Az erkölcsi mérce
Jézus markába szöget vertél/Dózsa húsából ebédeltél/Hitler-taktusra meneteltél/Nemet mondani sose mertél – írta a törökszentmiklósi költő, Iluh István, akinek négysorosa sokkal hitelesebb lett volna, ha a hetvenes évek Magyarországán nem a Hitler-taktusra, hanem a Sztálin- vagy Rákosi-indulóra menetelőket ostorozza. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy a költő találó képekben ragadta meg a tekintetét a mindennapok horizontja fölé nem emelő, a közösségért kockázatot nem vállaló, saját anyagi szempontjai által irányított, a szakrális dimenzió által meg nem érintett mindenkori átlagember gyávaságát.
Hogy is fogalmazott Szőcs Géza 1985-ben, kigúnyolva a lapító, sunyító kolozsvári értelmiséget? „Az okos stratégia az, ha nem teszünk semmit/ettől megdöbbennek és megjavulnak/így kell ezt, ahogyan én csinálom/ahogy mi csináljuk/nem szabad tiltakozni, ez a helyes és biztos módszer/és ha szájba rúgnak, legjobb, ha megköszönjük/ha így teszünk, prosperálunk majd mindig/mint Prospero.”
A diktatúrák ezekre az emberekre építenek. Hatalmas történelmi kataklizmákra van szükség, nem ritkán titkosszolgálati rásegítésre, hogy a saját egzisztenciális, érvényesülési érdekeit mindenek elé helyező egyénben győzzön az altruizmus, a közösségi iránti felelősség, legyőzze a rettegést, felvegye a harcot a kilátástalanság ellen. Hősök minden korszakban voltak, de szerencsére is szükség van ahhoz, hogy sorsuk ne úgy alakuljon, mint például Szoboszlay Aladár katolikus papé, akit rendszermegdöntési kísérlete miatt kivégeztek a román kommunista hatóságok.
 Temesvári csoda
Negyed évszázada Temesváron kisebb csoda történt, amit egyesek – hibásan – bizonyára besorolnak a titkosszolgálatok által koreografált államcsínyek közé, annál is inkább, mivel a kommunista rezsimek kelet-közép-európai országokban lezajlott dominószerű megdőlése mögött nem nehéz némi KBG-CIA együttműködést látni. Túl egyszerű volna azzal magyarázni az 1989-es esztendőt, hogy a „nagy testvér” támogatásának híján megbuktak a szovjet tankok árnyékában működő helyi kommunista elitek. Minden bizonnyal a külföldi manipulációnak is szerepe volt a rendszerváltás-sorozatban. A nagy különbség az arab tavaszhoz vagy a Majdanhoz képest, hogy Románia esetében a változás akkor is kétségkívül kedvező volt, ha a kommunista rendszert felváltó korrupt balkáni globalokapitalizmus milliókat késztetett az ország elhagyására. A bukaresti hatalomváltás minden bizonnyal koreografált volt, de az annak apropót adó temesvári csoda nem.
Temesváron nemcsak Tőkés László szállt szembe a térség legsötétebb diktatúrájával igaza biztos tudatában és a Fennvaló segítségében bízva, de a presbitérium is lelkésze mellett. Előbb írásban, majd a gyertyás tüntetésen fizikailag is kiálló több száz hívő is legyőzte félelmét, s a megtiport igazság oldalára állt, nem törődve a következményekkel. Sem Tőkés László, sem a mellette állók, sem az egyházi törvénytelenség elleni tiltakozást rendszerellenes népfelkeléssé alakító temesvári vagányok, Daniel Zãgãnescu és társai nem voltak a titkosszolgálat emberei, s nem is tudtak arról, hogy kiállásuk akár a rendszer bukásához is vezethet.
 Suszter a kaptafánál?
Sokak számára az lett volna kényelmes, ha szikraszerepének gyümölcseit learatva Tőkés László megmarad életfogytig egyházi vezetőnek, nem „ártja bele magát” a politikába. De Temesvár hőse nemcsak bátorsága és nemzethűsége miatt említhető egy napon Márton Áronnal, hanem azért is, mert vállalta a politizálás ódiumát. Az erdélyi katolicizmus talán legnagyobb alakja memorandumban állt ki Erdély hovatartozásának kérdésében a magyar érdekek mellett, midőn a „legitim képviselet”, a Magyar Népi Szövetség elárulta nemzetét, és implicite Erdély Romániához tartozása mellett tette le a garast.
Hozzá hasonlóan Tőkés László sem nézte tétlenül, hogy az RMDSZ megfélemlített és/vagy megvásárolt vezetői miként prédálják szét a rendszerváltás nyújtotta történelmi lehetőségeket. 1992-ben élére állt az autonómiaprogramot programszinten rögzíteni kívánó „radikálisoknak”, sikerre vitte az ügyet, majd a szervezeten belül mindaddig az autonómia megvalósításáért és tényleges képviseletéért szállt síkra, míg erre bármilyen kis mozgástér volt. Kitartott a szervezet mellett annak ellenére, hogy húsz esztendeje akadt RMDSZ-képviselő, aki beállt a szekusozó román kórusba, útszéli stílusban gyalázta saját tiszteletbeli elnökét egy röpiratban, s a parlamenti frakció közel fele még arra sem volt hajlandó, hogy elhatárolódjon a mocskolódótól. El kellett viselnie a belső cenzúrát. A jéghegy csúcsa az volt, hogy az RMDSZ-tájékoztató, amely hírt adott a szervezet megyei vezetőinek vakondtúrás-avatásairól is, „megfeledkezett” arról, hogy 1999-ben Tőkés László tiszteletbeli elnökként az egyik legjelentősebb magyar állami kitüntetést vehette át. El kellett viselnie, hogy etikai bizottság elé citálják, hogy Nagy Benedek után más ál-kereszténydemokrata politikusok, például a később valódi szekus-ügybe keveredett Szatmári Tibor felmelegítik ellene a besúgórágalmat.
2003-ban az RMDSZ kongresszusi határozattal számolt le a belső választás és a nemzeti kataszter gondolatával, s ez volt az a pont, amikor Tőkés László külön autonomista szervezet létesítésére szánta el magát. A folytatást ismerjük, az EMNT mellett megalakult az SZNT, a Magyar Polgári Szövetségből a Magyar Polgári Párt, amely aztán elnökének foglyává vált. Az alapítók egy része pedig – akik az RMDSZ-es kényszerzubbonyt szűknek érezték – hamar rájött, hogy cseberből vederbe került, így jött létre az Erdélyi Magyar Néppárt.
 A „ha” létjogosultsága
Mondják, a történelemben nincs „ha”, de a politikai esszéírásban azért lehet. Okunk van hinni, hogy ha az RMDSZ megmarad a Kolozsvári Nyilatkozat eszmei platformján, a nemzeti önkormányzat építése, a társadalomszervezés és az önazonosság erősítése mellett, nem itt tartanánk. Aligha packáznának velünk a hivatalok, rónának ki bírságot a magyar himnusz énekléséért, folytatnának meg-megújuló támadást a székely szimbólumok ellen, vetnék be – negyed évszázaddal a rendszerváltás után – a bíróságot, mint az etnikai megfélemlítés eszközét.
Ehhez viszont az RMDSZ-t nem azokra kellett volna építeni, akik fejet hajtanak bármikor bárkinek, ha azzal jól járnak, akik saját karrierérdek oltárán bármikor feláldozzák a nemzeti érdekeket. Az erkölcsi-politikai mércének Tőkés Lászlónak kellett volna lennie, nem pedig Hajdu Győző egykori helyettesének.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

1989. december 16-án nyertes csata, majd 22-e után hallgatólagos kiegyezés
Az utóbbi fél évezredben a magyarság sok csatát megnyert, de a háborúkat jellemzően elvesztette.
1989. december 16-án is volt egy számottevő csata: a Tőkés László parókiája körül gyülekező tömeg kemény magja, a Cina vendéglő nehézsúlyú belvárosi vagányokból álló törzsközönsége ötven méterrel arrébb helyezte a megmozdulás középpontját, hogy a nyílt kommunista- és kormánypárt-ellenességódiuma ne terhelje az elsősorban egyházi vonalon tiltakozó lelkészt.
A tüntetők megállították a villamosokat (a leszálló tömeg nem csekély része csatlakozott a demonstrálókhoz) és egyikük, Zaganescu Daniel felszállt a legelső villamos ütközőjére és onnan vezényelte a tömeg skandálását. Életre szóló élmény volt első ízben hallani azokat a jelszavakat, melyek egy része (például az, hogy „Szabadságot!”) még ma is aktuális. De lúdbőrözik az ember háta attól is, ha felidézi, miként vették át a tüntetők a „Le a Securitate-val”,„Le Ceausescuval”,„Le a kommunizmussal” jelszavakat.
A tízezresre duzzadt tömeg egy idő után elindult, megostromolta és bevette a pártházat, s megütközött a rendőrökkel. A rendfenntartó erők a nyílt utcai harcban vereséget szenvedtek. Viszont a szétszéledő tömegből többeket letartóztattak, Tőkés Lászlót feleségével együtt megverték, letartóztatták és menyői kényszerlakhelyére vitték, s mindazokat a közeli barátokat, akik épp vele voltak, bebörtönözték, majd december 20.-ig terrorizálták fizikailag és lelkileg. (Erről a legérzékletesebben és részletesebben Gazda Árpád írt a „Temesvár ostroma” című kötetben).
December 17.-én folytatódott a rendszerellenes megmozdulás, eldördültek az első lövések. Félelmetes, de való, a város központjában délután fél öttől hajnali fél négyig nem telt el öt perc, hogy ne hallatszott volna lövés. Magyarán éles töltényekkel a fegyvertelen tömeget csak akkor sikerült visszaszorítani és hazatérésre kényszeríteni, amikor egyébként békés körülmények között is jellemzően véget érnek a tüntetések.
December 18.-án és 19.-én általános sztrájk volt Temesváron, szórványos tüntetésekkel és lövöldözésekkel, majd 20-án győzött a népfelkelés, a hadsereg megtagadta a tűzparancsot. December 21.-én több városban is tüntetések zajlottak, s minden jel arra utal, hogy 22.-ére virradó éjjel a színfalak mögött megtörtént a második vonalbeli kommunisták pozícióba kerülését lehetővé tevő hatalomváltás, ami végül a diktátor menekülésébe, elfogásába és igen gyors, eljárásjogi szempontból vitatható kivégzésébe torkollott.
Az új rendszer lassan konszolidálódott, az első években a román „demokratúra” mindennapjait bányászjárások tarkították, hogy a marosvásárhelyi pogromról ne is szóljak. Sokáig úgy nézett ki, hogy a demokratikus mez a volt kommunisták diktatúráját fedi és mihelyt győz a demokratikus ellenzék, a rendszer katonai diktatúrává alakul, hogy az 1989. december 22. utáni vérengzésért felelős új vezetők irhájukat mentsék. Nos, nem így történt, a Demokratikus Konvenció 1996-os győzelme után az új elit kiegyezett a régivel, elmaradt az igazságtétel.
Az új rendszernek is megvannak a diktatorikus vonásai (gondoljunk csak a Mikó-kollégium ügyére vagy az utóbbi idők magyarellenes gesztusaira, a csíkkozmási „Községháza” felirat eltávolíttatására, a székely zászló elleni megújult erejű hadjáratra vagy a kézdivásárhelyi esetre, Beke István egyértelműen koholt váddal alapján való letartóztatására), de összességében sokkal elviselhetőbb a korábbinál, ha korlátok között is, de élhetünk szabadságjogaink nagy részével, köztük a mozgásszabadsággal, szólásszabadsággal. S bár minden bizonnyal hamisítanak a választásokon bizonyos mértékben, de azért mégiscsak működik a pártverseny.
26 év távlatából úgy tűnik, hogy 1989 december 16.-án a demokratikus erők csatát nyertek, majd háborút kihozták döntetlenre.
Más szóval: a régi elit nagy része átmentette magát és kiegyezett a társadalommal, illetve az új elittel. Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk