Vasárnap, okt. 12-én Magyar Bálint magyar művelődési és közoktatásügyi miniszter Kolozsvárra utazott, hogy megnyissa a Babes-Bolyai Tudományegyetem, a Max Weber Szociológiai Szakkollégium és a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem közös szabadegyetemét a Györkös Mányi Albert Emlékházban. Az egyhetes szabadegyetem főbb témái: informatika és az új kommunikációs stratégiák szerepe a közép- és kelet-európai demokráciák kiteljesítésében, nacionalizmus, kisebbségek és etnikumok. A megnyitón Ion Catamaru művelődésügyi minisztert Kelemen Hunor államtitkár képviselte. Bretter Zoltán SZDSZ-képviselő beszélt az évente Pécsett megrendezett szabadegyetemről. /Szabadság (Kolozsvár), okt. 13./ Hetedszer rendezik meg ezt az előadássorozatot Nyílt társadalom és barátai címen. A nyílt társadalomban a véleménycsere kötelező, és a másság tiszteletben tartására épül fel. /Szabadság (Kolozsvár), okt. 17./

A Collegium Transsylvanicum Alapítványt mutatta be Cs. Gyimesi Éva elnök: diák-önszerveződés, az elitképzést, a szakmai, tudományos kutatást szolgálja. Hat szakkollégium működik a keretein belül: az Értelmi Rehabilitációs Intézet /gyógypedagógia/, a Láthatatlan Kollégium /irodalomtudomány/, a Max Weber Kollégium /szociológia/, a Diotima Kör /filozófia/, a Kultúrkutatási Kollégium, valamint a Fizikusok Kollégiuma. Páll Zita irodavezető elmondta, hogy sok diák itt írta szakdolgozatát. Cs. Gyimesi Éve elmondta, hogy Ottlik Géza a kollégiumra hagyta 3000 kötetes könyvtárát, azt egy kibérelt lakásban helyezték el. - Brassai László, az Értelmi Rehabilitációs Intézet bekapcsolódott egy Soros-programba, amelynek célja a cigánygyermekek értelmi fejlesztése, mesélte Brassai László, a szakkollégium vezetője. A Láthatatlan Kollégium Torockón szervezett alakuló ülést az első éves magyar szakos hallgatók részére. Balázs Imre József programmenedzser beszámolt arról, hogy nyáron részt vettek a József Attila kör Tatán szervezett táborozásán. A Max Weber Kollégium vezetője, Veres Valér arról adott tájékoztatást, hogy vendégtanárok szervezését a szociológiai tanszékkel együtt bonyolítják le. Bekapcsolódnak egy olyan átfogó felmérésbe, amely a Kárpát-medencében élő identitását kutatja. Web nevű folyóiratuk újabb számának anyaga összeállt. /Sipos Géza: Látni való kollégium. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 31./

Székelyudvarhelyen az SZ-MADISZ keretében működő Hyperion Szellemi Műhely március óta több mint 20 előadást szervezett a társadalomtudományok, a kultúra és a helyismeretet témakörében. Péter Pál SZ-MADISZ-elnökkel, Fecső Zoltán kulturális alelnökkel és Novák Károly programfelelőssel az eddigi tevékenységről adott tájékoztatást. Fontosnak tartották, hogy az ifjabb korosztály, főként Székelyudvarhelyre hazakerülő fiatalok bemutathassák tevékenységüket, a fiatal értelmiségiek tudományos munkájukról beszéltek. Vitafórumokat is szerveztek az erdélyi irodalmi életről, a környezetvédelemről. Határozott érdeklődés tapasztalható. Jó kapcsolat alakult ki a Kis Dénes által alapított marosvásárhelyi Életfa Baráti Társasággal és a gyergyószentmiklósi Életműhely Alapítvánnyal is. - Kiadványban szeretnék közölni az előadások anyagát. A Max Weber Társadalomtudományi Szakkollégiummal közösen az Udvarhely környéki fiatal pedagógusok szakmai és anyagi lehetőségeikről készítenek felmérést, és szóba került - a műemlékvédelemmel kapcsolatban - udvarhelyi temetőtérkép készítése is. /A Hyperion első éve. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), dec. 30./

Nov. 22-én Kolozsváron, a Györkös-Mányi Albert-emlékházban a Max Weber Szociológiai Szakkollégium bemutatta a Nemzeti vagy nemzedéki integráció? című tanulmánykötetet. A szerzői a Babes-Bolyai Tudományegyetem szociológia tanszékének tanárai és diákjai. A Max Weber Szakkollégium tagjai egy interetnikus projekt keretében Erdély négy nagyvárosának középiskoláiban végeztek felméréseket - tájékoztatott Veres Valér. A Kisebbségvédelmi Minisztérium lehetővé tette, hogy a kötet román nyelven is megjelenjen. Így a kolozsvári Limes Kiadó és a magyarországi Új Mandátum Kiadó közös munkájának eredményeképpen jött létre a két nyelven kiadott szakkönyv. Azt vizsgálták, hogy létezik-e nemzeti integráció az ifjúság körében, tehát a fiatalok csoportja hogyan határozza meg önmagát, milyen közösségbe integrálódik tudatilag, van-e sajátos nemzedéki ifjúsági kultúra, és melyek a sajátosságai. - Ezek a kérdéskörök jelentős újítást jelentenek a román szociológiában. A visszajelzések román körökből nagyon pozitívak voltak. /Sándor Boglárka: Integráció az ifjúság körében. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 24./

A Mozaik2001 Magyar Fiatalok a Kárpát-medencében című kutatás szerint a munkanélküliséget és a pénztelenséget nevezték a határon túli magyar fiatalok legkomolyabb problémájuknak. A kutatást a magyar ifjúsági tárca intézménye, a Nemzeti Ifjúságkutató Intézet indított 2001 őszén. A Kárpát-medencei magyar fiatalok körében végzett kérdőíves kutatás során a Felvidéket, Kárpátalját és Vajdaságot egy-egy önálló régiónak tekintették a felmérők, míg Erdélyt két régióra bontották: a Székelyföldre, és a Belső-Erdély, Partium és Bánság területeket magában foglaló régióra. A Nemzeti Ifjúságkutató Intézet koordinálta felmérést Romániában a BBTE szociológia tanszéke, a Max Weber Társadalomkutatásért Alapítvány és a csíkszeredai KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja munkatársai végezték. Minden régióban a legfontosabbnak az immateriális értékek mutatkoznak (a család biztonsága, az igaz barátság, a szerelem, a békés világ, a belső harmónia). A megkérdezett székelyföldi fiatalok többsége nem szeretne továbbtanulni, akik viszont a továbbtanulást választják, a legnagyobb arányban (37 százalék) egyetemi végzettségre törekednek, egyötödük technikumban, míg 15 százalékuk Magyarországon tanulna. A belső-erdélyi fiatalok csaknem fele szeretne továbbtanulni, "célintézményként" első helyre a romániai magyar, majd a román nyelvű tanintézményeket jelölték meg; magyarországi iskolákban, egyetemeken 15 százalékuk tanulna. A fiatalok önálló lakáshoz jutása minden régióban problémát jelent. A megkérdezett fiatalok közül legtöbben két gyermeket szeretnének. Alkoholt a székelyföldi megkérdezettek majd háromnegyede szokott – akárcsak alkalmanként is – fogyasztani; 23 százalékuk heti rendszerességgel, vagy még ennél is sűrűbben fogyaszt egy vagy több fajta alkoholt. A belső-erdélyi ifjúság közel hetven százaléka fogyasztott már alkoholt; hét százaléka vallotta, hogy életében kipróbált már valamilyen drogot, hangulatjavító szert. Székelyföldön a 15–29 éves korosztály alig három százaléka állította, hogy kipróbált már valamilyen kábítószert. A székelyföldi adatok szerint a 15–29 évesek leggyakrabban diszkóba járnak, a fiatalok egynegyede soha, fele pedig fél évnél régebben volt utoljára színházban. A belső-erdélyi fiatalok a vizsgálat idejétől számított egy hónapon belül legnagyobb arányban könyvesboltban voltak (41 százalék), illetve magas a könyvtárak látogatottsága is (27 százalék).A belső-erdélyi magyar fiatalok átlagosan 11 könyvet olvastak el – a kötelező iskolai irodalmon kívül – a vizsgálatot megelőző egy esztendőben, ugyanakkor közel egynegyedük 2001 folyamán egyáltalán semmiféle irodalmat nem vett a kezébe. Székelyföldön az egy kötetet sem olvasók a minta közel kétötödét teszik ki. A 15–29 éves székelyföldi fiatalok közel háromötöde elsősorban romániai/székelyföldi magyarnak érzi magát, míg egyharmada a magyarokhoz tartozónak. A vizsgált székelyföldi korosztály 90 százaléka büszke arra a csoportra, amelyhez tartozónak érzi magát annak ellenére, hogy a többség számára ez nem egyértelműen előnyös. A belső-erdélyi magyar fiatalok 53 százaléka romániai/erdélyi magyarnak vallotta magát, további egyharmaduk pedig egyszerűen "magyarnak". A vizsgált belső-erdélyi korosztály 90 százaléka büszke arra, hogy magyar, és magyarságtudatát meghatározó elemnek tekinti önidentitása szempontjából. /Rostás Szabolcs: Előtérben a család biztonsága. Vallásos a Kárpát-medencei fiatalok többsége. = Krónika (Kolozsvár), márc. 23./

"Hajdó Csaba, a kolozsvári Mikó Imre Jog- és Közgazdaságtudományi Szakkollégium igazgatója beszélt a szakkollégiumok fontosságáról. Nincs életképes, jövőbe látó, menedzsment hajlamokkal megáldott utánpótlása az erdélyi magyar társadalomnak. Másrészt a felsőoktatás eltömegesedett, elgépiesedett, a diákok száma szinte megháromszorozódott. A szakkollégium olyan rendszer, amelybe az egyetemi oktatásban kiváló diákok bekerülhetnek. Társadalmi elitképzésről van szó, innen egy rendszer irányítására képes csapat kikerülhet. 2001-ben indult, az első tanév. A harminchét kollégista több mint fele közgazdász-, a többi pedig joghallgató. - A szakkollégium egy önálló, belső demokráciával rendelkező szervezési forma. Van közgyűlése, diákbizottsága. A tanárokat ők választják ki, az órákat is ők szervezik, és a kutatási programokat is ők kezdeményezik. Előttük léteztek más szakkollégiumok, így a szociológusok által Kolozsváron létrehozott Max Weber Szakkollégium, ami nagyon jól működik, továbbá a Láthatatlan Kollégium, ami a Cs. Gyimesi Éva nevéhez kötődik. Most kezdeményezik a történész szakkollégiumot. Román viszonylatban nem honosodott meg ez a szervezési forma, de ők is szeretnének szakkollégiumot létrehozni. - A szakkollégiumban életképes alternatívákat, javaslatokat fogalmaznak meg a különböző területek számára. /K. L.: Erdélyben is van igény a szakkollégiumokra. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), aug. 27./"

"BBTE szociológus hallgatóinak szaklapja a WEB, a Max Weber szakkollégium folyóirata, amely okt. 25-én Kolozsváron, a Györkös-Mányi Albert Emlékházban éppen tizedik számával mutatkozott be. Három mostani szerkesztője Csata Zsombor, Kiss Dénes és Veres Valér az egyetem tanárai. A WEB tanárok és diákok közös munkájának terméke. A mostani szám a román rendszerváltás utáni civil társadalom problémáit tanulmányozta. Mostantól a szakkollégium szociológia-esteket, nyílt szemináriumokat rendez minden második csütörtökön. /Kónya Klára: WEB. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 30./"

"A BBTE Szociológia Tanszékének Magyar Tagozata és a Szociológus Véndiákszövetség, valamint a Max Weber Szociológiai Szakkollégium közösen kéthetente Szociológia Nyílt Estet szervez Kolozsváron. Ennek során a társadalomtudományok művelői és közönségük kötetlen keretek között találkoznak. /Pásztor Gyöngyi program-koordinátor: Szociológia Nyílt Est. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 21./"

Január 29-én tartotta alakuló ülését a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet tudományos tanácsa. A kincses város állami egyetemei magyar oktatási részlegeinek háttérintézményeit tömörítő intézet a magyar felsőoktatási hálózat fejlesztését célozza. Az új, hiánypótló intézmény alapítói több éve működő, az egyetemi képzést kiegészítő alapítványok és egyesületek, amelyek önálló jogi személyiséget biztosítanak a magyar nyelvű oktatásnak és kutatásnak. Az intézeti szövetség alapítói többek között a biológusok alapította Apáthy István Egyesület, a szociológusok Max Weber Társadalomkutatásért Alapítványa, a Kriza János Néprajzi Társaság, az Entz Géza Művészettörténeti Alapítvány, a Politeia Magyar Politikatudományi Társaság, a matematikusok és informatikusok Farkas Gyula Egyesülete, a filológusok Láthatatlan Kollégiuma. Veres Valér, a kolozsvári intézet igazgatója elmondta, a szövetség célja javítani a kincses város állami egyetemeinek magyar diákjai, magiszteri és doktori hallgatói számára a szakmai előmenetelhez és a tudományos kutatásokhoz szükséges feltételeket. Céljuk továbbá az erdélyi, állami keretekben folyó magyar felsőoktatás infrastrukturális támogatása és fejlesztése, ugyanakkor a tudományos kommunikáció intézményesítése a különböző szakok és háttérintézmények között. Az intézet – amelyhez hasonló még Erdélyben a marosvásárhelyi Stúdium Alapítvány – egyelőre a meglévő pályázati kiírásokra kíván jelentkezni. Az egyetemi tanárokból álló tanács elnökévé ideiglenes mandátummal Horváth István szociológust választották. /Rostás Szabolcs: Háttérintézmények előtérben. = Krónika (Kolozsvár), jan. 30./

A kolozsvári egyetemek mellett működő háttérintézmények összefogásának eredményeképpen létrejött a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet. Egyben a szervezet tanácsa is megalakult, amelynek megbízott elnökévé Horváth István szociológust választották. Az intézet legfontosabb célkitűzései közé tartozik kollégiumok és tanárlakások építése, valamint egy kolozsvári magyar könyvtár létrehozása. Az intézet alapítói a biológusokból álló Apáthy István Egyesület, a szociológusok Max Weber Társadalomkutatásért Alapítványa, a Kriza János Néprajzi Társaság, az Entz Géza Művészettörténeti Alapítvány, a Politeia Magyar Politikatudományi Társaság, a matematikusok és informatikusok Farkas Gyula Egyesülete, a bölcsészek Láthatatlan Kollégiuma. Az intézet tervezi a magyar tagozatok házi konferenciáinak szervezését és a konferenciák anyagainak publikálását is. Először a karok és tanszékek mellett létező magyar szakkönyvállományt térképezik fel azzal a céllal, hogy Kolozsváron létrehozzanak egy nagy erdélyi magyar könyvtárat. Addig is a romániai magyar oktatók számára könnyebben hozzáférhetővé tennék a magyarországi elektronikus könyvtárakat, amelyek elérése jelenleg költséges. A háttérintézmények összefogását az tette szükségessé, hogy külön szervezetként csak korlátozott pályázati lehetőséggel rendelkeznek. A kolozsvári intézmény létrejöttét a marosvásárhelyi Stúdium Alapítvány ihlette, amely a székely városban működő egyetemekhez kapcsolódó háttérintézményeket fogja össze. /B. T.: Összefogtak a kolozsvári egyetemi háttérintézmények. Erdélyi magyar könyvtárat is létesítenének. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 4./

A Max Weber Társadalomkutatásért Alapítványnak, a Láthatatlan Kollégiumnak, valamint az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítványnak ad majd otthont az az épület, amelyet jún. 19-én Kolozsváron avattak fel. Az épület megvásárlása és felújítása a Határon Túli Magyarok Hivatala, a magyar Oktatási Minisztérium, az Apáczai Közalapítvány, a Communitas, valamint az Iskola Alapítvány támogatásával történt. Veres Valér, a kolozsvári egyetemek mellett működő háttérintézményeket tömörítő Kolozsvári Magyar Tudományos Intézet vezetője elmondta: a Kriza János Néprajzi Társaság után ez a második kolozsvári műhely, ahol helyet kaphatnak azok a tevékenységek, amelyek az egyetem keretei között egyáltalán vagy csak korlátozottan működtethetők. Az ingatlanba a Max Weber Társadalomkutatásért Alapítvány és a Láthatatlan Kollégium közös könyvtárát, valamint Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány szakkönyvtárát helyezték el. A rendezvényen jelen volt Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke is. /B. T.: Új székházba költözött három egyetemi háttérintézmény. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 21./

Egyelőre harmincezer könyvcímet tartalmaz a március 4-én Kolozsváron bemutatott Erdélyi Közös Katalógus (EKKA), amelynek célja a virtuális egységes erdélyi könyvtárkatalógus létrehozása. A projektet Nagy Zsolt távközlési miniszter jelenlétében ismertették. A www.konyvtar.ro internetes címen található virtuális katalógusból megtudható, hogy a keresett példány hol található meg, kölcsönözhető-e vagy csak a könyvtárban lehet olvasni. A Progress Alapítvány és a magyarországi Puskás Tivadar Közalapítvány által hirdetett pályázat útján megvalósult rendszer azért is fontos, mert elősegíti, hogy az Erdélyben megjelent magyar kiadványok is megjelenjenek a közös magyar katalógusrendszerben. Főleg azon romániai magyar könyvek esetében fontos a katalógus, amelyekből az elmúlt évtizedekben nem küldtek kötelező példányt Magyarországra. A jövő héten a nyilvántartott kiadványok száma eléri a 60 ezret. Jelenleg a katalógusban megtalálhatóak a Bolyai Társaság, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Vallástanárképzőjének, az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMT, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány, a Jakabffy Elemér Alapítvány, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Max Weber Társadalomkutató Alapítvány, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség Gál Kelemen Területi Oktatási Központ, valamint a Romániai Magyar Közgazdász Társaság könyvtárában levő könyvek adatai. Nagy Zsolt beszámolt arról, hogy Erdélyben összesen 130 teleház – ebből 89 eMagyar pont – működik. Azt remélik, hogy 2006-ban az erdélyi teleházak száma meghaladja majd a 200-at. /Borbély Tamás: Egységes erdélyi könyvtárkatalógus. Világhálón az erdélyi magyar könyvtárak állománya. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 6./

Kolozsváron kilencven óta egyre több az olyan egylet, szövetség, társaság, amelyik célja megvalósítását rendszerint az ingatlan megszerzésével kezdi, még mielőtt érdemleges programja, tevékenysége lenne. Valahonnan megpályázzák és befolyik a pénz, a pályázók megélhetést és infrastruktúrát biztosítanak maguknak, azután csodálkoznak, hogy nem dől hozzájuk az érdekeltnek vélt közönség, a megálmodott intézmény üres terei konganak, írta Cs. Gyimesi Éva. Csíkszeredában, jóval a diktatúra bukása előtt, szervezett kutatóműhelyként dolgozott a KAM: Bíró A. Zoltán, Bodó Julianna, Gagyi József és mások tudományos munkássága már a nyolcvanas években jelentős értékként épült be az egész magyar kultúrába, hivatkoztak is rájuk, még mielőtt ingatlankodni kezdtek volna. A kolozsvári Láthatatlan Kollégium, a Max Weber és a Pszichológiai Szakkollégium, valamint a Diotima (filozófia) is körülbelül kilencvenhárom óta működött úgy, hogy egyetemista (diák) tagjainak többsége önszerveződő csoportként, tudományos és oktatói feladatra képzetten rögtön beépülhetett a BBTE és más egyetemek tanszékeibe, biztosítva a helyben maradó (rezidens) tanárok utánpótlását, még mielőtt önálló jogi személlyé váltak, és székházuk is lett volna. Újabb és újabb egyetemi keretek lettek ugyan, a magyar hallgatók országos összlétszáma 23 ezer, de nincs meg az akkreditációhoz szükséges, Európában versenyképes oktatói személyzet. Az egész erdélyi kultúrában szellemi tőkefelhalmozásra van szükség, Cs. Gyimesi Éva szerint „mi tehetünk arról, hogy intézményeink párt- és pénzcsatolmányokká lettek, és jobbára diszfunkcionálisak.” /Cs. Gyimesi Éva: Ingatlankodunk. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 31./

„A marosvásárhelyi polgármester-jelölés nem az RMDSZ városi szervezetének az ügye, de még csak nem is a megyeié. Úgy gondolom, országos ügy, hogy Marosvásárhelyen kit állítunk jövőre a román pártok ellenében” – jelentette ki Kelemen Atilla, az RMDSZ Maros megyei elnöke. Az RMDSZ megbízásából készülő felmérés kérdezőbiztosai szeptember 25. és október 2. között kopogtattak be kérdőívvel a kezükben marosvásárhelyi magyar családokhoz. A Közélet Marosvásárhelyen 2007 című nyolcoldalas kérdőív első húsz kérdése vonatkozik a marosvásárhelyi polgármesterjelölt kiválasztására. Közvetlenül is rákérdeztek arra, hogy Csegzi Sándort vagy Borbély Lászlót tartanák alkalmasabbnak a polgármesterségre. – Kelemen Atilla Maros megyei RMDSZ-elnök szerint e felmérés eredményei alapján jelölik ki a személyt. Csegzi Sándor úgy látja, bizonyos kérdéseket tendenciózusan fogalmaztak meg. Amikor bizonyos kérdések átírását javasolta, Csegzi azt a választ kapta, hogy a nyomtatványok már elkészültek. Borbély László nem kívánta kommentálni Csegzi megjegyzéseit. Bulyovszky Loránd, a Borbély László által vezetett Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumi titkára meglepődve értesült a felmérés megrendeléséről. Állította, hogy a Bernády Alapítvány nem rendelt semmiféle közvélemény-kutatást. Borbély László tisztázta: a Max Weber Társadalomkutató Központtal végül az RMDSZ megyei szervezete kötött szerződést a felmérésről. A Krónika egyik olvasója jelezte, hogy egy bárban két kérdezőbiztos a közvélemény-kutatás nyomtatványait írta át. A ceruzával beírt válaszokat kiradírozták, és golyóstollal átírták. Veres Valér szerint azonban nincs semmi kivetnivaló abban, hogy az esetleges hibák kiküszöbölése érdekében a kérdezőbiztos előbb ceruzával írja be a válaszokat, és csak később erősíti meg golyóstollal. /Testreszabott kérdőívek? = Krónika (Kolozsvár), okt. 9./

A jelenleg Romániában működő, kisebbségi támogatási rendszerek idejétmúltak, nem alkalmazkodnak az új kihívásokhoz. Az erdélyi magyar támogatáspolitika egyre távolabb kerül az Európai Unióban alkalmazott szokásoktól, egyre inkább az 1990-es évek derekán kialakult struktúrák kövesednek meg. Ilyés Szabolcs politológus, pályázati szakértő, az ErGo Egyesület elnöke anyagát vitaindítónak szánta. A jelenlegi támogatási rendszer túlpolitizált, politikai klientúrákat tart fenn, a projektek egy bizonyos szokásrend szerint versenyeznek; nem létezik súlyozás a projektek közt. A politikai döntéshozók szerepét minimalizálni kell. A támogatási rendszerek meghatározását széles körű társadalmi egyeztetés előzze meg. A támogatási rendszert központosítani kell, majd regionális kuratóriumoknak kell dönteniük az illetékes projektekről. Csak az országos-nemzeti fontossággal bíró projektek elbírálása kerülhet a központi kuratóriumok elé. A kuratóriumokban részt kell venniük civileknek, politikusoknak, gazdasági szakembereknek, (egyetemi) értelmiségieknek, helyi közösségek képviselőinek és más területekről (nem Erdélyből) származó, támogatási rendszerekben jártas szakértőknek is. A javasolt fő támogatási struktúrák: 1. Kiemelt projektek, programok (infrastrukturális beruházások, oktatás, nemzetmegtartó intézményi projektek). Ez az össztámogatások 20 százalékát teheti ki. Minden projektnek megvalósíthatósági tanulmányt, esetenként üzleti tervet kell tartalmaznia, és nemzeti prioritása kell hogy legyen (pl. egyetem-programok, szórványprogramok, regionális fejlesztési programok). 2. Normatív támogatások. Ezen típusú támogatásokkal a legjelentősebb erdélyi intézmények (pl. EME, EMKE, RMGE, RMKT, diák- és ifjúsági szervezetek, vallási szervezetek stb.) működését kell segíteni. A normatív támogatások összege nem haladhatja meg az össztámogatási összeg 25 százalékát. 3. Projekt – programtámogatások. E projekteknek kiemelkedő erdélyi programokat, valamint helyi jelentőséggel bíró programokat kell támogatniuk. Ilyen programok lehetnek táborok, rendezvények – Erdélyi Magyar Civil Fórum, Félsziget, Tusványos, EMI-tábor, TDK-k, Minimum party, EU-tábor, táncháztalálkozók, néprajzi programok, írótáborok, irodalmi találkozók, Médiabefutó, városnapok, falunapok stb. –, képzések, futó egybefüggő programok – Jakabffy Alapítvány, Max Weber Szakkollégium, RMKT, EMKE által futtatott szakmai találkozók, szórványprogramok, ifjúsági programok – gólyabálok, diáktalálkozók –, kiemelt jelentőségű kulturális, vallási ünnepek stb.) Ezen programok támogatása nem haladhatja meg az össztámogatási összeg 45 százalékát. 4. „Pilot projektek”. Ezen programoknak az új projektek támogatására kell vonatkozniuk. Az össztámogatási érték maximum 20 százaléka lehet. /Ilyés Szabolcs politológus, pályázati szakértő, az ErGo Egyesület /Erdélyi Gondolat Egyesület) igazgatója: Az erdélyi magyar támogatáspolitika korszerűsítése. = Krónika (Kolozsvár), nov. 2./

A Kárpát-medencében élő határon túli magyarok azt az államot, illetve régiót tartják elsősorban hazájuknak, ahol élnek – derült ki a témában készített kutatásból, amelynek eredményeiről november 15-én számoltak be egy budapesti konferencián. Veres Valér, a kutatás egyik vezetője, a romániai Max Weber Társadalomkutató Alapítvány elnöke közölte: a Kárpát Panel 2007 elnevezésű, a kárpát-medencei magyarok társadalmi helyzetével foglalkozó kutatás során 2. 930 – Magyarországról 700, Erdélyből 900, Szlovákiából 600, Vajdaságból 380, Kárpátaljáról 350 – embert kérdeztek meg. A válaszadók közül csak nagyon kevesen tekintik kimondottan hazájuknak Magyarországot. Egyedül a kárpátaljai magyarok közül mondta tíz százalék, hogy Magyarországot tartja hazájának. A megkérdezettek többsége arra a kérdésre, hogy ha szabadon választhatna melyik országban szeretne élni, azt válaszolta: abban az országban maradna, ahol jelenleg él. Megfigyelhető az erdélyi nemzeti identitásszerkezet terén, hogy az erdélyi magyarok körében az otthonosságérzet mindeneknél dominánsabb. Az erdélyi magyarok többsége – mintegy 53 százalékban – akkor is Romániát választaná hazájának, ha szabadon választhatnának. Az erdélyi, a felvidéki és a kárpátaljai magyarokat túlnyomórészt pozitív érzéssel tölti el a magyarsághoz való tartozás. A vajdasági válaszadók 76,5 százaléka viszont azt válaszolta, hogy „szégyennel tölti el” a magyarsághoz való tartozás. A kutatók szerint ennek okát ki kellene vizsgálni. A kutatást a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai és Kisebbségkutató Intézete és a Max Weber Társadalomkutató Alapítvány kezdeményezte. /A magyarság ott maradna, ahol jelenleg is él. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 16./ A határon túli magyar közösségek külön csoportként reprezentálják saját országuk magyar közösségét a magyarországi magyarokhoz, valamint országuk nemzeti többségéhez képest is. Veres Valér szerint az erdélyi magyarok otthonosságérzetének egyik fontos összetevője az RMDSZ folyamatos szerepvállalása a román állami intézményrendszerben. Az erdélyi magyarok többsége mind a magyar, mind a román nemzet részének tekinti magát, csak különböző arányban: a magyarnak a megkérdezett erdélyiek 82, míg a románnak 65 százaléka. „Ez a jelenség a kisebbség részéről eddig nem volt tapasztalható, a többi határon túli régióban mindez el sem éri az ötven százalékot, csak Erdélyben figyelhető meg az otthonosságérzetnek ez a típusa és mértéke” – jelentette ki Veres Valér. A magyarországi megkérdezettek nyolcvan százaléka azt válaszolta, hogy az ottani kisebbségeket és a határon túli magyarokat is a magyar nemzet részének tekinti. /Rostás Szabolcs: Egy közösség, két nemzet? = Krónika (Kolozsvár), nov. 16./

Az MTA Etnikai és Kisebbségkutató Intézete és a kolozsvári Max Weber Társadalomkutató Alapítvány közös kutatásának eredményeit a romániai magyar sajtó egy része meglehetősen fura módon értékeli. Az egyik legfontosabb kérdés így hangzik: A határon túli magyarok részét képezik-e a magyar, illetve a többségi nemzetnek? Az erdélyi magyarok 82 százaléka szerint a magyar nemzet részét képezik, 65 százalék szerint azonban a román nemzetnek is részét képezik. Ez a megoszlás kettős identitásra vall, az adatok értékelése azonban sokakat félrevezethet. Közismerten két nemzetfogalom van használatban. Az állampolgári nemzetfogalom az állampolgárok alapvetően politikai közösségét nevezi meg, a kulturális nemzetfogalom pedig azt a jobbára állami intézmények által megszervezett kulturális közösséget, amelyekre a maga részéről az állampolgári nemzet politikai élete is alapozható. A zavart az okozza, hogy bizonyos esetekben az állampolgári és a kulturális nemzet csaknem egybeeshet. Teljes egybeesés még az etnikailag leghomogénebb társadalmakban sem lehetséges, az államnak mindig vannak kisebbségben lévő kulturális közösségei. Magyarországon például a jobb és a baloldal merőben eltérő kultúrára, történelemre, s ebből következően eltérő nyelvezetre alapozza önnön „nemzeti identitását”. Ez gyakorta az „állampolgári”, illetve a „kulturális” nemzethez való tartozás agresszív tételezésében jut kifejezésre. A szocialisták és liberálisok szerint kulturális nemzet hívei egy réges-régen meghaladott (hogy ne mondjam: reakciós) nemzetfelfogáshoz ragaszkodnak. A jobboldal az állampolgári nemzetet tekinti szemfényvesztésnek, amelynek voltaképpeni funkciója a magyar kulturális közösség összetartozásának megbontása. A két nemzetfogalom következésként kizárja egymást. Vagy az egyiknek vagy a másiknak örökre el kell tűnnie a „történelem színpadáról”. A határon túli közösségek egyszerre tekintik magukat az állampolgári nemzet és a kulturális nemzet tagjainak. Bizonyos értelemben a magyar állampolgári nemzetnek is tagjai vagyunk, írta Bíró Béla, hiszen – saját intézményrendszerünk hézagossága folytán – kénytelenek vagyunk a magyar állam által működtetett kulturális intézményeket (magyar tévéadók, Írószövetség, könyvtári hálózat, Magyar Tudományos Akadémia stb.) is igénybe venni. Ez azonban még nem tesz bennünket a magyar politikai közösség tagjaivá. /Bíró Béla: Két nemzet, egy közösség. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 20./

Amennyiben a jövő vasárnap szerveznék a helyhatósági választásokat, az RMDSZ jelöltje képtelen lenne visszahódítani a marosvásárhelyi polgármesteri széket. A város közel 50 százalékos magyarságának egy része ugyanis a jelenlegi elöljárónak, Dorin Floreának szavazna bizalmat. Mindez a kolozsvári székhelyű Max Weber Társadalomkutató Központ felméréséből derül ki. A fenti adatokat a közvélemény-kutatás megrendelője, az RMDSZ Maros megyei szervezete nem kívánta nyilvánosságra hozni. Kelemen Atilla elnök csak részeredményeket mutatott be a sajtó képviselőinek. A marosvásárhelyi magyar nemzetiségű választópolgárok szemében Frunda György népszerűbb a polgármesteri székre pályázó Borbélynál illetve Csegzinél. A második helyezést Borbély László miniszter foglalja el, míg a harmadikat Csegzi, a város jelenlegi alpolgármestere. Az RMDSZ marosvásárhelyi választmányában Csegzi 23 szavazatot, Borbély 20-at kapott. Borbély egy idő után újra pályázni akart. „Az egy elhamarkodott, szűk körben hozott döntés volt” – indokolta meg kollégája pálfordulását Kelemen Atilla, Maros megyei elnök, hozzátéve, a jövő év januárjában összeülő Szövetségi Képviselők Tanácsa dolgozza majd ki azt a kritériumrendszert, melynek értelmében az RMDSZ a nagyvárosokban polgármester-jelöltet állít. Csegzi Sándor szerint Kelemen csak azokat az eredményeket hozta nyilvánosságra, melyek Borbély fölényét hivatottak kidomborítani. A Krónika kérdésére, hogy az RMDSZ miért nem hozza nyilvánosságra azt az eredményt is, miszerint a város jelenlegi elöljárója az RMDSZ bármelyik potenciális jelöltjét legyőzné, Kelemen Atilla azzal érvelt, hogy megrendelőként ő dönti el, mit tesz közzé. A Krónika kérdésére, hogy kit tartanak erősebb ellenfélnek, Dorin Florea Csegzit nagyon jó, csapatban gondolkodó embernek nevezte, aki sokat tett a városért. Borbély Lászlót szezonmunkásnak nevezte, aki időnként kirukkol egy-egy új nyilatkozattal. /Szucher Ervin: Vereségre ítélve? = Szabadság (Kolozsvár), dec. 18./

„Féligazságok kimondásával nem mondunk igazat, sőt közel állunk a hazudozáshoz. Így járt el hétfőn Kelemen Atilla megyei RMDSZ-elnök is velem szemben, amikor kiragadott és a sajtó elé tárt bizonyos részeket az általa és Borbély László által megrendelt közvélemény-kutatásból. Úgy érzem, akciójával nem személyesen engem, hanem a saját szervezetének a jelöltjét szabotálja” – nyilatkozta a Krónikának Csegzi Sándor. Marosvásárhely jelenlegi RMDSZ-es polgármesterjelöltje azok után lendült ellentámadásba, hogy Kelemen a Max Weber Társadalomkutató Intézet készítette felmérésnek csak azokat az adatait hozta nyilvánosságra, amelyek a jelenlegi alpolgármester hátrányát hangsúlyozzák a városvezetésre szintén pályázó Borbély Lászlóval szemben. Csegzi megjegyezte, hogy a marosvásárhelyi RMDSZ-választmány nyári ülésén – még a szavazást megelőzően – mindkét fél megígérte, hogy vereség esetén támogatja a nyertest. Kelemen Atilla nem reagált Csegzi felvetéseire. /Szucher Ervin: Csegzi Sándor úgy érzi, az RMDSZ szabotálja őt. = Krónika (Kolozsvár), dec. 19./

Hivatás vagy szívatás?
Ha Bibó István ma élne, szomorúan konstatálná, hogy tévedett 1946-ban, amikor Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című tanulmányában még bizakodóan ezt írta: „A politikum területe (...) nem annyira közvetlenül anyagi jellegű, hogy ott minden hazugság oly közvetlenül és hamar megbosszulná magát, mint például a műszaki alkotás vagy a termelés területén...”
Ma már a politikai cselekvés terén a honoráciorok játsszák el a főszerepet, illetve velük játszatják el a bürokrata, illetve az ellenük fellépő demagóg vezérszemélyiségek. S a fő kellék e játszmában az ugyan kicsorbult, de éppen ezért mérgezni alkalmas pénz. A rászorultságban tartottak számára: a Támogatás. Ez alól a forgatókönyv alól nem kivétel és e kelléktől sem mentes az erdélyi magyar kisebbségi politika. Tragikomikus példa rá a magyar diákok szüleinek esete a nevelési-oktatási támogatással. Az adományozó (Fidesz), a korábbi felajánló (MSZP) által kedvezményezett, RMDSZ-hez közelálló Iskola Alapítványon (így implicite az RMDSZ-en) kíván ütni vagy inkább a támogatás kiosztásával járó csekélyke szimpátiát akarja lenullázni, de valójában a gazdasági válságba lassan belesüllyedő szülőkön, a diákokat a magyarországi támogatás mézesmadzagjával is csalogató (szórvány) iskolákon üt. (Sajnos, a szép gesztussal felajánlott, de nem igazán nagy összegű, háromszáz-háromszázötven lej körüli támogatás számos erdélyi magyar család számára jelentős segítség, és fokozottan igaz itt az a mondás is, hogy kétszer ad, ki gyorsan ad. Miként az is, hogy a vegyesházasságok esetén vagy a nagyvárosi szórványban sok esetben az is nyom a latba az iskolaválasztás során, hogy mikor, június-júliusban, vagy pedig szeptemberben jutnak a kedvezményhez a családok.)
De az egyedi példák boncolgatása helyett foglalkozzunk inkább azzal, hogy az erdélyi magyar politikára – anyaországi hatásra is – egyre inkább ráillik a Max Weber által leírt állapot. A politikai pluralizmus és a hatalmi struktúrák megszerzésének, illetve megtartásának a küzdelme közepette kiéleződik a pártharc a karizmatikus, illetve az eddigi honoráciorokat irányító vezérszemélyiség között. Tény: a karizmatikus vezéregyéniségtől a párthívek (mert elvhűségről mifelénk beszélni tévedés lenne!), a pártvállalkozók személyes hasznot várnak, legfőképpen azt, hogy a népszerűsége szavazatokat, mandátumokat szerezzen, amelyeknek birtokában átvehetik a hatalmi struktúrák ellenőrzését, a jelenlegiek helyett maguk váljanak honoráciorokká. Ezért eszmeileg nem egy elvont és középszerű, néhol atavisztikus pártprogram gyakorlatba ültetéséért dolgoznak, hanem egy konkrét emberért, annak győzelméért.
Ám ez nem lesz egyszerű, hiszen a másik oldal honoráciorai is megtartották befolyásukat a társadalomban. A karizmatikus vezérszemélyiséggel ha nem is mint Homo novusszal, de legalábbis mint Homo naivusszal szembesülnek, aki iránti ellenérzésüket a kétségbevonhatatlan hivatalnoki tapasztalat táplálja.
Nos, ennek a harcnak a kezdeti állapotában mindkét fél a másik elhiteltelenedésétől, elhiteltelenítésétől reméli pillanatnyi előnyét. Az anyaországi nyílt állásfoglalás sem döntheti el a pártháborút. De ettől a kettős frontvonaltól hamar eltávolodhat az erdélyi magyar választóknak az a rétege, amelyik elutasítja a szélsőségeket, mert – igen helyesen – nem a konfrontációban, hanem a kooperációban, az együttműködésben látja a lehetőséget a korszerű kisebbségi magyar társadalom építésére. Ha a kisebbségi politika Erdélyben nem a hivatásról, hanem a szívatásról szól, biztosan megjósolható, hogy mindannyian belefulladunk annak bűzébe.
Mert abban azért igaza volt Bibó Istvánnak, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat felépíteni. A demokratikus politika gyakorlatát továbbra is hiteles politikusoknak kell meghatározniuk. Mert Erdélyben a jellem megítélésének nagyon fontos politikai relevanciája van. Még.
Ambrus Attila
Új Magyar Szó (Bukarest)

Felmérés készült az erdélyi magyarok azonosságtudatáról – meglepő eredmények
Meglepő eredményeket hozott az a kutatás, amely az erdélyi magyarok identitástudatát, a többséghez, valamint a magyarországi közösséghez való viszonyát vizsgálta: a kutatókat leginkább az lepte meg, hogy a megkérdezett erdélyi magyarok többsége nemcsak a román anyanyelvűektől, hanem a magyarországi közösségtől is elkülönítik magukat.
Otthonukként a legtöbben Erdélyt nevezték meg, Románia csupán ennek a technikai, legitimizált kiterjesztése. Ennek ellenére azonban úgy gondolják, hogy a kisebbség az ország lakosságának szerves részét képezi. A kérdőíves felmérés elméleti hátteréről és annak eredményéről Veres Valér egyetemi docens számolt be tegnap, a Kolozsvári Magyar Napok keretében tartott, Az erdélyi magyarok nemzeti azonosságtudatának változása a Kárpát Panelkutatás tükrében, 2007–2010 című előadásában. Mint mondta, a felmérést végzők azt is megfigyelték, hogy egyre magasabb a fiatalabbak körében az iskolázottsági szint, ez pedig a nagyobb mértékű tudatosság előfeltétele. A kérdőívekből az is kiderült, hogy a magasabb iskolázottsági szintet elérők több diszkriminációt tapasztaltak, mint kevésbé képzett társaik.
Veres Valér szerint kettősség figyelhető meg az erdélyi magyarok identitástudatában: a kultúrnemzeti kötődés mellett az állampolgári hovatartozás is fontos szerepet kap. A többség számára nem jelent problémát a dualitás, és a megkérdezettek közül is kevesen tartják úgy, hogy hátrányokkal jár magyarként élni Romániában. A rendszerváltás utáni időszakhoz képest megfigyelhető a románság nagyobb mértékű elfogadása is. A kutatók emellett arra a következtetésre jutottak, hogy tudati szinten erősödik a regionalitás, valamint egy sajátos erdélyi magyar identitás van kialakulóban. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) szociológia tanszékének magyar tagozata és a Max Weber Alapítvány által közösen készített kérdőíves felmérést 2010-ben töltötték ki a megkérdezettek. A kérdésekre olyan erdélyi magyar lakosok feleltek, akik válaszát a 2007-es, azonos témájú kutatás során már rögzítették, így nagyobb biztonsággal lehetett vizsgálni az egyes eltéréseket.
Kőrössy Andrea. Krónika (Kolozsvár)

Vallásosabbak az erdélyi magyarok
Képmutatás vagy etnikai identitástudat miatt?
Bár a leginkább templombajárók, sokan naponta imádkoznak, és életükben a leginkább fontos Isten, az erdélyi magyarok ezzel szemben kevésbé hisznek a halál utáni életben, a pokolban, a bűnben, a reinkarnációban – derült ki tegnap a Románia összlakossága, Magyarország és az erdélyi magyarság vallásosságáról Kiss Dénes tanársegéd (BBTE) által közölt érdekes összehasonlító adatokból. Képmutatás lenne ez, vagy csupán a sajátos nemzeti kisebbségi helyzet velejárója? – többek között ez is foglalkoztatta a Kolozsvári Magyar Napok keretében a Max Weber Alapítvány és a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet szervezte előadássorozat hallgatóságát.
Romániát Európa egyik legvallásosabb országaként tartják számon Írország, Lengyelország és Málta mellett. Ennek magyarázata a vallás és etnikai identitástudat szoros kapcsolata, az egyház viszonylag kismértékű marginalizációja a kommunizmus idején, az 1990 után jelentkező gazdasági válság és az ortodox egyház kvázi monopolhelyzete. A 2008-as Kárpát Panelkutatás és a 2000–2008-as European Values Study Survey adatai alapján kiderült: az erdélyi magyarság vallásossága a románokénál is erősebb.
Kevésbé hiszünk a pokolban
1-től 10-ig terjedő osztályozási skálán a magyarországiak életében a legkevésbé fontos Isten (5,24), ez az adat Romániában 8,6, az erdélyi magyarok esetében 8,7. Az arányok hasonlóak, esetenként még hangsúlyosabbak a napi imát, illetve a templomba járást illetően. A helyzet általában azonos a más országokban kisebbségben élő magyarok esetében, ott, ahol ezek vallása eltérő a többségi nemzet vallásától. Az erdélyi magyarság több mint 80 százalékban egyszemélyes istenben hisz, míg Románia lakosságát tekintve ez az arány nem éri el a 40 százalékot, többen egyfajta szellemként, életerőként érzékelik az istenséget. Mindezekkel szemben érdekes adatot tár fel a kutatás: Románia összlakosságánál sokkal kisebb arányban hisznek az erdélyi magyarok a halál utáni életben, a pokolban, bűnben, reinkarnációban. Az összehasonlítás egyik következtetése tehát: az erdélyi magyarok vallásosságának a nyilvános és közösségi vetülete (pl. templomba járás) erősebb, az egyes egyházi tanításokba vetett hit dimenziójában gyengébb. Az igen visszafogottan nyilatkozó előadó szerint ez keményebb szóval akár képmutatásként is értelmezhető lenne, ám ezzel szemben ellenvetésként felmerült egy másik magyarázat: az erdélyi magyarság vallásossága nem egységes, így a különféle magyar egyházak tanításai is eltérőek, másként értelmezik a bűn, pokol, halál utáni élet kérdését, nem lehet tehát általános következtetéseket levonni.
Konkurencia az „egyházpiacon”
A tanulmány megállapította, hogy a vallásosság az iskolai végzettséggel fordított arányban alakul, vagyis minél iskolázottabb valaki, annál kevésbé vallásos. Mégis, az egyházi szertartások (keresztelő, házasságkötés, temetés) az iskolázottsági szinttől függetlenül egyformán fontosak az erdélyi magyarok számára.
Világviszonylatban napjaink vallásosságának egyik fontos jellemzőjeként az előadó az egységesség csökkenését, az egyre több hivatalos vallás megjelenését említette, továbbá a keleti hitszemléletek növekvő nyugati elfogadottságát – a nyugati ember különböző vallásokból csipegetve alakítja ki saját hitfelfogását. Elhangzott, hogy a gazdasági fejlettség növekedésével csökken a vallásosság társadalmi jelentősége, Nyugaton egyre kevésbé járnak templomba az emberek, bár kivételként az előadó Amerikát említette, ahol a fokozott szabadság lehetővé teszi a legkülönfélébb hitfelfogást vallók vallásosságának hivatalos formában való megélését. A vallás piaci jelenséggé vált, mint elhangzott: konkurencia van, nem lustálkodhatnak az egyházak
KEREKES EDIT. Szabadság (Kolozsvár)

Erősödő erdélyi magyar identitástudat
Nagy többségünk nem éli meg hátrányként magyarságát
Az erdélyi magyarok nemzeti azonosságtudatának változása a Kárpát Panelkutatás tükrében, 2007–2010 cím alatt tartott előadást hétfőn délelőtt a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) a Kolozsvári Magyar Napok előadássorozata keretében és a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (KMEI) szervezésében Veres Valér szociológus, a BBTE egyetemi docense. A szakember a Kárpát Panel széleskörű kutatássorozat releváns elméleti alapjait és eredményeit vázolta fel, megállapítva, hogy a vizsgált változások nemcsak a fent megjelölt időszak éveire vonatkoznak: a kérdést korábban is tanulmányozták, 1997-től rendelkeznek összehasonlítható adatokkal. Idősoros, összehasonlító és reprezentatív szociológiai kutatást végeztek minden Kárpát-medencei régióban, elsősorban kisebbségi közösségek körében.
Az eredetileg alkalmazott, kérdőíves felmérést fókuszcsoportos kutatásra terjesztették ki. 2010-ben ugyanazokhoz az alanyokhoz tértek vissza, akiket 2007-ben is megkérdeztek – körvonalazta a módszertani vonatkozásokat Veres Valér. Mint kifejtette, ezáltal a változások nagyobb biztonsággal elemezhetők, lévén, hogy ugyanazon ember esetében egy kis változás önmagában is relevánsnak tekinthető.
A kutatás – amelynek jogtulajdonosa a Max Weber Társadalomkutatásért Alapítvány, partnere a BBTE szociológiai tanszékének magyar tagozata, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai és Kisebbségkutató Intézete – a magyarságtudat és kisebbségi identitás mellett többek között az oktatási helyzet, társadalmi struktúra, munkaerőpiac, vallásosság alakulását is vizsgálta – magyarázta Veres Valér, megjegyezve, hogy források híján a 2010-es felmérést csak Erdélyben sikerült elvégezni.
Diskurzusok alakította nemzeti ideológia
A XVIII. század végén kialakuló nemzet-fogalom Magyarországon a reformkor idején körvonalazódik hangsúlyosan. Az identitástudat a nemzeti ideológia társadalmi működésének eredménye, és a modern társadalmi csoportok kötődésének egyik legfontosabb formáját jelenti – összegezte a szociológus. A modern nemzet-eszme megfogalmazásában a premodern etnicitás elemeit használták fel, nemzetenként különböző „konfigurációban” – magyarázta. A tudatosulás folyamatában a vallási közösségek elsőbbségének visszaszorulásával párhuzamosan erősödik a laikus nemzetfogalom, amelynek leírása egy bizonyos fokú állandóság megőrzésével időben változik. Az új tartalmakkal, hangsúlyokkal telítődő nemzeti diskurzusok a nemzeti ideológiát is megfelelően alakítják. A nemzettudat, illetve a csoportidentitás igénye hierarchikusan szerveződik, utóbbi esetében a kisebbség államhoz és nemzethez való viszonyát vizsgálták. Kutatási kérdésként fogalmazták meg az erdélyi magyarok önmeghatározásának módját, a magyarságtudat és erdélyiség szerepét, a saját csoport szociálpszichológiai jelentését, az azonosulás szimbolikus dimenzióját, a románság megjelenését az erdélyi magyar identitástudatban, illetve az erdélyi kisebbségnek Magyarországhoz és a többségi magyarsághoz való viszonyulásának módját.
Erősödött az erdélyi identitástudat
Magyarságtudat és erdélyiség tekintetében a kutatási eredmények a regionális azonosulás, a magyart árnyaló sajátos erdélyi magyar identitástudat megerősödését mutatták. A változás hangsúlyosan érzékelhető volt a magasabb iskolázottsággal rendelkezők és a fiatalabbak körében. Ez tudatosságra vall, illetve az időbeni kiteljesedés lehetőségét is hordozza – mondta Veres Valér. Az erdélyi magyar kisebbség identitásszerkezetében az elsődleges, kultúrnemzeti összetevő mellett érzékelhetően erősödött az állampolgári identitás, valamint az a tényező is, amely az engedékenyebb kultúrnemzeti azonosságtudattal szemben az etnikai eredetet helyezi előtérbe. Az identitástudat érzelmi dimenziója mentén megállapították: a szégyenérzet (amelynek magas aránya leginkább veszélyeztetheti a kisebbségi azonosságtudatot) alig 1–2 százalékos, a magyarság mintegy 60 százaléka pedig nem éli meg hátrányként magyar identitását.
A kutatásban megszólaltatott alanyok többsége hazájaként Romániát és Erdélyt jelölte meg, a 2010-es felmérés válaszadói körében nőtt az Erdélyt megnevezők számaránya. Az érzelmi dimenzióhoz kapcsolódó erdélyi hazának Románia egyféle legitim kiterjesztésévé vált – értelmezte Veres Valér. A szülőföld kategóriában Erdély vezet: az alanyok érdekes módon kis arányban nevezték csak meg az egyes megyéket, régiókat, sokkal inkább az egyes településeket – részletezte a szociológus. A megkérdezettek 35 százaléka teljesen, 30 százaléka pedig részben egyetért a román állampolgársággal való azonosulással, bizonyos korlátokon belül (például sokan úgy vélik, hogy Romániában sok mindenért lehet még szégyenkezni). Ugyanakkor, tíz százaléknál kisebb azoknak az aránya, akiknél konfliktushelyzetet teremt a kisebbségi magyarságtudatnak a román állampolgársággal való egyeztetése – fejtette ki a szakember.
A diszkrimináció megtapasztalása tekintetében jelentős különbségek mutatkoztak az iskolázottság függvényében: az eredmények értelmében a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők szenvedtek el nagyobb arányban diszkriminációt, amely legtöbb esetben verbális megkülönböztetésnek minősült. Az etnikai csoportok közötti viszonyokat nagyobb arányban látják országos szinten konfliktusosnak, mint egy adott településen, a csoportközi konfliktusérzékelés pedig 2010-re csökkent – tájékoztatott Veres Valér. – Tekintettel arra, hogy ennek aránya 1997-ben még 80 százalékos volt, óriási változás történt az elmúlt másfél évtizedben – tette hozzá. Az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának legnagyobb hozadéka – ha látványos eredményeket nem is teremtett – éppen a csoportközi viszonyok javítása, a közeg élhetővé tétele – vélte a szociológus.
– Megállapítható, hogy létezik egységes Kárpát-medencei magyar nemzettudat, noha ez nem Magyarország hazaként való azonosításában érvényesül. A szimbolika terén egységes a magyarság (a nemzeti hősök listáját például jellemző módon Petőfi Sándor vezeti), ellenben a szociológiai értelemben vett saját csoportok megjelölése tekintetében eltérések figyelhetők meg – emelte ki Veres Valér. Az erdélyi magyarság külön identitásként, szintként fogalmazódik meg, aminek hangsúlyos történelmi hagyománya és okai vannak – összegezte.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Az erdélyiség nevében
Az erdélyi magyarok – mások. Azért, mert erdélyiek. Azért, mert önállóan gondolkodnak.
Minden bizonnyal az ÚMSZ olvasói közül többen is felfigyeltek a híradójukban összpontosított és központosított magyarországi közszolgálati televíziós csatornákon egy hírecskére, amelynek szövegét olyan kutyafuttában mondták el, mintha szégyellték volna a tartalmát.
Jómagam a világhálóra átollózott videóváltozatot láttam, és ebben a néhány mondat valahogyan így hangzott: az erdélyi magyarok többsége elkülöníti magát nem csak a román anyanyelvűektől, hanem a magyarországi közösségtől is. Ez derül ki abból a felmérésből, ami az erdélyi magyarok identitástudatát vizsgálta. A legtöbben Erdélyt tartják az otthonuknak, Románia a második helyen szerepel. Sokan úgy gondolják, hogy a kisebbségek az ország lakosságának szerves részét képezik.
Ez a lényege a rövid hírközlésnek. Amelyet nem nagyon magyaráztak, mivel cáfolja az éppen uralkodó magyarországi kormányideológiát, miszerint minden kárpát-medencei magyar minden tekintetben egységes, ugyanazt akarja és központilag irányítható. Az erdélyi magyarság másságára vonatkozó megállapítással mi itthon, Erdélyben már régóta tisztában vagyunk, de érdemes felfigyelni arra, hogy immár korszerű társadalomtudományi eszközökön és -szemléleteken alapuló vizsgálatokkal is alátámasztják.
Hiszen nem akármilyen kutatásokról van szó. A Max Weber Alapítvány közreműködésével a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem szociológiai tanszékének magyar tagozata valamint a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai és Kisebbségkutató Intézete 2007-től egy olyan, úgynevezett panelkutatást indított útjára, amely azóta évről-évre vizsgálja az erdélyi magyarok nemzeti azonosságtudatának változásait, és az adatait a múlt század kilencvenes éveiben, pontosabban, 1997-ben történt mérésekkel.
Mint kiderült, közel másfél évtized alatt az önálló erdélyi magyar identitástudat nemhogy csökkent volna, hanem erősödött, és a vizsgálatok még inkább kidomborították azt a valóságot, amivel az erdélyi magyarok immár közel száz esztendeje, nemzedékektől függetlenül, tisztában vannak: a történelem általuk nem befolyásolt akarata nyomán román állampolgárokká váltak ugyan, de magától érthetődően nyelvük, kultúrájuk és szimbólumhasználatuk tekintetében a magyar kultúrnemzet tagjai, életük más vonatkozásait pedig saját hétköznapi életük, annak számos gazdasági, társadalmi, jogi, intézményi háttérrendszere határozza meg.
A fenti mondatban a „saját” a kulcsszó, hiszen ezért kötődnek olyan szorosan ahhoz a vidékhez, ahhoz a tájhoz, ahhoz a településhez, ahol élnek, ezért az otthon számukra nem csupán valamiféle hol ide, hol meg amoda változtatható lakás, hanem életüknek színtere, ahol ők a gazdák, ahol ők döntenek, ahova a múlt és a jövő is bármikor becsatlakozhat.
Voltaképpen ez a magyarázata annak, hogy a világháborús menekülések, az országhatárok átszabása után is az erdélyi magyarok jelentős része nem csupán vissza, hanem hazatért és bármilyen mennyiségű, politikai indokokból olykor alaposan felduzzasztott zokszó-halmaz ellenére ugyanez áll a hátterében annak is, hogy a nyitott, mozgékony társadalmak korában az arányaiban vizsgált elvándorlás jóval kisebb mértékű az erdélyi magyarság körében, illetve már ellentétes folyamatok is tapasztalhatók. Az erdélyi magyarok a maguk egyéni életeiben is a saját földjükön vannak otthon, ezt szeretnék megőrizni, fejleszteni, összhangba hozni a világ változásaival.
Ilyen egyszerű ez a vizsgálatok nélkül is régóta ismert következtetés, és bármiféle olyan elképzelés, amely ezt elősegíti, a valóságban gyökerezik, ha viszont csupán szólamokon és frissen gyártott ideológiákon alapszik, akkor ezzel ellentétes és rövid vagy hosszabb távon kudarcra van ítélve. Érdemes ezt megszívlelni. A politika könnyedén tud a nemzetre vonatkozó új szóösszetételeket vagy új szóképeket gyártani és akár próféciaként eladni, de ezt az alapigazságot kitörölni nem tudja.
Az erdélyi magyarok – mások. Azért, mert erdélyiek. Azért, mert önállóan gondolkodnak. Azért, mert kisebbségi létük érzékenyebbé tette őket a demokráciára és a másság elfogadására. És ezzel nem szegényebbé, hanem gazdagabbá váltak!
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

Csaknem 80 ezren voltak a marosvásárhelyi Félsziget fesztiválon
Tavalyhoz képest nőtt a hétfő hajnalban véget ért marosvásárhelyi Félsziget fesztivál nézőszáma, amely elérte a 79 ezret. 2011-ben 73 ezer látogatója volt a három napig tartó rendezvénynek. Bár nem sikerült 80 ezer fölé tornázni ezt a számot, így is hatezerrel többen látogattak a Félszigetre az idén - közölte Camelia Lepedus Sisko, a fesztivál sajtóirodájának munkatársa.
A fesztivált tizedik alkalommal tartották meg, a nézőszám a szervezők szerint az előző évekhez képest olcsóbb jegyárak, a jó idő és a közönség igényeit figyelembe vevő zenei kínálat miatt alakult kedvezően.
A kolozsvári Max Weber Társadalomkutató Központ által a fesztivál helyszínén készített felmérés szerint a Félsziget látogatóinak 60 százaléka visszatérő vendég volt, akárcsak 2011-ben. Bodor László fesztiváligazgató szerint ez a szám azt bizonyítja, hogy a Félsziget nő, erős márkanévnek számít. Hozzátette: stabilizálódott a fesztiválozók életkora is, így többség a 20-28 évesek közül kerül ki, ami éppen az a célcsoport, amelynek szól a fesztivál.
A legtöbb félszigetező egyetemista, többségük az erdélyi Maros, Hargita, Kolozs, Bihar, Kovászna, Brassó megyéből, valamint Bukarestből érkezik. A külföldi vendégek száma 5 százalékra tehető, köztük a Magyarországról, Hollandiából, Németországból és Írországból érkező turisták vannak a legtöbben.
A fesztivál első napján már 17 ezer látogató volt, ami rekordnak számít a fesztivál tízéves történetében, hiszen első nap soha ilyen sokan nem voltak még kíváncsiak a fesztivál fellépőire. Ugyanakkor az idei nézőszám-csúcsot szombaton regisztrálták, amikor 24 ezren voltak a Félszigeten. Ez a magas érdeklődés a szervezők szerint főleg Ákos fellépésének köszönhető.
A résztvevők száma nemcsak a koncerteken növekedett, hanem a sportprogramokon, a civil szervezeteket tömörítő Festival Parkban és a Művésztelepen is.
Az idén mintegy 700 ezer euróból megszervezett Félszigeten hetven koncertet tartottak, többek között fellépett a Dire Straits volt tagjai által alapított és a zenekar nagy slágereit játszó The Straits, Ákos, Tinie Tempah, a Children of Bodom, Netsky, a Dirtyphonics, a New Model Army, a Babylon Circus, a N.O.H.A. és a Rotfront.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Csíkszentkirálytól a Tatroson át Degettesig
„A moldvai csángók kultúrájának és nyelvének történeti, nyelvi asszimilációs folyamatainak leghitelesebb, szintetikus látásmódú kutatója és hírvivője” – ez áll az Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény díj indoklásában, amelyet Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi docens nemrégiben vett át a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől. A Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék oktatójával nem csak csángókról, hanem elhivatottságról, az első fényképezőgépről, Csíkszeredáról, „kutató” és „adatközlő” emberi kapcsolatáról is beszélgettünk.
– Ma már létezik kifejezetten néprajz szak, ám ön még magyar–orosz szakon végzett. Mikor fordult a figyelme a népi kultúra felé?
– Azt tartom, hogy az ember lehetőleg olyasmivel foglalkozzon, amibe belenevelődött vagy amihez köze van. Sokszor elmondom a hallgatóknak is, hogy Mikszáth Kálmánból akkor lett sikeres író, amikor a saját szülőföldjével kezdett foglalkozni, vagy Tamási Áron akkor írt igazán jól, amikor itthon élt, Erdélyben. Én falusi, paraszti környezetből származom, és ez számomra meghatározó. Mióta az eszemet tudom, foglalkoztatott a székely falu és annak átalakulása. Szülőfalumban a fafaragó kör vezetője, a falumúzeum szervezője, Csiszér Imre tanító bácsi hívta fel a figyelmemet először arra, hogy a paraszti világ nem lenézendő, hanem megőrzendő. Aztán a csíkszeredai Mikó-várban működő múzeum idős igazgatója, János Pali bácsi magyarázta lelkesen a kiállítási anyagot, és bizonyította, hogy a paraszti kultúra érték. Középiskolás korom másik nagy revelációja a táncházmozgalom elindulása volt: teljesen új attitűddel szembesített. A mai Márton Áron Gimnázium dísztermének ajtaján egyszer csak plakát jelent meg, rajta: „Másként akar szórakozni?” Így, magázó formában, és ez azt jelentette, hogy vége sulibulinak, diszkónak, jött helyébe a táncház. A mozgalom résztvevői – köztük a létrejövő Barozda együttes – újfajta magatartást honosítottak meg. Fontosnak tartották a hiteles- és a műfolklór közötti különbséget, lényegesnek tekintették az autentikus világgal való élő kapcsolatot. Addig a kisváros lenézte a falut, velünk diákokkal is igyekeztek elfelejtetni tájszólásunkat, viseletünket. A város a polgári hagyományokat preferálta, érdekes módon azonban Csíkszeredának nem sikerült asszimilálnia a falut, sőt épp fordítva történt: olyan mérvű volt a faluról való beözönlés, hogy a falu asszimilálta a várost. Csíkszereda jó értelemben véve elfalusiasodott, kapott valamit a falutól.
– Mikor ment először gyűjteni?
– Talán tizenegyedikes lehettem, amikor láttam, hogy a táncházasok falura járnak. A nagynéném egy tarisznyára ültette meg a tyúkot, rovásírásos jel volt rajta. Kivettem a tarisznyát a tyúk alól, megmostam, és azzal kezdtem Csíkszeredába iskolába járni, abban hordtam a könyveimet, és azzal mentem Gyimesbe gyűjteni. Gyűjteni? Jártunk Gyimesbe, mert illett abba a környezetbe járni, de sem magnetofonom, sem fényképezőgépem nem volt. Figyeltem, és leírtam mindenféle dalt. Az első magnómat az egyetemi ösztöndíjamból spóroltam össze, az első fényképezőgépemet, egy Smenát pedig egy Erdélybe látogató dunántúli lánytól kaptam ajándékba.
– A kilencvenes évek elejéig Gyergyóditróban, majd Tusnádfürdőn tevékenykedett magyartanárként. Azért megmaradt kutatónak is?
– Abban az időszakban én elsősorban tanárnak tartottam magam, s bár továbbra is jártam Moldvába gyűjteni, mindenekelőtt a tanári feladataimmal foglalkoztam. Nem tudtam megcsinálni, amit sok más kollégám igen, hogy ingázás közben is Max Webert és Mircea Eliadét olvassak. Annyira megérintett a gyerekek problémája, az egész pedagógiai tevékenység, hogy képtelen voltam kilépni belőle. Nem tudtam úgy „tudomanyizálni”, hogy osztályfőnökként azt kellett látnom, az egyik gyerek homloka gyöngyözik az éhségtől, miközben a másik tízóraiját nézi, vagy úgy, hogy a milíciára kellett mennem megtudni, hogy a gyereket miért vitték el az osztályomból.
– 1992 óta viszont a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója. Hogyan változtak a prioritások?
– Szakmai munkám három pillérre helyeződött: egyrészt tanítani kellett, másrészt kutatni a doktori disszertációmhoz, harmadrészt tudományos írásokat kellett megjelentetnem. Tulajdonképpen úgy érzem, a mai napig rendjén van ez a három pillér, és egyre jobban érzem magam az egyetemistákkal, a 18-25 év közöttiekkel. A gyerekeim korosztályához tartoznak, ezért kicsit úgy is tekintem őket. Látom a problémáikat, jobban, mint húsz évvel korábban. Semmivel sem könnyebb a sorsuk, mint a miénk volt. Mások a problémáik, de a helyzetük a bizonytalanságérzet miatt nehéz. Nehéz úgy jövőt építeni, hogy minden változik, semmi biztos nincsen. Mai napig szeretem az életem didaktikai részét, és a terepet is nagyon kedvelem, mert valahogy a véremben van ez a nomád szemlélet. Mindenfele nagyon szeretek „tekeregni”, mindegy, hogy Moldvában vagy Párizsban, csak „szimatolhassak”. És mindenhol nagyszerű emberekkel lehet találkozni – ez egyben a terepmunka jó értelemben vett „rákfenéje” is. Az utak során teremtődő kapcsolatokat mind karban kellene tartani, időnként találkozni kellene, legalább leveleket, e-mailt írni, jelezni, de ez néha egyszerűen túl sok, nincs idő rá.
– Moldvában archaikus népi imákat gyűjtött számos alkalommal. Hogyan lehet ezt a személyes műfajt kutatni?
– Az archaikus vagy akár a liturgikus imaszövegek nem annyira bensőségesek, mivel a hagyományos ember vallásossága eltér a modern emberétől. Utóbbi magánügynek tekinti Istenhez való viszonyát, a hagyományos ember számára viszont a hit nyilvános megvallása szinte kötelesség. Moldvában volt olyan, hogy a család együtt, térden állva imádkozott, én ott voltam, de nem zavartatták magukat. Bár az imádság egyrészt belső ügy is, mert olyan is volt sokszor, hogy sírva fakadt valaki imamondás közben, mert azt mondta, hogy ezt az imát „mámókámtól” vagy „tátikámtól” tanulta, és szeretettel emlékezett a nagyszülőjére. A nyilvánossághoz való viszony viszont teljesen más az olyan hagyományos társadalmakban, mint amilyen a moldvai is. A hagyományos ember inkább megosztja örömét, fájdalmát a falu társadalmával, de akár egy kívülről érkezett emberrel is. Nagyobb a bizalom, mint a modern ember esetében.
– Hogyan lehet ezt a bizalmat megfelelően kezelni?
– Mikor az ember odamegy a magnetofonjával vagy kamerájával, személyes viszonyokat kell teremteni, és később is ennek megfelelően kell viselkedni. Ezt a magyarországiak például viszonylag nehezen értik meg. Ha engem valaki megtisztelt azzal, hogy elmondta nekem a gondját, baját, netán szállást adott, megetetett, megitatott, akkor fontos, hogy következő alkalommal ismét megkeressem vagy legalább az úton megismerjem, vagy ha fényképet ígértem neki, akkor el is vigyem. Azt nem lehet csinálni, hogy valaki ma adatközlőm, holnap meg nem köszönök neki az utcán. Ha meg sem ismerem, joggal érezheti úgy, hogy csak kihasználja ez a modern világ, utána ő is elfordul, bezárkózik. Ördögi kör, és sajnos rossz irányba megy e tekintetben az erdélyi társadalom is.
– Sokszor találkozott hasonlóval?
– Sajnos igen. A kilencvenes évek legelején például egész Erdélyről szóló filmet forgattunk, a tizenegy tagú stáb munkáját szakértőként segítettem Csíkban, Gyimesben és Kászonban. Akkor kezdett sugározni a Duna Televízió, és a Székelyföldön akkora volt a lelkesedés, hogy mindent megtettek volna az emberek a stábért. A budapestiek el is voltak képedve, mondván, hogy odaát utálják őket, itt meg kürtőskalácsot sütnek nekik és töltik a pálinkát. Mondtam, ne búsuljanak, tíz év múlva itt is utálni fogják a filmeseket. Így is lett. Egész más most megjelenni kamerával Erdélyben vagy Moldvában, mint húsz évvel ezelőtt, az emberek már félnek a kamerától, mivel visszaéltek a bizalmukkal.
– Manapság nehezebb kapcsolatot teremteni?
– Régen sztereotípiák működtek arról, hogy ki a néprajzos, és mit akar: jön, énekeltet minket, szép viseletben le akar fényképezni, le akarja a házunkat rajzolni, mert az milyen szép. Ez a romantikus kép általános volt Erdélyben a kutatóról, akitől azt várták, hogy megörökítse őket. Ez működött, és ha azt mondtam valakinek, hogy az imára vagy dalaira vagyok kíváncsi, akkor ő elmondta, elénekelte. Az utóbbi időben viszont nehezebb a kutató dolga: ma meg kell magyarázni, mit miért csinálok, hová kerül az anyag, ki miért kap pénzt. Persze a diktatúrában is voltak akadályok: nem lehetett például valakinél csak úgy aludni. Amikor legelőször mentem Moldvába, Kallós Zoli bácsi adatközlőihez mentem: pontosan le volt nekem rajzolva, hogy hol laknak a faluban, hogy ne kelljen senkitől semmit kérdeznem. Tudtam, hogy ott kapok szállást.
– Van olyan magyarok lakta moldvai település, ahol még nem járt?
– Nincs. A számítógépemen falvanként csoportosítom a gyűjtött anyagokat: minden csángó faluból van hangfelvételem és fényképem, erre büszke is vagyok. Az igazán nagy élményeket nem az olyan ismertebb falvak, mint Klézse, Pusztina vagy Lészped jelentették nekem, hanem azok, amelyekről alig tudott valaki. Például egyszer drótkötélen kellett átmennem a Tatroson Degettesre, mert a hidat elvitte a víz. A faluban a középső és idős generáció még tudott magyarul, nagyon szép archaikus népi imádságokat vettem itt fel, miközben csak kevesen tudják, hogy létezik ilyen magyar település. Vagy Bruszturósza Kökényes nevű falurészében kiültettem egy idős bácsit a padra, leültem mellé a magnóval, és beszélgettünk a faluról meg a katonaélményeiről. Körénk gyűlt a háza népe, gyermekei, unokái, és csapkodták a kezüket előttünk, mert nem is tudták, hogy az öreg milyen nyelven beszél. Nekem ezek nagy élmények voltak. Az északi csángó Jugánban Gerka Mária néni az utolsó, aki a falu sajátos, egyedi nyelvjárását beszéli, és akinek 1932-ben maga Lükő Gábor udvarolt. Nála ötször-hatszor is voltam, de valahányszor jöttem el tőle, mindig imbolygott a kezem a kilincsen, hogy vajon mindent megkérdeztem-e tőle, amit kellett.
Tánczos Vilmos
Néprajzkutató, egyetemi előadótanár, 1959. október 21-én született Csíkszentkirályon. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar–orosz szakán végezte, szakmai pályáját magyartanárként kezdte. 1992-től a kolozsvári BBTE bölcsészkarának munkatársa. Doktori disszertációját 1999-ben védte meg Moldvai csángó archaikus népi imádságok. Archetipikus szimbolizáció és élettér címmel. 2000–2003 között a Sapientia Alapítvány kurátora és elnökhelyettese volt, két éven át a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megbízott rektorhelyettesi tisztségét töltötte be, 2000–2004 között a Sapientia Alapítvány Tudományos Tanácsának elnökeként tevékenykedett. Kutatási területei a népi vallásosság témaköréhez kapcsolódnak, azon belül is főként az archaikus népi imádságok, a moldvai csángók népi vallásossága, a folklór szimbólumai, a csíksomlyói búcsú vallási néprajza. Számos önálló kötet és tanulmány szerzője, több kiadvány szerkesztőjeként működött közre.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„A magyarok közt is keressük az asszimiláció okait”
A Fórum Kisebbségkutató Intézet 1996 óta járul hozzá a szlovákiai magyarok szellemi életének gazdagításához, közel két évtizedes tevékenysége alatt gyarapodott, gyűjtött, szervezett. Egyik létrehozója TÓTH KÁROLY, aki kezdettől vezetője is az intézménynek, és akivel a szelterszfürdői társadalomtudományi táborban Kustán Magyari Attila beszélgetett.
Hogyan indul az intézet története?
Ezt 1996-ban, két alapítvány hozta létre, a Fórum Alapítvány és a Katedra Alapítvány kifejezetten azzal a céllal, hogy egy „kőintézmény” működését indítsuk útjára, ahol kutatásokkal, levéltári tevékenységgel foglalkozhatunk többek között. Több profilú munka folyik nálunk: egy demográfiai-szociológiai részleg, egy történettudományi intézet, egy etnológiai központ működik, valamint egy digitális és internetes adatbázisokat rendező központ, valamint egy könyvtár és egy levéltár.
Milyen tevékenységet folytatnak a szociológiai részlegen?
Az itt zajló társadalomtudományi kutatások nem teljesen csak a magyar kérdésekkel, hanem a szlovák-magyar kapcsolatokkal, az asszimilációs folyamatokkal foglalkoznak, hiszen olyan közegben élünk, ahol ez erőteljes jelenség. Vizsgáljuk emellett a kulturális értékrendeket, az ifjúság mozgásait, közben ezekről rengeteg publikációt jelentetünk meg.
Milyen mértékben zajlik az asszimiláció jelenleg Szlovákiában?
Ennek a folyamatnak az egyik legmeghatározóbb gyökere a vegyes házasság, mint tudjuk, hiszen a gyerekek sorsa ebből a szempontból a legtöbb esetben gyakorlatilag már házasságkötéskor eldől. A felmérések szerint eléggé magas a vegyes házasságok száma Szlovákiában, mintegy százezer magyart érint, azaz egyötödét a társadalmunknak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mind a százezer magyar elszlovákosodik, sőt, fordított folyamatokat is lehet tapasztalni, de mindenképpen egy olyan életmódváltást jelent ez, ami korábban nem jellemezte az érintettek életét. Pontos kimutatásaink nincsenek egyébként, viszont most indítunk el egy asszimilációs kutatást, mert ez kardinális kérdés a magyarság számára.
A szlovákiai etnikai térkép elkészítését is felvállalták. Milyen változások tapasztalhatók az utóbbi években?
A www.foruminst.sk honlapon megtalálhatók a 2011-es adatok. Azt látjuk, hogy hatvanezer magyar tűnt el a térképről az utóbbi tíz évben. Ennek egy jelentős része az elhalálozást jelenti, ugyanakkor kevés a születés, de a kivándorlás, és amint mondtam, a szlovakizáció, a természetes asszimiláció is szerepet játszik az állami szinten üzent masszív ideológia miatt, amely szerint úgy lehet jól érvényesülni az országban, ha az ember szlovák identitású. A korábbi 9,7 százalékhoz képest egyébként ez 8,4 százalékos arányt jelent a teljes népességen belül. Nem az a megdöbbentő, vagy riasztó, hogy ez a csökkenés zajlik – a korábbi egy évtizedben ötvenezres tömeggel lettünk kevesebben –, mert ezzel szembe kell nézni, viszont érezhetően folytatódik ez a tendencia, és az asszimilációs szándék.
Ennek megállítására, feltételezem, nem igazán lehet könnyen kidolgozni egy stratégiát.
Egyelőre ott tartunk, hogy megvizsgáljuk, mi okozza mindezt, mert azért egészen pontosan nem tudjuk. Meglehet, hogy a magyarok között is kell keresni az asszimiláció okát, nem biztos, hogy csak a szlovák társadalom tehet róla. A magyarság vonzóereje egyre csökken, ebben pedig jórészt az elit ludas, hiszen az emberek elveszítették a hitüket a politikai, vagy kulturális reprezentációban.
Milyen munka zajlik a történettudományi intézetben?
Arra törekszünk, hogy azokat a fehér foltokat, amelyekhez nem szabadott hozzáférni korábban, most feltárjuk. Legyen szó a két háború közti időszakról, a visszacsatolásról, a háborút követő jogfosztottság, kitelepítések, deportálások korszakáról – ezek persze valamennyire fel vannak dolgozva, de még van tennivalónk. Kassán egy etnológiai központot is működtetünk, ahol elsősorban a paraszti kultúrával foglalkozunk, napjainkra tett hatásaival.
A tudományos munkákban találnak szlovák partnerre?
Igen, az akadémiával szorosan együttműködünk, a kassai társadalomtudományi intézet a magyar vonatkozású témákban együttműködik velünk, de az akadémia egyéb ágai is, ahol közös pontok vannak, nyitottak.
Könyvtárukra, a Bibliotheca Hungaricára különösen büszkék.
Ez egy központi magyar könyvtárként alakult meg 1990-ben azzal a céllal, hogy az 1918 után, Csehszlovákiában megjelent magyar írásos anyagokat gyűjtse. 25 ezres könyvtárról beszélünk, amelynek a kézikönyvtára az ország legértékesebb ilyen jellegű gyűjteménye. Digitalizálással is foglalkozunk, ennek egy része pedig fellelhető az interneten – a többi anyag azért nem, mert egyszerűen hatalmas mennyiségről beszélünk, amit nem bírunk feldolgozni. Képanyaggal is rendelkezünk, százötvenezer darabbal, amelyeket szintén fel szeretnénk dolgozni, de jelenleg „csak” 22 ezret sikerült. Ez azért nehéz munka, mert minden fotó mellé felírjuk a megfelelő adatokat is, és nem könnyű feladat kideríteni például, hogy az elvtársak mellett kik húzódtak meg. Számos képeslapunk van, amelyek a történelmi változásokat örökítették meg, így a pozsonyi Petőfi-szobor teljes élete is végigkövethető: láthatjuk, milyen volt, amikor felállították, amikor a csehek bejövetelekor bedeszkázták, hogy ne lehessen látni stb.
Milyen levéltárral rendelkeznek?
Mi olyan anyagokat gyűjtünk, amelyeket vagy elhagytak, vagy mi szerezünk meg a családoktól, illetve amelyeket éppen nálunk tárolnak. Az egyik ilyen, nálunk tartott gyűjtemény az egykori kulturális szervezet, a Csemadok hatvan éves adattára, amelyen tíz éve dolgozunk úgy, hogy még a munka negyedénél sem tartunk. A másik ilyen nagyobb anyag az 1989 utáni magyar pártok iratanyagait tartalmazza, amelyeket az egyesülésükkor, 1998-ban tudtunk elhozni.
A nyilvánosság előtt milyen módon jelennek meg?
Évente szervezünk öt-hat konferenciát, de a publikációs tevékenységünk sem elhanyagolható. Önálló kiadóként is működünk, magunk terjesztjük is a könyveinket, azt a mintegy százhatvan kiadványt, amelyet mostanáig megjelentettünk. Saját évkönyvvel, az Acta Ethnologica Danubianával, és egy folyóirattal, a FÓRUM Társadalomtudományi Szemlével rendelkezünk ugyanakkor.
Milyen az együttműködésük a szlovákiai magyar pártokkal?
Erről a kérdésről nem szoktam nyilatkozni, mert nincs különösebb viszonyunk velük: ha ők megrendelnek nálunk valamilyen anyagot, vagy felmérést, akkor azt elvégezzük, de ezen túl nincs kötődésünk hozzájuk. Ez a két párt ugyanakkor kutatási téma a számunkra.
Magyarországi és erdélyi intézményekkel milyen viszonyban állnak?
Minden magyarországi intézménnyel kapcsolatot tartunk, nincs olyan vidéki város, amellyel az elmúlt tizennyolc év alatt ne kerültünk volna kapcsolatba kutatás, vagy konferencia kapcsán. Az akadémia, a kisebbségkutató intézet természetesen partnerünk, a győri Regionális Kutatások Központja úgyszintén, sőt a győri régióval számos közös kutatásban vettünk részt. Ide sorolhatók a minisztériumok is persze. Nem szelektálunk: hogyha valaki felkér minket, akkor embereinktől, tudásunktól függően elvállaljuk a feladatot. Erdélyben nincsenek szerződéses, hosszú távú kapcsolataink, inkább az egyes kutatások miatt alakulnak ki együttműködések. Említeném a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságot, vagy a Max Weber Társadalomkutatásért Alapítványt, a csíkszeredai KAM-Regionális és Antropológiai Kutatások Központját.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Határok, szuverenitások, titkosságok
A premontreiek peres ügyei és a bikszádi görögkatolikus bazilita rend kolostorának visszaigénylési peréhez mutatott román hajlandóság egyképpen azt sugallja, hogy egy határmenti „biztonsági” övezet kreálása húzódik meg a jogi civódások hátterében és a közvélemény hangolásában is. Varga Andrea történész írása.
Mindeddig halogatást elszenvedő, de épp a közgondolkodás mérlegelő hajlandóságára és a tisztánlátás felelősségére váró kérdéskört kívánok érinteni – avagy inkább nyilvánossá tenni. Korunk uralmi politikája és közjogi gyakorlata a tét, ugyanakkor ezek mechanizmusai, trükkjei, nehezen belátható dilemmái teszik átláthatatlanná a körülményeket. Mindezek teljesség értékű megvilágítása ugyanakkor nem egy cikk, hanem alapos és kiadós tanulmány részletei lehetnének – ebből szükségképpen csak szubjektív elbeszélés lehet alább. Szubjektív annyiban is, mert érdekelt, érintett is vagyok, de még inkább azért, mert magamra kell vennem annak kényszerét, hogy kibeszéljem, amit sokan némán belátnak, hallgatva eltűrnek, kényszerűen elszenvednek.
Nem szükséges hosszan körvonalazni, ami zajlik. Sőt, alig akad Biharban, aki ne tudna a folyó egyházi vagyonjogi vitákról, hangadó személyek és igazságügyi képviselők viselt dolgairól, politikai nyomásgyakorlásról és kisebbség elleni megkülönböztetésekről. Amikor az életteljes szocializmus vagy a korábbi nemzetépítő gyakorlat egyházi vagyonok elorzására vállalkozott, kisebb morgolódás lehetett csupán a válaszreakció. Amikor a változás évei jöttek, ésszerűen fölmerült a visszaszolgáltatás jogszerűsége – ez lehetővé is tette, hogy eljárások, perújrafelvételek, történeti értékű dokumentáció felszínre kerülése kövesse, majd román állami elutasítás, majd európai uniós jogérvényesítésre felszólítás. Mindez mintegy hatástalanul zajlott, a jogtalanul „einstandolt” (azaz: elkobzott, lenyúlt, jogtalanul átvett, kisajátított) tulajdonokkal mindmáig folyik a cserebere, zajlik a cselezés, dúl a jogtiprás. Visszaszolgáltatás nélkül.
Mindeközben készek (avagy meggyőződéssel hívők) lehetünk: ha a román állam demokratikus jogelveken nyugvó berendezkedés, csakis az egyezkedni képtelen vagyonbirtokosok okozhatják a fennakadást, a másfél ezernyi vagyonjogi per kétharmadának eredménytelenségét. Mivel Románia demokratikus jogállam, elismerem és respektálom, hogy mint ilyennek, működésének egyik legfontosabb feltétele a független, pártatlan, hatékony és szakszerű bírói munka. Mivel amikor a köztársasági elnöktől a bírák átveszik a kinevezési okiratot, ezzel - továbbá esküjükkel - arra kötelezik magukat, hogy munkájuk során kizárólag az Román Alkotmánynak és a törvényeknek alárendelve, a legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint járnak el, úgyszintén meg kell adjam a bizalmat működésüknek és önállóságuknak.
Vagyis (elvben) nem lehetséges, hogy külső, politikai, gazdasági, esetleg vallási intézményi vagy privát érdekeket rejtő nyomásnak kívánjanak megfelelni. De mi történik, ha mégis így alakulna…? Országos sajtót bejáró mindennapos hír a befolyásoltság révén szakszerűtlen és jogilag kétes döntést hozó bírák perbe vonása, elítélése.
Persze, közben jól tudjuk: a bírák, a bírói önállóság és a bírósági eljárás jogi feltételrendszere nem lehet kiszolgáltatottja az elektronikus média, a napi harsányságú publicisztika vagy a nyílt politikai nyomásgyakorlás művelőinek. Ha mégis kiszolgáltatottak, s ha mégsem hat rájuk megfelelő időben az igazságszolgáltatás önkontrollja, akkor mi lehet a háttérben? Lehet, talán semmi, nincs is háttér. Lehet, hogy a politika érdeke, a mindenkorié, a haszonelvűé, a kiszorítóé vagy autoriteré. S lehet, egyik sem, csak a privát érdek, a haszonkulcs a meghatározó. Nem vádaskodunk… Olvasunk, feltárunk, értelmezünk.
Adott tehát egy párhuzam, hasonlatos ügyek zajlása, éppen Nagyváradon, a határ mentén. Egyszerre „a zónában”, hogy ne túl távoli analógiával éljek: a mi saját kis „Sinistra körzetünkben”, s mellette a „felsőbb” politika homályában is.
Utóbbiról viszont jól tudjuk (Carl Schmitt a megmondhatója) az állam értéke a széthúzás és egység, a politikai uralom kérdése és a „barát/ellenség” közötti különbségtételhez kötődik. Schmitt hangsúlyozza azt is: az állam lehetősége, hogy adandó esetben akár saját döntése, jogi alapelvei révén győzzék le, akkor is, ha „mint mértékadó politikai egység rendkívüli jogosultságot összpontosított magánál: a lehetőséget, hogy háborút folytasson és ezzel nyíltan emberek élete felett rendelkezzen”.
A kortárs Hans Kelsen államtanában is feltételül szabatott a 20. század húszas éveiben, hogy a pártok ne befolyásolhassák a bírákat, a „létező” és a „legyen” parancsolata ne befolyásoltathassék idegen erők által…, és más szerzők is elkülönítik a „politikai tényezőktől” a „tiszta államtan” rendszeréig ívelő utakat, Max Weber pedig egyenesen az erőszak-alkalmazás külső és belső formáinak monopolizálójaként jellemzi magát az államot.
Hogyan is jön ide a főpolitika és a főhatalom elismert, legitim volta, vagy épp vitathatósága, meg a határmentiség? Az alábbi „levezetésben” ki fog derülni, ehhez azonban az Olvasó szíves türelmét és érdeklődését kell igényeljem. Adott tehát két ügymenet, jogi és egyházdiplomáciai, presztízs övezte és haszonelvű…, hátterében emberek, hitek, intézmények, hagyományok értékeivel, elveivel, reménytelenné váló sorsokkal, meghurcolt igazság-képviselőkkel.
Hogy ne vádoljanak „általánosítással”, legyek konkrét: adott ugyanis két eset, mindkettő Váradon és a határ mentén zajlik: Tőkés László ügye, a becsületbíróságosdi, az elhangzott vád és a méltánytalanságra ítélt (romániai és európai) közszereplő meghurcoltatása, valamint a Premontrei Rend és annak vezetője (továbbá jogi képviselője, azaz személyem) elleni ügylet, közpolitikai hőbörgésektől direkt noszogatásig, burkolt vádaktól személyiségjogok sértéséig ható érvénnyel. Kisebbség, egyházi tulajdon, szakrális képviselet, etnikai szféra, társadalmi lelkiismereti szabadság és társadalmi nem (gender) elleni megkülönböztetés. A szóbanforgó ügyeket pedig az állami hatóság verdiktjei, illetőleg a nyomozóhatóság elodázó—halogató stratégiái veszik körül.
Tőkés László egyetlen (bár tendenciózusan rosszul fordított és kipécézett) mondatáért szinte vendettát követeltek a harsányak, másik esetben akár egy álló évig tartó folyamatos sajtótámadás is zajlik, mert a váradi román újságírót nincs ki rendreutasítsa, s ő maga is jól tudja, valahol zsebben lapul a „kilövési” engedély, bármit és bárhányszor írhat vádaskodó hangnemben, felelősségre vonása kétségkívül elmarad.
A két, látszólag távoli, s a maga nemében nem könnyen összehasonlítható ügyet nem pusztán a neves személyek, magyar egyháziak, közpolitikai szereplők vagy fontos döntésekben érdekelt aktorok teszik párhuzamossá, hanem egyfelől a tendenciózus történések, másfelől az egyházak és hitek közötti/fölötti hitvita, de még inkább a román állami hozzáállás, melyhez akarva-akaratlanul (lásd konzulátus ügye) a magyar külügyi játszótársak is hozzájárulnak.
Ami mindezt – ezeknél sokkal meghatározóbban, vagy legalább gondolkodásra és összevetésre késztetően – körülveszi, az a régi beidegződés, amely már az 1923-as román alkotmányban is megjelenik, jelesül abban, hogy csakis román nemzetiségű állampolgár rendelkezhet vidéki földtulajdonnal, illetőleg a határmenti földekre érvényesen is megújulni látszanak a tiltó rendelkezések.
A premontreiek peres ügyei és a bikszádi (Szatmár megyei) görögkatolikus bazilita rend kolostorának visszaigénylési peréhez mutatott román hajlandóság egyképpen azt sugallja, hogy egy határmenti „biztonsági” övezet kreálása, katonai—nemzetbiztonsági kérdésként értelmezése húzódik meg a jogi civódások hátterében és a közvélemény hangolásában is.
Ahol az állam a megyei tanács révén avatkozik bele a perbe az ítélet végrehajtási szakaszában, ahol 2013. november 6.–7.-én a hatóságok hathatós asszisztálása mellett a végrehajtóval, és a rendőrség különleges készenléti alakulatával egyetemben próbálja birtokba venni a román bíróságok által neki jogerősen visszaszolgáltatott épületet, de ellene az ortodoxok révén odakerült mintegy száz főnyi tüntető harsog katolikus-ellenes jelszavakat, a hatóságok pedig tétlenül szemlélődnek, ott ugyanolyan harsány elorzás indul meg, hiába is volt a kolostortemplom 1700-ban alapított együttese a görög katolikusoké.
Ez ugyan állami szintű beavatkozással már korántsem folytonos háromszáz év, hisz 1948-ban a görögkatolikus egyház betiltásával a bikszádi monostort is bezárták és a bazilita szerzeteseket elűzték, de ez ugyanolyan felekezeti szabadság elleni erőszak, amilyen a római katolikusok csíksomlyói kegyhelyének vagy a magyarországi görögkatolikus Máriapócs búcsúhelyének fenyegetése lenne, s ettől még nem válik jogszerűvé is.
Nem mondható biztosra, hogy csupán az egyetlen érvényesnek tekinthető magyarázat a bukaresti kormányzat hozzáállásáról a határmenti (Bihar és Szatmár megyei) római katolikus/görögkatolikus perekkel kapcsolatosan, de erősen úgy tűnik, ismét a régi, beidegződésekre építő állampolitikai magatartás mintázata érvényesül: előkúsznak a két világháború közötti, a határmenti katonai övezet kialakításával kapcsolatos jogi normatívák, reflexek, félszek és gyanakvások vagy vádak, formálódnak az Angelescu-féle határmenti megyék elrománosítási tervekkel ékes víziói is.
Kiütközik ez a „székely kérdéssel” szemben zajló zászló-diskurzusban, a szimbolikus térfoglalás tényleges, fizikai jelenléttel társuló programosságában is. „Valahol” a politikai térben és az államközi párbeszédekben az állam szuverenitásából fakadó ius ad bellum (a háborúindítás természetes joga) alapján formálódik mindez, miképpen az orosz—ukrán kortárs események ezt kiválóan jelzik is térségünkben.
Nem más ez, mint az állam szuverenitásának elve révén kimódolt eljárásmód, mely abból következik, hogy az államok egyetlen náluk magasabb hatalomnak sincsenek alárendelve, ezért szabadságot élveznek politikai rendszerük megválasztásában, és belügyeikről egyetlen más külső hatalomnak sem tartoznak elszámolni, hisz a szuverén államok egymással egyenjogúak, függetlenül nagyságuktól és hatalmi erejüktől.
A nemzetközi (így európai) jog előírásai és szerződései pedig az önkéntesség elvén alapulnak, a diplomáciai kapcsolatok sem korlátozhatják a ius ad bellumot, mint az államérdek megőrzésének végső eszközét. Az erőszak-alkalmazás külső és belső formáinak megoldásai pedig az állam sikeresen monopolizált gyakorlatát legalizálják: „Valamely folyamatosan üzemelő, kényszerítő erejű politikai szervezetet (politischer Anstaltsbetrieb) akkor hívunk ’államnak’, amennyiben adminisztratív kara sikeresen érvényt szerez az arra vonatkozó igényének, hogy monopóliumot gyakoroljon a fizikai erőszak legitim használatára e rend kikényszerítésének során ill. Érdekében.”
Korábban Max Weber úgy határozta meg az „uralmi—uralkodó szervezetet” (Herrschaftsverband), mint amely annyiban politikus, „amennyiben adott területen létét és az általa megvalósuló rendet folyamatosan biztosítja fizikai erőszakon alapuló fenyegetéssel és fizikai erő alkalmazásával az adminisztratív kar részéről” (Weber 1992). (http://tarstudszotar.adatbank.transindex.ro/?szo=102) A weberi alapképlet itt és most kiegészül a (poszt?)modern kor antidemokratikus demokratizmusainak önkényével.
Az egyházi peres ügyek esetében sincs szó másról, mint a legitim kiváltság önkényes és feltételes alkalmazásáról. Talán pontosan arról, amit a román közpolitika a „magyar beavatkozások” elleni uszításokkal serkent, s pontosan arról, amit a román politikai osztály hangadói cselekszenek, barátok és ellenségek kettősére osztva a környező világot, látszólag nem is élve (vissza) a korlátlan uralom eszköztárával. Tudják ugyanis, hogy a politika küzdelem valakiért (és nem valaki ellen), nem pedig valamiért és valami ellen.
Az egyházi vagyonok visszaosztásáért úgy küzdeni hatékonyabb, hogy a legalitás (jogszerűség) és legitimitás (elfogadottság) eszköztárából az erőszakos megoldásokat kiolvasó törekvés egykönnyen rátalál az erőszak privatizálását, önkényét kiépítő szereplőkre, s ez a magánerőszakra épülő szervezett bűnözésnek kedvez – amit Szatmár és Bihar megyében is könnyedén meg lehet lelni.
Amikor pedig az állam erőszak-monopóliumát privatizálja az alulról jövő erőszak, esetenként a rendőri erők is a helyi bűnöző bandákat segítik vagy megtűrik, akkor a határmenti légkörben még esélyesebb az emberi jogok tömeges vagy következetes megsértése és mindennek megtorlatlansága, jogiasítása is.
Ugyanis a román politikai elit magatartásának indítékait az állam közjogi funkciójából bármikor erre: a civil csoportok konfliktusára, „háborús” övezet kialakulására vezetheti vissza. Nem maradhatna máskülönben puszta „üres beszéd” a román alkotmány normája a bihari és szatmári bíróságokon, hiszen az alkotmány fogalma alatt mindig is az államhatalom gyakorlásának legfontosabb viszonyrendszerét, továbbá az alapvető emberi és állampolgári jogokat szavatoló normákat, egyszerűbben szólva állam és társadalom viszonyát szabályozó alapelveket, melyeket az adott állam legmagasabb fokú akaratának kinyilvánításaként kell tisztelnünk.
Ezt, és mindezeket éppen az alulról jövő erőszak hatásának, a hatalmi monopólium privatizációjának kitenni olyan példákkal jár, mint amikor Adrian Ştef szatmár megyei tanácselnök saját nevében kérte a Negreşti—Oaş-i bíróságon a román (nemzeti) jogerős bírósági ítélet végrehajtásának felfüggesztését.
De hasonló eset a váradi premontreieké, ahol a folyamatban lévő peres eljárás alatt lehetett kiérdemelt építkezési engedéllyel épületet bontani, lehetett erdőt elzálogosítani, lehet jogerősen a legfelsőbb bíróságon a prépostság által megnyert ingatlanra banki hitelt felvenni, s mindeközben az ügyészség tétován nem tesz semmit a jogtalan „jogérvényesítés” ellen, de halogat a bíróság is, hiteles „alapító okiratot” kér be az 1130-ban alapított rendtől, eltűri a bírák elfogult döntéseit, elvitatja a történeti levéltári dokumentumokat sajtóközlemények vagy könyvekben formált ideologikus értelmezések alapján stb.
Ugyanebbe a kérdéskörbe tartozik a múlt héten nagy sajtócsinnadrattával elutasított magyar konzulátosok ügye is, hisz a legkevésbé sem lehet mondani, hogy a határ mentét mindkét oldalon speciális zónaként kezelik, a szimbolikus határátjárás (az egyszerűsített honosítási eljárás intézménye) révén erőteljesen kialakul a román gyanakvás is, miszerint ez intézmények a magyar hírszerzés rezidentúrái lehetnek… Ezzel aztán a legtermészetesebb módon jelzik, hogy a nemzetközi szerződések és a shengeni csatlakozás előtt a nemzetbiztonság és határőrizet kérdései – közrendi kérdésekbe csomagolva is – minden egyebet felülírnak.
Persze, a hatalom természetrajzához szorosan tartozik, s a mindenkori államéhoz még inkább, hogy kerülgeti a határokat, átírja ezeket, újradefiniálja őket, rugalmasan értékeli és használja a fogalmat, korlátozni próbálja érvényességüket. A nemzetek közötti határok hasonló kezelése, ideológiák, félelmek, védelmi eszmék ennél sokkal inkább kitettek minden ilyesminek.
Korlátozása pedig (lényegében kizárólagosan) a nemzetpolitikák intézményi kezelőinek és a lakósok vagy állampolgárok szavazói közösségének függésrendjében lehetséges. Ott és akkor, ahol és amikor még megvannak a jogok képzelt vagy deklarált határai, még érzékelhetőek és kimondhatók a határátjárások, szabályszegések tényei. Cikkem ezt az érzékenységet kívánná elősegíteni – annyira, amennyire még az állampolgári szabadságjogok, a normák és jogelvek, az összehasonlítható tényanyagok ezt lehetővé teszik. Utána már késő lesz…
maszol.ro

Új elnök az MSZP élén
A modern szociológia és politológia atyja, Max Weber gazdag eszmei hagyatékának egyik fontos komponense a szemléletalakító, egyszerű és nagyszerű legitimitás-tipológiája. Szerinte a történelem során létezett négyféle legitimitás. A transzcendentális legitimitás (ennek tiszta formáját az ókori Egyiptom példázza), a tradicionális (erre a legjobb példa a középkori és újkori Anglia), karizmatikus (a vezetést megragadó vezérekre jellemző, valamint a racionális-legális legitimitás (ez a napjainkra jellemző demokratikus felhatalmazottság).
Azoknak van esélye hosszabb távon megalapozni hatalmukat, akik a legális, racionális legitimitás mellett karizmával is rendelkeznek. Az újkori magyar demokrácia e tézist messzemenően visszaigazolja.
Antall József karizmatikus vezető volt, de korai halála lehetetlenné tette, hogy 1994-ben ismét megmérethesse magát.
Horn Gyula 1998-as vereségének egyik oka a karizma hiánya volt, illetve az, hogy kihívója viszont rendelkezett e kvalitással.
Orbán Viktor megnyerhette volna 2002-ben is a választást, ha az MSZP nem nyúlt volna a törvénytelen mozgósítás eszközéhez, így viszont veszített, s közben az MSZP-t átvette egy hozzá hasonlóan jól kommunikáló s egyfajta karizmával is bíró vezető, Gyurcsány Ferenc, aki 2006-ban győzni tudott.
Az MSZP, mely a kudarcos EP-választás dacára még mindig a legnagyobb ellenzéki párt, a hétvégén Tóbiás Józsefet választotta elnöknek, akiről a karizma az utolsó dolog, ami az embernek eszébe jut. Nem osztottak lapot a proletár-internacionalizmust szolgalelkű liberál-kozmopolitizmusra váltó „nagy öregeknek” a Kovács-Lendvai-féle társaságnak. Az MSZP keresi önmagát, keresi eszmei kapaszkodóit, keresi megnyerő vezetőit, de nem leli őket. Minden esélye megvan arra, hogy előbb-utóbb az új SZDSZ, a Székelyek Nagy Menetelésétől egyedüliként elhatárolódó Gyurcsány-féle párt kegyelmén múljon a parlamentbe kerülése. Nem nagy öröm ez, mert az MSZP utódpártjaival, az Együtt-PM-mel, a DK-val együtt 2010 óta mégiscsak elnyeri a szavazatok egyharmadát, s egyik szervezet visszaszorulása a másik erősödésével jár. Magyarán: a nemzetellenes politika erőcentrumát nem sikerült megroppantani.
Borbély Zsolt Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Erdély sokat mellőzött első városi régésze ismét a köztudatban
Cserni Béla életéről, munkásságáról kötet készült, konferencia zajlott
özép-Kelet Európa első olyan nemzetközi régészettudományi konferenciája zajlott április 15. és 18. között Gyulafehérváron, amely ennek a régiónak a régészettörténeti kérdéseivel foglalkozott.
A konferencia ötletgazdája Szabó Csaba régész, a Pécsi Tudományegyetem és az erfurti egyetem Max Weber központjának doktorandusza volt, aki a rendezvényt Cserni Bélának (1842–1916), Erdély első városi régészének emlékére szervezte. Idén egy évszázada hunyt el ez a lelkes tudós, aki 1886-ban egyik alapítója volt a Fehér Vármegyei Történelmi, Régészeti és Társadalomtudományi Társulatnak, és a Gyulafehérvári Múzeumnak, és életének nagy részét annak szentelte, hogy megmentse, összegyűjtse és szakszerűen bemutassa a város római kori emlékeit. A román szakirodalom által több mint fél évszázadon át mellőzött Cserni munkásságának is adózó konferenciát a gyulafehérvári egyetem és múzeum partnerségében sikerült megszervezni. Múlt és jelen összefonódott: Szabó Csaba maga is Gyulafehérvár római kori leletanyagának tanulmányozása közben ismerkedett meg elődje ásatási jelentéseivel, eredményeivel, kutatni kezdett, majd az elmúlt hetekben kiadta a Béla Cserni and the beginnings of urban archaeology in Alba Iulia című kötetet, amely az első monográfia a nagy régész életéről.
– Hogyan került Cserni és munkássága a látóteredbe?
– A doktori disszertációm egy része Gyulafehérvár római anyagával foglalkozik, s Cserni megkerülhetetlen volt; a leletek kapcsán folyton felbukkant neve, miszerint azokat „felfedezte”, „közzétette”… Az Apulumi maradványok című, 15 részes régészeti jelentései ismertek voltak ugyan, csak persze románra soha sem fordították le őket. Amikor elkezdtem kutatni, rájöttem, hogy családjáról semmi információval nem rendelkezünk, és hogy az életében hatalmas fehér foltok vannak.
– Mikor merült fel benned a gondolat, hogy konferenciát szervezz Cserni emlékére?
– A konferencia ötlete már a tavaly megfogalmazódott bennem, amikor elkezdtem kutatni Cserni hagyatékát, amely főleg a gyulafehérvári múzeum levéltárában van, de jelentős anyag található még az Érseki Levéltárban és a Batthyáneumban is. Vannak források a Magyar Országos Levéltárban, Budapesten, illetve külföldön is – megtaláltam például Cserni és a belga ókortörténész, Franz Cumont egymással váltott leveleit Rómában, a Belga Akadémián. Mivel 35 nagynevű tudóssal tartott fenn állandó levelezést, feltételezem, hogy kell lenniük még hozzá kötődő iratanyagoknak más külföldi országokban is. Én közel félezer dokumentumot gyűjtöttem össze, főleg levelezéseket, ásatási jelentéseket, az utazásaival kapcsolatos iratokat, rajzokat, útinaplóit és térképeit.
Tavaly elkezdtem írni Cserni biográfiáját, és arra gondoltam, hogy idén, halálának századik évfordulóján jó lenne egy nemzetközi konferenciát is szervezni az első gyulafehérvári régésznek az emlékére, hiszen munkássága annyira európai, akadémiai kapcsolatrendszere olyannyira kiterjedt volt, hogy munkássága mindenképpen lehetőséget ad az átfogó megközelítésre.
– Hogyan kötődik Cserni Béla munkássága a szimpóziumnak a témájához?
– Cserni Erdély első városi régésze volt, és a konferencia témáját is a városi régészet közép-európai kezdetei képezték; ilyen jellegű régészettörténeti konferenciákat eddig többnyire Nyugat-Európában szerveztek, Közép-Kelet Európában valahogy elmaradt a régészet 19. századi aranykorának, tudományággá válása időszakának kutatása.
ZAY ÉVA
Cserni Béla (1842 – 1916)
Szabadság (Kolozsvár)