Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Zahorán Csaba
7 tétel
2010. április 22.
ROMÁNÜLDÖZÉS? – Hatalmi átrendeződés a Székelyföldön és a Har-Kov jelentés
Az 1989-es fordulat során személyes leszámolásokra is sor került, a zavaros helyzetben megszaporodtak a fosztogatások és egyéb bűncselekmények.
Romániában 1989 utolsó két hetében egy zavaros eseménysorozat közepette megbukott Nicolae Ceauşescu diktatúrája. Egy rövid időre a kisebbségben élők számára is úgy tűnhetett, hogy a nemzeti kommunista rendszer összeomlása nemcsak a demokratikus, hanem a nemzeti szabadságjogok kibontakozását is magával hozza. Az ebben reménykedőknek azonban hamarosan csalódniuk kellett. A februári bukaresti zavargások először a fővárosiak számára tették világossá, hogy a romániai forradalom váratlan fordulatot vett, Marosvásárhely fekete márciusa pedig az erdélyi magyarságnak mutatta meg a kisebbségi jogérvényesítés korlátait.
De a diktátor bukása és a márciusi marosvásárhelyi konfliktus közötti időszakban elkezdett összeállni a székelyföldi románellenesség tablója is, amely hamarosan a romániai közélet egy sajátos, máig aktuális jelenségének, az ún. „Har-Kov jelenségnek” az alapjává vált.
Jelen írás ennek a kérdésnek a genezisét próbálja meg röviden bemutatni. Tekintettel a terjedelmi korlátokra, de még inkább arra, hogy a témában eddig még csak szórványosan végeztek kutatásokat, ez elkerülhetetlenül csak vázlatos és töredékes módon lehetséges.
Bár az 1989. decemberi történésekre már kevesen használják a forradalom kifejezést, vagy legalábbis idézőjelbe tették, illetve különféle jelzőkkel látták el, az ország számos településén – különösen a nagyobb városokban – valóban forradalmi volt a hangulat.
Nem volt ez másképp a székelyföldi városokban sem, ahol 1989. december 22-én a lakosság az utcára vonulva tüntetett Ceauşescu ellen. A tömeg számos helyen feldúlta a gyűlölt rezsimet jelképező hivatalokat, a kirobbanó népharagnak pedig a Milícia és a Securitate több alkalmazottja is áldozatul esett, csakúgy, mint más romániai városokban. A fordulat során személyes leszámolásokra is sor került, a zavaros helyzetben megszaporodtak a fosztogatások és egyéb bűncselekmények. Jó ideig még érezhetően ingatag volt a közbiztonság.
„Forradalmi” változások történtek a politikában is, mind országos szinten, mind a Székelyföldön. A számos helyen spontán magyar önszerveződést a Bukarestben, Domokos Géza vezetésével megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség fogta össze. Az RMDSZ csatlakozott a Nemzeti Megmentési Front – a Ion Iliescu vezette új, ideiglenes hatalom – programjához, és tagjai a Front helyi tanácsaiban is helyet kaptak.
Vidéken azonban már meglehetősen korán jelentkeztek az első nemzeti jellegű nézetkülönbségek. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a magyarok most arányosabb részvételt követeltek a hatalomból. Mivel a megbukott rendszerben a román vezetők még a magyar többségű Székelyföldön is felülreprezentáltak voltak, a váltás sok esetben nem csak „politikai”, hanem „nemzeti” színezetet is kapott.
Így gyakran fordult elő, hogy a leváltott vagy maguktól elmenekült román tisztviselők helyét magyarok töltötték be: a helyi lakosság tekintélyét vagy bizalmát élvező személyek, értelmiségiek, továbbá az utóbbi évek során háttérbe szorult volt funkcionáriusok. A nézeteltérések másik fontos oka a magyar igényekben rejlett.
Az RMDSZ még 1989 decemberében megfogalmazta a romániai magyar közösség célkitűzéseit, amelyek megvalósításához szinte azonnal hozzá is kezdett. Az egyik legfontosabb törekvés a magyar intézményrendszer – főképp pedig az önálló oktatási hálózat – visszaállítása volt. A fordulatot követő hatalmi átrendeződés a Székelyföldön számos románt elbizonytalanított, különösen a helyi elit, azaz a nemzeti kommunista rendszert kiszolgáló vagy csak egyszerűen a munkájukat jól-rosszul végző hivatalnokok, értelmiségiek soraiból. Közvetlenül voltak érintve azok a román tanárok is, akik a korábban erőszakkal egyesített román és magyar iskolák szétválasztásával hirtelen tanulók – és így munka – nélkül maradtak.
A karrierjükért vagy megélhetésükért aggódó románok egyaránt gyanakvással szemlélték a kisebbségi jogokért határozottan kiálló új helyi hatalmat, a magyar követelések ugyanis az ő pozícióikat is fenyegetni látszottak. Sokan a korábbi magyar dominancia, a „magyar világ” visszaállításától tartottak. A régi beidegződésekre, a korábbi évtizedekben gondosan életben tartott történelmi sérelmekre épülő bizalmatlanság, amelyet a zavaros romániai politikai helyzetben szélsebesen terjedő pletykák és híresztelések is erősítettek, kiváló táptalajul szolgált egy etnikai konfrontáció számára. A félelmek már az 1990-es év első napjaiban elkezdtek egyre konkrétabb alakot ölteni. Január elején a csíkszeredai románok képviseletében három politikus egy emlékiratot nyújtott be a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a Hargita megyében 1989. december 22. után történt románellenes eseményekről.
A dokumentum soviniszta megnyilvánulásokról, több bestiális gyilkosságról és rongálásokról számol be, továbbá arról, hogy románellenes hangulat alakult ki a magyar többségű megyében. Szerzői szerint a románok elleni névtelen fenyegetések, a megfélemlítés, a munkahelyi atrocitások és visszaélések – románok elbocsátása, leváltása – arra irányultak, hogy megtisztítsák Hargita megyét a románoktól.
A széles körű, jól szervezett akciók mögött pedig a magyar nacionalizmust, illetve a magyar hatalmi dominancia megteremtésének célját látták. Ugyanezekben a napokban olyan hírek is érkeztek Bukarestbe, hogy a székelyföldi megmozdulásokban magyar állampolgárok is részt vettek. Noha egyes források szerint a kormányzat helyszínen tájékozódó megbízottja az állítások egy részét megalapozatlannak találta, a feszültség tovább nőtt.
A magyarság képviseletében ténykedő RMDSZ törekvéseit – a magyar túlsúlynak köszönhetően – Hargita és Kovászna megyében többnyire siker koronázta, ám az 1990-re már csak csekély magyar többséggel bíró Marosvásárhelyen a román elitek ellenállása szívósabbnak bizonyult. A februárban megalakult – magát kulturális szervezetként meghatározó, ám a korábbi rendszer számos hívét is tömörítő – Vatra Românească a helyi románság önvédelmét hirdetve sikeresen mobilizálta a magukat fenyegetve érzőket.
Aktivitásának köszönhetően Maros megye székhelyén egymást követték a magyar és román tüntetések és ellentüntetések, amelyek végül nyílt konfliktusba torkolltak március 19-én. Igaz, hogy a polgárháborúra emlékeztető konfliktust Marosvásárhelyen viszonylag gyorsan sikerült pacifikálni, és a magyar-román feszültségek többé már nem érték el ezt az intenzitást, ám az ellentétek nem szűntek meg.
Mindössze az eszközök változtak – a konfrontáció a továbbiakban tüntetések és kisebb incidensek révén, illetve a törvényhozásban és a médiában folytatódott. A különféle magyar igényekre (magyar intézmények létrehozása, magyar nemzetiségű hivatalnokok kinevezése, magyar feliratok kihelyezése stb.) gyakran meglehetősen ingerülten reagált a román közvélemény, amely mindezeket nacionalista, revizionista és románellenes megnyilvánulásokként értékelte.
Nem csoda, hiszen a román közgondolkodást – és korántsem csak az elitek szintjén – meghatározta a több évtizedes nemzetállam-építés, különösen pedig a nemzeti kommunista közelmúlt mindent átszövő nacionalizmusa. És épp a magyar törekvések számítottak a román nemzeti érdekeket sértő vagy azokat leginkább veszélyeztető fő tényezőnek.
A magyarok ugyanakkor saját sérelmeik hosszú listájából és jogosnak, természetesnek tartott igényeikből indultak ki, amelyeket minél gyorsabban akartak orvosolni, illetve érvényesíteni. Román részről ezt sokan türelmetlen, agresszív fellépésként élték meg, nem egyszer még azok is, akik alapjában véve nem utasították el a magyar követeléseket. A vélt vagy valós nemzeti érdekek egymásnak feszültek, amihez a hátteret az ideiglenes hatalom bizonytalan helyzete, illetve a belpolitikai viharok alkották.
Míg a Nemzeti Megmentési Front január 5-i nyilatkozata viszonylag nagyvonalú ígéreteket tartalmazott a nemzeti kisebbségek jogairól, a kormányzat későbbi ténykedése egyre ellentmondásosabbá vált. Jó néhány helyzetértékelés rámutat, hogy a politikai küzdelmek (az ideiglenes hatalom konszolidálódása, a júniusi parlamenti választások stb.) során a hatalom számára kézenfekvőnek tűnhetett a nemzeti kártya kijátszása.
A magyar veszéllyel a kormányzat elterelhette a figyelmet a gazdasági problémákról, a román nemzeti érdekek melletti kiállásával pedig növelhette egyre inkább megkérdőjelezett legitimitását. Mindez meglehetősen szűkre szabta a magyar közösség képviselőinek mozgásterét az elkövetkező – tulajdonképpen az 1996-os választásokig tartó – időszakban, és jobbára defenzívába kényszerítette a magyar politikusokat.
Az egyik legkomolyabb új kihívás 1990 végén kezdett érlelődni, amikor a nacionalista Román Nemzeti Egységpárt politikusainak kezdeményezésére parlamenti bizottságot hoztak létre a Hargita és Kovászna megyéből a forradalom után elüldözött románok meghallgatására.
A bizottság közel egy évig dolgozott, jelentését pedig 1991 őszén terjesztette a törvényhozás és a nyilvánosság elé, egy bel- és külpolitikai szempontból egyaránt feszült időszakban. Míg a romániai politikai életre többek közt a Petre Roman-kormány erőszakos megbuktatása (az 1991. szeptemberi bányászjárás) vagy az agyagfalvi autonómia-kezdeményezés nyomta rá a bélyegét, a nemzetközi kontextust a jugoszláviai válság határozta meg.
A jelentés ennek megfelelően nagy vihart kavart a közéletben, felolvasását élő adásban közvetítette a román televízió is. A terjedelmes szöveg megállapításainak egy része az 1990 eleji – már említett – emlékirat vádjait idézte fel vagy ismételte meg: a két székelyföldi megyében ezek szerint az 1989-es forradalom románellenes jelleget öltött.
Ennek következtében hét gyilkosságra, számos erőszakos cselekedetre és rongálásra került sor, rendszeressé váltak a (magyar) nacionalista, szeparatista megmozdulások és akciók, a románellenes légkör hatására pedig körülbelül 4000 románnak kellett elhagynia Hargita és Kovászna megyét. A bizottság két RMDSZ-es tagja azonban nem írta alá a jelentést, és különvéleményt fogalmazott meg.
A napokig tartó parlamenti vitában RMDSZ-ellenes bírálatok és hazafias szólamok váltakoztak heves, nem egyszer kifejezetten magyarellenes felszólalásokkal. Egyes képviselők keménykezű intézkedéseket is javasoltak a székelyföldi „rendteremtés” érdekében. Bár a dokumentum jó néhány állítását az RMDSZ képviselői megcáfolták, a vita parttalan vádaskodásokba torkollott, a jelentést pedig a román parlament 1992 elején elfogadta.
Az 1989 utáni székelyföldi események markánsan eltérő értelmezései a vitában is jól láthatóvá váltak. Ezek a különbségek fokozatosan két párhuzamos narratívába rendeződtek, és azóta is egymás mellett léteznek. Az egyik – főleg, de nem kizárólag magyar – interpretáció szerint egyfajta visszarendeződési kísérletről beszélhetünk.
Azaz, hogy a fordulat utáni demokratikus átrendeződést és a kisebbségi jogok ezzel járó visszaállítását-bővítését mesterségesen kreált etnikai konfliktussal próbálták megakadályozni különféle román csoportok, főként nacionalisták és a múlt rendszer hívei.
A másik, román „nemzetvédő” narratíva ezzel szemben a lezajlott folyamatokat egy olyan „magyar hatalomátvételként” írja le, amely nemcsak a székelyföldi románok ellehetetlenítésére irányult, hanem végső soron Románia területi egységét is veszélyeztette.
A két olvasatban többé-kevésbé világosak a szerepek, a „jók”, a „rosszak” és törekvéseik, és mindkettő kerek egésszé áll össze, így nem meglepő, hogy gyakorlatilag nincs közöttük átjárás.
Anélkül, hogy belemennék a két interpretáció értékelésébe, csak annyit jegyeznék meg, hogy a „nemzetvédő” narratíva több tézisét az azóta eltelt közel két évtizedes időszak eseményei is cáfolni látszanak. Ám az ebben az időszakban a Székelyföldről és az ottani helyzetről kialakult (torz)kép mindmáig hatással van a régió romániai megítélésére.
Ez pedig annak is köszönhető, hogy az azóta történtek nagyobb nehézségek nélkül beilleszthetőek mindkét olvasatba, fenntartva a „Har-Kov jelenség” aktualitását. Igaz, a forma némileg változott – a hangnem az időnkénti kirohanások és sarkos megfogalmazások ellenére is mérséklődött –, a tartalom viszont alig. A lényeg továbbra is ugyanaz marad: milyen lesz a Székelyföld a jövőben?
A cikk a Románüldözés a Székelyföldön? Egy állítólagos etnikai tisztogatás történetei c. tanulmány rövidített változata. (Juhász József – Krausz Tamás (szerk.): Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után. L’Harmattan – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest 2009.) A szerző a Terra Recognita Alapítvány történésze.
Zahorán Csaba
Transindex.ro
Az 1989-es fordulat során személyes leszámolásokra is sor került, a zavaros helyzetben megszaporodtak a fosztogatások és egyéb bűncselekmények.
Romániában 1989 utolsó két hetében egy zavaros eseménysorozat közepette megbukott Nicolae Ceauşescu diktatúrája. Egy rövid időre a kisebbségben élők számára is úgy tűnhetett, hogy a nemzeti kommunista rendszer összeomlása nemcsak a demokratikus, hanem a nemzeti szabadságjogok kibontakozását is magával hozza. Az ebben reménykedőknek azonban hamarosan csalódniuk kellett. A februári bukaresti zavargások először a fővárosiak számára tették világossá, hogy a romániai forradalom váratlan fordulatot vett, Marosvásárhely fekete márciusa pedig az erdélyi magyarságnak mutatta meg a kisebbségi jogérvényesítés korlátait.
De a diktátor bukása és a márciusi marosvásárhelyi konfliktus közötti időszakban elkezdett összeállni a székelyföldi románellenesség tablója is, amely hamarosan a romániai közélet egy sajátos, máig aktuális jelenségének, az ún. „Har-Kov jelenségnek” az alapjává vált.
Jelen írás ennek a kérdésnek a genezisét próbálja meg röviden bemutatni. Tekintettel a terjedelmi korlátokra, de még inkább arra, hogy a témában eddig még csak szórványosan végeztek kutatásokat, ez elkerülhetetlenül csak vázlatos és töredékes módon lehetséges.
Bár az 1989. decemberi történésekre már kevesen használják a forradalom kifejezést, vagy legalábbis idézőjelbe tették, illetve különféle jelzőkkel látták el, az ország számos településén – különösen a nagyobb városokban – valóban forradalmi volt a hangulat.
Nem volt ez másképp a székelyföldi városokban sem, ahol 1989. december 22-én a lakosság az utcára vonulva tüntetett Ceauşescu ellen. A tömeg számos helyen feldúlta a gyűlölt rezsimet jelképező hivatalokat, a kirobbanó népharagnak pedig a Milícia és a Securitate több alkalmazottja is áldozatul esett, csakúgy, mint más romániai városokban. A fordulat során személyes leszámolásokra is sor került, a zavaros helyzetben megszaporodtak a fosztogatások és egyéb bűncselekmények. Jó ideig még érezhetően ingatag volt a közbiztonság.
„Forradalmi” változások történtek a politikában is, mind országos szinten, mind a Székelyföldön. A számos helyen spontán magyar önszerveződést a Bukarestben, Domokos Géza vezetésével megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség fogta össze. Az RMDSZ csatlakozott a Nemzeti Megmentési Front – a Ion Iliescu vezette új, ideiglenes hatalom – programjához, és tagjai a Front helyi tanácsaiban is helyet kaptak.
Vidéken azonban már meglehetősen korán jelentkeztek az első nemzeti jellegű nézetkülönbségek. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a magyarok most arányosabb részvételt követeltek a hatalomból. Mivel a megbukott rendszerben a román vezetők még a magyar többségű Székelyföldön is felülreprezentáltak voltak, a váltás sok esetben nem csak „politikai”, hanem „nemzeti” színezetet is kapott.
Így gyakran fordult elő, hogy a leváltott vagy maguktól elmenekült román tisztviselők helyét magyarok töltötték be: a helyi lakosság tekintélyét vagy bizalmát élvező személyek, értelmiségiek, továbbá az utóbbi évek során háttérbe szorult volt funkcionáriusok. A nézeteltérések másik fontos oka a magyar igényekben rejlett.
Az RMDSZ még 1989 decemberében megfogalmazta a romániai magyar közösség célkitűzéseit, amelyek megvalósításához szinte azonnal hozzá is kezdett. Az egyik legfontosabb törekvés a magyar intézményrendszer – főképp pedig az önálló oktatási hálózat – visszaállítása volt. A fordulatot követő hatalmi átrendeződés a Székelyföldön számos románt elbizonytalanított, különösen a helyi elit, azaz a nemzeti kommunista rendszert kiszolgáló vagy csak egyszerűen a munkájukat jól-rosszul végző hivatalnokok, értelmiségiek soraiból. Közvetlenül voltak érintve azok a román tanárok is, akik a korábban erőszakkal egyesített román és magyar iskolák szétválasztásával hirtelen tanulók – és így munka – nélkül maradtak.
A karrierjükért vagy megélhetésükért aggódó románok egyaránt gyanakvással szemlélték a kisebbségi jogokért határozottan kiálló új helyi hatalmat, a magyar követelések ugyanis az ő pozícióikat is fenyegetni látszottak. Sokan a korábbi magyar dominancia, a „magyar világ” visszaállításától tartottak. A régi beidegződésekre, a korábbi évtizedekben gondosan életben tartott történelmi sérelmekre épülő bizalmatlanság, amelyet a zavaros romániai politikai helyzetben szélsebesen terjedő pletykák és híresztelések is erősítettek, kiváló táptalajul szolgált egy etnikai konfrontáció számára. A félelmek már az 1990-es év első napjaiban elkezdtek egyre konkrétabb alakot ölteni. Január elején a csíkszeredai románok képviseletében három politikus egy emlékiratot nyújtott be a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a Hargita megyében 1989. december 22. után történt románellenes eseményekről.
A dokumentum soviniszta megnyilvánulásokról, több bestiális gyilkosságról és rongálásokról számol be, továbbá arról, hogy románellenes hangulat alakult ki a magyar többségű megyében. Szerzői szerint a románok elleni névtelen fenyegetések, a megfélemlítés, a munkahelyi atrocitások és visszaélések – románok elbocsátása, leváltása – arra irányultak, hogy megtisztítsák Hargita megyét a románoktól.
A széles körű, jól szervezett akciók mögött pedig a magyar nacionalizmust, illetve a magyar hatalmi dominancia megteremtésének célját látták. Ugyanezekben a napokban olyan hírek is érkeztek Bukarestbe, hogy a székelyföldi megmozdulásokban magyar állampolgárok is részt vettek. Noha egyes források szerint a kormányzat helyszínen tájékozódó megbízottja az állítások egy részét megalapozatlannak találta, a feszültség tovább nőtt.
A magyarság képviseletében ténykedő RMDSZ törekvéseit – a magyar túlsúlynak köszönhetően – Hargita és Kovászna megyében többnyire siker koronázta, ám az 1990-re már csak csekély magyar többséggel bíró Marosvásárhelyen a román elitek ellenállása szívósabbnak bizonyult. A februárban megalakult – magát kulturális szervezetként meghatározó, ám a korábbi rendszer számos hívét is tömörítő – Vatra Românească a helyi románság önvédelmét hirdetve sikeresen mobilizálta a magukat fenyegetve érzőket.
Aktivitásának köszönhetően Maros megye székhelyén egymást követték a magyar és román tüntetések és ellentüntetések, amelyek végül nyílt konfliktusba torkolltak március 19-én. Igaz, hogy a polgárháborúra emlékeztető konfliktust Marosvásárhelyen viszonylag gyorsan sikerült pacifikálni, és a magyar-román feszültségek többé már nem érték el ezt az intenzitást, ám az ellentétek nem szűntek meg.
Mindössze az eszközök változtak – a konfrontáció a továbbiakban tüntetések és kisebb incidensek révén, illetve a törvényhozásban és a médiában folytatódott. A különféle magyar igényekre (magyar intézmények létrehozása, magyar nemzetiségű hivatalnokok kinevezése, magyar feliratok kihelyezése stb.) gyakran meglehetősen ingerülten reagált a román közvélemény, amely mindezeket nacionalista, revizionista és románellenes megnyilvánulásokként értékelte.
Nem csoda, hiszen a román közgondolkodást – és korántsem csak az elitek szintjén – meghatározta a több évtizedes nemzetállam-építés, különösen pedig a nemzeti kommunista közelmúlt mindent átszövő nacionalizmusa. És épp a magyar törekvések számítottak a román nemzeti érdekeket sértő vagy azokat leginkább veszélyeztető fő tényezőnek.
A magyarok ugyanakkor saját sérelmeik hosszú listájából és jogosnak, természetesnek tartott igényeikből indultak ki, amelyeket minél gyorsabban akartak orvosolni, illetve érvényesíteni. Román részről ezt sokan türelmetlen, agresszív fellépésként élték meg, nem egyszer még azok is, akik alapjában véve nem utasították el a magyar követeléseket. A vélt vagy valós nemzeti érdekek egymásnak feszültek, amihez a hátteret az ideiglenes hatalom bizonytalan helyzete, illetve a belpolitikai viharok alkották.
Míg a Nemzeti Megmentési Front január 5-i nyilatkozata viszonylag nagyvonalú ígéreteket tartalmazott a nemzeti kisebbségek jogairól, a kormányzat későbbi ténykedése egyre ellentmondásosabbá vált. Jó néhány helyzetértékelés rámutat, hogy a politikai küzdelmek (az ideiglenes hatalom konszolidálódása, a júniusi parlamenti választások stb.) során a hatalom számára kézenfekvőnek tűnhetett a nemzeti kártya kijátszása.
A magyar veszéllyel a kormányzat elterelhette a figyelmet a gazdasági problémákról, a román nemzeti érdekek melletti kiállásával pedig növelhette egyre inkább megkérdőjelezett legitimitását. Mindez meglehetősen szűkre szabta a magyar közösség képviselőinek mozgásterét az elkövetkező – tulajdonképpen az 1996-os választásokig tartó – időszakban, és jobbára defenzívába kényszerítette a magyar politikusokat.
Az egyik legkomolyabb új kihívás 1990 végén kezdett érlelődni, amikor a nacionalista Román Nemzeti Egységpárt politikusainak kezdeményezésére parlamenti bizottságot hoztak létre a Hargita és Kovászna megyéből a forradalom után elüldözött románok meghallgatására.
A bizottság közel egy évig dolgozott, jelentését pedig 1991 őszén terjesztette a törvényhozás és a nyilvánosság elé, egy bel- és külpolitikai szempontból egyaránt feszült időszakban. Míg a romániai politikai életre többek közt a Petre Roman-kormány erőszakos megbuktatása (az 1991. szeptemberi bányászjárás) vagy az agyagfalvi autonómia-kezdeményezés nyomta rá a bélyegét, a nemzetközi kontextust a jugoszláviai válság határozta meg.
A jelentés ennek megfelelően nagy vihart kavart a közéletben, felolvasását élő adásban közvetítette a román televízió is. A terjedelmes szöveg megállapításainak egy része az 1990 eleji – már említett – emlékirat vádjait idézte fel vagy ismételte meg: a két székelyföldi megyében ezek szerint az 1989-es forradalom románellenes jelleget öltött.
Ennek következtében hét gyilkosságra, számos erőszakos cselekedetre és rongálásra került sor, rendszeressé váltak a (magyar) nacionalista, szeparatista megmozdulások és akciók, a románellenes légkör hatására pedig körülbelül 4000 románnak kellett elhagynia Hargita és Kovászna megyét. A bizottság két RMDSZ-es tagja azonban nem írta alá a jelentést, és különvéleményt fogalmazott meg.
A napokig tartó parlamenti vitában RMDSZ-ellenes bírálatok és hazafias szólamok váltakoztak heves, nem egyszer kifejezetten magyarellenes felszólalásokkal. Egyes képviselők keménykezű intézkedéseket is javasoltak a székelyföldi „rendteremtés” érdekében. Bár a dokumentum jó néhány állítását az RMDSZ képviselői megcáfolták, a vita parttalan vádaskodásokba torkollott, a jelentést pedig a román parlament 1992 elején elfogadta.
Az 1989 utáni székelyföldi események markánsan eltérő értelmezései a vitában is jól láthatóvá váltak. Ezek a különbségek fokozatosan két párhuzamos narratívába rendeződtek, és azóta is egymás mellett léteznek. Az egyik – főleg, de nem kizárólag magyar – interpretáció szerint egyfajta visszarendeződési kísérletről beszélhetünk.
Azaz, hogy a fordulat utáni demokratikus átrendeződést és a kisebbségi jogok ezzel járó visszaállítását-bővítését mesterségesen kreált etnikai konfliktussal próbálták megakadályozni különféle román csoportok, főként nacionalisták és a múlt rendszer hívei.
A másik, román „nemzetvédő” narratíva ezzel szemben a lezajlott folyamatokat egy olyan „magyar hatalomátvételként” írja le, amely nemcsak a székelyföldi románok ellehetetlenítésére irányult, hanem végső soron Románia területi egységét is veszélyeztette.
A két olvasatban többé-kevésbé világosak a szerepek, a „jók”, a „rosszak” és törekvéseik, és mindkettő kerek egésszé áll össze, így nem meglepő, hogy gyakorlatilag nincs közöttük átjárás.
Anélkül, hogy belemennék a két interpretáció értékelésébe, csak annyit jegyeznék meg, hogy a „nemzetvédő” narratíva több tézisét az azóta eltelt közel két évtizedes időszak eseményei is cáfolni látszanak. Ám az ebben az időszakban a Székelyföldről és az ottani helyzetről kialakult (torz)kép mindmáig hatással van a régió romániai megítélésére.
Ez pedig annak is köszönhető, hogy az azóta történtek nagyobb nehézségek nélkül beilleszthetőek mindkét olvasatba, fenntartva a „Har-Kov jelenség” aktualitását. Igaz, a forma némileg változott – a hangnem az időnkénti kirohanások és sarkos megfogalmazások ellenére is mérséklődött –, a tartalom viszont alig. A lényeg továbbra is ugyanaz marad: milyen lesz a Székelyföld a jövőben?
A cikk a Románüldözés a Székelyföldön? Egy állítólagos etnikai tisztogatás történetei c. tanulmány rövidített változata. (Juhász József – Krausz Tamás (szerk.): Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után. L’Harmattan – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest 2009.) A szerző a Terra Recognita Alapítvány történésze.
Zahorán Csaba
Transindex.ro
2010. július 28.
Kezdődik a FIERD- tábor
Buli a tónál
Hamarosan – egészen pontosan pénteken déli tizenkét órakor – elkezdődik a második FIERD- tábor a Bözödi-tó partján. A Fiatalok Erdélyért nevű, csupán egy éve alakult ifjúsági szervezet által létrehozott, idén megismétlendő tábor számos rendezvénnyel, előadással, vetélkedővel, koncerttel és bulival várja az ifjabbakat és idősebbeket, akiknek jelképes összegért buszokkal való szállítást biztosítanak Marosvásárhelyről Bözödre.
Pénteken a táborozók bejelentkezése, a sátortábor felállítása a vetélkedőkön részt vevő, fiúkból és lányokból álló, legfeljebb 15 fős csapatok benevezése zajlik, este 7 órától elkezdődnek az első nap koncertjei: először az Offline zenél, majd a Megasztárból ismert Tabáni István lép fel a tóparti színadon. Este kilenctől a legendás Piramis koncertezik, míg 12 órától hajnalig dzsesszbuli a bemutatásra nem szoruló Dömével.
Szombaton délelőtt 11 órakor kezdődnek a vetélkedők (köztük harácsolás, sörivóverseny és Toldi-vetélkedő, általános Ki mit tud) este nyolctól Stand-up Comedy a méltán elhíresült székelyföldi Open Stage részvételével. Napközben a tábor tudományos bázisaként működő FIERD- sátorban zajlanak a meghívott vendégek előadásai és az azokat követő "rövidnadrágos" beszélgetések. Az idei tematika: Erdélyi magyar fiatalok szerepvállalásának lehetősége a közéletben, valamint az üzleti életben. Fiatal magyar vállalkozók sikerességének lehetőségei Erdélyben a gazdasági válság közepette. A szórványvidéken élő magyarság nemzeti identitása megőrzésének esélyei. Etnikumközi kérdések Maros megyében 20 évvel a fekete március után. Magyar-román és magyar-magyar viszonyok átrendezése a budapesti kormányváltás következményeként. Közigazgatási reform Romániában: területi autonómia vagy decentralizált székelyföldi régió? Az előadásokra szombat délután 14 és 16 óra között kerül sor, meghívott előadók: Széll Lőrincz (az Országos Sport és Ifjúsági Hatóság alelnöke), Zahorán Csaba (a Terra Recognita Alapítvány történésze) és Miklós Gábor (a budapesti Közgazdasági Egyetem oktatója). A koncertek ugyancsak este kilenc órakor kezdődnek, ekkor lép fel a magyar rocklegenda Ossian, majd a hazai Detox. 24 órától Huli Buli. A programsorozat vasárnap sem ér véget: 12 és 16 óra között kocsmajátékok a Kikapcs- sátorban (a versenyzők bizonyíthatják testi és szellemi erejüket a sakk, table, malom, csocsó, kártya, skandenberg és egyéb meglepetés- vetélkedőkön), 16 órakor eredményhirdetés és díjazás, 17 órakor népi tánc (az erdőszentgyörgyi táncegyüttes előadása a nagyszínpadon), 18 órakor pedig további koncertek következnek: fellép a Vírus, a Crash, Keresztes Ildikó és a Defender, a napot ismét Huli Buli zárja. Hétfőn 12 órakor hazamenet, a szervezők felkérik a táborozókat: előtte segítsenek megtisztítani a tó partját.
A Fiatalok Erdélyért (FIERD) egyesület 2009 júliusában alakult meg. Az ifjúsági szervezet létrehozását az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete XI. körzetének fiatal tagjai kezdeményezték, akikhez mások is csatlakoztak. A kezdetben hét alapító taggal induló, önálló jogi személyiséggel rendelkező szervezet tevékenységeinek köszönhetően rövid időn belül nagy elismertséget és népszerűséget nyert a marosvásárhelyi magyar fiatalok, elsősorban a középiskolások körében.
2009 augusztusában az akkor alig egy hónapja alakult FIERD sikeresen megszervezte Bözödön első ifjúsági táborát, amelynek megismétlését 2010-ben maguk a táborlakók is elvárják. A bözödi ifjúsági tábor megszervezése jelentette az egyesület számára azt a dobbantót, amelynek köszönhetően a FIERD Marosvásárhely egyik legnépszerűbb magyar ifjúsági szervezetévé vált – áll a tábor honlapján (www.tabor.fierd.ro), ahol a buszok menetrendjét is megtekinthetik a látogatók. A táborba a napijegy 15 lejbe, három napra 40 lejbe kerül, ami tartalmazza a sátorhelyet is a táborban kialakított sátortáborban.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)
Buli a tónál
Hamarosan – egészen pontosan pénteken déli tizenkét órakor – elkezdődik a második FIERD- tábor a Bözödi-tó partján. A Fiatalok Erdélyért nevű, csupán egy éve alakult ifjúsági szervezet által létrehozott, idén megismétlendő tábor számos rendezvénnyel, előadással, vetélkedővel, koncerttel és bulival várja az ifjabbakat és idősebbeket, akiknek jelképes összegért buszokkal való szállítást biztosítanak Marosvásárhelyről Bözödre.
Pénteken a táborozók bejelentkezése, a sátortábor felállítása a vetélkedőkön részt vevő, fiúkból és lányokból álló, legfeljebb 15 fős csapatok benevezése zajlik, este 7 órától elkezdődnek az első nap koncertjei: először az Offline zenél, majd a Megasztárból ismert Tabáni István lép fel a tóparti színadon. Este kilenctől a legendás Piramis koncertezik, míg 12 órától hajnalig dzsesszbuli a bemutatásra nem szoruló Dömével.
Szombaton délelőtt 11 órakor kezdődnek a vetélkedők (köztük harácsolás, sörivóverseny és Toldi-vetélkedő, általános Ki mit tud) este nyolctól Stand-up Comedy a méltán elhíresült székelyföldi Open Stage részvételével. Napközben a tábor tudományos bázisaként működő FIERD- sátorban zajlanak a meghívott vendégek előadásai és az azokat követő "rövidnadrágos" beszélgetések. Az idei tematika: Erdélyi magyar fiatalok szerepvállalásának lehetősége a közéletben, valamint az üzleti életben. Fiatal magyar vállalkozók sikerességének lehetőségei Erdélyben a gazdasági válság közepette. A szórványvidéken élő magyarság nemzeti identitása megőrzésének esélyei. Etnikumközi kérdések Maros megyében 20 évvel a fekete március után. Magyar-román és magyar-magyar viszonyok átrendezése a budapesti kormányváltás következményeként. Közigazgatási reform Romániában: területi autonómia vagy decentralizált székelyföldi régió? Az előadásokra szombat délután 14 és 16 óra között kerül sor, meghívott előadók: Széll Lőrincz (az Országos Sport és Ifjúsági Hatóság alelnöke), Zahorán Csaba (a Terra Recognita Alapítvány történésze) és Miklós Gábor (a budapesti Közgazdasági Egyetem oktatója). A koncertek ugyancsak este kilenc órakor kezdődnek, ekkor lép fel a magyar rocklegenda Ossian, majd a hazai Detox. 24 órától Huli Buli. A programsorozat vasárnap sem ér véget: 12 és 16 óra között kocsmajátékok a Kikapcs- sátorban (a versenyzők bizonyíthatják testi és szellemi erejüket a sakk, table, malom, csocsó, kártya, skandenberg és egyéb meglepetés- vetélkedőkön), 16 órakor eredményhirdetés és díjazás, 17 órakor népi tánc (az erdőszentgyörgyi táncegyüttes előadása a nagyszínpadon), 18 órakor pedig további koncertek következnek: fellép a Vírus, a Crash, Keresztes Ildikó és a Defender, a napot ismét Huli Buli zárja. Hétfőn 12 órakor hazamenet, a szervezők felkérik a táborozókat: előtte segítsenek megtisztítani a tó partját.
A Fiatalok Erdélyért (FIERD) egyesület 2009 júliusában alakult meg. Az ifjúsági szervezet létrehozását az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete XI. körzetének fiatal tagjai kezdeményezték, akikhez mások is csatlakoztak. A kezdetben hét alapító taggal induló, önálló jogi személyiséggel rendelkező szervezet tevékenységeinek köszönhetően rövid időn belül nagy elismertséget és népszerűséget nyert a marosvásárhelyi magyar fiatalok, elsősorban a középiskolások körében.
2009 augusztusában az akkor alig egy hónapja alakult FIERD sikeresen megszervezte Bözödön első ifjúsági táborát, amelynek megismétlését 2010-ben maguk a táborlakók is elvárják. A bözödi ifjúsági tábor megszervezése jelentette az egyesület számára azt a dobbantót, amelynek köszönhetően a FIERD Marosvásárhely egyik legnépszerűbb magyar ifjúsági szervezetévé vált – áll a tábor honlapján (www.tabor.fierd.ro), ahol a buszok menetrendjét is megtekinthetik a látogatók. A táborba a napijegy 15 lejbe, három napra 40 lejbe kerül, ami tartalmazza a sátorhelyet is a táborban kialakított sátortáborban.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)
2014. augusztus 20.
Főcze János
KISEBBSÉGI TÖBBSÉGI
Székelyföldi paradoxon: a magyarok és a románok is többségiek
Zahorán Csaba történész szerint a székelyföldi autonómiával kapcsolatos párbeszéd hiánya miatt párhuzamos Székelyföld-képek alakultak ki a székelyek és a románok fejében.
Milyen a székelyföldi magyar-román együttélés? Hogyan viszonyulnak a magyarok az autonómia témájához és hogyan kommunikálják azt a székelyföldi románok felé? Mit szólnak ehhez a románok? Ilyen kérdések kezdték foglalkoztatni Zahorán Csaba történészt, a Pozsonyi Magyar Intézet munkatársát, aki a kutatását azután kezdte el, hogy a székelyföldi románok panaszairól olvasott: arról, hogy a többségi magyarok állítólag elnyomják őket. Zahorán szerint ez azért ütött el az addigi ismereteitől, mert azt megelőzőleg leginkább ennek a fordítottja, a magyarokat elnyomó románok diskurzusa jutott el hozzá.
Miért pont a magyar elnyomásra panaszkodó románokról való olvasás keltette fel az érdeklődésedet? - Mint történészhallgató már találkoztam hasonló problémával. A Trianon előtti Magyarországon egyes felső-magyarországi (felvidéki) és erdélyi magyar politikusok is hasonló problémákra hívták fel a figyelmet. Arról beszéltek, írtak, hogy a szlovákok vagy a románok hogyan veszélyeztetik a magyarokat, illetve a magyar államot a Felvidék vagy Erdély azon vármegyéiben, ahol a románok többségben voltak.
Ahogy megláttam a sajtóban ezt az információt, azonnal bekapcsolt a párhuzam a fejemben. Nagyon érdekesnek találtam a témát, azt a paradox helyzetet, amikor a többségi nemzetállam tagjai kisebbségben élnek. Székelyföldön egy hasonló helyzet van.
A kutatás milyen időintervallumra terjed ki, mit vizsgáltál?
- Az 1989-es fordulat utáni megnyilvánulásokat kutatom. Mindkét diskurzust figyeltem. Nyilván a magyart könnyebben, gyorsabban, folyékonyabban olvasom, így számomra könnyebb volt azzal foglalkozni. Ennek ellenére engem a román diskurzus sokkal jobban érdekelt, mert kevesebben foglalkoznak vele.
Mennyire üt el a két közösség Székelyföld-képe, mennyire párhuzamosak?
- Én is úgy látom, hogy párhuzamos világokról beszélünk. Olyan helyeken a legérdekesebb a történet, ahol komolyabb román népességet találunk a magyarok között, mint például Sepsiszentgyörgyön. Ebből a szempontból Sepsiszentgyörgy nagyon érdekes, mert a román közösség eléri azt a méretet, hogy számottevő legyen, és viszonylag határozottan megfogalmazhassa a hozzáállását és véleményét, de még mindig kisebbségben van a magyarokhoz viszonyítva. Ezzel szemben például Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen nem tudnak ennyire meghatározóak lenni.
Emiatt Sepsiszentgyörgyön jobban is differenciálható a román közösség. Megvannak a román nemzetvédők, a harciasabb nacionalisták és megvannak a magyarokkal párbeszédet, együttműködést kereső csoportok is.
Hogy látod, a románok hogyan élik meg ezt a paradox kisebbségi létet?
- Én úgy látom, más kutatók vizsgálatai alapján is, hogy bennük ez egyfajta meghasonlást okoz. Sőt, a nacionalistább románok számára elfogadhatatlan az, hogy ők, románok, kisebbség legyenek a nemzetállamként definiált Romániában. E szerint a felfogás szerint az államalkotó nemzet tagjaiként nem lehetnek kisebbségben, a kisebbségben is többségiek, tehát többségi tudattal rendelkeznek. A magyarok, érdekes módon ugyanilyen többségi tudattal rendelkeznek, tekintve, hogy helyi szinten többségben is vannak.
Összefoglalva, itt egyszerre áll egymással szemben két többségi tudatú közösség, ami elkerülhetetlen módon konfliktusokhoz vezet, ugyanis mindkét csoport dominanciára törekszik, éppen a többségi tudata miatt.
Az autonómia kommunikációjával kapcsolatban vannak eltérések a két fél között?
- Ebben a kutatásban éppen arra teszek kísérletet, hogy a románoknak ezt a diskurzusát meg tudjam feleltetni a székelyföldi magyarok diskurzusával. Ahogy a magyarok autonómiát követelnek Bukaresttől, úgy a székelyföldi románok, ha nem is autonómiát, de több jogot, figyelmet követelnek a helyi hatóságoktól, a helyi magyar többségtől.
Érdekes emellett az is, hogy nagyon hasonló a két fél érvelése. Így a többségben lévő magyarok is sokszor kisebbségi diskurzussal operálnak, gyakorlatilag ugyanúgy beszélnek, mintha kisebbségben lennének. Ez azért szembetűnő, mert helyi szinten a románokhoz viszonyítva sokkal jobb pozíciókkal rendelkeznek.
Ezzel ellentétben a románok gyakran klasszikus szórványproblémákkal küszködnek. Azok a székelyföldi románok, akik nem várják el, hogy többségként viszonyuljanak hozzájuk, úgy viselkednek, mint a magyar kisebbség szórványai. És a szórvány közösségekre jellemző nehézségek is jelen vannak, olyanok, mint például az, hogy nincs elég gyerek az iskolában, nincs elég iskolabusz, nem veszik a lapokat, vagy, hogy sokszor nincs, aki a kulturális intézményeket megtöltse. Az is frusztráló lehet, hogy az ünnepeiken többnyire rendőrök és hivatalnokok vesznek részt, amiatt, hogy a magyar közösség nem mindig érzi magáénak azokat. Végső soron ők is ugyanolyan közösséget szeretnének építeni, mint a magyarok országos szinten. Az, hogy ez mennyire sikerül, egy másik kérdés.
Hogyan látod ezt a közösségépítést?
- Úgy látom, hogy itt egy olyan fajta közösségépítésről beszélünk, ahol az egyik csoport megtalálta az ellenségképét a másikban. Tehát egyfajta konfliktusban igyekszik a közösségét építeni és annak a határait megvonni. Ez egy olyan harc, ami végső soron a közösség építését, annak az összefogását célozza. Hasonlóan a magyarokhoz, ők is egy ilyen harcban építenék a közösségüket, hangoztatva az összefogás fontosságát.
Szerinted működik a székelyföldi román-magyar és a romániai magyar-román párbeszéd?
- Gyakori kritikának számít az is, hogy a magyarok nem beszélnek világosan, nem magyarázzák el, hogy mit értenek az autonómia alatt. Amikor interjúkat készítettem, akkor gyakran tapasztaltam, hogy a székelyföldi románok körében az autonómia körül különböző tévhitek keringenek. Hallottam olyat, hogy a székelyföldi autonómia a Magyar Autonóm Tartomány visszaállítását jelentené. Azt is mondták, hogy az autonómia nem más, mint a második bécsi döntés utáni magyar világ visszaállítása. Ezek gyakorlatilag hamis információk és tévképzetek. Szerintem a magyar fél felelőssége lenne, hogy ezeket az információkat pontosítsa.
Ezek szerinted értékelhetőek rossz előzetes tapasztalatokon alapuló reflexeknek?
- Én úgy látom, hogy senki nem mondja el nekik, hogy az autonómia mit jelent. Ilyenkor szokás felhívni a figyelmet a különféle törvénytervezetekre, amelyeket benyújtottak a román parlamentben és meg is vitatták azokat. De mégis ki olvas hosszú törvénytervezeteket?
Másik probléma az, hogy azokban sem esett elég szó az esetleg kisebbségbe kerülő románokról. Nem nyugtatják meg a románokat, hogy mi lesz velük a romániai magyarok autonómiájának a kisebbségeként. Azokkal, akikkel lehet, mindkét szinten folyik a párbeszéd és az utóbbi időben ez felélénkülni látszik. A helyi románoknak is vannak olyan csoportjaik, amelyek nyitottak erre és országosan is vannak ilyen csoportok. De ez nem ilyen egyszerű és ez nem elég.
Úgy látom, hogy azért sem folyik igazi párbeszéd a témában, mert például a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumát nem ismerik el legitim partnerként, önjelölt nacionalista társaságnak tartják őket. Pedig, ahogy én látom, ők jól szervezettek, de a legitimitásukat néha pont olyan alapon kérdőjelezik meg, mint ahogy időnként például az RMDSZ legitimitását. Vagyis, hogy vajon az RMDSZ saját magát vagy a romániai magyarságot képviseli?
Ha látnál előrelépési lehetőséget ezekben, esélyt arra, hogy leépüljenek a rossz reflexek, mi lenne az? - Ez egy elég bonyolult és kényes kérdés, pláne egy magamfajta kívülálló számára. Személy szerint talán abban látok ilyen lehetőséget, hogy azokra a román felvetésekre, amelyek elhangzanak, érthető választ kellene megfogalmazni, illetve megoldást keresni rájuk. Az otthonság-érzetük, a biztonságérzetük erősítése lenne a fontos. A románok problémái is reálisak, és szükség van azok megoldására, végső soron a pozitív diszkriminációra, ami a kisebbségeknek kijár. És ez talán maga után vonhatná a szórvány közösségekben a magyarok hasonló kezelését is.
Transindex.ro
KISEBBSÉGI TÖBBSÉGI
Székelyföldi paradoxon: a magyarok és a románok is többségiek
Zahorán Csaba történész szerint a székelyföldi autonómiával kapcsolatos párbeszéd hiánya miatt párhuzamos Székelyföld-képek alakultak ki a székelyek és a románok fejében.
Milyen a székelyföldi magyar-román együttélés? Hogyan viszonyulnak a magyarok az autonómia témájához és hogyan kommunikálják azt a székelyföldi románok felé? Mit szólnak ehhez a románok? Ilyen kérdések kezdték foglalkoztatni Zahorán Csaba történészt, a Pozsonyi Magyar Intézet munkatársát, aki a kutatását azután kezdte el, hogy a székelyföldi románok panaszairól olvasott: arról, hogy a többségi magyarok állítólag elnyomják őket. Zahorán szerint ez azért ütött el az addigi ismereteitől, mert azt megelőzőleg leginkább ennek a fordítottja, a magyarokat elnyomó románok diskurzusa jutott el hozzá.
Miért pont a magyar elnyomásra panaszkodó románokról való olvasás keltette fel az érdeklődésedet? - Mint történészhallgató már találkoztam hasonló problémával. A Trianon előtti Magyarországon egyes felső-magyarországi (felvidéki) és erdélyi magyar politikusok is hasonló problémákra hívták fel a figyelmet. Arról beszéltek, írtak, hogy a szlovákok vagy a románok hogyan veszélyeztetik a magyarokat, illetve a magyar államot a Felvidék vagy Erdély azon vármegyéiben, ahol a románok többségben voltak.
Ahogy megláttam a sajtóban ezt az információt, azonnal bekapcsolt a párhuzam a fejemben. Nagyon érdekesnek találtam a témát, azt a paradox helyzetet, amikor a többségi nemzetállam tagjai kisebbségben élnek. Székelyföldön egy hasonló helyzet van.
A kutatás milyen időintervallumra terjed ki, mit vizsgáltál?
- Az 1989-es fordulat utáni megnyilvánulásokat kutatom. Mindkét diskurzust figyeltem. Nyilván a magyart könnyebben, gyorsabban, folyékonyabban olvasom, így számomra könnyebb volt azzal foglalkozni. Ennek ellenére engem a román diskurzus sokkal jobban érdekelt, mert kevesebben foglalkoznak vele.
Mennyire üt el a két közösség Székelyföld-képe, mennyire párhuzamosak?
- Én is úgy látom, hogy párhuzamos világokról beszélünk. Olyan helyeken a legérdekesebb a történet, ahol komolyabb román népességet találunk a magyarok között, mint például Sepsiszentgyörgyön. Ebből a szempontból Sepsiszentgyörgy nagyon érdekes, mert a román közösség eléri azt a méretet, hogy számottevő legyen, és viszonylag határozottan megfogalmazhassa a hozzáállását és véleményét, de még mindig kisebbségben van a magyarokhoz viszonyítva. Ezzel szemben például Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen nem tudnak ennyire meghatározóak lenni.
Emiatt Sepsiszentgyörgyön jobban is differenciálható a román közösség. Megvannak a román nemzetvédők, a harciasabb nacionalisták és megvannak a magyarokkal párbeszédet, együttműködést kereső csoportok is.
Hogy látod, a románok hogyan élik meg ezt a paradox kisebbségi létet?
- Én úgy látom, más kutatók vizsgálatai alapján is, hogy bennük ez egyfajta meghasonlást okoz. Sőt, a nacionalistább románok számára elfogadhatatlan az, hogy ők, románok, kisebbség legyenek a nemzetállamként definiált Romániában. E szerint a felfogás szerint az államalkotó nemzet tagjaiként nem lehetnek kisebbségben, a kisebbségben is többségiek, tehát többségi tudattal rendelkeznek. A magyarok, érdekes módon ugyanilyen többségi tudattal rendelkeznek, tekintve, hogy helyi szinten többségben is vannak.
Összefoglalva, itt egyszerre áll egymással szemben két többségi tudatú közösség, ami elkerülhetetlen módon konfliktusokhoz vezet, ugyanis mindkét csoport dominanciára törekszik, éppen a többségi tudata miatt.
Az autonómia kommunikációjával kapcsolatban vannak eltérések a két fél között?
- Ebben a kutatásban éppen arra teszek kísérletet, hogy a románoknak ezt a diskurzusát meg tudjam feleltetni a székelyföldi magyarok diskurzusával. Ahogy a magyarok autonómiát követelnek Bukaresttől, úgy a székelyföldi románok, ha nem is autonómiát, de több jogot, figyelmet követelnek a helyi hatóságoktól, a helyi magyar többségtől.
Érdekes emellett az is, hogy nagyon hasonló a két fél érvelése. Így a többségben lévő magyarok is sokszor kisebbségi diskurzussal operálnak, gyakorlatilag ugyanúgy beszélnek, mintha kisebbségben lennének. Ez azért szembetűnő, mert helyi szinten a románokhoz viszonyítva sokkal jobb pozíciókkal rendelkeznek.
Ezzel ellentétben a románok gyakran klasszikus szórványproblémákkal küszködnek. Azok a székelyföldi románok, akik nem várják el, hogy többségként viszonyuljanak hozzájuk, úgy viselkednek, mint a magyar kisebbség szórványai. És a szórvány közösségekre jellemző nehézségek is jelen vannak, olyanok, mint például az, hogy nincs elég gyerek az iskolában, nincs elég iskolabusz, nem veszik a lapokat, vagy, hogy sokszor nincs, aki a kulturális intézményeket megtöltse. Az is frusztráló lehet, hogy az ünnepeiken többnyire rendőrök és hivatalnokok vesznek részt, amiatt, hogy a magyar közösség nem mindig érzi magáénak azokat. Végső soron ők is ugyanolyan közösséget szeretnének építeni, mint a magyarok országos szinten. Az, hogy ez mennyire sikerül, egy másik kérdés.
Hogyan látod ezt a közösségépítést?
- Úgy látom, hogy itt egy olyan fajta közösségépítésről beszélünk, ahol az egyik csoport megtalálta az ellenségképét a másikban. Tehát egyfajta konfliktusban igyekszik a közösségét építeni és annak a határait megvonni. Ez egy olyan harc, ami végső soron a közösség építését, annak az összefogását célozza. Hasonlóan a magyarokhoz, ők is egy ilyen harcban építenék a közösségüket, hangoztatva az összefogás fontosságát.
Szerinted működik a székelyföldi román-magyar és a romániai magyar-román párbeszéd?
- Gyakori kritikának számít az is, hogy a magyarok nem beszélnek világosan, nem magyarázzák el, hogy mit értenek az autonómia alatt. Amikor interjúkat készítettem, akkor gyakran tapasztaltam, hogy a székelyföldi románok körében az autonómia körül különböző tévhitek keringenek. Hallottam olyat, hogy a székelyföldi autonómia a Magyar Autonóm Tartomány visszaállítását jelentené. Azt is mondták, hogy az autonómia nem más, mint a második bécsi döntés utáni magyar világ visszaállítása. Ezek gyakorlatilag hamis információk és tévképzetek. Szerintem a magyar fél felelőssége lenne, hogy ezeket az információkat pontosítsa.
Ezek szerinted értékelhetőek rossz előzetes tapasztalatokon alapuló reflexeknek?
- Én úgy látom, hogy senki nem mondja el nekik, hogy az autonómia mit jelent. Ilyenkor szokás felhívni a figyelmet a különféle törvénytervezetekre, amelyeket benyújtottak a román parlamentben és meg is vitatták azokat. De mégis ki olvas hosszú törvénytervezeteket?
Másik probléma az, hogy azokban sem esett elég szó az esetleg kisebbségbe kerülő románokról. Nem nyugtatják meg a románokat, hogy mi lesz velük a romániai magyarok autonómiájának a kisebbségeként. Azokkal, akikkel lehet, mindkét szinten folyik a párbeszéd és az utóbbi időben ez felélénkülni látszik. A helyi románoknak is vannak olyan csoportjaik, amelyek nyitottak erre és országosan is vannak ilyen csoportok. De ez nem ilyen egyszerű és ez nem elég.
Úgy látom, hogy azért sem folyik igazi párbeszéd a témában, mert például a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumát nem ismerik el legitim partnerként, önjelölt nacionalista társaságnak tartják őket. Pedig, ahogy én látom, ők jól szervezettek, de a legitimitásukat néha pont olyan alapon kérdőjelezik meg, mint ahogy időnként például az RMDSZ legitimitását. Vagyis, hogy vajon az RMDSZ saját magát vagy a romániai magyarságot képviseli?
Ha látnál előrelépési lehetőséget ezekben, esélyt arra, hogy leépüljenek a rossz reflexek, mi lenne az? - Ez egy elég bonyolult és kényes kérdés, pláne egy magamfajta kívülálló számára. Személy szerint talán abban látok ilyen lehetőséget, hogy azokra a román felvetésekre, amelyek elhangzanak, érthető választ kellene megfogalmazni, illetve megoldást keresni rájuk. Az otthonság-érzetük, a biztonságérzetük erősítése lenne a fontos. A románok problémái is reálisak, és szükség van azok megoldására, végső soron a pozitív diszkriminációra, ami a kisebbségeknek kijár. És ez talán maga után vonhatná a szórvány közösségekben a magyarok hasonló kezelését is.
Transindex.ro
2016. június 3.
SZÉKELY ÁLOM?
A BEKE-ÜGY, “BUKARESTI HIPSZTER”-SZEMSZÖGBŐL
A Visul secuiesc ( Székely álom) dokumentumfilm készítői kísérletet sem tesznek egy sztereotip székelység-kép dekonstruálására. Miért baj ez nekünk?
Három fiatal bukaresti filmes a Beke-ügy kapcsán forgatott rövid dokumentumfilmet Kézdivásárhelyen. A Visul secuiesc (Székely álom) című filmet nemrég mutatták be a fővárosban, tegnap óta pedig ingyenesen megnézhető a Youtube-on. A filmet Alex Iacob és Robert Casmirovicirendezte, a riporter Adrian Drăghia. Megszólal benne Beke Ernő, a közel fél éve őrizetbe vett kézdivásárhelyi HVIM-elnök, Beke István Attila édesapja,Szőcs Csongor, a december végén őrizetbe vett erdélyi HVIM-elnök Szőcs Zoltán testvére, a szervezet jelenlegi vezetője, illetve a kézdivásárhelyi román közösség néhány prominens képviselője is.
A kézdivásárhelyi “terroristaügy” megosztotta az ország közvéleményét. Bár most már nem terrorizmus, hanem “közösség elleni merényletkísérlet” és arra való felbujtás a hivatalos vád, de attól még “terroristaügyként” kering a köztudatban. Haraggal és félelemmel vegyes felháborodással vagy poénkodó vicceskedéssel szokás szóba hozni. Bár a Visul secuiesc készítői deklaráltan inkább egy szubtilisen humoros, könnyed filmet akartak készíteni, amibe belefér egy Jackass-stílusú vécécsésze-robbantás vagy az állítólagos “pizza-kódnévvel” való humoros eljátszadozás is, az eredmény infotainmentnek talán elég, de “objektív relativizmusuk” valójában egy eléggé felszínes megközelítést eredményezett. Jelen pillanatban a közvélemény leghangosabb része két pártra szakadt. Egyrészt a magyarellenes indulatokat felkorbácsolni alkalmas tudósítások, beszélgetések, kommentárok és hivatalos nyilatkozatok hatására sokan meg vannak győződve arról, hogy “a magyarok” (azaz a Hatvannégy Vármegyei Ifjúsági Mozgalom vezetői, de végül is kit érdekel az efféle részletkérdés, nemde? Ismerős valakinek a “minden arab potenciális terrorista” szintagma? Helyettesítsük be az arabot magyarra, és feltárul a félelemből, aránytévesztésből, általánosításból és gyűlöletből születő sovinizmus szerkezete) valóban terrortámadást terveztek a december elsejét ünneplő románok ellen. Gázvezeték felrobbantásáról, bombakészítésről, orosz titkosszolgálati támogatásról beszélgettek a vádirat szerint – az egyszeri román ajkú médiafogyasztó szemszögéből ez biztos igaz, mert “a tévében is bemondták”. (De miért is lennének immunisabbak a romániai médiafogyasztók a csúsztatásokra, összemosásokra, a hatalom ellenségkonstruáló diskurzusaira, mint a határokon túli, többi közép- és kelet-európai sorstárs? Tudatos médiafogyasztást elvárni másoktól, de kevéssé gyakorolni a bort iszik, vizet prédikál minősített esete. Persze ez nem változtat az általánosan eléggé tragikusnak mondható helyzeten.) Másfelől az őrizetben lévők szabadon engedéséért tüntető (vagy nem tüntető, de velük szimpatizáló) emberek pedig bizonyosak abban, hogy a DIICOT és a SRI mesterkedései állnak a háttérben, és a vád nevetséges és hamis.
Nyilvánvaló, hogy a két kiélezetten megfogalmazott álláspont között még nagyon sok árnyalat létezik, és a készítők valójában arra lehettek kíváncsiak, a felszínen manifesztálódó, “bűnös-ártatlan”, kétosztatú, egymást kizáró igazságverziók hátterében milyen tapasztalatok, narratívák bújhatnak meg. Ugyanakkor a jogállamiság hiányának egyik tünetét – miszerint az emberek általában nem bíznak az igazságszolgáltatás intézményeinek működésében, folyamatban lévő ügyek gyanúsítottjait és vádlottjait szokás vádemelés vagy a bírósági tárgyalások megkezdése előtt kikiáltani bűnösnek vagy ártatlannak, bevett módszer tüntetésekkel, aláírásgyűjtéssel, felvonulásokkal próbálni nyomást gyakorolni az igazságszolgáltatás intézményeire stb. - meg sem próbálják elhelyezni ebben a puzzle-ben. Pedig a romániai jogállami deficit, az intézmények és szervek önkényes, átláthatatlan, megfélemlítő jellegű eljárásai, hivatali packázások, illegális lehallgatási-megfigyelési gyakorlatok, a belső ellenségképzés mint állandó hatalomtechnikai módszer alkalmazása, az erről megalkotott, kollektív tudássá váló állampolgári tapasztalat egyenes következménye, hogy ellenmagatartás-formákat szül, és ha a “lázadók” közül valakit “kiemelnek”, valójában kész a recept egy közösségi önvédelmi mechanizmus beindítására (amit aztán újabb ürügyként lehet használni a további retorziókhoz). Ebben a kontextusban a “bűnös”-”ártatlan” ellentétpárnak már valójában nem lesz értelme, átveszi a helyét a “bűnbak”-”mártír”, és hogy valójában mi történt, mi az “igazság”, nem bizonyítékok és korrekt igazságszolgáltatási eljárás révén tárul fel, hanem hitkérdéssé válik, totalizálja és dogmatizálja a szembenállók narratíváit. Az igazság elrejtőzik, de már senki nem is keresi, mert a “harc” válik fontosabbá.
A filmben pontosan az lehetett volna izgalmas, ha valamennyire sikerült volna egy friss, elfogulatlan, kíváncsi, de nem ítélkező “külső tekinteten” keresztül felvillantani néhány aspektusát a kézdivásárhelyi ügynek. Még úgy is, hogy a “bukaresti hipszterek” eleve szintén jónéhány előítélettel érkeztek “a legkeletibb magyar városba”. “A fiatal alkotók – saját bevallásuk szerint – nem tudják hova tenni az ügyet, de azt érzik, hogy valami nincs rendben a történtekkel” - idézi a fiatal filmeseket a Román Televízió magyar adása. A történet először “elijesztette”, majd “elgondolkodtatta” őket, és a filmmel nem az ügy hátterét akarták felderíteni, hanem azt, hogy látják a kézdivásárhelyiek ezt a kérdést.
Alex Iacob a Hotnews előzetese szerint úgy véli, “a téma továbbra is eléggé érzékeny, ezért egy kicsit szórakoztató formában akartuk árnyalni – anélkül, hogy a megszólaltatottak véleményét kigúnyolnánk – magát a szituációt, az incidenst. Ez volt a film előzetes célja, mivel alapjában véve a nemzetiségi és etnikai hovatartozáson túlmenően mindannyian emberek vagyunk, és a szélsőségesség nem egy ország vagy nép sajátossága, hanem inkább szerintem egy elhibázott fejlődési szakasz, amelyet egyesek szükségesnek ítélhetnek.”
Kicsit konfúz marad azonban, voltaképpen kiket kategorizálnak szélsőségesnek a filmesek, illetve hogy mennyire tisztázódott számukra,hol is vannak éppen, mi ez a Székelyföld, kik azok “a székelyek”, mit akarnak, és a HVIM a maga frissen gyarapított, az “incidensnek” köszönhető publicitásával kb. hol helyezkedik el a székelyföldi politikai és civil szervezetek táplálkozási láncában. A filmbe betett vágóképeken meg a tüntetésekről készült felvételeken is háttérdíszletként ott lobognak a székely zászlók. Számunkra, akik ott élünk, természetessé vált a jelenlétük, szinte már észre sem vesszük, de egy Kézdin (és valószínűleg Székelyföldön) életében először megforduló embernek bizonyára föltűnik. Ráadásul feltehetően olyan kontextusban hallott először a székely zászlóról és az “úgynevezett Székelyföldről” (“asa-zisul Tinutul Secuiesc”), amely eleve a székelyföldi szeparatizmus tüneteként értelmezte a zászló használatához való ragaszkodást, nyílt lázadásként a közigazgatási-jogi szabályozásokra hivatkozó, a romániai bíróságokon a szimbólumhasználat jogáért harcoló székelyföldi polgármesterek reakcióit, illetve olyan, országosan is mediatizált tömegrendezvényekhez kapcsolta a “székely” nevet és brandet zászlóstól-mindenestől, mint a marosvásárhelyi Székely Szabadság Napja vagy a Székelyek Nagy Menetelése az autonómiáért. A készítők kísérletet sem tesznek egy sztereotip székelység-kép dekonstruálására, mondhatnánk, de ahhoz már eleve feltételeznünk kellene, hogy rendelkeznek valamiféle percepcióval erről a térségről és lakóiról.
Valószínűleg túl bonyolult lett volna kihordani ilyen rövid idő alatt egyfajta értelmezési keretet, ezért inkább nem mennek bele a székely identitás témájába. Ezzel az a baj, hogy mind a zászlók jelenléte, mind pedig a megszólalók székelységre, székelyekre vonatkozó elejtett szavai teljesen reflektálatlanul maradnak. Így pedig könnyebben működik az asszociációs lánc a szimbólumhasználatért, nyelvi jogokért, kulturális értékek megőrzéséért, autonómiáért folyó (legitim és erőszakmentes) küzdelemtől a szeparatizmus, revizionizmus, irredentizmus veszélyes címkéiig. A film alapján úgy tűnhet, a székelyek azok, akik paramilitáris pszeudo-sportklubokban edzett, marcona arcú férfiakként időnként – viccből, lehet, de minden viccnek fele igaz! - arról diskurálgatnak egymás közt, hogy robbantani kéne, valamit, valamikor, egyszercsak, mert másképp nem lesz se autonómia, se “székely kultúra”, harcolni kell, vesszentrianon, szüljétekteleakárpátmedencétmerthanemmásokszüliktele stb. (Igen, vannak ilyen székelyek is, sőt egyesek közülük hajlamosak árulónak tekinteni a többieket, akik nem ezt a diskurzust tolják. De más székelyek másról álmodnak.)
Kézdivásárhelyen a románok aránya 7%, közösségi életüket egyetlen kulturális egyesület és az ortodox egyház szervezi. Szórvány ez a javából, a román gyerekek a magyar tannyelvű iskolák román tagozatain tanulnak, és a blokkudvarokon magyar a közös nyelv a többi gyerekkel. Sokan anyanyelvi szinten beszélnek magyarul, ízes felső-háromszéki akcentussal persze, és a városban maradt fiatalok körében nagyon gyakori a vegyes házasság. A nagyvárosok és külföld elszívó hatása persze valószínűleg ugyanúgy érvényesül, mint a magyar anyanyelvűek esetében. (A “valószínűleg” szócska saját információ- és kontaktushiányból fakadó bizonytalanságom indexe: kevés kézdivásárhelyi, román kötődésű fiatalt ismerek, ami a maga során alátámasztja a párhuzamos kulturális életvilágok diagnózisát.) A bukaresti készítők részben a nyelvi akadályok miatt mozdultak rá arra, hogy érdekes lenne e speciális helyzetben lévő kisebbségi közösségben keringő véleményeket is meghallgatni a Beke-ügyről. A visszafogott, a robbantás tervének vádjával kapcsolatban kételyeket is megfogalmazó interjúalanyok – a nyugalmazott pedagógus és a vállalkozó, aki klubtulajdonosként és a helyi román kulturális és nemzeti ünnepi események szervezőjeként ismert személyiség a városban – feltehetően azok, akiknek napi kapcsolata van magyarokkal is, munkájuk, családjuk révén.
Ezzel szemben a pópa sérelmi diskurzusa egy nyelvi-etnikai gettóba zárt személy attitűdjéről árulkodik: egy elkülönült, védekezésre, önvédelemre és akár “mártíromságra” kész közösség önképét vázolja, akik “árvák”, mostohagyermekek, nem törődik velük a kormány, pedig a feltételezett terrorcselekmény-szándékból akár “polgárháború” is lehetett volna. (Ezek a kijelentések számomra eléggé riasztóak, a Har-Cov jelentések szellemét idézik – erről és általánosságban a párhuzamos román és magyar Székelyföld-reprezentációkról lásd Zahorán Csaba: Románia magyar szíve – A Székelyföld képei a román és a magyar közbeszédben 1989 után.)
Az ambivalens és állandóan mozgásban lévő, megforduló és visszaforduló kisebbség-többségi helyzetet nem tudom, mennyire érzékelték a készítők, de eléggé aggasztó, hogy “magyar részről” nem szólal meg a filmben a családi kapcsolataik és a HVIM-hez való kötődésük révén egyaránt mélyen érintett Szőcs Csongoron és Beke Ernőn kívül senki. Akaratlanul is az a benyomása támadhat mondjuk egy bukaresti román nézőnek, hogy hát akkor ezek a székelyek. Ilyenek. Ezt gondolják. Ja, van még pár vágókép, amint az egyik szimpátiatüntetésen a román riporternővel szóváltásba kerülő embereket mutatja. Nagyon árnyalja a big picture-t. Az “Azért kerültek célkeresztbe, mert székelyek” érv részigazsága mintha kollektív narratívaképző igazsággá transzformálódna.
Az elején még ártatlan bakinak tűnt, kezdő filmes malőrnek, hogy számunkra - “mélyebben érintett befogadók” magunk is – nem igazán megfejthető, hogy miért döntöttek a “székely álom” cím mellett a készítők. Mit értenek “székely álmon” – egy kollektív, utópikus-heroikus missziót, a vádlottak kiszabadításáért folyó küzdelem folytatását, vagy valami általánosabb, közösségi jövőképre vonatkozó elképzelést? Mi a székelyek álma? Pontosabban, mi a székelyek álma a bukaresti független filmesek interpretációja alapján?
Megkérdeztem tőlük. A készítők eléggé egyértelműnek látják a választ: a székely álom “Nagy-Magyarország visszaállítása”, amelyért a HVIM vezetői képesek voltak “elég sokat” kockáztatni (lásd a szövegdobozt).
Az olyan domináns hatalmi diskurzusok, mint amilyeneket az eddig napvilágot látott ügyészségi dokumentumok görgetnek tovább, beleértve a vádiratot is, rányomta tehát a maga interpretációs billogját a Visul secuiescre is.
A fiatal filmesek nem szándékoznak foglalkozni tovább a témával, gondolatban valószínűleg kipipálták a román-magyar viszonyt, a székelyeket revizionizmusostól, Kézdivásárhelyt udvarterestől. Legalább elindult egy másfajta tematizációja az ügynek, a magyarokat, székelyeket és székelyföldi románokat is megszólaltatják, legalább nyitva hagytak értelmezési irányokat a rivális “igazságok” egymás mellé helyezésével – hozhatnánk föl. De mibe került volna azt a címet adni, hogy “Un vis secuiesc”, elkerülve a székelyekhez és a Székelyföldhöz kapcsolódó negatív reprezentációk fenntartásának bár a látszatát?
Bakk-Dávid Tímea
Transindex.ro
A BEKE-ÜGY, “BUKARESTI HIPSZTER”-SZEMSZÖGBŐL
A Visul secuiesc ( Székely álom) dokumentumfilm készítői kísérletet sem tesznek egy sztereotip székelység-kép dekonstruálására. Miért baj ez nekünk?
Három fiatal bukaresti filmes a Beke-ügy kapcsán forgatott rövid dokumentumfilmet Kézdivásárhelyen. A Visul secuiesc (Székely álom) című filmet nemrég mutatták be a fővárosban, tegnap óta pedig ingyenesen megnézhető a Youtube-on. A filmet Alex Iacob és Robert Casmirovicirendezte, a riporter Adrian Drăghia. Megszólal benne Beke Ernő, a közel fél éve őrizetbe vett kézdivásárhelyi HVIM-elnök, Beke István Attila édesapja,Szőcs Csongor, a december végén őrizetbe vett erdélyi HVIM-elnök Szőcs Zoltán testvére, a szervezet jelenlegi vezetője, illetve a kézdivásárhelyi román közösség néhány prominens képviselője is.
A kézdivásárhelyi “terroristaügy” megosztotta az ország közvéleményét. Bár most már nem terrorizmus, hanem “közösség elleni merényletkísérlet” és arra való felbujtás a hivatalos vád, de attól még “terroristaügyként” kering a köztudatban. Haraggal és félelemmel vegyes felháborodással vagy poénkodó vicceskedéssel szokás szóba hozni. Bár a Visul secuiesc készítői deklaráltan inkább egy szubtilisen humoros, könnyed filmet akartak készíteni, amibe belefér egy Jackass-stílusú vécécsésze-robbantás vagy az állítólagos “pizza-kódnévvel” való humoros eljátszadozás is, az eredmény infotainmentnek talán elég, de “objektív relativizmusuk” valójában egy eléggé felszínes megközelítést eredményezett. Jelen pillanatban a közvélemény leghangosabb része két pártra szakadt. Egyrészt a magyarellenes indulatokat felkorbácsolni alkalmas tudósítások, beszélgetések, kommentárok és hivatalos nyilatkozatok hatására sokan meg vannak győződve arról, hogy “a magyarok” (azaz a Hatvannégy Vármegyei Ifjúsági Mozgalom vezetői, de végül is kit érdekel az efféle részletkérdés, nemde? Ismerős valakinek a “minden arab potenciális terrorista” szintagma? Helyettesítsük be az arabot magyarra, és feltárul a félelemből, aránytévesztésből, általánosításból és gyűlöletből születő sovinizmus szerkezete) valóban terrortámadást terveztek a december elsejét ünneplő románok ellen. Gázvezeték felrobbantásáról, bombakészítésről, orosz titkosszolgálati támogatásról beszélgettek a vádirat szerint – az egyszeri román ajkú médiafogyasztó szemszögéből ez biztos igaz, mert “a tévében is bemondták”. (De miért is lennének immunisabbak a romániai médiafogyasztók a csúsztatásokra, összemosásokra, a hatalom ellenségkonstruáló diskurzusaira, mint a határokon túli, többi közép- és kelet-európai sorstárs? Tudatos médiafogyasztást elvárni másoktól, de kevéssé gyakorolni a bort iszik, vizet prédikál minősített esete. Persze ez nem változtat az általánosan eléggé tragikusnak mondható helyzeten.) Másfelől az őrizetben lévők szabadon engedéséért tüntető (vagy nem tüntető, de velük szimpatizáló) emberek pedig bizonyosak abban, hogy a DIICOT és a SRI mesterkedései állnak a háttérben, és a vád nevetséges és hamis.
Nyilvánvaló, hogy a két kiélezetten megfogalmazott álláspont között még nagyon sok árnyalat létezik, és a készítők valójában arra lehettek kíváncsiak, a felszínen manifesztálódó, “bűnös-ártatlan”, kétosztatú, egymást kizáró igazságverziók hátterében milyen tapasztalatok, narratívák bújhatnak meg. Ugyanakkor a jogállamiság hiányának egyik tünetét – miszerint az emberek általában nem bíznak az igazságszolgáltatás intézményeinek működésében, folyamatban lévő ügyek gyanúsítottjait és vádlottjait szokás vádemelés vagy a bírósági tárgyalások megkezdése előtt kikiáltani bűnösnek vagy ártatlannak, bevett módszer tüntetésekkel, aláírásgyűjtéssel, felvonulásokkal próbálni nyomást gyakorolni az igazságszolgáltatás intézményeire stb. - meg sem próbálják elhelyezni ebben a puzzle-ben. Pedig a romániai jogállami deficit, az intézmények és szervek önkényes, átláthatatlan, megfélemlítő jellegű eljárásai, hivatali packázások, illegális lehallgatási-megfigyelési gyakorlatok, a belső ellenségképzés mint állandó hatalomtechnikai módszer alkalmazása, az erről megalkotott, kollektív tudássá váló állampolgári tapasztalat egyenes következménye, hogy ellenmagatartás-formákat szül, és ha a “lázadók” közül valakit “kiemelnek”, valójában kész a recept egy közösségi önvédelmi mechanizmus beindítására (amit aztán újabb ürügyként lehet használni a további retorziókhoz). Ebben a kontextusban a “bűnös”-”ártatlan” ellentétpárnak már valójában nem lesz értelme, átveszi a helyét a “bűnbak”-”mártír”, és hogy valójában mi történt, mi az “igazság”, nem bizonyítékok és korrekt igazságszolgáltatási eljárás révén tárul fel, hanem hitkérdéssé válik, totalizálja és dogmatizálja a szembenállók narratíváit. Az igazság elrejtőzik, de már senki nem is keresi, mert a “harc” válik fontosabbá.
A filmben pontosan az lehetett volna izgalmas, ha valamennyire sikerült volna egy friss, elfogulatlan, kíváncsi, de nem ítélkező “külső tekinteten” keresztül felvillantani néhány aspektusát a kézdivásárhelyi ügynek. Még úgy is, hogy a “bukaresti hipszterek” eleve szintén jónéhány előítélettel érkeztek “a legkeletibb magyar városba”. “A fiatal alkotók – saját bevallásuk szerint – nem tudják hova tenni az ügyet, de azt érzik, hogy valami nincs rendben a történtekkel” - idézi a fiatal filmeseket a Román Televízió magyar adása. A történet először “elijesztette”, majd “elgondolkodtatta” őket, és a filmmel nem az ügy hátterét akarták felderíteni, hanem azt, hogy látják a kézdivásárhelyiek ezt a kérdést.
Alex Iacob a Hotnews előzetese szerint úgy véli, “a téma továbbra is eléggé érzékeny, ezért egy kicsit szórakoztató formában akartuk árnyalni – anélkül, hogy a megszólaltatottak véleményét kigúnyolnánk – magát a szituációt, az incidenst. Ez volt a film előzetes célja, mivel alapjában véve a nemzetiségi és etnikai hovatartozáson túlmenően mindannyian emberek vagyunk, és a szélsőségesség nem egy ország vagy nép sajátossága, hanem inkább szerintem egy elhibázott fejlődési szakasz, amelyet egyesek szükségesnek ítélhetnek.”
Kicsit konfúz marad azonban, voltaképpen kiket kategorizálnak szélsőségesnek a filmesek, illetve hogy mennyire tisztázódott számukra,hol is vannak éppen, mi ez a Székelyföld, kik azok “a székelyek”, mit akarnak, és a HVIM a maga frissen gyarapított, az “incidensnek” köszönhető publicitásával kb. hol helyezkedik el a székelyföldi politikai és civil szervezetek táplálkozási láncában. A filmbe betett vágóképeken meg a tüntetésekről készült felvételeken is háttérdíszletként ott lobognak a székely zászlók. Számunkra, akik ott élünk, természetessé vált a jelenlétük, szinte már észre sem vesszük, de egy Kézdin (és valószínűleg Székelyföldön) életében először megforduló embernek bizonyára föltűnik. Ráadásul feltehetően olyan kontextusban hallott először a székely zászlóról és az “úgynevezett Székelyföldről” (“asa-zisul Tinutul Secuiesc”), amely eleve a székelyföldi szeparatizmus tüneteként értelmezte a zászló használatához való ragaszkodást, nyílt lázadásként a közigazgatási-jogi szabályozásokra hivatkozó, a romániai bíróságokon a szimbólumhasználat jogáért harcoló székelyföldi polgármesterek reakcióit, illetve olyan, országosan is mediatizált tömegrendezvényekhez kapcsolta a “székely” nevet és brandet zászlóstól-mindenestől, mint a marosvásárhelyi Székely Szabadság Napja vagy a Székelyek Nagy Menetelése az autonómiáért. A készítők kísérletet sem tesznek egy sztereotip székelység-kép dekonstruálására, mondhatnánk, de ahhoz már eleve feltételeznünk kellene, hogy rendelkeznek valamiféle percepcióval erről a térségről és lakóiról.
Valószínűleg túl bonyolult lett volna kihordani ilyen rövid idő alatt egyfajta értelmezési keretet, ezért inkább nem mennek bele a székely identitás témájába. Ezzel az a baj, hogy mind a zászlók jelenléte, mind pedig a megszólalók székelységre, székelyekre vonatkozó elejtett szavai teljesen reflektálatlanul maradnak. Így pedig könnyebben működik az asszociációs lánc a szimbólumhasználatért, nyelvi jogokért, kulturális értékek megőrzéséért, autonómiáért folyó (legitim és erőszakmentes) küzdelemtől a szeparatizmus, revizionizmus, irredentizmus veszélyes címkéiig. A film alapján úgy tűnhet, a székelyek azok, akik paramilitáris pszeudo-sportklubokban edzett, marcona arcú férfiakként időnként – viccből, lehet, de minden viccnek fele igaz! - arról diskurálgatnak egymás közt, hogy robbantani kéne, valamit, valamikor, egyszercsak, mert másképp nem lesz se autonómia, se “székely kultúra”, harcolni kell, vesszentrianon, szüljétekteleakárpátmedencétmerthanemmásokszüliktele stb. (Igen, vannak ilyen székelyek is, sőt egyesek közülük hajlamosak árulónak tekinteni a többieket, akik nem ezt a diskurzust tolják. De más székelyek másról álmodnak.)
Kézdivásárhelyen a románok aránya 7%, közösségi életüket egyetlen kulturális egyesület és az ortodox egyház szervezi. Szórvány ez a javából, a román gyerekek a magyar tannyelvű iskolák román tagozatain tanulnak, és a blokkudvarokon magyar a közös nyelv a többi gyerekkel. Sokan anyanyelvi szinten beszélnek magyarul, ízes felső-háromszéki akcentussal persze, és a városban maradt fiatalok körében nagyon gyakori a vegyes házasság. A nagyvárosok és külföld elszívó hatása persze valószínűleg ugyanúgy érvényesül, mint a magyar anyanyelvűek esetében. (A “valószínűleg” szócska saját információ- és kontaktushiányból fakadó bizonytalanságom indexe: kevés kézdivásárhelyi, román kötődésű fiatalt ismerek, ami a maga során alátámasztja a párhuzamos kulturális életvilágok diagnózisát.) A bukaresti készítők részben a nyelvi akadályok miatt mozdultak rá arra, hogy érdekes lenne e speciális helyzetben lévő kisebbségi közösségben keringő véleményeket is meghallgatni a Beke-ügyről. A visszafogott, a robbantás tervének vádjával kapcsolatban kételyeket is megfogalmazó interjúalanyok – a nyugalmazott pedagógus és a vállalkozó, aki klubtulajdonosként és a helyi román kulturális és nemzeti ünnepi események szervezőjeként ismert személyiség a városban – feltehetően azok, akiknek napi kapcsolata van magyarokkal is, munkájuk, családjuk révén.
Ezzel szemben a pópa sérelmi diskurzusa egy nyelvi-etnikai gettóba zárt személy attitűdjéről árulkodik: egy elkülönült, védekezésre, önvédelemre és akár “mártíromságra” kész közösség önképét vázolja, akik “árvák”, mostohagyermekek, nem törődik velük a kormány, pedig a feltételezett terrorcselekmény-szándékból akár “polgárháború” is lehetett volna. (Ezek a kijelentések számomra eléggé riasztóak, a Har-Cov jelentések szellemét idézik – erről és általánosságban a párhuzamos román és magyar Székelyföld-reprezentációkról lásd Zahorán Csaba: Románia magyar szíve – A Székelyföld képei a román és a magyar közbeszédben 1989 után.)
Az ambivalens és állandóan mozgásban lévő, megforduló és visszaforduló kisebbség-többségi helyzetet nem tudom, mennyire érzékelték a készítők, de eléggé aggasztó, hogy “magyar részről” nem szólal meg a filmben a családi kapcsolataik és a HVIM-hez való kötődésük révén egyaránt mélyen érintett Szőcs Csongoron és Beke Ernőn kívül senki. Akaratlanul is az a benyomása támadhat mondjuk egy bukaresti román nézőnek, hogy hát akkor ezek a székelyek. Ilyenek. Ezt gondolják. Ja, van még pár vágókép, amint az egyik szimpátiatüntetésen a román riporternővel szóváltásba kerülő embereket mutatja. Nagyon árnyalja a big picture-t. Az “Azért kerültek célkeresztbe, mert székelyek” érv részigazsága mintha kollektív narratívaképző igazsággá transzformálódna.
Az elején még ártatlan bakinak tűnt, kezdő filmes malőrnek, hogy számunkra - “mélyebben érintett befogadók” magunk is – nem igazán megfejthető, hogy miért döntöttek a “székely álom” cím mellett a készítők. Mit értenek “székely álmon” – egy kollektív, utópikus-heroikus missziót, a vádlottak kiszabadításáért folyó küzdelem folytatását, vagy valami általánosabb, közösségi jövőképre vonatkozó elképzelést? Mi a székelyek álma? Pontosabban, mi a székelyek álma a bukaresti független filmesek interpretációja alapján?
Megkérdeztem tőlük. A készítők eléggé egyértelműnek látják a választ: a székely álom “Nagy-Magyarország visszaállítása”, amelyért a HVIM vezetői képesek voltak “elég sokat” kockáztatni (lásd a szövegdobozt).
Az olyan domináns hatalmi diskurzusok, mint amilyeneket az eddig napvilágot látott ügyészségi dokumentumok görgetnek tovább, beleértve a vádiratot is, rányomta tehát a maga interpretációs billogját a Visul secuiescre is.
A fiatal filmesek nem szándékoznak foglalkozni tovább a témával, gondolatban valószínűleg kipipálták a román-magyar viszonyt, a székelyeket revizionizmusostól, Kézdivásárhelyt udvarterestől. Legalább elindult egy másfajta tematizációja az ügynek, a magyarokat, székelyeket és székelyföldi románokat is megszólaltatják, legalább nyitva hagytak értelmezési irányokat a rivális “igazságok” egymás mellé helyezésével – hozhatnánk föl. De mibe került volna azt a címet adni, hogy “Un vis secuiesc”, elkerülve a székelyekhez és a Székelyföldhöz kapcsolódó negatív reprezentációk fenntartásának bár a látszatát?
Bakk-Dávid Tímea
Transindex.ro
2017. május 5.
Trianonról szakszerűen: egy vitatott projekt perspektívái
Beszélgetés Ablonczy Balázs történésszel
Ioan Aurel Pop akadémikus, a BBTE rektora múlt héten Bukarestben, majd azt követően hivatalos Facebook-oldalán is súlyos vádakat fogalmazott meg a Magyar Tudományos Akadémia által 2016-ban elindított öt évre szóló, Trianon 100 Lendület Kutatócsoporttal kapcsolatban. A román történész szerint a trianoni békeszerződést első alkalommal feldolgozó grandiózus projekt súlyosan veszélyezteti Románia nemzetközi hírnevét, torzítja a román történelmet és beárnyékolja a Román kormány által 2018-ra tervezett Nagy Egyesülés centenáriumi ünnepségsorozatát. A román és magyar sajtót egyaránt felkorbácsoló nyilatkozatra hivatalos nyilatkozatban reagált a Magyar Tudományos Akadémia oldalán és a projekt Facebook-lapján is Ablonczy Balázs történész, aki lapunknak beszélt a Trianon 100 elnevezésű projektről, annak céljairól és perspektíváiról.
– Román akadémiai közegben és a román sajtóban is óriási visszhangot keltett Ioan Aurel Pop akadémikus, történész nyilatkozata, amely szerint az Önök projektje súlyosan árt Románia nemzetközi hírnevének és az 1918-as centenáriumi ünnepségsorozat sikerességének. A Magyar Tudományos Akadémia honlapján magyarul, míg a közösségi médiában két nyelven, a magyar mellett románul is válaszoltak a vádakra. Volt-e eddig bármilyen jellegű együttműködése a Román Akadémiával vagy annak történész-tagjaival?
– Nem vagyok még most sem biztos benne, hogy a szemrehányás nekünk szólt. Nálunk nincs titok, ez egy tudományos műhely, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia finanszíroz, nem a kormányzat. Nem szeretném magamra venni az elhangzott vádakat: a Trianon 100 viszont kétségtelenül a mi elnevezésünk. Nekem személyesen elég kevés találkozóm volt a román tudományossággal: elszórt találkozók tudományos konferenciákon, de a munkatársaimnak annál több. Vannak románul beszélő kutatók a közösségben, többen román vagy román-magyar témákban írták a doktori munkáikat.
– A projekt kétnyelvű, magyar és angol nyelvű honlapján részletesen bemutatják a trianoni békeszerződéssel eddig foglalkozó magyar és nemzetközi szakirodalmat. Felhasználják-e a román kutatás irodalmát is és milyen jellegű együttműködést terveznek a romániai magyar és román kutatókkal?
– Természetesen felhasználjuk, Zahorán Csaba kollégám például odaadóan követi a román szakirodalmat és a népszerűsítő történelmi munkákat és időnként felhívja a figyelmünket egy-egy újabb darabra. A mostanihoz hasonló afférok sohasem jönnek jól, mert a kutatástól vonnak el időt: hónapok óta készítünk elő egy workshopot román és szlovák történészekkel. Nem tudom, hogy ennek így mennyi vonzereje lesz Romániában, ki látja jobbnak, hogy távol maradjon egy tudományos eszmecserétől, csak azért mert hangulatkeltés zajlik a szervezők ellen.
– Az ötéves projekt négy fő témára összpontosít: a békeszerződés nemzetközi kontextusára és írott forrásaira, az összeomlásra és a korabeli magyar társadalomra, a békerendszer megszilárdulására és Trianon utóéletére. Milyen nehézségek és várható eredmények elé néz egy ilyen nagyméretű és 22 főből álló 5 éves projekt?
– A nehézség ilyen nagy létszámnál a munkák összehangolása, az eredményes csapatmunka kialakítása és az adminisztráció. A legfontosabb, hogy művek szülessenek, és új utakon indíthassuk el a történeti kutatást.
– Ön számos munkájában, így a Trianon – legendák című 2010-es kötetében is foglalkozott már ezzel a témával, de a műveltebb nagyközönség a televízióból is jól ismerheti, ahol több műsorban és ismeretterjesztő filmben igyekezett az ún. Trianon-szindrómához kötődő legendákat, tévhiteket feloszlatni. Hogyan látja most Trianon megítélését a magyar társadalomban és milyen hatást remél a projekt nagyközönségre gyakorolt hatásától?
– A békeszerződés történeti körülményei, a háborús összeomlás változatlanul érdekli az embereket. A célunk, hogy a történések társadalmi arcát mutassuk be: a menekültkérdést, a közellátást, az erőszak elszabadulását, a gazdasági következményeket, és hogy közép-európai összefüggésekbe helyezzük az akkor történteket. Szándékaink szerint ez egy múltfeltáró, ugyanakkor új, érvényes tudást adó, jövő nemzedékeknek erőt és ismeretet adó projekt. Régi küzdelmeket nem szeretnék újrajátszani.
Portré: Dr. habil. Ablonczy Balázs (szül. 1974, Budapest) történész, egyetemi docens, a 20. századi magyar történelem, diplomácia és művelődéstörténet elismert kutatója. Párizsi és budapesti tanulmányait követően számos tudományos intézet munkatársa volt, jelenleg az MTA Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként és az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszékének docenseként dolgozik. 2011 és 2015 között a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt. Művei közül kiemelendő a Teleki Pálról szóló 2005-ös monográfiája, a Trianon legendák (I és II. kötet) szóló művei valamint a két kiadást megért Visszatért Erdély (1940–1944) című monográfiája. 2016 óta a Magyar Tudományos Akadémia által öt éven át 150 millió forinttal támogatott Trianon 100 Lendület kutatócsoport vezetője.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)
Beszélgetés Ablonczy Balázs történésszel
Ioan Aurel Pop akadémikus, a BBTE rektora múlt héten Bukarestben, majd azt követően hivatalos Facebook-oldalán is súlyos vádakat fogalmazott meg a Magyar Tudományos Akadémia által 2016-ban elindított öt évre szóló, Trianon 100 Lendület Kutatócsoporttal kapcsolatban. A román történész szerint a trianoni békeszerződést első alkalommal feldolgozó grandiózus projekt súlyosan veszélyezteti Románia nemzetközi hírnevét, torzítja a román történelmet és beárnyékolja a Román kormány által 2018-ra tervezett Nagy Egyesülés centenáriumi ünnepségsorozatát. A román és magyar sajtót egyaránt felkorbácsoló nyilatkozatra hivatalos nyilatkozatban reagált a Magyar Tudományos Akadémia oldalán és a projekt Facebook-lapján is Ablonczy Balázs történész, aki lapunknak beszélt a Trianon 100 elnevezésű projektről, annak céljairól és perspektíváiról.
– Román akadémiai közegben és a román sajtóban is óriási visszhangot keltett Ioan Aurel Pop akadémikus, történész nyilatkozata, amely szerint az Önök projektje súlyosan árt Románia nemzetközi hírnevének és az 1918-as centenáriumi ünnepségsorozat sikerességének. A Magyar Tudományos Akadémia honlapján magyarul, míg a közösségi médiában két nyelven, a magyar mellett románul is válaszoltak a vádakra. Volt-e eddig bármilyen jellegű együttműködése a Román Akadémiával vagy annak történész-tagjaival?
– Nem vagyok még most sem biztos benne, hogy a szemrehányás nekünk szólt. Nálunk nincs titok, ez egy tudományos műhely, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia finanszíroz, nem a kormányzat. Nem szeretném magamra venni az elhangzott vádakat: a Trianon 100 viszont kétségtelenül a mi elnevezésünk. Nekem személyesen elég kevés találkozóm volt a román tudományossággal: elszórt találkozók tudományos konferenciákon, de a munkatársaimnak annál több. Vannak románul beszélő kutatók a közösségben, többen román vagy román-magyar témákban írták a doktori munkáikat.
– A projekt kétnyelvű, magyar és angol nyelvű honlapján részletesen bemutatják a trianoni békeszerződéssel eddig foglalkozó magyar és nemzetközi szakirodalmat. Felhasználják-e a román kutatás irodalmát is és milyen jellegű együttműködést terveznek a romániai magyar és román kutatókkal?
– Természetesen felhasználjuk, Zahorán Csaba kollégám például odaadóan követi a román szakirodalmat és a népszerűsítő történelmi munkákat és időnként felhívja a figyelmünket egy-egy újabb darabra. A mostanihoz hasonló afférok sohasem jönnek jól, mert a kutatástól vonnak el időt: hónapok óta készítünk elő egy workshopot román és szlovák történészekkel. Nem tudom, hogy ennek így mennyi vonzereje lesz Romániában, ki látja jobbnak, hogy távol maradjon egy tudományos eszmecserétől, csak azért mert hangulatkeltés zajlik a szervezők ellen.
– Az ötéves projekt négy fő témára összpontosít: a békeszerződés nemzetközi kontextusára és írott forrásaira, az összeomlásra és a korabeli magyar társadalomra, a békerendszer megszilárdulására és Trianon utóéletére. Milyen nehézségek és várható eredmények elé néz egy ilyen nagyméretű és 22 főből álló 5 éves projekt?
– A nehézség ilyen nagy létszámnál a munkák összehangolása, az eredményes csapatmunka kialakítása és az adminisztráció. A legfontosabb, hogy művek szülessenek, és új utakon indíthassuk el a történeti kutatást.
– Ön számos munkájában, így a Trianon – legendák című 2010-es kötetében is foglalkozott már ezzel a témával, de a műveltebb nagyközönség a televízióból is jól ismerheti, ahol több műsorban és ismeretterjesztő filmben igyekezett az ún. Trianon-szindrómához kötődő legendákat, tévhiteket feloszlatni. Hogyan látja most Trianon megítélését a magyar társadalomban és milyen hatást remél a projekt nagyközönségre gyakorolt hatásától?
– A békeszerződés történeti körülményei, a háborús összeomlás változatlanul érdekli az embereket. A célunk, hogy a történések társadalmi arcát mutassuk be: a menekültkérdést, a közellátást, az erőszak elszabadulását, a gazdasági következményeket, és hogy közép-európai összefüggésekbe helyezzük az akkor történteket. Szándékaink szerint ez egy múltfeltáró, ugyanakkor új, érvényes tudást adó, jövő nemzedékeknek erőt és ismeretet adó projekt. Régi küzdelmeket nem szeretnék újrajátszani.
Portré: Dr. habil. Ablonczy Balázs (szül. 1974, Budapest) történész, egyetemi docens, a 20. századi magyar történelem, diplomácia és művelődéstörténet elismert kutatója. Párizsi és budapesti tanulmányait követően számos tudományos intézet munkatársa volt, jelenleg az MTA Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként és az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszékének docenseként dolgozik. 2011 és 2015 között a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt. Művei közül kiemelendő a Teleki Pálról szóló 2005-ös monográfiája, a Trianon legendák (I és II. kötet) szóló művei valamint a két kiadást megért Visszatért Erdély (1940–1944) című monográfiája. 2016 óta a Magyar Tudományos Akadémia által öt éven át 150 millió forinttal támogatott Trianon 100 Lendület kutatócsoport vezetője.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 19.
Információs háború Erdélyért (Beszélgetés Zahorán Csaba történésszel Trianonról és az évfordulós készülődésekről)
Törvényszerű-e az Erdéllyel vagy Trianonnal kapcsolatos magyar megnyilvánulásokat övező román bizalmatlanság? Zahorán Csaba történésszel, a Trianon 100 munkacsoport munkatársával közép-európai mítoszokról is beszélgettünk.
– A közelmúlt egyik visszhangos román–magyar csörtéjéhez vezetett Ioan-Aurel Pop történészprofesszor kijelentése, miszerint a Trianon 100 kutatócsoport a magyar információs hadviselés eszköze. Esélyünk sincs kilépni a magyarok mint örökös irredenták mítoszból?
– Igazából egyfajta félreértés volt ez, amit Ioan-Aurel Pop felénk utólag tisztázott is. Úgy tűnik, nem tudta, hogy a Trianon 100 egy akadémiai kutatócsoport, nem pedig egy kormányzati testület, mint a Romániában létrehozott Centenáriumi Főosztály. A problémát inkább az okozta, hogy Pop szavai különleges kontextusban, egy nemzetbiztonsági-geopolitikai témájú konferencián hangzottak el. A média is sajátosan értelmezte őket, majd Pop eredeti előadásától elszakadva az egész önálló életre kelt. A kutatócsoport működéséről nem is beszélve. A Trianon 100 ugyanis nem egy revizionista propagandát vagy tevékenységet folytató szervezet, nem tervezi aláásni a romániai centenáriumi programokat. Történészekből, irodalomtörténészekből, szociológusokból álló munkacsoport, amely az MTA Történettudományi Intézete keretében működik, a trianoni kérdéskört kutatja. Erről amúgy bárki meggyőződhet, ha ellátogat a www.trianon100.hu honlapra, vagy Facebook-oldalunkra, ám ezt a román nyelvű média többsége szemlátomást elmulasztotta, pedig angol nyelvű tartalmat is kínálunk. Mi tagadás, meglepett bennünket ez a felhajtás, és csak némi fáziskéséssel tudtuk cáfolni a téves állításokat.
– Ezzel együtt beszélhetünk a két fél között viselt információs háborúról?
– Bizonyos értelemben megállja a helyét Pop állítása, miszerint a magyarok és a románok között egyfajta információs háború folyik Erdélyért. Ez azonban nem Trianon után kezdődött, hanem valamikor a 19. században, gyökerei pedig jóval korábbra, a 18. század második felére nyúlnak vissza. És nem „a magyar irredenták” robbantották ki. A nacionalizmus kibontakozásával, a modern nemzetek kialakulásával több területen is egyfajta rivalizálás kezdődött Erdélyért a magyar és román politikai és értelmiségi elitek között. Politikai síkon a román görög katolikus papok, az Erdélyi Iskola tudósai törekedtek az erdélyi románság politikai emancipációjára, vagyis hogy a román eliteket is vegyék be a három erdélyi rendi nemzet, a magyar nemesség, a szászok és a székelyek mellé. Történelmi síkon a románság római eredetével – vagyis őshonosságával – igyekeztek alátámasztani kérésük jogosságát, társadalmi síkon pedig azzal, hogy a románok alkotják a tartomány lakosságának nagyobb részét. A demográfiai érvek megalapozottságához nem férhet kétség, a 18. századtól már kimutatható Erdélyben a román többség. A római–román kontinuitás viszont bizonytalan elméletre épült, amelyet később sokan megkérdőjeleztek és cáfoltak – nem csak magyarok... –, a román értelmiségi és politikai elit mégis fokozatosan erre fűzte fel erdélyi igényeit, ez vált a modern román nemzeti identitás egyik pillérévé. A történelem így elválaszthatatlanul össze¬fonódott a politikával, annak egyik hadszínterévé vált. Hirtelen tétje lett a kérdésnek: ki volt itt előbb?
– Miből fakad e vita?
– A kiegyezés utáni dualista Magyarországon a román vezetők az erdélyi autonómia visszaállítását szerették volna elérni, ahol érvényesülhetett volna számbeli túlsúlyuk. Erről tanúskodik az 1892-es román Memorandum is. A magyar elitek azonban mereven elzárkóztak az autonómiától, hiszen épp az egységes, modern magyar nemzetállamot építették, ezért a vita egyre több területre terjedt ki. A politika mellett a hazai sajtóban, a történetírásban és a különféle szakmai fórumokon, de a nemzetközi nyilvánosság előtt is folyt, bekapcsolódtak külföldi értelmiségiek is. Az első világháború, majd a béketárgyalások alatt a vita propagandajellege értelemszerűen még intenzívebbé vált, igazi információs háború lett belőle. A külföldön ténykedő románok, később a magyarok is igyekeztek megnyerni a nemzetközi közvéleményt saját nemzeti ügyük támogatásának. Bár nem ez volt a döntő, hanem a különféle hatalmi érdekek és alkuk, de ez sem volt elhanyagolható tényező a háborút lezáró rendezésben. Trianon után pedig tulajdonképpen csak új fejezet kezdődött, immár a szerepek felcserélődésével. Innentől kezdve a magyarok törekedtek az új status quo felülvizsgálására, revíziójára, amelyet az egységes, modern román nemzetállamot, Nagy-Romániát építő románok minden szinten elutasítottak. És így ment ez a két világháború közötti korszakban, majd 1940–1944 között is, egészen a második világháborút követő párizsi békeszerződésig, amely a magyar revizionizmusnak is véget vetett. Azóta nem Erdély hovatartozása vagy a határok, hanem az erdélyi magyarok jogai, no meg a történelmi kérdések képezik a viták tárgyát.
– Lucian Boia mítoszrombolását szinte hazaárulásként kezeli a romániai történésztársadalom. De hogyan kezeli Boia munkásságát a magyar történészszakma?
– Magyar nyelvterületen népszerű, egymás után jelennek meg a könyvei, valószínűleg ő a legtöbbet magyarra fordított és legismertebb román történész, emellett azonban Magyarországon elsősorban azért tartják nagyra, mert a Történelem és mítosz a román köztudatban című munkájával demonstrálta: a román történetírás sem olyan reménytelenül egysíkú, mint amilyennek a Ceaușescu-rendszer végén, de még a kilencvenes években is tűnt.
Azzal ugyanis nem igazán lehetett mit kezdeni, nacionalista merevsége és dogmái nem képezhették vita tárgyát. Legalább kiderült, hogy van reális esély a magyar–román párbeszédre a történelemről, mi több, együttműködésre is. Boia erjesztő hatást gyakorolt a román közgondolkodásra is, hozzájárult ahhoz, hogy nyitottabbá, önreflexívebbé váljon, meghaladja korábbi zártságát. Alkalmasabbá tette a román nyilvánosságot a másféle – jelen esetben a magyar – szempontok ismételt bemutatására is. Hosszabb távon akár olyan ügyekben is, mint az autonómia kérdése. De rávilágított azokra az egyetemesen érvényes mechanizmusokra is, amelyek ugyanúgy működnek a magyar vagy más nemzetek történeti tudatában, mint a románban.
– Milyen közös elemek akadnak a közép-európai országok mítoszgyűjteményében?
– A nemzeti mítoszok Boia által is megfogalmazott törvényszerűségei máshol is működnek. Nemrég egy csehországi konferencián megdöbbentően hasonló jelenségekkel találkoztam lengyel–ukrán/litván/fehérorosz vonatkozásban, mint amilyenek a magyar–szomszéd viszonylatban léteznek. Azaz a múlt tendenciózus átértelmezése, gyakran egyenesen kisajátítása, a „másik” kifelejtése vagy átfestése. A nemzeti eredetmítoszok, a dicső múlt és az aranykor, a nemzeti egység vagy a nemzeti tragédiák és szenvedések, a kiválasztottság, a nemzeti hősök, megváltók és árulók mítoszai ugyanúgy jelen vannak a cseh, szlovák, lengyel, ukrán vagy bolgár történeti tudatban. Sokszor keresztezik egymást, ami oda vezet, hogy az egyik nemzet számára hős figura a másik szemében ellenség – magyar–szomszéd vonatkozásban például Kossuth Lajos és az aradi vértanúk, szemben Avram Iancuval, Ľudovít Štúrral vagy Jellasics bánnal.
– Mint ahogy Nagy-Magyarország és Nagy-Románia fogalma is kizárja a másik létét...
– A nemzeti egység, az ideális nemzeti területek nagymértékben fedik egymást, ha egymásra fektetjük az elképzelt „nagy országokat”: a „san stefanói” Bulgáriát és Nagy-Szerbiát vagy a Megali Idea Görögországát, valamint Nagy-Romániát vagy Szlovákiát és a történelmi Magyarországot, továbbá Lengyelországot és Litvániát vagy Ukrajnát. Mivel ezek a területi aspirációk csak egymás rovására érvényesülhettek, az egyik nemzet törekvéseinek maradéktalan megvalósításához vezető események a másik számára gyakran tragikusak. A térség története tele van hasonló kisebb-nagyobb „trianonokkal” és traumatikus következményeikkel. A bolgár nacionalisták számára nehezen megemészthető, hogy Makedónia és a szláv macedónok nem váltak Bulgária és a bolgár nemzet részeivé, hanem idővel létrejött a macedón nemzet, majd az önálló macedón állam. Csakúgy, mint a románoknak a moldáv/moldovai identitás kialakulása, és hogy Besszarábia a Szovjetunió felbomlása után nem igyekszik visszatérni Romániához. A szerb nacionalisták nem tudnak napirendre térni afölött, hogy a szerb magterületnek tekintett Koszovó is elveszett. Vannak olyan traumák is, amelyek ugyan többé-kevésbé begyógyultak, de nyomaik valamilyen mértékben ma is érezhetők és politikailag is hasznosíthatóak. Ilyen a szlovákok számára az első bécsi döntés, vagyis Dél-Szlovákia magyar többségű területeinek 1938-as elvesztése, a románoknak pedig a második bécsi döntés, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolása 1940-ben. Ez a két esemény nagyban elbizonytalanította a két nemzet elitjeit a trianoni rendezés tartósságáról, ami hozzájárult a máig érezhető bizalmatlanság állandósulásához.
– Tovább működik tehát az a román bizalmatlanság, amely minden Erdéllyel vagy Trianonnal kapcsolatos magyar megnyilvánulást övez?
– Legyen az a falurombolás elleni tiltakozás, Erdély háromkötetes története, a székelyföldi autonómia ügye vagy akár egy magyar film Trianonról, egészen túlzó, hisztérikus reakciókat képes kiváltani román részről, ami – magyar szemmel nézve – esetenként aránytalannak, szinte komikusnak is tűnik. Ha viszont megnézzük a dualizmus alatti magyar nyilvánosságot, meglepően hasonló reakciókkal találkozhatunk. Akkor a magyar értelmiségiek háborogtak az erdélyi román igények miatt, és mindenhol román irredentizmust láttak.
ZAHORÁN CSABA
1977-ben született Tatán, gyermekkora jó részét Prágában töltötte. A budapesti Eötvös Loránd Egyetemen végzett történelem szakon, majd fordítóként és tolmácsként dolgozott. A Terra Recognita Alapítvány nevű civil szervezet egyik alapítója, jelenleg elnöke. 2007–2010 között doktori tanulmányokat folytatott az ELTE 19–20. századi kelet-európai történelem PhD-programja keretében, majd egy évig az MTA Történettudományi Intézetében dolgozott. 2012–2015 között a Pozsonyi Magyar Intézet munkatársa volt, 2016-ban védte meg doktori disszertációját a székelyföldi magyar és román nemzetépítés témájában. 2016 ősze óta a Trianon 100 kutatócsoport tagjaként az MTA BTK TTI munkatársa. Kutatási területei: magyar–román kapcsolatok a 20. században, a közép- és kelet-európai nacionalizmusok története, Trianon az emlékezetpolitikában és a történetírásban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Törvényszerű-e az Erdéllyel vagy Trianonnal kapcsolatos magyar megnyilvánulásokat övező román bizalmatlanság? Zahorán Csaba történésszel, a Trianon 100 munkacsoport munkatársával közép-európai mítoszokról is beszélgettünk.
– A közelmúlt egyik visszhangos román–magyar csörtéjéhez vezetett Ioan-Aurel Pop történészprofesszor kijelentése, miszerint a Trianon 100 kutatócsoport a magyar információs hadviselés eszköze. Esélyünk sincs kilépni a magyarok mint örökös irredenták mítoszból?
– Igazából egyfajta félreértés volt ez, amit Ioan-Aurel Pop felénk utólag tisztázott is. Úgy tűnik, nem tudta, hogy a Trianon 100 egy akadémiai kutatócsoport, nem pedig egy kormányzati testület, mint a Romániában létrehozott Centenáriumi Főosztály. A problémát inkább az okozta, hogy Pop szavai különleges kontextusban, egy nemzetbiztonsági-geopolitikai témájú konferencián hangzottak el. A média is sajátosan értelmezte őket, majd Pop eredeti előadásától elszakadva az egész önálló életre kelt. A kutatócsoport működéséről nem is beszélve. A Trianon 100 ugyanis nem egy revizionista propagandát vagy tevékenységet folytató szervezet, nem tervezi aláásni a romániai centenáriumi programokat. Történészekből, irodalomtörténészekből, szociológusokból álló munkacsoport, amely az MTA Történettudományi Intézete keretében működik, a trianoni kérdéskört kutatja. Erről amúgy bárki meggyőződhet, ha ellátogat a www.trianon100.hu honlapra, vagy Facebook-oldalunkra, ám ezt a román nyelvű média többsége szemlátomást elmulasztotta, pedig angol nyelvű tartalmat is kínálunk. Mi tagadás, meglepett bennünket ez a felhajtás, és csak némi fáziskéséssel tudtuk cáfolni a téves állításokat.
– Ezzel együtt beszélhetünk a két fél között viselt információs háborúról?
– Bizonyos értelemben megállja a helyét Pop állítása, miszerint a magyarok és a románok között egyfajta információs háború folyik Erdélyért. Ez azonban nem Trianon után kezdődött, hanem valamikor a 19. században, gyökerei pedig jóval korábbra, a 18. század második felére nyúlnak vissza. És nem „a magyar irredenták” robbantották ki. A nacionalizmus kibontakozásával, a modern nemzetek kialakulásával több területen is egyfajta rivalizálás kezdődött Erdélyért a magyar és román politikai és értelmiségi elitek között. Politikai síkon a román görög katolikus papok, az Erdélyi Iskola tudósai törekedtek az erdélyi románság politikai emancipációjára, vagyis hogy a román eliteket is vegyék be a három erdélyi rendi nemzet, a magyar nemesség, a szászok és a székelyek mellé. Történelmi síkon a románság római eredetével – vagyis őshonosságával – igyekeztek alátámasztani kérésük jogosságát, társadalmi síkon pedig azzal, hogy a románok alkotják a tartomány lakosságának nagyobb részét. A demográfiai érvek megalapozottságához nem férhet kétség, a 18. századtól már kimutatható Erdélyben a román többség. A római–román kontinuitás viszont bizonytalan elméletre épült, amelyet később sokan megkérdőjeleztek és cáfoltak – nem csak magyarok... –, a román értelmiségi és politikai elit mégis fokozatosan erre fűzte fel erdélyi igényeit, ez vált a modern román nemzeti identitás egyik pillérévé. A történelem így elválaszthatatlanul össze¬fonódott a politikával, annak egyik hadszínterévé vált. Hirtelen tétje lett a kérdésnek: ki volt itt előbb?
– Miből fakad e vita?
– A kiegyezés utáni dualista Magyarországon a román vezetők az erdélyi autonómia visszaállítását szerették volna elérni, ahol érvényesülhetett volna számbeli túlsúlyuk. Erről tanúskodik az 1892-es román Memorandum is. A magyar elitek azonban mereven elzárkóztak az autonómiától, hiszen épp az egységes, modern magyar nemzetállamot építették, ezért a vita egyre több területre terjedt ki. A politika mellett a hazai sajtóban, a történetírásban és a különféle szakmai fórumokon, de a nemzetközi nyilvánosság előtt is folyt, bekapcsolódtak külföldi értelmiségiek is. Az első világháború, majd a béketárgyalások alatt a vita propagandajellege értelemszerűen még intenzívebbé vált, igazi információs háború lett belőle. A külföldön ténykedő románok, később a magyarok is igyekeztek megnyerni a nemzetközi közvéleményt saját nemzeti ügyük támogatásának. Bár nem ez volt a döntő, hanem a különféle hatalmi érdekek és alkuk, de ez sem volt elhanyagolható tényező a háborút lezáró rendezésben. Trianon után pedig tulajdonképpen csak új fejezet kezdődött, immár a szerepek felcserélődésével. Innentől kezdve a magyarok törekedtek az új status quo felülvizsgálására, revíziójára, amelyet az egységes, modern román nemzetállamot, Nagy-Romániát építő románok minden szinten elutasítottak. És így ment ez a két világháború közötti korszakban, majd 1940–1944 között is, egészen a második világháborút követő párizsi békeszerződésig, amely a magyar revizionizmusnak is véget vetett. Azóta nem Erdély hovatartozása vagy a határok, hanem az erdélyi magyarok jogai, no meg a történelmi kérdések képezik a viták tárgyát.
– Lucian Boia mítoszrombolását szinte hazaárulásként kezeli a romániai történésztársadalom. De hogyan kezeli Boia munkásságát a magyar történészszakma?
– Magyar nyelvterületen népszerű, egymás után jelennek meg a könyvei, valószínűleg ő a legtöbbet magyarra fordított és legismertebb román történész, emellett azonban Magyarországon elsősorban azért tartják nagyra, mert a Történelem és mítosz a román köztudatban című munkájával demonstrálta: a román történetírás sem olyan reménytelenül egysíkú, mint amilyennek a Ceaușescu-rendszer végén, de még a kilencvenes években is tűnt.
Azzal ugyanis nem igazán lehetett mit kezdeni, nacionalista merevsége és dogmái nem képezhették vita tárgyát. Legalább kiderült, hogy van reális esély a magyar–román párbeszédre a történelemről, mi több, együttműködésre is. Boia erjesztő hatást gyakorolt a román közgondolkodásra is, hozzájárult ahhoz, hogy nyitottabbá, önreflexívebbé váljon, meghaladja korábbi zártságát. Alkalmasabbá tette a román nyilvánosságot a másféle – jelen esetben a magyar – szempontok ismételt bemutatására is. Hosszabb távon akár olyan ügyekben is, mint az autonómia kérdése. De rávilágított azokra az egyetemesen érvényes mechanizmusokra is, amelyek ugyanúgy működnek a magyar vagy más nemzetek történeti tudatában, mint a románban.
– Milyen közös elemek akadnak a közép-európai országok mítoszgyűjteményében?
– A nemzeti mítoszok Boia által is megfogalmazott törvényszerűségei máshol is működnek. Nemrég egy csehországi konferencián megdöbbentően hasonló jelenségekkel találkoztam lengyel–ukrán/litván/fehérorosz vonatkozásban, mint amilyenek a magyar–szomszéd viszonylatban léteznek. Azaz a múlt tendenciózus átértelmezése, gyakran egyenesen kisajátítása, a „másik” kifelejtése vagy átfestése. A nemzeti eredetmítoszok, a dicső múlt és az aranykor, a nemzeti egység vagy a nemzeti tragédiák és szenvedések, a kiválasztottság, a nemzeti hősök, megváltók és árulók mítoszai ugyanúgy jelen vannak a cseh, szlovák, lengyel, ukrán vagy bolgár történeti tudatban. Sokszor keresztezik egymást, ami oda vezet, hogy az egyik nemzet számára hős figura a másik szemében ellenség – magyar–szomszéd vonatkozásban például Kossuth Lajos és az aradi vértanúk, szemben Avram Iancuval, Ľudovít Štúrral vagy Jellasics bánnal.
– Mint ahogy Nagy-Magyarország és Nagy-Románia fogalma is kizárja a másik létét...
– A nemzeti egység, az ideális nemzeti területek nagymértékben fedik egymást, ha egymásra fektetjük az elképzelt „nagy országokat”: a „san stefanói” Bulgáriát és Nagy-Szerbiát vagy a Megali Idea Görögországát, valamint Nagy-Romániát vagy Szlovákiát és a történelmi Magyarországot, továbbá Lengyelországot és Litvániát vagy Ukrajnát. Mivel ezek a területi aspirációk csak egymás rovására érvényesülhettek, az egyik nemzet törekvéseinek maradéktalan megvalósításához vezető események a másik számára gyakran tragikusak. A térség története tele van hasonló kisebb-nagyobb „trianonokkal” és traumatikus következményeikkel. A bolgár nacionalisták számára nehezen megemészthető, hogy Makedónia és a szláv macedónok nem váltak Bulgária és a bolgár nemzet részeivé, hanem idővel létrejött a macedón nemzet, majd az önálló macedón állam. Csakúgy, mint a románoknak a moldáv/moldovai identitás kialakulása, és hogy Besszarábia a Szovjetunió felbomlása után nem igyekszik visszatérni Romániához. A szerb nacionalisták nem tudnak napirendre térni afölött, hogy a szerb magterületnek tekintett Koszovó is elveszett. Vannak olyan traumák is, amelyek ugyan többé-kevésbé begyógyultak, de nyomaik valamilyen mértékben ma is érezhetők és politikailag is hasznosíthatóak. Ilyen a szlovákok számára az első bécsi döntés, vagyis Dél-Szlovákia magyar többségű területeinek 1938-as elvesztése, a románoknak pedig a második bécsi döntés, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolása 1940-ben. Ez a két esemény nagyban elbizonytalanította a két nemzet elitjeit a trianoni rendezés tartósságáról, ami hozzájárult a máig érezhető bizalmatlanság állandósulásához.
– Tovább működik tehát az a román bizalmatlanság, amely minden Erdéllyel vagy Trianonnal kapcsolatos magyar megnyilvánulást övez?
– Legyen az a falurombolás elleni tiltakozás, Erdély háromkötetes története, a székelyföldi autonómia ügye vagy akár egy magyar film Trianonról, egészen túlzó, hisztérikus reakciókat képes kiváltani román részről, ami – magyar szemmel nézve – esetenként aránytalannak, szinte komikusnak is tűnik. Ha viszont megnézzük a dualizmus alatti magyar nyilvánosságot, meglepően hasonló reakciókkal találkozhatunk. Akkor a magyar értelmiségiek háborogtak az erdélyi román igények miatt, és mindenhol román irredentizmust láttak.
ZAHORÁN CSABA
1977-ben született Tatán, gyermekkora jó részét Prágában töltötte. A budapesti Eötvös Loránd Egyetemen végzett történelem szakon, majd fordítóként és tolmácsként dolgozott. A Terra Recognita Alapítvány nevű civil szervezet egyik alapítója, jelenleg elnöke. 2007–2010 között doktori tanulmányokat folytatott az ELTE 19–20. századi kelet-európai történelem PhD-programja keretében, majd egy évig az MTA Történettudományi Intézetében dolgozott. 2012–2015 között a Pozsonyi Magyar Intézet munkatársa volt, 2016-ban védte meg doktori disszertációját a székelyföldi magyar és román nemzetépítés témájában. 2016 ősze óta a Trianon 100 kutatócsoport tagjaként az MTA BTK TTI munkatársa. Kutatási területei: magyar–román kapcsolatok a 20. században, a közép- és kelet-európai nacionalizmusok története, Trianon az emlékezetpolitikában és a történetírásban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 26.
Gyulafehérvár vagy Trianon? Beszélgetés Zahorán Csaba történésszel Trianonról és az évfordulós készülődésekről, 2.)
Hogyan működnek a Trianonnal kapcsolatos emlékezéstechnikák, illetve mi tartja ma leginkább forrásban a témát? Zahorán Csaba történésszel, a Trianon 100 kutatócsoport munkatársával üzenetek és olvasatok kibékíthetőségéről is beszélgettünk.
– Mi az, ami még nem „történt meg” Trianonban? Mit szeretne felfedezni a Trianon 100 kutatócsoport?
– Mi Trianonnal mint tágabb kérdéskörrel foglalkozunk a „klasszikus” diplomáciatörténettől a társadalomtörténeten át Trianon emlékezetéig. Négy nagyobb pillérre fókuszálunk: Trianon nemzetközi kontextusára, az összeomlásra és az akkori magyar társadalmi viszonyokra, a békerendszer megszilárdulására, végül pedig az utókorra és az emlékezetre. Az első témakörbe beletartozik azon nagyhatalmak – Japán vagy az Egyesült Államok – szerepének kutatása, amelyeket eddig kevesebb figyelem övezett. A döntéshozók tanácsadói és szakértői által végzett munka feltárását és bemutatását is fontosnak tartjuk, akárcsak a magyar békeküldöttség ténykedésének vizsgálatát, a magyar érvek elemzését, még nem publikált források közzétételét. Utóbbihoz fűződik a Zeidler Miklós szerkesztésében megjelent, A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly–Versailles–Budapest (1920) című kötet. Az összeomlás és a magyar társadalom kutatása egyrészt hadtörténeti, másrészt társadalomtörténeti szempontból közelít a témához. Mennyire volt például reális a fegyveres honvédelem a Monarchia katonai összeomlása és az 1918. őszi általános káosz közepette? Beleértve a társadalmi-gazdasági kérdéseket is, mint a lakosság ellátása fűtő- és tüzelőanyaggal, a közegészségügy problémái, az erőszak elharapózása a korábban békés hátországban stb. Rendkívül fontos a menekültkérdés, amellyel korábban nem nagyon foglalkoztak: 1918 őszétől magyarok tízezrei, később százezrei keltek útra a megszállott területekről, őket el kellett helyezni, majd integrálni a magyarországi társadalomba.
– A békerendszer megszilárdulása milyen témákat kínál?
– A háború végére a közép- és kelet-európai birodalmak romjain számos átmeneti, néhány napig, hétig, de akár évekig is fennálló államalakulat jött létre. A történelmi Magyarország területén talán a mai Burgenlandban létrejött „Lajtabánság” volt a legismertebb, de hasonló szervezkedés folyt a Szepességben, Kárpátalján, a Bánságban, Kalotaszegen. Mindenképpen meg kell említeni a Székely Köztársaságot is, amelynek kikiáltása 1918 végén ugyan meghiúsult, de több tervezet is született róla. Az 1918–19-es impériumváltások társadalmi vetületeire is fókuszálunk: hogyan váltotta fel a magyar uralmat a csehszlovák, román, délszláv, osztrák, hogyan rendezkedett be az új hatalom az elszakadó-elszakított területeken, az új viszonyok konszolidálódása, beleértve a gazdasági és társadalmi kapcsolatok újjászervezését is. Az utolsó, az utókorra és emlékezetre vonatkozó kutatási terület a trianoni kérdéskör helyét vizsgálja a magyar történetírásban, szépirodalomban, külpolitikában és emlékezetpolitikában. Szeretnénk foglalkozni a magyar–szomszéd értelmezések közötti eltérésekkel, a mai magyar társadalom Trianon-képével is, beleértve Trianon köztéri reprezentációit, az egyre szaporodó trianoni emlékműveket is.
– Hogyan működnek az emlékezéstechnikák?
– Számomra ez a munka legizgalmasabb kérdése, én ugyanis Trianon magyar és szomszéd emlékezetét kutatom, elsősorban a románt, illetve a magyar–szomszéd történetírások eltérő Trianon-értelmezéseit és viszonyulásait. Ez konkrétan a történelmi Magyarország felbomlásának, Nagy-Románia születésének emlékezetét jelenti, amit Magyarországon például a várpalotai Trianon Múzeum, Romániában pedig a gyulafehérvári Nagy Egyesülés Múzeuma testesít meg, az első világháborús és trianoni emlékművek, a bukaresti diadalív és mások. Az emlékezetpolitikán túl az emlékezéstechnikák működését fedik fel a december elseje és a gyulafehérvári nyilatkozat apropóján rendszeresen, vagy épp a kutatócsoportunk kapcsán idén tavasszal kibontakozó viták. Ezek mutatják meg, hogyan működik a kollektív történeti tudat és emlékezet, az elitek miképp konstruálják és alakítják a nemzeti köztudatot és közbeszédet, miként használják az egyes jelenségeket és tényeket, a történelmet pártpolitikai vagy identitáspolitikai eszközként. A mostani viták is jelzik: amellett, hogy élő, sok embert foglalkoztató kérdésekről van szó, a mai román nyilvánosságban is beindult az eszmecsere, a közös gondolkodás az első világháború következményeiről.
– Mi tartja ma leginkább forrásban a Trianon-kérdést?
– Elsősorban a magyar kisebbségek kérdése, a külhoni magyarok különféle sérelmei és problémái, helyzetük rendezetlensége. Ha Trianonban etnikailag korrektebb határokat húznak meg, ahol pedig ez nem volt lehetséges – mint például Erdélyben –, valóban hatékony módon biztosítják a kisebbségek védelmét, területi és személyi autonómiákkal, jóval kevésbé lenne érzékeny, „traumatikus” téma. A magyar nemzettudat valószínűleg könnyebben meg tudott volna békélni azzal, hogy Máramaros, Nagyszeben vagy a Tátra és a Fátra többé nem tartozik a magyar államhoz, vagy hogy a magyarok nem nyaralhatnak a tengernél belföldön. Az viszont már soknak bizonyult, hogy elcsatolták például Nagyváradot, Szabadkát és Kassát, kettévágták Komáromot, a Székelyföld autonómiájáról pedig hallani sem akar a román elit. Továbbá, hogy a kisebbségbe került magyaroknak folyamatosan kemény politikai küzdelmet kell folytatniuk identitásuk megőrzéséért, közösségként való megmaradásukért, olyan alapvető jogaikért, mint a nyelvhasználat, anyanyelvi oktatás. Szerintem elsősorban ez a meglehetősen frusztráló állapot tartja ma életben Trianont, nem pedig a javíthatatlan magyar irredentizmus és felsőbbrendűség-tudat, ahogy azt a szomszédos nacionalisták vélik és terjesztik.
– Mivel magyarázható, hogy ezek a támadások sem képesek egységesíteni a magyar Trianon-képet?
– Az emlékezetpolitikához kapcsolódik az egész kérdéskör rendszeres újra- és újraértelmezése, vagyis hogy miképp beszélünk róla, hogyan értékeljük a történelmi Magyarország felbomlását, és ami utána következett. A történelem időnkénti újraértelmezése amúgy természetes jelenség, az viszont már bonyolítja a dolgot, amikor politikai vagy ideológiai megfontolásokból akarják újraírni a történelmet, majd ezt „hivatalossá téve”, a média és a tankönyvek révén ráerőltetni a társadalomra. Ilyenkor általában durván egyszerűsítő, mitizáló magyarázatok születnek, beindul a politikailag motivált bűnbakkeresés, a történelem eszközként való használása. Hogy minden a kommunisták, a szabadkőművesek, a zsidók hibája – vagy ellenkezőleg, hogy a magyar dzsentri a fő-, gyakran egyetlen bűnös. Magyarországon ez kezdődött el rögtön Trianont követően, majd folytatódott 1945 után, a másik oldalról. A politikai rendszerváltás megszüntette ugyan a hatalmi nyomást, de az azóta eltelt időszakban sem sikerült kialakítani egy többé-kevésbé konszenzusos magyar Trianon-értelmezést. Valódi vita helyett inkább hitvitákról beszélhetünk, amelyeket a megosztott magyar társadalom egymást megérteni nem képes vagy nem is akaró csoportjai folytatnak – jobban mondva nem folytatnak – egymással. Trianon politikai kérdéssé is vált, egy adott politikai közösséghez való tartozás jelévé. Kutatócsoportunkat az is érdekli, hogy a mai magyar társadalom hogyan viszonyul Trianonhoz, mennyire foglalkoztatja, mit tud róla.
– A szomszéd országok Trianon-képét hogyan alakították a közelmúlt változásai?
– Trianon nemcsak Magyarországon politizálódott át. A Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia szétesése után sokak számára úgy tűnhetett, hogy Magyarország és a magyar kisebbségek törekvései újra fenyegetést jelenthetnek a trianoni határokra. Hamar bebizonyosodott azonban, hogy ez képzelt veszély volt, az euroatlanti integráció óta pedig már csak a keményvonalas szlovák vagy román nacionalisták ijesztgetnek a magyar revizionizmussal. Trianonból – sajnos, részben a magyar autonómia kérdéséből is – fokozatosan egyfajta „politikai bulvár” lett. Gyakorlatilag bármikor bedobható a közbeszédbe uborkaszezon vagy politikai válság idején, mivel olyan reflexeket aktivál, amelyek sokakat képesek azonnal megmozgatni, alkalmas a közvélemény figyelmének elterelésére vagy tömegek mobilizálására valami, valaki mellett vagy ellen. A valóságelemek és féligazságok mellett tele van torzításokkal, sztereotípiákkal és előítéletekkel, amelyekhez ideális táptalajul szolgálnak a ma is gondosan ápolgatott történelmi mítoszok.
– Magyar szempontból melyik az inkább sorsfordító momentum: 1918 és Gyulafehérvár, vagy 1920, Trianon?
– A két esemény nem választható el egymástól, ugyanannak az eseménysorozatnak a kezdetét és a végét jelentik. Gyulafehérvár nélkül nehezebben lett volna Trianon, Trianon nélkül pedig Gyulafehérvárnak sem lett volna sok értelme. A gyulafehérvári román népgyűlés egyértelműsítette: az erdélyi román politikai elit már nemcsak igényt tart arra, hogy részt vegyen Erdély kormányzásában, hanem a továbbiakban a román állam keretén belül kívánja azt megvalósítani. Ehhez pedig képes volt mozgósítani a régió román lakosságának tekintélyes részét: a helyi román nemzeti tanácsok és gárdák szinte valamennyi román többségű magyarországi területen átvették a hatalmat, amit a román katonaság bevonulása véglegesített. Bár ez természetesen messze nem jelentett népszavazást, később lehetett rá hivatkozni Párizsban, mint a román nép akaratára, és ezt hagyta jóvá a trianoni békeszerződés is. Ez azonban természetesen csak a világháború befejeződésének összefüggésében érvényes. Ha az Osztrák–Magyar Monarchia nem veszíti el – vagy nem így veszíti el – a háborút, akkor népgyűlés ide vagy oda, a határok ma máshol húzódnának. Ezt az is bizonyítja, hogy a gyulafehérvári határozatok a románok által is lakott teljes régióra vonatkoztak, olyan területekre is, amelyek nem kerültek Nagy-Romániához – például a Bánság nyugati felére vagy egyes máramarosi községekre is. Számos hasonló népgyűlésre és megmozdulásra került sor a közép- és kelet-európai régióban, amelyek – megfelelő hatalmi vagy katonai támasz nélkül – következmények nélkül maradtak. Így például a magyar igényeket kifejező, szintén tömeges kolozsvári vagy marosvásárhelyi gyűlések sem jártak eredménnyel, holott Erdély lakosságának jelentős hányadát képviselték. A két eseményt tehát csak egyszerre és árnyaltan érdemes felidézni és értelmezni, lehetőleg minél nagyobb empátiával „a másik” mindkét vonatkozásában. Még akkor is, ha az egyes üzenetek és olvasatok ma kibékíthetetleneknek tűnnek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hogyan működnek a Trianonnal kapcsolatos emlékezéstechnikák, illetve mi tartja ma leginkább forrásban a témát? Zahorán Csaba történésszel, a Trianon 100 kutatócsoport munkatársával üzenetek és olvasatok kibékíthetőségéről is beszélgettünk.
– Mi az, ami még nem „történt meg” Trianonban? Mit szeretne felfedezni a Trianon 100 kutatócsoport?
– Mi Trianonnal mint tágabb kérdéskörrel foglalkozunk a „klasszikus” diplomáciatörténettől a társadalomtörténeten át Trianon emlékezetéig. Négy nagyobb pillérre fókuszálunk: Trianon nemzetközi kontextusára, az összeomlásra és az akkori magyar társadalmi viszonyokra, a békerendszer megszilárdulására, végül pedig az utókorra és az emlékezetre. Az első témakörbe beletartozik azon nagyhatalmak – Japán vagy az Egyesült Államok – szerepének kutatása, amelyeket eddig kevesebb figyelem övezett. A döntéshozók tanácsadói és szakértői által végzett munka feltárását és bemutatását is fontosnak tartjuk, akárcsak a magyar békeküldöttség ténykedésének vizsgálatát, a magyar érvek elemzését, még nem publikált források közzétételét. Utóbbihoz fűződik a Zeidler Miklós szerkesztésében megjelent, A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly–Versailles–Budapest (1920) című kötet. Az összeomlás és a magyar társadalom kutatása egyrészt hadtörténeti, másrészt társadalomtörténeti szempontból közelít a témához. Mennyire volt például reális a fegyveres honvédelem a Monarchia katonai összeomlása és az 1918. őszi általános káosz közepette? Beleértve a társadalmi-gazdasági kérdéseket is, mint a lakosság ellátása fűtő- és tüzelőanyaggal, a közegészségügy problémái, az erőszak elharapózása a korábban békés hátországban stb. Rendkívül fontos a menekültkérdés, amellyel korábban nem nagyon foglalkoztak: 1918 őszétől magyarok tízezrei, később százezrei keltek útra a megszállott területekről, őket el kellett helyezni, majd integrálni a magyarországi társadalomba.
– A békerendszer megszilárdulása milyen témákat kínál?
– A háború végére a közép- és kelet-európai birodalmak romjain számos átmeneti, néhány napig, hétig, de akár évekig is fennálló államalakulat jött létre. A történelmi Magyarország területén talán a mai Burgenlandban létrejött „Lajtabánság” volt a legismertebb, de hasonló szervezkedés folyt a Szepességben, Kárpátalján, a Bánságban, Kalotaszegen. Mindenképpen meg kell említeni a Székely Köztársaságot is, amelynek kikiáltása 1918 végén ugyan meghiúsult, de több tervezet is született róla. Az 1918–19-es impériumváltások társadalmi vetületeire is fókuszálunk: hogyan váltotta fel a magyar uralmat a csehszlovák, román, délszláv, osztrák, hogyan rendezkedett be az új hatalom az elszakadó-elszakított területeken, az új viszonyok konszolidálódása, beleértve a gazdasági és társadalmi kapcsolatok újjászervezését is. Az utolsó, az utókorra és emlékezetre vonatkozó kutatási terület a trianoni kérdéskör helyét vizsgálja a magyar történetírásban, szépirodalomban, külpolitikában és emlékezetpolitikában. Szeretnénk foglalkozni a magyar–szomszéd értelmezések közötti eltérésekkel, a mai magyar társadalom Trianon-képével is, beleértve Trianon köztéri reprezentációit, az egyre szaporodó trianoni emlékműveket is.
– Hogyan működnek az emlékezéstechnikák?
– Számomra ez a munka legizgalmasabb kérdése, én ugyanis Trianon magyar és szomszéd emlékezetét kutatom, elsősorban a románt, illetve a magyar–szomszéd történetírások eltérő Trianon-értelmezéseit és viszonyulásait. Ez konkrétan a történelmi Magyarország felbomlásának, Nagy-Románia születésének emlékezetét jelenti, amit Magyarországon például a várpalotai Trianon Múzeum, Romániában pedig a gyulafehérvári Nagy Egyesülés Múzeuma testesít meg, az első világháborús és trianoni emlékművek, a bukaresti diadalív és mások. Az emlékezetpolitikán túl az emlékezéstechnikák működését fedik fel a december elseje és a gyulafehérvári nyilatkozat apropóján rendszeresen, vagy épp a kutatócsoportunk kapcsán idén tavasszal kibontakozó viták. Ezek mutatják meg, hogyan működik a kollektív történeti tudat és emlékezet, az elitek miképp konstruálják és alakítják a nemzeti köztudatot és közbeszédet, miként használják az egyes jelenségeket és tényeket, a történelmet pártpolitikai vagy identitáspolitikai eszközként. A mostani viták is jelzik: amellett, hogy élő, sok embert foglalkoztató kérdésekről van szó, a mai román nyilvánosságban is beindult az eszmecsere, a közös gondolkodás az első világháború következményeiről.
– Mi tartja ma leginkább forrásban a Trianon-kérdést?
– Elsősorban a magyar kisebbségek kérdése, a külhoni magyarok különféle sérelmei és problémái, helyzetük rendezetlensége. Ha Trianonban etnikailag korrektebb határokat húznak meg, ahol pedig ez nem volt lehetséges – mint például Erdélyben –, valóban hatékony módon biztosítják a kisebbségek védelmét, területi és személyi autonómiákkal, jóval kevésbé lenne érzékeny, „traumatikus” téma. A magyar nemzettudat valószínűleg könnyebben meg tudott volna békélni azzal, hogy Máramaros, Nagyszeben vagy a Tátra és a Fátra többé nem tartozik a magyar államhoz, vagy hogy a magyarok nem nyaralhatnak a tengernél belföldön. Az viszont már soknak bizonyult, hogy elcsatolták például Nagyváradot, Szabadkát és Kassát, kettévágták Komáromot, a Székelyföld autonómiájáról pedig hallani sem akar a román elit. Továbbá, hogy a kisebbségbe került magyaroknak folyamatosan kemény politikai küzdelmet kell folytatniuk identitásuk megőrzéséért, közösségként való megmaradásukért, olyan alapvető jogaikért, mint a nyelvhasználat, anyanyelvi oktatás. Szerintem elsősorban ez a meglehetősen frusztráló állapot tartja ma életben Trianont, nem pedig a javíthatatlan magyar irredentizmus és felsőbbrendűség-tudat, ahogy azt a szomszédos nacionalisták vélik és terjesztik.
– Mivel magyarázható, hogy ezek a támadások sem képesek egységesíteni a magyar Trianon-képet?
– Az emlékezetpolitikához kapcsolódik az egész kérdéskör rendszeres újra- és újraértelmezése, vagyis hogy miképp beszélünk róla, hogyan értékeljük a történelmi Magyarország felbomlását, és ami utána következett. A történelem időnkénti újraértelmezése amúgy természetes jelenség, az viszont már bonyolítja a dolgot, amikor politikai vagy ideológiai megfontolásokból akarják újraírni a történelmet, majd ezt „hivatalossá téve”, a média és a tankönyvek révén ráerőltetni a társadalomra. Ilyenkor általában durván egyszerűsítő, mitizáló magyarázatok születnek, beindul a politikailag motivált bűnbakkeresés, a történelem eszközként való használása. Hogy minden a kommunisták, a szabadkőművesek, a zsidók hibája – vagy ellenkezőleg, hogy a magyar dzsentri a fő-, gyakran egyetlen bűnös. Magyarországon ez kezdődött el rögtön Trianont követően, majd folytatódott 1945 után, a másik oldalról. A politikai rendszerváltás megszüntette ugyan a hatalmi nyomást, de az azóta eltelt időszakban sem sikerült kialakítani egy többé-kevésbé konszenzusos magyar Trianon-értelmezést. Valódi vita helyett inkább hitvitákról beszélhetünk, amelyeket a megosztott magyar társadalom egymást megérteni nem képes vagy nem is akaró csoportjai folytatnak – jobban mondva nem folytatnak – egymással. Trianon politikai kérdéssé is vált, egy adott politikai közösséghez való tartozás jelévé. Kutatócsoportunkat az is érdekli, hogy a mai magyar társadalom hogyan viszonyul Trianonhoz, mennyire foglalkoztatja, mit tud róla.
– A szomszéd országok Trianon-képét hogyan alakították a közelmúlt változásai?
– Trianon nemcsak Magyarországon politizálódott át. A Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia szétesése után sokak számára úgy tűnhetett, hogy Magyarország és a magyar kisebbségek törekvései újra fenyegetést jelenthetnek a trianoni határokra. Hamar bebizonyosodott azonban, hogy ez képzelt veszély volt, az euroatlanti integráció óta pedig már csak a keményvonalas szlovák vagy román nacionalisták ijesztgetnek a magyar revizionizmussal. Trianonból – sajnos, részben a magyar autonómia kérdéséből is – fokozatosan egyfajta „politikai bulvár” lett. Gyakorlatilag bármikor bedobható a közbeszédbe uborkaszezon vagy politikai válság idején, mivel olyan reflexeket aktivál, amelyek sokakat képesek azonnal megmozgatni, alkalmas a közvélemény figyelmének elterelésére vagy tömegek mobilizálására valami, valaki mellett vagy ellen. A valóságelemek és féligazságok mellett tele van torzításokkal, sztereotípiákkal és előítéletekkel, amelyekhez ideális táptalajul szolgálnak a ma is gondosan ápolgatott történelmi mítoszok.
– Magyar szempontból melyik az inkább sorsfordító momentum: 1918 és Gyulafehérvár, vagy 1920, Trianon?
– A két esemény nem választható el egymástól, ugyanannak az eseménysorozatnak a kezdetét és a végét jelentik. Gyulafehérvár nélkül nehezebben lett volna Trianon, Trianon nélkül pedig Gyulafehérvárnak sem lett volna sok értelme. A gyulafehérvári román népgyűlés egyértelműsítette: az erdélyi román politikai elit már nemcsak igényt tart arra, hogy részt vegyen Erdély kormányzásában, hanem a továbbiakban a román állam keretén belül kívánja azt megvalósítani. Ehhez pedig képes volt mozgósítani a régió román lakosságának tekintélyes részét: a helyi román nemzeti tanácsok és gárdák szinte valamennyi román többségű magyarországi területen átvették a hatalmat, amit a román katonaság bevonulása véglegesített. Bár ez természetesen messze nem jelentett népszavazást, később lehetett rá hivatkozni Párizsban, mint a román nép akaratára, és ezt hagyta jóvá a trianoni békeszerződés is. Ez azonban természetesen csak a világháború befejeződésének összefüggésében érvényes. Ha az Osztrák–Magyar Monarchia nem veszíti el – vagy nem így veszíti el – a háborút, akkor népgyűlés ide vagy oda, a határok ma máshol húzódnának. Ezt az is bizonyítja, hogy a gyulafehérvári határozatok a románok által is lakott teljes régióra vonatkoztak, olyan területekre is, amelyek nem kerültek Nagy-Romániához – például a Bánság nyugati felére vagy egyes máramarosi községekre is. Számos hasonló népgyűlésre és megmozdulásra került sor a közép- és kelet-európai régióban, amelyek – megfelelő hatalmi vagy katonai támasz nélkül – következmények nélkül maradtak. Így például a magyar igényeket kifejező, szintén tömeges kolozsvári vagy marosvásárhelyi gyűlések sem jártak eredménnyel, holott Erdély lakosságának jelentős hányadát képviselték. A két eseményt tehát csak egyszerre és árnyaltan érdemes felidézni és értelmezni, lehetőleg minél nagyobb empátiával „a másik” mindkét vonatkozásában. Még akkor is, ha az egyes üzenetek és olvasatok ma kibékíthetetleneknek tűnnek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)