"A VII. Erdélyi Folk- és Néptáncnapokat Székelyudvarhelyen tartják okt. 19-én és 20-án. Fellép a sepsiszentgyörgyi Tutora együttes és a magyarországi Tükrös zenekar, másnap pedig Zerkula János, Fikó Regina, Nyisztor Ilona valamint Kóré Géza és barátai. Utána táncház lesz. /VII. Erdélyi Folk- és Néptáncnapok. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 18./"

"Okt. 19-20-án rendezték meg Székelyudvarhelyen a VII. Erdélyi Folk- és Néptáncnapokat. A sepsiszentgyörgyi Tutora és a magyarországi Tükrös együttes előadása nyitotta a folknapokat. Szávuly Tünde vezetésével a Siculus Ifjúsági Klub Bóbita Játszóháza fogadta a gyermekeket. Az Udvarhelyi Néptáncműhely után a gyimesközéploki legnagyobb csángó prímás, Zerkula János és felesége teremtett igazi táncházhangulatot. A rendezvény támogatói az Illyés Közalapítvány, a Határon Túli Magyarok Hivatala és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, valamint a Communitas Alapítvány. /Bágyi Bencze Jakab: Folk- és néptáncnapok. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 22./"

"Befejeződött az Erdélyi Prímások VI. Találkozója Csíkszeredában. További stúdiófelvételekre került sor, a muzsikusok gálaműsor keretében léptek fel a lelkes közönség előtt. A hiteles erdélyi népi muzsika ápolása - ez a cél vezérli évente a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttest az Erdélyi Prímások Találkozójának megszervezésében. A találkozón jelen volt Zerkula János és Fikó Regina a Gyimesekből, Pál Emil és a Keleti Szél Szabadcsapat, a Palló zenekar, Horváth Mihály és zenekara Vajdaszentiványról, Jakab Attila és zenekara Marosvásárhelyről, a felcsíki népzenét játszó Duduj Rozália és Nisztor Mihály, az Üsztürü zenekar és Magyarpalatkáról Koboda Márton és együttese. Az archivált hanganyagot és videokazettákat a későbbiekben kiadják. /D. Balázs Ildikó: Mire táncolunk Erdélyben? = Krónika (Kolozsvár), dec. 2./"

Csíkszeredában tartották a IX. Prímástalálkozót. A Szamosújvárról érkezett Gherman József a Pacsirtát fordítva tartott hegedűvel is eljátszotta, majd a vonót a combjához szorítva, immár a hegedűjét húzogatva rajta, adta elő Ciprian Porumbescu közismert szerzeményét. Fellépett többek között a péterlaki Csiszár Aladár és zenekara, a nemzetközi sikernek örvendő gyimesi Zerkula János, továbbá Varga István Csipás és zenekara. /Horváth István: Prímásbravúrok Csíkban. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 20./

Nyolcvanegy éves korában május 7-én elhunyt az erdélyi népzene egyik legkiemelkedőbb alakja, Zerkula János gyimesközéploki prímás. A legendás hírű muzsikus már fiatalon elveszítette a látását, a Gyimesekben élte le egész életét. A kommunizmus idején ő volt az első csángó zenész, aki Budapesten fellépett. Játékával meghódította a magyarországi közönséget is. Nyaranta fiatalok keresték fel, hogy hallgassák és eltanulják dallamait. Zerkula János zenéjét és az általa mesélt lenyűgöző történeteket számos film és hanglemez őrzi. A szívben még megvan címmel Halmos Béla és Szomjas György 1994-ben portréfilmet készített a vak prímásról, aki feltűnik Bereczki Csaba idén bemutatott Életek éneke című filmjében is. Zerkula Jánost május 9-én temetik. /Elküldték a behívót. = Krónika (Kolozsvár), máj. 8./

Idén immár tizenkettedik alkalommal nyitotta meg kapuit a gyimesközéploki tánctábor. A tábor története 1992-ig nyúlik vissza, ezt csupán a kalotaszegi tánctábor megnyitása előzte meg egy évvel. Erdély egyik legrégebbi és talán legismertebb tánctáboráról van szó. A tábor egyik legnagyobb vonzereje, hogy itt helyi adatközlők, táncosok, énekesek, zenészek bevonásával történik az oktatás. A gyimesi tánctábor közönsége tavaly még a nagyhírű prímás, Zerkula János nyolcvanadik születésnapját ünnepelte, idén már csak Zerkula-emlékestet tartanak. Eddig kétszáztíz személyt vettek a tánctábor nyilvántartásába, de ez a szám még növekedhet. /Muszka Sándor: 12. Gyimesi Tánctábor. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 30./

Az idén májusban elhunyt Zerkula Jánosra, valamint feleségére, a november elején eltávozott Fikó Reginára emlékeztek a múlt héten Csíkszeredán megtartott XI. Erdélyi Prímások Találkozójának első napján. A gyimesi népzenei örökség legendás közvetítőjéről, valamint a zenész férj muzsikáját gardonyon kísérő feleségről készült felvételek sorakoztak Ádám Gyula fotóművész In memoriam Zerkula János című kiállításán. A Zerkula-emlékkoncerten a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnáziumban tanító Antal Tibor csángó népdalt énekelt, a vajdasági Török Tilla, a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia Népzene Tanszékének növendéke hegedűjátékát Rigmányi Júlia Katalin kísérte gardonyon. Fellépett a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, majd a Zerkula Emlékzenekar, amely korábban Tücsök Zenekar néven muzsikált, aztán a prímás halála után fölvette az oktatónak tekintett Zerkula János nevét. A prímástalálkozón a széki (Pali Marci és zenekara), magyarlapádi (Sipos Ferenc és Piros Pátlinkás Zenekara), vajdaszentiványi (Horváth Elek és zenekara), mezőségi (Mácsingó Náci és zenekara), budapesti (Jánosi András és a Liszt Ferenc Zeneakadémia növendékei), valamint a házigazda és szervező Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes zenekara szerepelt. /Antal Ildikó: Zerkula-emlékest és prímástalálkozó. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 6./

A legkülső magyarok szétszórt igazsága
Romok, romok, mindenütt romok… „Lépni sem lehet anélkül, hogy ne rúgna az ember megpörkölődött kötésű könyvekbe, ne gázolna térdig a törmelékben, miközben torkát kaparja a koromszag.” Margittai Gábor szerint egy százhatvan évvel ezelőtti tudósítás így számolhatott volna be arról, ami 1849. január 8-án és az azt követő napokban történt, amikor az Avram Iancu és Axente Sever vezette fölhergelt móc felkelők elözönlötték az erdélyi kultúra egyik legfontosabb központját, Nagyenyedet, és lemészárolták a védtelen magyar polgárságot.
Trianoni menyecske egyik legmegrázóbb fejezete a népirtást idézi föl. De nemcsak a százhatvan évvel ezelőtt történtek miatt megrázó olvasmány, hanem azért is, ami azóta történt Dél-Erdélyben és egyebütt, mindenhol, ahol magyarok élnek (éltek) a Kárpát-medencében. Főként pedig talán azért, ami nem történt meg a legutóbbi években sem. A szerző a kétezres évek elején a pusztuló magyar templomok és az eltűnő kisebbség nyomait kutatva járt már a városban, s hét év után visszatérve azt tapasztalhatta, az állapotok azóta sem javultak.
A pusztulás okait kutatva járja egy évtizede Margittai Gábor, a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának társszerkesztője a Kárpát-medence tájait, írja riportjait, interjúit, elemzéseit, elszomorító, ám tanulságos utazásra csábítva olvasóit nyugat és kelet, dél és észak határain át az Őrvidék és Bácska, a Felvidék és a Gyimesek között. Utazásairól szóló, a Magyar Nemzetben korábban megjelent írásait néhány évvel ezelőtt Külső magyarok – Utazás a végeken címmel gyűjtötte kötetbe, a korábbi könyv címe mostanra sorozatcímmé vált, a Trianoni menyecske – Szórványlétünk a Kárpát-medencében című új kötet nemcsak folytatásnak tekinthető, de további írásokat, köteteket ígér. Ezért fölösleges méricskélni, mi szorul háttérbe a mostaniban. A szerző visszalép Trianon előttre is, amikor a Miért nem válhat múlttá, ami történelem? című bevezetőben Németh László 1935-ben írt sorait idézi: „Erdélyt pedig nem adjuk, imádkozzák iskolás gyerekek minden reggel és délben a Magyar hiszekegy után. A valóságban mást sem tettünk Erdéllyel egy század óta, csak adtuk, és ma jobban adjuk, mint valaha.” A magyar politikai elit végzetes tévedéseire utal itt Németh László, aminek végzetes bizonyítéka az első világháborúba belépés volt – a trianoni diktátum mellett a sok-sok ezer névtelen baka sírja is erre emlékeztet, amelyeket Margittai az Isonzó (Soca) feletti hegyekben fölkeresett. De a Trianoni menyecskében az is olvasható, hogy e sírokat ma is nagyon kevés magyar keresi meg, ha az olaszok, szlovének nem gondoznák őket, talán már nyomtalanul eltűntek volna. Margittai Gábor keresi azokat is, akiknek szórványban élve is fontos a megmaradás, elmegy Torockóra, ahol még a románok is magyarul beszélnek, megszólaltatja az erős hitű Zichy Katalint, a felejthetetlen muzsikusokat: a gyimesi Zerkula Jánost és Fikó Reginát, a ruszti Ödenburgert, Wenczel Róbertet, aki osztrák létére megtanult magyarul, de valahogy úgy van, mint az Istenét kérlelő Lót: kevés igazat talál. A könyv ezért sokkal több, mint a romlás fölmutatása: figyelmeztetés a jelen magyar társadalma, politikai, kulturális elitje számára. Hogy a szerző által kedvelt terminológiát használjam: belsőből előbb külső, majd legkülső magyarok lennénk, mielőtt végleg elfogyunk?
P. Szabó Ernő
Megjelent a Magyar Nemzet november 18-i számában
Margittai Gábor: Trianoni menyecske – szórványlétünk a Kárpát-medencében. Scolar Kiadó, Budapest, 2010. Krónika (Kolozsvár)

Barozda-koncerttel startol csütörtökön A 700 éves Kolozsvár zenéje rendezvénysorozat
A Barozda együttes koncertjével kezdődik A 700 éves Kolozsvár zenéje című rendezvénysorozat, amelyet október 6-a és november 3-a között szervez a Kolozsvári Magyar Opera. A koncertre október 6-án, csütörtökön este 7 órától várják az érdeklődőket az intézmény nagytermébe. Megalakulásuk 40. évfordulója alkalmából Állapotomat jelentem címmel Erdély régi századainak dalaival, táncaival, és azok ma is hallható népi változataival kedveskednek a közönségnek az együttes tagjai.
A Barozda 1976 őszén alakult Csíkszeredában, a kolozsvári zenekonzervatóriumban frissen végzett zenetanárok – Pávai István és Simó József – kezdeményezésére, akik egyetemi tanáraik, Szenik Ilona és Jagamas János hatására és irányításával fordultak a rockzenétől a népzene felé. Bokor Imrével való találkozásuk – aki gyimesközéploki születésű lévén már gyerekként Zerkula Jánostól tanult hegedülni – tette végül lehetővé a háromtagú, széki típusú banda megalakulását. Hozzájuk csatlakozott Györfi Erzsébet, így az együttesnek már állandó énekesnője is lett. Ettől kezdve meghatározóvá vált tevékenységük az erdélyi táncházmozgalom kibontakozásában, fejlődésében. Nevükhöz fűződnek rádió- és tévéfelvételek, a bukaresti román televízió magyar adása által készített Kaláka című műsor számos epizódja, az első romániai „táncházas” lemez, valamint koncertek sora Erdély-szerte. A csíkszeredai táncház elindítása mellett több erdélyi városban segédkeztek a hasonló szándék megvalósításában, igyekezve minél szélesebb bázist teremteni a táncházmozgalomnak. Szabadság (Kolozsvár)

Jubileumi koncertet tart a Barozda zenekar Csíkszeredában
Fennállásának negyven éves évfordulóját ünnepli a Barozda zenekar, ebből az alkalomból az Én is vótam mikor vótam címmel koncerteznek szombaton 19 órától a Csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házában. Simó Józsefet, a zenekar egyik alapítóját kértük meg, elevenítse fel olvasóinknak az elmúlt évtizedeket.
– Hogyan alakult meg ezelőtt negyven évvel a Barozda zenekar?
– 1976 őszén Pávai Istvánnal együtt a kolozsvári zenekonzervatóriumból friss végzettként Csíkszeredába kerültünk. Itt a zeneiskolában találkoztunk a gyimesi születésű Bokor Imrével, aki zenetanárként tevékenykedett. Kiderült róla, hogy Zerkula Jánosnál tanult gyerekkorában hegedülni. Mivel Kolozsváron a tanáraink irányítása alatt kapcsolatba kerültünk az élő, hiteles népzenével, így az érdeklődésünk már fel volt csigázva, és már ott próbálkoztunk valamilyen népzenei zenekar felállításával. Amikor Csíkszeredába kerültünk, akkor egyből felmerült a lehetősége annak, hogy tudunk egy népi bandát alapítani, és elkezdeni művelni a hiteles népzenét abban a formában, ahogy azt még mindig lehetett gyűjteni, hallani, megfigyelni. Mivel Bokor Imre is ráharapott, ez el is indult. Nem sokkal később találkoztunk Györfi Erzsikével, akit valamilyen vetélkedőn ismertünk meg diáklány korában, és megkérdeztük, hogy nincs-e kedve eredeti népzenével foglalkozni, természetesen igent mondott, és akkor már el is indult a zenekar. Erre felfigyelt Demény Piroska, a Kolozsvári Rádió egyik szerkesztője, ő is sokat járt falura, gyűjtött különböző tájegységeken. Amikor meghallotta, hogy mi mivel foglalkozunk, és mennyire új dolog ez, hogy városi fiatalok azt a zenélt próbálják elsajátítani és művelni, amit akkor még csak falun lehetett megtalálni, rögtön eljött, riportot készített, a rádiók elkezdték a zenéinket sugározni, tehát egyfajta figyelem terelődött erre a dologra. Én egy év tanítás után az Ifjúsági Klub igazgatója lettem, és a kultúrtevékenységek felelőse is. A fiataloknak kellett szervezzek különböző tevékenységeket, volt színjátszócsportunk, tánccsoportunk, énekkar és rockzenekarunk, és falusi mintára elkezdtük szervezni a táncházakat is.
– Miként bontakozott ki ebből a táncházmozgalom?
– A cél az volt, hogy elindítsuk a városi fiatalság körében az ilyenfajta kultúrának a megismerését, és lehetőleg a gyakorlatát is. Tehát ismerjék meg, szeressék meg és éljenek vele. Mi magunk is ezt próbáltuk csinálni. Az Ifjúsági Klubban kedden esténként hét órától volt a táncház, mi zenéltünk. A kezdetekkor nem volt ez túlságosan népszerű, de egy páran elkezdtek rendszeresen járni. Egy idő után sikerült meggyőzni a csíkszeredai gimnázium tanárai közül néhányat, akik aztán a bentlakó diákokat egy időben szervezetten hozták a táncházba, ami nagy szó volt akkor, mert hiszen ezt a tevékenységet nem nézte jó szemmel mindenki. Szerencsénk volt, mert a klub a városi és megyei KISZ szervezethez tartozott, és az akkori vezetőség ráérzett ennek a fontosságára, jelentőségére, szépségére, és támogatta. Ez nagyon sokat jelentett az elején, és sokat jelentett ez később is, amikor az akkori hatalom részéről óriási kérdőjelek vetítődtek erre a tevékenységre. Alakult egy táncházas mag, amelyik aztán hűségesen követte és segítette a tevékenységünket. Átmentünk Udvarhelyre, ott is próbáltuk elindítani, segítettünk az akkor még frissen erre a tevékenységre ráharapó fiataloknak, jártunk Kézdivásárhelyen, Brassóban. Próbáltuk ezt az egészet egy tömegalapú tevékenységgé kifejleszteni. Ebben nagy szerepe volt aztán az akkori televízió magyar adásának, akik szintén megérezték ennek a fajta kultúrának, tevékenységnek a jelentőségét. Indítottak is egy Kaláka néven futó sorozatot, aminek a lényege az volt, hogy erdélyi magyar,  vidékeket bejárni, megismerni, és felmutatni az ott lévő magyar népi kultúrát. Így aztán lassan-lassan a táncházmozgalom kibontakozott, kivirágzott. Kolozsváron szintén elindították ezt a tevékenységet, és lassan-lassan Erdély több pontján megalakultak kis csoportok, akik ezt művelték. Mi megpróbáltunk mindenhová eljutni Erdélyben, hogy ezt beindítsuk, segítsünk ott ahol kell. Ez egyfajta nemzeti kulturális mozgalom lett, anélkül, hogy ezt valaki valaha propagálta, kijelentette volna. Ez automatikusan beivódott mindenkibe, aki kapcsolatba került ezzel a fajta zenével.
– Az akkori hatalom milyen módszerekkel próbálta gáncsolni a tevékenységüket?
– Nekünk soha semmilyen gondolatunk nem volt arról, hogy bármilyen forradalmat vagy akármit is indítsunk, vagy bárkinek is a kárára, vagy ellenére tegyünk ezzel a tevékenységgel. Mi csak a magunk szórakoztatására, művelésére, saját nemzetünk épülésére szántuk ezt a dolgot. Minden más csak kitaláció volt a hatalom részéről. 1983-tól egyre érezhetőbb volt a megfigyelés, a lehallgatás, a követés, a számonkérés. Egy idő után kitiltottak minket más megyékből, tehát nem tudtunk koncertezni ott, vagy más kulturális tevékenységeket folytatni. A Hargita táncegyüttes kapcsán még eljutottunk Erdély különböző vidékeire, mi az együttest mint zenekar kísértük. De volt, hogy az egyik szatmári turné után nyolcezer lejre – négy havi fizetésnek felelt meg akkor – büntettek meg, mert nem játszottunk elég román muzsikát. Voltak személyes zaklatások is, például leszedtek a vonatról, átvizsgáltak, amikor mentem Magyarországra, vagy bementek a lakásomba, átkutatták. Többször felhívattak kihallgatásra az akkori belügyiesekhez. Ha valamilyen programot be akartunk mutatni, akkor Bukarestbe kellett benyújtani a javasolt programunkat, és ott kellett azt jóváhagyják. Ezután pedig kiszállt egy bukaresti bizottság, behívattak, kihallgattak. Kérdezték, hogy mi ez a Barozda név, tán határt jelent, és mit akarunk mi ezzel? És hogy Kájonit miért nem Căianunak hívjuk? Ehhez hasonló kérdések sorozatát szegezték nekünk, a vége pedig az lett, hogy a tevékenységünket letiltották. Ugyanakkor 1980-ban volt egy Kájoni emlékhangverseny, aminek kapcsán kipattant az ötlet, hogy ebből akár egy régizene fesztivált is lehetne csinálni. Ezt tett is követte, így indult el a Csíkszeredai Régizene Fesztivál, melynek minden évben részei, zenei szakértői, rendezői voltunk. Ezt is '83-ban két-három nappal a kezdés előtt betiltották. Aztán a forradalom után újra meg lehetett szervezni.
– Mi történt a zenekar tagjaival?
– Miután minket is és a fesztivált is letiltottak, egyértelmű jelzést kaptunk arra, hogy nemkívánatos személyek vagyunk. Ennek az lett az eredménye, hogy amikor beadtuk az útlevelekre a kérvényt, egy hónap leforgása alatt mindannyian megkaptuk. Akkor amikor nehezen lehetett útlevélhez jutni, közülünk mindenki kimehetett külföldre, amit aztán meg is tett a társaság. A szerencsétlenségben is az volt a szerencsénk, hogy a zenekar magja mind Svédországba került, ahol aztán mintha mi sem történt volna, folytattuk azt, amit addig is, csak nyilván más körülmények között. Ha tudnám, visszatekerném az idő kerekét, vagy ha vissza tudnám tekerni, és látnám, hogy még három év és megpukkasztják a diktátorunkat, akkor kibírtuk volna talán még a jég hátán is. Ha akkor tudjuk, hogy három év múlva ekkora változás áll be, akkor valószínűleg senki se mozdul. Szerencsésnek mondhatjuk még akkor is magunkat abban, hogy egy helyre kerültünk, mi meg tudtuk őrizni kultúránkat, nyelvünket, a gyerekeinket tovább tudtuk a magyar kultúrában nevelni, az unokáinkat megpróbáljuk ugyanebbe a szellemben nevelni.  Hiányérzetünk a táj miatt volt, a földrajzi hovatartozás miatt, tevékenységben tovább műveltük a táncházzenét, magyarok maradtunk, ugyan más feladatunk lett. Nyugaton terjesztettük, népszerűsítettük az eredeti magyar népzenét, kultúrát. Ez is egy nemes feladat.
– Mivel készülnek a jubileumi ünnepségre?
– Negyven év sok idő, sok társunk különböző okok miatt nem tud részt venni az ünnepi koncertünkön. A nagyja megmaradt a társaságnak, ott lesz Györfi Erzsike, Toró Lajos, jómagam, Pap István Gázsa, és a folyamatosság jegyében a fiam, aki közben felnőtt Svédországban, és észrevétlenül elleste a táncházzenét, a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián járt népzene szakra, és most vele folytatjuk. A koncerten megpróbálunk visszatekinteni az elmúlt negyven évre mind zenében, mind aktív emlékekben. Szeretnénk találkozni a régi közönségünkkel, jól érezni magunkat, újra megszólaltatni azokat a dallamokat, énekeket, dalokat, amelyeket annyi éven keresztül énekeltünk a táncházasokkal, vendégeinkkel, közönségünkkel.
Péter Beáta Székelyhon.ro

Út a Gyimesektől a berni filharmóniáig
Ifj. Zerkula György hegedűművész volt a ZeneSzó februári vendég
A város érdekes és színvonalas kulturális kínálatából az ifj. Zerkula György hegedűművésszel folytatott beszélgetést választottam, és nem bántam meg. Az erdélyi gyökerekkel rendelkező, ám évek óta Svájcban élő és tevékenykedő fiatal hegedűművész életpályája újra megerősített abban, hogy ha a tehetség kitartással és egy kis szerencsével párosul, akkor biztosított a siker. Ifj. Zerkula György kiváló előadónak bizonyult, a rendezvény sikeréhez az interjúalany őszintesége és közvetlensége is nagy mértékben hozzájárult.
Ifj. Zerkula György egy erdélyi hangversenykörút záró eseményeként érkezett Kolozsvárra, ahol a Györkös-emlékházban Horváth Zoltán zongoraművész kérdéseire válaszolt a szokásos ZeneSzó rendezvény során.
Horváth Zoltántól, a rendezvény házigazdájától megtudtuk: az erdélyi körútra való felkészülés próbái miatt Horváth utazott el Svájcba, az ezt követő koncertkörút pedig egybeesett a svájci sportwoche-val (egyfajta vakáció), ifj. Zerkula György sűrű programja közepette tehát így tudott időt szakítani erdélyi fellépés-sorozatára.
– Nekem a hegedülés a hobbim, tehát egész héten ezzel foglalkoztam, pont úgy mint a svájciak, akik eközben  sportwoche-t (sporthetet) tartottak, azaz mindenki sportolt vagy a hobbijának szentelte idejét – kezdte a beszélgetést a hegedűművész.
Megtudtuk: a fiatal művész a híres Zerkula János népzenész unokája, és mivel három hónapos korától a nagyszüleinél nevelkedett Gyimesközéplokon, már akkor megismerkedett a hegedű hangjával. Gyerekként úgy gondolta: nem a népzene, hanem a klasszikus zene az ő világa. Borítókép: Jelenet a Mese a kis hercegről című előadásból. Fotó: Puck Bábszínház)Középfokú zenei tanulmányait a székelyudvarhelyi zenelíceumban folytatta a kolozsvári származású Nemes István hegedűtanárnál, majd Budapesten a Bartók Béla Zenekonzervatóriumban Czettner Vera növendéke lett; később a svájci Fribourg város konzervatóriumának tanára,  a budapesti Stuller Gyula meghallgatta, és buzdította, hogy Svájcban kezdje el felsőfokú hegedűtanulmányait. A fribourg-i konzervatóriumban eltöltött három év után a berni konzervatóriumban fejezte be tanulmányait. 
– Ezt követően azon tanakodtam a feleségemmel, aki szintén erdélyi származású zenész, hogy mit kezdjek magammal.  Épp kenyeret sütöttem, amikor felhívtak telefonon, hogy szükség lenne egy hegedűsre, aki el tudja játszani F. Mendelssohn-Bartholdy Oktettje első hegedűsének szólamát. Mondtam, hogy hívjanak vissza egy fél óra múlva, és megadom a választ. Nem is volt meg ennek a műnek a kottája. Véletlen szerencse folytán viszont fuvolista feleségemnek megvolt. Átfutottam a művet, elvállaltam, majd éjfélig gyakoroltam. Hétfőn próbáltam az együttessel, kedden volt a koncert – elevenítette fel pár évvel ezelőtti emlékeit a hegedűművész.
Megtudtuk: a Berni Szimfonikus Zenekarban a versenyvizsga több szakaszból áll. Első szakaszban a jelentkező egy leengedett függöny mögött egy Mozart-hegedűversenyt ad elő, miközben a száztagú zenekar egy része a függöny másik oldalán hallgatja. Mivel az első megmérettetés sikeres volt, a döntőben egy ismert hegedűversenyt kellett eljátszani. Ötven jelentkezőből öt vehetett részt a második fordulóban, és ifj. Zerkulát választották, azóta a berni filharmónia első hegedűseként muzsikál. Mivel az együttesben több magyar van, pár évvel ezelőtt egy olyan koncerten lépett fel, ahol magyar népzenét játszott nagyapja hegedűjén, egy kollégája pedig azon a gardonyon kísérte, amelyen egykor nagyanyja muzsikált.
Soha nem felejtette el szülőföldjét, gyakran jár haza, koncertezik, és továbbra is szeretne évente legalább egyszer hazajönni.
– Minden koncert siker számomra, ám a legnagyobb elismerésem az volt, amikor 2008-ban második díjat nyertem a II. Ruha István Nemzetközi Hegedűversenyen, de első díjat nem osztottak – jegyezte meg a hegedűművész.
Természetesen a beszélgetés közben ízelítőt kaphattunk ifj. Zerkula György hegedűművészetéből is: muzikalitása és tökéletes technikája lenyűgözte közönségét. Zongorán kísért Horváth Zoltán és Horváth Edit zongoraművész.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)