75 éves a Vásárhelyi Találkozó
Amikor 1954 szeptemberében először haladtam át a főtéri (akkor talán Rózsák tere volt) Apolló palota kapualján, még nem tudtam, hogy ez a tekintélyes épület milyen összefüggésben van az én kolozsvári szülőházammal. Akkor internátus volt, s hátsó földszintes épületének nagy termében, meg az udvari kis színpad előtti nézőtéren csendes órákban tanulni lehetett. A színpad timpanonja ma is szemem előtt van, s nem tudom, hogy alma materünk akkori híres és felejthetetlen zenekarának nem ez adta-e a nevét. Nemsokára aztán ez a terem szolgált otthonul a menzának, és korgó gyomrú kollégáimmal – menzajegy híján – sokszor vártuk az étkezés befejeztét, mikor is a jószívű személyzet Ella "főfelszolgáló" vezetésével a maradékokat a "gyalogosok" között szétosztotta. Olykor csak a kenyérkosarak maradékait, de nem ritkán egész ebédadagot is. A zenét egy öreg pianínón és akkor már "lebegő" tenor hangján Walton Jenő – a Muskátli későbbi bárzongoristája – szolgáltatta hozzá.
De nem akarnám további nosztalgiázásommal a kíváncsiságot fokozni, azért máris a tárgyra térek.
Ennek a palotának a termei adtak otthont 1937. október 2–4. között a nevezetes Vásárhelyi Találkozónak, melynek előkészítése és megszervezése az én kolozsvári szülőházamban történt, születésem előtt pontosan egy évvel, éspedig a szüleim által támogatott és befogadott Hitel folyóirat szellemi körében, Tamási Áron vezetésével.
A harmincas évek országos politikáját – a nemzetközi porondon is elindult – erőteljes jobbra tolódás jellemezte, s bár valamilyen mértékben ez mindenkit érintett, a romániai magyar kisebbséget különösen nehéz kérdőjelek elé állította.
A nemzetközi kommunista mozgalom is számolt az új helyzettel. Lőrinczi László egy levelét idézném: "A Komintern ekkor dolgozta ki az ún. Dimitrov-taktikát, azaz elbujtatni a kommunistákat (és a pártokat, ahol voltak) »antifasiszta« és hasonló tömörülésekben, főként népfrontosokban …"1
Ekkor érkezett Romániába Balogh Edgár is, akit a csehszlovákiai Sarlós mozgalomban játszott szerepe miatt toloncoltak ki onnan "szülőföldjére". Azt megelőzően pedig egy felvidéki szélesebb merítésű találkozó gondolatával kacérkodott.
Egyáltalán nem véletlen, hogy ezt a három megjegyeznivalót előrebocsátom. Ennek magyarázata az, hogy mindhárommal kapcsolatban felbukkanhat valamilyen formában egy gondolat – a népfrontos összefogás szükségessége.
A most 75 éves Vásárhelyi Találkozó szervezésére, lefolyására és utóéletére is ez nyomta rá bélyegét.
A találkozó összehívásának ötlete a mai napig annak a mesebeli gyermeknek a helyzetét idézi, akit a bölcs igazságtevő előtt a mostoha és az édesanya próbál magához húzni. Amiben azonban ettől különbözik, az a huzakodó felek gondolataiban és hátsó gondolataiban rejlik.
A Vásárhelyi Találkozó keresztlevele körüli vita azóta is folyik.
A kérdés tanulmányozásában nagy akadály az, hogy az utóéletet meghatározó memoárirodalom gyakorlatilag a szocializmus építésének éveiben keletkezett, és ennek a korszaknak a forráskritikája enyhén szólva is nehéz helyzetben van. A csúsztatások, elhallgatások, sőt valódi hazugságok sora teszik próbára az igazságkereső munkáját.
Pedig ma már teljesen felesleges lenne. Felesleges, mert az, ami tulajdonképpen az egész lavinát elindította, elsősorban a párttörténet utólagos kitalálásának kényszere volt, s kisebb részben egyes személyek igyekezete, hogy ebben vagy az ezért folyó munkában minél fontosabb szerepet "vívjanak ki" maguknak. Ennek érdekében még magának a találkozónak a jelentősége is túl lett dimenzionálva. Bár éppen elég fontos volt enélkül is.
Itt megszakítjuk a szentendrei szerző írását, hogy helyet adjunk Tamási Áron 1937- es megnyitóbeszédének. A Vásárhelyi Találkozó eseményeit, hátterét taglaló tanulmányrészlet folytatását jövő szombati mellékletünkben közöljük.
1 Idézet a szerző birtokában levő, Lőrinczi Lászlótól kapott magánlevélből
Szász István Tas
Tamási Áron
Hősökhöz nehéz időben
(Elnöki megnyitó az erdélyi fiatal magyar szellemiség Vásárhelyi Találkozóján.)
Testvérek, magyar férfiak!
Mint sziklára szállott hegyi madár: itt előttetek is egy ember áll, ki az egyedülvalóság és az alkotó álmodozás felhőiből leszállott erre a vásárhelyi sziklára, hogy onnét jelenthesse: mostoha idő jár az ő hegyi országában.
Igen mostoha idő jár reánk ebben az országban.
A hatalom felé nyitott és megsebzett szívvel s a magyarság felé sorsközösséget vállalva mondja ezt egy ember, ki népnek szolgálatában ezen a helyen nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesíti. De a magyar történelemben igen gyakran megtörtént, hogy költők és írók álltak a dobogóra, s onnét követelték közösségük számára a honpolgári jogokat és embertestvéreik számára, magyar és idegen elnyomástól egyaránt, az emberi szabadságot.
Kötelességszerűen ezt teszem én is.
S valahányszor író cselekszi ezt és nem politikus, teljes bizonyossággal tömegek szenvednek és a forrongásban van valami nagy veszedelem, mely ellen népnek és hatalomnak egyaránt védekeznie kell.
Testvérek! Európában ma negyvenmillió ember él kisebbségi sorsban. Nyugodtan állíthatom, a szónak igazán ősi és szenvedő értelmében, hogy ez a negyvenmillió ember ma Európa igazi kereszténysége. Azok a népek, amelyek olyan szerencsések, hogy önálló hatalmi formában élhetnek, mindenekelőtt anyagi javakért és nagyobb hatalomért küzdenek. De ez a negyvenmillió ember nem hatalomért küzd és nem bőséges anyagi javakért, hanem egyszerűen olyan elemi, nemzeti és emberi jogokért, amelyek vita nélkül megilletik ennek a világnak minden lényét, akit bármilyen nyelven embernek neveznek.
Ebből a negyvenmillióból legalább másfél millió magyar ember román hatalom alatt él. Mi ennek a küszködő nagy tömegnek önkéntes követei vagyunk. Felelősségünk tudatában jöttünk egybe az ország minden részéből. A tiszta szándékú ember ősi hitével, a szellem bátorságával és egy szabadságot szerető nép nyíltságával meg akarjuk beszélni másfél millió ember ügyét. Meg akarjuk beszélni, rá akarunk mutatni a kivezető utakra, majd pedig a munka és a szolgálat példájával elöl akarunk járni a megmutatott kivezető utakon.
A magányos gond és a vívódás, melynek gyümölcsét ez a terem öleli most körül, egy székely falusi ház szobájában talált először szót és betűt. Akinek hivatása álmodni és írni: ott álmodott és írt először cselekvő ifjúságról. S aki tovább nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesítette, az most boldogan teheti azt a kijelentést, hogy az erdélyi magyarság fiatal férfijai megértették a vívódás kiáltó szavát és megérezték, hogy cselekedni kell.
Az első cselekedet megtörtént: az erdélyi fiatal magyar szellemiség hordozói nagy számban megjelentek a Vásárhelyi Találkozón.
Megállapítom, hogy új helyzetünkben, tizennyolc esztendő alatt, mi kíséreltük meg először, hogy szabad formában, minden hatalmi vagy érdekbefolyástól függetlenül, egybegyűljön az érett ifjúság. És a háború óta mi kíséreltük meg először, hogy ez az egybegyűlés olyan legyen, amely magyar társadalmunk minden színét tükrözze.
Mindkét kísérletünk sikerrel járt: vagyis nyilvánvalóvá lett, hogy világnézeti, vallási és osztálykülönbség nélkül társadalmunk minden rétegének érett ifjúsága átérzi a közös sors és a nemzeti felelősség gondolatát. Átérzi és megjelenésével bizonyítja, hogy az előítéletek és testvérgyengítő harcok mindenekelőtt mesterségesek voltak. E történelmi jelentőségű jelentkezés után rajtunk a felelősség, az összesen és az egyéneken egyaránt, hogy a lehetőségből közös munka, a közös munkából erős magyar társadalom és az erős magyar társadalomból helytálló nemzeti erő teljesedjék ki.
Nincs véleményeltérés közöttünk abban, hogy a társadalmunk keretén belül az egymással szemben folytatott osztályharcnak el kell tűnnie, ha nemzeti érdekről van szó. A világnézeti harcoknak is a közös nemzeti érdek síkján el kell némulniok. Mert ha láttuk és éreztük, mint ahogy ma is látjuk és érezzük, hogy a román pártok és uralkodó osztály világnézeti különbség nélkül egyaránt részt vesz a mi népünk sanyargatásában, akkor nekünk is egyetemlegesen s világnézeti különbség nélkül kell védekeznünk.
S ha ennek a sorsszerű összefogásnak a szükségességét még jobban hangsúlyozni lehet, akkor félreértés nélkül hangsúlyozzuk abban a munkában, amelyet társadalmunk átformálása megkíván. Amikor ennek a munkának elvégzésére közösséget sürgetünk, mindenesetre meg kell jelölnünk azt a világnézeti formát, amelyet egy kisebbségi nép magáénak vallhat. Kétségtelen, hogy a liberális demokráciának ma már nálunk sincs meg az a biztosan megjelölhető és félre nem érthető fogalma, amelyet valamikor takart. Demokráciáról szólva, ma már két ember nem érti meg egymást, hiszen egyformán demokráciát mond a fasizmus vezére és az angol felelős államférfi. Mi hát ez?
Leghelyesebbnek látszik visszamenni a tudományhoz, mely szerint a demokrácia az összes erkölcsi, szellemi és anyagi javak igazságos és helyes felhasználása a társadalom javára. Fel kell tehát tennünk a kérdést, hogy erkölcsi, szellemi és anyagi javainknak kik az őrzői az erdélyi magyarságban? Hiszen elsősorban ettől függ, milyen szemszögből tárgyaljuk jelen helyzetünket és hogy józan ésszel mit tehetünk jövendőnk érdekében.
Egy bizonyos: az erdélyi magyarság nyolcvan százaléka falusi kisbirtokos és munkás. Azt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy nemzeti javainknak és erőnknek elsősorban a nép az őrizője. Ebből a kettőből természetszerűleg következik, hogy társadalmunkat a népünk megerősítése és megtartása céljából kell átformálnunk és jövendőt csak erre a rétegre építhetünk. Gondunk és törekvésünk. Mely a nép felé irányul. Teljes mértékben a munkásságé is, de viszonzásul a munkásságnak be kell látnia, hogy a néppel erős lánc fűzi össze, mely a nemzeti érdekek védelmére közösséget parancsol. Így nép és munkásság között létérdekekben eltűnik a választófal, mely a nemzeti erőt gyöngítette azelőtt. A középosztály lassanként a népnevelő szerepét veszi át, s nevelése folytán idővel maga is népi vérrel és teljes közösségi érzéssel telítődik. Feljebb az előjogok eltűnnek és az arisztokrácia megszűnik mint osztály. Így azok a választófalak is ledőlnek, amelyek urat és falusit még ma is szembeállítanak egymással: s végül egy kisebbségi nép egységes társadalma áll előttünk, amely erkölcsi és nemzeti alapon álló népi demokrácia.
Három nap megbeszélései bizonyára megépítik és bizonyára mindenki számára megvilágítják ezt az odavetett gondolatot. Mindenki felelős a munkában: mutassatok hát emelkedett lélekkel utat! És ahogy férfiakhoz illik, adjátok vissza a szónak erkölcsi tartalmát, nemzeti súlyát és emberi hitelét. Gondoljatok arra, hogy vizsgán álltok népetek előtt s hogy az erdélyi magyarság történelme rajtatok keresztül azt a generációt fogja megmérni, amely ma a legnagyobb felelősséggel tartozik népének. Legyen mindenkinek eltökélt vágya, hogy ő nem fog könnyűnek találtatni.
Hősnek kell lenni!
És miért ne lehetnétek, hiszen hősei isteni törvény szerint minden népnek vannak súlyos időkben.
1937. október 2.
Népújság (Marosvásárhely)