Az esélytelenség krónikája (Trianonról Sepsiszentgyörgyön)
A trianoni békeszerződés előzményeivel, a magyar nemzet számára tragikus végkifejlethez vezető út állomásaival ismerkedhettek meg szerda este az érdeklődők a Magyarország Kulturális Központja szervezésében lezajlott, A magyar nemzet története című előadás-sorozat újabb állomásán. A Székely Nemzeti Múzeumban dr. Zeidler Zoltán egyetemi docens sorolta a tényeket, melyek kétségtelenné tették: az első világháborút lezáró párizsi béke legnagyobb vesztese a magyarság volt, vezetői 1918 nyarától számítva tulajdonképpen teljes esélytelenségben próbálták menteni a menthetőt.
A budapesti Eötvös Lóránt Tudományegyetem oktatója valamivel több, mint másfél órába sűrítve beszélt a közel száz-tagú hallgatóságnak a frontok összeomlását követő közel két év (1918 nyara–1920 június 4-e) összes olyan eseményéről, döntésekről, lépésekről, amelyek végül a versailles-i Nagy Trianon Palotában a Magyarország szempontjából minden téren hatalmas veszteséget okozó egyezmény aláírásához vezettek. A száraznak tűnő történelmi tényeken túl az előadó kitért olyan részletekre is, amelyek nem feltétlenül tartoztak az események fősodrához, mégis meghatározó szerepük volt mások mellett Magyarország megítélésében a győztes antant hatalmak részéről. Ezek közül kiemelendő egyrészt Franciaország, illetve Nagy-Britannia alapállása az egész háború utáni rendezés folyamatában, amit előbbi esetében a hegemóniára való törekvés, a német erőfölény megtörése Európában, utóbbi esetében pedig a kontinensen fenntartandó hatalmi egyensúly igénye jellemzett elsősorban, valamint mindkét nagyhatalom esetében a bolsevizmus elterjedésétől való félelem. Ehhez társult továbbá a háború okozta traumák összessége, amely mindenik résztvevőt érintette. Zeidler Zoltán akkurátusan sorolta fel mindazokat a tényezőket is, amelyek mintegy ráerősítettek erre az „induláskor” már jellemző, a nagy háború veszteseivel szembeni ellenséges hangulatra. Ezek közül Magyarország szempontjából talán a leglényegesebbek a már elszakadási nyilatkozatok formájában is jelentkező nemzetiségi mozgalmak voltak, melyek kiteljesedése már a 19. században elindult a Nagy-Románia, Nagy-Szerbia, csehszlovákizmus, délszláv egység elméleteinek megerősödésével, és amelyek már 1918 őszétől jelezték, hogy elérkeztek az Osztrák–Magyar Monarchia végnapjai. Szintén fontos tényezők voltak a katonai összeomlást követő belső történések – néphatalom, bolsevik forradalom, ellenforradalom.
A egyetemi oktató a vizsgált korszak magyar kormányai, a Wekerle Sándor vezette háborús kabinetet váltó, Károlyi Mihály irányította szociáldemokrata, majd a Tanácsköztársaság hozta népbiztosi testület lépéseit, kezdeményezéseit – különbéke, fegyverszüneti egyezmények – bemutatva tökéletes képet festett arról, hogy mennyire esélytelen helyzetből indult a magyarság 1918 decemberétől számítva. A dátumok, egyezmények, az antant hatalmaknak a vesztesek eltiprását célzó viszonyulását tükröző lépések, a szomszédos államok ellenséges, sőt, erőszakos fellépései kivétel nélkül bizonyítják, a végkifejlett csakis ez lehetett, Magyarország feldarabolása. És ebbe pont az érintetteknek nem adatott meg a beleszólás lehetősége, hiszen a Párizsba utazó magyar békedelegációt, noha meghallgatták –Apponyi Albert miniszter tolmácsolásában –, a békeszerződést érintő bírálatokat, tiltakozásokat viszont főképp francia tiltakozásra szinte figyelembe sem vették, újratárgyalásukról végül lemondtak.
Az előadó arra is kitért: a győztesek önkényes döntése volt mindaz, ami a párizsi tárgyalóasztalok mellett 1919-ben és 1920-ban történt, és ennek ékes bizonyítéka az is, hogy az erdélyi románok Gyulafehérvári Nyilatkozatából is igen kevés előírást tartottak fontosnak átvenni. A győztesek által vehemensen elutasított népszavazások nem véletlenül képeztek szálkát főképp a franciák szemében, hiszen a későbbi, kisebb területeken megtartott 11 voksolás –lásd Sopron – egy kivétellel bebizonyította: az utódállamokhoz csatolt területeken élők bizony szívesebben maradtak volna Magyarország polgárai, akár etnikumtól függetlenül is.
Nagy. D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)