Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. március 23.
Népfőiskola a javából (Árkos)
Tizenharmadik éve, hogy az árkosi Dahlström Kálmán Művelődési Társaság októbertől márciusig szinte heti rendszerességgel tartja közművelődést szolgáló összejöveteleit. A sorozatot – bár ők egyszerűen előadásnak nevezik – mind a változatos tematika, mind jellege tekintetében nyugodtan nevezhetjük népfőiskolának.
Hiszen történelemtől gazdálkodásig, hagyományoktól művészetekig, hobbitól közéletig a Bálinth Zoltán által kezdeményezett és szervezett események a közművelődés olyan választékát hozzák közelebb az árkosiakhoz (és nem csak hozzájuk), amelyet bárki megirigyelhetne. Ezt egészítik ki a nyári kiállítások, kézművesvásárok vagy éppen az ünnepekhez kötődő tevékenységek – jövő héten például a tojásírás. Ezen a héten az Imreh Domokos néhai kántortanító nevét viselő tanácsteremben Zajzoni Rab István szellemét idézték meg szóban, versben, dalban: Bencze Mihály, a lánglelkű barcasági költő kutatója, szellemi hagyatékának gondozója részletesen vázolta regényes életútját (a költő Árkoshoz kötődését sem hagyva ki, hiszen diákkorában itt jelentkezett sikertelenül huszárnak) és életművének talán még kalandosabb utóéletét, a helyi Régeni Áron Dalárda Márk Attila vezetésével pedig verssel és a Mácsafej zenekar két tagjának közreműködésével a Zajzoni emlékére írt lemez három dalával köszöntötte a költőt. Bálinth Zoltán szerint az évek óta végzett kitartó munka legfontosabb hozadéka, hogy törzsközönséget sikerült gyűjteni, sokan pedig az érdeklődésüknek megfelelő előadásra, eseményre mennek el, így az is előfordult már, hogy nem volt elég ülőhely a teremben.
Ferenc Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2013. május 31.
Bencze Mihály
Mottó: Rezdülj végig, / a végestől a végtelenségig, / tudatos, ésszerű varázs –: / mert csak az igaz, ami végtelen, / minden véges: megalkuvás.” (Szilágyi Domokos)
Hálás feladatot kaptam az EMKE elnökségétől, laudáljam barátomat, a matematikus-költő, oktatásszervező, művelődési szakembert. Gyorsan éltem napjaink könyvtárpótló elektronikájával és beütöttem a google-ba a nevet, mindössze 0,17 másodperc alatt 237 ezer címszó jelent meg. Még szerencse, hogy egy hónapja kaptam a megbízatást, így az egy este megírt 40 oldalból volt időm naponta egy-egy lapot mondatba sűríteni, néhány felsorolásra összefoglaló szavakat találni, távirati stílusban visszaadni azt a szellemiséget, amit Erdély-szerte Bencze Misi néven ismernek.
Csernátfaluban született, otthon, majd a csaknem otthoni Hosszúfalu gimnáziumában tanult, ezután a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem matematika szakán volt hallgató, ahol Maurer Gyula professzorral került közelebbi szakmai kapcsolatba. Matematikusi oklevéllel otthon és otthona környékén tevékenykedik. Matematikafeladatokat szerkeszt, lapokat alapít, verseket ír, jeles személyek életét tanulmányozza és publikálja.
1980 decemberében megszervezte az első erdélyi Rubik-kockát forgatók bajnokságát, de hamar leintették, hiszen ez magyar – gondolkodó – fiatalok találkozója lett. Nem csüggedt, tovább szervezett, nyüzsgött.
1990-ben alakította meg a jogilag hivatalosan bejegyzett Wildt József Tudományos Társaságot. Ez a társaság középiskolások és egyetemi hallgatók szakmai támogatásával foglalkozik, számos diáklapot jelentetve meg. Néhány cím ezekből, messze elmaradva a teljességtől: Visszhang (magazin), Szinfónia, Szemfog (irodalmi lap), Galaxis, Pegazus, Üzenet, Erdélyi Bumeráng (vicclap), Erdélyi Matematikai Lapok, Vadrózsák (irodalmi lap).
A Wildt József Tudományos Társaság diákkonferenciákat, diáktudományos köröket és versenyeket szervez évente többször is.
1993-ban, Brassóban megalapította a hivatalosan bejegyzett Fulgur Kiadót, aminek célja magyar könyvek kiadása. Másfél évtized alatt több tucat könyvet jelentetett meg, számos folyóirat szerkesztését, megjelentetését vállalta.
Egyik legnagyobb érdeme, hogy 1990-ben megalapította az Erdélyi Magyar Matematikaversenyt – ami azóta párhuzamosan zajlik a román matematikai versenyekkel –, majd 1992-ben Oláh György felvidéki matematikatanárral a Magyar Nemzetközi Matematikaversenyt. Ezt a versenyt idén márciusban rendezték meg 22. alkalommal, ezúttal Győrben.
Bencze Mihály verseket (is) ír, matematikapéldák százait alkotja, szervez, rendez, elnököl, ha kell, javító tanár, köszöntő beszédet tart, vitatkozik, érvel igaza mellett, okleveleket gyárt és névsorokat pontosít. Egyik írásában olvastam, hogy szerinte „a matematika nem más, mint az irodalom, zene, művészet, vallás, ezotéria tudományos versbefoglalása egy különleges isteni nyelven, minimális jelrendszerrel”. Lélekvándorlás, Pogány Madonna verseskötetei, Tótpál Dániel irodalmi munkásságáról írt tanulmánya, Zajzoni Rab István összegyűjtött írások című, Magdó Jánossal közösen megjelentetett kiadványa csak töredékei helytörténeti kutatásainak. Bencze Mihály született európai és lokálpatrióta, 2005-ben megalapította a Zajzoni Rab István-díjat, amit minden évben kiosztanak azoknak a személyeknek, akik Hétfalu művelődési, oktatási, szellemi, gazdasági életében kimagaslóan tevékenykednek, életművükkel hozzájárulnak nemzeti közösségünk, értékeink gyarapításához és népszerűsítéséhez.
Leánya, Ünige, és két fia, Nimród és Mikolt – apjuk szellemében él és dolgozik, a középső éppen a kolozsvári Protestáns Teológián utolsó éves evangélikus pap-jelölt.
Ki is, mi is Bencze Mihály? Matematikus, aki alkotó és szervező, irodalmár, aki verseket és tanulmányokat ír, művelődésszervező, aki rendez, kitüntet és társakat állít maga mellé. Tegyek kérdőjelet az utolsó mondat végére? Vagy foglaljam egy szóba, felkiáltójellel, hogy fáradhatatlan erdélyi ember! Mert a 20. század végén is kellettek és ma is kellenek szimbólumok, ma nem börtönáldozatok, mint korábbi legnagyobbjaink, hanem hétköznap és vasárnap is nyüzsgő, rágódó, de cselekvő csöngettyűzők, harangozók, szívós cselekvők. Böjte Csabák, akik az elesetteket segítik, Kallós Zoltánok, akik nem hagyják elveszni írott és íratlan értékeinket, Bencze Misik, akik a kiemelkedő képességű diákoknak nyitnak kaput Európa és a tudományos nagyvilág felé.
Szilágyi Domokos-mottóval kezdtem, az ő soraival is végzem ezt a laudációt: „Az ünnep, az ünnep halandó. Csak a hétköznap maradandó”. Misi kollégám ezt a kitüntetést (is) otthon egy polcra helyezi a többi mellé, mert mi mást tehetne, s a mai (halandó) ünnepet követően ismét a (maradandó) hétköznapokba veti magát. Figyelj, fáradhatatlan barátom, a Kárpát-medencében, közelebb Erdélyben vannak még megoldatlan számtan- és nemmatek feladatok! Közülük legalább n+1 rád vár!
Matekovics Mihály
Művelődés (Kolozsvár)

2014. január 16.
Az asszimiláció ellen küzd a Bukaresti Magyar Élet
Új, magyar nyelvű kiadvány jelent meg: a Bukaresti Magyar Élet novemberben mutatta be első számát a Brassó Lapok havi mellékleteként. Az egyelőre második lapszámánál tartó, négyoldalas, nyomtatott kiadvány születésének körülményeiről, céljairól, túlélési esélyeiről kérdeztük Bencze Mihály szerkesztőt.
Hogyan született meg az ötlet, hogy saját nyomtatott kiadványt jelentessenek meg a bukaresti magyar közösség számára?
A bukaresti magyar oktatás kétszáz éves múltra tekint vissza. A Barátok katolikus temploma, majd a református és evangélikus templomok köré tömörült erdélyi magyarok ebben a városban egy csodálatos magyar világot építettek. Iskolák, újságok sokasága, könyvkiadás, színház, cégek, gazdasági és kulturális élet fémjelzi az ide került magyarok munkásságát. Ha a két világháború nem teszi tönkre ezen intézményeket, akkor Budapest után minden téren Bukarest lenne a második legnagyobb magyar város.
Kikből áll az a közösség, amelyhez a lap szól?
A bukaresti magyar lakosság széles skálát ölel fel az 5-6 generációs "ősmagyaroktól" a jobb munkalehetőségért ide telepedett magyarokig. Az utolsó népszámláláskor háromezren vallották magukat magyarnak, noha harmincezer magyar él itt. A jövő tehát nem rózsás, évtizedeken belül az asszimiláció hullámai eltörlik az anyanyelvünket. Ezért a legfontosabb az anyanyelv oktatása, védelme és ápolása. Ezt az itt működő Ady Endre Elméleti Líceum, a Petőfi Ház, valamint a római katolikus, a református és az evangélikus egyházak vállalják fel. Ennek az öt intézetnek a kulturális, tudományos egyesítését vállalta fel a három hónapja beindult Bukaresti Magyar Élet újság, melynek szerkesztői Forró László és jómagam.
Milyen időközönként jelenik meg a Bukaresti Magyar Élet?
Egyelőre havonta egyszer jelenik meg, a Brassói Lapok mellékleteként. A mindennapi kulturális és tudományos élet mellett közli a bukaresti magyarok történelmét, neves magyar személyiségek életrajzát, akik Bukaresten keresztül ráhatással voltak az ország kulturális, gazdasági fejlődésére. Mindenkitől szívesen várunk írásokat, visszaemlékezéseket, történelmi fényképeket és dokumentumokat a következő címre: bukaresti.magyar.elet@gmail.com
Végeztek valamiféle piackutatást? Mekkora olvasóközönségről beszélhetünk?
Nagyszabású piackutatást nem végeztünk, de felmértük a lehetőségeket. A nyomtatott változatra idáig 125-235 olvasó volt kíváncsi, de az elektronikus változatot biztos többen fogják olvasni.
Ezek szerint lesz online felülete is.
Igen, az elektronikus változat az Ady Endre Líceum honlapján lesz elérhető, ami most készül.
Hol lehet majd megvásárolni a lapot?
A történelmi magyar egyházaknál, az Ady Endre Líceumban, valamint a Petőfi házban.
Lévén, hogy – legalábbis egyelőre - havilap lesz, a hangsúly nyilván nem az aktualitásokra tevődik majd. Mi lesz a lap erőssége, vonzereje?
A kultúra, a történelem, a fontos események mindig helyet kapnak a lapban. Az erdélyi magyarság bukaresti kötődéseinek a feltárása, a román-magyar kapcsolatok megközelítése mindkét irányból, és hadd ne soroljam, mert a levéltári adatok feldolgozása során még sok rejtély fog előbukkanni. A lap erőssége az maga a létezése, egy olyan városban, ahol a magyarok már lemondtak az önálló sajtóról.
Manapság nagyon merész vállalkozás lapot, főleg nyomtatott lapot indítani tájainkon. Ezt nyilván Önök is tudják. Mennyire bízhatunk a lap tartós fennmaradásában, megvan erre az anyagi fedezet?
Pitagorasz azt mondta: a kezdet az egész fele. Még nincs anyagi fedezetük, de remélem, hogy vannak még mecénások, és lesz pályázati lehetőségünk is.
A Bukaresti Magyar Élet hivatalos bemutatkozása 2014. január 20-án 18 órától lesz a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Házban (Bukarest, Zalomit u. 6.). A lapot Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője mutatja majd be, jelen lesznek a szerkesztők: dr. Bencze Mihály és Forró László.
Valóságos kortörténeti csemegével indít a Bukaresti Magyar Élet első két lapszáma: Zajzoni Rab István, a Barcaság kiemelkedő, 19. századik csángó-magyar költőjének 1851-ben írt, bukaresti útinaplójából közöl részleteket. Érdekességeket közöl Fekete József szobrászművész, a bukaresti Repülősök Emlékműve megalkotójáról, valamint a török költők magyar kultúra iránti rokonszenvéről, annak megverselt bizonyítékairól, és részleteket tudhatunk meg a Herăstrău parkban található két, magyar kötődésű szoborról is. Egy egész oldalt – a harmadikat – szánnak a szerkesztők az egyetlen magyar tannyelvű bukaresti iskola, az Ady Líceum tanárai és diáksága számára, az utolsó oldal pedig a rövid, közérdekű tudósítások, hírek felülete: itt található a Bukaresti Rádió, illetve a Román Televízió magyar adásának programja, valamint a magyar istentiszteletek, misék helyszínei és időpontjai is. A második, decemberi számban a Hungaromagyarázatok nevet viselő, Erdélyben már széles körben népszerű jelenségről és annak értelmi szerzőiről is olvashatnak a bukaresti magyarok.
T. Koós Imola
maszol.ro,

2014. október 2.
XVIII. Szent Mihály Napok
Idén is, szeptember utolsó hétvégéjén, mint ahogy ez már hagyományossá vált, a hétfalusi csángó közösség legnagyobb éves rendezvénysorozata zajlott le, a Szent Mihály Napok, a Négyfalusi Polgármesteri Hivatal és a Hétfalusi Magyar Ifjúsági Klub (HMIK) közös szervezésében.
A hivatalos péntek esti megnyitót már egész héten zajló programok előzték meg, teke-bajnokság, 66-os kártyajáték, szerdán, szeptember 24-én pedig az Osonó Színházműhely – Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadását tekinthették meg a négyfalusiak, előadás melyet kötetlen beszélgetés követett a színtársulat színészeivel, mely, akárcsak az előadás rendkívűli népszerűségnek örvendett a közönség körében. A péntek esti hivatalos megnyitó rendezvényen a sepsiszentgyörgyi Rustik zenekar biztosította a jó hangulatot, ezt előzte meg a komollói nőszövetség amatőr színjátszócsoportjának három felvonásos vígjátéka. Az egybegyűlteket Géczi Gellért alpolgármester, és Bálint Anikó HMIK alelnök köszöntötte. A szombati programot a gyerekeknek szánt kézműves foglalkozások nyitották meg, ugyancsak szombaton zajlottak le a sportrendezvények, a focikupa, melyet Apáca csapata nyert meg, az asztali tenisz, illetve csocsó bajnokság. A Barcasági Csángó Alapítvány udvarán felállított színpadon fellépett Zajzoni Rab István Középiskola báb- és színjátszó csoportja, A George Moroianu Középiskola színjátszócsoportja, melyet a kolozsvári Váróterem Projekt előadása követett. Rendhagyó módon az idén borkóstoló is volt, Balla Géza pincészeteből kóstolhattak ménesi borokat az érdeklődők, és nagy sikernek örvendett Magdó István fényképész kiállítása is, melyet a hétvégén többszáz érdeklődő látogatott meg. Sor kerűlt Hochbauer Gyula tanár úr „Itt: Karáncsonyok Között” című könyvének a bemutatására is, a szombat délután folyamán pedig gyerektáncházon is részt vehettek a rendezvénysorozat legífjabb látogatói. A koncertek sorozatát a HMIK band nyitotta meg a nagyszínpadon, őket követték a magyaroszági Ocho Macho együttes, mely reggae stílúsú számaival elvarázsolta a hideg ellenére is a makacsul kitartó közönséget. Az estét a borkertben lezajló élőzenés mulatság zárta. A vasárnapi programot az négyfalusi református templomban megszervezett Ökumenikus Istentisztelet nyitotta meg, melyet megelőzően a templomkertben felállított sátorban a gyulafehérvári Caritas otthongondozói központ munkatársai biztosítottak ingyenes egészségügyi felmérést az érdeklődők számára. Ezidő alatt a háromfalusiak Zajzoni Rab István költőre emlékeztek, és koszorúzták meg a temetőben levő síremlékét, utána pedig indult a hagyományos szekeres felvonulás, mely az idén is, mint mindig Négyfalu két végéről és Háromfaluból hozta a néptáncosokat, érdeklődőket a városközpontban megszervezett ünnepélyes pillanatra, utána pedig a Csángó Alapítvány udvarán megszervezett szabadtéri majálisra, ahol már javában készűlt a hagyományos csángó pityóka-tokány, és kézműves vásár várta az érdeklődőket. A rendezvény kezdetén köszöntötte a jelenlevőket Géczi Gellért alpolgármester, Römer Ambrus Sándor Mihály Brassó megye prefektusa, illetve Nagy István, Négyfalu testvértelepülésének, Kisújszállásnak önkormányzati képviselője. Következtek a néptáncok, majd a szentegyházi Kartal együttes, és a csíkszeredai Role együttes szórakoztatta a közönséget. Nem maradt el a városon keresztülhaladó töklámpás-felvonulás sem. Azt est záróakkordjait a Takáts Tamás Blues Band együttes zeneszámai hangoztatták, zakatolt a vonat, és a jelenlevők pedig többször is „pocsolyába léptek” mégcsak képzeletben is, amikor a szervezők Takáts Tamással közösen énekelték el a színpadon a „Pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm” nagysikerű slágerét, ezzel egyúttal zárva is a sikeres rendezvénysorozatot. A szervezőcsapat nevében köszönetet érdemel minden lelkes résztvevő, aki jelenlétével színesebbé, csodálatosabbá tette a rendezvénysorozatot, nem utolsó sorban köszönet jár az önkénteseknek és a támogatóknak is, akik nélkűl e sikeres rendezvénysorozat nem válhatott volna valóvá.
erdon.ro

2015. június 27.
Szórványoktatás, gyöngyhalászat – pro és kontra
A szórványban élő magyarság oktatásáról beszélgettek csütörtökön, a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely keretében szervezett vitán a meghívottak: Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke, Puskás Attila pedagógus, egyházügyi referens (NSKI) , Bali János igazgatóhelyettes (NSKI), Veres Valér szociológus, egyetemi docens, Pozsony Ferenc professzor, néprajzkutató, a MTA külső tagja, Vetési László szórványkutató, Makkai Dénes magyarpéterfalvi református lelkész, Székely Melinda, a négyfalusi Zajzoni Rab István Általános Iskola igazgatója, Szabó Csaba tévés szerkesztő, Szilágyi Szabolcs, a Kossuth Rádió munkatársa, a Kolozsvári Rádió szerkesztője.
Az elmúlt hetekben vitát váltott ki, hogy a Szász Jenő vezette a Nemzetstratégiai Kutatóintézet különböző ösztöndíjakkal csábítaná székelyföldi kollégiumokba a szórványiskolában tanuló magyar fiatalokat. Szászék szerint a szórványkollégiumokat Székelyföldön kellene működtetni, ellenkező esetben sokkal nagyobb a veszélye annak, hogy a szórványvidékekről származó fiatalok előbb-utóbb román iskolát választva beolvadnak, vagy kivándorolnak, jobb megélhetési lehetőségeket keresve. A szórványiskolákban oktatók viszont attól tartanak, hogy épp ez a „gyöngyhalászatként” elhíresült stratégia vezet majd a magyar oktatás teljes felszámolásához olyan helyeken, ahol egy-két gyereken múlik a magyar iskola, tagozat beindítása. A csütörtöki vitán elhangzottakból kiderült: Szászék egyelőre (kitartóan) próbálkoznak, de hivatalos politikai döntés még nem született a „gyöngyhalászatról”.
Vetési László, az Erdélyi Református Egyházkerület szórványkutatója kifejtette: a szórványközösségek megmaradását szolgáló intézményrendszer (iskolák, szórványkollégiumok, gyermekotthonok) mára kialakult, és szinte egész Erdélyt lefedi. A kutató szerint csak ott lehet reménykedni a szórvány megőrzésében, ahol a közösség is kifejezi megmaradási igényét. Nagyon fontos lenne, ha a szórványtelepülésekre sikerülne lelkész és tanár házaspárokat kiköltöztetni, egy közösségben ugyanis a lelkész, a tanító és a diakóniai gondnok meghatározó szerepet tölt be.
Veres Valér szociológus, a BBTE oktatója a 2002-es és 2011-es romániai népszámlálás adatait feldolgozó tanulmányából idézve megállapította: nagyon gyors a magyarság csökkenése azokban a megyékben, ahol a magyar közösség aránya 10% alatt volt már 1989 előtt is. A legrosszabb helyzet Krassó-Szörény megyében van, ahol a magyarság aránya 1992–2002 között 25%-kal, 2002–2011 között pedig további 49,85%-kal csökkent. Közel 30%-os a magyarság arányának csökkenése Máramaros, Temes és Hunyad megyében, Beszterce-Naszód, Arad és Fehér megyében pedig 20–30%-os csökkenést észleltek ebben az időszakban. Elmondta: azokban a megyékben, illetve településeken, ahol a magyarság aránya 7 százalék alatti, a vegyes házasságok aránya meghaladja az 50%-ot. Megjegyezte: a Kolozsváron egyetemet végzett székelyföldi magyar fiatalok nagy része nem marad Kolozsváron, inkább hazaköltözik.
Pozsony Ferenc néprajzkutató, BBTE-oktató az egyetem hallgatói és oktatói által az 1990-es években az erdélyi magyar szórványban végzett alapkutatás eredményeit felemlegetve elmondta: azokon a telelpüléseken, ahol a magyarság aránya nem éri el a 20%-t, a szórványban élők mindennapjaik során szoros kapcsolatokat működtetnek a többséggel, szerves részesei a többségi lakosság életvilágának. Pozsony elmondta: a szórványban élő magyarok rendszerint nem vállalják fel nyíltan etnikai identitásukat.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

2015. július 16.
Kivégzett temetőink
Bőven hozakodtak eleink is elé dicső történelmi példákkal a magyarság történetéből, hogy erőt adnának a megmaradásra, a cselekvésre, s példát is. Kevesen emlegetik viszont példaként azt az iszonyú szenvedést, országrablást és a magyarság valóságos kiéheztetését, amely követte az ún. török iga aluli 1686-os felszabadításunkat. Magyarországon, Erdélyben maradt az európai zsoldos hadsereg, a felszabadító, s azt a nyomorult népnek kellett eltartania úri módon. Ami hiányzott ehhez, azt elvették.
Most Romániához tartozunk, sajátos helyi demokráciában. Magyarságunk és magyar népünk itteni lepusztítására hozok fel egy példát. Jelkép ez a brassó-bolonyai temető annyiban, hogy megpillanthatjuk még életünkben, mi vár ránk is holtunkban, mi lesz sírunkkal s hamvainkkal, ha már utódainkra marad, s csak a temetőnk.
Sok-sok evangélikus hitű magyar élt és él ma is – ha már nem is olyan sok – Brassóban. A 18. század végén építették meg a maguk templomát, akkor létesítették temetőjüket is. Brassóbeli, hétfalusi csángó-magyarok tízezrével dolgoztak s kötődtek Brassó városához. De mit ad az ördög, a román diktatúra kitalálta 1960-ban, hogy temetője, írmagja se maradjon lehetőleg a magyarnak. Hát megtiltották a temetkezést, lecsukták a temető kapuját.
Menekítették papok, tanítók, parasztok a sírköveket, ahogy lehetett. Második felvonásként a sírgyalázásban, 1980-ban kezdték lebontani, elhordani, amit lehetett, s aztán 1987-ben a szemünk láttára megjelentek a talajgyaluk, a buldózerek, s a temetőből semmi sem maradt, csak a puszta föld. Ott volt eltemetve a költő Zajzoni Rab István (1832–1662), hamvait és síremlékét kimenekítették valahogy. Síremlékén ez az írás szerepelt, de levésték azt is: „Nemzete s neve rab vala, de szabad a lelke s dala.”
Petőfi modorában írt, jó költőnek tartották, jó publicistának is. 1861-ben Táncsiccsal együtt letartóztatták Habsburgék.
Emlékeztetőnek, figyelmeztetőnek – minek is szánom világ elé ezt az írást? Ha már a bölcsőinket, földünket, házainkat, anyanyelvünket odavetették román martalócoknak, tán figyelnünk kellene bár a temetőinkre. Lásd a kolozsvári Házsongárdi temető sorsát – akár a városét –, a hamvakat kivetik, temetik a románokat dicstelenül díszített hantok alá. És még hány helyen, istenem!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2015. október 1.
Dr. Bencze Mihály méltatása
Bencze Mihály 1954. november 20-án született Csernátfaluban, Bencze Mihály (1919. szeptember 25.–2009. december 18.) és Tomos Ilkó Anna (1926. január 1.–2011. november 23.) egyetlen gyerekeként. 1961–1968 között a csernátfalusi 3-as iskolában járt, 1968–1973 között pedig a hosszúfalusi Elméleti Líceum diákja. 1973–1974 között Bodzán teljesíti a katonai szolgálatát. 1974–1978 között a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Matematika Karának diákja. Egyetemistaként több tudományos konferencián a matematikai cikkeit díjazták, feladatait külföldi lapok is közölték, matematikai kört tartott diákoknak, egyetemistáknak matematikai faliújságot szerkesztett, és részt vállalt a kolozsvári Visszhang diákrádió adásainak a szerkesztésében. 1978–1990 között a brassói Vörös Zászló Középiskola matematikatanára volt. Itt szerkesztette 1978–1990 között az évharmadonként megjelenő Gamma matematikai lapot, ami egy néhány szám megjelenése után az országban és külföldön egyaránt szakmai elismerésben részesült. Hónaponként szervezte az interdiszciplináris Matematikai Szakkört, melyre diákok, egyetemisták, művészek, zenészek, egyetemi tanárok is eljártak előadást tartani. Ezt a szakkört a hatóságok tíz év működtetés után betiltották. 1984-ben vezette a Kockafej Matematika Versenyt az Ifjúmunkás országos lapban, de a hatóságok fél év után betiltják. Ezt majd 1989-ben Kobak név alatt a Brassói Lapokban indítja újra. Diákjaival 1985–1990 között szerkesztette a Hipstern szamizdat lapot. 1989 májusában a kommunista hatóságok betiltják a Gamma matematika lapját, és eljárást indítanak a szerkesztője ellen. Romániában 1980. december 11-én ő szervezi meg az első Rubik-kockát forgatók bajnokságát. A díjazottak a brassói Vörös Zászló diákjai. Őket meghívják Bencze Mihállyal együtt a Budapesten rendezett Rubik-kockát forgatók Világbajnokságára, de a szocialista hatalom nem engedi sem őt, sem diákjait szerepelni. Azóta is minden évben megszervezi ezt a bajnokságot. 1984-ben feleségül vette Lécz Ildikót, házasságukat három gyerekkel áldotta meg a teremtő. Ünige lányuk Marosvásárhelyen régész, Nimród fiuk Krizbán evangélikus lelkész, és Mikolt lányuk Felvidéken néprajzos. Csanád, Magor és Hunor unokáik a család büszkeségei. Az 1989-es változások aktív résztvevője. Az RMDSZ egyik alapító tagja, a Zajzoni Rab István középiskola egyik alapítója és névadója, az Áprily Lajos Főgimnázium egyik alapítója, és 1990-től a brassói Áprily Lajos Főgimnázium matematikatanára. A Hipstern folytatása lesz a Brassói Füzetek, aminek főszerkesztője. A betiltott Gamma matematika lapot most már Octogon Mathematical Magazin néven szerkeszti, angol nyelven, nemzetközi elismert matematikusokkal. 1990-ben megalapítja az Erdélyi Magyar Matematika Versenyt, ami folyamatosan működik napjainkban is, és a román tanügy minisztérium elismert versenye. Megalapítja a Wildt József Tudományos Társaságot, ami a diákok matematikai, irodalmi, tudományos tevékenységét támogatja. A Wildt József Tudományos Társaság jelentette meg a Visszhang, Szimfónia, Szemfog, Galaxis, Pegazus, Üzenet, Erdélyi Bumeráng, Erdélyi Matematikai Lapok és Vadrózsák diáklapokat, valamint működtette a fotókört és a zenekört is. A Fulgur Könyvkiadó alapításával, és működtetésével, a magyar könyvek kiadását támogatta. Több mint 10 irodalmi könyvet, szakfolyóiratot, több mint 20 matematikai könyvet jelentetett meg. Újraindítja a matematikai szakköröket Brassóban, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, majd a Kárpát-medencére is kiterjeszti. 1992-ben megalapítja a Nemzetközi Magyar Matematika Versenyt, ami azóta is a Kárpát-medence elismert szakversenye, – és Erdős Pál világhírű matematikus szerint – egyben a legfontosabb tehetségápoló fóruma. 1990-től szervezi a József Wildt International Mathematical Competition versenyt, majd a Neumann János Matematika Versenyt és a Benkő József Matematika Emlékversenyt. Több mint 20 nemzetközi matematika szaklap szerkesztőségi tagja. Több mint 200 nemzetközi matematika konferencián vett részt Romániában, Magyarországon, Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján, Németországban, Hollandiában, Svájcban és Franciaországban. Az erdélyi magyar könyvtárakat több mint 10 000 könyvvel támogatta. 2010. december 18-án doktorált a Craiovai Egyetemen, Dr. Constantin P. Niculescu egyetemi professzor volt a témavezető tanára. A doktori tézisének címe: New Inequalities based on Convexity. Ezt elismert könyvként Németországban a Lap Lambert Academic Publishing jelentette meg. Több mint 900 szakdolgozata és 15 ISI-s cikke jelent meg hazai és nemzetközi matematikai lapokban, mint például: Libertás Mathematica (USA), Research Report Collection (RGMIA, Ausztrália), Mathematics Magazine (USA) stb.
Több, mint 23 000 matematikai javasolt feladatot és nyitott kérdést közölt hazai és nemzetközi matematikai szaklapokban. Több, mint 20 szakkönyvet szerkesztett, és referált. 2005-ben megalapította a Zajzoni Rab István díjat, amit először 2006-ban osztottak ki, és azóta is folyamatosan rendezi ezen ünnepséget a négyfalusi Szent Mihály Napok keretén belül. 2013-tól a bukaresti Ady Endre Elméleti Líceum igazgatója, és a bukaresti Petőfi Ház igazgatóhelyettese. Szintén 2013-tól szerkeszti a Bukaresti Magyar Élet havilapot. Egykori diákjai országunk elismert szakemberei, tanárai, közülük kiemelkedő és világhírű egyetemi tanárok valamint kutatók lettek hazai és külföldi egyetemeken egyaránt. Verseit, irodalmi és történelmi cikkeit a következő lapok közölték: Kilátó (Belgium), Látó (Marosvásárhely), Brassói Lapok, Romániai Magyar Szó, Krónika, Erdélyi Napló, A Céh (Budapest), Katedra (Pozsony), Erdélyi Toll, Ifjúmunkás, Székelyföld, Honlevél (Budapest), Bécsi Napló, Panoráma (USA), Hungarian Santinel (USA), Hétfalu, Bukaresti Magyar Élet, Közoktatás, Mikes International (Hága) stb. A következő könyvei jelentek meg: A Cenk árnyékában (Brassói Költők Antológiája, 1995), Lélekvándorlás (versek 1972–1996), Erdélyi és Nemzetközi Magyar Matematikai Versenyek (1984–1997), Pogány Madonna (versek 1996-1998), Erdélyi és Nemzetközi Magyar Matematikai Versenyek (1997–2002), Zajzoni Rab István összegyűjtött írások (2004), Tóthpál Dániel élete és irodalmi munkássága (2006), Scientific Elements (USA, 2007), A Mathematical Problem Book (Szarajevó, 2008), Erdélyi és Nemzetközi Magyar Matematikai Versenyek (2003–2008), The International Conference - Mathematical Education in the Current Europen Context (2011), Selected Chapters of Mathematical Analysis (2011), The International Conference - Mathematical Education in the Current European Context (2012), New inequalities based on convexity (Németország, 2012), An introducction to quadrilateral geometry (2013), Selected Problems and Theorems of Analytic Inequalities (2012), The International Conference - Mathematical Education in the Current European Context (2013), Visszapillantó tükör (2013), The International Conference - Mathematical Education in the Current European Context (2014), Mathematical Contest Notebook (2015), Selected Problems for Mathematical Contests (2015).
A következő díjakban részesült: Man of the year (American Biographical Institute, USA, 2003-tól folyamatosan), Ezüstgyopár díj (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, Teleki Oktatási Központ, 2005), Farkas Gyula emlékérem (Kolozsvár, 2006), Apáczai díj (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2006), Gheorghe Lázár diploma (I. fokozat, 2007, Brassó), Beke Manó Emlékdíj (Bolyai János Matematikai Társaság, Budapest, 2008), Apáczai dicséret (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2008), Apáczai díj – ezüst fokozat (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2010), Diploma de excelenta (Tanügyminisztérium, Bukarest, 2010), Miniszteri Elismerő Oklevél (Nemzeti Erőforrás Minisztériuma, Dr. Réthy Miklós, Budapest, 2011), Apáczai díj – arany fokozat (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2012), Diploma de excelenta (Tanügyminisztérium, Bukarest, 2012), az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Kun Kocsárd-díja (2013), A Magyar Művészetért Ex Libris-díja (2013), Bonis Bona-díj (Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége, 2013), Apáczai díj – gyémánt fokozat (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2014). 2013. április 1-től Bencze Mihály az American Romanian Academy of Arts and Sciences (ARA) levelező tagja.
Tisztelt Bencze Mihály, kedves Misi barátom, a barcasági csángó népért, az erdélyi és a Kárpát-medencei magyarságért kifejtett hatalmas munkád elismeréseként fogadd el népedtől a jól megérdemelt Zajzoni Rab István díjat. Isten éltessen!
Magdó István Hétfalu
(Független művelődési és helytörténeti havilap)

2016. január 22.
Bácsfalusi találkozások
Brassó–Derestye felől a balra kanyarodó út Bácsfalut érinti elsőként. Első települése Négyfalunak és egyike Hétfalunak. Mondhatni történelmi. A Nagykőhavas lábánál fekvő település környezete festői, a legkiválóbb turisztikai csemegéket kínálja, ugródeszka a Kárpát-kanyar tájai felé. Lépten-nyomon közös múltunkra emlékeztet, a csángó élettér felbecsülhetetlen értékeit kínálja.
Az itt-ott anyanyelvünkön olvasható feliratok, egy emléktábla, az evangélikus-lutheránus magyar templom előtti újabb emlékmű tudatja, jó helyen járunk. Mondják, közösségi háza is van Bácsfalunak, és nem is akármilyen.
Barcsa István evangélikus lelkész szeretettel fogad, friss és új nyomtatott kiadványokkal ajándékoz meg: időt is spóroltunk, falubemutatónkhoz is forrásanyagot kaptunk. Kovács Lehel István helytörténész, Négyfalu egyik legtermékenyebb tollforgatója egy 2013-ban kiadott kötetében megkísérli azt is elmondani, hogy ez a falu – melyet képtelenek voltunk elhatárolni a szomszédos Türköstől és a főút mentén sorakozó Csernátfalutól – talán a legtöbb értelmiségit adta a környék magyarságának, akik közül mi csak a jelesebbekből válogatunk.
Bálint András csángó tanító és krónikás, aki Sepsiszentgyörgyön kezdte a tanítóképzőt, s volt úgy, hogy gyalog bandukolt Bácsfaluig egy karácsonyi vakációban, ismert számunkra. Részese volt a hétfalusi néprajzi múzeum létrehozásának, és arról álmodozott, hogy Zajzoni Rab István csángó költőnek szobrot állítson szülőföldje. E sorok írójának legmegbízhatóbbnak Bálint András azon falutörténetei bizonyultak, amelyeket a két világháború között közölt a Csángó Naptárakban! Felkerestük Bácsfalu jeles papja, Borcsa Mihály síremlékét a falu temetőjében. Érdemei vitathatatlanok. Mint a negyvennyolcas események résztvevőjének, menekülnie kellett földink, a papolci Kiss Sándor ezredessel való kapcsolatai miatt. Bácsfalu kiemelkedő művészek fészke is volt.
Itt ringatták bölcsőjét a nagy csángó szobrász Istók Jánosnak (1873–1972), aki a hosszúfalusi fafaragó-iskolából indult Münchenbe, Budapesten Köllő Miklós műhelyében, majd Stróbl Alajos mesteriskolájában alkotott. Beke György vele folytatott beszélgetéséről írt máig emlékezetesen az immár megsárgult lapú Csángó krónikájában, jómagam, ha tehetem, a budai Bem-rakparton hajtok fejet nagy műve, Bem tábornok monumentális szobra előtt. Sejtheti az olvasó, hogy nem cél, de lehetetlen is szólni azokról az ötvenhatos jeles személyiségekről, akik sok-sok szállal kapcsolódtak ehhez a településhez, akikről Kovács Lehel István írta 56 bácsfalusi című könyvét (2013). Nem tudtam eddig, de most tudom, hogy Bácsfalu szülötte volt Nagy Béla (1929–2010) kutató és jeles pedagógus, EKE-barát és túraszervező. Mint fika, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium kisdiákja, ismertem, emlékszem most is a nagy diákra, aki előtt köszönéskor meg kellett hajolni és Nagy úrnak szólítani!
Kifogyhatatlan helybeli forrás A bácsfalusi evangélikus egyházközség története című monográfia (2011). Társszerzői között az eklézsia lelkésze mellett ott látni Hochbauer Gyula helytörténészt, Kovács Lehet Istvánt, az egykori szentgyörgyi politikus Rab Istvánt, Rab Sándort, a Székely Mikó Kollégium fungens történelemtanárát, jeles előadót, nemkülönben a tollat egyre gyakrabban, veretes módon és mesterien forgató Veress Emese Gyöngyvér néprajzi szakírót, közírót.
Hétfalusi idegenvezetőm, kalauzom Szecseleváros kiváló ismerője, a jeles gyógyszerész, a református hitben élő Fodor Levente. Éreztük: legalább annyira szereti Négyfalut, akárcsak őseinek faluját, a háromszéki Sepsimagyaróst. Fodor Levente falujának is több kiváló szülötte volt, többek között Kóréh Ferenc, az Amerika Hangja rádióállomás jeles szerkesztője, a sepsiszentgyörgyi Székely Nép napilap (1940–1944), lapunk elődje főszerkesztője. Fodor Leventével kutattuk-fotóztuk torony magasában Bácsfalu régi harangját, amely akkor is szólt, amikor a majdani szobrász Istók Jánost keresztelték: Ezen harang csináltatta Istók István curator és öreg falnagy párj. Barthalmi Katával a maga költségén. Anno 1836 die nov. Bartha Márton idejében. Jó volt látni, miként dacol az idővel az a magyar nyelvű porladó emléktábla is, amelyet a helybeliek állítottak az egykori magyar kultuszminiszter, Báró Eötvös József 1869-béli bácsfalusi látogatásának emlékére.
A szent szabadság oltalmában
A XIX. század történelmének legmozgalmasabb időszaka és legdicsőbb eseménye kétségtelen a Barcaságon is zajló 1848/49-es forradalom és szabadságharc. A bácsfalusi csángó-magyarok követei is ott voltak az agyagfalvi székely nemzetgyűlésen, és kinyilatkoztatták a többi csángó falvak követeivel egyetemben, hogy „mint magyar ajkúak, a székely nemzet honvédelmi rendelkezései alá ajánlják magukat, s a nemzet törvényes akaratát egyesített erővel támogatják!” Ez az egyetlen mondatba foglalt kijelentés is bizton elegendő ahhoz, hogy testvéreinkként emlegessük és fogadjuk a hét- és tízfalusi csángókat, tegyük ezt annak érdekében, hogy minél jelentéktelenebbé alacsonyodjék az a közigazgatási megyehatár, amely elválaszt tőlük, de amely nem lehet választóvonala közös anyanyelvünknek, mert fölötte szabadon szárnyalnak népdalaink, zenei anyanyelvünk kincsei.
Az agyagfalvi gyűlésen hétfalusi nemzetőri század alakult, de mégis véres bosszút szenvedett el a harcok színteréhez közel eső Bácsfalu népe, ugyanis 1848. december 23-án, karácsony szombatján 17 bácsfalusit lelőttek, másoknak kövön levágta nyakát az osztrák elnyomókkal tartó és felbujtott román népfelkelők serege. A 17 vértanú a bácsfalusi evangélikus templom mögött közös sírban pihen. Ezt az eseményt nevezik és emlegetik véres karácsonyként még ma is a helybeliek. Sok időnek kellett eltelnie, míg alkalom adódott, hogy a gyülekezet 2003-ban emlékjelet állíthasson az áldozatoknak. A hősök nevét őrző emléktábla és az emlékmű ott áll a templomkert főútra néző előterében.
Hétfalu szabadságharcának dicső eseményei a többi településre is kiterjedtek. Nem maradtak adósok a harcok és megtorlások dokumentált leírásával a kortárs tollforgatók – Borcsa Mihály, Orbán Balázs, Koós Ferenc –, de a jelenlegi történészek, helytörténészek, közírók – Nagy János, Hochbauer Gyula, Kovács Lehel István és mások – sem, mert semmivel sem voltak veszélytelenebbek, életet és önfeláldozást követelőbbek az itt lezajlott harcok, mint a szépmezői, az illyefalvi vagy a többi háromszéki véres ütközet. A négyfalusi csángók hősiességére is emlékezteti a fiatal nemzedéket a Bácsfaluhoz közel eső Tömösi-emlékmű, a bácsfalusi emléktábla és a Csernátfalu központjában emelt későbbi Csángó-szobor, amelyet utóbb Hosszúfaluba költöztettek, s amelynek kálváriájáról majd ott emlékezünk meg.
A falujárónak nyitott szemmel kell barangolnia. Látnia kell, hogy takarosak-rendezettek a négyfalusi porták. Gondozottak a templomok, papi lakások és a temetők is. Kedves, vendégszerető a csángó ember, jobb sorsot és kisebbségként mindenképpen több megbecsülést érdemel.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék. Erdély.ma

2016. január 30.
Ha folyóvíz volnék (Források vallatója)
Beszélgetés Olosz Katalin folklórkutatóval, irodalomtörténésszel
– Hogyan, mikor ébredt fel érdeklődése a népköltészet iránt?
– A néprajz irányában már korábban is tájékozódtam testvérem, Gazdáné Olosz Ella népi textíliák iránti érdeklődése folytán, a népköltészettel azonban csak harmadéves egyetemi hallgató koromban kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor Antal Árpád, a 19. századi magyar irodalomtörténet professzora irodalomtörténeti szeminárium keretében azt a feladatot osztotta ki, hogy a székely népballada-kutatás történetéről írjak dolgozatot.
Ennek a dolgozatnak az elkészítése során jöttem rá, hogy szívesen foglalkoznék a későbbiekben is népköltészettel, különösen a népballadával, annak dacára, hogy akkoriban nem volt néprajzos képzés az egyetemen. Mire ötödéves lettem, már célirányosan a népköltészet felé orientálódtam, államvizsga-dolgozatot is e tárgykörben írtam. Mindezek ellenére intézményes keretek között csupán néhány évig foglalkozhattam népköltészettel, akkor, amikor átkerültem az akadémiai kutatóintézetbe s folkloristaként dolgoztam az első években. Ekkor egészítettem ki és készítettem elő kiadásra a magyargyerőmonostori gyűjtésemet, mely eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült, ekkor írtam meg az erdélyi magyar népköltészet gyűjtésének dualizmus kori történetét (kiadására nem került sor). A hetvenes évek közepe táján aztán már nem fogadták el, hogy különutasként foglalatoskodjak, valamelyik munkacsoporthoz kellett csatlakoznom, ennek következtében sajtótörténettel, irodalomtörténettel foglalkoztam, s román nyelven írtam az éves penzumot. A népköltészet tovább már csak „úri passzió”-ként kapott helyet az életemben. Azonban annyit még hozzá kell tennem, hogy lehet, éppen ez volt a jó: nem kötöttek előírások és határidők, szabadon foglalkozhattam azzal, ami érdekelt, csináltam úgy, ahogy jónak láttam, s annyi ideig, amíg megnyugtató módon lezártnak tekinthettem a kutatást.
– Mi volt első írása, amire, úgy érzi, felfigyelt a szakma?
– 1963-ban jelent meg első írásom, egy apró közlemény a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben, egy akkoriban gyűjtött Kádár Kata-ballada élő változatát közöltem Zágonból. A szakma igazából hat évvel később figyelt fel rám, a Magyargyerőmonostori népköltészet (1969) című kötet megjelenésekor, melynek visszhangja támadt mind Romániában, mind pedig Magyarországon.
– Hogyan alakult pályája a Magyargyerőmonostori népköltészet megjelenése után?
– A gyerőmonostori kötet, elismerő fogadtatása ellenére sem jelenthetett számomra követhető utat. Hangrögzítő eszköz és zenei ismeretek hiányában dallam nélküli szövegeket gyűjtöttem, ami a 20. század második felében már alig-alig volt elfogadható. A kötethez ugyan a szerkesztés utolsó pillanatában még sikerült csatolni függelékként Almási István gyerőmonostori dallamgyűjtésének darabjait, de a dalok túlnyomó többsége kotta nélkül jelent meg. Családi és munkahelyi kötöttségeim nem tették lehetővé a terepen folytatott gyűjtőmunkát, olyan szakterületet kellett tehát keresnem, mely összeegyeztethető az intézeti feladatok végzésével, s nem igényel zenei ismereteket. Érdeklődésem a népköltészet történeti forrásainak kutatása, a történeti folklorisztika felé fordult. Kriza János fiatalabb kortársának, Szabó Sámuelnek a tevékenysége kezdett foglalkoztatni, annál is inkább, mert a marosvásárhelyi református kollégium diákjainak folklórgyűjtő munkáját szervezte és irányította az 1860-as években. Ezzel párhuzamosan gyűjteni kezdtem az anyagot a romániai magyar népballada-katalógushoz. E munka során bukkantam egy ismeretlen kéziratos mesegyűjteményre a Teleki–Bolyai Könyvtár kéziratai között, melyet valaki név nélkül, jeligével küldött be 1898-ban a Kemény Zsigmond Társaság mesepályázatára.
– Sikerült azonosítania a gyűjtőt?
– Igen, Kolumbán Istvánnak hívják. Így került kiadásra mesegyűjteménye A kecskés ember. Udvarhelyszéki népmesék címen 1972-ben. Megjelenése után számolnom kellett azzal, hogy ismeretlen kéziratos népköltési gyűjtemények előkerülése nem mindennapos történet, többnyire a véletlen műve. Kialakult és állandósult az a munkamódszerem, hogy bármilyen forráskiadvány vagy kézirat került a kezembe, nemcsak a kutatott téma szempontjából tanulmányoztam, hanem kijegyeztem magamnak minden olyan adatot belőle, ami számomra érdekes vagy hasznos lehet egyszer. Eljárásom jelentősen lassította ugyan az adatgyűjtés menetét, évek múltával azonban hatalmas adatanyag gyűlt össze, melynek birtokában újabb kutatási témák körvonalazódtak. Így került a látókörömbe több 19. századi folklórgyűjtő tevékenysége, így bukkantam Zajzoni Rab Istvánnak, a fiatalon elhunyt 19. századi barcasági költőnek az útinaplójára és korai verspróbálkozásainak kéziratára, s így sikerült összeraknom és rekonstruálnom Szabó Sámuel szétszóródott folklorisztikai-néprajzi hagyatékát, melyről a szaktudomány jóformán semmit sem tudott, s mely negyven évvel a kutatás megkezdése után, 2009-ben jelent meg Erdélyi néphagyományok. 1863–1884 címen, kritikai kiadásban. Levéltári-könyvtári kutatásaim során ismeretlen részletek bukkantak elő viszonylag jól feltárt életművek esetében is, de olyan is előfordult, hogy más jelentést kaptak korábbi megállapítások. A források vallatása révén lehetőségem nyílt több téves folklorisztikai állítás cáfolatára, bizonyos problémák új szempontú megvilágítására. Időközben rájöttem arra is, hogy a magyar népköltészet kutatásának történetében rögzült egy sor olyan megállapítás, melyet valamikor papírra vetett a tudományág valamelyik szaktekintélye, s azt fenntartás nélkül veszik át az egymást követő nemzedékek kutatói anélkül, hogy utánanéznének valóságtartalmának. A források vallatása révén fogalmazódott meg bennem a következtetés: a jóhiszemű kételkedésnek fontos szerepe van a kutatásban, nem föltétlenül kell látatlanban mindent elfogadni, még ha a szakma kiválóságai mondják is. – 1982-ben jelent meg az ön szerkesztésében a Ha folyóvíz volnék című antológia, mely a magyar népi lírából hozott válogatást.
– Tanárismerőseimtől tudtam, hogy nem áll rendelkezésükre népdal-antológia, azt is tudtam, hogy az iskolákban tilos volt a magyarországi kiadványok használata. Ezért határoztam el, hogy a Tanulók Könyvtára sorozat számára összeállítok egy válogatást a magyar népi líra darabjaiból. Természetesen a magyar nyelvterület egészéről gyűjtött népdalanyagból válogattam, nem szorítkoztam pusztán erdélyi anyagra. Emiatt csaknem zátonyra futott a kötet megjelenése. Szemet szúrt a szerkesztőnek, hogy Gyimest következetlenül hol Gyimesnek, hol Ghymesnek írtam. Jobbnak láttam, ha nem tisztázom, hogy a kétféle írásmód két külön helységnek a nevét rögzíti. Inkább arra hivatkoztam, hogy ahol Ghymes szerepel, Kodály Zoltán írta így, s én tiszteletben tartottam Kodály írásmódját. Ez igaz is volt, éppen csak azt hallgattam el, hogy Kodály a szlovákiai Ghymesben gyűjtötte azokat a dalokat. Szerencsémre ennyiben maradt a dolog, ha rájön a cenzor, hogy hol van Ghymes, és hol számos más helység, ahonnan a dalokat gyűjtötték, aligha jelent volna meg az antológia.
– Néprajzi munkásságát illetően új szakasz kezdődik 1990 elején, amikor Kolozsváron megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság. Milyen vele a kapcsolata jelenleg?
– Az 1989-es fordulatig – a három említett kötetet leszámítva – keveset publikáltam. Ennek oka nemcsak az egyre szigorodó cenzúrában keresendő, hanem abban is, hogy a forráskutatás minduntalan megtorpant, ahogy határainkon kívül eső kézirattárak, levéltárak, könyvtárak dokumentációjára lett volna szükség. De még a hazai levéltárak állományának tanulmányozása is akadályokba ütközött. Emellett hiányzott az a társadalmi-kulturális-tudományos közeg, mely írásra, publikálásra serkentett volna. A kilencvenes években megjelent dolgozataim csaknem kivétel nélkül annak köszönhetik születésüket, hogy újraéledt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, hogy határon túli könyvtárakban és kézirattárakban kutathattam, hogy magyarországi tudományos intézmények – a Magyar Néprajzi Társaság, a Nemzetközi Hungarológiai Társaság – munkájába kapcsolódhattam be. Hogy azokban a napokban, melyeket a történelem Marosvásárhely fekete márciusaként tart számon, Kolozsváron megalakult egy új tudományos műhely, a Kriza János Néprajzi Társaság, szintén nagyon sok írásom megszületését köszönhetem. Tematikus vándorgyűlései nemcsak egy adott téma tudományos vizsgálatának, sok szempontú körüljárásának fórumául szolgáltak, de ismerkedéseknek, eszmecseréknek, új szempontok, új elgondolások megvitatásának is. Évkönyveiben kezdettől fogva megjelenési lehetőséget biztosított a konferenciákon elhangzott előadásoknak és más dolgozatoknak. Ehhez hozzáteszem, hogy négy kötetem (Egy kiállítás emlékképei, 2003, Ne mondd, anyám, főd átkának, 2009, Fejezetek az erdélyi népballadagyűjtés múltjából, 2011, Kriza János: Vadrózsák, II. kötet, 2013) kiadásának gondját-baját vállalta magára a Kriza-társaság.
– Külön foglalkozott Kriza János néprajzi gyűjtő tevékenységével és életével.
– Én csupán törlesztettem a magyar folklórtudomány százötven éves mulasztásából egy keveset azzal, hogy Kriza János szétszóródott hagyatékából összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem a Vadrózsák második kötetét. Mára már szinte feledésbe merült, hogy 1863-ban a Vadrózsáknak csak az első kötete jelent meg, és hogy Krizának nem sikerült napvilágra segítenie a tervezett második és egy esetleges harmadik kötetet, s az utókor sem váltotta valóra Kriza eredeti elgondolását. A törlesztés azonban most sem teljes, a második kötet nem tartalmazza a meséket és mondákat. – Több kötete jelent meg az elmúlt ötven év során, kérem, sorolja fel ezeket. – Köteteim többségéről már esett szó, ez 2003-ban jelent meg válogatott tanulmányaim gyűjteménye Víz mentére elindultam. Tudománytörténeti, népismereti írások címen. Ezt követte 2005-ben Kovács Ágnes ketesdi népmesegyűjteményének újrakiadása (A rókaszemű menyecske) és 2006-ban a Régi erdélyi népballadák című válogatás, melyet eredetileg Faragó József készített sajtó alá egy trilógia harmadik részeként, de halála miatt rám maradt a szöveggondozás munkája. A folklórkiadványokon kívül van egy irodalomtörténeti munkám is: 2004-ben Brassóban a Fulgur Kiadónál jelent meg Zajzoni Rab István megtalált kézirata, de nem önálló kötetben, hanem a Bencze Mihály által szerkesztett Zajzoni Rab István: Összegyűjtött írások című kiadvány második kötetében Naplójegyzetek. Fiatalkori zsengék címen – nevem feltüntetése nélkül.
– Min dolgozik jelenleg?
– Átcsúszott 2016-ra Kanyaró Ferenc 19. század végi, 20. század eleji – négyszáz darabot meghaladó – ballada- és epikus énekgyűjteménye, melynek kéziratai ismeretlenül lappangtak egy évszázadon át három különböző kézirat- és levéltárban. Nem leszek „munkanélküli” a Kanyaró-kötet megjelenése után sem: abban reménykedve, hogy adatik még nekem néhány aktív esztendő, szeretném tető alá hozni a romániai magyar népballada-katalógust.
Székely Ferenc
Olosz Katalin Kovásznán született 1940 decemberében. Iskoláit szülővárosában kezdte, Sepsiszentgyörgyön folytatta, majd 1963-ban Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett. Ugyanettől az évtől a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola alkalmazta gyakornokként. 1967-től a Román Akadémia marosvásárhelyi Társadalomtudományi Központjában dolgozott kutatóként, onnan vonult nyugalomba. Tagja az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Magyar Néprajzi Társaságnak és a Nemzetközi Hungarológiai Társaságnak. Folklorisztikai munkásságáért 2010-ben a budapesti Európai Folklór Intézet Európai Folklór emlékéremmel és oklevéllel tüntette ki, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület pedig ugyanabban az évben Bányai János-díjjal. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. február 3.
„Türkös nem falu...”
Hétfalusi barátaimtól hallottam, hogy ez a kijelentés nem falucsúfoló. Vicces beugratóféle, ugyanis Türkös Négyfalu részeként azért nem falu, mert nevében nincs benne a falu szó, miként Bácsfalunak, Csernátfalunak, avagy Hosszúfalunak. Jó, jó, de mégis falu – folytatták, mert Négyfalu része! De városrészként is lehet emlegetni, mert Négyfalu város, s annak Türkös is része! A négy falu teljesen összeépült a századok során, s ha valaki nem találja meg a városrészeket jelölő eligazító táblákat, úgy jár, mint mi: eltéved.
A régi Türkös és Kossuth-emléke
Türkös története Négyfalu históriájának része, melyről sorozatunk bevezetőjében szóltunk. Magyar evangélikus egyháza fiatalabb a többinél, egy ideig Csernátfalu anyaegyházához tartozott, de a reformáció tanai Johannes Honterus kemény kezű intézkedései nyomán gyökeret vertek itt is. Később Türkös is önállósult, ezzel magyarázható, hogy 1885-ben épült temploma nem hasonlít a szomszédokéhoz. Miután Négyfalu kivált a szász egyház hegemóniája alól (1886), első lelkésze, Deák Sándor – földink, a Torja részeként ismert Karatna szülötte – 48 évig folytatta szolgáló paplaképítő áldásos tevékenységét. Evangélikus templomának egyedi neogótikus oltára a neves hosszúfalusi faragóiskola híres tanára, Kupcsay János tervei szerint készült. A papi lakot történelmi emlékhelynek is nevezhetnénk, mert kertjében virágoztak azok a rózsák, melyeknek megszárított sziromleveleivel kitömték az evangélikus vallású Kossuth Lajos halotti párnáját. Szemfedelét is hétfalusi csángó asszonyok hímezték a Csángók Nagyasszonyaként emlegetett Sipos Jánosné Bereczki Anna vezetésével. Nevét emléktábla őrzi a bácsfalusi temetőben. Türkösön a katolikus restauráció idején újra gyökeret vert a „régi vallás”, és a Bara-dombra Mária Terézia engedélyével 1754-ben katolikus fatemplomot építettek. Ennek helyén áll a sorozatos alakítások eredményeként épült mai plébániatemplom (képünk), védőszentje Szent Mihály. Udvarán működik a közösségi élet másik központja, a Márton Áron Ifjúsági Ház. Létrehozója szintén földink, a tragikus hirtelenséggel elhalt T. Gajdó Zoltán mikós diák, négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, aki Kézdisárfalva–Szászfalu közös templomának cintermében alussza örök álmát. Utódja, T. András József plébános – aki 2006 óta pásztorolja a plébánia híveit – elmondta, hogy beleszámolva a hosszúfalusi Apor Vilmos filiális templom köré csoportosuló közösséget is, híveinek lélekszáma nyolcszáz körül ingadozik.
Élő közösség
Rácsodálkoztam, mennyire gazdag Hétfalu, s így Türkös históriás kínálata, s hogy mennyire állnak helyt hitükben és ragaszkodnak identitásukhoz hétfalusi csángó testvéreink. Id. Domokos Jenőt, aki negyedszázadig volt Türkös evangélikus lelkipásztora, személyesen is ismertem. A parókia kapujában utódja, az új lelkész, Kóródi Levente szeretettel fogadott, kalauzként pedig Kovács Lehel István Hétfalu kitartó és hűséges krónikása szegődött mellém, segített válogatni a gazdag helytörténeti érdekességek között. A település azonban más értékekkel-meglepetésekkel is várt. A főút melletti evangélikus templom cintermében három kőoszlopot állíttattak 2004-ben az 1848-as szabadságharc és a két világháború hőseinek emlékére. A magyar szabadságharcban és forradalomban huszonegy türkösi evangélikus és katolikus vesztette életét, akik nevét az egyik kőoszlopon örökítették meg. A Türkösön székelő néprajzi múzeum trapéz oromfalas régi épülete 1804-ből való, itt székelt egykoron Brassó Kúriája, Orbán Balázs szerint „a durva hatalmaskodás e bűnfészke”, ahol a hétfalusiak dézsmáit hajtották be a Cenk alatti város hatalmasai. Ebben az épületben rendezték be 1964-ben Négyfalu néprajzi múzeumát, amelynek – bár tulajdonukban volt Kiss Béla és Bálint András gyűjtéséből származó eredeti csángó néprajzi anyag – 1990-ig sok köze nem volt a hétfalusi csángókhoz. A rendszerváltás után változott a helyzet. Senki nem várta el, hogy kimondottan Csángó Múzeum legyen a neve, témaköre, hiszen Négyfaluban élnek román ajkúak is. Most mind a két etnikum emlékeit, életét-múltját tükrözi az intézmény. Magyar nyelvű kiadványt is kínáltak látogatásunk idején, bántó volt azonban, hogy a tárlatvezető nem ismerte a magyar nyelvet.
A csángó-székely zászlóalj születése
Türkös biztosított helyet a Kúria melletti telken a 126-os, csángókból és székelyekből álló zászlóalj megszervezésére – derül ki Kelemen György (1833–1916) negyvennyolcas csángó honvéd visszaemlékezéséből (A Barcaság 1848–1849-ben. Szecseleváros, 1998). A zászlóalj őrnagya földink, a sepsiszentkirályi Vida Dániel volt, akit Bem nevezett ki. Vida a kézdivásárhelyi katonai nevelde végzettje, a háromszéki határőrezred hadnagya, Kézdivásárhely térparancsnoka volt. Tetteinek méltó elismeréseként a fogarasi harcok hőseként emlegetjük. Márkos Ervin kőhalmi unitárius lelkész egy 1907-ben Fogarason keltezett emlékfüzetre hívta fel figyelmünket, amely Vodráska Vencel fogarasi főgimnáziumi tanárnak azt az emlékbeszédét tartalmazta, melyet a Honvéd Alap javára rendezett fogarasi ünnepségen mondott 1905-ben. Ekkor ugyanis gyűjtést indítottak egy negyvennyolcas emlékmű felállítására, melyen méltó helyet foglalt volna el Vida neve is. Az emlékműből vagy nem lett semmi, vagy elsöpörte a történelem. Az emlékbeszédből idézzük Vida hősiességének egy momentumát, amely jobbára ismeretlen a hétfalusiak számára. „Bem rendeletet küldött, hogy a Fogarason állomásozó zászlóalj két százada siessen a Törcsvári-szoros védelmére (...), a visszamaradt 600 ember két ágyúval és egy század Kossuth-huszárral fedezze a fogarasi várat, valamint az Olt völgyétől Vledényig igyekezzék az ellenséget feltartóztatni... Engelhardt cári tábornok Mundra mellett homlokzatba támadta az Olt bal partján a Vida őrnagy vezette magyar haderőt. Végtelen volt a két megütközött had között az aránytalanság. Engelhardt 20 ágyújával és 12 ezer emberével szemben csak 600 honvéd és két ágyú képezte a magyar haderőt... Vida látván az ellene fellépő haderő nagyságát (...), reggelfelé megkezdte csatarendben a visszavonulást. Az ulánus csapatok és az oroszok mindenfelől bekerítették a honvédséget... Vida Dániel is, míg csak volt kivel harcolni, addig helyéről nem mozdult (...), átvágva az ellenség sorain, az Olt felé húzódott. Itt azonban 12 kozák állotta útját, kikkel viaskodva három dsidaszúrás után lehanyatlott lováról. A kozákok lovával elnyargaltak, más martalócok, meglátván őrnagyi ruháját, levetkőztették, és addig ütötték, vagdalták, míg halottnak hitték. Pénztárcáját ellopták. Eszméletét vesztve, iszonyúan összevagdalva feküdt vérében a hős, mígnem a reggeli hűs levegő eszméletét visszaadva, az Olt partjához vonszolta sebektől vérző testét. Itt találtak rá az ulánusok, ahonnan az őrtanyára, majd a várba szállították...Lüders faggatta a fogarasi várban Vidát: maroknyi népével hogyan mert az ő hadseregével szembeszállni? Vida azt felelte: Kegyelmes uram, mit tartana Ön azon törzstisztjéről, aki a parancsszóra kirendelt harcmezőről gyáván elfut? Az orosz tábornagy helyeslően intett, rendelkezett, hogy gyógyítsák meg, és a kozákok által elrabolt pénzének egy részét is megtérítette. Nem így a bevonuló osztrákok, akik galádul bántak vele. A brassói fellegvárban egy halálkamrába dobták, lázba esett, s ilyen állapotban vitték a nagyszebeni börtönbe.” Itt kimondták rá a halálos ítéletet, melyet nyolcévi várfogságra változtattak. 1853 februárjában szabadult az olmützi börtönből. Keze alatt sok hétfalusi és háromszéki harcolt. Utóbbiak között a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Lajos, a barátosi Mirtse Dénes százados, testvére, a sepsiszentkirályi Vida József, Sükösd János, Újvárosi Ferenc, az albisi Vén Ferenc, a kézdivásárhelyi Szőcs Dani és a hősi halált halt bölöni Tana Benedek. Vida porai a sepsiszentkirályi családi sírboltban nyugszanak. Szülőfalujában, Sepsiszentkirályban és a fogarasi unitárius templom előcsarnokában márványtáblát állíttattak emlékére. Négyfaluban-Türkösben nincs emléke a 126-os csángó-székely zászlóaljnak.
Öröklő utókor
Türkösön kaptuk lencsevégre a Zajzoni Rab István-iskola udvarán a költő mellszobrát, a helybeli Szász-Benedek István alkotását. Magyar iskolák a Kárpát-kanyarban a címe annak a kötetnek, amely 1992-ben jelent meg Hochbauer Gyula szerkesztésében, kútfőjeként a hétfalusi népoktatás történetének. A zajzoni középiskoláról Pap Árpád iskolatörténetéből böngésztünk, majd ismerkedünk a hely híressé vált diákjaival: az egykori királyi táblai ülnökkel, a bácsfalusi Gyerkó Györggyel és Jakab András szobrásszal, Thököly Imre erdélyi evangélikus fejedelem udvari lelkészével, a türkösi Hajdu Istvánnal, a csernátfalusi Pap Sámuellel, Bálint Istvánnal és Bencze Mihállyal. „Amikor Johannes Honterus brassói reformátor 1544-ben meglátogatta Hétfalut, már egyházi iskola működött egy tanítóval. Az ősi skóla Csernátfaluban volt, azon a helyen, ahol a jelenlegi középiskola egyik épülete áll – írja iskolatörténetében Pap Árpád. Az azóta eltelt évszázadok alatt megszakítás nélkül folyt a magyar nyelvű oktatás, mindig léteztek magyar iskolák, általában a templomok mellett, szoros és sikeres együttműködésben a helyi történelmi egyházakkal, így találta meg a barcasági csángó magyarság a túlélés egyetlen lehetséges módját. A kommunizmus évei alatt az akkori hatalom folyamatos nyomást gyakorolt a magyar közösségre, következetes és állandó lépéseket tett a magyar iskolahálózat meggyengítésére. Ennek a diszkrimináló kisebbségi politikának a következményeként 1978-ban megszűnt a négyfalusi magyar elméleti középiskolai tanítás. Az 1989-es romániai események után a helyi magyar közösség újra anyanyelvén akarta taníttatni gyerekeit. Beindulhatott 1990-ben a Négyfalusi Magyar Líceum, majd 1992-től a Zajzoni Rab István Elméleti Középiskola.” Ebben napjainkban magyar óvoda, elemi és líceumi osztályok működnek. Többek között ennek a líceumnak volt diákja Géczi Levente Székelyudvarhelyen élő jogász és Gödri B. Alpár fungens tatrangi lelkipásztor is.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. február 18.
Morzsolódó magyar oktatás
Románul tanulnak a szórványban
A szórványmagyarság helyzetét, a szórványban élők Székelyfölddel való kapcsolattartását taglaló baróti értekezleten óhatatlanul szóba került a szórványban élők magyar anyanyelvű oktatásának kérdése is. Erről a baróti származású Puskás Attila, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet munkatársa beszélt.
Puskás elmondta, az intézet nem végrehajtó szerv, annak nem tisztje a gyakorlati megoldások életbe ültetése. Amivel foglalkoznak, az a stratégiák kidolgozása, a szórványmagyarság anyanyelvi oktatását elősegítő, helyspecifikus tervek közzététele.
Ennek értelmében az intézmény kidolgozta a Magyar gyermek magyar iskolába elnevezésű projektjét, ami arról szól, hogy amennyiben a szórványban egy adott településen nincs magyar nyelvű oktatás, akkor a magyar diákoknak felajánlják a lehetőséget, hogy máshol folytathassák tanulmányaikat. Erre a célra ösztöndíjat biztosítanak. Így például a szórványban nyolcadik osztályt végzett diákok Székelyudvarhelyen vagy a négyfalusi Zajzoni Rab István Középiskolában tanulhattak tovább ezen ösztöndíjak révén, nyilván, magyar osztályokban. Másrészt azt is szorgalmazzák, hogy a szórványban levő magyar oktatási intézmények továbbra is megmaradjanak.
– Programjainkat kutatási szinten működtetjük, ezután válik el, hogy tapasztalataink révén azokból milyen következtetéseket fogunk leszűrni – mondta.
Az is fontos lenne – hangsúlyozta –, hogy a szülők meggyőződjenek a magyar nyelvű oktatás fontosságáról, és gyermekeiket magyar osztályokba írassák.
– Szeben, Brassó, Hunyad vagy Fehér megyében a nyolcadik osztályt magyarul végző diákok 25%-a román osztályban folytatja tanulmányait, óriási tehát a lemorzsolódás – fogalmazta meg aggályait ezzel kapcsolatban.
Böjte Ferenc. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. február 20.
Erdő mellett estvéledtem
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Olosz Katalin folklórkutatóval, irodalomtörténésszel
– Kovásznán született, abban az évben, amikor Észak-Erdély – rövid időre bár – visszakerült az anyaországhoz.
– Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek tagjai végigélték a második világháború éveitől kezdve a 20. század kelet-európai történéseit, a vörös diktatúrát, a tradicionális társadalmi szerkezet és életforma szétzilálódását, az 1989-es fordulatot és a nyomában kibontakozó lehetőségeket. Édesapám a Brassó megyei Keresztváron volt közmegbecsülésnek örvendő felekezeti kántortanító. Szüleim a második bécsi döntés hírére hazaköltöztek Kovásznára, hiszen országhatár választotta volna el mindkettőjüket háromszéki szüleiktől, rokonaiktól. Így születtem Kovásznán 1940 decemberében. Családom és tágabb környezetem – a székely nagyközség – életvitele döntő módon meghatározta életszemléletem alakulását. Gyermekéveim idején még működtek a hagyományos társadalmi-gazdasági struktúrák, még a polgárosultabb Kovászna élete is a rendtartó székely faluközösség normáihoz igazodott. Beleszülettem egy olyan közösségbe, melynek élete és tevékenysége a tradíciók mentén szerveződött. Ennek alapvető jellemzője az önellátásra való berendezkedés volt. Csak ritkán és indokolt esetben fordultak specialistához, a ház és a gazdaság minden más ügyes-bajos dolgát a családtagok oldották meg, a természet adta és a megtermelt javakat az utolsó morzsáig hasznosították. A falusi értelmiségiek életvitele kisebb-nagyobb mértékben különbözött ugyan a paraszti társadalom hagyományos normáitól, de alapvetően azt is az önellátó tradicionális társadalom elvárásai igazgatták. Az én családom esetében már csak azért is hangsúlyos szerepet kapott az önellátás és a takarékosság elve, mert egyetlen tanítói fizetésből kellett megélnie az öttagú családnak. Olyan családban nőttem fel, ahol a könyv szeretete mellett a kétkezi munkának is becsülete volt, és hangsúlyos szerep jutott neki. Édesapám értett földműves ősei mesterségéhez csakúgy, mint az asztalosmunkához, foglalkozott gyümölcs- és rózsanemesítéssel, az önkéntes tűzoltótestület parancsnokaként pedig részt vett a tűzoltás veszélyes munkájában. Édesanyám a háztartás vezetése, a kert gondozása, a szövés-varrás mellett mindenféle kézimunkához értett. Különösen kedvelte és tökélyre vitte a csipkeverést, melynek Kovászna környékén egyedüli művelője volt. Ilyen szülők mellett tanultam meg, hogy a munka nemcsak a létfenntartás biztosítéka, de örömforrás is lehet. Kovásznai iskolás éveim furcsa kettősségben, mondhatnám úgy is, állandó "vigyázzállásban" teltek. Külön kellett választanom az otthoni diskurzust az iskolaitól, figyelnem arra, hogy mit lehet elmondani az iskolában és miről tanácsos hallgatni. Édesapám állását veszélyeztette volna bármilyen elszólásom. Akkoriban, a kiélezett osztályharc idején, a tanítók csak egy kicsivel voltak "jobbak", elfogadhatóbbak a papoknál és a kulákoknál. Csak azért tűrték meg őket, mert nagy volt a tanerőhiány – egyáltalán, az értelmiségiek hiánya.
– Sepsiszentgyörgyön járta ki a középiskolát, amely akkor még 10 osztályos volt. Mit jelentett a nagy múltú iskolában tanulni az '50-es évek derekán, Sztálin halála után, az ’56-os események idején?
– Szüleim a sepsiszentgyörgyi leánylíceumba írattak be. Szigorú házirendet tartó bentlakásba kerültem, csupa falusi lány közé. A zömében Háromszékről összesereglett gyerekek kiváló bizonyítói voltak annak, hogy még egy olyan kis területen is, mint amilyen Háromszék, hányféle árnyalata lehetséges a nyelvjárásnak, a szokásoknak. De ott tapasztalhattam meg a kiélezett osztályharc gyerekekre kiterjesztett súlyos kardcsapásait is. Csendes, jó magaviseletű, jó képességű és szorgalmas lányokat távolítottak el az iskolából származásuk vagy szüleik társadalmi helyzete miatt. Voltak közöttünk olyanok, akiket örökbe adtak kuláknak vagy osztályidegennek nyilvánított szüleik azért, hogy gyermeküket más néven beírathassák a középiskolába. Mégis jó volt tágasabb gyermekközösségben élni, megtanulni alkalmazkodni szabályokhoz, tanulótársakhoz, tanári elvárásokhoz.
– Magyar nyelv és irodalom szakot választott a kolozsvári Bolyai Egyetemen, amely közben ’59-ben egyesült a Babessel. Milyen emlékeket őriz az egyetemről, a tanárokról, évfolyamtársairól, az "egyesülésről"?
– Vegyes érzelmek és emlékek társulnak egyetemi éveimhez. 1958 őszén jutottam be az egyetemre, az első szemesztert a Bolyain végeztük. E félév tele volt lidércnyomásos történésekkel: egymást érték az éjszakába nyúló kari gyűlések, melyeken az '56-os magyar forradalom eseményeivel "kompro-mittálódott" diákokat zárták ki az egyetemről, tanársegédeket távolítottak el a tanszékről, aztán valamennyit perbe fogták, és súlyos fogházbüntetéseket szabtak ki rájuk. Nyomott hangulat uralkodott a karon. Féltek a tanárok, féltek a diákok, s ez a félelem és rossz hangulat csak fokozódott a második félévben, mikor bekövetkezett a két kolozsvári egyetem "egyesítése", ami a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetem felszámolását jelentette. Kötelező módon betereltek arra a nagygyűlésre, amelyen Szabédi László professzornak, aki korábban az egyesítés ellen szólt, nyilvános "önkritikát" kellett gyakorolnia, s aki ezek után öngyilkos lett. És láttam felsőbb éves magyar diákokat, akiket kivezényeltek a pódiumra, hogy "lelkesen" kérjék a két egyetem egyesítését. Ilyen légkörben kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat. Tanáraink az erdélyi tudományosság nagynevű professzorai voltak: Szabó T. Attila, Jancsó Elemér, Antal Árpád, Márton Gyula, Gálffy Mózes, Virgil Vatasianu, akiktől sokat lehetett tanulni – ámbár azt is hozzá kell tennem, hogy nem föltétlenül szaktudományukból. A nyelvészet például nem vonzott különösebben, de Szabó T. Attilától nagyon sokat tanultam: emberi és tudósi magatartása, alázata, ahogyan egyszemélyes intézményként kitartóan folytatta levéltári kutatásait, előadásainak, írásainak nyelvi kimunkáltsága, szabatossága és eleganciája példaként állt és áll mind a mai napig előttem. Virgil Vatasianut, a művészettörténet professzorát is emberi magatartása, kulturáltsága, hatalmas tudása, toleranciája miatt tartottam meg jó emlékezetemben. Román nyelvű előadásait együtt hallgattuk a román filológusokkal, de jó előre közölte velünk, hogy nála tetszés szerint öt nyelven – románul, magyarul, németül, franciául vagy olaszul – lehet vizsgázni, nem az számít, hogy milyen nyelven beszélünk, hanem a felkészültség. Igen sokat köszönhetek Antal Árpádnak, a 19. századi magyar irodalomtörténet professzorának, a reformkor kiváló kutatójának. Részben neki tulajdonítható, hogy érdeklődésem a népköltészet felé fordult. Harmadéves koromban osztotta ki a feladatot, hogy a székely népballada-kutatás történetéről írjak szemináriumi dolgozatot. E dolgozat elkészítése során jöttem rá, hogy szívesen foglalkoznék a szájhagyományozó költészettel, különösen a népballadával, annak dacára, hogy akkoriban nem volt néprajzos képzés az egyetemen. Mire ötödéves lettem, már célirányosan a népköltészet felé orientálódtam, államvizsga-dolgozatot is e tárgykörben írtam.
– Hogyan történt az egyetem utáni kihelyezés?
– A dékánátus kifüggesztette azoknak a helységeknek a nevét, amelyekben a magyartanári állás megüresedett. Városi hely nem volt, falvak között válogathattunk. Nagyon nehezemre esett megválni Kolozsvártól, holott tudtam, hogy semmi esélyem nincs az ott maradásra. A vizsgaeredmények sorrendje szerint elsőnek választhattam. Akkor derült ki, hogy a vásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar tanszéke frissen végzett diplomást keres gyakornoki állás betöltésére. Helyzeti előnyömet kihasználva így kerültem Marosvásárhelyre.
– Pedagógusi munkakörét rövidesen kutatói állásra cserélte: 1967. január elsején átment a Román Akadémia Társadalomtudományi Központjának fiókjához.
– A ’60-as évek közepe táján felbukkantak olyan hangok, hogy a Pedagógiai Főiskola beiskolázási kereteit szűkíteni fogják, és ez a tanszemélyzet számának csökkentését is jelentette. Tudtam, ha a tanszékről valakit elbocsátanak, az én leszek, a legutolsónak érkezett, legfiatalabb és legkisebb rangú munkatárs. Kocziány László figyelmeztetett, hogy az akadémiai kutatóintézet hamarosan meghirdet egy kutatói állást, ha gondolom, pályázzam meg. Vegyes intézmény volt nyelvi tekintetben és a szakmai megoszlás szempontjából is. Főleg történészek dolgoztak benne, néhány szociológus, két irodalomtörténész, én a folklórkutatásra szakosodtam. Néhány évig folkloristaként dolgoztam, és magyarul írtam az intézeti munkáimat. Ekkor készítettem elő kiadásra a magyar-gyerőmonostori gyűjtésemet, mely eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült, írtam meg az erdélyi magyar népköltészet gyűjtésének/kutatásának dualizmus kori történetét (kiadására nem került sor). A ’70-es évek közepe táján valamelyik munkacsoporthoz kellett csatlakoznom, s ennek következtében sajtótörténettel, irodalomtörténettel foglalkoztam, román nyelven írtam meg az éves penzumot. A népköltészet már csak "úri passzió"-ként kapott helyet az életemben.
– Mi volt első írása, amire, úgy érzi, hogy felfigyelt a szakma?
– 1963-ban jelent meg első írásom a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben, mely egy Kádár Kata-balladát mutatott be. Túlzás volna azt mondani, hogy ez volt a szakmai belépőm, de észrevették, hiszen egy ritka, jobbára már csak régi gyűjtésekből ismert klasszikus népballada élő változatát közöltem Zágonból. A szakma hat évvel később figyelt fel rám, a Magyargyerőmonostori népköltészet (1969) című kötet megjelenésekor, melynek visszhangja támadt Romániában, Magyarországon. Szakmai fórumokon, irodalmi folyóiratokban, heti- és napilapokban méltatták a kötetet, mely egyetlen kalotaszegi falu akkori folklórtudását mutatta be.
– Hogyan alakult pályája a könyv megjelenése után?
– A gyerőmonostori kötet, mely mára már könyvritkaságnak számít, elismerő és lelkes fogadtatása ellenére sem jelenthetett számomra követhető utat. Hangrögzítő eszköz és zenei ismeretek hiányában dallam nélküli szövegeket gyűjtöttem, ami a 20. század második felében már alig volt elfogadható. A kötethez ugyan a szerkesztés utolsó pillanatában sikerült csatolni Almási István gyerőmonostori dallamgyűjtésének darabjait, de a dalok túlnyomó többsége kotta nélkül jelent meg. Rádöbbentem, hogy nem folytathatom a terepmunkát, holott a legsürgetőbb folklorisztikai feladatnak tekintettem a szájhagyományban még fellelhető költészet darabjainak összegyűjtését. Olyan szakterületet kellett keresnem, mely összeegyeztethető az intézeti feladatok végzésével, s nem igényel műszaki felszerelést. Mivel a kutatóintézetben sajtó- és irodalomtörténeti munkák kerültek terítékre, érdeklődésem a népköltészet történeti forrásainak kutatása, a történeti folklorisztika felé fordult. Gyűjteni kezdtem az anyagot a romániai magyar népballada- katalógushoz is. Menet közben alakult ki és állandósult a munkamódszerem, hogy bármilyen forráskiadvány vagy kézirat került a kezembe, kijegyeztem magamnak minden olyan adatot, ami számomra érdekes vagy hasznos lehet egyszer. Évek múltával így hatalmas adatanyag gyűlt össze észrevétlenül, melynek birtokában újabb kutatási témák körvonalazódtak. Kutatásaim során ismeretlen részletek bukkantak elő viszonylag jól feltárt életművek esetében is, de az is előfordult, hogy más jelentést kaptak korábbi megállapítások. A források vallatása révén lehetőségem nyílt több téves folklorisztikai állítás cáfolatára, bizonyos problémák új szempontú megvilágítására. Rájöttem, hogy a magyar népköltészet kutatásának történetében rögzült egy sor olyan megállapítás, melyet valamikor papírrra vetett a tudományág valamelyik szaktekintélye, s azt fenntartás nélkül veszik át az egymást követő nemzedékek kutatói. A források vallatása révén fogalmazódott meg a következtetés: a jóhiszemű kételkedésnek nagy szerepe van a kutatásban, nem kell látatlanban mindent elfogadni, még ha a szakma kiválóságai mondják is.
– Munkásságát illetően új szakasz kezdődik 1990 elején, amikor megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság, s mint aktív tag, annak szinte mindegyik eseményén jelen van.
– A fordulatig keveset publikáltam, jóllehet folyamatosan dolgoztam. Ennek oka nemcsak az egyre szigorodó cenzúrában keresendő, hanem abban is, hogy egy sor tanulmány megírására nem kerülhetett sor, mert a forráskutatás minduntalan megtorpant, ahogy a határainkon kívül eső kézirattárak, levéltárak, könyvtárak dokumentációjára lett volna szükség. De még a hazai levéltárak állományának tanulmányozása is akadályba ütközött. A félbemaradt anyaggyűjtésekből csak félmunkák születhettek volna. Hiányzott az a társadalmi-kulturális-tudományos közeg, mely írásra, publikálásra serkenthetett volna, mely biztos hátteréül kínálkozhatott volna a tudományos műhelymunkának. Ezt hozta el 1990. Újraéledtek régi tudományos és közművelődési egyesületeink, újak születtek, melyek intézményes keretet és közlési lehetőséget biztosítottak a tudományok legkülönbözőbb ágait művelő, addig magányosan dolgozó kutatóknak. A ’90-es években megjelent dolgozataim csaknem kivétel nélkül annak köszönhetik megszületésüket, hogy újraéledt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, mely intézményes hátterével, kutatói ösztöndíj biztosításával támogatta munkámat. Azokban a napokban, melyeket a történelem Marosvásárhely fekete márciusaként tart számon, Kolozsváron megalakult a Kriza János Néprajzi Társaság. Ennek a társaságnak köszönhetem nagyon sok írásom születését. Évkönyveiben kezdettől fogva megjelenési lehetőséget biztosított a konferenciákon elhangzott előadásoknak és más dolgozatoknak. Négy kötetem kiadásának gondját- baját vállalta magára a Kriza Társaság, azt hiszem, nem kell külön magyarázat ahhoz, hogy mit köszönhetek neki.
– Külön foglalkozott Kriza János néprajzgyűjtő tevékenységével és életével, amely gazdagabbá és teljesebbé tette a Kriza-életművet. Milyen anyag állt az ön rendelkezésére?
– Kriza János életével és tevékenységével egyetlen vonatkozásban foglalkoztam: törlesztettem a magyar folklórtudomány százötven éves mulasztásából egy keveset azzal, hogy Kriza János szétszóródott hagyatékából összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem a Vadrózsák második kötetét. Mára már szinte feledésbe merült, hogy 1863-ban a Vadrózsáknak csak az első kötete jelent meg, és hogy Krizának nem sikerült napvilágra segítenie a tervezett második és egy esetleges harmadik kötetet, s az utókor sem váltotta valóra eredeti elgondolását. A törlesztés azonban most sem teljes, a második kötet nem tartalmazza a meséket és mondákat, jóllehet közel nyolcszáz oldalas könyv lett belőle.
– Több műfajban több kötete jelent meg az elmúlt 50 év során.
– Köteteim többségéről már esett szó, itt csak azokat említem, amelyek kimaradtak. 2003-ban jelent meg a Mentor Kiadónál válogatott tanulmányaim gyűjteménye Víz mentére elindultam. Tudománytörténeti, népismereti írások címen. 2005-ben Kovács Ágnes ketesdi népmesegyűjteményének újrakiadása (A rókaszemű menyecske) és 2006-ban a Régi erdélyi népballadák című válogatás, melyet eredetileg Faragó József készített sajtó alá egy trilógia harmadik részeként. Van egy irodalomtörténeti munkám is: 2004-ben, Brassóban, a Fulgur Kiadónál jelent meg Zajzoni Rab István megtalált kézirata, de nem önálló kötetben, hanem a Bencze Mihály által szerkesztett Zajzoni Rab István: Összegyűjtött írások című kiadvány második kötetében Naplójegyzetek. Fiatalkori zsengék címen – nevem feltüntetése nélkül (297–452. lap).
– Min dolgozik jelenleg?
– Nyugdíjas éveimben irgalmatlanul feszes munkatempóban igyekszem lezárni megkezdett kutatásaimat, közreadni tudományos eredményeimet, hogy ne maradjon utánam feldolgozatlan anyag. 2009-ben hagyta el a nyomdát a Szabó Sámuel-kötet, ugyancsak 2009-ben jelent meg a Ne mondd, anyám, főd átkának című kötet, mely egy szabédi napszámosasszony 1895-96-ban rögzített ballada- és dalrepertoárját öleli fel. Ezt követte 2011-ben a Fejezetek az erdélyi népballadagyűjtés múltjából című tanulmánykötet, majd 2013-ban a Vadrózsák második kötete. Idén jelenik meg Kanyaró Ferenc kolozsvári tanár és tanítványainak 19. század végi – 20. század eleji, négyszáz darabot meghaladó ballada- és epikus énekgyűjteménye, melynek kéziratai ismeretlenül lappangtak egy évszázadon át három különböző kézirat- és levéltárban.
– Díjak, elismerések…
– A Magyar Néprajzi Társaság külföldi levelező tagja – 2007. Az Európai Folklór Intézet Európai Folklór emlékérme és oklevele – 2010. EMKE Bányai János-díj – 2010.
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)

2016. június 16.
Négyfalu negyedikje: Hosszúfalu
A ma Szecselére keresztelt város egy része. A történelmi településneveket itt mindenki tiszteletben tartja, s a figyelmes városnéző megtalálja azokat a kis, főút melletti eligazító táblákat is, melyek jelzik: hol a határ a teljesen egybeépült településrészek, illetve az egykori csángó-magyar falvak között.
Történelmi településrészen barangolunk, Hosszúfalu neve először Nagy Lajos magyar király 1366-ban kiadott adománylevelében szerepelt. Csángó tollforgató barátaink, történészek írják, hogy alapítói a magyar királyok által határőrzésre telepített székelyek és a későbbiekben a velük keveredett kun-besenyők voltak, akik az évszázadok során sokszor tapasztalhatták, hogy mit jelent a végeken magyarként megmaradni török, tatár és egyéb keleti betörések ellenére, akár a brassói szászság jobbágyaiként. Ulászló király Hosszúfalut elzálogosította Brassónak. Ezt megerősítette 1651-ben II. Rákóczi György fejedelem is. Az ezzel járó csapást csak súlyosbította az 1658. évi török–tatár dúlás. 1756–57-ben pestis szedte áldozatait, több mint ötszáz lelket oltott ki – írja egyházkrónikájában Daragus Endre Hosszúfalu-alszeg evangélikus lelkipásztora. Soraiból kiérezzük: szinte csoda, hogy él még ez a maroknyi csángóság. Írása hiteles, hiszen adatai egykori jeles pap-elődjétől származnak, attól a Szeli Józseftől (1710–1782), aki fényt derített a csángók múltjára, s akit forrásként a hibáira is rávilágító Orbán Balázs számtalanszor emlegetett nagy művében. Szeli a halmágyi pap fia volt. Udvarhelyen, Nagyszebenben, Győrben és Pozsonyban tanult. 1732-től lett evangélikus magyar tanító és lelkész Brassóban, 1757-ben Hosszúfaluban és Székelyzsomborban. Hosszúfaluban írta 1763 körül Krónikáját, amelyben sok becses adatot mentett meg.
Mindenkori hétfalusi idegenvezetőnk, a sepsimagyarósi gyökerekkel bíró nyugalmazott főgyógyszerész, Fodor Levente mutatott be Nagy János történelem szakos tanárnak-történésznek, írónak, aki a Brassói Füzetekben (1991/3) elsőnek közölte a hosszúfalusi temetőbe bementett csángó szobor igazi történetét. Jelenleg Hétfalu honlapján 217 történelmi, egyház- és helytörténeti jellegű tanulmánykötetet, tanulmányt és cikket találunk. Nagy János, a Zajzoni Rab István Líceum nyugalmazott pedagógusa látogatásunkkor három kötetével ajándékozott meg, ezek is mutatják munkásságának súlyát-értékét: Négyfalu története a X. és a XX. század között – román–magyar nyelvű kiadvány (2006), Lelkészek és néptanítók a sziguránca és a securitate játékában (2009), Románia hadba lépése 1916-ban – Trianon és a román történetírás (Brassó, 2014). Szükségesnek tartotta összefoglalni Hétfalu korai gazdasági életét, ipartörténetét is. Erről szóló kötete látogatásunkkor nyomdában volt.
Kötődések határok nélkül
Hétfaluhoz, különösképpen Négyfaluhoz, de Hosszúfaluhoz is kötődnek Nagy Jánoson kívül olyan jeles tollforgatók, mint Bencze Mihály matematikus, író-szerkesztő és tanár, Hochbauer Gyula tanár, író, helytörténész, Kovács István Lehel informatikus szerkesztő, helytörténész és az EKE országos elnöke, Barkó Etelka, a csángó írott tojások igazi mestere, népművészeti szakíró, Tomos Hajnal tanár, csángó költő és sokan mások.
Több háromszéki és erdővidéki helytörténész és néprajzkutató munkálkodott ott s közölt írást a települések életéről. Az olaszteleki temetőben nyugvó Bartha Károly (1831–1920) mint hétfalusi tanító a magyar csángók iskolájáért hadakozott, neki köszönhető a már az ő korában is sikeresen működő hosszúfalusi polgári iskola. Az ugyancsak olaszteleki származású Kolumbán Lajos (1875–1958) etnográfus volt a szerzője az 1903-ban, majd pedig a 1906-ban Brassóban megjelent A hétfalusi csángók a múltban és jelenben, valamint a Barcaság és népe című köteteknek. Kilyéni Kilyéni Endre tanítóegyleti elnök 1920 után Mikó-kollégiumi tanárként dolgozott. E sorok írója több gimnáziumi és egyetemi tanárának Hosszúfaluban ringatták bölcsőjét. Itt született Molnár Károly (1901–1989) zenepedagógus, zeneszerző és kórusvezető, Székely Mikó-kollégiumi zenetanár, a korabeli színházi zenekar karmestere, Götz Endre (sz. 1924) geológus-mineralógus, az egykori Bolyai Tudományegyetem geológia karának munkatársa. Adózunk egyben azoknak a hosszúfalusi evangélikus lelkészeknek is, akik elszenvedői-áldozatai voltak a diktatúra időszakának: Sipos András lelkész-főesperesnek és Kerekes János lelkipásztornak.
Meglátogattuk Hosszúfalu két evangélikus egyházközségét, templomait. Daragus Endre hosszúfalu-alszegi lelkész bemutatta a temetőben álló és felújított Csángó szobrot, a lelkészi lak előtt álló Petőfi-mellszobrot, Kajcsa László Hosszúfalu-felszegi lelkipásztor pedig a nem kis kitartással visszaszerzett és anyagiakkal bővített egykori magyar iskola épületét, amely jelenleg a fűrészmezei Evangélikus Csángó Ház, az evangélikus közösség vallásos-kulturális tevékenységének egyik hajléka. Június 30. és július 2. között zajlik Brassóban és Hétfaluban a Csángó-magyarok Világtalálkozója, a Királyföld és a Barcaság reformációi zarándoklata. Egyik rendezvényének is ez ad helyet. Lépten-nyomon kötődéseinkre bukkanunk. Az 1895-re felépült mutatós református templomot Szemerjai Szász Domokos püspök szentelte fel. Lelkészei között találjuk Andrási Tivadar egykori sepsiszentgyörgyi mikós tanárt, árkosi lelkészt. A néhai fűrészmezei evangélikus tiszteletes, Kovács László, aki négy évtizedig szolgálta az egyházközséget, a hazai tanügyi reform előtt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára volt. Hosszúfalu népes református gyülekezetének jelenlegi lelkésze az egykori málnási lelkipásztor, a háromszéki kötődésű Márk László Gyula. E sorok írója a Zajzon–tatrangi térség sós-lúgos ásványvizeiről tartott előadást a gyülekezetben. Nemrég volt vendégük Berecz András neves budapesti népi humorista, a gyülekezet gyerekei pedig készülnek a hagyományos uzonkafürdői nyaralásra – tájékoztatott Fodor Levente presbiter.
A négyfalusi római katolikus anyaegyház templomát türkösi riportunkban bemutattuk. A hívek számának növekedésével új katolikus templom épült Hosszúfalu-Alszegben (2004), amelynek megálmodója, kivitelezésének vigyázója a kézdiszászfalusi születésű, korán elhalt Gajdó Zoltán négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, mikós kollégánk volt. Nem véletlen tehát, hogy az impozáns templom védőszentjéül Boldog Apor Vilmost választotta. András József jelenlegi plébánostól megtudtuk, hogy a hétfalusi katolikus hívek száma nyolcszáz körüli.
Volt egyszer egy iskola
A református templommal átellenben áll az a felújított régi iskola, amelynek homlokfalán emléktábla adta tudtára a Hosszúfaluval ismerkedőnek, hogy ez volt Négyfalu egykori híres magyar királyi fafaragászati, később építészeti iskolája. Homlokfalán egy 2003-ban leleplezett emléktábla Istók János csángó szobrászművésznek állított emléket, aki ebben az iskolában kezdte életpályáját. A főjavításkor az emléktáblát levették. A város alpolgármestere, Géczi Gellért kérdésünkre azt nyilatkozta, hogy hamarosan visszahelyezik. A márványtáblát Köpe Csiri János faragta, a bronz emlékplakett pedig Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész alkotása.
Az iskola történetét Kovács Lehel István és Sipos Gaudi Enikő írta meg Volt egyszer egy iskola.... címmel. 2005-ben jelent meg a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság kiadásában Négyfaluban a Hétfalu Könyvek sorozat részeként. Kovács Lehel István szövegéből idézünk: „A jeles intézmény sok szállal kapcsolódik Erdély művészettörténetéhez, nagymértékben meghatározta e vidék közművelődési oktatásának irányát, ipari viszonyainak fejlődését. 1869-ben br. Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter meglátogatta Hétfalut, belátta, hogy a csángó népnek felsőfokú iskola kell. Műveltség–Szabadság jelmondattal 1871-ben meg is nyitotta kapuit. Hozzáértő tanárainak vezetésével itt olyan jeles személyiségek tanultak, mint Istók János, Köllő Miklós, Bartalis János, Mattis-Teutsch János és a barcasági közélet számos későbbi vezetője. Fejlődését nagymértékben meghatározta Kupcsay János 1872-ben történt szaktanítói kinevezése. A müncheni szobrászati akadémiát végzett tehetséges művész 1873-ban foglalta el állását, és megkezdte a rajz, a mintázás és a fafaragászat oktatását (...). Diákjai közül nagyon sokan választották a müncheni továbbtanulás lehetőségét (…). Huszonhárom éves működése alatt az iskola számos erdélyi templom számára készített oltárokat, szószékeket. Itt készült a Peleş-kastély falburkolata, Rudolf trónörökös nászünnepélyi díszalbum-födele, az alszegi templom oltára (1890). Az iskola magas kitüntetéseket kapott az 1885. évi országos, a millenniumi, valamint az 1900-as párizsi világkiállításon (…). 1894-ben Brassóba költöztették, 1910-től itt tanított a Párizsból hazatért Mattis Teutsch János.” A hétfalusi csángók néptánca, a borica és gyönyörű színes népviselete egyedi kincsünk. Utóbbinak utánozhatatlan értéke a díszes csángó öv, a kösöntyű és a hajtű. Ennek kiváló új mestere a Hosszúfaluban lakó és alkotó nyugdíjas Sipos Gaudi István, akit méltán nevezhetünk nemcsak ötvösművésznek, hanem ékszerésznek is.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. július 5.
Csángó magyarok világtalálkozója
A reformáció 500. évfordulójára emlékeztek az elmúlt hét végén Brassóban és Hétfalu minden településén a csángó-magyarok világtalálkozóján. Ha figyelembe vesszük, hogy a kulturális rendezvényeken jelen volt Barcaújfalu, Krizba, Apáca képviselete is, elmondhatjuk: együtt ünnepelt Délkelet-Erdély evangélikus magyar hitközössége.
A Brassó-belvárosi evangélikus templomban a rendezvénysorozat egyház- és eseménytörténeti résszel, tudományos kerekasztallal vette kezdetét. Az előadókat, a világiakat, a megjelent hívek közösségét Zelenák József egyházmegyei esperes köszöntötte. Kolumbán Vilmos, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet professzora – földink – ecsetelte a királyföldi és barcasági reformáció történetét, kitért a barcasági vallásújítás úttörőjére, Johannes Honterusra is. A szervezők külön meghívottja, a Brassói Gernot Nussbacher történész, levéltáros és Honterus-kutató magyar nyelven pásztázta Honterus életpályáját, tevékenységének jelentőségét a protestantizmus ösvényének alakításában. A történelmi szász hegemóniáról esett ugyan szó, ennek kapcsán a Cenk alatti város és a szászság műveltség- és szellemalakító jelentőségéről is, több résztvevő azonban – miként azt jelezték – részleteiben szerette volna hallani, hogy milyen hatása volt ennek a folyamatnak és hogyan ment végbe Csángóföldön, gyanítva, hogy a reformáció közel sem volt mindenütt teljesen felhőtlen. Ezt az óhajt mintha alátámasztanák a csernátfalusi Bencze Mihály tanár, író, költő és ismert közéleti személyiség sorai, akinek a Barcasági csángók rövid története című írásában ez olvasható: „A reformáció idején a Brassói szászok Honterus vezetésével evangélikus hitre tértek. Hasonló sorsot erőltettek az addig zömében katolikus hétfalusi magyarokra. Egyik napról a másikra, akaratuk ellenére evangélikus vallásúak lettek. (...) Számtalan át nem aludt éjszakán töprengtem azon, hogy hol lehetnek azok az okmányok, dokumentum, írás, könyv, amelyből, ha már más minden dokumentum elveszett, a barcasági csángómagyarok igaz történelmét mégis meg lehetne írni. Hisz a természeti katasztrófákon és emberi butaságokon kívül történelmünk írásos dokumentumait hamisította és pusztította Róma, a frankok, az erdélyi szászok, a törökök, az osztrákok, a szerbek, a románok, a szlovákok, az oroszok, az izmusok, és hadd ne soroljam tovább.” A csángókérdéssel foglalkozó helyi tollforgatók igyekeztek ugyan az elmúlt 26 év alatt némi fényt deríteni erre a témakörre helyi kiadványokban, hangsúlyozva azt, hogy Brassó közelsége sok jót hozott, de ugyanannyi gondot is, meg kellett küzdenie a közelségében élő maréknyi magyar csángóságnak azért, hogy még ma is beszélhesse anyanyelvét, énekelhesse népdalainkat, megőrizze egykori népviseletét, borica-táncát.
Péntek délután Brassóban a Redutban tartottak megnyitó konferenciát lelkészek és egyházvezetők részére, köszöntőt mondott Adorjáni Dezső Zoltán püspök, előadást tartott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, a világtalálkozó meghívott résztvevője.
Türkösben, Bácsfaluban
A Brassói pénteki egyháztörténeti előadásokat gyerek- és ifjúsági istentisztelet előzte meg csütörtökön Türkös evangélikus templomában, amelyet Ifjúsági Nap követett a Zajzoni Rab István csángó költő nevét viselő elméleti líceumban. Az összes csángó falu iskolái képviseltették magukat. A tanulók számára fontos rendezvény tematikája a reformáció 500 esztendeje volt, a versenyző diákok felhasználhatták addigi magyar történelmi és irodalmi ismerteiket.
− Négy rövid történelmi előadást hallgattak meg a versenyt megelőzően a gyerekek, s az ott készített jegyzeteiket, a hallottakat is felhasználták a vetélkedőn. Feladatlapot készítettünk, és bizottság értékelte a feleleteket – tájékoztatott a szervezésben oroszlánrészt vállaló Kóródi Levente türkösi lelkipásztor. Bízunk abban, hogy a vetélkedő hozadéka mAradandó és hasznos lesz a csángó fiatalság aranytartaléka számára az elkövetkező évek során.
A bácsfalusi evangélikus templomban Kovács Lehel egyetemi tanár emlékest keretében értekezett a Bácsfaluban született nagy csángó szobrász, Istók János életművéről. Ezt követően a templomban elhelyezték Miklós István bácsfalusi kőfaragó Istóknak szentelt emlékplakettjét.
Tatrangban, Pürkerecen, Csernátfaluban
Tatrangban a krizbai gyerekek és fiatalok léptek színpadra. Szombaton a zarándoklatra indulók megkoszorúzták a költő Rab István zajzoni mellszobrát, majd hagyományos népviseletben, lovas bandériummal vonultak a pürkereci istentisztelet színhelyére.
Az ökumenikus istentiszteleten Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök hirdetett igét, a romániai Evangélikus-lutheránus Egyház legmagasabb kitüntetésében – Reményik Sándor-díjban – részesítették Kövér László országgyűlési elnököt és Riedl Rudolf egyházkerületi felügyelőt. Itt láthatta ismét a népes közönség a színpadon a háromfalusi boricásokat, a csángó leányok táncát, az apácai tánccsoportot.
Nem volt hiány vásári sokadalomban sem: lacikonyha, bogrács és hűsítők várták a vendégeket. Az eseményt ünnepi emlékest zárta a csernátfalusi evangélikus templomban, s a pürkereci nagyszínpadon szombat este a Cover Rock Band koncerttel rekesztette be a világtalálkozót.

2016. július 12.
Csángó-Magyarok Világtalálkozója, Aradi résztvevőkkel
2016. június 30. és július 2. között Brassó és Hétfalu gyülekezetei adtak otthont a Királyföldi és Barcasági Csángó-Magyarok Reformációi Zarándoklatával egybekötött Csángó-Magyarok Világtalálkozójának. Csütörtökön a türkösi evangélikus templomban istentisztelettel kezdődött a rendezvénysorozat, a Zajzoni Rab István Elméleti Líceumban megszervezett tudományos szimpóziummal folytatódott. Pénteken a Brassói evangélikus egyházközség dísztermében tudományos kerekasztalt szerveztek, 500 éves reformáció címmel. Ugyanaznap 17 órától a REDUT-ban (régi belvárosi színház) megnyitó konferenciát szerveztek lelkészek és egyházvezetők részére, amit Adorjáni Dezső Zoltán püspök nyitott meg. Másokkal együtt, előadást tartott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke is. Ugyanaznap 19 órától a tatrangi közösségi kultúrközpontban a krizbai gyülekezet gyermek és ifjúsági csoportja előadta Petőfi Sándor János Vitéz című munkáját, ami után nótaest következett. 21 órától a Zajzoni Rab István Gyülekezeti Házban táncházat szerveztek. Szombaton reformáció emlékzarándoklat következett szabadtéri istentisztelettel, ahova fúvószenekarral, lovas kísérettel vonultak ki. A szabadtéri ökumenikus ünnepi istentiszteleten igét hirdetett Adorjáni Dezső Zoltán püspök, a közéleti személyiségek köszöntését követően, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház legmagasabb kitüntetését, a Reményik Sándor- díjat adományozták Kövér Lászlónak, a Magyar Országgyűlés elnökének, valamint Riedl Rudolf egyházmegyei felügyelőnek. Utána szabadtéri ünnep következett.
A vasárnapi istentisztelettel zárult rendezvénysorozaton Jakab István evangélikus-lutheránus lelkész szervezésében, 44 tagú Aradi küldöttség is részt vett.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

2017. március 9.
Hiánypótlás ipartörténetből (Élő adathalmaz)
Felette gazdag levéltári, irattári kutatás az alapja a hosszúfalusi Nagy János történész-tanár több mint 150 oldalra rúgó összefoglaló könyvének: Erdély iparosodása a feudalizmus korában (XIV–XVIII. sz.), amelyben Háromszékre is ráakad az a kutató, akit bármilyen okból érdekelnének az iparosodás kezdetei Erdélyben, a termelési viszonyok alakulása, a céhes kézművesipar fejlődése, nem különben pedig Erdély és a szomszédos két román fejedelemség közötti kapcsolatok, az ipar és kereskedelem állapota a XVIII. században.
Az érdeklődő megtudhatja, miként működtek és milyenek voltak a legelső írógépjavító műhelyek, hogy a Singer cég varrótanfolyamokat szervezett Barcaság-szerte, milyen volt az élet a posztógyárakban, a kőművesiparban. A derestyei sörgyár, az erdőfülei vashámor, a sepsiszentgyörgyi dohánygyár és székely szövőgyár története mellett bő adatokat találnak a XIX. század faiparáról, a kommandói siklóról, a tágabb régióban, de a Kovásznán is gyártott öntöttérc-kályha iparáról, és ipartörténeti leírását olvashatják annak a gazdag gőzkazán- és cséplőgépgyártásnak, amelynek szemléltetésében a csernátoni Haszmann Pál Múzeum gyűjteménye párját ritkítja.
A szerző Nagy János – lapunk barátja – 1942-ben született Hosszúfaluban, Szomszédolás-sorozatunkban bemutattuk már lapunk olvasóinak. Kuláklistára került szülei miatt csak később – 1969. és 1973. között végezte el a Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem szakát. Történelemtanárként dolgozott Apácán, Zajzonban és a négyfalusi Zajzoni Rab István Középiskolában. Írásai számos napilapban, folyóiratban és a Történelmi Magazinban jelentek meg. Megírta Zajzoni Rab István életét és munkásságát (1973), Négyfalu történetét a X. és a XX. század között (2006). Más munkái: Lelkészek és néptanítók a Siguranța és a Securitate játékában (2009), Románia hadba lépése 1916-ban (2014).
Kisgyörgy Zoltán
* Hosszúfalu, 2016. T3 Nyomda, Sepsiszentgyörgy

2017. augusztus 31.
XXI. Szent Mihály Napok Négyfaluban
Idén is számos színes programmal várják az érdeklődőket a Szent Mihály Napokra: borkóstoló, néptánc, kiállítások,esténként pedig olyan népszerű együttesek lépnek színpadra, mint a Koszika & The HotShots, a Bagossy Brothers Company, a The Crazy Plumbers, a Parno Graszt, vagy a Zanzibar.
Kedd, szeptember 19. – Piroska Panzió
18:00 – Borkóstoló – Kárászteleki Vinca pincészet (Meghívók kaphatóak a Frézia Mánia virágüzletben és a Paprika boltban)
Szerda, szeptember 20. – HMIK Székház (Türkös)
18:00 – Játékest
Csütörtök, szeptember 21. – Négyfalusi Multikulturális központ
19:00 – Megnyitó beszédek
Ha te tudnád amit én – Maros Művészegyüttes előadása (Meghívók kaphatóak a Frézia Mánia virágüzletben)
Péntek, szeptember 22.
21:00 – Sátor Party DJ BRNY-val – Barcasági Csángó Alapítvány Udvara
20.00 – Szüreti bál – Rustik zenekarral – Fürészmezei Csángó Ház (Felszeg, Meghívók kaphatóak a Frézia Mánia virágüzletben)
Szombat, szeptember 23.
10:00 – Gyerekfoglalkozás – Barcasági Csángó Alapítvány – borkert
10:00 – Barcasági Foci Kupa – Arena fedett focipálya (Bácsfalu)
13:00 – Kerekasztal beszélgetés – Pro Terra Barcensis – Barcaság népszerüsítő programjának bemutatása – Barcasági Csángó Alapítvány terem
14:00 – Zumba – Barcasági Csángó Alapítvány – nagyszínpad
14:30 – Gyerek néptáncelőadások – nagyszínpad
16:00 – Gyerektáncház – Barcasági Csángó Alapítvány – borkert
17:00 – Szent László emlékezete – tablókiállítás megnyitó – borkert
Koncertek– nagyszínpad
18:30 – Koszika & The HotShots (Marosvásárhely) – nagyszínpad
21:00 – Bagossy Brothers Company (Gyergyószentmiklós) – nagyszínpad
22:30 – The Crazy Plumbers (Kézdivásárhely) – borkert
Vasárnap, szeptember 24.
10:00 – Ökumenikus Istentisztelet –Türkösi Evangélikus Templom
12:00 – Szervezzünk iratterjesztést-sajtótörténeti kiállítás – Türkösi Evangélikus gyülekezeti terem
12:00 – Zajzoni Rab István szobor koszorúzás – Zajzon
13:00 – Lovas szekeres felvonulás
14:00 – Szabadtéri majális – Barcasági Csángó Alapítvány
14:00 – Sütemény kiállítás és verseny
15:00 – Tánc és Néptáncelőadások
19:30 – Töklámpás felvonulás
Koncertek – nagyszínpad
18:00 – Parno Graszt (HU)
20:00 – Zanzibar (HU)
Állandó programok (Barcasági Csángó Alapítvány):
– kézműves kiállítás és vásár
– helyi vállalkozók és mezőgazdászok bemutatkozása
– falmászás
– tokányfőző verseny(vasárnap)
– borkert. itthon.ma/civilifi

2017. október 30.
Közülük sem mindenki ferdített
Ahogy Trianont látják
Pénteken a kézdivásárhelyi Erzsébet Teremben mutatták be Nagy János nyugalmazott történelemtanár Románia hadba lépése 1916-ban – Trianon és a román történetírás című könyvét.
Ferencz Attila kézdiszéki EMNT-elnök köszöntője után dr. Ambrus Ágnes méltatta a szerzőt és a bemutatott kiadványt. Nagy János helytörténész, történész nemzetiségtörténeti és általános történeti témákkal foglalkozik írásaiban. Pályáját a Brassói Lapok újságírójaként kezdte, majd a négyfalusi Zajzoni Rab István Líceum pedagógusa volt nyugdíjazásáig.
A méltatásban elhangzott, a 2014-ben megjelent, gazdag kép- és térképanyagot is tartalmazó könyv, melynek egyes fejezetei külön tanulmányokként is olvashatók, a román történetírás szemszögéből is megközelíti az első világháborút, a trianoni békeszerződést. A szerző elmondta, a román történészek között is egyre többen vannak, akik reálisan szemlélik az akkori eseményeket, P. P. Panaitescu nevét említve. „Panaitescu nagyon kritizálja Nicolae Iorgát, aki nem a történelmi hűségre törekedett, csupán arra, hogy írjon.” Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)