Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Zágoni Rezső
2 tétel
2006. június 23.
Másfél évtizednek is el kellett telnie az 1989-es romániai fordulat után, hogy a megfélemlített közemberek elő merjék venni azokat a családi dokumentumokat, ereklyéket, amelyek magyarságra, kommunistaellenességre vonatkoznak. Sylvester Lajos személyes tapasztalataiból merítve mondta, hogy az 1944-es Úz-völgyi szovjet betöréssel és ennek megtorpantásával kapcsolatos új adatok az 1996-os könyve és dokumentumfilmje, valamint az évenként ismétlődő Úz-völgyi táborozások, augusztus 26-i megemlékezések hatására évtized múltán is felbukkannak. A múlt év nyarán Chicagóban a kovásznai/brassói származású Zágoni Rezső szolgáltatott az úzi eseményeket illetően perdöntő adatokat, és ma már a még élő emlékezők közül azok is elzarándokolnak az Úz-völgyébe, akik múltjuk eme szeletét annak idején nem tartották biztonságosnak a közvélemény elé tárni. József Álmos sepsiszentgyörgyi tanár, aki több sikeres könyve-kiadványa után a magyar országzászlók után kutat, még most is találkozik bizalmatlankodókkal.  /(sylvester): Múltunk téglái. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 23./
2012. szeptember 30.
Frigyre lépni a szülőfölddel – Úz-völgyi veterán Chicagóban
A „Szelek városában” a St. Richard Luteran templomban a chicagói fellépésem alkalmául szolgáló rendezvényen, a Chicagói Szabad Magyar Református Egyház vezetői bemutatták az est legidősebb vendégét, Zágoni Rezső bátyámat. Ha nem tudtam volna arról, hogy Zágoni Rezső az 1944-es úz-völgyi szovjet betörés egyik koronatanúja, aki a témát feldolgozó dokumentumfilmből és az Úz-völgyi hegyomlás című könyvemből azért maradt ki, mert a ’90-es évek derekán nem volt alkalmam az interjú-alanyaimért a Michigen tó partjáig eljutni, azt hinném, hogy velem egyidős, a ’70-esek, közé tartozik, jó egészségnek örvendő veterán.
Zágoni Rezső 1986-ban került ki Amerikába, látogatói útlevéllel. Két évig járta a milíciát, amíg a brassói útlevélosztályon megkapta a papirost. A hatóságok felé az unokalátogatás volt az útlevélkérés hivatkozási alapja, de az ország elhagyásának indokai között – „belső használatra” – a Romániában zuhanásszerűen romló egyházi és világi élet körülményei többet nyomtak a latban.
Brassóban a baptista gyülekezet imaháza mellett családi házuk volt. Ezt lebontották és helyette tömbház lakást utaltak ki. A városrész, amelyet lebuldózereztek a köztudatban magyar negyedként rajzolódott be. Ezért kellett az írmagját is eltakarítani, a Brassó városán belül mondhatni tömbben élő magyar lakosságot szétszórni az új, több százezres városban. 2050 házat tüntettek el.
Mikor az utcát buldózerezték a baptista imaház is útban volt A tervek szerint görgőkön csúsztatták volna máshová.
Zágoni Rezső a brassói baptista gyülekezet egyik vezető embereként a lelkipásztorral együtt kereste fel azt a mérnököt, aki az építkezési tervet kivitelezte. A város vezetősége el akarta húzatni (az utcától befelé) az imaházat- mesélte Zágoni Rezső a Józsa család 2000. évi kétegyházi találkozóján. Ez a művelet a templom épségére nézve nagyon veszélyes volt. Az a mérnök, akit megbíztak az elhúzatás tervének kivitelezésével, jóindulatot tanúsított irántuk. Egy olyan költségvetést készített, hogy a városvezetés nem fogadhatta el – olvasom itthon, Erdélyben Az erdővidéki Józsa család emlékkönyve című monográfiában. A mérnök román ember volt, de jóindulatú – ismételte meg a történetet Rezső bátyánk Chicagóban. Két óra hosszat vitatkoztunk, beszélgettünk. Ajándékot is vittünk neki, amelyet semmiképpen sem akart elfogadni.
A végén, valószínű megelégelve az udvarias kérelembe burkolt erőszakoskodást azt kérdezte: akkor mit csináljunk?
Hagyjuk ott, ahol van – mondták a templommentők. Rendben van – mondta.
A háromszéki Józsa családról, amelynek Rezső bátyánk is tagja, még annyit, hogy a jelenlegi Józsák és közeli rokonaik 97 tagot számlálnak. Erdélyben 33-an, Magyarországon 18-an, Ausztriában 3-an, Németországban 16-an, Kanadában 4-en, és az Egyesült Államokban 23-an élnek, ahol a baptista közösségek, illetve az államok hasznos tagjaivá váltak. Az óriási távolságok ellenére a család minden időkben összetartott, 1996-ban Marosvásárhelyen gyűltek össze, 2000-ben Kétegyházán, a család monográfiáját a Budapesten élő Zágoni Jenő készítette el.
A Józsa család tagjai az erdővidéki Baróton is az imaházat vásároltak. A brassói templom megmentésére 1984-ben került sor. Közben a romániai közállapotok folyamatosan romlottak, amelyek végül is az 1987-es novemberi brassói felkelésben tetőztek. Ez két évvel előzte meg az 1989-es temesvári forradalom kitörését. Zágoni Rezső ’86 decemberében utazott ki a lányához, Chicagóba.
A szovjet betörés koronatanúja
Rezső bátyámmal a jelenleg budapesti illetőségű, de erdélyi szívű testvéröccse, Zágoni Jenő közvetítésével már évekkel ezelőtt kapcsolatban kerültünk. A könyv és film évek után gyűrűzött át az amerikai kontinensre, s amint már évekkel ezelőtt kiderült, Zágoni Rezső fegyvermesteri beosztásban egyik koronatanúja és résztvevője volt az 1944-es úz-völgyi, majd az erdélyi harcoknak. A budapesti repülőgépgyárból Székelyföldre hazarendelt és a Székely Határőrség kötelékeibe besorolt fegyvermester helyszíni információi sajnálatosan kimaradtak a könyvemből-filmemből, holott Zágoni Rezső olyan kulcshelyzetekre tudott egyértelmű és hiteles választ adni, hogy az úz-völgyi szovjet betörés árulás következménye volt-e, vagy egyszerűen a helyi magyar katonai vezetés naivsága, és a háborús tapasztalatok hiánya okán-fokán következett be?
Természetes tehát, hogy chicagói utam során a személyes kapcsolatteremtésre is alkalmat kerítettem, amelyben házigazdám és baráti kalauzom, a Zágoni-családhoz tartozó unokaöcs, Demeter András közvetített.
A Rezső bátyám jelenléte miatt döntöttem úgy, hogy azon a találkozón a dokumentumfilmjeim közül éppen az Úz-völgyi hegyomlást mutassuk be. Az úzi helyszínek és a történések meglepetésszerű felidézésének szánt produkció eléggé félresikeredett, mert technikai okok – az európai és amerikai digitális rendszer összeférhetetlensége miatt – vendéglátóim olyan filmet „láthattak”, amelyben csak ködös képsorok, és eltorzult hangzavar idézte az úz-völgyi harcok zűrzavarát. Meghívóim, természetesen, merő udvariasságból dicsérték a „teljesítményt” – illetve a szándékot -, s talán a téma felvezetésének vizuálisra színezésével tudtam némileg semlegesíteni a filmbemutatás fiaskóját. Zágoni Rezső úz-völgyi veteránnal viszont egy kiadós beszélgetésre került sor.
A budapesti repülőgyárból az úz-völgyi pokolba
Zágoni Rezső:
A Horthy-ligeti repülőgyárban dolgoztam, s fölmentésem volt, de be voltam sorozva a Székely Határőrséghez, a fölmentést megszakították. El kellett hagynom a gyárat, s két héttel később már Sepsiszentgyörgyön kaptam kiképzést. Mivel a repülősöknél dolgoztam, áttettek a 27-esekhez a fegyverműhelybe. Ezután rendeltek fel Úz-völgyébe. Ott kitettek az első vonalba. Akkor hallottuk, hogy a románok letették a fegyvert. Parancsot kaptam, hogy menjek a zászlóaljtörzshöz, ugyancsak a fegyverműhelybe. Műhely nem volt, de a szerszámokat kiadta egy Dálnoki nevű fegyvermester. Ketten voltunk.
Minden hirtelen történt. Este kimentünk a határra a zászlóaljtörzstől, hogy beöntsük a fékolajat a páncéltörő ágyúba. A kis páncéltörő ágyú mellett volt három német katona. A fegyvermester – Dálnoki – tudott németül. Beszélt velük, és ők elmondták, hogy a németek Moldvában, Jassinál be vannak kerítve, és nincs módjuk a visszavonulásra, s arra sincs, hogy nekünk a segítségünkre legyenek. Azt mondták a németek, ha valaki ki tud a gyűrűből szökni, akkor szállingózva jöhetnek felénk német katonák, de tömegesen nem.
Visszamentünk a zászlóaljtörzshöz. Ott megtudtuk, hogy egy tiszt és egy altiszt érkezett német egyenruhában. Motorkerékpárral jöttek – és nem lóháton, vagy más járművel, ahogy egyesek visszaemlékeznek. Serfőző alezredes volt a parancsnok, és a „németek” már benn voltak nála, az irodában. Elővették a térképeket, és tárgyaltak. Mi már tudtuk, hogy a németeknek nincs lehetőségük a visszavonulásra. Dálnoki kihívta a Serfőző segédtisztjét, és elmondta neki, hogy mi mit hallottunk a határnál a moldvai front helyzetéről. Ez a tiszt ment is, jelentette Serfőzőnek, amit tőlünk hallott, de Serfőző egyet legyintett, és mindent kifecsegett és átadott ezeknek a kémeknek. Mert kémek voltak. Orosz kémek. A parancsnok megmondta, hol vannak a gyutacsok elhelyezve. Hol vannak az állások, hol az ágyúk, mindent elmondott. A „németek”, a „német visszaszivárgás” biztosításának ürügyével visszamentek Románia felé.
2003.május 15.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma