A legkülső magyarok szétszórt igazsága
Romok, romok, mindenütt romok… „Lépni sem lehet anélkül, hogy ne rúgna az ember megpörkölődött kötésű könyvekbe, ne gázolna térdig a törmelékben, miközben torkát kaparja a koromszag.” Margittai Gábor szerint egy százhatvan évvel ezelőtti tudósítás így számolhatott volna be arról, ami 1849. január 8-án és az azt követő napokban történt, amikor az Avram Iancu és Axente Sever vezette fölhergelt móc felkelők elözönlötték az erdélyi kultúra egyik legfontosabb központját, Nagyenyedet, és lemészárolták a védtelen magyar polgárságot.
Trianoni menyecske egyik legmegrázóbb fejezete a népirtást idézi föl. De nemcsak a százhatvan évvel ezelőtt történtek miatt megrázó olvasmány, hanem azért is, ami azóta történt Dél-Erdélyben és egyebütt, mindenhol, ahol magyarok élnek (éltek) a Kárpát-medencében. Főként pedig talán azért, ami nem történt meg a legutóbbi években sem. A szerző a kétezres évek elején a pusztuló magyar templomok és az eltűnő kisebbség nyomait kutatva járt már a városban, s hét év után visszatérve azt tapasztalhatta, az állapotok azóta sem javultak.
A pusztulás okait kutatva járja egy évtizede Margittai Gábor, a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának társszerkesztője a Kárpát-medence tájait, írja riportjait, interjúit, elemzéseit, elszomorító, ám tanulságos utazásra csábítva olvasóit nyugat és kelet, dél és észak határain át az Őrvidék és Bácska, a Felvidék és a Gyimesek között. Utazásairól szóló, a Magyar Nemzetben korábban megjelent írásait néhány évvel ezelőtt Külső magyarok – Utazás a végeken címmel gyűjtötte kötetbe, a korábbi könyv címe mostanra sorozatcímmé vált, a Trianoni menyecske – Szórványlétünk a Kárpát-medencében című új kötet nemcsak folytatásnak tekinthető, de további írásokat, köteteket ígér. Ezért fölösleges méricskélni, mi szorul háttérbe a mostaniban. A szerző visszalép Trianon előttre is, amikor a Miért nem válhat múlttá, ami történelem? című bevezetőben Németh László 1935-ben írt sorait idézi: „Erdélyt pedig nem adjuk, imádkozzák iskolás gyerekek minden reggel és délben a Magyar hiszekegy után. A valóságban mást sem tettünk Erdéllyel egy század óta, csak adtuk, és ma jobban adjuk, mint valaha.” A magyar politikai elit végzetes tévedéseire utal itt Németh László, aminek végzetes bizonyítéka az első világháborúba belépés volt – a trianoni diktátum mellett a sok-sok ezer névtelen baka sírja is erre emlékeztet, amelyeket Margittai az Isonzó (Soca) feletti hegyekben fölkeresett. De a Trianoni menyecskében az is olvasható, hogy e sírokat ma is nagyon kevés magyar keresi meg, ha az olaszok, szlovének nem gondoznák őket, talán már nyomtalanul eltűntek volna. Margittai Gábor keresi azokat is, akiknek szórványban élve is fontos a megmaradás, elmegy Torockóra, ahol még a románok is magyarul beszélnek, megszólaltatja az erős hitű Zichy Katalint, a felejthetetlen muzsikusokat: a gyimesi Zerkula Jánost és Fikó Reginát, a ruszti Ödenburgert, Wenczel Róbertet, aki osztrák létére megtanult magyarul, de valahogy úgy van, mint az Istenét kérlelő Lót: kevés igazat talál. A könyv ezért sokkal több, mint a romlás fölmutatása: figyelmeztetés a jelen magyar társadalma, politikai, kulturális elitje számára. Hogy a szerző által kedvelt terminológiát használjam: belsőből előbb külső, majd legkülső magyarok lennénk, mielőtt végleg elfogyunk?
P. Szabó Ernő
Megjelent a Magyar Nemzet november 18-i számában
Margittai Gábor: Trianoni menyecske – szórványlétünk a Kárpát-medencében. Scolar Kiadó, Budapest, 2010. Krónika (Kolozsvár)