépéssel tol hátrébb, mint ahol voltunk a 2011-es oktatási törvény megjelenése előtt. Ezért legyünk mi hálásak és boldogok?” – tette fel a költői kérdést Szilágyi.
Tiltakozásként a magyar tanárokat és diákokat ért sorozatos megaláztatás miatt a tavaly lemondott rektorhelyettes szerint a szenátus által kitalált félmegoldás a teljes kiszorítás veszélyét hordozza magába. „Most már tényleg semmilyen garancia nincs arra, hogy a helyeket ezentúl is a bevett szokásnak megfelelően, fele-fele arányban osztják el. Ráadásul mivel a közös akkreditáció román nyelvű gyakorlati oktatást jelent, a magyar tanárok alkalmazása vagy előléptetése is bizonytalanná válik” – vélekedett Szilágyi Tibor.
Néppárti felhívás MOGYE-ügyben
A MOGYE ügyében közös, egységes és határozott álláspont kialakítását kéri az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) vezetőségétől az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). Ennek célja a megfelelő politikai szintű megoldás követelése lenne, ugyanis az EMNP hétvégi közleménye szerint a vásárhelyi egyetem ügye elsősorban nem adminisztratív, hanem politikai kérdés, tétje pedig a közösség egyik alapvető jogának, az egészségügyi ellátásban való anyanyelvhasználatnak a biztosítása. „Ebben a képletben az egyetem vezetősége a bukaresti hatalom képviselője, amely hatalom napjainkban is az élet minden területén (lásd nemzeti szimbólumok üldözése, az adminisztrációban való anyanyelvhasználat korlátozása – önkormányzati ülések nyelve, prefektúrák kizárólag román ügyintézése, kétnyelvű helységnévtáblák ügye, és még sorolhatnánk) asszimilációs tendenciákat mutat. Rá kell ébrednünk a politikai képviseletek felelősségére, hiszen az állami adminisztrációban jelen lévő szereplők eddigi próbálkozásai a kérdésnek adminisztratív érvekkel és eszközökkel való megoldására csupán annyit jelentenek, mintha egy rákos beteg esetében az áttét okozta tüneteket fájdalomcsillapítással akarnánk megszűntetni” – áll a Zakariás Zoltán alelnök által aláírt felhívásban.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Tőkés: a párbeszéd elkezdődött, de borúlátó vagyok
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke Klaus Johannis államfő magyarkérdésre vonatkozó kijelentése kapcsán.
– Klaus Johannis Berlinben úgy nyilatkozott, hogy Romániában nincs magyarkérdés. Hogyan értékeli az államfő kijelentését?
– Meglepett a megfogalmazása. Mindenekelőtt a román közvéleménynek, és a román nacionalistáknak akar tetszeni, amikor lekicsinyíti a magyar kisebbségi kérdést. Összetéveszti a magyarkérdést a németkérdéssel, ami már valóban nincs Romániában, hiszen Ceauşescuék megoldották, amikor eladták a németeket, szászokat, svábokat. Elsősorban mi magyarok vagyunk illetékesek arra, hogy megmondjuk, van-e vagy nincs magyarkérdés.
Ugyanakkor érdekesek az RMDSZ-re való hivatkozások, ebből kitűnik, hogy a román hatalom elérte, az RMDSZ mintegy legitimálja a román kisebbségpolitikát. A magyarkérdésre vonatkozóan elég, ha csak a marosvásárhelyi székely szabadság napján a felvonulás betiltására, a tavalyelőtti székelyek nagy menetelésére gondolunk, vagy arra, hogy 2012-ben éppen a MOGYE ürügyén sikerült megbuktatni az akkori román kormányt.
– Ön párbeszédet kezdeményezett Klaus Johanisszal.
– Éppen pénteken érkezett válasz. Én az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács képviselőjeként január végén intéztem levelet az államfőhöz, a pártokkal és egyházakkal folytatott konzultációsorozat keretében kezdeményeztem találkozót. A február 20-ai időpontot javasoltam, amikor Bukarestben a Temesvár Társaságnak átadták az Európai Polgár díjat. Azt írtam, üdvözlöm, hogy új korszakot kíván nyitni a román demokráciában, a múlttal való szembenézés terén, az egyházi felekezetek irányába, és hogy remélem, kisebbségi területen is ez megtörténik.
A választ Laurenţiu Ştefan, az államelnöki hivatal belpolitikai ügyosztályának vezetője jegyzi. Hangsúlyozza, hogy az államelnök elkötelezett valamennyi román állampolgár emberi jogai és szabadsága mellett, illetve amellett, hogy megerősítse az ezen a téren kialakult jó romániai gyakorlatot. Úgy fogalmaz, az elnök nyitott a párbeszédre, a zsúfolt programja miatt azonban a találkozóra a közeljövőben nem kerülhet sor. Az államelnöki hivatal vezetői viszont készek erre.
A levélben nem hangzik el, a magyar vagy a kisebbség szó, általában a román állampolgárok jogairól beszél, a példaértékű román kisebbségpolitikára utal. Tipikus liberális megfogalmazás. Fontosnak tartom, hogy a párbeszéd elkezdődött, kész vagyok az államelnöki hivatal bármelyik illetékes beosztottjával tárgyalni, viszont a levelezés és az államelnök berlini kijelentései miatt is borúlátó vagyok, hogy megtörténhet az áttörés a magyar vonatkozású kérdések tekintetében.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

A 25 éves Helikon folyóiratot ünnepelték
A folyóirat egykori és jelenlegi szerkesztői olvastak fel műveikből a kolozsvári Helikon megalapításának 25. évfordulója alkalmából hétvégén a kolozsvári magyar főkonzulátuson.
A népes közönséghez elsőként az alapító főszerkesztő, Szilágyi István szólt, felidézve, hogy amióta Döbrentei Gábor kétszáz esztendeje megalapította az Erdélyi Múzeum című folyóiratot, a kincses város sosem szűkölködött minőségi folyóiratokban, minden korban megvoltak a város fontos lapjai. Döbrentei vállalkozását egyébként maga Kazinczy Ferenc is dicsérte: „Igen meg vagyok elégedve az Erdélyi Múzeummal...” – írta egy ízben, így Szilágyi szerint akár ezt a lapot is tekinthetik szellemi elődjüknek.
Az igazi előd azonban mégiscsak az Utunk, hiszen ebből alakult a Helikon közvetlenül a változások után. „1989 decemberének végén ültünk az Utunk szerkesztőségében Király Lászlóval, Egyed Emesével és még néhány kollégával, megszüntettük az akkor már túlságosan proletkultos hangzású Utunkat, és mintegy másfél óra alatt megalapítottuk a Helikont” – idézte fel a történelmi eseményeket az író. Karácsonyi Zsolt jelenlegi főszerkesztő kiemelte: a Helikon úgy tiszteli saját legnemesebb hagyományait, hogy közben a fiatalokról, a pályakezdőkről sem feledkezik el.
Fekete Vince, aki jelenleg a Székelyföld című lapot szerkeszti, annak idején a Helikonban szerkesztette mintegy tíz évig a Serény Múmia című, ifjaknak publikációs felületet adó rovatot, jelenleg pedig ugyanez a rovat A nagy Kilometrik címmel várja a fiatalok műveit. Karácsonyi szerint a Helikon máig az egyik olyan lap a Kárpát-medencében, amely a legtöbb verset közli, de költő-szerkesztőinek számát tekintve is a csúcstartók között szerepel.
Az ünnepi alkalmon a két főszerkesztő mellett a jelenlegi szerkesztők, Papp Attila Zsolt és László Noémi, valamint korábbi szerkesztők, Király László, Egyed Emese és Fekete Vince olvastak fel, a lap legfiatalabb munkatársa, Kecskés Tamás Hunor pedig bemutatta az évfordulóra megújult honlapot, a Helikon.ro oldalt.
A házigazda, Mile Lajos főkonzul bejelentette: hamarosan közös estet szerveznek a Helikonnak és a Műút című miskolci folyóiratnak, ezzel indítva el egy olyan sorozatot, amely a különféle magyar folyóiratokat hivatott közelebb hozni egymáshoz.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)