Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. augusztus 23.
42. Tokaji Írótábor
A médiában nagy visszhangot kapott kellemetlen incidenssel tarkítva, de érdekes gondolatokat felvető élénk eszmecserékkel és több rendezvénnyel gazdagítva augusztus 13–15. között lezajlott a 42. Tokaji Írótábor eseménysorozata. Több mint kétszáz író, költő, esztéta, irodalmár vett részt az összejövetelen, lengyel írók is voltak a Nagy jövő mögöttünk mottójú táborban.
Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség vezetője, az írótábor kuratóriumának elnöke összegzésében elvégzettnek nevezte azt a munkát, amelyet még 2012-ben az Eltiltva és elfelejtve – A hallgatás és elhallgattatás évei című tanácskozással indítottak el a tábor résztvevői.
A rendszerváltozás éveit felölelő korszak három tábor szakmai közönségének adott témaanyagot, amelynek feldolgozása az idei találkozón fejeződött be.
A munkát persze nem láttuk el maradéktalanul, hiszen nem is ez volt a célja az írótábornak, de számos olyan kérdést és témát érinthettünk, amelyek hozadéka az idő múlásával be fog igazolódni – fogalmazott Szentmártoni János, megköszönve a jelenlévőknek részvételt.
A pénteki plenáris üléseket követően írótábori díjakat és elismeréseket adtak át. A résztvevők a nap folyamán felavatták Weöres Sándor és Határ Győző emléktábláját a Tokaji Ferenc Gimnázium udvarán található millenniumi irodalmi emlékparkban.
Az írótábor feladata és felelőssége nagy, mert továbbra is a valódi értékek mellett tör lándzsát, emlékezik és emlékezni tanít, úgy, hogy közben a megújhodás képességét is magában rejti – fogalmazott a Magyar Írószövetség elnöke a tábor megnyitóján.
Szentmártoni János kiemelte: a Tokaji Írótábor "állja a sarat", mert amikor támadások érik vagy le akarják írni, megőrzi méltóságát, és rangjához méltón minden egyes alkalommal újjászervezi önmagát és munkához lát, immáron negyvenkét éve.
A tanácskozás kétszáznál több résztvevője azon folyamatokat, életműveket, műhelyeket vizsgálta, amelyeket hosszú évtizedekre – Szentmártoni János szavai szerint – a "hallgatás kövei közé falazott a kommunista hatalom".
Az írótábor ez évi címe: "Nagy jövő mögöttünk". "Vajon mit jelenthet esetünkben ez a Kalász László-verssor, amit Jánosi Zoltán kurátortársunk javaslatára az idei tanácskozás főcíméül adtunk? – tette fel a kérdést az írószövetség elnöke.
Szüleink nemzedékének egy olyan álmot, amelyben sokáig nem is mertek hinni, hogy a diktatúra fölött bizony eljár majd az idő, két vállra lehet fektetni, és el lehet kezdeni egy új világ alapjainak a lerakását – válaszolt rá.
"És mit jelenthet a verssor a mi nemzedékünknek, amely a fordulat éveiben csupán kiskamasz korát élte? Hogy ezt az új világot bizony idővel nekünk kellett és kell tovább építenünk, magunk mögött hagyva a jövőből mindazt, ami tévedés volt, abban viszont továbbra is hinni, ami nagy és nemes" – mondta, hozzátéve: 25 évvel a rendszerváltozás után mi sem lehetünk magunkkal maradéktalanul elégedettek, hiszen segédkeztünk számos káros folyamat kibontakozásában, mint például a kultúra szempontjainak kiszorításában a közéletből, az ideológiai lövészárkok tovább mélyítésében, a média globális agymosásában, a valódi értékek megkérdőjelezésében.
Az írótábor résztvevői 2012-ben a háború utáni két évtized jelenségeit elemezték, tavaly a 70-es és 80-as éveket, idén pedig azon szellemi mozgásokra, kulturális és közéleti eseményekre fókuszálnak, amelyek, Szentmártoni János szavai szerint "jelentősen hozzájárultak egy hazug és mérgező korszak felszámolásához, és egy »nagy jövő« megteremtéséhez, amely akkor is a miénk volt, ha ma már számos hibáját is látjuk".
A Tokaji Írótábor kezdetektől fogva befogadta, hívta a különböző nézeteket valló írókat, közéleti szereplőket, fejtsék ki nézeteiket, ütköztessék őket.
Tokaj évről évre meghatározóan a nemzeti érzelmű és közéleti elkötelezettségű résztvevők gyülekezőhelye volt és az ma is. A hetvenes évektől itt vetődtek fel először olyan megoldatlan társadalmi kérdések, mint a népességfogyás, a környezetvédelem, a kistelepülések helyzete, a lakótelepi elszigetelődés vagy a határon túli magyarság sorsa, és itt foglalkoztak először a magyar irodalom jelenlétével Európában.
Népújság (Marosvásárhely)
A médiában nagy visszhangot kapott kellemetlen incidenssel tarkítva, de érdekes gondolatokat felvető élénk eszmecserékkel és több rendezvénnyel gazdagítva augusztus 13–15. között lezajlott a 42. Tokaji Írótábor eseménysorozata. Több mint kétszáz író, költő, esztéta, irodalmár vett részt az összejövetelen, lengyel írók is voltak a Nagy jövő mögöttünk mottójú táborban.
Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség vezetője, az írótábor kuratóriumának elnöke összegzésében elvégzettnek nevezte azt a munkát, amelyet még 2012-ben az Eltiltva és elfelejtve – A hallgatás és elhallgattatás évei című tanácskozással indítottak el a tábor résztvevői.
A rendszerváltozás éveit felölelő korszak három tábor szakmai közönségének adott témaanyagot, amelynek feldolgozása az idei találkozón fejeződött be.
A munkát persze nem láttuk el maradéktalanul, hiszen nem is ez volt a célja az írótábornak, de számos olyan kérdést és témát érinthettünk, amelyek hozadéka az idő múlásával be fog igazolódni – fogalmazott Szentmártoni János, megköszönve a jelenlévőknek részvételt.
A pénteki plenáris üléseket követően írótábori díjakat és elismeréseket adtak át. A résztvevők a nap folyamán felavatták Weöres Sándor és Határ Győző emléktábláját a Tokaji Ferenc Gimnázium udvarán található millenniumi irodalmi emlékparkban.
Az írótábor feladata és felelőssége nagy, mert továbbra is a valódi értékek mellett tör lándzsát, emlékezik és emlékezni tanít, úgy, hogy közben a megújhodás képességét is magában rejti – fogalmazott a Magyar Írószövetség elnöke a tábor megnyitóján.
Szentmártoni János kiemelte: a Tokaji Írótábor "állja a sarat", mert amikor támadások érik vagy le akarják írni, megőrzi méltóságát, és rangjához méltón minden egyes alkalommal újjászervezi önmagát és munkához lát, immáron negyvenkét éve.
A tanácskozás kétszáznál több résztvevője azon folyamatokat, életműveket, műhelyeket vizsgálta, amelyeket hosszú évtizedekre – Szentmártoni János szavai szerint – a "hallgatás kövei közé falazott a kommunista hatalom".
Az írótábor ez évi címe: "Nagy jövő mögöttünk". "Vajon mit jelenthet esetünkben ez a Kalász László-verssor, amit Jánosi Zoltán kurátortársunk javaslatára az idei tanácskozás főcíméül adtunk? – tette fel a kérdést az írószövetség elnöke.
Szüleink nemzedékének egy olyan álmot, amelyben sokáig nem is mertek hinni, hogy a diktatúra fölött bizony eljár majd az idő, két vállra lehet fektetni, és el lehet kezdeni egy új világ alapjainak a lerakását – válaszolt rá.
"És mit jelenthet a verssor a mi nemzedékünknek, amely a fordulat éveiben csupán kiskamasz korát élte? Hogy ezt az új világot bizony idővel nekünk kellett és kell tovább építenünk, magunk mögött hagyva a jövőből mindazt, ami tévedés volt, abban viszont továbbra is hinni, ami nagy és nemes" – mondta, hozzátéve: 25 évvel a rendszerváltozás után mi sem lehetünk magunkkal maradéktalanul elégedettek, hiszen segédkeztünk számos káros folyamat kibontakozásában, mint például a kultúra szempontjainak kiszorításában a közéletből, az ideológiai lövészárkok tovább mélyítésében, a média globális agymosásában, a valódi értékek megkérdőjelezésében.
Az írótábor résztvevői 2012-ben a háború utáni két évtized jelenségeit elemezték, tavaly a 70-es és 80-as éveket, idén pedig azon szellemi mozgásokra, kulturális és közéleti eseményekre fókuszálnak, amelyek, Szentmártoni János szavai szerint "jelentősen hozzájárultak egy hazug és mérgező korszak felszámolásához, és egy »nagy jövő« megteremtéséhez, amely akkor is a miénk volt, ha ma már számos hibáját is látjuk".
A Tokaji Írótábor kezdetektől fogva befogadta, hívta a különböző nézeteket valló írókat, közéleti szereplőket, fejtsék ki nézeteiket, ütköztessék őket.
Tokaj évről évre meghatározóan a nemzeti érzelmű és közéleti elkötelezettségű résztvevők gyülekezőhelye volt és az ma is. A hetvenes évektől itt vetődtek fel először olyan megoldatlan társadalmi kérdések, mint a népességfogyás, a környezetvédelem, a kistelepülések helyzete, a lakótelepi elszigetelődés vagy a határon túli magyarság sorsa, és itt foglalkoztak először a magyar irodalom jelenlétével Európában.
Népújság (Marosvásárhely)
2014. augusztus 23.
Ünnepi tanácsülésen koccintottak a testvérvárosok küldöttei
Már hagyománynak számít, hogy az Aradi Napok rendezvénysorozat keretén belül egy közös, ünnepi tanácsülésen ülnek össze a testvérvárosok küldöttei. Idén sem volt ez másként, pénteken délelőtt, a városháza dísztermében Gheorghe Falcă aradi polgármester és Bognár Levente alpolgármester fogadta Pécs, Gyula, Zrenjanin (Nagybecskerek, Szerbia), illetve Prága V. kerületének képviselőit.
Arad polgármestere – aki igyekezett emlékeztetni a jelenlevőket arra, hogy mandátumának 10. évét tapossa – köszöntőjében hangsúlyozta: büszke arra, hogy mind a négy településsel testvérvárosi kapcsolat alakult ki, ugyanakkor reméli, együttes erővel sikerül támogatni Arad jelölését az Európa kulturális fővárosa cím elnyerésére. Egyébként a beszédek is erre a témára irányultak, a nemes célkitűzés fontosságáról Andó András, a pályázatot meghirdető Arad, Európa Kulturális Fővárosa 2021 Szövetség elnöke beszélt. Felszólalt dr. Páva Zsolt pécsi polgármester, Galbács Mihály gyulai alpolgármester, Duško Radović, zrenjanini alpolgármester és nem utolsó sorban Jiří Vitha, Prága V. kerületének tanácsosa.
Amint azt a Nyugati Jelen megírta, a tanácsülésen egy Pro Urbe és több Kiválósági díj is gazdára talált. Előbbit post mortem a tavaly júliusban elhunyt, ’51-es születésű Sándor István műépítésznek ítélték oda. Arad egyik emblematikus szakembere – aki tévés operatőrként is sikeresen megállta a helyét, többek között az MTV és a Duna TV aradi stábjának oszlopos tagja volt – nevéhez számos építészeti projekt fűződik. Összetett városrendezési tanulmányokat, terveket készített, műemlékeket restaurált, templomokat, tömbházakat tervezett stb. Együttműködött a Hirschl-ház és a Régi színház, valamint a Csiky Gergely Főgimnázium felújításában, koordinálta az egykori Tűzoltótér (Megbékélési park) átrendezését, kulcsszerepet játszott a Szabadság-szobor visszaállításában és még sorolhatnánk.
A díjat lánya, Zelenák Andrea vette át, de az eseményt könnyes szemmel követte a kiváló szakember édesanyja is. Utóbbi a Nyugati Jelennek így vélekedett: „Kicsit elkéstek, erre gondoltam, amikor megtudtam, hogy a fiamat is kitüntetik. Megérdemelte a díjat, hisz végigdolgozta az életét. Kár, hogy nem személyesen vette át, hogy ő is érezhesse: munkáját elismerik. Szívvel-lélekkel csinálta, amit csinált, igazi aradi volt, aki az ő városáért mindent megtett” – nyilatkozta Sándor Klára. Zelenák Andrea, úgy érzi, édesapja kézzelfogható örökséget hagyott hátra a városnak, kár, hogy ezt élete során nem értékelték kellőképp.
Kiválósági díjat kapott továbbá: Ştefan Oroian festő, grafikus, szobrász, Virgil Jireghie fotóművész, Vadász Ernő nyugalmazott testnevelő tanár, Jigău Adrian-Ioan sportoló, Mircea Potocean tanár, Nicolae Blaga üzletember, Lars T Gareberg svédországi lutheránus pap és nem utolsó sorban Tiberiu Ţiganu sporttörténet-író.
A díjátadások után a jelenlevők pezsgővel koccintva oldották a hangulatot.
Sólya R. Emília, Nyugati Jelen (Arad)
Már hagyománynak számít, hogy az Aradi Napok rendezvénysorozat keretén belül egy közös, ünnepi tanácsülésen ülnek össze a testvérvárosok küldöttei. Idén sem volt ez másként, pénteken délelőtt, a városháza dísztermében Gheorghe Falcă aradi polgármester és Bognár Levente alpolgármester fogadta Pécs, Gyula, Zrenjanin (Nagybecskerek, Szerbia), illetve Prága V. kerületének képviselőit.
Arad polgármestere – aki igyekezett emlékeztetni a jelenlevőket arra, hogy mandátumának 10. évét tapossa – köszöntőjében hangsúlyozta: büszke arra, hogy mind a négy településsel testvérvárosi kapcsolat alakult ki, ugyanakkor reméli, együttes erővel sikerül támogatni Arad jelölését az Európa kulturális fővárosa cím elnyerésére. Egyébként a beszédek is erre a témára irányultak, a nemes célkitűzés fontosságáról Andó András, a pályázatot meghirdető Arad, Európa Kulturális Fővárosa 2021 Szövetség elnöke beszélt. Felszólalt dr. Páva Zsolt pécsi polgármester, Galbács Mihály gyulai alpolgármester, Duško Radović, zrenjanini alpolgármester és nem utolsó sorban Jiří Vitha, Prága V. kerületének tanácsosa.
Amint azt a Nyugati Jelen megírta, a tanácsülésen egy Pro Urbe és több Kiválósági díj is gazdára talált. Előbbit post mortem a tavaly júliusban elhunyt, ’51-es születésű Sándor István műépítésznek ítélték oda. Arad egyik emblematikus szakembere – aki tévés operatőrként is sikeresen megállta a helyét, többek között az MTV és a Duna TV aradi stábjának oszlopos tagja volt – nevéhez számos építészeti projekt fűződik. Összetett városrendezési tanulmányokat, terveket készített, műemlékeket restaurált, templomokat, tömbházakat tervezett stb. Együttműködött a Hirschl-ház és a Régi színház, valamint a Csiky Gergely Főgimnázium felújításában, koordinálta az egykori Tűzoltótér (Megbékélési park) átrendezését, kulcsszerepet játszott a Szabadság-szobor visszaállításában és még sorolhatnánk.
A díjat lánya, Zelenák Andrea vette át, de az eseményt könnyes szemmel követte a kiváló szakember édesanyja is. Utóbbi a Nyugati Jelennek így vélekedett: „Kicsit elkéstek, erre gondoltam, amikor megtudtam, hogy a fiamat is kitüntetik. Megérdemelte a díjat, hisz végigdolgozta az életét. Kár, hogy nem személyesen vette át, hogy ő is érezhesse: munkáját elismerik. Szívvel-lélekkel csinálta, amit csinált, igazi aradi volt, aki az ő városáért mindent megtett” – nyilatkozta Sándor Klára. Zelenák Andrea, úgy érzi, édesapja kézzelfogható örökséget hagyott hátra a városnak, kár, hogy ezt élete során nem értékelték kellőképp.
Kiválósági díjat kapott továbbá: Ştefan Oroian festő, grafikus, szobrász, Virgil Jireghie fotóművész, Vadász Ernő nyugalmazott testnevelő tanár, Jigău Adrian-Ioan sportoló, Mircea Potocean tanár, Nicolae Blaga üzletember, Lars T Gareberg svédországi lutheránus pap és nem utolsó sorban Tiberiu Ţiganu sporttörténet-író.
A díjátadások után a jelenlevők pezsgővel koccintva oldották a hangulatot.
Sólya R. Emília, Nyugati Jelen (Arad)
2014. augusztus 23.
Szent István ünnepe Hariban, e kis mezőségperemi településen
Szent István államalapító királyunk ünnepét ezúttal a Forró községhez tartozó Hariban szervezték meg, ahol immár tizenkettedik alkalommal gyűltek össze az alakuló „szórvány-szigetek” és vidékek, valamint a helyi mélyszórvány magyar emberei. Augusztus 19-én rendkívüli Áprily-est keretében az enyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi házban Kováts Jenő szombathelyi mérnök, városi főépítész fotókiállítását nyitották meg. Az Erdélyért rajongó fotóművész főleg a dél-erdélyi szórvány elhagyatott, de most már nem annyira elhanyagolt templomait, kastélyokat, tájképeket mutatott be.
Az Áprily-esten Józsa Miklós úgy értékelte: Kováts Jenő munkásságával lényegében múltunkat kutatta, és az „eltűnt idők” egy részét fényképeken megörökítette. Negyven éve járt először Erdélyben, azóta pedig többször is. A jelenlegi kiállítása 38 képet tartalmaz, főleg Alsó-Fehér megyéből. Másnap – a magyar főváros látványos ünnepségeitől legalább hatszáz kilométer távolságra –, egy kis mezőségperemi településen, Hariban (1270-től jegyzik a helységet), a templomban és a templomkertben szerényen, de magasztos érzésekkel ünnepelt körülbelül kétszáz magyar a megye különböző részeiből. A kedvező időjárás is támogatta a jól sikerült ünnepet, amelyet a Nagyenyedi Közösségi Ház ismert csapata (elsősorban Kerekes Hajnal ügyvezető elnök, főszervező és moderátor, László István informatikus, technikai szervező, valamint fotográfusi szerepkörben Nagy Mária) szervezték a Hari Református Egyházközség vezetőjével, a házigaz, Szabadság (Kolozsvár)da Kürti Éva református lelkipásztorral.
Bakó Botond, Szabadság (Kolozsvár)
Szent István államalapító királyunk ünnepét ezúttal a Forró községhez tartozó Hariban szervezték meg, ahol immár tizenkettedik alkalommal gyűltek össze az alakuló „szórvány-szigetek” és vidékek, valamint a helyi mélyszórvány magyar emberei. Augusztus 19-én rendkívüli Áprily-est keretében az enyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi házban Kováts Jenő szombathelyi mérnök, városi főépítész fotókiállítását nyitották meg. Az Erdélyért rajongó fotóművész főleg a dél-erdélyi szórvány elhagyatott, de most már nem annyira elhanyagolt templomait, kastélyokat, tájképeket mutatott be.
Az Áprily-esten Józsa Miklós úgy értékelte: Kováts Jenő munkásságával lényegében múltunkat kutatta, és az „eltűnt idők” egy részét fényképeken megörökítette. Negyven éve járt először Erdélyben, azóta pedig többször is. A jelenlegi kiállítása 38 képet tartalmaz, főleg Alsó-Fehér megyéből. Másnap – a magyar főváros látványos ünnepségeitől legalább hatszáz kilométer távolságra –, egy kis mezőségperemi településen, Hariban (1270-től jegyzik a helységet), a templomban és a templomkertben szerényen, de magasztos érzésekkel ünnepelt körülbelül kétszáz magyar a megye különböző részeiből. A kedvező időjárás is támogatta a jól sikerült ünnepet, amelyet a Nagyenyedi Közösségi Ház ismert csapata (elsősorban Kerekes Hajnal ügyvezető elnök, főszervező és moderátor, László István informatikus, technikai szervező, valamint fotográfusi szerepkörben Nagy Mária) szervezték a Hari Református Egyházközség vezetőjével, a házigaz, Szabadság (Kolozsvár)da Kürti Éva református lelkipásztorral.
Bakó Botond, Szabadság (Kolozsvár)
2014. augusztus 23.
Magyarnak lenni óriási lehetőség
Sepsiszentgyörgyön szentmisével, kultúrműsorral és az új kenyér megszentelésével emlékeztek az országépítő nagy magyar államférfira, az est leszálltával pedig a megye számos magaslatán, így az Óriáspince-tetőn is fellobbantak a magyar együvé tartozás lángjai. Közben a baróti református templomban Szent István-napi megemlékező ünnepséget tartott az EMNP erdővidéki szervezete, a Bardoc–Miklósvárszéki Székely Tanács és a baróti Székely Társalgó Egyesület.
A Szent József római katolikus templomban nt. Szabó Lajos címzetes kanonok-plébános cselekedeteinek jótékony hatását a mába vetítve idézte fel első apostoli királyunk alakját és tetteit. Szerinte István annak tudatában élt és cselekedett, hogy az adott szó szent, mert csak úgy ér valamit, ha súlya van, az ember pedig csak úgy töltheti be küldetését, és nemesedhet igazzá, ha képes az áldozathozatalra, ha segítőkésszé, hűségessé és kitartóvá válik.
Isten hajlékából a tömeg a templomkertbe állított Szent István-szoborhoz vonult, mely mellé a gyülekezet Simon Balázs által vezetett kórusának tagjai is felsorakoztak, hogy az ajkukon felcsendülő dalokkal még emelkedettebbé varázsolják az ünnepi hangulatot. Itt Klárik László szenátor szólt az egybegyűltekhez, majd Pénzes Loránd történész első királyunkról és uralkodásának jótékony hatásáról, annak máig ható pozitív hozadékáról beszélt. Ezután Vass Károly unitárius lelkész osztotta meg gondolatait az ünneplő tömeggel, majd Simon István református lelkipásztor következett.
Az elhangzott beszédek, kórusművek és versek után nt. Szabó Lajos kanonok megszentelte a magyar szenteket, illetve boldoggá avatottakat ábrázoló táblaképet, valamint a Diószegi pékség által ez alkalomra sütött kenyereket, melyeket szétosztottak a jelenlévők között. Az Óriáspince-tetőn, Maksa polgármesterének és munkatársainak jóvoltából idén is messzire világító lármafa ébresztgette a székely öntudatot, és hirdette a nagyvilágnak, hogy vagyunk.
Baróton az ünnepséget megnyitó beszédében Kozma Albert bölöni unitárius lelkész a hazaszeretetről szólt, amit a gyermek szülő iránti szeretetéhez hasonlított. „A haza biztosítja a környezetet ahhoz, hogy felelősen gondolkodó, hasznos emberré váljon a gyermek, ezért minden felnőtt szolgálattal tartozik a hazának” – mondta a Szent István által alapított haza jövőbe mutató útját példázva.
Dr. Hadászi Gabriella főkonzul a magyar nemzet összetartozásának megőrzését kérte a hallgatóságtól, dr. Pozsgay Imre, korábbi anyaországi politikus Európának a székely önrendelkezés iránti képmutató magatartását boncolgatta, hangsúlyozván, magyarnak lenni óriási lehetőség. Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az erdélyi magyarság mai problémáival összefüggésben világított rá az államalapítás ünnepére. Közreműködött a bibarcfalvi férfikórus, Fábián Anetta (szavalatok), Ilyés Hunor és Ilyés Zsolt pedig hegedűn és zongorán játszott. Végül Kozma tiszteletes megáldotta a nemzetiszínű szalaggal átkötött, kemencében sütött új kenyeret is, azt mindenki megkóstolhatta.
Ugyancsak szerdán a vargyasi Csillagkövetők Civil Egyesülete Erdővidék-szintű Szent István-napi ünnepséget szervezett. Délután István Ildikó népdalénekes lemezbemutatóját, erdővidéki néptáncosok fellépését tekinthették meg, a nap közös vacsorával, táncházzal zárult.
Szerda este a Zabola és Tamásfalva közti Tatárdombon, ahol pár évtizede honfoglalás-kori magyar sírok kerültek felszínre, közel háromszáz községlakó jelenlétében gyújtották meg az őrtüzet. Ádám Attila zabolai polgármester beszédében kiemelte, ezzel az ősi szokással hirdetjük a nagyvilágnak, hogy vagyunk, és leszünk. Emellett a megye más magaslatain is lobbantak fel őrtüzek, az Avas-tetőn emlékjelt is állítottak – de erről már a jövő heti Kézdialmási Körképben számolunk be.
Bedő Zoltán, Böjte Ferenc Nagy Sz. Attila, Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)
Sepsiszentgyörgyön szentmisével, kultúrműsorral és az új kenyér megszentelésével emlékeztek az országépítő nagy magyar államférfira, az est leszálltával pedig a megye számos magaslatán, így az Óriáspince-tetőn is fellobbantak a magyar együvé tartozás lángjai. Közben a baróti református templomban Szent István-napi megemlékező ünnepséget tartott az EMNP erdővidéki szervezete, a Bardoc–Miklósvárszéki Székely Tanács és a baróti Székely Társalgó Egyesület.
A Szent József római katolikus templomban nt. Szabó Lajos címzetes kanonok-plébános cselekedeteinek jótékony hatását a mába vetítve idézte fel első apostoli királyunk alakját és tetteit. Szerinte István annak tudatában élt és cselekedett, hogy az adott szó szent, mert csak úgy ér valamit, ha súlya van, az ember pedig csak úgy töltheti be küldetését, és nemesedhet igazzá, ha képes az áldozathozatalra, ha segítőkésszé, hűségessé és kitartóvá válik.
Isten hajlékából a tömeg a templomkertbe állított Szent István-szoborhoz vonult, mely mellé a gyülekezet Simon Balázs által vezetett kórusának tagjai is felsorakoztak, hogy az ajkukon felcsendülő dalokkal még emelkedettebbé varázsolják az ünnepi hangulatot. Itt Klárik László szenátor szólt az egybegyűltekhez, majd Pénzes Loránd történész első királyunkról és uralkodásának jótékony hatásáról, annak máig ható pozitív hozadékáról beszélt. Ezután Vass Károly unitárius lelkész osztotta meg gondolatait az ünneplő tömeggel, majd Simon István református lelkipásztor következett.
Az elhangzott beszédek, kórusművek és versek után nt. Szabó Lajos kanonok megszentelte a magyar szenteket, illetve boldoggá avatottakat ábrázoló táblaképet, valamint a Diószegi pékség által ez alkalomra sütött kenyereket, melyeket szétosztottak a jelenlévők között. Az Óriáspince-tetőn, Maksa polgármesterének és munkatársainak jóvoltából idén is messzire világító lármafa ébresztgette a székely öntudatot, és hirdette a nagyvilágnak, hogy vagyunk.
Baróton az ünnepséget megnyitó beszédében Kozma Albert bölöni unitárius lelkész a hazaszeretetről szólt, amit a gyermek szülő iránti szeretetéhez hasonlított. „A haza biztosítja a környezetet ahhoz, hogy felelősen gondolkodó, hasznos emberré váljon a gyermek, ezért minden felnőtt szolgálattal tartozik a hazának” – mondta a Szent István által alapított haza jövőbe mutató útját példázva.
Dr. Hadászi Gabriella főkonzul a magyar nemzet összetartozásának megőrzését kérte a hallgatóságtól, dr. Pozsgay Imre, korábbi anyaországi politikus Európának a székely önrendelkezés iránti képmutató magatartását boncolgatta, hangsúlyozván, magyarnak lenni óriási lehetőség. Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az erdélyi magyarság mai problémáival összefüggésben világított rá az államalapítás ünnepére. Közreműködött a bibarcfalvi férfikórus, Fábián Anetta (szavalatok), Ilyés Hunor és Ilyés Zsolt pedig hegedűn és zongorán játszott. Végül Kozma tiszteletes megáldotta a nemzetiszínű szalaggal átkötött, kemencében sütött új kenyeret is, azt mindenki megkóstolhatta.
Ugyancsak szerdán a vargyasi Csillagkövetők Civil Egyesülete Erdővidék-szintű Szent István-napi ünnepséget szervezett. Délután István Ildikó népdalénekes lemezbemutatóját, erdővidéki néptáncosok fellépését tekinthették meg, a nap közös vacsorával, táncházzal zárult.
Szerda este a Zabola és Tamásfalva közti Tatárdombon, ahol pár évtizede honfoglalás-kori magyar sírok kerültek felszínre, közel háromszáz községlakó jelenlétében gyújtották meg az őrtüzet. Ádám Attila zabolai polgármester beszédében kiemelte, ezzel az ősi szokással hirdetjük a nagyvilágnak, hogy vagyunk, és leszünk. Emellett a megye más magaslatain is lobbantak fel őrtüzek, az Avas-tetőn emlékjelt is állítottak – de erről már a jövő heti Kézdialmási Körképben számolunk be.
Bedő Zoltán, Böjte Ferenc Nagy Sz. Attila, Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)
2014. augusztus 23.
Babucs Zoltán
KIÚTKERESÉS 1944. augusztus 23. A román átállás napja
A magyar katonai és politikai vezetés 1944 nyarán még reménykedett abban, hogy a háború vihara sokáig nem éri el az ország határait.
A szovjet Vörös Hadsereg azonban egyre közeledett a Magyar Királyság keleti határaihoz, 1944 augusztusában Kárpátalja és a Székelyföld is egyre inkább a front közelébe került. Az Árpád-vonallal megerődített akkori magyar határ és a szovjetek között azonban ott állott két német hadsereg és szinte a teljes román haderő. A gyökeres változás 1944. augusztus 23-án – hetven esztendővel ezelőtt – következett be, amikor Románia szövetségesi rendszert váltott, átállt a szovjetek oldalára. Igaz, Románia ezzel 1941-es keleti hódításait elvesztette, ám átállásával elérte, hogy az 1940. augusztus 30. óta Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyre és a Székelyföldre újból jogot formáljon.
Román kiútkeresés Sztálingrád után
Amikor 1943-ban a Kállay-kormány titkon felvette a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel, a románok is hasonlóképp tettek. Külpolitikai téren azonban ügyesebbnek bizonyultak nálunk, hiszen a Szovjetunió felé is kapcsolatot kerestek. Ekkoriban a szovjetek nem különösebben szimpatizáltak a románokkal, hiszen azok 1941-ben bekebelezték Besszarábiát, Észak-Bukovinát és Transznisztriát, ráadásul hozzájuk fűződött a hírhedt odesszai vérengzés elkövetése is. Barbu Ştribei herceg vezetésével előbb Kairóban, majd Moszkvában folytak tárgyalások, miközben 1944 januárjának közepén a britek átengedték a szovjeteknek a fegyverszüneti tárgyalások irányítását. Bár 1944. április 12-én Ion Antonescu marsall elutasította az előzetes fegyverszüneti feltételeket, azonban közel két hónap múltán a Nemzeti Liberális Párt, valamint a Nemzeti Parasztpárt I. Mihály tudtával mégis elfogadta azokat. Mihály király környezete már 1944 májusában elkezdte a kiugrás előkészítését és 1944. június 13/14-én éjszaka megállapodás született arról, hogy augusztus 26-án fegyverrel kényszerítik ki a németekkel szembeni lépéseket. Ezen a megbeszélésen a két párt mellett a Román Kommunista Párt képviselője és a király katonai bizalmasai is jelen voltak. 1944. június 20-án megalakult a fenti három pártot és a szociáldemokratákat is magába foglaló Nemzeti Demokrata Blokk, amely elismerte a királyi Udvar vezető szerepét és elfogadta a monarchia fenntartását. Románia stratégiai jelentősége ekkorra értékelődött fel a szovjetek szemében, hiszen a román fegyverszünet a Balkán felé történő gyors előrenyomulást eredményezhette. A román lépések siettetésére elővették a „magyar kártyát”, azaz burkolt ígéretet tettek arra vonatkozóan, hogy a háború után Románia javára oldódik meg az erdélyi kérdés.
Az 1944. augusztus 20-i szovjet támadás
Közben felgyorsultak a katonai események is, miután 1944 nyarán a Vörös Hadsereg szétverte a német Közép Hadseregcsoportot belorusz területen, majd a nyomasztó emberi és haditechnikai mennyiségi fölénnyel rendelkező 2. és 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án hadászati jelentőségű támadást indított román földön azon céllal, hogy megsemmisítse a német és román erőkből álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot, továbbá kiléptesse Romániát a háborúból. A szovjetek a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger között húzódó német-román arcvonalat Iaşi, Chişinǎu és Bengyeri között szándékoztak áttörni, hogy onnan Bukarest és a Ploieşti olajmezők felé nyomuljanak tovább.
A két szovjet hadseregtábornok, R. I. Malinovszkij és F. I. Tolbuhin vezette 2. és 3. Ukrán Front állománya 1.314.200 katona, 1428 db harckocsi, 446 db önjáró löveg, 16.000 db löveg és aknavető volt, s a tervezett szárazföldi hadműveleteket a szovjet 5. és 17. légi hadsereg mintegy 2200 db repülőgépe támogatta a levegőből. Velük szemben állott – mintegy 600 km-es arcvonalon – a Johannes Friessner vezérezredes által vezetett Dél-Ukrajna Hadseregcsoport, amely a román 3. és 4., illetve a német 6. és 8. tábori hadseregből állott. A német hadseregek egy-egy román hadsereggel alkottak seregcsoportot, s erejük gyengébb volt szovjetekénél, mivel a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport 500.000 német és 431.000 román katonából, 121 db harckocsiból, 284 db rohamlövegből, 7600 db lövegből és aknavetőből, s 810 db repülőgépből állott. A második világháború után Friessner vezérezredes kendőzetlenül emlékezett vissza a román erők harcértékéről: „A román katona, adottságait tekintve, jó katona volt, és sok csatában helytállt. De nem volt elég kitartó és rettenthetetlen. Ez volt a véleménye Antonescu marsallnak is. A csapattisztek, akik lényegében a birtokos rétegből kerültek ki – kevés kivétellel -, nem voltak elég képzettek. Életmódjuk nem volt éppen példamutató! Beosztottaikkal alig törődtek, ezért hozzájuk fűződő kapcsolatuk is gyenge volt. Jobb ellátásban részesültek, mint a legénység, s mivel egyáltalán nem érezték a közkatonákat sújtó hiányokat, ezek nem is foglalkoztatták őket. Soraikban mindennapos volt a korrupció és a sikkasztás. Nem voltak különbek az altisztek sem: a miénkhez hasonló tiszthelyettesi kar náluk nem létezett. Mindebből következően a román csapatokból hiányzott a katonai együvé tartozás szelleme: a tiszteknek, tiszthelyetteseknek és közkatonáknak az a nélkülözhetetlen bajtársi kapcsolata, ami a Wehrmachtban létezett. Nem voltak megfelelően felkészítve a modern harcászat követelményeire, ez különösen a köteléken belüli önálló cselekvésre való nevelés terén mutatkozott meg.”
1944. augusztus 20-án reggel, közel másfél-két órás tüzérségi előkészítés vezette be a szovjet offenzívát, amely már az első napon jelentős sikereket ért el azzal, hogy a román 3. és 4. hadseregek arcvonalát szétszaggatta. Másnap a szovjet hadseregcsoportok részenként bekerítették a német 6. és 8. tábori hadseregek zömét, valamint a román 3. hadsereget.
Ezekben a napokban Antonescu kétszer is tárgyalt Friessner vezérezredessel, majd az augusztus 22-én összehívott minisztertanáccsal kimondatta a háború továbbfolytatását. Ekkor már Hitler engedélyével elrendelték a visszavonulást, így a német és román csapatok a Duna delta és a Prut folyó irányába próbáltak visszavonulni. Azonban elkéstek, mivel akkorra már a szovjetek gyorsan mozgó hadtestei birtokba vették az átkelők zömét. Antonescu marsall augusztus 23-án délután 16 órára kért kihallgatást az uralkodótól, s szándéka volt, hogy ezután a frontra indul, így intézkedett arról is, hogy a román főváros és környékén állomásozó román csapatok is az arcvonalba kerüljenek. Mivel feltételezhető volt a román 3. és 4. hadseregek parancsnokairól – Petre Dumitrescu vezérezredesről és Ilie Şteflea hadseregtábornokról –, hogy hűek maradnak Antonescuhoz és a németekhez, az Udvar váratlan lépésre szánta el magát, a korábbi megállapodással ellentétben augusztus 26-ról 23-ra hozta előre az átállás időpontját.
1944. augusztus 23. történései
Augusztus 23-án délután 16 órakor az ifjú Mihály király fogadta a conducǎtort és feltette neki a kérdést, hajlandó-e részt venni az átállásban. Antonescu erre nemet mondott, így Ion Stircea tábornok, a Testőrség parancsnoka azonnal letartóztatta. Két órával később maga I. Mihály tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről a teljesen elképedt Manfred von Killinger német követet. Katonai kormány alakult Constantin Sǎnǎtescu vezérezredessel az élen, amely lezáratta a román fővárosba vezető utakat és vasutakat, továbbá bekerítették a Bukarestben állomásozó német alakulatokat. Késő este, 22 órakor I. Mihály a rádióban jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, az ellenségeskedés beszüntetését a németellenes szövetség erőivel szemben, a román hadsereg csatlakozását a Vörös Hadsereghez. Ezen bejelentések mellett a fegyveres erők főparancsnokaként elrendelte a román csapatok támadását Észak-Erdély elfoglalására. A román kommunisták csupán ebből a rádiószózatból értesültek arról, hogy a kiugrás kezdetét vette és az 1945 utáni tudatos történelemhamisítással ellentétben nem főszereplői, csupán statisztái voltak a sikeres királypuccsnak.
Másnap a román hadsereg szinte mindenütt támadásokat indított korábbi német bajtársai ellen, amelyre válaszul a Luftwaffe bombázta Bukarestet. Augusztus 25-én I. Mihály hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, miközben a román területen kelepcébe került német erők a keleti magyar határ felé hátráltak és szovjet gépesített csapatok igyekeztek mielőbb felzárkózni a Keleti-Kárpátokra. Ezen a napon a román határőrség több helyütt is rajtaütést hajtott végre a román-magyar határon.
Három nappal a bukaresti eseményeket követően, 1944. augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében első ízben törtek be a szovjet csapatok magyar területre, nyomukban új szövetségeikkel, a románokkal. A háború ekkor érkezett el a Magyar Királyság határaihoz, s megkezdődtek a magyarországi hadműveletek. Alig másfél hónappal később, 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó is igyekezett országát kivezetni a háború poklából. Ám ami a románoknak rövid idő alatt sikerült, nálunk kudarcra ítéltetett.
Babucs Zoltán
Hadtörténész, 1974. február 14-én született Jászberényben.
1999-2000 folyamán végzett a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem, illetve új- és legújabbkori történeti muzeológia szakon.
1998 óta – kisebb megszakításokkal - a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársaként dolgozik. A Nagy Magyarország konzervatív történelmi magazin egyik állandó szerzője, 2013 nyarától a Történelemportál című periodika szerkesztőségének tagja. Szakterülete: a második világháborús Magyar Királyi Honvédség története, valamint a jászkunok és a székelyek katonáskodása. Közel száz tanulmány mellett 14 kötet szerzője vagy társszerzője. Kutatási területének országosan elismert szakértőjeként számos televízió műsor és rádióadás szereplője. Művei: - A Kárpátok őrei. A székely vitézség ezer éve. Kárpátia Stúdió, Budapest. 2013. - "Megremeg a föld, amerre magyar honvéd lába lép..."- a m. kir. jászberényi 2/III. és 32/III. honvéd gyalogzászlóaljak története (1939-1943). Jászsági honvédek a II. világháborúban II. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2001. - "Század vigyázz! Harckocsira!" A jászberényi páncélos zászlóalj a II. világháborúban. Jászsági honvédek a II. világháborúban. I. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2000. - Jászkun alakulatok az 1848/49-es magyar függetlenségi háborúban. Jász Múzeum, Jászberény. 1995. Társszerzőként: - "Legyetek eskütökhöz hívek mindhalálig!" A budapesti magyar királyi "József Nádor" 2. honvéd gyalogezred története (1920-1943). Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2013. - "Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát." A székesfehérvári magyar királyi "Szent István" 3. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2009. - "Légy győzelmek tanúja..." A kecskeméti magyar királyi "Zrínyi Miklós" 7. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2008. - "Jász vitézek rajta, előre!" A jászberényi kerékpáros és harckocsi zászlóalj története (1921 - 1945). Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. - "Ahol a hősök születnek". Az egri magyar királyi "Dobó István" 14. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. "Csillagos ég, merre van a magyar hazám..." Mezőkövesdiek a második világháború forgatagában. Városi Könyvtár, Mezőkövesd. 2006. - "Állták a csatát Tordánál fejtetőig vérben..." - Emlékkönyv a tordai csata 60. évfordulójára. Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda. 2004.
Transindex.ro
KIÚTKERESÉS 1944. augusztus 23. A román átállás napja
A magyar katonai és politikai vezetés 1944 nyarán még reménykedett abban, hogy a háború vihara sokáig nem éri el az ország határait.
A szovjet Vörös Hadsereg azonban egyre közeledett a Magyar Királyság keleti határaihoz, 1944 augusztusában Kárpátalja és a Székelyföld is egyre inkább a front közelébe került. Az Árpád-vonallal megerődített akkori magyar határ és a szovjetek között azonban ott állott két német hadsereg és szinte a teljes román haderő. A gyökeres változás 1944. augusztus 23-án – hetven esztendővel ezelőtt – következett be, amikor Románia szövetségesi rendszert váltott, átállt a szovjetek oldalára. Igaz, Románia ezzel 1941-es keleti hódításait elvesztette, ám átállásával elérte, hogy az 1940. augusztus 30. óta Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyre és a Székelyföldre újból jogot formáljon.
Román kiútkeresés Sztálingrád után
Amikor 1943-ban a Kállay-kormány titkon felvette a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel, a románok is hasonlóképp tettek. Külpolitikai téren azonban ügyesebbnek bizonyultak nálunk, hiszen a Szovjetunió felé is kapcsolatot kerestek. Ekkoriban a szovjetek nem különösebben szimpatizáltak a románokkal, hiszen azok 1941-ben bekebelezték Besszarábiát, Észak-Bukovinát és Transznisztriát, ráadásul hozzájuk fűződött a hírhedt odesszai vérengzés elkövetése is. Barbu Ştribei herceg vezetésével előbb Kairóban, majd Moszkvában folytak tárgyalások, miközben 1944 januárjának közepén a britek átengedték a szovjeteknek a fegyverszüneti tárgyalások irányítását. Bár 1944. április 12-én Ion Antonescu marsall elutasította az előzetes fegyverszüneti feltételeket, azonban közel két hónap múltán a Nemzeti Liberális Párt, valamint a Nemzeti Parasztpárt I. Mihály tudtával mégis elfogadta azokat. Mihály király környezete már 1944 májusában elkezdte a kiugrás előkészítését és 1944. június 13/14-én éjszaka megállapodás született arról, hogy augusztus 26-án fegyverrel kényszerítik ki a németekkel szembeni lépéseket. Ezen a megbeszélésen a két párt mellett a Román Kommunista Párt képviselője és a király katonai bizalmasai is jelen voltak. 1944. június 20-án megalakult a fenti három pártot és a szociáldemokratákat is magába foglaló Nemzeti Demokrata Blokk, amely elismerte a királyi Udvar vezető szerepét és elfogadta a monarchia fenntartását. Románia stratégiai jelentősége ekkorra értékelődött fel a szovjetek szemében, hiszen a román fegyverszünet a Balkán felé történő gyors előrenyomulást eredményezhette. A román lépések siettetésére elővették a „magyar kártyát”, azaz burkolt ígéretet tettek arra vonatkozóan, hogy a háború után Románia javára oldódik meg az erdélyi kérdés.
Az 1944. augusztus 20-i szovjet támadás
Közben felgyorsultak a katonai események is, miután 1944 nyarán a Vörös Hadsereg szétverte a német Közép Hadseregcsoportot belorusz területen, majd a nyomasztó emberi és haditechnikai mennyiségi fölénnyel rendelkező 2. és 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án hadászati jelentőségű támadást indított román földön azon céllal, hogy megsemmisítse a német és román erőkből álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot, továbbá kiléptesse Romániát a háborúból. A szovjetek a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger között húzódó német-román arcvonalat Iaşi, Chişinǎu és Bengyeri között szándékoztak áttörni, hogy onnan Bukarest és a Ploieşti olajmezők felé nyomuljanak tovább.
A két szovjet hadseregtábornok, R. I. Malinovszkij és F. I. Tolbuhin vezette 2. és 3. Ukrán Front állománya 1.314.200 katona, 1428 db harckocsi, 446 db önjáró löveg, 16.000 db löveg és aknavető volt, s a tervezett szárazföldi hadműveleteket a szovjet 5. és 17. légi hadsereg mintegy 2200 db repülőgépe támogatta a levegőből. Velük szemben állott – mintegy 600 km-es arcvonalon – a Johannes Friessner vezérezredes által vezetett Dél-Ukrajna Hadseregcsoport, amely a román 3. és 4., illetve a német 6. és 8. tábori hadseregből állott. A német hadseregek egy-egy román hadsereggel alkottak seregcsoportot, s erejük gyengébb volt szovjetekénél, mivel a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport 500.000 német és 431.000 román katonából, 121 db harckocsiból, 284 db rohamlövegből, 7600 db lövegből és aknavetőből, s 810 db repülőgépből állott. A második világháború után Friessner vezérezredes kendőzetlenül emlékezett vissza a román erők harcértékéről: „A román katona, adottságait tekintve, jó katona volt, és sok csatában helytállt. De nem volt elég kitartó és rettenthetetlen. Ez volt a véleménye Antonescu marsallnak is. A csapattisztek, akik lényegében a birtokos rétegből kerültek ki – kevés kivétellel -, nem voltak elég képzettek. Életmódjuk nem volt éppen példamutató! Beosztottaikkal alig törődtek, ezért hozzájuk fűződő kapcsolatuk is gyenge volt. Jobb ellátásban részesültek, mint a legénység, s mivel egyáltalán nem érezték a közkatonákat sújtó hiányokat, ezek nem is foglalkoztatták őket. Soraikban mindennapos volt a korrupció és a sikkasztás. Nem voltak különbek az altisztek sem: a miénkhez hasonló tiszthelyettesi kar náluk nem létezett. Mindebből következően a román csapatokból hiányzott a katonai együvé tartozás szelleme: a tiszteknek, tiszthelyetteseknek és közkatonáknak az a nélkülözhetetlen bajtársi kapcsolata, ami a Wehrmachtban létezett. Nem voltak megfelelően felkészítve a modern harcászat követelményeire, ez különösen a köteléken belüli önálló cselekvésre való nevelés terén mutatkozott meg.”
1944. augusztus 20-án reggel, közel másfél-két órás tüzérségi előkészítés vezette be a szovjet offenzívát, amely már az első napon jelentős sikereket ért el azzal, hogy a román 3. és 4. hadseregek arcvonalát szétszaggatta. Másnap a szovjet hadseregcsoportok részenként bekerítették a német 6. és 8. tábori hadseregek zömét, valamint a román 3. hadsereget.
Ezekben a napokban Antonescu kétszer is tárgyalt Friessner vezérezredessel, majd az augusztus 22-én összehívott minisztertanáccsal kimondatta a háború továbbfolytatását. Ekkor már Hitler engedélyével elrendelték a visszavonulást, így a német és román csapatok a Duna delta és a Prut folyó irányába próbáltak visszavonulni. Azonban elkéstek, mivel akkorra már a szovjetek gyorsan mozgó hadtestei birtokba vették az átkelők zömét. Antonescu marsall augusztus 23-án délután 16 órára kért kihallgatást az uralkodótól, s szándéka volt, hogy ezután a frontra indul, így intézkedett arról is, hogy a román főváros és környékén állomásozó román csapatok is az arcvonalba kerüljenek. Mivel feltételezhető volt a román 3. és 4. hadseregek parancsnokairól – Petre Dumitrescu vezérezredesről és Ilie Şteflea hadseregtábornokról –, hogy hűek maradnak Antonescuhoz és a németekhez, az Udvar váratlan lépésre szánta el magát, a korábbi megállapodással ellentétben augusztus 26-ról 23-ra hozta előre az átállás időpontját.
1944. augusztus 23. történései
Augusztus 23-án délután 16 órakor az ifjú Mihály király fogadta a conducǎtort és feltette neki a kérdést, hajlandó-e részt venni az átállásban. Antonescu erre nemet mondott, így Ion Stircea tábornok, a Testőrség parancsnoka azonnal letartóztatta. Két órával később maga I. Mihály tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről a teljesen elképedt Manfred von Killinger német követet. Katonai kormány alakult Constantin Sǎnǎtescu vezérezredessel az élen, amely lezáratta a román fővárosba vezető utakat és vasutakat, továbbá bekerítették a Bukarestben állomásozó német alakulatokat. Késő este, 22 órakor I. Mihály a rádióban jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, az ellenségeskedés beszüntetését a németellenes szövetség erőivel szemben, a román hadsereg csatlakozását a Vörös Hadsereghez. Ezen bejelentések mellett a fegyveres erők főparancsnokaként elrendelte a román csapatok támadását Észak-Erdély elfoglalására. A román kommunisták csupán ebből a rádiószózatból értesültek arról, hogy a kiugrás kezdetét vette és az 1945 utáni tudatos történelemhamisítással ellentétben nem főszereplői, csupán statisztái voltak a sikeres királypuccsnak.
Másnap a román hadsereg szinte mindenütt támadásokat indított korábbi német bajtársai ellen, amelyre válaszul a Luftwaffe bombázta Bukarestet. Augusztus 25-én I. Mihály hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, miközben a román területen kelepcébe került német erők a keleti magyar határ felé hátráltak és szovjet gépesített csapatok igyekeztek mielőbb felzárkózni a Keleti-Kárpátokra. Ezen a napon a román határőrség több helyütt is rajtaütést hajtott végre a román-magyar határon.
Három nappal a bukaresti eseményeket követően, 1944. augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében első ízben törtek be a szovjet csapatok magyar területre, nyomukban új szövetségeikkel, a románokkal. A háború ekkor érkezett el a Magyar Királyság határaihoz, s megkezdődtek a magyarországi hadműveletek. Alig másfél hónappal később, 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó is igyekezett országát kivezetni a háború poklából. Ám ami a románoknak rövid idő alatt sikerült, nálunk kudarcra ítéltetett.
Babucs Zoltán
Hadtörténész, 1974. február 14-én született Jászberényben.
1999-2000 folyamán végzett a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem, illetve új- és legújabbkori történeti muzeológia szakon.
1998 óta – kisebb megszakításokkal - a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársaként dolgozik. A Nagy Magyarország konzervatív történelmi magazin egyik állandó szerzője, 2013 nyarától a Történelemportál című periodika szerkesztőségének tagja. Szakterülete: a második világháborús Magyar Királyi Honvédség története, valamint a jászkunok és a székelyek katonáskodása. Közel száz tanulmány mellett 14 kötet szerzője vagy társszerzője. Kutatási területének országosan elismert szakértőjeként számos televízió műsor és rádióadás szereplője. Művei: - A Kárpátok őrei. A székely vitézség ezer éve. Kárpátia Stúdió, Budapest. 2013. - "Megremeg a föld, amerre magyar honvéd lába lép..."- a m. kir. jászberényi 2/III. és 32/III. honvéd gyalogzászlóaljak története (1939-1943). Jászsági honvédek a II. világháborúban II. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2001. - "Század vigyázz! Harckocsira!" A jászberényi páncélos zászlóalj a II. világháborúban. Jászsági honvédek a II. világháborúban. I. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2000. - Jászkun alakulatok az 1848/49-es magyar függetlenségi háborúban. Jász Múzeum, Jászberény. 1995. Társszerzőként: - "Legyetek eskütökhöz hívek mindhalálig!" A budapesti magyar királyi "József Nádor" 2. honvéd gyalogezred története (1920-1943). Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2013. - "Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát." A székesfehérvári magyar királyi "Szent István" 3. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2009. - "Légy győzelmek tanúja..." A kecskeméti magyar királyi "Zrínyi Miklós" 7. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2008. - "Jász vitézek rajta, előre!" A jászberényi kerékpáros és harckocsi zászlóalj története (1921 - 1945). Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. - "Ahol a hősök születnek". Az egri magyar királyi "Dobó István" 14. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. "Csillagos ég, merre van a magyar hazám..." Mezőkövesdiek a második világháború forgatagában. Városi Könyvtár, Mezőkövesd. 2006. - "Állták a csatát Tordánál fejtetőig vérben..." - Emlékkönyv a tordai csata 60. évfordulójára. Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda. 2004.
Transindex.ro
2014. augusztus 24.
Egy ferences kollégiumi közösségért a nagyvárosi dzsungelben
Orbán Szabolcs erdélyi ferences tartományfőnökkel annak kapcsán beszélgettünk, hogy a rend Kolozsváron egyetemi kollégiumot nyit az új tanévben.
A középiskolások székelyudvarhelyi, dési és az egyetemisták részére nyitott brassói ferences kollégium után 2014 őszén a Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány Kolozsvárt is egyetemistáknak szánt kollégiumot nyit. Milyen szándékkal indítanak újabb fiókintézményt az erdélyi ferencesek, és milyen elvárásoknak kell megfelelniük a jelentkezőknek?
Egy kolozsvári egyetemi kollégium megnyitásának a gondolata több tényező gondviselésszerű összefüggéséből született: egyrészt a rend három évvel ezelőtt visszakapta a Kolozsvár központjában lévő ingatlanát, a teljes kolostort, másrészt mostanra sikerült anyagi forrásokat találnia az épület egy kis részének a helyreállításához, a kollégiumi élethez szükséges berendezéséhez, ami még folyamatban van, de reményeink szerint szeptemberre sikerül befejeznünk a legszükségesebb munkálatokat. A gyakorlati lépésekhez természetesen nagy ösztönzést jelentett, hogy a kolozsvári közösségünk – hol kisebb, hol nagyobb intenzitással – évtizedek óta foglalkozott egyetemistákkal, és láttuk azt, hogy igény volna egy olyan közösségi helyre, ahol a heti egy-két találkozáson túl többet is megoszthatnak életükből az ide tartozók. (Erre korábban már voltak próbálkozások, például amikor ferences lelkiséggel „fertőzött” egyetemisták közösen béreltek lakást, hogy így közösségben élhessenek egyetemi éveik alatt). Ebben a közösségben fontos szempont a lelkiekben való növekedés, a keresztény öntudatban való erősödés, az ebben való kölcsönös segítség. Úgy látjuk, hogy katolikus berkekben, kolozsvári viszonylatban erre eléggé szűkösek a lehetőségek. Igaz ugyan, hogy Kolozsvár a „lehetőségek városa”, főleg az egyetemisták számára, és gyakran éppen a programokból való válogatás jelenthet nagy nehézséget, hisz a számtalan szórakozási lehetőség mellett sok olyan program van, amely a lelki növekedést is segítheti, de olyan közösségi háttér, amely életvitelszerűen segíthetné e nagyváros „dzsungelében” való eligazodásban a sokszor talán még önmaga keresésével is szembesülő fiatalt, viszonylag kevés van. Reményeink szerint kollégiumi közösségünk ilyen háttér lehet, amelyre támaszkodva és kölcsönösen segítve egymást, az ide tartozók könnyebben vehetik nemcsak a kolozsvári életük akadályait, hanem személyes útkeresésük nehézségeit, az Istennel való kapcsolatuk építésének lépéseit is.Természetesen mindezt úgy, hogy közben ne veszítsék szem elől kolozsvári tartózkodásuk igazi célját: a tanulmányi téren való előrehaladásukat, a szakmai téren való épülésüket. Ebből talán adódnak a jelentkezők iránt támasztott elvárásaink is: elsősorban olyan diákokkal szeretnénk együttműködni, akik komolyan akarják venni tanulmányaikat, és ezzel párhuzamosan készek arra, hogy a jó Istennel való kapcsolatuk épülését se hanyagolják el. Ennek megvalósításához pedig szeretnének egy olyan közösséghez tartozni, amelyben kölcsönösen támogathatják egymást.
Hogyan kell értelmeznünk a kollégium szó előtt álló ferences jelzőt, azaz hová és milyen sajátos programmal várják a leendő kollégistákat?
Az igazság az, hogy ezt még mi is keressük. Az, hogy az intézmény egy több évszázados ferences kolostor épületében van, megadja annak ferences jellegét, és reméljük, az, hogy jelenlétünkkel próbáljuk az itteni (diák)közösség életét segíteni, erősíti ezt a „színezetet”. Úgy gondolom azonban, hogy a ferences jelző igazi értelmét a kollégiumban lévő légkör fogja megadni. Ezért amire különösen figyelni szeretnénk, az a közösség építése – és ez talán az egyik legfontosabb ferences vonás –, hiszen tudjuk, milyen erősítő és megtartó jellege lehet a közösségnek az élet bizonyos szakaszaiban. Fontosnak gondoljuk, hogy ez a közösség a jó Isten jelenlétében épüljön, növekedjék, ezért a kollégium napi programjában szeretnénk megtalálni a közös imádság helyét és idejét. Keressük a módját annak is, hogy segítsük a diákokat abban, hogy ferences „kincseinket” a tanulmányaikkal is összhangba hozzák. Itt azoknak az értékeknek a feltérképezésére gondolunk, amelyeket ferences elődeink az elmúlt évszázadokban Erdélyben felhalmoztak, és sajnos nagy részük még ma is ismeretlen a nagyközönség előtt.
A ferences hagyomány számos olyan vonatkozásának a megismertetésére is törekszünk, amelyeknek aktuális mondanivalója van például a jelenkori közgazdaság, ökológia stb. számára. Reméljük, hogy ezek a próbálkozások, törekvések lassanként segíteni fognak abban, hogy igazi ferences közösség alakuljon itt ki, és tagjai egyszerűségben, vidámságban, egymást segítve minden téren növekedhessenek az itt töltött évek alatt.
Lányok és fiúk egyaránt jelentkezhetnek, ám az eddig beérkezett kérelmek száma alapján úgy tűnik, több lányt érdekel a leendő ferences kollégium által biztosított életprogram, mint fiút. Mivel biztatná a fiúkat, akik számára – tudomásom szerint – több hely állna rendelkezésre?
Amikor a kollégium ötlete felvetődött – tekintettel arra, hogy az itteni ferences közösség is ugyanabban az épületben fog lakni –, csak fiúkollégiumban gondolkodtunk, azonban egy közeli épületben felszabadult két lakás is alkalmasnak látszik arra, hogy néhány lány számára lakhatási lehetőséget tudjunk biztosítani. A kollégium meghirdetése után eddig befutó jelentkezések valóban azt mutatják, hogy a lányok részéről nagyobb az érdeklődés. Persze ez azzal is magyarázható, hogy fiúk megfontoltabbak, vagy esetleg hozzájuk a nyári időszakban nehezebben jutnak el az információk, de talán az is van – és ez sajnos több más téren is látszik –, hogy a fiúk (természetesen tisztelet a kivételnek!) kevésbé aktívak, nehezebben megszólíthatóak, problémásabb őket lendületbe hozni. Ez utóbbi mondatot akár provokációként is lehet értelmezni, de akár lehetőséget is lehet látni benne a megcáfolásra!
Mit kell tudniuk az érdeklődőknek a jelentkezés és a felvételi körülményeiről, kritériumairól?
A jelentkezéssel kapcsolatos fontosabb tudnivalók, információk elérhetőek a kolozsvári ferences kolostor és templom honlapján (www.http://ofm.ro/kolozsvariferencesek/kollegium). Az ott található elérhetőségeken természetesen igyekszünk bővebb felvilágosítást is adni az érdeklődők számára.
Hosszú távon mit vár az erdélyi ferencrend a fiatalok számára nyitott intézményeitől?
Ahogy korábban utaltam rá, intézményeink elindítása, működtetése egyrészt a rendelkezésünkre álló lehetőségek kamatoztatását jelenti. Meg vagyunk győződve arról, hogy amit elődeinktől kaptunk, azt a jövő érdekében kell felhasználnunk. Ez vonatkozik ingatlanjainkra, épületeinkre, de vonatkozik arra a szellemi, lelki örökségre is, amely a ferences hagyományt, lelkiséget jelenti. Ferencesekként meg vagyunk győződve arról is, hogy csak akkor beszélhetünk igazi értékekről, ha azokat másokkal meg tudjuk osztani, tovább tudjuk adni. Sajnos sokszor mi magunk sem ismerjük fel, micsoda kincseken ülünk, és mekkora a felelősségünk azok megfelelő felhasználásával kapcsolatban. Úgy gondolom, minden olyan kezdeményezés, amely valamilyen módon hozzánk kapcsolódik, ebből a felismerésből fakad: felfedezünk valami értéket, és azt másokkal is meg akarjuk osztani. Hisszük azt, hogy kincsekkel csak így lehet helyesen sáfárkodni, és jövőt igazán csak így lehet építeni. Reméljük, hogy az ilyen „megosztásainkkal” a különböző ferences intézményekhez kapcsolódó fiatalok számára is sikerül átadni valamit ebből a megközelítésből, és ezáltal hozzájárulni egy olyan jövő alakításához, amely a múlt értékeire épít, és az örök javak felé mutat előre!
Borsodi L. László
ferences sajtóreferens, Vasárnap (Kolozsvár)
Orbán Szabolcs erdélyi ferences tartományfőnökkel annak kapcsán beszélgettünk, hogy a rend Kolozsváron egyetemi kollégiumot nyit az új tanévben.
A középiskolások székelyudvarhelyi, dési és az egyetemisták részére nyitott brassói ferences kollégium után 2014 őszén a Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány Kolozsvárt is egyetemistáknak szánt kollégiumot nyit. Milyen szándékkal indítanak újabb fiókintézményt az erdélyi ferencesek, és milyen elvárásoknak kell megfelelniük a jelentkezőknek?
Egy kolozsvári egyetemi kollégium megnyitásának a gondolata több tényező gondviselésszerű összefüggéséből született: egyrészt a rend három évvel ezelőtt visszakapta a Kolozsvár központjában lévő ingatlanát, a teljes kolostort, másrészt mostanra sikerült anyagi forrásokat találnia az épület egy kis részének a helyreállításához, a kollégiumi élethez szükséges berendezéséhez, ami még folyamatban van, de reményeink szerint szeptemberre sikerül befejeznünk a legszükségesebb munkálatokat. A gyakorlati lépésekhez természetesen nagy ösztönzést jelentett, hogy a kolozsvári közösségünk – hol kisebb, hol nagyobb intenzitással – évtizedek óta foglalkozott egyetemistákkal, és láttuk azt, hogy igény volna egy olyan közösségi helyre, ahol a heti egy-két találkozáson túl többet is megoszthatnak életükből az ide tartozók. (Erre korábban már voltak próbálkozások, például amikor ferences lelkiséggel „fertőzött” egyetemisták közösen béreltek lakást, hogy így közösségben élhessenek egyetemi éveik alatt). Ebben a közösségben fontos szempont a lelkiekben való növekedés, a keresztény öntudatban való erősödés, az ebben való kölcsönös segítség. Úgy látjuk, hogy katolikus berkekben, kolozsvári viszonylatban erre eléggé szűkösek a lehetőségek. Igaz ugyan, hogy Kolozsvár a „lehetőségek városa”, főleg az egyetemisták számára, és gyakran éppen a programokból való válogatás jelenthet nagy nehézséget, hisz a számtalan szórakozási lehetőség mellett sok olyan program van, amely a lelki növekedést is segítheti, de olyan közösségi háttér, amely életvitelszerűen segíthetné e nagyváros „dzsungelében” való eligazodásban a sokszor talán még önmaga keresésével is szembesülő fiatalt, viszonylag kevés van. Reményeink szerint kollégiumi közösségünk ilyen háttér lehet, amelyre támaszkodva és kölcsönösen segítve egymást, az ide tartozók könnyebben vehetik nemcsak a kolozsvári életük akadályait, hanem személyes útkeresésük nehézségeit, az Istennel való kapcsolatuk építésének lépéseit is.Természetesen mindezt úgy, hogy közben ne veszítsék szem elől kolozsvári tartózkodásuk igazi célját: a tanulmányi téren való előrehaladásukat, a szakmai téren való épülésüket. Ebből talán adódnak a jelentkezők iránt támasztott elvárásaink is: elsősorban olyan diákokkal szeretnénk együttműködni, akik komolyan akarják venni tanulmányaikat, és ezzel párhuzamosan készek arra, hogy a jó Istennel való kapcsolatuk épülését se hanyagolják el. Ennek megvalósításához pedig szeretnének egy olyan közösséghez tartozni, amelyben kölcsönösen támogathatják egymást.
Hogyan kell értelmeznünk a kollégium szó előtt álló ferences jelzőt, azaz hová és milyen sajátos programmal várják a leendő kollégistákat?
Az igazság az, hogy ezt még mi is keressük. Az, hogy az intézmény egy több évszázados ferences kolostor épületében van, megadja annak ferences jellegét, és reméljük, az, hogy jelenlétünkkel próbáljuk az itteni (diák)közösség életét segíteni, erősíti ezt a „színezetet”. Úgy gondolom azonban, hogy a ferences jelző igazi értelmét a kollégiumban lévő légkör fogja megadni. Ezért amire különösen figyelni szeretnénk, az a közösség építése – és ez talán az egyik legfontosabb ferences vonás –, hiszen tudjuk, milyen erősítő és megtartó jellege lehet a közösségnek az élet bizonyos szakaszaiban. Fontosnak gondoljuk, hogy ez a közösség a jó Isten jelenlétében épüljön, növekedjék, ezért a kollégium napi programjában szeretnénk megtalálni a közös imádság helyét és idejét. Keressük a módját annak is, hogy segítsük a diákokat abban, hogy ferences „kincseinket” a tanulmányaikkal is összhangba hozzák. Itt azoknak az értékeknek a feltérképezésére gondolunk, amelyeket ferences elődeink az elmúlt évszázadokban Erdélyben felhalmoztak, és sajnos nagy részük még ma is ismeretlen a nagyközönség előtt.
A ferences hagyomány számos olyan vonatkozásának a megismertetésére is törekszünk, amelyeknek aktuális mondanivalója van például a jelenkori közgazdaság, ökológia stb. számára. Reméljük, hogy ezek a próbálkozások, törekvések lassanként segíteni fognak abban, hogy igazi ferences közösség alakuljon itt ki, és tagjai egyszerűségben, vidámságban, egymást segítve minden téren növekedhessenek az itt töltött évek alatt.
Lányok és fiúk egyaránt jelentkezhetnek, ám az eddig beérkezett kérelmek száma alapján úgy tűnik, több lányt érdekel a leendő ferences kollégium által biztosított életprogram, mint fiút. Mivel biztatná a fiúkat, akik számára – tudomásom szerint – több hely állna rendelkezésre?
Amikor a kollégium ötlete felvetődött – tekintettel arra, hogy az itteni ferences közösség is ugyanabban az épületben fog lakni –, csak fiúkollégiumban gondolkodtunk, azonban egy közeli épületben felszabadult két lakás is alkalmasnak látszik arra, hogy néhány lány számára lakhatási lehetőséget tudjunk biztosítani. A kollégium meghirdetése után eddig befutó jelentkezések valóban azt mutatják, hogy a lányok részéről nagyobb az érdeklődés. Persze ez azzal is magyarázható, hogy fiúk megfontoltabbak, vagy esetleg hozzájuk a nyári időszakban nehezebben jutnak el az információk, de talán az is van – és ez sajnos több más téren is látszik –, hogy a fiúk (természetesen tisztelet a kivételnek!) kevésbé aktívak, nehezebben megszólíthatóak, problémásabb őket lendületbe hozni. Ez utóbbi mondatot akár provokációként is lehet értelmezni, de akár lehetőséget is lehet látni benne a megcáfolásra!
Mit kell tudniuk az érdeklődőknek a jelentkezés és a felvételi körülményeiről, kritériumairól?
A jelentkezéssel kapcsolatos fontosabb tudnivalók, információk elérhetőek a kolozsvári ferences kolostor és templom honlapján (www.http://ofm.ro/kolozsvariferencesek/kollegium). Az ott található elérhetőségeken természetesen igyekszünk bővebb felvilágosítást is adni az érdeklődők számára.
Hosszú távon mit vár az erdélyi ferencrend a fiatalok számára nyitott intézményeitől?
Ahogy korábban utaltam rá, intézményeink elindítása, működtetése egyrészt a rendelkezésünkre álló lehetőségek kamatoztatását jelenti. Meg vagyunk győződve arról, hogy amit elődeinktől kaptunk, azt a jövő érdekében kell felhasználnunk. Ez vonatkozik ingatlanjainkra, épületeinkre, de vonatkozik arra a szellemi, lelki örökségre is, amely a ferences hagyományt, lelkiséget jelenti. Ferencesekként meg vagyunk győződve arról is, hogy csak akkor beszélhetünk igazi értékekről, ha azokat másokkal meg tudjuk osztani, tovább tudjuk adni. Sajnos sokszor mi magunk sem ismerjük fel, micsoda kincseken ülünk, és mekkora a felelősségünk azok megfelelő felhasználásával kapcsolatban. Úgy gondolom, minden olyan kezdeményezés, amely valamilyen módon hozzánk kapcsolódik, ebből a felismerésből fakad: felfedezünk valami értéket, és azt másokkal is meg akarjuk osztani. Hisszük azt, hogy kincsekkel csak így lehet helyesen sáfárkodni, és jövőt igazán csak így lehet építeni. Reméljük, hogy az ilyen „megosztásainkkal” a különböző ferences intézményekhez kapcsolódó fiatalok számára is sikerül átadni valamit ebből a megközelítésből, és ezáltal hozzájárulni egy olyan jövő alakításához, amely a múlt értékeire épít, és az örök javak felé mutat előre!
Borsodi L. László
ferences sajtóreferens, Vasárnap (Kolozsvár)
2014. augusztus 24.
Szobrokkal gazdagodott a kolozsvári Kálvária
Nagyboldogasszony vigíliáján, augusztus 14-én rendhagyó templombúcsú volt a Kolozsvár-monostori plébániához tartozó, a Kálvária-domb zöldövezetében lévő néhai bencés apátsági templomban.
Húsz esztendeje annak, hogy Kádár István esperes-plébános kitartó utánajárásának eredményeként, 1994. június 20-án az ortodoxok békésen kivonultak és teljesen visszaadták ezt az ősi templomot jogos római katolikus tulajdonosának. Amint Kádár István meghatódottan felidézte, ezt az istenházát 1924-ben egy kétnyelvű szerződés alapján 25 évi használatra bérbe kapta a görögkatolikus egyház 1949. május 1-ig. Azonban a kommunista hatalom betiltotta ezt az egyházat, javaikat, köztük ezt a bérbe kapott templomot is az ortodoxok használták törvénytelenül. Az 1989-es rendszerváltás után, 1991 márciusától közösen használta a római katolikus és az ortodox egyházközség, a végleges visszaszolgáltatásig.
A koncelebrációs ünnepi szentmise főcelebránsa, Kovács Sándor Kolozs-dobokai főesperes megáldotta azt a három szobrot, amellyel rendhagyó módon gazdagodott a templom. Az óradnai születésű Robb Daniel, jelenleg Németországban szolgáló – ehhez a templomhoz és plébánosához még kolozsvári segédlelkészi szolgálata idejéből ragaszkodó – pap a bencés rend megalapítójának, Nursiai Szent Benedek apát művészi szobrával ajándékozta meg a templomot. A másik két – Szent István, illetve Szent László királyt ábrázoló – barokk szobrot pedig Kádár István mentette meg a csicsókeresztúri (Beszterce-Naszód megye) templom lomtárából.
Keresztes Olivér kolozsi plébános prédikációjában elmondotta: az élet sokkal árnyaltabb, mint gondolnánk; életünk szövedéke, fonala, kockái összetettek, minden van benne. A kérdés csupáncsak az, a mai nap beengedem-e életembe Istent és a Szent Szüzet? Köszöntve a Nagyboldogasszonyt, kérjük, lehessünk mindig „az ő kötényében”, mert vele Jézushoz juthatunk.
A szentmise végén a jelenlevők a Nagyboldogasszony szobrával megkerülve a templomot, a magyarok Patrónája oltalmáért, közbenjárásáért imádkoztak. A búcsúünnep szeretetvendégséggel zárult, amelyre minden jelenlevőt meghívtak.
Fodor György , Vasárnap (Kolozsvár)
Nagyboldogasszony vigíliáján, augusztus 14-én rendhagyó templombúcsú volt a Kolozsvár-monostori plébániához tartozó, a Kálvária-domb zöldövezetében lévő néhai bencés apátsági templomban.
Húsz esztendeje annak, hogy Kádár István esperes-plébános kitartó utánajárásának eredményeként, 1994. június 20-án az ortodoxok békésen kivonultak és teljesen visszaadták ezt az ősi templomot jogos római katolikus tulajdonosának. Amint Kádár István meghatódottan felidézte, ezt az istenházát 1924-ben egy kétnyelvű szerződés alapján 25 évi használatra bérbe kapta a görögkatolikus egyház 1949. május 1-ig. Azonban a kommunista hatalom betiltotta ezt az egyházat, javaikat, köztük ezt a bérbe kapott templomot is az ortodoxok használták törvénytelenül. Az 1989-es rendszerváltás után, 1991 márciusától közösen használta a római katolikus és az ortodox egyházközség, a végleges visszaszolgáltatásig.
A koncelebrációs ünnepi szentmise főcelebránsa, Kovács Sándor Kolozs-dobokai főesperes megáldotta azt a három szobrot, amellyel rendhagyó módon gazdagodott a templom. Az óradnai születésű Robb Daniel, jelenleg Németországban szolgáló – ehhez a templomhoz és plébánosához még kolozsvári segédlelkészi szolgálata idejéből ragaszkodó – pap a bencés rend megalapítójának, Nursiai Szent Benedek apát művészi szobrával ajándékozta meg a templomot. A másik két – Szent István, illetve Szent László királyt ábrázoló – barokk szobrot pedig Kádár István mentette meg a csicsókeresztúri (Beszterce-Naszód megye) templom lomtárából.
Keresztes Olivér kolozsi plébános prédikációjában elmondotta: az élet sokkal árnyaltabb, mint gondolnánk; életünk szövedéke, fonala, kockái összetettek, minden van benne. A kérdés csupáncsak az, a mai nap beengedem-e életembe Istent és a Szent Szüzet? Köszöntve a Nagyboldogasszonyt, kérjük, lehessünk mindig „az ő kötényében”, mert vele Jézushoz juthatunk.
A szentmise végén a jelenlevők a Nagyboldogasszony szobrával megkerülve a templomot, a magyarok Patrónája oltalmáért, közbenjárásáért imádkoztak. A búcsúünnep szeretetvendégséggel zárult, amelyre minden jelenlevőt meghívtak.
Fodor György , Vasárnap (Kolozsvár)
2014. augusztus 24.
Több mint plébániatörténet
Derzsy András A székelyudvarhelyi Szent Miklós római katolikus plébánia rövid története a kezdetektől napjainkig című könyve, mely (amint az előszóban olvasható) „15 éve tartó gyűjtőmunka eredménye”, több, mint plébániatörténet. Több, mert századokat átfogó korrajz is egyben, s nemcsak Székelyföld szóban forgó jelentős egyházközségéről, hanem az egész erdélyi egyházmegyében lezajlott jelentősebb eseményekről, illetve történelmet alakító egyházi és világi személyiségekről.
A kötet első része a plébánia közel hét évszázados múltjáról szól (az első írásos feljegyzés 1332-ből való), s ezen belül: keletkezése feltételezhető időszakáról, a reformációtól a jezsuita rend beszüntetéséig (1773) tartó küzdelmes korszakról, valamint a gyönyörű templomot fölépíttető papról, Kadicsfalvi Török Ferencről, aki 1774–1804 között volt székelyudvarhelyi plébános. (1793. május 27-én Gróf Batthyány Ignác püspök szentelte fel a reneszánsz, barokk és késő rokokó elemeket is magán hordozó istenházát).
A könyv másodikés nagyobbik részét kifejezetten a 20. század tárgyalásának szentelte a szerző. Gróf Mikes Jánossal kezdődik a két világháborút is átélt vérzivataros udvarhelyi 20. század, aki 1906–1911 között volt főesperes és plébános. Az ő idejében épült fel egyébként a ma Tamási Áron nevét viselő római katolikus gimnázium. Sorrendben őt követték: Pál István (1911–1934), Sándor Imre (1934–1939), akit később Márton Áron általános püspöki helynökké nevezett ki. A Gyulafehérvárra áthelyezett főpapnak Sass Antal (1939–1968) lett az utóda. Átmenetileg Leitner János volt egy ideig az iskolaváros lelkipásztora. Őt követte László Ignác, 1978-ig, majd Erdély későbbi első érseke, Bálint Lajos, és a titokzatosnak vélt betegségtől súlyosan megkínzott, nagy hírnevű Pálfi Géza (1981–1984).
Derzsy András egyik lapalji megjegyzése szerint 1982–2007 között, tehát jórészt Pálfi idejében (is!) a plébánia alkalmazottja volt, s mint ilyen, a korabeli történések egyik fontos szemtanúja.
Pálfi Géza halála után a 20. század utolsó udvarhelyi plébánosát Jakab Antal püspök nevezte ki Kovács Sándor, jelenlegi kolozsvári plébános személyében. Az azóta eltelt viharos időket és az ő ottani 23 éves közösség- és templomépítő tevékenységét jól fejezi ki az általa felújított plébániaépület nyugati falán olvasható felirat szövege: „Régi idők viharait kibírtam állva szilárdan – megújítva leszek oltalom, újra erős.”
A könyv harmadik részében szó esik még az Udvarhelyhez tartozó leányegyházakról, az egyesületi életről, az egyházközség dalárdáiról és kántorairól, valamint katolikus iskoláiról, az egyházközség birtokairól és legutoljára, de nem utolsósorban a papok és hívek végső nyughelyéről, a temetőről.
Pálfi Géza betegségéről és haláláról
Részlet Derzsy András könyvéből
1983 augusztusában betegség vett erőt rajta, gyakran belázasodott, néha be is sárgult. A feleségem ekkor még a kórházban dolgozott asszisztensként, és hosszas rábeszélés után orvoshoz vittük. Alapos vizsgálat után, a betegség ismerete nélkül engedték haza. November hónapban ismét kórházba került, akkor a fertőzőosztály főorvosa, dr. András Zoltán sárgaságra gyanakodott, és ebben az irányban próbálta kezelni, de sajnos, eredmény nélkül.
Karácsony előtt két héttel engedték ki a kórházból: értse meg, nem tudom, mi baja lehet Pálfi plébánosnak – mondta a főorvos a feleségemnek. Otthon ágyban feküdt, a láza nem jött le. Karácsony vigíliáján felkelt, mert az ünnepek alatt misézni akart. Az éjféli szentmisét a következőkkel kezdte: néhány perccel ezelőtt minden valamire való rádió azzal köszönt, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk. Ez a bátor kijelentés, mellyel a Román Rádióra célzott, mindenkit meglepett, mert – mivel karácsony első napja vasárnapra esett, és akkoriban a gyárakban a vasárnapi munka is kötelező volt –, ilyen bátor kijelentés szokatlan és veszélyes volt. Másnap a nagymisét ugyancsak ő végezte, de már 40 fokos lázzal. A szentmise bevezetőjében kérte a híveket, hogy emlékezzenek meg azokról, akik saját hibájukon kívül nem vehetnek részt a szentmisén, mert a kormány intézkedése folytán dolgozniuk kell. Ez még nagyobb meglepetést okozott. Ez volt az utolsó nyilvános szentmiséje. A hívek többet nem látták őt.
1984. január 2-án a kadicsfalvi plébános – Pálfi Géza falujabelije – Simon Dénes, kocsival vitte Marosvásárhelyre a kórházba, ezen az úton Kovács Judit főasszisztensnő kísérte el. Marosvásárhelyen már várta Gáspár Mária mallersdorfi nővér, és beutalták az egyes klinikára. Ettől kezdve elindult a szóbeszéd, hogy a plébánost letartóztatták a karácsonyi kijelentései miatt. Sokan azt feltételezték, hogy Temesvárra vitték börtönbe. Hetente látogattam, telefonon közölte, hogy mire van szüksége. Egy alkalommal megjegyeztem, hogy nem is tudom, mit keresek én Marosvásárhelyen, amikor otthon azt mondják, hogy Temesváron van, mert az állambiztonsági szervek, a Securitate börtönbe csukatta. Nagy kacagásba tört ki, hogy miket híresztelnek róla. Minden egyes látogatásomkor közöltem vele az újabb és újabb fejleményeket, amiket távollétéhez fűztek. Annyi bizonyos volt, hogy a kórteremben, ahol feküdt, egy securitatés is feküdt, aki figyelte, hogy kik járnak hozzá és miről beszélgetnek. Az orvosok figyelmeztették is erre Mária nővért, hogy tudjunk róla. Egyik ottlétem alatt sokat beszélgettünk erről, és akkor elmondta, hogy gyulafehérvári tartózkodása alatt több ízben is kihallgatták, kényszeríteni akarták, hogy szálljon szembe Márton Áron püspökkel, de Udvarhelyen egyszer volt csupán a rendőrségen, amikor odaköltözött, és a személyi igazolványba be kellett íratnia az új tartózkodási helyét.
Március elsején átszállították az egyetemi klinikára, hogy megműtsék, de ott sem fedezték fel betegségének okát. Ide is kísérte a megfigyelő. Az orvosok lemondtak róla, és közölték Lestyán Ferenc marosvásárhelyi főesperessel, hogy felkészülhetnek a legrosszabbra, mert a plébánost nem tudják megmenteni. Ezt közölte az udvarhelyi plébánián szolgálatot tevő Réthi György káplánnal, és kérte, hogy a ruháját vigyük oda, hogy ha bekövetkezik a halála, legyen mibe felöltöztetni. Magam vittem el a ruháit, ekkor látogatóba jött Csató Béla sepsiszentgyörgyi plébános is, akit megkért Léstyán, hogy közölje Pálfival az orvosok megállapítását, hogy egy paphoz illően tudjon felkészülni a nagy találkozásra. Csató vállalkozott e nem könnyű dologra – mint jó barátja –, tudatta Pálfival a rideg valóságot. Csendben és nyugodtan vette tudomásul, csupán egy könnycsepp gördült le az arcán, majd megköszönte az őszinte baráti figyelmeztetést.
Március 10-étől többször elvesztette eszméletét, félrebeszélt, és 13-án reggel háromnegyed kilenckor meghalt. Azonnal közölték velünk, mi pedig értesítettük az édesanyját és rokonait. Az egyik unokatestvérének volt egy IMZ gépkocsija, azzal mentünk utána. A kórház hullaterméből kihozták, Mária nővérrel felöltöztettük, közben részvétnyilvánításra odajött hozzánk a boncolóorvosa, egy katolikus magyar ember, ő tudatta a fel nem ismert betegség okát: mirigyrák okozta halálát. A gyomra tele volt alma nagyságú mirigyekkel.
Délután 5 órára érkeztünk haza. A templom előtt közel száz hívő várta a koporsóban hazaérkező plébánosát. Harangszó közben vittük be a templomba, s ott ravataloztuk fel. A temetés napjáig, 15-éig, egész nap tele volt a templom azokkal, akik utolsó búcsút akartak venni tőle. Ezek között nemcsak katolikusok, de más felekezetű hívek is voltak, és természetesen nem hiányoztak a Securitate emberei sem.
A temetés napja egybeesett a magyar szabadságharc ünnepével, amit abban az időben Romániában tilos volt még emlegetni is. A temetési menet egy igazi magyar papot és hazafit gyászolt, és ugyanakkor ünnepelt is. Délelőtt 11 órára zsúfolásig telt a templom: több mint kétszáz pap volt jelen. A temetési szentmisét, szertartást és szentbeszédet Bálint Lajos segédpüspök végezte. A volt osztálytársai vállukon vitték a koporsót a sírig, és a többi, Udvarhelyen szolgálatot tevő pap mellé temették.
Temetése után néhány nappal a Szabad Európa Rádió úgy jelentette be, hogy Pálfi Gézát az udvarhelyi Securitatén agyonverte egy Fekete István nevű „szekus”, a mája leszakadt, és meghalni vitték a kórházba. Minket, a plébánia alkalmazottait, főleg Illyés István kántort és engem az utcán állítottak meg az emberek, hogy mondjuk meg az igazságot, ami Pálfi Gézával történt. Bármennyire is ragaszkodtunk a valósághoz, senki nem hitt nekünk, azt mondták, hogy félünk a Securitatétól és azért nem merünk nyilatkozni.
Jakab Gábor, Vasárnap (Kolozsvár)
Derzsy András A székelyudvarhelyi Szent Miklós római katolikus plébánia rövid története a kezdetektől napjainkig című könyve, mely (amint az előszóban olvasható) „15 éve tartó gyűjtőmunka eredménye”, több, mint plébániatörténet. Több, mert századokat átfogó korrajz is egyben, s nemcsak Székelyföld szóban forgó jelentős egyházközségéről, hanem az egész erdélyi egyházmegyében lezajlott jelentősebb eseményekről, illetve történelmet alakító egyházi és világi személyiségekről.
A kötet első része a plébánia közel hét évszázados múltjáról szól (az első írásos feljegyzés 1332-ből való), s ezen belül: keletkezése feltételezhető időszakáról, a reformációtól a jezsuita rend beszüntetéséig (1773) tartó küzdelmes korszakról, valamint a gyönyörű templomot fölépíttető papról, Kadicsfalvi Török Ferencről, aki 1774–1804 között volt székelyudvarhelyi plébános. (1793. május 27-én Gróf Batthyány Ignác püspök szentelte fel a reneszánsz, barokk és késő rokokó elemeket is magán hordozó istenházát).
A könyv másodikés nagyobbik részét kifejezetten a 20. század tárgyalásának szentelte a szerző. Gróf Mikes Jánossal kezdődik a két világháborút is átélt vérzivataros udvarhelyi 20. század, aki 1906–1911 között volt főesperes és plébános. Az ő idejében épült fel egyébként a ma Tamási Áron nevét viselő római katolikus gimnázium. Sorrendben őt követték: Pál István (1911–1934), Sándor Imre (1934–1939), akit később Márton Áron általános püspöki helynökké nevezett ki. A Gyulafehérvárra áthelyezett főpapnak Sass Antal (1939–1968) lett az utóda. Átmenetileg Leitner János volt egy ideig az iskolaváros lelkipásztora. Őt követte László Ignác, 1978-ig, majd Erdély későbbi első érseke, Bálint Lajos, és a titokzatosnak vélt betegségtől súlyosan megkínzott, nagy hírnevű Pálfi Géza (1981–1984).
Derzsy András egyik lapalji megjegyzése szerint 1982–2007 között, tehát jórészt Pálfi idejében (is!) a plébánia alkalmazottja volt, s mint ilyen, a korabeli történések egyik fontos szemtanúja.
Pálfi Géza halála után a 20. század utolsó udvarhelyi plébánosát Jakab Antal püspök nevezte ki Kovács Sándor, jelenlegi kolozsvári plébános személyében. Az azóta eltelt viharos időket és az ő ottani 23 éves közösség- és templomépítő tevékenységét jól fejezi ki az általa felújított plébániaépület nyugati falán olvasható felirat szövege: „Régi idők viharait kibírtam állva szilárdan – megújítva leszek oltalom, újra erős.”
A könyv harmadik részében szó esik még az Udvarhelyhez tartozó leányegyházakról, az egyesületi életről, az egyházközség dalárdáiról és kántorairól, valamint katolikus iskoláiról, az egyházközség birtokairól és legutoljára, de nem utolsósorban a papok és hívek végső nyughelyéről, a temetőről.
Pálfi Géza betegségéről és haláláról
Részlet Derzsy András könyvéből
1983 augusztusában betegség vett erőt rajta, gyakran belázasodott, néha be is sárgult. A feleségem ekkor még a kórházban dolgozott asszisztensként, és hosszas rábeszélés után orvoshoz vittük. Alapos vizsgálat után, a betegség ismerete nélkül engedték haza. November hónapban ismét kórházba került, akkor a fertőzőosztály főorvosa, dr. András Zoltán sárgaságra gyanakodott, és ebben az irányban próbálta kezelni, de sajnos, eredmény nélkül.
Karácsony előtt két héttel engedték ki a kórházból: értse meg, nem tudom, mi baja lehet Pálfi plébánosnak – mondta a főorvos a feleségemnek. Otthon ágyban feküdt, a láza nem jött le. Karácsony vigíliáján felkelt, mert az ünnepek alatt misézni akart. Az éjféli szentmisét a következőkkel kezdte: néhány perccel ezelőtt minden valamire való rádió azzal köszönt, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk. Ez a bátor kijelentés, mellyel a Román Rádióra célzott, mindenkit meglepett, mert – mivel karácsony első napja vasárnapra esett, és akkoriban a gyárakban a vasárnapi munka is kötelező volt –, ilyen bátor kijelentés szokatlan és veszélyes volt. Másnap a nagymisét ugyancsak ő végezte, de már 40 fokos lázzal. A szentmise bevezetőjében kérte a híveket, hogy emlékezzenek meg azokról, akik saját hibájukon kívül nem vehetnek részt a szentmisén, mert a kormány intézkedése folytán dolgozniuk kell. Ez még nagyobb meglepetést okozott. Ez volt az utolsó nyilvános szentmiséje. A hívek többet nem látták őt.
1984. január 2-án a kadicsfalvi plébános – Pálfi Géza falujabelije – Simon Dénes, kocsival vitte Marosvásárhelyre a kórházba, ezen az úton Kovács Judit főasszisztensnő kísérte el. Marosvásárhelyen már várta Gáspár Mária mallersdorfi nővér, és beutalták az egyes klinikára. Ettől kezdve elindult a szóbeszéd, hogy a plébánost letartóztatták a karácsonyi kijelentései miatt. Sokan azt feltételezték, hogy Temesvárra vitték börtönbe. Hetente látogattam, telefonon közölte, hogy mire van szüksége. Egy alkalommal megjegyeztem, hogy nem is tudom, mit keresek én Marosvásárhelyen, amikor otthon azt mondják, hogy Temesváron van, mert az állambiztonsági szervek, a Securitate börtönbe csukatta. Nagy kacagásba tört ki, hogy miket híresztelnek róla. Minden egyes látogatásomkor közöltem vele az újabb és újabb fejleményeket, amiket távollétéhez fűztek. Annyi bizonyos volt, hogy a kórteremben, ahol feküdt, egy securitatés is feküdt, aki figyelte, hogy kik járnak hozzá és miről beszélgetnek. Az orvosok figyelmeztették is erre Mária nővért, hogy tudjunk róla. Egyik ottlétem alatt sokat beszélgettünk erről, és akkor elmondta, hogy gyulafehérvári tartózkodása alatt több ízben is kihallgatták, kényszeríteni akarták, hogy szálljon szembe Márton Áron püspökkel, de Udvarhelyen egyszer volt csupán a rendőrségen, amikor odaköltözött, és a személyi igazolványba be kellett íratnia az új tartózkodási helyét.
Március elsején átszállították az egyetemi klinikára, hogy megműtsék, de ott sem fedezték fel betegségének okát. Ide is kísérte a megfigyelő. Az orvosok lemondtak róla, és közölték Lestyán Ferenc marosvásárhelyi főesperessel, hogy felkészülhetnek a legrosszabbra, mert a plébánost nem tudják megmenteni. Ezt közölte az udvarhelyi plébánián szolgálatot tevő Réthi György káplánnal, és kérte, hogy a ruháját vigyük oda, hogy ha bekövetkezik a halála, legyen mibe felöltöztetni. Magam vittem el a ruháit, ekkor látogatóba jött Csató Béla sepsiszentgyörgyi plébános is, akit megkért Léstyán, hogy közölje Pálfival az orvosok megállapítását, hogy egy paphoz illően tudjon felkészülni a nagy találkozásra. Csató vállalkozott e nem könnyű dologra – mint jó barátja –, tudatta Pálfival a rideg valóságot. Csendben és nyugodtan vette tudomásul, csupán egy könnycsepp gördült le az arcán, majd megköszönte az őszinte baráti figyelmeztetést.
Március 10-étől többször elvesztette eszméletét, félrebeszélt, és 13-án reggel háromnegyed kilenckor meghalt. Azonnal közölték velünk, mi pedig értesítettük az édesanyját és rokonait. Az egyik unokatestvérének volt egy IMZ gépkocsija, azzal mentünk utána. A kórház hullaterméből kihozták, Mária nővérrel felöltöztettük, közben részvétnyilvánításra odajött hozzánk a boncolóorvosa, egy katolikus magyar ember, ő tudatta a fel nem ismert betegség okát: mirigyrák okozta halálát. A gyomra tele volt alma nagyságú mirigyekkel.
Délután 5 órára érkeztünk haza. A templom előtt közel száz hívő várta a koporsóban hazaérkező plébánosát. Harangszó közben vittük be a templomba, s ott ravataloztuk fel. A temetés napjáig, 15-éig, egész nap tele volt a templom azokkal, akik utolsó búcsút akartak venni tőle. Ezek között nemcsak katolikusok, de más felekezetű hívek is voltak, és természetesen nem hiányoztak a Securitate emberei sem.
A temetés napja egybeesett a magyar szabadságharc ünnepével, amit abban az időben Romániában tilos volt még emlegetni is. A temetési menet egy igazi magyar papot és hazafit gyászolt, és ugyanakkor ünnepelt is. Délelőtt 11 órára zsúfolásig telt a templom: több mint kétszáz pap volt jelen. A temetési szentmisét, szertartást és szentbeszédet Bálint Lajos segédpüspök végezte. A volt osztálytársai vállukon vitték a koporsót a sírig, és a többi, Udvarhelyen szolgálatot tevő pap mellé temették.
Temetése után néhány nappal a Szabad Európa Rádió úgy jelentette be, hogy Pálfi Gézát az udvarhelyi Securitatén agyonverte egy Fekete István nevű „szekus”, a mája leszakadt, és meghalni vitték a kórházba. Minket, a plébánia alkalmazottait, főleg Illyés István kántort és engem az utcán állítottak meg az emberek, hogy mondjuk meg az igazságot, ami Pálfi Gézával történt. Bármennyire is ragaszkodtunk a valósághoz, senki nem hitt nekünk, azt mondták, hogy félünk a Securitatétól és azért nem merünk nyilatkozni.
Jakab Gábor, Vasárnap (Kolozsvár)
2014. augusztus 24.
Ragaszkodik a történelmi váradi utcanevekhez az EMNP
Nem tilos civilként magyar nyelvű utcanévtáblát kihelyezni a házfalunkra, és ehhez nem kell előzőleg jóváhagyást kérni – szögezte le portálunknak Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezetének elnöke annak kapcsán, hogy a hatóságok bírságolni szándékoznak az ügyben.
A helyi sajtóban megjelent hír alapján 25 és 50 ezer lejes bírságot szabhatnak ki a lakosokra a nem hivatalos elnevezés feltüntetéséért. Csomortányi szerint azonban a jogszabály, melyre a hatóságok hivatkoznak, csupán a helységnévtáblákra vonatkozik.
„Korábban pont erre a határozatra hivatkozva utasította el a magyar utcanevek feltüntetését szorgalmazó beadványunkat a váradi önkormányzat, holott a két dolog nem áll összefüggésben egymással” – magyarázta a politikus.
Rámutatott, a törvények elviekben támogatják a többnyelvű feliratokat, a kisebbségvédelmi keretegyezmény, a Románia által is rektifikált nyelvi charta, valamint a román–magyar alapszerződés egyaránt lehetővé teszi a magyar utcanevek használatát. Hasonlóan vélekedik az RMDSZ is, a sajtónak az ügyben nyilatkozó Biró Rozália szenátor szintén nem tartja törvényellenesnek, ha magánterületén kétnyelvű utcanévtábla tájékoztatja az arra elhaladókat.
Mint arról beszámoltunk, a néppárt már korábban elkészítette a nagyváradi magyar történelmi utcanevek aktualizált jegyzékét, amelyet a helytörténészek jóváhagyása után a helyi önkormányzathoz is benyújtanak, és többéves próbálkozás után ismét megkísérlik hivatalosítani a kétnyelvű feliratozást. Csomortányiék egy régebbi kezdeményezésüket is fel akarják eleveníteni, így ismét várják azokat a polgárokat, akik ki szeretnék tenni ingatlanjukra a történelmi magyar utcanevet jelző táblát, amelyet elkészítenek a számukra.
A néppárti vezető tájékoztatása szerint eddig már tízen vállalták a későbbiekben elkészülő feliratok kihelyezését. Mint kiderült, már van, aki saját háza kapujára kétnyelvű táblát helyezett el, és Csomortányi szerint, ha végre rendelettel hivatalosítanák a magyar feliratot, akkor a táblák kinézetét is egységesíteni lehetne, hogy illeszkedjenek a városképbe.
Vásárhelyi-Nyemec Réka, Székelyhon.ro
Nem tilos civilként magyar nyelvű utcanévtáblát kihelyezni a házfalunkra, és ehhez nem kell előzőleg jóváhagyást kérni – szögezte le portálunknak Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezetének elnöke annak kapcsán, hogy a hatóságok bírságolni szándékoznak az ügyben.
A helyi sajtóban megjelent hír alapján 25 és 50 ezer lejes bírságot szabhatnak ki a lakosokra a nem hivatalos elnevezés feltüntetéséért. Csomortányi szerint azonban a jogszabály, melyre a hatóságok hivatkoznak, csupán a helységnévtáblákra vonatkozik.
„Korábban pont erre a határozatra hivatkozva utasította el a magyar utcanevek feltüntetését szorgalmazó beadványunkat a váradi önkormányzat, holott a két dolog nem áll összefüggésben egymással” – magyarázta a politikus.
Rámutatott, a törvények elviekben támogatják a többnyelvű feliratokat, a kisebbségvédelmi keretegyezmény, a Románia által is rektifikált nyelvi charta, valamint a román–magyar alapszerződés egyaránt lehetővé teszi a magyar utcanevek használatát. Hasonlóan vélekedik az RMDSZ is, a sajtónak az ügyben nyilatkozó Biró Rozália szenátor szintén nem tartja törvényellenesnek, ha magánterületén kétnyelvű utcanévtábla tájékoztatja az arra elhaladókat.
Mint arról beszámoltunk, a néppárt már korábban elkészítette a nagyváradi magyar történelmi utcanevek aktualizált jegyzékét, amelyet a helytörténészek jóváhagyása után a helyi önkormányzathoz is benyújtanak, és többéves próbálkozás után ismét megkísérlik hivatalosítani a kétnyelvű feliratozást. Csomortányiék egy régebbi kezdeményezésüket is fel akarják eleveníteni, így ismét várják azokat a polgárokat, akik ki szeretnék tenni ingatlanjukra a történelmi magyar utcanevet jelző táblát, amelyet elkészítenek a számukra.
A néppárti vezető tájékoztatása szerint eddig már tízen vállalták a későbbiekben elkészülő feliratok kihelyezését. Mint kiderült, már van, aki saját háza kapujára kétnyelvű táblát helyezett el, és Csomortányi szerint, ha végre rendelettel hivatalosítanák a magyar feliratot, akkor a táblák kinézetét is egységesíteni lehetne, hogy illeszkedjenek a városképbe.
Vásárhelyi-Nyemec Réka, Székelyhon.ro
2014. augusztus 24.
Hála az elmúlt évtizedekért
A csíkajnádi egyházközség fennállásának ötszázadik évfordulója alkalmából szervezett Szent István Napok jubileumi rendezvénysorozat zárásaként vasárnap a helyi közösségért tevékenykedőket díjazta a helyi Szent István Szervezet.
A reggeli szentmisét követően a helyi kultúrotthonban megtartott ünnepségen Szőgyör Loránd, az említett szervezet vezetője köszöntötte a jelenlevőket. Mint kifejtette, a település idei rendezvényei a templom építésének 500. évfordulója jegyében zajlottak, amelyek sorozatát még tavaly októberben kezdték el egy gyulafehérvári zarándoklattal, majd folytatták több évközi eseménnyel. „Elmondhatjuk ezen programok szervezőiként, hogy Ajnád jó hírét kivittük a nagyvilágba” – értékelt néhány szóban az egyesületi elnök.
Ezt követően Borboly Csaba, Hargita Megye Önkormányzatának elnöke méltatta a jubileumi rendezvénysorozatot. Kiemelte, Ajnád lakói bebizonyították, ahol szeretik és tisztelik az emberek egymást, ott lehet nagyot alkotni, virágzó közösségi életet létrehozni.
Közösségükért tevékenykedtek
Bogos Róbert magyartanár, a Szent István Szervezet önkéntese ezen alkalomból több díjat is átadott. Emléklappal és virággal köszönte meg közösségépítő tevékenységét – az általa képviselt egyesület nevében – Kerekes Juliannának, az egyházközség sekrestyésének, illetve Sárig Lajosnak, utóbbi közel négy évtizedet szolgált Ajnádon kántorként. Tiszteletbeli elnöki tisztséget is adományoztak, ebben Kósa Antal részesült, ugyanakkor díjazták a nemrég megjelent falumonográfia szóbeli adatközlőit.
Bilibók Imrét díjazták
A negyedik alkalommal kiosztott Szent István-díj várományosa ezúttal, a közösségben betöltött fontos szerepéért, a 79 éves Bilibók Imre volt. „Az elismerésben olyan személyek részesülhetnek, akik oktató-nevelő munkájukkal, bátorságukkal vagy éppen a kultúra, művelődés, hagyományőrzés terén alkottak a közösségben maradandót. Imre bácsi a kultúra és hagyományápolás terén tevékenykedett” – fejtette ki a laudációban Bogos. Mint megtudtuk, a kitüntetett több mint négy évtizeden át volt lakodalmi szószóló, ezenkívül temetéseken búcsúztatókat, köszönetnyilvánításokat mondott. „Imre bácsi az évek során közösségünk szószólójává vált, ott volt a mulatságban, és ott volt a gyászban, a temetőben. Fontos egy közösségben, hogy legyen, akit megkérhetünk egy-egy beszédre, köszöntőre, búcsúztatóra, hiszen a mai fejlődő világban felértékelődnek azok, akik a közösség nevében meg tudnak és meg akarnak szólalni, ezáltal a közösség jó hírét, javát szolgálják” – nyomatékosított az önkéntes. Végezetül maga a díjazott köszönte meg a kitüntetést, az ünnepséget a csíkzsögödi Harom néptáncegyüttes előadása zárta
Rédai Botond, Székelyhon.ro
A csíkajnádi egyházközség fennállásának ötszázadik évfordulója alkalmából szervezett Szent István Napok jubileumi rendezvénysorozat zárásaként vasárnap a helyi közösségért tevékenykedőket díjazta a helyi Szent István Szervezet.
A reggeli szentmisét követően a helyi kultúrotthonban megtartott ünnepségen Szőgyör Loránd, az említett szervezet vezetője köszöntötte a jelenlevőket. Mint kifejtette, a település idei rendezvényei a templom építésének 500. évfordulója jegyében zajlottak, amelyek sorozatát még tavaly októberben kezdték el egy gyulafehérvári zarándoklattal, majd folytatták több évközi eseménnyel. „Elmondhatjuk ezen programok szervezőiként, hogy Ajnád jó hírét kivittük a nagyvilágba” – értékelt néhány szóban az egyesületi elnök.
Ezt követően Borboly Csaba, Hargita Megye Önkormányzatának elnöke méltatta a jubileumi rendezvénysorozatot. Kiemelte, Ajnád lakói bebizonyították, ahol szeretik és tisztelik az emberek egymást, ott lehet nagyot alkotni, virágzó közösségi életet létrehozni.
Közösségükért tevékenykedtek
Bogos Róbert magyartanár, a Szent István Szervezet önkéntese ezen alkalomból több díjat is átadott. Emléklappal és virággal köszönte meg közösségépítő tevékenységét – az általa képviselt egyesület nevében – Kerekes Juliannának, az egyházközség sekrestyésének, illetve Sárig Lajosnak, utóbbi közel négy évtizedet szolgált Ajnádon kántorként. Tiszteletbeli elnöki tisztséget is adományoztak, ebben Kósa Antal részesült, ugyanakkor díjazták a nemrég megjelent falumonográfia szóbeli adatközlőit.
Bilibók Imrét díjazták
A negyedik alkalommal kiosztott Szent István-díj várományosa ezúttal, a közösségben betöltött fontos szerepéért, a 79 éves Bilibók Imre volt. „Az elismerésben olyan személyek részesülhetnek, akik oktató-nevelő munkájukkal, bátorságukkal vagy éppen a kultúra, művelődés, hagyományőrzés terén alkottak a közösségben maradandót. Imre bácsi a kultúra és hagyományápolás terén tevékenykedett” – fejtette ki a laudációban Bogos. Mint megtudtuk, a kitüntetett több mint négy évtizeden át volt lakodalmi szószóló, ezenkívül temetéseken búcsúztatókat, köszönetnyilvánításokat mondott. „Imre bácsi az évek során közösségünk szószólójává vált, ott volt a mulatságban, és ott volt a gyászban, a temetőben. Fontos egy közösségben, hogy legyen, akit megkérhetünk egy-egy beszédre, köszöntőre, búcsúztatóra, hiszen a mai fejlődő világban felértékelődnek azok, akik a közösség nevében meg tudnak és meg akarnak szólalni, ezáltal a közösség jó hírét, javát szolgálják” – nyomatékosított az önkéntes. Végezetül maga a díjazott köszönte meg a kitüntetést, az ünnepséget a csíkzsögödi Harom néptáncegyüttes előadása zárta
Rédai Botond, Székelyhon.ro
2014. augusztus 24.
Az áldozatokra emlékeztek
Nagyjából százan voltak jelen a rendezvényen, amelyet a 2005-ös árvíz áldozatainak emlékére tartottak szombaton délután Székelyszentléleken. Az eseményen felszólaltak a megye és az érintett községek vezetői, illetve a történelmi egyházak képviselői imát mondtak
A esemény kezdetén Kovács Lehel Farkaslaka község polgármestere, Fábián Kornélia Tenger minden című könyvéből idézve emlékezett és emlékeztetett a 2005. augusztus 23-án történt árvízre, amely tizenhat áldozatot követelt. Ezután az Ave Rosa szentléleki és a Zeng a magasság farkaslaki kórus énekelt.
Újabb figyelmeztetés
„A székely ember a bajok, a problémák után is fel tud állni és újra tudja kezdeni. Az idei megemlékezés kissé másabb, mint a többi, hiszen néhány hete újabb figyelmeztetést kaptunk, amikor ismét megáradtak a patakok. Meggyőződésem, hogy a mostani, kisebb árvíznek kettős szerepe volt. Elsősorban az, hogy emlékeztessen, tartsuk rendben a Nyikó és más vizeink medrét, szélesítsük, mélyítsük, erősítsük azokat, hiszen ahol ezek megtörténtek, ott nem okozott komolyabb gondokat az idei áradás. Másrészről felhívta a figyelmet arra, hogy ebben a rohanó világban sem szabad megfeledkeznünk egymásról, össze kell fognunk a bajban, hiszen egyedül kevesek vagyunk” – fogalmazott az elöljáró. Megjegyezte, hogy a megye vezetői a későbbi gondok elkerülése érdekében ismét ígéretet tettek egy víztározó megépítésére.
Nemcsak anyagi károkat okozott a 2005-ös árvíz, hanem lelkieket is, hiszen embereket szakított el egymástól. Ez is bizonyíték arra, hogy porszemek vagyunk. Ezt észben tartva úgy kell megélnünk mindennapjainkat, hogy tervezzünk, mintha örökké itt maradhatnánk, és dolgozzunk úgy, figyeljünk annyira egymásra, mintha ez lenne az utolsó percünk” – mondta Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere. „Nagy tanulsága még a kilenc évvel ezelőtt történt tragédiának, hogy ha segítünk magunkon, akkor az Isten is megsegít. Az árvíz után mindenki végezte a dolgát, becsületesen, úgy, ahogyan azt kellet. A székelység ezzel példát tudott mutatni az egész országnak” – tette hozzá.
Péter Zoltán, Siménfalva polgármestere beszédében az áldozatokra, az akkor történt szörnyűségekre, ugyanakkor a segítő kezekre is emlékeztetett. „Miután kitisztult az ég a pusztítás után, egyszer csak megjelentek az emberek – ismerősök és ismeretlenek, szerszámokkal és azok nélkül. Összevillantak a szemek, kezet fogtak egymással, és dolgozni kezdtek, majd még többen jöttek. A bajban az a legfontosabb, hogy tudjuk: számíthatunk egymásra, vannak segítő kezek, nem vagyunk egyedül" – idézte fel az árvíz utáni eseményeket Incze Csongor, Hargita Megye Tanácsának alelnöke.
Fábián Emőke székelyszentléleki tanuló Petőfi Sándor A Tisza című versét szavalta el. Ezek után az egyházi képviselők mondták el beszédeiket: Benedek Sándor székelyszentléleki katolikus plébános, Jakab Imola siménfalvi református lelkész és Makkai-Ilkei Ildikó bencédi unitárius lelkész. A megemlékezés végén a magyar és a székely himnuszt is elénekelték, majd megkoszorúzták az áldozatokért emelt emlékművet.
Fülöp-Székely Botond, Székelyhon.ro
Nagyjából százan voltak jelen a rendezvényen, amelyet a 2005-ös árvíz áldozatainak emlékére tartottak szombaton délután Székelyszentléleken. Az eseményen felszólaltak a megye és az érintett községek vezetői, illetve a történelmi egyházak képviselői imát mondtak
A esemény kezdetén Kovács Lehel Farkaslaka község polgármestere, Fábián Kornélia Tenger minden című könyvéből idézve emlékezett és emlékeztetett a 2005. augusztus 23-án történt árvízre, amely tizenhat áldozatot követelt. Ezután az Ave Rosa szentléleki és a Zeng a magasság farkaslaki kórus énekelt.
Újabb figyelmeztetés
„A székely ember a bajok, a problémák után is fel tud állni és újra tudja kezdeni. Az idei megemlékezés kissé másabb, mint a többi, hiszen néhány hete újabb figyelmeztetést kaptunk, amikor ismét megáradtak a patakok. Meggyőződésem, hogy a mostani, kisebb árvíznek kettős szerepe volt. Elsősorban az, hogy emlékeztessen, tartsuk rendben a Nyikó és más vizeink medrét, szélesítsük, mélyítsük, erősítsük azokat, hiszen ahol ezek megtörténtek, ott nem okozott komolyabb gondokat az idei áradás. Másrészről felhívta a figyelmet arra, hogy ebben a rohanó világban sem szabad megfeledkeznünk egymásról, össze kell fognunk a bajban, hiszen egyedül kevesek vagyunk” – fogalmazott az elöljáró. Megjegyezte, hogy a megye vezetői a későbbi gondok elkerülése érdekében ismét ígéretet tettek egy víztározó megépítésére.
Nemcsak anyagi károkat okozott a 2005-ös árvíz, hanem lelkieket is, hiszen embereket szakított el egymástól. Ez is bizonyíték arra, hogy porszemek vagyunk. Ezt észben tartva úgy kell megélnünk mindennapjainkat, hogy tervezzünk, mintha örökké itt maradhatnánk, és dolgozzunk úgy, figyeljünk annyira egymásra, mintha ez lenne az utolsó percünk” – mondta Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere. „Nagy tanulsága még a kilenc évvel ezelőtt történt tragédiának, hogy ha segítünk magunkon, akkor az Isten is megsegít. Az árvíz után mindenki végezte a dolgát, becsületesen, úgy, ahogyan azt kellet. A székelység ezzel példát tudott mutatni az egész országnak” – tette hozzá.
Péter Zoltán, Siménfalva polgármestere beszédében az áldozatokra, az akkor történt szörnyűségekre, ugyanakkor a segítő kezekre is emlékeztetett. „Miután kitisztult az ég a pusztítás után, egyszer csak megjelentek az emberek – ismerősök és ismeretlenek, szerszámokkal és azok nélkül. Összevillantak a szemek, kezet fogtak egymással, és dolgozni kezdtek, majd még többen jöttek. A bajban az a legfontosabb, hogy tudjuk: számíthatunk egymásra, vannak segítő kezek, nem vagyunk egyedül" – idézte fel az árvíz utáni eseményeket Incze Csongor, Hargita Megye Tanácsának alelnöke.
Fábián Emőke székelyszentléleki tanuló Petőfi Sándor A Tisza című versét szavalta el. Ezek után az egyházi képviselők mondták el beszédeiket: Benedek Sándor székelyszentléleki katolikus plébános, Jakab Imola siménfalvi református lelkész és Makkai-Ilkei Ildikó bencédi unitárius lelkész. A megemlékezés végén a magyar és a székely himnuszt is elénekelték, majd megkoszorúzták az áldozatokért emelt emlékművet.
Fülöp-Székely Botond, Székelyhon.ro
2014. augusztus 24.
Szent István király szobránál ünnepeltek a marossárpatakiak
Az előző évekhez hasonlóan, a történelmi szoborparkban szervezett ünnepségen, Marossárpatakon idén is megemlékeztek államalapító királyunkról, Szent Istvánról.
A vasárnap délelőtti istentiszteletet követően a gyülekezeti tagok a közeli Szent István-szobor elé vonultak át, ahol ünnepi beszédek hangzottak el, valamint rövid kultúrműsort mutattak be. Ezúttal sem hiányoztak a rendezvényről a helyi hagyományőrző Mátyás-huszárok, akik teljes felszerelésben, lóháton érkeztek az ünnepségre.
lőször Mózes Sándor tanár, műsorvezető köszöntötte az egybegyűlteket, aki elmondta: örvendetes, hogy a marossárpatakiaknak lehetőségük van egy meghitt környezetben ünnepelni. „Történelmi szoborparkunk, államalapító királyunk, Szent István kőmása egy olyan helyszín, amilyennel a Kárpát-medencében csak nagyon kevés település büszkélkedhet” – jelentette ki a műsorvezető. Kozma Barna polgármester a nap jelentőségéről, nemzeti identitásunk ápolásának és megőrzésének fontosságáról beszélt, Berekméri Edmond Szent István érdemeit foglalta össze. „Mi, szervezők, úgy gondoljuk, hogy nemzeti ünnepeinket méltó módon meg kell ünnepelni minden kicsi közösségben, hiszen ezáltal évről évre erősíthetjük nemzeti identitásunkat” – hangsúlyozta Kozma Barna polgármester.
A Marossárpatakért Egyesület és a helyi RMDSZ szervezet helyezett el koszorút Miholcsa József Szent István király szobránál. Ezt követően a Hol vagy István király c. dalt énekelte Berekméri Réka és Fülöp Szonja, alkalomhoz illő, hazafias verset mondott Kozma Zsuzsanna. A Székely János nevét viselő helyi hagyományőrző ifjúsági néptánccsoport marossárpataki táncokat mutatott be, majd a himnusz eléneklésével zárult az ünnepség.
Berekméri Edmond, Székelyhon.ro
Az előző évekhez hasonlóan, a történelmi szoborparkban szervezett ünnepségen, Marossárpatakon idén is megemlékeztek államalapító királyunkról, Szent Istvánról.
A vasárnap délelőtti istentiszteletet követően a gyülekezeti tagok a közeli Szent István-szobor elé vonultak át, ahol ünnepi beszédek hangzottak el, valamint rövid kultúrműsort mutattak be. Ezúttal sem hiányoztak a rendezvényről a helyi hagyományőrző Mátyás-huszárok, akik teljes felszerelésben, lóháton érkeztek az ünnepségre.
lőször Mózes Sándor tanár, műsorvezető köszöntötte az egybegyűlteket, aki elmondta: örvendetes, hogy a marossárpatakiaknak lehetőségük van egy meghitt környezetben ünnepelni. „Történelmi szoborparkunk, államalapító királyunk, Szent István kőmása egy olyan helyszín, amilyennel a Kárpát-medencében csak nagyon kevés település büszkélkedhet” – jelentette ki a műsorvezető. Kozma Barna polgármester a nap jelentőségéről, nemzeti identitásunk ápolásának és megőrzésének fontosságáról beszélt, Berekméri Edmond Szent István érdemeit foglalta össze. „Mi, szervezők, úgy gondoljuk, hogy nemzeti ünnepeinket méltó módon meg kell ünnepelni minden kicsi közösségben, hiszen ezáltal évről évre erősíthetjük nemzeti identitásunkat” – hangsúlyozta Kozma Barna polgármester.
A Marossárpatakért Egyesület és a helyi RMDSZ szervezet helyezett el koszorút Miholcsa József Szent István király szobránál. Ezt követően a Hol vagy István király c. dalt énekelte Berekméri Réka és Fülöp Szonja, alkalomhoz illő, hazafias verset mondott Kozma Zsuzsanna. A Székely János nevét viselő helyi hagyományőrző ifjúsági néptánccsoport marossárpataki táncokat mutatott be, majd a himnusz eléneklésével zárult az ünnepség.
Berekméri Edmond, Székelyhon.ro
2014. augusztus 24.
Szijjártó: a Kolozsvári Magyar Napok a magyar-román együttműködés egyik hírnöke - A Kolozsvári Magyar Napok a magyar-román együttműködés egyik hírnöke - mondta Szijjártó Péter, a Külgazdasági és Külügyminisztérium parlamenti államtitkára az ötödik alkalommal megrendezett esemény zárónapján.
A politikus az eseményen elhangzottakról telefonon számolt be az MTI-nek vasárnap. Az államtitkár szerint nem túlzás, hogy nagyon felgyorsult a világ, új, komoly változások zajlanak és "ebben az új világrendben az a célunk, hogy Közép-Európa, köztük a magyarok és románok az új világrend nyertesei közé tartozzanak". Úgy fogalmazott, egy jól működő Közép-Európa történelmi lehetőség előtt áll, mert Európa növekedési motorja lehet. A jól működő Közép-Európának pedig fontos összetevője Magyarország és Románia jó együttműködése - tette hozzá.
Szijjártó Péter sikerként értékelte, hogy az idei évben létrejön az első gyorsforgalmi összeköttetés a két ország között és hogy mindkét kormány megerősítette szándékát a tizenkét új határátkelő megépítésére.
Az államtitkár továbbá elmondta, hogy Magyarország és Románia jó együttműködésének legfontosabb láncszeme a Romániában elő magyar nemzeti közösség. Magyarország és Románia közös érdeke az, hogy a romániai magyar közösség erős, fejlődő és gyarapodó legyen, mert így tud hozzájárulni leginkább ahhoz, hogy mindkét ország sikeres legyen - jelentette ki.
Szijjártó Péter arról is beszélt, hogy Magyarország mögött is nehéz évek állnak. Szavai szerint komoly kihívásokkal álltak szemben, nehéz és komoly döntéseket kellett meghozniuk, melyek során mindvégig számíthattak a határon túli magyar közösség támogatására és biztatására. "Az elmúlt évek kihívásainak sikeres kezelésében a határon túli magyar közösségek támogatása nagy segítséget jelentett Magyarország és a magyar kormány számára."- közölte.
Végül köszönetet mondott a határon túli magyarok bizalmáért, mellyel az ez évi, "történelmi jelentőségű parlamenti választáson tüntették ki" a magyar kormányt.
2014.augusztus 24., Budapest
(MTI)
A politikus az eseményen elhangzottakról telefonon számolt be az MTI-nek vasárnap. Az államtitkár szerint nem túlzás, hogy nagyon felgyorsult a világ, új, komoly változások zajlanak és "ebben az új világrendben az a célunk, hogy Közép-Európa, köztük a magyarok és románok az új világrend nyertesei közé tartozzanak". Úgy fogalmazott, egy jól működő Közép-Európa történelmi lehetőség előtt áll, mert Európa növekedési motorja lehet. A jól működő Közép-Európának pedig fontos összetevője Magyarország és Románia jó együttműködése - tette hozzá.
Szijjártó Péter sikerként értékelte, hogy az idei évben létrejön az első gyorsforgalmi összeköttetés a két ország között és hogy mindkét kormány megerősítette szándékát a tizenkét új határátkelő megépítésére.
Az államtitkár továbbá elmondta, hogy Magyarország és Románia jó együttműködésének legfontosabb láncszeme a Romániában elő magyar nemzeti közösség. Magyarország és Románia közös érdeke az, hogy a romániai magyar közösség erős, fejlődő és gyarapodó legyen, mert így tud hozzájárulni leginkább ahhoz, hogy mindkét ország sikeres legyen - jelentette ki.
Szijjártó Péter arról is beszélt, hogy Magyarország mögött is nehéz évek állnak. Szavai szerint komoly kihívásokkal álltak szemben, nehéz és komoly döntéseket kellett meghozniuk, melyek során mindvégig számíthattak a határon túli magyar közösség támogatására és biztatására. "Az elmúlt évek kihívásainak sikeres kezelésében a határon túli magyar közösségek támogatása nagy segítséget jelentett Magyarország és a magyar kormány számára."- közölte.
Végül köszönetet mondott a határon túli magyarok bizalmáért, mellyel az ez évi, "történelmi jelentőségű parlamenti választáson tüntették ki" a magyar kormányt.
2014.augusztus 24., Budapest
(MTI)
2014. augusztus 24.
Véget értek a Kolozsvári Magyar Napok
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti: Az ExperiDance Tánctársulat Ezeregyév című történelmi táncshowjával zárultak vasárnap este az ötödik alkalommal megrendezett Kolozsvári Magyar Napok.
A Kolozsvár főterén felállított színpadon a táncelőadás előtt hangzottak el a nyolcnapos rendezvénysorozat záróbeszédei.
Szijjártó Péter, a Külgazdasági és Külügyminisztérium parlamenti államtitkára tapsot aratott azzal a kijelentésével, hogy örömmel fogadta el a meghívást, és az alapján, amit látott, jövőre hívatlanul is eljön Kolozsvárra. A magyar kormány képviseletében megszólaló államtitkár a magyar-román együttműködés egyik hírnökének tekintette a Kolozsvári Magyar Napokat.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere elmondta: a rendezvénnyel idén is sikerült megmutatni, hogy ma már többre van szükség mint a többség és a kisebbség közötti tolerancia, a békés egymásmellettiség megerősítése.
"Megmutattuk, hogy Kolozsvár többet érdemel. Csak akkor lehetünk Európa méltó ifjúsági fővárosa, ha románok és magyarok az egymás értékeiből megerősödő építkező közösségekké válunk" - jelentette ki a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben megválasztott politikus.
Gergely Balázs, a rendezvényt szervező Kincses Kolozsvár egyesület elnöke egy indián mondást parafrazálva jelentette ki: "Kolozsvárt nem az őseinktől örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön". Utalt arra, hogy a város nemcsak az abban születetteké, hanem azoké is, akik otthonra leltek benne.
"Ha azt látom, hogy a tömegben mennyi a kicsi gyerek, kezdek hinni abban, hogy a közösség gyarapodni fog, és nem lesz fölösleges az erőfeszítésünk: visszaadjuk a kölcsönt unokáinknak" - jelentette ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közép-erdélyi régióelnöki tisztségét is betöltő politikus.
2014 augusztus 24.
(MTI)
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti: Az ExperiDance Tánctársulat Ezeregyév című történelmi táncshowjával zárultak vasárnap este az ötödik alkalommal megrendezett Kolozsvári Magyar Napok.
A Kolozsvár főterén felállított színpadon a táncelőadás előtt hangzottak el a nyolcnapos rendezvénysorozat záróbeszédei.
Szijjártó Péter, a Külgazdasági és Külügyminisztérium parlamenti államtitkára tapsot aratott azzal a kijelentésével, hogy örömmel fogadta el a meghívást, és az alapján, amit látott, jövőre hívatlanul is eljön Kolozsvárra. A magyar kormány képviseletében megszólaló államtitkár a magyar-román együttműködés egyik hírnökének tekintette a Kolozsvári Magyar Napokat.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere elmondta: a rendezvénnyel idén is sikerült megmutatni, hogy ma már többre van szükség mint a többség és a kisebbség közötti tolerancia, a békés egymásmellettiség megerősítése.
"Megmutattuk, hogy Kolozsvár többet érdemel. Csak akkor lehetünk Európa méltó ifjúsági fővárosa, ha románok és magyarok az egymás értékeiből megerősödő építkező közösségekké válunk" - jelentette ki a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben megválasztott politikus.
Gergely Balázs, a rendezvényt szervező Kincses Kolozsvár egyesület elnöke egy indián mondást parafrazálva jelentette ki: "Kolozsvárt nem az őseinktől örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön". Utalt arra, hogy a város nemcsak az abban születetteké, hanem azoké is, akik otthonra leltek benne.
"Ha azt látom, hogy a tömegben mennyi a kicsi gyerek, kezdek hinni abban, hogy a közösség gyarapodni fog, és nem lesz fölösleges az erőfeszítésünk: visszaadjuk a kölcsönt unokáinknak" - jelentette ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közép-erdélyi régióelnöki tisztségét is betöltő politikus.
2014 augusztus 24.
(MTI)
2014. augusztus 25.
Civil aktivisták szerint az erdélyi magyarság alig él a nyelvi jogaival
Civil aktivisták szerint az erdélyi magyarság alig él a Románia törvényei által is biztosított nyelvi jogaival. Landman Gábor, a European Language Right (Európai Nyelvi Jogok) nevű hollandiai alapítvány Erdélyben élő elnöke, és Lakó Péterfi Tünde marosvásárhelyi blogger és aktivista a Kolozsvári Magyar Napok keretében tartott pódiumbeszélgetésen szólt tapasztalatairól.
Landman Gábor szerint Erdélyben mintegy 1500 olyan települési önkormányzat létezik, amelyben magyarul is közzé kellene tenni az önkormányzati határozatokat, de ez csak az önkormányzatok töredékénél történik meg.
Szerinte megannyi magyar többségű, magyarok által vezetett település van, amely honlapján kizárólag román nyelvű szövegek olvashatók. Úgy vélte, Erdélyben egyelőre hiányzik az a civil tudat, mely kikényszeríthetné a magyar nyelv használatát a hivatalokban. Hozzátette, az erdélyi magyarok úgy gondolják, hogy a politikusok dolga síkra szállni a nyelvi jogok érvényesítéséért, holott ezért mindannyian tehetnének.
„A nyelvi jogokat érvényes törvények biztosítják, ezek alkalmazásához nincs szükség politikusokra. A betörőt is a politikus közbenjárása nélkül veszi őrizetbe a rendőrség" – jelentette ki a hollandiai aktivista. Az MTI kérdésére kijelentette, nem elsősorban a pénzen múlik, hogy az önkormányzatok nem élnek a kétnyelvűséggel. Szerinte egy három fordítóval és egy jogásszal működő iroda akár száz önkormányzat fordítási igényeit is kielégíthetné.
Lakó Péterfi Tünde csak részben osztotta Landman Gábor véleményét. Úgy vélte, hogy az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletének mindent meg kellene tenni a jogok érvényesítése érdekében. Az aktivista – akinek a marosvásárhelyi megbírságolása páratlan szolidaritási hullámot váltott ki Erdélyben – azt sérelmezte, hogy az erdélyi magyar politikai elit a civilek felkarolása helyett hajlamos ellene irányuló támadásnak venni a nyelvi jogokért indított civil kezdeményezéseket, a számonkérést.
Lakó Péterfi Tünde nevetségesnek tartotta, hogy a 45 százalékban magyarok által lakott Marosvásárhelyen a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) önkormányzati képviselői csak tiltakozásból kezdtek fél éve magyarul beszélni az önkormányzati üléseken, és azóta ezzel is felhagytak. A román törvények értelmében azokon a településeken kell biztosítani a magyar nyelv használatát az intézményekben, ahol a magyarság aránya meghaladja a 20 százalékot.
MTI, Erdély.ma
Civil aktivisták szerint az erdélyi magyarság alig él a Románia törvényei által is biztosított nyelvi jogaival. Landman Gábor, a European Language Right (Európai Nyelvi Jogok) nevű hollandiai alapítvány Erdélyben élő elnöke, és Lakó Péterfi Tünde marosvásárhelyi blogger és aktivista a Kolozsvári Magyar Napok keretében tartott pódiumbeszélgetésen szólt tapasztalatairól.
Landman Gábor szerint Erdélyben mintegy 1500 olyan települési önkormányzat létezik, amelyben magyarul is közzé kellene tenni az önkormányzati határozatokat, de ez csak az önkormányzatok töredékénél történik meg.
Szerinte megannyi magyar többségű, magyarok által vezetett település van, amely honlapján kizárólag román nyelvű szövegek olvashatók. Úgy vélte, Erdélyben egyelőre hiányzik az a civil tudat, mely kikényszeríthetné a magyar nyelv használatát a hivatalokban. Hozzátette, az erdélyi magyarok úgy gondolják, hogy a politikusok dolga síkra szállni a nyelvi jogok érvényesítéséért, holott ezért mindannyian tehetnének.
„A nyelvi jogokat érvényes törvények biztosítják, ezek alkalmazásához nincs szükség politikusokra. A betörőt is a politikus közbenjárása nélkül veszi őrizetbe a rendőrség" – jelentette ki a hollandiai aktivista. Az MTI kérdésére kijelentette, nem elsősorban a pénzen múlik, hogy az önkormányzatok nem élnek a kétnyelvűséggel. Szerinte egy három fordítóval és egy jogásszal működő iroda akár száz önkormányzat fordítási igényeit is kielégíthetné.
Lakó Péterfi Tünde csak részben osztotta Landman Gábor véleményét. Úgy vélte, hogy az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletének mindent meg kellene tenni a jogok érvényesítése érdekében. Az aktivista – akinek a marosvásárhelyi megbírságolása páratlan szolidaritási hullámot váltott ki Erdélyben – azt sérelmezte, hogy az erdélyi magyar politikai elit a civilek felkarolása helyett hajlamos ellene irányuló támadásnak venni a nyelvi jogokért indított civil kezdeményezéseket, a számonkérést.
Lakó Péterfi Tünde nevetségesnek tartotta, hogy a 45 százalékban magyarok által lakott Marosvásárhelyen a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) önkormányzati képviselői csak tiltakozásból kezdtek fél éve magyarul beszélni az önkormányzati üléseken, és azóta ezzel is felhagytak. A román törvények értelmében azokon a településeken kell biztosítani a magyar nyelv használatát az intézményekben, ahol a magyarság aránya meghaladja a 20 százalékot.
MTI, Erdély.ma
2014. augusztus 25.
Anyakönyvezési ügyintézés helyben (Magyar állampolgárság)
A könnyített eljárás kezdete óta több mint harmincezer háromszéki tette le a magyar állampolgársági esküt a csíkszeredai főkonzulátuson, de azokkal együtt, akik máshol igényelték a honosítást, számuk jóval nagyobb. Az illetékek többségének eltörlése óta egyre többen kérik az eskütétel utáni gyermekszületés, házasságkötés, válás, elhalálozás anyakönyvezését is – tájékoztattak az EMNT és az RMDSZ honosítási ügyeket intéző sepsiszentgyörgyi irodái.
Az a gyermek, akinek legalább egyik szülője magyar állampolgár, alanyi jogon válik magyar állampolgárrá, de magyar anyakönyvi kivonatot csak akkor állítanak ki számára, ha a szülők azt kérelmezik. Nem kell illetéket fizetni az eskütétel után házasságban született gyermek anyakönyvezéséért, az eskütétel után kötött házasság és a haláleset bejelentéséért, ellenben 35 euróba kerül a magyar nyelvű apai nyilatkozat hitelesítése, ha a gyermek házasságon kívül született, 36 euró a házasság felbontását igazoló okirat fordításának hitelesítése, 7 euró a házasság felbontásának tényét tartalmazó új anyakönyvi kivonat kiállításának díja és 2 euró a lakcímkártya cseréje. Az említett események bejelentése kötelező, de nincs határidőhöz kötve, és büntetés sem jár az elmulasztásért.
Az ügyintézést könnyíti, hogy az eljárás minden lépése megoldható az EMNT és az RMDSZ honosítási ügyekkel foglalkozó irodáiban, ahol segítenek a szükséges iratcsomó összeállításában, a személyes dokumentumok magyarra fordításában, és meghatározott időben helyben be lehet nyújtani az anyakönyvezési kérelmet, majd értesítés alapján ki is lehet azokat váltani a területi irodákban. Az illetékek befizetése is helyben történik a kérelem benyújtásával egy időben. Az ügyintézésről, a szükséges iratokról, űrlapokról bővebb tájékoztatást nyújtanak az ügyintéző irodák, illetve a csikszereda.gov.hu honlapon is lehet tájékozódni.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A könnyített eljárás kezdete óta több mint harmincezer háromszéki tette le a magyar állampolgársági esküt a csíkszeredai főkonzulátuson, de azokkal együtt, akik máshol igényelték a honosítást, számuk jóval nagyobb. Az illetékek többségének eltörlése óta egyre többen kérik az eskütétel utáni gyermekszületés, házasságkötés, válás, elhalálozás anyakönyvezését is – tájékoztattak az EMNT és az RMDSZ honosítási ügyeket intéző sepsiszentgyörgyi irodái.
Az a gyermek, akinek legalább egyik szülője magyar állampolgár, alanyi jogon válik magyar állampolgárrá, de magyar anyakönyvi kivonatot csak akkor állítanak ki számára, ha a szülők azt kérelmezik. Nem kell illetéket fizetni az eskütétel után házasságban született gyermek anyakönyvezéséért, az eskütétel után kötött házasság és a haláleset bejelentéséért, ellenben 35 euróba kerül a magyar nyelvű apai nyilatkozat hitelesítése, ha a gyermek házasságon kívül született, 36 euró a házasság felbontását igazoló okirat fordításának hitelesítése, 7 euró a házasság felbontásának tényét tartalmazó új anyakönyvi kivonat kiállításának díja és 2 euró a lakcímkártya cseréje. Az említett események bejelentése kötelező, de nincs határidőhöz kötve, és büntetés sem jár az elmulasztásért.
Az ügyintézést könnyíti, hogy az eljárás minden lépése megoldható az EMNT és az RMDSZ honosítási ügyekkel foglalkozó irodáiban, ahol segítenek a szükséges iratcsomó összeállításában, a személyes dokumentumok magyarra fordításában, és meghatározott időben helyben be lehet nyújtani az anyakönyvezési kérelmet, majd értesítés alapján ki is lehet azokat váltani a területi irodákban. Az illetékek befizetése is helyben történik a kérelem benyújtásával egy időben. Az ügyintézésről, a szükséges iratokról, űrlapokról bővebb tájékoztatást nyújtanak az ügyintéző irodák, illetve a csikszereda.gov.hu honlapon is lehet tájékozódni.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. augusztus 25.
Beszélgetés dr. Páva Zsolttal, Pécs polgármesterével
A magyarság kenyerétől a tudásátadás erkölcsi kötelességéig
– Noha úgy tudtuk, hogy nem járt még Aradon polgármesterként, kiderült, hogy mégis.
– Negyedszer járok itt, másodszor mint polgármester. 2010-ben, ugyancsak a Pécsi Napon voltam Aradon. Ez az aradi hátterem.
– Polgármester úr, ön természetesen megkóstolta az István-napi kenyeret Pécsett.
– Igen.
– A magyarok kenyere kezdeményezés Pécsről indult négy esztendővel ezelőtt?
– Pécsről. Egy egykori tanárom, egy idősebb professzor, Korinek László megkeresett azzal: mi lenne, ha Pécsett szerveznénk egy olyan programot, hogy búzát kérünk a különböző területekről, határon innen, határon túl, a történelmi Magyarországról, a búzát összeöntjük, megőröljük, és a lisztből elkészül a magyarok kenyere, amit megszegünk augusztus 20-án, s ez egy össznemzeti magyar összefogást szépen szimbolizálna. Nagy örömmel tettem a kérésnek eleget. Az első évben 10 tonna búzát tudtunk összegyűjteni az egész Kárpát-medencéből, Erdélyből, a Felvidékről, Magyarország területéről, a Vajdaságból stb. –, és megindult a program. A második évben már jóval többet, kb. 40 tonnát összeszedtünk, ennek nagyon örültünk, és úgy éreztük, hogy tovább nincs. Ehhez képest tavaly sikerült már 100 tonnával fellépnünk, idén pedig 220 tonna búza gyűlt össze. Elképesztő! Olyan adakozási kedv van – csak mondok két számot, Magyarországról 420 településről kaptunk adományt, városokból, falvakból, kis és nagy helyekről, a határon túlról 50 településről, köztük Aradról. Az ország különböző részein vannak gyűjtőpontok, a búzákat egységes zsákokba teszik, lehozzák Pécsre, ott pedig van egy összeöntési ünnep (nem tudunk minden búzát összeönteni, de ez egy szimbolikus ünnep a mohácsi Szent Miklós vízimalomban, a Duna partján fekszik ez a malom), utána a búzát megőröljük a szigetvári nagy kapacitású malomban, és ebből a lisztből készül a magyarok kenyere. Aztán a továbbiakban jótékony célra használjuk az ügyet, hisz a lisztnek jelentős többsége Böjte Csaba atyához, az ő alapítványához kerül, Erdély-szerte az ő gyerekeihez. Idén kicsit ez bővült: Nagydobronyban, egy kis kárpátaljai településen van egy református leánynevelő intézmény, az adományok kisebbik része oda ment. Hogy érzékeltessem, mit jelent az összegyűlt mennyiség: Csaba atya 2600 gyereket gondoz az alapítványában, ezeknek a gyerekeknek ez a búza az egész évi kenyérfogyasztását fedezi, arra tehát nem kell külön költeniük, csak meg kell sütniük a kenyeret. Óriási dolog ez. Már csak „finomság”, hogy idén az erdélyi Parajdról kaptuk a sót, az ottaniak felajánlották, hogy a bányából megkapjuk ezt a mennyiséget, illetve Werbőczi István híres jogtudósunk szülőfaluja, Verbőc (Kárpátalja) adta a kovászt, hogy megkeljen a tészta – tehát valóban összmagyar összefogással készült a magyarok kenyere. Nagyon szépen sikerült, tegnap (szerk. megj.: augusztus 20-án) volt az ünnepe, megszegtük a kenyeret, sok vendégünk volt, és jólesett tapasztalni, polgármesterként és magyar emberként egyaránt, hogy egy ilyen szimbolikus nagy összefogás összejött egy nagyon szép ügy kapcsán.
– Ön sokat utazik?
– Viszonylag igen, Magyarországon, de külföldön is. Most kevésbé, mert jön a kampány, itthon kell maradni. De egyébként elég sokat.
– Oda akarok kilyukadni, hogy testvérvárosokba is ellátogat? Pécsnek, ha jól tudom, 12 testvérvárosa van, az egyik Arad. Fel szokta őket keresni?
– Hát nem tudok hirtelen pontos számot… Azért nem, mert vannak úgynevezett projekt-együttműködések városokkal, amelyekkel nincs aláírt megállapodásunk, de szintén nagyon jó a kapcsolatunk. Például Lendvával, Szlovéniában van ez a kisváros, a magyar határ közelében. Velük is egy nagyon jó együttműködés alakult ki konkrét programok mentén.
– Hogyan értékeli a Pécs–Arad, e két, nagyjából azonos nagyságú város testvérvárosi kapcsolatát?
– Arad egy picit talán nagyobb lélekszámát tekintve… Ez egy érdekes dolog, amikor ezt, amire itt is kitérek, elmondtam más polgármestereknek, más kollégáknak, csodálkozással vegyes irigységgel hallgatták ezt a hírt. Arról van szó, hogy a két város között – nyugodtan mondom, nem túlzás ez a mondat – egy tudományosan megszervezett együttműködés létezik. Minden év elején, januárban–februárban a két város kulturális bizottsága, képviselők, az apparátusbeli kollégák leülnek egy munkaértekezlet során, ami tart két-két és fél napig, váltott helyen, hol Aradon, hol Pécsett, és megtervezik az adott év programját, hogy júniusban Aradon mondjuk a Pécsi Balett lép fel – napra lebontva, mikor, hol mi történik, ki jön, hova érkezik, mit hoz magával, ki fizeti melyik költséget stb. A két polgármester aztán aláírja, hogy hivatalosan, a legmagasabb szinten megerősítsék az együttműködést az adott évre. Aztán „csak” ezt a menetrendet kell betartani. Ebben nyilván kiemelt szerepet kap a két város ünnepkörében az Aradi Nap Pécsett és a Pécsi Nap Aradon. Pécs ugye most augusztus 21-én volt itt, az aradiak szeptember 12-én jönnek Pécsre, akkor az egész nap az övék. De vannak más ügyek is, nem csak ez a két nap. Amikor ezt elmondom más polgármester-kollégáknak, nem hiszik el, hogy ilyen létezik. Ez csak Araddal van. Nem tudom, hogy alakult ki ez az intenzív, szépen, szorosan felvett ritmusban való együttműködés, a többiekkel sokkal spontánabb és alkalomszerűbb, vannak hegyek és hullámvölgyek.
– Tudja-e, hogy Aradról – ez részben biztosan a testvérvárosi kapcsolat hozadéka is – az évek során számos kirándulócsoport indult Pécsre?
– Ezt nem tudtam.
– A nagy „bumm” 2010-ben, az Európai Kulturális Főváros kapcsán volt. De azóta is hallani, hogy „Pécsett jártunk”. Önöktől vajon jönnek-e ide, Aradra?
– Azt tudom, hogy Erdélybe sokan járnak (Arad, tudom, Partium, de most ezt ne firtassuk.) Erdélybe nagyjából két irány van, Nagyváradról a Királyhágó–Kolozsvár felé, vagy Arad érintésével Déva–Nagyszeben felé. Tudom konkrétan, hogy nagyon sok barátom évente kiruccan Erdélybe egy-két vagy akár több napra, közülük biztosan sokan jönnek Aradra is. A városnak van egy különleges vonzereje, ezt el kell mondanom, amióta újra felállították a vértanúk emlékművét, amit ugye, sajnos, jó hetven évig nem lehetett látni. Ennek úgy tíz éve, de még mindig van vonzereje, aki még nem látta, az mondja, hogy Aradra el kell menni, megnézni, s az mindenképpen tesz erre egy kitérőt. Ha Arad azt a lehetőségét ki tudná használni, amit most még nem, vagy kevésbé: a várat – ha megkapná, ott lenne egy különleges, teljesen unikális hely. A Maros, ugye, körbeveszi a várat, ami több mint kétszáz éves építmény. Ezek a régi várak nem maradtak meg, talán csak a komáromi. Óriási lehetősége lenne Aradnak, egy nagyon nagy „dobása” lehetne, különösen, ha megnyeri a kulturális fővárosért folyó „meccset”, akkor ezt be kell vonni az egész rendszerbe.
Most, amikor átjöttünk a határon, döbbenettel láttam megint, hogy Nagylaknál milyen kamiontömeg áll az úton, mind a két oldalon. Ha a román oldalon nem volt hat kilométeres a kamionsor, akkor semennyi. Mit akarok ebből kihozni? A közlekedés, az autósztráda fontosságát. Így nem lehet, ez nem 21. századi megoldás, amit most látunk.
– A kulturális főváros státussal kapcsolatban célzott megnyitóbeszédében arra, hogy Pécs támogatja Aradot. De támogatnia kellene Arad ellenfelét, Kolozsvárt is, hisz az szintén testvérvárosa Pécsnek. Hogy is van ez?
– Nem lehetünk önzők. Pécs városa – szerencsénk volt, vagy egyéb, teljesen mindegy – 2010-ben olyan helyzetbe jutott, hogy megszervezhette az Európa Kulturális Fővárosa programot. A szervezés során óhatatlanul olyan tudás halmozódott fel, amit mi magunk is máig használunk. Amikor közeledtünk a 2010-es év végéhez, komoly, többfordulós egyeztetést tartottunk kollégákkal, külső szakemberekkel, hogy a stábbal, azzal a száz fővel, amelyik a projekten dolgozott, mi legyen. Mindegyikük, aki ott dolgozott, komoly tudás birtokába került az évek során. Mi szétválasztottuk azt a céget (jogi személyiséggel bíró cégről beszélünk), az egyik feléből, a kulturális szervezőmunkában részt vettekből jött létre a Zsolnay-örökség Kezelő Közhasznú Társaság (azóta részvénytársasággá alakult), illetve a pályázatnak logisztikával, pénzügyekkel foglalkozó kollégák bekerültek egy új alapítású cégbe, a Pécsi Fejlesztési Részvénytársaságba. Ezt azért mondom, mert ezt a tudást mi a mai napig használjuk. Ergo: aki minket megkeres, legyen az bárki (még akkor is, ha nagyon távolról érintett ebben a dologban), hogy hölgyek és urak, kéne egy kis segítség, mert valamilyen problémánk van ilyen vagy olyan tárgykörben, mi ezt a tudást mindenfajta ellenszolgáltatás, díjazás nélkül szívesen megosztjuk. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy konkrét megkeresés három helyről érkezett hozzánk ilyen tárgykörben. Pécsnek van egy horvát testvérvárosa, a hozzánk közel eső Eszék, amelyik Horvátország nevében aspirál egy ilyen címre, azt hiszem, 2020-ban esedékes, segítséget kért tőlünk Arad és Kolozsvár is. Én elmondtam mindenkinek: ez nem egy exkluzív dolog, hogy mi csak egynek segítünk – aki jön és kéri, mindenkinek jó szívvel segítünk. Aradnak is, de Kolozsvárnak is, meg Eszéknek is, mert úgy érezzük, hogy ezt a megszerzett tudást tovább kell adnunk, ez egyfajta erkölcsi kötelességünk.
– Pécs, úgy tudom, nagyon sokat profitált kulturális főváros voltából, még akkor is, ha nem mindent fejeztek be időre, de nagyon sok minden létrehoztak, fejlesztettek.
– Na most az a helyzet, hogy egy fél poharat optimistán félig telinek vagy pesszimistán félig üresnek tekintünk. Sokan egészen magas szintű elvárásokkal vágtak neki az évnek, azzal, hogy Pécs olyan kulturális monopóliumra fog szert tenni, ami ötven vagy legalább negyven évre meghatározza a városnak a jövőképét. Azok számára az, ami történt, csalódás, hisz az az elvárás képtelenség volt, ez az én véleményem. Ha úgy nézzük, hogy Pécs mit kapott ezzel – felújítások, új intézmények, egy fantasztikus koncertterem, a Zsolnay gyár kulturális negyeddé alakítása (egy különleges gyöngyszeme lett szerintem Európának, nemcsak Magyarországnak) –, ha így vesszük, óriási a nyereség, mert ezt elérni egész biztosan sohasem tudtuk volna. Hosszú évtizedek mulasztását, lemaradását tudtuk behozni, bepótolni. Nem is beszélve arról, hogy autópályát kapott a város, amiről keveset szólunk, de ha nem lett volna a 2010-es év, biztosan nem lett volna. Hogy mit jelent az autópálya egy városnak, azt nem kell magyarázni.
– Arad egyelőre pályázik, nem tudni, milyen eséllyel, de sokak szerint ez önmagában is valami, mert előrelépést jelenthet a mostani állapothoz képest.
– Ez egy olyan lehetőség, amit semmiképpen nem szabad kihagyni! Mindegy, hogy állnak a sanszok, hogy Erdélyen belül lesz a döntés, vagy a Kárpáton túli területeken – mindenképpen meg kell próbálni, mert maga a pályázás folyamata is olyan tudást tud hozni a városnak, amit későbben – lehet, hogy nem ilyen horderejű, de mégis fontos ügyekben lehet majd hasznosítani.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)
A magyarság kenyerétől a tudásátadás erkölcsi kötelességéig
– Noha úgy tudtuk, hogy nem járt még Aradon polgármesterként, kiderült, hogy mégis.
– Negyedszer járok itt, másodszor mint polgármester. 2010-ben, ugyancsak a Pécsi Napon voltam Aradon. Ez az aradi hátterem.
– Polgármester úr, ön természetesen megkóstolta az István-napi kenyeret Pécsett.
– Igen.
– A magyarok kenyere kezdeményezés Pécsről indult négy esztendővel ezelőtt?
– Pécsről. Egy egykori tanárom, egy idősebb professzor, Korinek László megkeresett azzal: mi lenne, ha Pécsett szerveznénk egy olyan programot, hogy búzát kérünk a különböző területekről, határon innen, határon túl, a történelmi Magyarországról, a búzát összeöntjük, megőröljük, és a lisztből elkészül a magyarok kenyere, amit megszegünk augusztus 20-án, s ez egy össznemzeti magyar összefogást szépen szimbolizálna. Nagy örömmel tettem a kérésnek eleget. Az első évben 10 tonna búzát tudtunk összegyűjteni az egész Kárpát-medencéből, Erdélyből, a Felvidékről, Magyarország területéről, a Vajdaságból stb. –, és megindult a program. A második évben már jóval többet, kb. 40 tonnát összeszedtünk, ennek nagyon örültünk, és úgy éreztük, hogy tovább nincs. Ehhez képest tavaly sikerült már 100 tonnával fellépnünk, idén pedig 220 tonna búza gyűlt össze. Elképesztő! Olyan adakozási kedv van – csak mondok két számot, Magyarországról 420 településről kaptunk adományt, városokból, falvakból, kis és nagy helyekről, a határon túlról 50 településről, köztük Aradról. Az ország különböző részein vannak gyűjtőpontok, a búzákat egységes zsákokba teszik, lehozzák Pécsre, ott pedig van egy összeöntési ünnep (nem tudunk minden búzát összeönteni, de ez egy szimbolikus ünnep a mohácsi Szent Miklós vízimalomban, a Duna partján fekszik ez a malom), utána a búzát megőröljük a szigetvári nagy kapacitású malomban, és ebből a lisztből készül a magyarok kenyere. Aztán a továbbiakban jótékony célra használjuk az ügyet, hisz a lisztnek jelentős többsége Böjte Csaba atyához, az ő alapítványához kerül, Erdély-szerte az ő gyerekeihez. Idén kicsit ez bővült: Nagydobronyban, egy kis kárpátaljai településen van egy református leánynevelő intézmény, az adományok kisebbik része oda ment. Hogy érzékeltessem, mit jelent az összegyűlt mennyiség: Csaba atya 2600 gyereket gondoz az alapítványában, ezeknek a gyerekeknek ez a búza az egész évi kenyérfogyasztását fedezi, arra tehát nem kell külön költeniük, csak meg kell sütniük a kenyeret. Óriási dolog ez. Már csak „finomság”, hogy idén az erdélyi Parajdról kaptuk a sót, az ottaniak felajánlották, hogy a bányából megkapjuk ezt a mennyiséget, illetve Werbőczi István híres jogtudósunk szülőfaluja, Verbőc (Kárpátalja) adta a kovászt, hogy megkeljen a tészta – tehát valóban összmagyar összefogással készült a magyarok kenyere. Nagyon szépen sikerült, tegnap (szerk. megj.: augusztus 20-án) volt az ünnepe, megszegtük a kenyeret, sok vendégünk volt, és jólesett tapasztalni, polgármesterként és magyar emberként egyaránt, hogy egy ilyen szimbolikus nagy összefogás összejött egy nagyon szép ügy kapcsán.
– Ön sokat utazik?
– Viszonylag igen, Magyarországon, de külföldön is. Most kevésbé, mert jön a kampány, itthon kell maradni. De egyébként elég sokat.
– Oda akarok kilyukadni, hogy testvérvárosokba is ellátogat? Pécsnek, ha jól tudom, 12 testvérvárosa van, az egyik Arad. Fel szokta őket keresni?
– Hát nem tudok hirtelen pontos számot… Azért nem, mert vannak úgynevezett projekt-együttműködések városokkal, amelyekkel nincs aláírt megállapodásunk, de szintén nagyon jó a kapcsolatunk. Például Lendvával, Szlovéniában van ez a kisváros, a magyar határ közelében. Velük is egy nagyon jó együttműködés alakult ki konkrét programok mentén.
– Hogyan értékeli a Pécs–Arad, e két, nagyjából azonos nagyságú város testvérvárosi kapcsolatát?
– Arad egy picit talán nagyobb lélekszámát tekintve… Ez egy érdekes dolog, amikor ezt, amire itt is kitérek, elmondtam más polgármestereknek, más kollégáknak, csodálkozással vegyes irigységgel hallgatták ezt a hírt. Arról van szó, hogy a két város között – nyugodtan mondom, nem túlzás ez a mondat – egy tudományosan megszervezett együttműködés létezik. Minden év elején, januárban–februárban a két város kulturális bizottsága, képviselők, az apparátusbeli kollégák leülnek egy munkaértekezlet során, ami tart két-két és fél napig, váltott helyen, hol Aradon, hol Pécsett, és megtervezik az adott év programját, hogy júniusban Aradon mondjuk a Pécsi Balett lép fel – napra lebontva, mikor, hol mi történik, ki jön, hova érkezik, mit hoz magával, ki fizeti melyik költséget stb. A két polgármester aztán aláírja, hogy hivatalosan, a legmagasabb szinten megerősítsék az együttműködést az adott évre. Aztán „csak” ezt a menetrendet kell betartani. Ebben nyilván kiemelt szerepet kap a két város ünnepkörében az Aradi Nap Pécsett és a Pécsi Nap Aradon. Pécs ugye most augusztus 21-én volt itt, az aradiak szeptember 12-én jönnek Pécsre, akkor az egész nap az övék. De vannak más ügyek is, nem csak ez a két nap. Amikor ezt elmondom más polgármester-kollégáknak, nem hiszik el, hogy ilyen létezik. Ez csak Araddal van. Nem tudom, hogy alakult ki ez az intenzív, szépen, szorosan felvett ritmusban való együttműködés, a többiekkel sokkal spontánabb és alkalomszerűbb, vannak hegyek és hullámvölgyek.
– Tudja-e, hogy Aradról – ez részben biztosan a testvérvárosi kapcsolat hozadéka is – az évek során számos kirándulócsoport indult Pécsre?
– Ezt nem tudtam.
– A nagy „bumm” 2010-ben, az Európai Kulturális Főváros kapcsán volt. De azóta is hallani, hogy „Pécsett jártunk”. Önöktől vajon jönnek-e ide, Aradra?
– Azt tudom, hogy Erdélybe sokan járnak (Arad, tudom, Partium, de most ezt ne firtassuk.) Erdélybe nagyjából két irány van, Nagyváradról a Királyhágó–Kolozsvár felé, vagy Arad érintésével Déva–Nagyszeben felé. Tudom konkrétan, hogy nagyon sok barátom évente kiruccan Erdélybe egy-két vagy akár több napra, közülük biztosan sokan jönnek Aradra is. A városnak van egy különleges vonzereje, ezt el kell mondanom, amióta újra felállították a vértanúk emlékművét, amit ugye, sajnos, jó hetven évig nem lehetett látni. Ennek úgy tíz éve, de még mindig van vonzereje, aki még nem látta, az mondja, hogy Aradra el kell menni, megnézni, s az mindenképpen tesz erre egy kitérőt. Ha Arad azt a lehetőségét ki tudná használni, amit most még nem, vagy kevésbé: a várat – ha megkapná, ott lenne egy különleges, teljesen unikális hely. A Maros, ugye, körbeveszi a várat, ami több mint kétszáz éves építmény. Ezek a régi várak nem maradtak meg, talán csak a komáromi. Óriási lehetősége lenne Aradnak, egy nagyon nagy „dobása” lehetne, különösen, ha megnyeri a kulturális fővárosért folyó „meccset”, akkor ezt be kell vonni az egész rendszerbe.
Most, amikor átjöttünk a határon, döbbenettel láttam megint, hogy Nagylaknál milyen kamiontömeg áll az úton, mind a két oldalon. Ha a román oldalon nem volt hat kilométeres a kamionsor, akkor semennyi. Mit akarok ebből kihozni? A közlekedés, az autósztráda fontosságát. Így nem lehet, ez nem 21. századi megoldás, amit most látunk.
– A kulturális főváros státussal kapcsolatban célzott megnyitóbeszédében arra, hogy Pécs támogatja Aradot. De támogatnia kellene Arad ellenfelét, Kolozsvárt is, hisz az szintén testvérvárosa Pécsnek. Hogy is van ez?
– Nem lehetünk önzők. Pécs városa – szerencsénk volt, vagy egyéb, teljesen mindegy – 2010-ben olyan helyzetbe jutott, hogy megszervezhette az Európa Kulturális Fővárosa programot. A szervezés során óhatatlanul olyan tudás halmozódott fel, amit mi magunk is máig használunk. Amikor közeledtünk a 2010-es év végéhez, komoly, többfordulós egyeztetést tartottunk kollégákkal, külső szakemberekkel, hogy a stábbal, azzal a száz fővel, amelyik a projekten dolgozott, mi legyen. Mindegyikük, aki ott dolgozott, komoly tudás birtokába került az évek során. Mi szétválasztottuk azt a céget (jogi személyiséggel bíró cégről beszélünk), az egyik feléből, a kulturális szervezőmunkában részt vettekből jött létre a Zsolnay-örökség Kezelő Közhasznú Társaság (azóta részvénytársasággá alakult), illetve a pályázatnak logisztikával, pénzügyekkel foglalkozó kollégák bekerültek egy új alapítású cégbe, a Pécsi Fejlesztési Részvénytársaságba. Ezt azért mondom, mert ezt a tudást mi a mai napig használjuk. Ergo: aki minket megkeres, legyen az bárki (még akkor is, ha nagyon távolról érintett ebben a dologban), hogy hölgyek és urak, kéne egy kis segítség, mert valamilyen problémánk van ilyen vagy olyan tárgykörben, mi ezt a tudást mindenfajta ellenszolgáltatás, díjazás nélkül szívesen megosztjuk. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy konkrét megkeresés három helyről érkezett hozzánk ilyen tárgykörben. Pécsnek van egy horvát testvérvárosa, a hozzánk közel eső Eszék, amelyik Horvátország nevében aspirál egy ilyen címre, azt hiszem, 2020-ban esedékes, segítséget kért tőlünk Arad és Kolozsvár is. Én elmondtam mindenkinek: ez nem egy exkluzív dolog, hogy mi csak egynek segítünk – aki jön és kéri, mindenkinek jó szívvel segítünk. Aradnak is, de Kolozsvárnak is, meg Eszéknek is, mert úgy érezzük, hogy ezt a megszerzett tudást tovább kell adnunk, ez egyfajta erkölcsi kötelességünk.
– Pécs, úgy tudom, nagyon sokat profitált kulturális főváros voltából, még akkor is, ha nem mindent fejeztek be időre, de nagyon sok minden létrehoztak, fejlesztettek.
– Na most az a helyzet, hogy egy fél poharat optimistán félig telinek vagy pesszimistán félig üresnek tekintünk. Sokan egészen magas szintű elvárásokkal vágtak neki az évnek, azzal, hogy Pécs olyan kulturális monopóliumra fog szert tenni, ami ötven vagy legalább negyven évre meghatározza a városnak a jövőképét. Azok számára az, ami történt, csalódás, hisz az az elvárás képtelenség volt, ez az én véleményem. Ha úgy nézzük, hogy Pécs mit kapott ezzel – felújítások, új intézmények, egy fantasztikus koncertterem, a Zsolnay gyár kulturális negyeddé alakítása (egy különleges gyöngyszeme lett szerintem Európának, nemcsak Magyarországnak) –, ha így vesszük, óriási a nyereség, mert ezt elérni egész biztosan sohasem tudtuk volna. Hosszú évtizedek mulasztását, lemaradását tudtuk behozni, bepótolni. Nem is beszélve arról, hogy autópályát kapott a város, amiről keveset szólunk, de ha nem lett volna a 2010-es év, biztosan nem lett volna. Hogy mit jelent az autópálya egy városnak, azt nem kell magyarázni.
– Arad egyelőre pályázik, nem tudni, milyen eséllyel, de sokak szerint ez önmagában is valami, mert előrelépést jelenthet a mostani állapothoz képest.
– Ez egy olyan lehetőség, amit semmiképpen nem szabad kihagyni! Mindegy, hogy állnak a sanszok, hogy Erdélyen belül lesz a döntés, vagy a Kárpáton túli területeken – mindenképpen meg kell próbálni, mert maga a pályázás folyamata is olyan tudást tud hozni a városnak, amit későbben – lehet, hogy nem ilyen horderejű, de mégis fontos ügyekben lehet majd hasznosítani.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)
2014. augusztus 25.
Vadász Ernő Kiválósági-díjas
„Igyekeztünk magyarnak nevelni diákjainkat”
A városháza Ferdinánd Termében az Aradi Napok keretén belül pénteken megtartott ünnepi tanácsülésen az egykori Aradi Katolikus Gimnázium (ma Csiky Gergely Főgimnázium) egyik legkiválóbb, mára nyugalmazott testnevelő tanára is átvehette a város vezetése által felajánlott Kiválósági-díjat. A Márki Sándor-, illetve Ezüstgyopár-díjas Vadász Ernő közel fél évszázadot töltött el pedagógusként az iskolában, emellett több sportágban (kosár-, kézilabda, foci, tenisz) is jeleskedett, céltudatos sportemberként tekintélyes eredményekkel öregbítette évtizedeken át szeretett szülővárosának hírnevét. Egy ideig az UTA másodedzőjeként tevékenykedett, majd 1975-től a sors Afrikába, Marokkóba (Rabat) vetette családjával, ahol négy évig tanárként dolgozott. Aradon többek között egy kosárlabda-iskolát is alapított, edzőként országos válogatottakat, bajnokokat nevelt.
A Kiválósági-díj birtokosával a szünetben beszélgettünk. Szerényen, kissé meghatottan fogadta a címet.
– Mire gondolt, amikor értesült arról, hogy a városi önkormányzat Kiválósági címre jelölte?
– Meglepetéssel fogadtam, bevallom, az újságban olvastam erről először. Nem számítottam rá, mégpedig azért nem, mert én már nagyon öreg vagyok. 83. évemet taposom és húsz éve nyugdíjaztak. Bár nyugdíjba vonulásom után is oktattam, sportoltam, de nem olyan színvonalon, hogy engem ezért dicsérni keljen.
– Élete során több helyen is kamatoztatta tudását, de valahogy mindig hű maradt szülővárosához…
– Középiskolai aktivitásom elég komplex volt, sportolóként sok féle sportágban szerepeltem, nagyon szerettem a sportot. Ezért is választottam a testnevelő tanári pályát. 1932-ben születtem, ’38-ban kezdtem az első elemit a Katolikus Gimnáziumban és ’50-ben érettségiztem, majd Bukarestben folytattam tanulmányaimat a főiskolán. És bár sokan megbíráltak ezért, egy év után hazajöttem, mert ide húzott a szívem. Még akkor is, ha tudtam, hogy itt negyven-ötven év múlva is csak egy kis tornatanár leszek egy középiskolában, hisz nem sok fejlődési lehetőség volt akkoriban Aradon. A szülők iránti tisztelet, illetve családi problémáim késztettek arra, hogy hazatérjek. 1974-ben az UTA labdarúgócsapatának voltam pályaedzője, az edzők fizikai felkészítéséért feleltem. Egy év után onnan is visszaléptem, vonzott az iskola, a pedagógusi pálya. Négy évet Afrikában töltöttem családommal – egyik legszebb időszaka volt életemnek –, de onnan is hazajöttem. Hogy miért? Mert aradi vagyok, és mindig ide húzott a szívem.
– Két egykori tanítványa, a tavaly elhunyt Sándor István műépítész, illetve Tiberiu Ţiganu sporttörténet-kutató is megkapta a kitűntetést. Ez milyen érzéssel tölti el?
– Örvendetes és jólesik az embernek, hogy vannak még, akik rágondolnak, nem felejtették el. Külön öröm számomra, hogy rajtam kívül még két olyan személy is részesült kiválósági címben, akik ugyanabban az iskolában érettségiztek, mint én. Ezenkívül mindketten nagyszerűen sportoltak, illetve tanítványaim is voltak. Jóleső érzés, hogy mindhárman képviselhetjük szeretett iskolánkat.
– Közel fél évszázadot töltött el tanárként az egykori Katolikus Gimnáziumban, ahol sportnevelési tevékenységei mellett mindig szívén viselte a kisebbségi sorskérdéseket.
– Én igyekeztem távol tartani magam a politikától, de mindig arra törekedtem kollégáimmal, hogy magyarnak neveljük diákjainkat. Visszaemlékezve, próbáltunk magyarként helytállni, de nem kérkedve és államellenes akciók nélkül, mert túlságosan is féltünk az akkori rezsimtől.
– Generációkat vezetett be a sportélet szépségeibe, diákjai közül többen országos válogatottak lettek. Mit üzen a mai magyar fiataloknak?
– Nehéz dolog ez, hisz egy egészen más korszakban élünk most, nem is tudom, milyen hangot tudnék megütni a mostani diákokkal. Talán annyit, hogy a rendszeres mozgást ne hagyják ki, mert az állandó autóvezetés és a televízió előtt ücsörgés semmiféleképpen nem megoldás a fiatalok számára a hosszú élet megőrzéséhez. Nagyon fontos lenne már gyerekkortól kezdve az állandó mozgás és sportolás, de ezt sem szabad túlzásba vinni.
Sólya R. Emília, Nyugati Jelen (Arad)
„Igyekeztünk magyarnak nevelni diákjainkat”
A városháza Ferdinánd Termében az Aradi Napok keretén belül pénteken megtartott ünnepi tanácsülésen az egykori Aradi Katolikus Gimnázium (ma Csiky Gergely Főgimnázium) egyik legkiválóbb, mára nyugalmazott testnevelő tanára is átvehette a város vezetése által felajánlott Kiválósági-díjat. A Márki Sándor-, illetve Ezüstgyopár-díjas Vadász Ernő közel fél évszázadot töltött el pedagógusként az iskolában, emellett több sportágban (kosár-, kézilabda, foci, tenisz) is jeleskedett, céltudatos sportemberként tekintélyes eredményekkel öregbítette évtizedeken át szeretett szülővárosának hírnevét. Egy ideig az UTA másodedzőjeként tevékenykedett, majd 1975-től a sors Afrikába, Marokkóba (Rabat) vetette családjával, ahol négy évig tanárként dolgozott. Aradon többek között egy kosárlabda-iskolát is alapított, edzőként országos válogatottakat, bajnokokat nevelt.
A Kiválósági-díj birtokosával a szünetben beszélgettünk. Szerényen, kissé meghatottan fogadta a címet.
– Mire gondolt, amikor értesült arról, hogy a városi önkormányzat Kiválósági címre jelölte?
– Meglepetéssel fogadtam, bevallom, az újságban olvastam erről először. Nem számítottam rá, mégpedig azért nem, mert én már nagyon öreg vagyok. 83. évemet taposom és húsz éve nyugdíjaztak. Bár nyugdíjba vonulásom után is oktattam, sportoltam, de nem olyan színvonalon, hogy engem ezért dicsérni keljen.
– Élete során több helyen is kamatoztatta tudását, de valahogy mindig hű maradt szülővárosához…
– Középiskolai aktivitásom elég komplex volt, sportolóként sok féle sportágban szerepeltem, nagyon szerettem a sportot. Ezért is választottam a testnevelő tanári pályát. 1932-ben születtem, ’38-ban kezdtem az első elemit a Katolikus Gimnáziumban és ’50-ben érettségiztem, majd Bukarestben folytattam tanulmányaimat a főiskolán. És bár sokan megbíráltak ezért, egy év után hazajöttem, mert ide húzott a szívem. Még akkor is, ha tudtam, hogy itt negyven-ötven év múlva is csak egy kis tornatanár leszek egy középiskolában, hisz nem sok fejlődési lehetőség volt akkoriban Aradon. A szülők iránti tisztelet, illetve családi problémáim késztettek arra, hogy hazatérjek. 1974-ben az UTA labdarúgócsapatának voltam pályaedzője, az edzők fizikai felkészítéséért feleltem. Egy év után onnan is visszaléptem, vonzott az iskola, a pedagógusi pálya. Négy évet Afrikában töltöttem családommal – egyik legszebb időszaka volt életemnek –, de onnan is hazajöttem. Hogy miért? Mert aradi vagyok, és mindig ide húzott a szívem.
– Két egykori tanítványa, a tavaly elhunyt Sándor István műépítész, illetve Tiberiu Ţiganu sporttörténet-kutató is megkapta a kitűntetést. Ez milyen érzéssel tölti el?
– Örvendetes és jólesik az embernek, hogy vannak még, akik rágondolnak, nem felejtették el. Külön öröm számomra, hogy rajtam kívül még két olyan személy is részesült kiválósági címben, akik ugyanabban az iskolában érettségiztek, mint én. Ezenkívül mindketten nagyszerűen sportoltak, illetve tanítványaim is voltak. Jóleső érzés, hogy mindhárman képviselhetjük szeretett iskolánkat.
– Közel fél évszázadot töltött el tanárként az egykori Katolikus Gimnáziumban, ahol sportnevelési tevékenységei mellett mindig szívén viselte a kisebbségi sorskérdéseket.
– Én igyekeztem távol tartani magam a politikától, de mindig arra törekedtem kollégáimmal, hogy magyarnak neveljük diákjainkat. Visszaemlékezve, próbáltunk magyarként helytállni, de nem kérkedve és államellenes akciók nélkül, mert túlságosan is féltünk az akkori rezsimtől.
– Generációkat vezetett be a sportélet szépségeibe, diákjai közül többen országos válogatottak lettek. Mit üzen a mai magyar fiataloknak?
– Nehéz dolog ez, hisz egy egészen más korszakban élünk most, nem is tudom, milyen hangot tudnék megütni a mostani diákokkal. Talán annyit, hogy a rendszeres mozgást ne hagyják ki, mert az állandó autóvezetés és a televízió előtt ücsörgés semmiféleképpen nem megoldás a fiatalok számára a hosszú élet megőrzéséhez. Nagyon fontos lenne már gyerekkortól kezdve az állandó mozgás és sportolás, de ezt sem szabad túlzásba vinni.
Sólya R. Emília, Nyugati Jelen (Arad)
2014. augusztus 25.
„A vers az, amit mondani kell!”
Felemelő ünnepség színhelye volt a székelyudvarhelyi városháza díszterme. Július 26-án délelőtt 11 órakor az Unitárcoop Alapítvány önkéntesei, tizenkét hölgy, nagy izgalommal léptek az emelvényre, hogy onnan köszöntsék Nagygalambfalva híres szülöttjét, a 85. életévét betöltő Kossuth-díjas Kányádi Sándort. A hatalmas, impozáns terem rövid időn belül szűknek bizonyult az udvarhelyi és más helységekből odazarándokolt érdeklődők számára. Ezúton is hálásan köszönjük a polgármesteri hivatal és udvarhelyi unitárius nőszövetségeink hathatós segítségét, szívélyes vendéglátását. Az ünnepség a városháza képviselő asszonya, Pécsi Kolumbán Imola üdvözlő szavaival kezdődött, majd magyar unitárius egyházunk főjegyzője, Nagy László ismertette az Unitárcoop Alapítvány tevékenységét, elért eredményeit. Ezt követte a kb. 45 perces irodalmi összeállítás, ami Kányádi Sándor életének sorsfordító eseményeit, költői fejlődését, az életmű kiteljesedését mutatta be. A töretlenül felfele ívelő pályát a versmondó Széplelkű Szépkorúak gyönyörű költeményekkel illusztrálták. A Petőfire és Aranyra emlékeztető népies hangú szülőföldversektől a modern líra csúcsteljesítményeiig szálltak az észhez és szívhez szóló veretes igék, a hálás közönség örömére. A költő vallomásával zártuk műsorunkat: „Vállaltam eddig is, s a tapasztalatok alapján hitemben megerősödve vállalom ezután is, hogy vidéki költő vagyok, ennek a provinciának a fia, és ha valami erénye, erőssége van az én verseimnek, akkor ez főként az, hogy ebből a talajból fakadtak”. A népes hallgatóság felállva, vastapssal ünnepelte szülőföldjének hírességét, aki meghatódva köszönte meg a jókívánságokat, majd hosszú sor óhajának tett eleget a dedikálásokkal. Minket is valami különös lelki megelégedettség töltött el, hogy ezt az alkalmat megélhettük, örömet szerezhettünk annak a több mint százötven résztvevőnek, aki „szomjas szívvel és füllel” szívta magába jeles költőnk verssorait. Kis csapatunk szót fogadott a költőnek: elhíresült mondását – „a vers az, amit mondani kell” – mi teljesítettük. E felemelő megemlékezés sikeréhez hozzájárult a Communitas Alapítvány, ezúton is köszönjük támogatását. Kisgyörgyné Barla Júlia .
Nyugati Jelen (Arad)
Felemelő ünnepség színhelye volt a székelyudvarhelyi városháza díszterme. Július 26-án délelőtt 11 órakor az Unitárcoop Alapítvány önkéntesei, tizenkét hölgy, nagy izgalommal léptek az emelvényre, hogy onnan köszöntsék Nagygalambfalva híres szülöttjét, a 85. életévét betöltő Kossuth-díjas Kányádi Sándort. A hatalmas, impozáns terem rövid időn belül szűknek bizonyult az udvarhelyi és más helységekből odazarándokolt érdeklődők számára. Ezúton is hálásan köszönjük a polgármesteri hivatal és udvarhelyi unitárius nőszövetségeink hathatós segítségét, szívélyes vendéglátását. Az ünnepség a városháza képviselő asszonya, Pécsi Kolumbán Imola üdvözlő szavaival kezdődött, majd magyar unitárius egyházunk főjegyzője, Nagy László ismertette az Unitárcoop Alapítvány tevékenységét, elért eredményeit. Ezt követte a kb. 45 perces irodalmi összeállítás, ami Kányádi Sándor életének sorsfordító eseményeit, költői fejlődését, az életmű kiteljesedését mutatta be. A töretlenül felfele ívelő pályát a versmondó Széplelkű Szépkorúak gyönyörű költeményekkel illusztrálták. A Petőfire és Aranyra emlékeztető népies hangú szülőföldversektől a modern líra csúcsteljesítményeiig szálltak az észhez és szívhez szóló veretes igék, a hálás közönség örömére. A költő vallomásával zártuk műsorunkat: „Vállaltam eddig is, s a tapasztalatok alapján hitemben megerősödve vállalom ezután is, hogy vidéki költő vagyok, ennek a provinciának a fia, és ha valami erénye, erőssége van az én verseimnek, akkor ez főként az, hogy ebből a talajból fakadtak”. A népes hallgatóság felállva, vastapssal ünnepelte szülőföldjének hírességét, aki meghatódva köszönte meg a jókívánságokat, majd hosszú sor óhajának tett eleget a dedikálásokkal. Minket is valami különös lelki megelégedettség töltött el, hogy ezt az alkalmat megélhettük, örömet szerezhettünk annak a több mint százötven résztvevőnek, aki „szomjas szívvel és füllel” szívta magába jeles költőnk verssorait. Kis csapatunk szót fogadott a költőnek: elhíresült mondását – „a vers az, amit mondani kell” – mi teljesítettük. E felemelő megemlékezés sikeréhez hozzájárult a Communitas Alapítvány, ezúton is köszönjük támogatását. Kisgyörgyné Barla Júlia .
Nyugati Jelen (Arad)
2014. augusztus 25.
Mikházi varázs
Már a tavaly megfogadtam, ezután jobban oda fogok figyelni, hogy beütemezhessem a mikházi csűrszínházi rendezvényeket más teendőim közé. De szép lassan mindjárt ez az év is lejár, én meg csak olvasom az értesítéseket a jobbnál jobbnak ígérkező programokról. Két héttel ezelőtt, csütörtökön azonban toppantottam egyet, és azt mondtam magamnak: – Legyen már elég az „úgy elmennék, úgy szeretnék elmenni, de...”-féle nyávogásból, irány Mikháza! A Szentegyházi Gyermek-filharmónia ének- és zenekara tette tiszteletét a Csűrszínházban. Svájci turnéra indultak, és betértek ide, mintegy főpróbát tartani. Ajándékot hoztak, vendégségbe hívtak, így lett a házigazdából megvendégelt, jókedvű sokaság. A gyönyörű nyári este kicsalt a csűrből mindenkit, az előadók a csűrnek hátat fordítva, rögtönzött színpadról szórakoztatták a fák alatt ülő közönséget a cirpelő tücskök ámulatára. Érkezésünkkor, fél nyolc tájban maguk az előadók, a kicsiny kis leányok cipelték ki a nehéz padokat a kertbe. Szóltam is nekik: – Jaj, ti kislányok, ne cipekedjetek olyan erősen, hát ki fog itt nekünk énekelni, ha kifogy a szusz belőletek? Sopánkodásomra csak nevetéssel válaszoltak, aztán szaladtak, hogy még egy sort hozzanak. Így lettek a vendégekből másodszorra is mosolygós kis házigazdák. Bizony a faluból is elkelt volna segítségnek pár legényke! Hiányoztak, vagy talán csak én nem vettem őket észre.... De nemcsak a legénykék, a polgármesteri hivatal segítsége is jól fogna már. Nem padok cipeléséhez, nem, dehogy. Inkább a mikházi főút leaszfaltozásához, mert igaz, hogy az út köves és kemény, de esőben sáros, azon az emlékezetes estén pedig poros volt. Talán ez egy szép gesztus lenne azok felé, akik itt programokat szerveznek, és sok vidámsággal, jókedvvel ébresztgetik a falucska szunnyadó utcáit. Fél nyolckor még alig néhányan jöttek, de aztán, mintha valaki jelt adott volna, özönleni kezdett a nép az utcáról, az udvarról, a kertek aljából. Sokan Vásárhelyről, Szovátáról érkeztek, és ismerősként, jó barátként, a hazatérők örömével köszöntötték egymást. Jaj, hogy szerettem abban a pillanatban mindenkit, aki jött! Aztán a rezesbanda indulót fújt, és bevonult a száztagú kórus. A gyönyörű kis székely ruhás leányok karmesterük biztató intésére rázendítettek az egymást követő, szebbnél szebb népdalokra, népdalfeldolgozásokra, indulókra. Sokat közülük a közönséggel együtt, a szűnni nem akaró tapsban énekeltek. Dalaikat a lenge szellő szárnyra kapta, vitte a faluba és azon is túl, hét határon át! Az első sorban egy pici, barna hajú kislány szívét-lelkét beleadva formálta a szót, a hangot. Nem tudtam a szemem levenni róla, és talán másokat is megfogott kedves előadásmódja. Kora estébe hajlott az idő, mire az előadásnak vége lett. A sötétbe burkolózott főutcán, talán a mezőről jövet, megkésve, még bandukolt megfáradtan egy-egy mikházi ember villával, gereblyével a vállán. Aztán egymás után gyúltak ki az autók lámpái, és sorjáztak csendben a vasúti átjáróig. Bennük az ember, egymagában maradva, de a közösen énekelt dalokat még mindig dúdolva. – Még jövünk... – ígérték egymásnak a búcsúzók, aztán elindultak, ki balra, Vásárhely fele, ki jobbra, Szováta irányába. Csendben, még az élmény varázsa alatt, az este meghittségét vitték otthonaikba. Fogarasiné Bereczki Irma
Népújság (Marosvásárhely)
Már a tavaly megfogadtam, ezután jobban oda fogok figyelni, hogy beütemezhessem a mikházi csűrszínházi rendezvényeket más teendőim közé. De szép lassan mindjárt ez az év is lejár, én meg csak olvasom az értesítéseket a jobbnál jobbnak ígérkező programokról. Két héttel ezelőtt, csütörtökön azonban toppantottam egyet, és azt mondtam magamnak: – Legyen már elég az „úgy elmennék, úgy szeretnék elmenni, de...”-féle nyávogásból, irány Mikháza! A Szentegyházi Gyermek-filharmónia ének- és zenekara tette tiszteletét a Csűrszínházban. Svájci turnéra indultak, és betértek ide, mintegy főpróbát tartani. Ajándékot hoztak, vendégségbe hívtak, így lett a házigazdából megvendégelt, jókedvű sokaság. A gyönyörű nyári este kicsalt a csűrből mindenkit, az előadók a csűrnek hátat fordítva, rögtönzött színpadról szórakoztatták a fák alatt ülő közönséget a cirpelő tücskök ámulatára. Érkezésünkkor, fél nyolc tájban maguk az előadók, a kicsiny kis leányok cipelték ki a nehéz padokat a kertbe. Szóltam is nekik: – Jaj, ti kislányok, ne cipekedjetek olyan erősen, hát ki fog itt nekünk énekelni, ha kifogy a szusz belőletek? Sopánkodásomra csak nevetéssel válaszoltak, aztán szaladtak, hogy még egy sort hozzanak. Így lettek a vendégekből másodszorra is mosolygós kis házigazdák. Bizony a faluból is elkelt volna segítségnek pár legényke! Hiányoztak, vagy talán csak én nem vettem őket észre.... De nemcsak a legénykék, a polgármesteri hivatal segítsége is jól fogna már. Nem padok cipeléséhez, nem, dehogy. Inkább a mikházi főút leaszfaltozásához, mert igaz, hogy az út köves és kemény, de esőben sáros, azon az emlékezetes estén pedig poros volt. Talán ez egy szép gesztus lenne azok felé, akik itt programokat szerveznek, és sok vidámsággal, jókedvvel ébresztgetik a falucska szunnyadó utcáit. Fél nyolckor még alig néhányan jöttek, de aztán, mintha valaki jelt adott volna, özönleni kezdett a nép az utcáról, az udvarról, a kertek aljából. Sokan Vásárhelyről, Szovátáról érkeztek, és ismerősként, jó barátként, a hazatérők örömével köszöntötték egymást. Jaj, hogy szerettem abban a pillanatban mindenkit, aki jött! Aztán a rezesbanda indulót fújt, és bevonult a száztagú kórus. A gyönyörű kis székely ruhás leányok karmesterük biztató intésére rázendítettek az egymást követő, szebbnél szebb népdalokra, népdalfeldolgozásokra, indulókra. Sokat közülük a közönséggel együtt, a szűnni nem akaró tapsban énekeltek. Dalaikat a lenge szellő szárnyra kapta, vitte a faluba és azon is túl, hét határon át! Az első sorban egy pici, barna hajú kislány szívét-lelkét beleadva formálta a szót, a hangot. Nem tudtam a szemem levenni róla, és talán másokat is megfogott kedves előadásmódja. Kora estébe hajlott az idő, mire az előadásnak vége lett. A sötétbe burkolózott főutcán, talán a mezőről jövet, megkésve, még bandukolt megfáradtan egy-egy mikházi ember villával, gereblyével a vállán. Aztán egymás után gyúltak ki az autók lámpái, és sorjáztak csendben a vasúti átjáróig. Bennük az ember, egymagában maradva, de a közösen énekelt dalokat még mindig dúdolva. – Még jövünk... – ígérték egymásnak a búcsúzók, aztán elindultak, ki balra, Vásárhely fele, ki jobbra, Szováta irányába. Csendben, még az élmény varázsa alatt, az este meghittségét vitték otthonaikba. Fogarasiné Bereczki Irma
Népújság (Marosvásárhely)
2014. augusztus 25.
Gergely Balázs: Kolozsvárt az unokáinktól kaptuk kölcsön
Véget értek az 5. Kolozsvári Magyar Napok
Népviseleti felvonulás és tánckavalkád helyszíne volt Kolozsvár belvárosa
„Kolozsvárt nem az őseinktől örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön” – kezdte beszédét a KMN vasárnapi zárógáláján Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke.
– Olyan városban élünk, amely évszázadok óta befogadója az ide érkezőknek. A magyar közösségen belül is sokan nem itt születtek, de kolozsváriak, és hozzájárulnak ahhoz, hogy unokáinknak visszaadjuk Kolozsvárt – közölte Gergely. Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere szerint idén is megmutattuk, hogy ma már többre van szükség, többre vagyunk képesek, mint a többség és a kisebbség közti tolerancia megerősítésére. – Csak akkor lehetünk Európa méltó ifjúsági és kulturális fővárosa is, ha románok és magyarok egymás értékeitől megerősödve építkezünk, közösségekké válunk – mondta az alpolgármester. Szijjártó Péter fideszes politikus és Dan Codrean, Kolozs megyei alprefektus is méltatta a KMN-t.
Szabadság (Kolozsvár)
Véget értek az 5. Kolozsvári Magyar Napok
Népviseleti felvonulás és tánckavalkád helyszíne volt Kolozsvár belvárosa
„Kolozsvárt nem az őseinktől örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön” – kezdte beszédét a KMN vasárnapi zárógáláján Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke.
– Olyan városban élünk, amely évszázadok óta befogadója az ide érkezőknek. A magyar közösségen belül is sokan nem itt születtek, de kolozsváriak, és hozzájárulnak ahhoz, hogy unokáinknak visszaadjuk Kolozsvárt – közölte Gergely. Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere szerint idén is megmutattuk, hogy ma már többre van szükség, többre vagyunk képesek, mint a többség és a kisebbség közti tolerancia megerősítésére. – Csak akkor lehetünk Európa méltó ifjúsági és kulturális fővárosa is, ha románok és magyarok egymás értékeitől megerősödve építkezünk, közösségekké válunk – mondta az alpolgármester. Szijjártó Péter fideszes politikus és Dan Codrean, Kolozs megyei alprefektus is méltatta a KMN-t.
Szabadság (Kolozsvár)
2014. augusztus 25.
Fesztivál – Népszerű volt idén a Színházsátor a Kolozsvári Magyar Napok alatt
A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata első alkalommal állított sátrat a Farkas utcában a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával.
Színes programkínálattal várták az érdeklődőket, volt meseterasz, mesejátékverseny, felolvasószínház, batyus parti, szalontánc-tanulás, az Óz, a nagy varázsló című nagysikerű mesemusical szereplőivel találkozhattak az „Óz-imádók”, és személyesen találkozhatott a közönség a társulat tagjaival. Pénteken délután különleges versműsorral várták a látogatókat, Kenéz Ferenc Odafenn pingált űrhajó című poémájából olvastak fel az arrajárók és a szerző. A játékos felolvasást Györgyjakab Enikő vezette. Gyerekek és felnőttek egyaránt vállalkoztak a feladatra, a bátor jelentkezőket apró ajándékokkal lepték meg a szervezők. A felolvasók hangját megörökítették, az elhangzottakból ugyanis rádiójátékot készítenek a Kolozsvári Rádió magyar adása közreműködésével.
A felolvasószínház keretében az érdeklődők meghallgathatták Heltai Jenő: Lumpáciusz Vagabundusz, a rossz szellem vagy a három jómadár, Tamási Áron: Ördögölő Józsiás, és Csokonai Vitéz Mihály: Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak című műveket, Kövesdy István rendezésében.
Szabadság (Kolozsvár)
A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata első alkalommal állított sátrat a Farkas utcában a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával.
Színes programkínálattal várták az érdeklődőket, volt meseterasz, mesejátékverseny, felolvasószínház, batyus parti, szalontánc-tanulás, az Óz, a nagy varázsló című nagysikerű mesemusical szereplőivel találkozhattak az „Óz-imádók”, és személyesen találkozhatott a közönség a társulat tagjaival. Pénteken délután különleges versműsorral várták a látogatókat, Kenéz Ferenc Odafenn pingált űrhajó című poémájából olvastak fel az arrajárók és a szerző. A játékos felolvasást Györgyjakab Enikő vezette. Gyerekek és felnőttek egyaránt vállalkoztak a feladatra, a bátor jelentkezőket apró ajándékokkal lepték meg a szervezők. A felolvasók hangját megörökítették, az elhangzottakból ugyanis rádiójátékot készítenek a Kolozsvári Rádió magyar adása közreműködésével.
A felolvasószínház keretében az érdeklődők meghallgathatták Heltai Jenő: Lumpáciusz Vagabundusz, a rossz szellem vagy a három jómadár, Tamási Áron: Ördögölő Józsiás, és Csokonai Vitéz Mihály: Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak című műveket, Kövesdy István rendezésében.
Szabadság (Kolozsvár)
2014. augusztus 25.
Fesztivál – „Olyasmire bukkanunk, amire senki sem számít”
Három templomnál végzett régészeti ásatások eredményeiről számolt be szombaton a Kolozsvári Magyar Napok (KMN) keretében Csók Zsolt.
Az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum régésze a kolozsvári Szent Mihály, a széki és a magyarvistai templomnál végzett munkálatokról szólva elmondta: szinte valamennyi alkalommal a régészek mumusnak számítanak, ugyanis a kutatások idejére többnyire teljesen leállnak a tatarozási, felújítási munkálatok, ami plusz pénzt és időt jelent a kivitelezőnek. Ám az ilyen beavatkozást a törvény értelmében feltétlenül el kell végezni. Szerencsére több olyan eset van, amikor a munkálatok megkezdése előtt kérik fel a régészeket a szakmunka elvégzésére, de rendszerint az építők csak akkor szólnak, ha találnak valamit – mondta.
KISS OLIVÉR, Szabadság (Kolozsvár)
Három templomnál végzett régészeti ásatások eredményeiről számolt be szombaton a Kolozsvári Magyar Napok (KMN) keretében Csók Zsolt.
Az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum régésze a kolozsvári Szent Mihály, a széki és a magyarvistai templomnál végzett munkálatokról szólva elmondta: szinte valamennyi alkalommal a régészek mumusnak számítanak, ugyanis a kutatások idejére többnyire teljesen leállnak a tatarozási, felújítási munkálatok, ami plusz pénzt és időt jelent a kivitelezőnek. Ám az ilyen beavatkozást a törvény értelmében feltétlenül el kell végezni. Szerencsére több olyan eset van, amikor a munkálatok megkezdése előtt kérik fel a régészeket a szakmunka elvégzésére, de rendszerint az építők csak akkor szólnak, ha találnak valamit – mondta.
KISS OLIVÉR, Szabadság (Kolozsvár)
2014. augusztus 25.
Gyulafehérvár hiányzó szobra
Gyulafehérvár arculata napról napra változik. A monumentális projektek kiemelten foglalkoznak a város múltjával, és díjazandó módon az 1918 előtti korokat is megelevenítik. Egy valami azonban még mindig fájóan hiányzik a városból: egy emlék annak az embernek, akinek köszönhetően feltárult Gyulafehérvár római múltja. Elógium következik Cserni Béla szobráért.
A hamarosan átadásra kerülő principia (a római tábor vezetőségi épülete) köré emelt múzeum és vitatott külsejű védőépület is jól példázza a város alatt nyugvó római emlékek jelentőségét. A több mint 76 000 000 RON költségvetésű projekt („Reabilitarea centrului istoric Alba Iulia – Fortificaţia de tip Vauban – Căi de acces, iluminat exterior şi mobilier urban”) alighanem Románia legnagyobb városrendezési terve. Ez nem csak Közép-Európa legnagyobb erődítményét hozta újra látogatható és impozáns formába, de a város történetének főbb állomásait megjelenítő allegorikus szobrokkal is gazdagította a várat. A 25 bronzszobor – amelyek egyenként 60 000 RON-ba került – a város legújabb ékei. Bár többségük fiktív történelmi jelenetet, csendéletet jelenít meg, néhányuk – Szent Antal a gyermekekkel, Marcus Aurelius és Caracalla császárok szobrai – szorosan illeszkednek a városmag történelmi hangulatához és a város történetéhez is.
Gyulafehérvár hiányzó emlékei közül a legfájóbb Cserni Béla (1842–1916) szobrának hiánya.
A cseh apától származó, Szebenben majd Gyulafehérváron magyarul tanuló és egész életét a botanikának és a régészetnek szentelő tudós 1887 –től haláláig Erdély legnagyobb római városának kutatásával foglalkozott. Növénytani gyűjtéseit és munkáját felhagyva, 1887 –ben a Fehér Vármegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat oszlopos tagjaként majd a Gyulafehérvári Múzeum első igazgatójaként és alapítójaként a város római emlékeinek megmentéséért, összegyűjtéséért és szakszerű bemutatásáért küzdött. Odaadó munkásságát, munkabírását és szenvedélyét mutatja, hogy számos ásatását saját pénzéből állta, 1911 –es marospartosi ásatásakor a helyi lakosokkal télidőben is képes volt egyezkedni és közel 70 évesen is ásatást vezetett. Történelmi ismereteit ausztriai, itáliai és magyarországi utazásokkal és a kor nagy szakembereivel – így a belga ókortörténész, Franz Cumonttal – történő levelezése révén igyekezett gazdagítani. Ő volt az első, aki elkészítette a Gyulafehérvár alatt nyugvó kettős római város és katonai tábor topográfiai térképét és ugyancsak neki köszönhetjük a máig egyedülálló makettet és tervrajzot, amely az általa kiásott kormányzói palotának egyetlen hiteles forrása. Munkásságát számos tanulmányban és könyvfejezetben közölte hihetetlen alapossággal. Legutolsó régészeti jelentése – az 1911–ben Marospartosban feltárt óriási város villa (domus) közlése – máig a legrészletesebb ilyen jellegű publikáció amely Gyulafehérváron feltárt, ókori épületre vonatkozik (800 tárgy, számos fotó, térkép, tervrajz).
Cserni Béla hirtelen halálával 1916 után a város hihetetlenül gazdag régészeti anyagát néhány helyi történész és a később új helyszínre költöztetett múzeum román szakemberei igyekeztek megmenteni. Az általa vezetett régészeti feltárásokhoz fogható kutatásra közel hetven évet kellett várni – mindaddig csak mentőásatások és véletlenszerű felfedezésekből ismertük Apulum történetét. Munkásságának 2006–ban halálának 90. évfordulója alkalmából egy kiállítás állított emléket, tanulmányait és tervrajzait most már a román és magyar szakirodalom is alapműként használja.
A régészet aranykorának nagy alakjait külföldön nagy tiszteletben tartják: Rómában tér és utca is hirdeti az örök város legnagyobb régészének, Rodolfo Lancianinak a nevét, Kolozsváron szobrot emeltek Constantin Daicoviciu régésznek de Magyarországon (Siófokon és Budapesten is) számos emlék, könyvtár és utca is őrzi Kuzsinszky Bálint, Óbuda nagy régészének nevét. Cserni Bélának sem utca, sem mellszobor de még egy könyvtári szoba sem jutott Gyulafehérváron. Magyar kortársai – Pósta Béla vagy Téglás István – ismét visszakerültek úgy a szakirodalmi köztudatba, mint a népi emlékezetbe néhány emléktábla, könyv vagy szervezet révén. Erdély legnagyobb római városát kutató és annak közel 7000 római emlékét összegyűjtő és katalogizáló régészének viszont ma már a sírját sem látogatják és nevét semmi sem őrzi hőn szeretett városában, amelynek évtizedeket áldozott életéből.
Cserni Béla számos római sírfeliratot is közölt és neki köszönhetően több száz római személy nevét sikerült megőrizni, akiknek kőemlékei ma is a múzeum ékei. Az ő neve mégsem szerepel egyetlen emlékművön, táblán sem. Úgy gondolom, hogy a történelmi múltját most ismét felfedező és új városrendezési terveibe beépítő Gyulafehérvárnak nagy adóssága és kötelessége, hogy a város első és legnagyobb régészének méltó emléket állítson.
Szabadság (Kolozsvár)
Gyulafehérvár arculata napról napra változik. A monumentális projektek kiemelten foglalkoznak a város múltjával, és díjazandó módon az 1918 előtti korokat is megelevenítik. Egy valami azonban még mindig fájóan hiányzik a városból: egy emlék annak az embernek, akinek köszönhetően feltárult Gyulafehérvár római múltja. Elógium következik Cserni Béla szobráért.
A hamarosan átadásra kerülő principia (a római tábor vezetőségi épülete) köré emelt múzeum és vitatott külsejű védőépület is jól példázza a város alatt nyugvó római emlékek jelentőségét. A több mint 76 000 000 RON költségvetésű projekt („Reabilitarea centrului istoric Alba Iulia – Fortificaţia de tip Vauban – Căi de acces, iluminat exterior şi mobilier urban”) alighanem Románia legnagyobb városrendezési terve. Ez nem csak Közép-Európa legnagyobb erődítményét hozta újra látogatható és impozáns formába, de a város történetének főbb állomásait megjelenítő allegorikus szobrokkal is gazdagította a várat. A 25 bronzszobor – amelyek egyenként 60 000 RON-ba került – a város legújabb ékei. Bár többségük fiktív történelmi jelenetet, csendéletet jelenít meg, néhányuk – Szent Antal a gyermekekkel, Marcus Aurelius és Caracalla császárok szobrai – szorosan illeszkednek a városmag történelmi hangulatához és a város történetéhez is.
Gyulafehérvár hiányzó emlékei közül a legfájóbb Cserni Béla (1842–1916) szobrának hiánya.
A cseh apától származó, Szebenben majd Gyulafehérváron magyarul tanuló és egész életét a botanikának és a régészetnek szentelő tudós 1887 –től haláláig Erdély legnagyobb római városának kutatásával foglalkozott. Növénytani gyűjtéseit és munkáját felhagyva, 1887 –ben a Fehér Vármegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat oszlopos tagjaként majd a Gyulafehérvári Múzeum első igazgatójaként és alapítójaként a város római emlékeinek megmentéséért, összegyűjtéséért és szakszerű bemutatásáért küzdött. Odaadó munkásságát, munkabírását és szenvedélyét mutatja, hogy számos ásatását saját pénzéből állta, 1911 –es marospartosi ásatásakor a helyi lakosokkal télidőben is képes volt egyezkedni és közel 70 évesen is ásatást vezetett. Történelmi ismereteit ausztriai, itáliai és magyarországi utazásokkal és a kor nagy szakembereivel – így a belga ókortörténész, Franz Cumonttal – történő levelezése révén igyekezett gazdagítani. Ő volt az első, aki elkészítette a Gyulafehérvár alatt nyugvó kettős római város és katonai tábor topográfiai térképét és ugyancsak neki köszönhetjük a máig egyedülálló makettet és tervrajzot, amely az általa kiásott kormányzói palotának egyetlen hiteles forrása. Munkásságát számos tanulmányban és könyvfejezetben közölte hihetetlen alapossággal. Legutolsó régészeti jelentése – az 1911–ben Marospartosban feltárt óriási város villa (domus) közlése – máig a legrészletesebb ilyen jellegű publikáció amely Gyulafehérváron feltárt, ókori épületre vonatkozik (800 tárgy, számos fotó, térkép, tervrajz).
Cserni Béla hirtelen halálával 1916 után a város hihetetlenül gazdag régészeti anyagát néhány helyi történész és a később új helyszínre költöztetett múzeum román szakemberei igyekeztek megmenteni. Az általa vezetett régészeti feltárásokhoz fogható kutatásra közel hetven évet kellett várni – mindaddig csak mentőásatások és véletlenszerű felfedezésekből ismertük Apulum történetét. Munkásságának 2006–ban halálának 90. évfordulója alkalmából egy kiállítás állított emléket, tanulmányait és tervrajzait most már a román és magyar szakirodalom is alapműként használja.
A régészet aranykorának nagy alakjait külföldön nagy tiszteletben tartják: Rómában tér és utca is hirdeti az örök város legnagyobb régészének, Rodolfo Lancianinak a nevét, Kolozsváron szobrot emeltek Constantin Daicoviciu régésznek de Magyarországon (Siófokon és Budapesten is) számos emlék, könyvtár és utca is őrzi Kuzsinszky Bálint, Óbuda nagy régészének nevét. Cserni Bélának sem utca, sem mellszobor de még egy könyvtári szoba sem jutott Gyulafehérváron. Magyar kortársai – Pósta Béla vagy Téglás István – ismét visszakerültek úgy a szakirodalmi köztudatba, mint a népi emlékezetbe néhány emléktábla, könyv vagy szervezet révén. Erdély legnagyobb római városát kutató és annak közel 7000 római emlékét összegyűjtő és katalogizáló régészének viszont ma már a sírját sem látogatják és nevét semmi sem őrzi hőn szeretett városában, amelynek évtizedeket áldozott életéből.
Cserni Béla számos római sírfeliratot is közölt és neki köszönhetően több száz római személy nevét sikerült megőrizni, akiknek kőemlékei ma is a múzeum ékei. Az ő neve mégsem szerepel egyetlen emlékművön, táblán sem. Úgy gondolom, hogy a történelmi múltját most ismét felfedező és új városrendezési terveibe beépítő Gyulafehérvárnak nagy adóssága és kötelessége, hogy a város első és legnagyobb régészének méltó emléket állítson.
Szabadság (Kolozsvár)
2014. augusztus 25.
Kolozsvár, a fesztiválváros
Elképesztő programkínálatból válogathatott idén a Kolozsvári Magyar Napok közönsége, a Farkas utca gyakorlatilag egyetlen nagy vásári bazárrá változott a rendezvénysorozat ideje alatt. A koncertkínálat nemcsak bőséges, de változatos is volt. A program emellett képzőművészeti, irodalmi, színházi és számtalan egyéb eseményt is tartalmazott.
Gyakran gyalog is csak nagyon óvatosan lehetett közlekedni a fesztiválutcában, hacsak valaki nem akart szándékosan a másik ember lábára lépni. A kézműves portékát kínáló mesterek kínálatától a könyvstandok ajánlatáig mindenki szabadon eldönthette, mire költi a pénzét.
Nagy sikernek örvendtek például a Kolozsvári Állami Magyar Színház sátrában tartott programok, ahol egyik nap egy utcai telefonfülkéből olvashattak fel az arra járók, másnap a színészekkel táncolhattak az érdeklődők. Ugyanígy népes tömeget vonzott a Paprika Rádió élő gyerekműsora is, ahol gyerekek vezettek műsort.
A lacikonyhákon is gyakran hosszú sorok alakultak ki, pedig a különböző ínyencséget kínáló szakácsok nem kímélték a vendégek pénztárcáját az árak megállapításakor. A különlegességnek számító kakasherepörkölt 30 lejbe került, de a babgulyás adagját is 12 lejért mérték.
Az éhes fesztiválozók érdeklődése a lacikonyhák iránt azért is meglepő, mert alig néhány sarokkal odébb, a belvárosban kétszer akkora adagokat lehetett vásárolni ugyanannyi pénzért a helyi étkezdékben, gyorsbüfékben. Az igazi ínyencek részt vehettek az Apáczai Csere János Gimnázium udvarán megrendezett főzőversenyen, ahol Kiss-Budai Tibor mesterszakács vezetésével elkészítették Kolozsvár legnagyobb lecsóját. A gasztronómia kedvelőinek ugyanakkor Mircea Dinescu román költő, a magyar napok díszmeghívottja is kedveskedett főzőcskével.
Szombaton a Fogoly utca középkori forgatag helyszínévé vált, az itteni vásár résztvevői korabeli ruhákba voltak öltözve, de meg lehetett csodálni a kalodát és a korabeli fegyvereket, a merészebbek pedig azt is kipróbálhatták, milyen íjjal célba lőni.
A főtéri koncertek utáni afterpartik is telt házasak voltak, de a belvárosi kocsmák sem panaszkodhattak, az egyik csapos elárulta, hogy olyan vendég is akadt a magyar napok ideje alatt, aki naponta 200 lejt hagyott kedvenc szórakozóhelyén. Egy másik pultostól megtudtuk, hogy gyengébb napon 30 ezer lejes forgalma volt a belvárosi kocsmának.
Természetesen a sport sem maradhatott ki a programkínálatból. Vasárnap a Dribli Erdélyi Gyerekfociklub szervezésében egy kispályás barátságos labdarúgótornára is sor került, ahol a magyar napok szervezői, a kolozsvári színészek és az újságírók csapata csapott össze egymással, illetve a Dribli két korosztályos csapatával. A kapus nélkül, négy a négy ellen játszott rendhagyó minitornát az újságírók csapata nyerte meg. A kapott gól nélküli sikerből lapunk egy góllal és egy gólpasszal vette ki a részét.
Kiss Előd-Gergely, Krónika (Kolozsvár)
Elképesztő programkínálatból válogathatott idén a Kolozsvári Magyar Napok közönsége, a Farkas utca gyakorlatilag egyetlen nagy vásári bazárrá változott a rendezvénysorozat ideje alatt. A koncertkínálat nemcsak bőséges, de változatos is volt. A program emellett képzőművészeti, irodalmi, színházi és számtalan egyéb eseményt is tartalmazott.
Gyakran gyalog is csak nagyon óvatosan lehetett közlekedni a fesztiválutcában, hacsak valaki nem akart szándékosan a másik ember lábára lépni. A kézműves portékát kínáló mesterek kínálatától a könyvstandok ajánlatáig mindenki szabadon eldönthette, mire költi a pénzét.
Nagy sikernek örvendtek például a Kolozsvári Állami Magyar Színház sátrában tartott programok, ahol egyik nap egy utcai telefonfülkéből olvashattak fel az arra járók, másnap a színészekkel táncolhattak az érdeklődők. Ugyanígy népes tömeget vonzott a Paprika Rádió élő gyerekműsora is, ahol gyerekek vezettek műsort.
A lacikonyhákon is gyakran hosszú sorok alakultak ki, pedig a különböző ínyencséget kínáló szakácsok nem kímélték a vendégek pénztárcáját az árak megállapításakor. A különlegességnek számító kakasherepörkölt 30 lejbe került, de a babgulyás adagját is 12 lejért mérték.
Az éhes fesztiválozók érdeklődése a lacikonyhák iránt azért is meglepő, mert alig néhány sarokkal odébb, a belvárosban kétszer akkora adagokat lehetett vásárolni ugyanannyi pénzért a helyi étkezdékben, gyorsbüfékben. Az igazi ínyencek részt vehettek az Apáczai Csere János Gimnázium udvarán megrendezett főzőversenyen, ahol Kiss-Budai Tibor mesterszakács vezetésével elkészítették Kolozsvár legnagyobb lecsóját. A gasztronómia kedvelőinek ugyanakkor Mircea Dinescu román költő, a magyar napok díszmeghívottja is kedveskedett főzőcskével.
Szombaton a Fogoly utca középkori forgatag helyszínévé vált, az itteni vásár résztvevői korabeli ruhákba voltak öltözve, de meg lehetett csodálni a kalodát és a korabeli fegyvereket, a merészebbek pedig azt is kipróbálhatták, milyen íjjal célba lőni.
A főtéri koncertek utáni afterpartik is telt házasak voltak, de a belvárosi kocsmák sem panaszkodhattak, az egyik csapos elárulta, hogy olyan vendég is akadt a magyar napok ideje alatt, aki naponta 200 lejt hagyott kedvenc szórakozóhelyén. Egy másik pultostól megtudtuk, hogy gyengébb napon 30 ezer lejes forgalma volt a belvárosi kocsmának.
Természetesen a sport sem maradhatott ki a programkínálatból. Vasárnap a Dribli Erdélyi Gyerekfociklub szervezésében egy kispályás barátságos labdarúgótornára is sor került, ahol a magyar napok szervezői, a kolozsvári színészek és az újságírók csapata csapott össze egymással, illetve a Dribli két korosztályos csapatával. A kapus nélkül, négy a négy ellen játszott rendhagyó minitornát az újságírók csapata nyerte meg. A kapott gól nélküli sikerből lapunk egy góllal és egy gólpasszal vette ki a részét.
Kiss Előd-Gergely, Krónika (Kolozsvár)
2014. augusztus 25.
Széthúzásra panaszkodnak a csángók
Akadozik a kapcsolattartás, az együttműködés a csángó civil szervezetek között, a moldvai csángó magyaroknak nincs egy erős érdekképviseletük – írja lapunkhoz eljuttatott nyilatkozatában a Moldvai Csángó Tanács.
A több, moldvai csángó magyarokat képviselő civil szervezet alkotta testület a Petrás Incze János Klézsei Napok keretében tartott tanácskozást követően kiadott dokumentumban arra hívja fel a figyelmet, hogy a romániai és magyarországi pártok, a támogató civil szervezetek egy része nem konzultál a csángó tanáccsal, hol az egyik, hol a másik csángó civil szervezetet részesíti előnyben, ezáltal is nehezítve a csángóügy egységes képviseletét.
A moldvai csángó magyarok jövőjéről, a civil szervezetek szerepéről szervezett tanácskozáson rámutattak: erős érdekképviselet nélkül, a csángó közösségekkel történő szoros kapcsolattartás hiányában, a csángó emberekben az elért eredmények ellenére is él a félelem, mely megakadályozza őket jogaik, a hatályos törvények érvényesítésében.
„A moldvai csángók erős érdekképviselete nem zárja ki a civil szervezetek öntevékeny, bátor kezdeményezéseit a csángó magyar identitás vállalásáért, a hagyományos népi kultúra értékeinek megmentéséért, éltetéséért, megmaradásukért Moldvában” – szögezik le a tanácskozás résztvevői, akik egyházi vonatkozásban szükségesnek tartják a magyar imák, szertartások visszatanítását.
Az oktatási program kapcsán pozitívan értékelték a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének szakmai és anyagi felelősségvállalását, az iskolai és iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás, hagyományápolás irányításában, működtetésében, ugyanakkor az együttműködés szorosabbá tételét kérték. Kifejtették, a csángó tanács a továbbiakban tematikus vitafórumokon igyekszik megoldásokat találni az oktatási, kulturális, gazdasági, szociális, turisztikai problémákra, a felnőttképzés hatékonyságának, az értelmiség szerepvállalásának erősítésére, egy bákói területi oktatási központ létesítésére.
Ehhez a romániai és magyarországi pártok, mindenkori kormányok, civil szervezetek támogatását kérik, ahogyan azt is, hogy a csángókat érintő döntéseik meghozatalakor vegyék figyelembe a csángó tanács hely- és helyzetismeretére alapozott véleményét – áll a Forrófalvi Phoenix Kulturális Egyesület, a Szeret-Klézse Alapítvány, a Külsőrekecsinért Egyesület, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége, a csíkfalusi Csángó Rádió, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Domokos Pál Péter Alapítvány képviselői által aláírt nyilatkozatban.
Akadozik a kapcsolattartás, az együttműködés a csángó civil szervezetek között, a moldvai csángó magyaroknak nincs egy erős érdekképviseletük – írja lapunkhoz eljuttatott nyilatkozatában a Moldvai Csángó Tanács.
A több, moldvai csángó magyarokat képviselő civil szervezet alkotta testület a Petrás Incze János Klézsei Napok keretében tartott tanácskozást követően kiadott dokumentumban arra hívja fel a figyelmet, hogy a romániai és magyarországi pártok, a támogató civil szervezetek egy része nem konzultál a csángó tanáccsal, hol az egyik, hol a másik csángó civil szervezetet részesíti előnyben, ezáltal is nehezítve a csángóügy egységes képviseletét.
A moldvai csángó magyarok jövőjéről, a civil szervezetek szerepéről szervezett tanácskozáson rámutattak: erős érdekképviselet nélkül, a csángó közösségekkel történő szoros kapcsolattartás hiányában, a csángó emberekben az elért eredmények ellenére is él a félelem, mely megakadályozza őket jogaik, a hatályos törvények érvényesítésében.
„A moldvai csángók erős érdekképviselete nem zárja ki a civil szervezetek öntevékeny, bátor kezdeményezéseit a csángó magyar identitás vállalásáért, a hagyományos népi kultúra értékeinek megmentéséért, éltetéséért, megmaradásukért Moldvában” – szögezik le a tanácskozás résztvevői, akik egyházi vonatkozásban szükségesnek tartják a magyar imák, szertartások visszatanítását.
Az oktatási program kapcsán pozitívan értékelték a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének szakmai és anyagi felelősségvállalását, az iskolai és iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás, hagyományápolás irányításában, működtetésében, ugyanakkor az együttműködés szorosabbá tételét kérték. Kifejtették, a csángó tanács a továbbiakban tematikus vitafórumokon igyekszik megoldásokat találni az oktatási, kulturális, gazdasági, szociális, turisztikai problémákra, a felnőttképzés hatékonyságának, az értelmiség szerepvállalásának erősítésére, egy bákói területi oktatási központ létesítésére.
Ehhez a romániai és magyarországi pártok, mindenkori kormányok, civil szervezetek támogatását kérik, ahogyan azt is, hogy a csángókat érintő döntéseik meghozatalakor vegyék figyelembe a csángó tanács hely- és helyzetismeretére alapozott véleményét – áll a Forrófalvi Phoenix Kulturális Egyesület, a Szeret-Klézse Alapítvány, a Külsőrekecsinért Egyesület, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége, a csíkfalusi Csángó Rádió, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Domokos Pál Péter Alapítvány képviselői által aláírt nyilatkozatban.
2014. augusztus 25.
KMN: a változatosság gyönyörködtet
A magyarországi ExperiDance Tánctársulat Ezeregyév című történelmi táncshow-jával ért véget tegnap, lapzártánk után az 5. Kolozsvári Magyar Napok, amelynek keretében egy hétig minden este tele volt a Főtér, illetve az amúgy zárva lévő, romos állapotú, de még így is megkapóan előkelő New York Szálló.
Az időjárás egyébként majdnem végig „kegyes” volt a rendezvényhez, csak az utolsó két napra lett borúsabb, de a szemerkélő eső láthatóan egyáltalán nem zavarta azt a sok ezer embert, akik szombaton a legendás Illés zenekar koncertjén töltötték meg zsúfolásig a teret.
Az Illés egyébként fennállásának 50. évfordulóját ünnepli idén, így nem spóroltak sem a dalokkal, sem a meghívott vendégművészekkel: Feke Pál, Vastag Tamás, Serbán Attila, Gubik Petra és Szabó Ádám is fellépett a zenekarral.
A Tied a világ! című produkció minden korosztályt kicsalogatott az esőbe: az idősebbek fiatalságukat idézték fel újra egy kétórás koncert erejéig, a fiatalok pedig – a hétfő esti koncertek után ismét – megtanulhatták, hogy öreg rocker nem vén rocker. Ezrek énekelték teli torokból az olyan jól ismert slágereket, mint a Ha én rózsa volnék vagy az Amikor én még kissrác voltam.
A koncertprogram egyébként nagyon változatosra sikerült idén: hétfőn a már említett veterán rockerek melegítették be a közönséget, kedden Tamás Gábor álmai teljesültek – saját bevallása szerint – ugyanott, szerdán a néptánc töltötte be a teret, csütörtökön pedig a magyar pop két olyan nagyágyúja adott koncertet egymás után, mint a Kiscsillag és a Quimby.
Lovasi András és a Kiscsillag sok dalt eljátszott a Szeles című új albumról, amely a kritikusok egybehangzó véleménye szerint nagyon feszesre, jól kimunkáltra sikerült, a törődés pedig a koncerten is hallatszott, hiszen egy-egy dal talán még jobban szólalt meg, mint a lemezen.
Lovasi a tőle megszokott humoros szövegekkel konferálta fel az újabb és újabb dalokat: a Hol van a boldogság? címűt például a pásztorok által egy bárány elvesztésekor énekelt siratóhoz hasonlította.
A hangulatot csak fokozni lehetett, amit a Quimby meg is tett a következő koncerten: Kiss Tibor és Varga Livius egymásra tromfolva hergelték a tömeget, akik egy energikus, feszes koncertet tombolhattak végig, az újabb dalok mellett pedig szerencsére előkerültek olyan korábbi slágerek is, mint a Libidó, Az otthontalanság otthona, a Ventilátor blues vagy Az ördög magyar hangja.
Pénteken a Magyar Rádió szimfonikus zenekara kísérte öt magyar banda áthangszerelt dalait. A műsort az Irie Maffia kezdte, majd Péterfy Bori sétált fel a színpadra, hogy megmutassa milyen is egy magyar popdíva – illetve egy vámpír.
A Heaven Street Seven és Szűcs Krisztián – a szimfonikusokkal való együttműködés kezdeményezője – egy már tökéletesen felszabadult és népes közönség elé lépett ki, jutalomként pedig előkerült az Atombomba című remek nóta, ami ritkábban kerül bele a koncertprogramba. A sort a Pannonia Allstars Ska Orchestra zárta a színpadon, akik egy új dalukkal mutatták meg, milyen is az általuk kitalált ska western műfaj.
Persze nemcsak a főtéri nagyszínpad, hanem a Farkas utcai színpad is számos jó koncertnek adott teret: itt lépett fel például Palya Bea, aki ismét megmutatta, milyen is szerinte egy igazi nő, újabb szerzeményeiben ugyanis erről énekel – kiválóan. Szombaton a Parno Grast, azaz Fehér Ló nevű cigányzenekar lépett fel a Farkas utcában, és a szakadó eső ellenére fergeteges bulit csaptak. Erre tényleg nincs jobb szó: egyszerűen mindenki megőrült. Vasárnap Harcsa Veronika zárta a koncertek sorát a Farkas utcában.
Varga László, Krónika (Kolozsvár)
A magyarországi ExperiDance Tánctársulat Ezeregyév című történelmi táncshow-jával ért véget tegnap, lapzártánk után az 5. Kolozsvári Magyar Napok, amelynek keretében egy hétig minden este tele volt a Főtér, illetve az amúgy zárva lévő, romos állapotú, de még így is megkapóan előkelő New York Szálló.
Az időjárás egyébként majdnem végig „kegyes” volt a rendezvényhez, csak az utolsó két napra lett borúsabb, de a szemerkélő eső láthatóan egyáltalán nem zavarta azt a sok ezer embert, akik szombaton a legendás Illés zenekar koncertjén töltötték meg zsúfolásig a teret.
Az Illés egyébként fennállásának 50. évfordulóját ünnepli idén, így nem spóroltak sem a dalokkal, sem a meghívott vendégművészekkel: Feke Pál, Vastag Tamás, Serbán Attila, Gubik Petra és Szabó Ádám is fellépett a zenekarral.
A Tied a világ! című produkció minden korosztályt kicsalogatott az esőbe: az idősebbek fiatalságukat idézték fel újra egy kétórás koncert erejéig, a fiatalok pedig – a hétfő esti koncertek után ismét – megtanulhatták, hogy öreg rocker nem vén rocker. Ezrek énekelték teli torokból az olyan jól ismert slágereket, mint a Ha én rózsa volnék vagy az Amikor én még kissrác voltam.
A koncertprogram egyébként nagyon változatosra sikerült idén: hétfőn a már említett veterán rockerek melegítették be a közönséget, kedden Tamás Gábor álmai teljesültek – saját bevallása szerint – ugyanott, szerdán a néptánc töltötte be a teret, csütörtökön pedig a magyar pop két olyan nagyágyúja adott koncertet egymás után, mint a Kiscsillag és a Quimby.
Lovasi András és a Kiscsillag sok dalt eljátszott a Szeles című új albumról, amely a kritikusok egybehangzó véleménye szerint nagyon feszesre, jól kimunkáltra sikerült, a törődés pedig a koncerten is hallatszott, hiszen egy-egy dal talán még jobban szólalt meg, mint a lemezen.
Lovasi a tőle megszokott humoros szövegekkel konferálta fel az újabb és újabb dalokat: a Hol van a boldogság? címűt például a pásztorok által egy bárány elvesztésekor énekelt siratóhoz hasonlította.
A hangulatot csak fokozni lehetett, amit a Quimby meg is tett a következő koncerten: Kiss Tibor és Varga Livius egymásra tromfolva hergelték a tömeget, akik egy energikus, feszes koncertet tombolhattak végig, az újabb dalok mellett pedig szerencsére előkerültek olyan korábbi slágerek is, mint a Libidó, Az otthontalanság otthona, a Ventilátor blues vagy Az ördög magyar hangja.
Pénteken a Magyar Rádió szimfonikus zenekara kísérte öt magyar banda áthangszerelt dalait. A műsort az Irie Maffia kezdte, majd Péterfy Bori sétált fel a színpadra, hogy megmutassa milyen is egy magyar popdíva – illetve egy vámpír.
A Heaven Street Seven és Szűcs Krisztián – a szimfonikusokkal való együttműködés kezdeményezője – egy már tökéletesen felszabadult és népes közönség elé lépett ki, jutalomként pedig előkerült az Atombomba című remek nóta, ami ritkábban kerül bele a koncertprogramba. A sort a Pannonia Allstars Ska Orchestra zárta a színpadon, akik egy új dalukkal mutatták meg, milyen is az általuk kitalált ska western műfaj.
Persze nemcsak a főtéri nagyszínpad, hanem a Farkas utcai színpad is számos jó koncertnek adott teret: itt lépett fel például Palya Bea, aki ismét megmutatta, milyen is szerinte egy igazi nő, újabb szerzeményeiben ugyanis erről énekel – kiválóan. Szombaton a Parno Grast, azaz Fehér Ló nevű cigányzenekar lépett fel a Farkas utcában, és a szakadó eső ellenére fergeteges bulit csaptak. Erre tényleg nincs jobb szó: egyszerűen mindenki megőrült. Vasárnap Harcsa Veronika zárta a koncertek sorát a Farkas utcában.
Varga László, Krónika (Kolozsvár)
2014. augusztus 25.
Năstase, a szabadság bajnoka
Rengeteg jogi hercehurca – bírói engedékenység, fogházi véleményezés és ügyészi kötekedés – közepette mégis szabadlábra került Adrian Năstase elítélt, az ország egyik legdörzsöltebb csalója. Ő aztán igazán iskolapéldája a fehérgalléros bűnözőnek, művelt, ravasz, gátlástalan, hatalom- és vagyonéhes. A hatalmat következetesen és semmitől, senkitől nem zavartatva mindvégig vagyonszerzésre használta fel. Még azzal sem vádolható, hogy nincs ízlése, mert neki csak kínai fajansz és porcelán kellett, mahagóni bútorok, álomszép luxuslakás, s olyan földbirtok, minek udvarháza legalább egy régi nagybojár rezidenciájával vetekedhetett. És nemesfém, ékszer, műkincs minden mennyiségben.
Năstase összes címei és rangjai közül a leginkább irritáló „civil” foglalkozása, miszerint jogászprofesszor lenne, hiszen viselt dolgai inkább arra predesztinálnák, hogy az úri tolvajok fejedelmének címét viselje. De ő jogászprofesszor, aki még a börtön csíkos egyenruhájában (kérdéses, hogy egyáltalán viselt-e ilyet) sem tagadhatta meg szakmai szenvedélyeit, s börtöncellájában (ez is kétséges!) is jogi traktátumokat írt, úriember módjára, kifogástalanul viselkedett, s ezzel kiérdemelte, hogy sokadik büntetését is harmadolják, s immáron feltételes szabadlábon, birtokaira vonuljon vissza. Azért a vidéki rezidenciájába, mert a bukaresti Zambaccian-kéjlak egyelőre még rossz emlékeket idéz fel benne, hiszen állandóan itt tartóztatták le, s itt mutatott be egy „drámai” öngyilkossági kísérletet.
Szóval, jogászprofesszorunk újra szabadlábon van, s újfent az érdeklődés központjába került, hát rögtön a szabadság bajnokának ragyogó páncélzatába öltözik, s keményen szorgalmazza, hogy fogadják el már végre azt a fránya amnesztiás és közkegyelmi törvényt, mert ha azt elfogadják, akkor ő újra a politika terrénumára léphet, s nem kell jogi traktátumok körmölésével tengetnie nagyobbra hivatott életét. „Szabadúszóként” máris teheti, hiszen Liviu Dragnea felajánlotta neki, hogy vegyen részt Victor Ponta elnöki kampányában. A másik jeles jogászdoktor mennybemeneteli marsolásában. Meg is teszi valószínűleg, de ha minden reményei szerint alakul, nem kell mindig ilyen statiszta szerepre kárhoztatnia magát, s lehet még e kies országban jelölt, sőt megválasztott is, bármilyen funkcióra. A jogászoknak különben itt mindent lehet, mert minden törvényt saját javukra fércelnek össze és szavaznak meg!
Magyari Lajos, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Rengeteg jogi hercehurca – bírói engedékenység, fogházi véleményezés és ügyészi kötekedés – közepette mégis szabadlábra került Adrian Năstase elítélt, az ország egyik legdörzsöltebb csalója. Ő aztán igazán iskolapéldája a fehérgalléros bűnözőnek, művelt, ravasz, gátlástalan, hatalom- és vagyonéhes. A hatalmat következetesen és semmitől, senkitől nem zavartatva mindvégig vagyonszerzésre használta fel. Még azzal sem vádolható, hogy nincs ízlése, mert neki csak kínai fajansz és porcelán kellett, mahagóni bútorok, álomszép luxuslakás, s olyan földbirtok, minek udvarháza legalább egy régi nagybojár rezidenciájával vetekedhetett. És nemesfém, ékszer, műkincs minden mennyiségben.
Năstase összes címei és rangjai közül a leginkább irritáló „civil” foglalkozása, miszerint jogászprofesszor lenne, hiszen viselt dolgai inkább arra predesztinálnák, hogy az úri tolvajok fejedelmének címét viselje. De ő jogászprofesszor, aki még a börtön csíkos egyenruhájában (kérdéses, hogy egyáltalán viselt-e ilyet) sem tagadhatta meg szakmai szenvedélyeit, s börtöncellájában (ez is kétséges!) is jogi traktátumokat írt, úriember módjára, kifogástalanul viselkedett, s ezzel kiérdemelte, hogy sokadik büntetését is harmadolják, s immáron feltételes szabadlábon, birtokaira vonuljon vissza. Azért a vidéki rezidenciájába, mert a bukaresti Zambaccian-kéjlak egyelőre még rossz emlékeket idéz fel benne, hiszen állandóan itt tartóztatták le, s itt mutatott be egy „drámai” öngyilkossági kísérletet.
Szóval, jogászprofesszorunk újra szabadlábon van, s újfent az érdeklődés központjába került, hát rögtön a szabadság bajnokának ragyogó páncélzatába öltözik, s keményen szorgalmazza, hogy fogadják el már végre azt a fránya amnesztiás és közkegyelmi törvényt, mert ha azt elfogadják, akkor ő újra a politika terrénumára léphet, s nem kell jogi traktátumok körmölésével tengetnie nagyobbra hivatott életét. „Szabadúszóként” máris teheti, hiszen Liviu Dragnea felajánlotta neki, hogy vegyen részt Victor Ponta elnöki kampányában. A másik jeles jogászdoktor mennybemeneteli marsolásában. Meg is teszi valószínűleg, de ha minden reményei szerint alakul, nem kell mindig ilyen statiszta szerepre kárhoztatnia magát, s lehet még e kies országban jelölt, sőt megválasztott is, bármilyen funkcióra. A jogászoknak különben itt mindent lehet, mert minden törvényt saját javukra fércelnek össze és szavaznak meg!
Magyari Lajos, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. augusztus 25.
Mik a nyelvi jogaink?
Magyar városok csak román honlappal
A Kolozsvári Magyar Napok nemcsak a szórakozásról szólt, olyan gondolatébresztő viták is elhangzottak, amelyek arra voltak hivatottak, hogy felrázzák a magyarságot saját jogainak betartatására, számonkérésére.
Előadásában Csata Zsombor szociológus elmondta, Romániában a magyar közösség viseli a nyelvi sokszínűség költségeinek nagyobb részét. Pénzben is mérhető versenyhátrányt jelent a romániai magyar közösség tagjai számára az a helyzet, hogy míg a magyaroknak meg kell tanulniuk románul, a románok anyanyelvükön kommunikálhatnak a mindennapokban. Egy átlagos romániai magyar számára 12 ezer óra ráfordítást igényel, hogy megtanulja az állam hivatalos nyelvét. Sok esetben a szülőknek román magánórák vásárlásával kell fejleszteniük gyermekeik romántudását, hogy biztosítsák versenyképességüket. A nyelvtanulás ugyanakkor időt és energiát von el más területekről. Csata szerint az esélyegyenlőséget azáltal lehetne megteremteni, ha mind a románoknak, mind a magyaroknak meg kellene tanulniuk a másik nyelvét.
Landman Gábor, a European Language Right (Európai Nyelvi Jogok) nevű hollandiai alapítvány elnöke pódiumbeszélgetésen beszélt tapasztalatairól. Szerinte Erdélyben mintegy 1500 olyan település létezik, amelyben magyarul is közzé kellene tenni az önkormányzati határozatokat, de ez csak töredéküknél történik meg. Megannyi magyar többségű, magyarok által vezetett település van, amelyek honlapján kizárólag román nyelvű szövegek olvashatók. Úgy vélte, Erdélyben egyelőre hiányzik az a civil tudat, mely kikényszeríthetné a törvényben rögzített kétnyelvűséget.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Magyar városok csak román honlappal
A Kolozsvári Magyar Napok nemcsak a szórakozásról szólt, olyan gondolatébresztő viták is elhangzottak, amelyek arra voltak hivatottak, hogy felrázzák a magyarságot saját jogainak betartatására, számonkérésére.
Előadásában Csata Zsombor szociológus elmondta, Romániában a magyar közösség viseli a nyelvi sokszínűség költségeinek nagyobb részét. Pénzben is mérhető versenyhátrányt jelent a romániai magyar közösség tagjai számára az a helyzet, hogy míg a magyaroknak meg kell tanulniuk románul, a románok anyanyelvükön kommunikálhatnak a mindennapokban. Egy átlagos romániai magyar számára 12 ezer óra ráfordítást igényel, hogy megtanulja az állam hivatalos nyelvét. Sok esetben a szülőknek román magánórák vásárlásával kell fejleszteniük gyermekeik romántudását, hogy biztosítsák versenyképességüket. A nyelvtanulás ugyanakkor időt és energiát von el más területekről. Csata szerint az esélyegyenlőséget azáltal lehetne megteremteni, ha mind a románoknak, mind a magyaroknak meg kellene tanulniuk a másik nyelvét.
Landman Gábor, a European Language Right (Európai Nyelvi Jogok) nevű hollandiai alapítvány elnöke pódiumbeszélgetésen beszélt tapasztalatairól. Szerinte Erdélyben mintegy 1500 olyan település létezik, amelyben magyarul is közzé kellene tenni az önkormányzati határozatokat, de ez csak töredéküknél történik meg. Megannyi magyar többségű, magyarok által vezetett település van, amelyek honlapján kizárólag román nyelvű szövegek olvashatók. Úgy vélte, Erdélyben egyelőre hiányzik az a civil tudat, mely kikényszeríthetné a törvényben rögzített kétnyelvűséget.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. augusztus 25.
Hivatalos: marad az ágyú Háromszéken
A Hivatalos Közlönyben is megjelent az a Kormányhatározat, amely garantálja, hogy Gábor Áron egyetlen fennmaradt ágyúja végérvényesen a Székely Nemzeti Múzeumban marad.
Tamás Sándor, a szövetség háromszéki elnöke az ágyúval kapcsolatban kifejtette: „Kelemen Hunor miniszteri mandátuma olyan lehetőséget teremtett számunkra, amelyet ki is használtunk: hazahoztuk az ágyút. Akkor három hónapra kaptuk kiállításra. Nyilván érzelmi kérdés ez a székelység számára, így azt is fontosnak tartottuk, hogy itt maradhasson, azaz, ahogy mi fogalmaztunk, itthon maradjon. Hosszú ideig tartó jogi hercehurca kezdődött a megye és a Román kormány között. A magyarság dolgai általában nehézkesen haladnak a fővárosban, de ha bele tudunk szólni a politikai kérdésekbe, akkor haladnak. Kelemen Hunor is szívén viseli az ágyú ügyét, így ez a kérdés is prioritás maradt, az eredmény pedig most már a Hivatalos Közlönyben is látható”.
Mint ismeretes, Gábor Áron ágyúiból csupán egyetlen példány maradt fenn, amelyet 40 évig Bukarestben, többnyire egy raktár mélyén tároltak. A történelmi darabot 2010-ben szállították vissza Háromszékre. Azóta a háromszéki 1848-49-es szabadságharc kiemelt fontosságú emléke Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban tekinthető meg. Ideiglenes kiállításon volt Kézdivásárhelyen és Baróton. Az elmúlt 3 évben több tízezren nézték meg a székely nemzet ereklyéjét.
maszol.ro
A Hivatalos Közlönyben is megjelent az a Kormányhatározat, amely garantálja, hogy Gábor Áron egyetlen fennmaradt ágyúja végérvényesen a Székely Nemzeti Múzeumban marad.
Tamás Sándor, a szövetség háromszéki elnöke az ágyúval kapcsolatban kifejtette: „Kelemen Hunor miniszteri mandátuma olyan lehetőséget teremtett számunkra, amelyet ki is használtunk: hazahoztuk az ágyút. Akkor három hónapra kaptuk kiállításra. Nyilván érzelmi kérdés ez a székelység számára, így azt is fontosnak tartottuk, hogy itt maradhasson, azaz, ahogy mi fogalmaztunk, itthon maradjon. Hosszú ideig tartó jogi hercehurca kezdődött a megye és a Román kormány között. A magyarság dolgai általában nehézkesen haladnak a fővárosban, de ha bele tudunk szólni a politikai kérdésekbe, akkor haladnak. Kelemen Hunor is szívén viseli az ágyú ügyét, így ez a kérdés is prioritás maradt, az eredmény pedig most már a Hivatalos Közlönyben is látható”.
Mint ismeretes, Gábor Áron ágyúiból csupán egyetlen példány maradt fenn, amelyet 40 évig Bukarestben, többnyire egy raktár mélyén tároltak. A történelmi darabot 2010-ben szállították vissza Háromszékre. Azóta a háromszéki 1848-49-es szabadságharc kiemelt fontosságú emléke Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban tekinthető meg. Ideiglenes kiállításon volt Kézdivásárhelyen és Baróton. Az elmúlt 3 évben több tízezren nézték meg a székely nemzet ereklyéjét.
maszol.ro