Régmúlt idők és korszellem sodrában
Tenzi naplója, avagy fordulatos élet, Hunyad megyei román faluból Budapestre
Nem mindennapi vendég csöppent be kedden dévai szerkesztőségünkbe: Zemlényi-Kovács Zoltán ősei gyökereinek felkutatására jött el Budapestről Hunyad megyébe.
Drámai élete és szinte hihetetlen lelkiereje folytán Zemlényi-Kovács Zoltán kisebbfajta híresség Magyarországon. 15 éves korában a sportnak hódoló fiatalembert autóbaleset érte a budapesti Nagykörúton 1985-ben. Hónapokig feküdt kómában, az orvosok szinte lemondtak róla: testi és szellemi fogyatékos marad. Akarata azonban erősebbnek bizonyult a sors csapásánál, felépült és normális életet folytat, három gyermek édesapja, aki mozgás- és beszédnehézségei ellen könyvei által vált ismert személlyé Magyarországon. Hoppárézimi című könyve például 70 000 példányban kelt el, ifjúsági díjat kapott a magyar parlamentben, film és színdarab és készült műve alapján.
Zemlényi-Kovács Zoltán mégsem saját irományai miatt látogatott Hunyad megyébe, hanem egy másik könyvvel, amely itteni családi gyökereiről szól. Holott „37 éves koromig nem is tudtam, hogy erdélyi kötődésem is van, azt meg végképp nem, hogy ez a családi gyökér éppenséggel román, dédnagymamája révén”, magyarázta szerkesztőségünkben. A felfedezés 2007-ben történt, 20 évvel a dédi halála után, amikor a családi régiségek között véletlenül rábukkant annak kézzel írott, 400 oldalas naplójára, jobban mondva emlékirataira. Ő csupán átszerkesztette és kiadta Tenzi naplója, levél a másvilágra címmel.
A könyv valós időutazás a régóta letűnt Trianon előtti úri világába, ahol az emberek hintóval jártak, a tehetősek cselédeket tartottak, és teljesen más erkölcsök és társadalmi normák uralkodtak.
A közel egy évszázadot élt dédi, Tenzi, azaz Cristea Hortensia (Bózes, Hunyad vármegye, 1890 – Budapest, 1987) neve bizonyára nem sokat mond még az erdélyi olvasónak sem. Élete azonban érdekesebbnél érdekesebb, drámai és fájdalmas fordulatokkal volt teli. Fekete Istvánnal levelezett, még iskolaéveit sem fejezte be, amikor egy bizonyos Aurel nevű fiatalember szerenádot adott ablaka alatt saját fejlesztésű gramofonjával, tudta nélkül, pedig szüleitől háromszor is megkérte kezét. Jómódú, köztiszteletben álló szülei azonban komolytalannak tartották a fiatalember repüléssel kapcsolatos terveit: a kérő ugyanis a híres Aurel Vlaicu, a román repüléstörténet hőse, aki Tenzi elvesztése miatti bánatában soha sem nézett többé nőkre.
Dr. Petru Groza sem volt szerencsésebb, noha Tenzi már jegyes menyasszonya volt: az eljegyzés ellenére a házasság nem jött össze, mindkettejük hosszú évtizedek után is tartó bánatára.
Mindezekre azonban nem Tenzi akkoriban írt naplójából derül fény, hanem jóval később, idős nyugdíjas dédnagymama korban, 1975-ben (vagyis 85 éves korban) írt visszaemlékezéseiből, melynek egyes fejezeteit öt évvel később, még előrehaladottabb korban egészített ki! Elképesztő, a legapróbb részletekre is kiterjedő emlékezőképességgel: annyi év távlatából pontosan emlékezett a szászvárosi polgári leányiskolabeli osztálytársai nevére, nemzetiségére, szüleik foglalkozására.
A könyv arról a kifürkészhetetlen, kalandos sorsról szól, melynek révén az Algyógy melletti faluból, előkelő családból származó „oláh fáta” (saját megfogalmazása szerint) emlékeit papírra vető budapesti idős dédnagymamává változott. A napló a Trianon előtti Nagy-Magyarország nemzetiségi viszonyaiba is betekintést enged, az önkéntes asszimilációba is. Noha színtiszta román volt, s csak a nevelőnőtől tanult meg magyarul, szülei családjában később mégis magyar–román kétnyelvűség uralkodott, Tenzi felnőtt élete pedig végig magyar környezetben zajlott. Jóllehet gyermekkorában néha sérelmek érték román származása miatt, Trianon után is hű maradt Magyarországhoz, a magyar nyelvhez és kultúrához: 1919 után élete végéig a csonkaországban élt. Emlékirat-naplóját is magyarul írta, románul legfeljebb néhány bejegyzést. (Utóbbiak mégis gondot okoztak a románul egy kukkot sem tudó dédunokának.)
Érdekes, fordulatokkal teli, olvasmányos emlékirataiban Tenzi nem foglalkozott a nagypolitikával, legfeljebb érintőlegesen említi az éppen Felvidéken átélt Trianont, vagy a Második Világháború rémségei között, pincébe bújva átélt budapesti ostromot, a könyv azonban mégis nagyszerű képet ad az idők változásáról. Elsősorban azonban amolyan gyónás-szerűség, saját maga előtt vallja be szerelmeit, az abból fakadó életre szóló fájdalmait, s idézi fel azokat az egyszerűnek tűnő eseményeket, melyek teljesen felbolygatták életét. Mert hosszú élete alatt nemcsak Magyarország és a régi világ borult fel, hanem elsősorban saját sorsa. Sőt, dédunokájáét is befolyásolta: 2007-es felfedezése óta Zemlényi-Kovács Zoltán a napló hatása alatt áll, abból jobban megismerte dédi lelkivilágát, mint 17 évig, amíg velük élt. 25 év elteltével át is helyezte Tenzi hamvait a Farkasréti temetőből szülőfaluja ortodox temetőjébe, s tavaly született kislányát éppen a dédi tiszteletére nevezte el a Magyarországon fölöttébb furcsa Hortensiának.
A roppant érdekes romantikus dokumentumregény kellemes olvasmány Erdély múltja, vagy egyszerűen egy kalandos sors iránt érdeklődő bárki számára. Megrendelhető a tenzinaplojamegrendeles@gmail.come-mail címen, a 0735-501-357-es telefonszámon (35 RON), vagy – dévaiak számára, néhány példány erejéig – dévai szerkesztőségünkben.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)