Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. január 16.
Toró: az EP-választások és az alkotmánymódosítás összekapcsolása koalícióra ítéli az erdélyi magyar pártokat
Az erdélyi magyar állampolgárok választási regisztrációjáról, az európai parlamenti választásokról, illetve az alkotmánymódosításról beszélt Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke január 16-án Kolozsváron tartott sajtótájékoztatóján.
„Elsődleges feladatunknak tekintjük a magyarországi választásokra való regisztrációt” – jelentette ki Toró. Mint mondta, a statisztikák szerint több mint 110 ezer külhoni magyar állampolgár regisztrált eddig a magyarországi választásokra, ebből 75 ezer erdélyi. Elmondta, hogy jelenleg 30 ezer fölé tehető azok száma, akik a Néppárt vagy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) segítségével regisztráltak papír alapú űrlapon. A következő hónapokban a regisztrációban nyújtott segítség kiemelt tevékenysége lesz a Néppártnak, ezért jelenleg országszerte segítenek a párt és az EMNT képviselői a külhoni választási névjegyzékbe való regisztrálásban mind papíron, mind online módon. „Az a célunk, hogy Erdélyben elegendően magas legyen a regisztrált magyarok száma, hogy a közösség visszaigazolhassa a magyar kormány nemzetpolitikáját” – mondta Toró. Hangsúlyozta: a magyarországi választásokon való részvétel nem pártpolitikai kérdés, mindenkinek a feladata, hogy minél több erdélyi magyar állampolgárt mozgósítson. Elmondta, hogy közéleti szereplők is egyetértenek ennek fontosságával, megemlítette, hogy Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek is támogatja ezt, és a protestáns egyházak is aktívan részt vesznek a mozgósításban.
Az Európai Parlamenti választásokon az optimális megoldás az erdélyi magyar pártok koalíciós listája, amelyet Tőkés László vezet” – szögezte le Toró. Ez a megoldás azért optimális, mivel egyrészt nincs törvényi akadálya, vagyis ugyanúgy 5 százalékos a küszöb, mint az egyes pártok esetében, másrészt egy közös lista mozgósítaná a legsikeresebben az erdélyi magyar választópolgárokat, harmadrészt Tőkés László az egyike a közép-kelet-európai rendszerváltás szimbolikus alakjainak (Václav Havel és Lech Walesa mellett), így ismertsége a legmagasabb, szavainak súlya a legnagyobb. Hozzátette, hogy a Néppárton belül is nyitott a vita: több vélemény van az európai parlamenti választásokkal kapcsolatosan, és mindegyikben van logika. Hivatalos döntés, stratégiai álláspont a Néppárt Országos Választmányának február 22-i ülésén várható, addig a párt belső fórumain zajlik a vita.
Toró szerint ugyan felmerült fideszes körökben, hogy Tőkés László a listájukon szerepelhet, hiszen az erdélyi EP-képviselő a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) elnöke, a nemzetegyesítési program szimbolikus alakja, így a jelölése természetes következménye lenne a Fidesz nemzetpolitikájának. „Ezzel kapcsolatos hivatalos felkérés egyelőre nincs, és nem csak a Fidesz vezetésének kell döntenie az ügyben, hanem Tőkés Lászlónak is, hogy vállalja-e vagy sem a jelöltséget” – szögezte le a Néppárt elnöke.
A bukaresti kormánykoalíció azzal kapcsolatos tervéről, hogy egy időben rendezzék az EP-választásokat és az alkotmánymódosító népszavazást, Toró T. Tibor úgy vélekedett: nem helyes a kettőt összekapcsolni, mivel a két szavazást más-más logika szerint kell megtervezni és lebonyolítani. „Jogilag nem összeférhetetlen a kettő, viszont politikailag és erkölcsileg aggályos az egyidejűség” – fogalmazott Toró. Szerinte ha ez megtörténik, akkor az erdélyi magyar közösség szempontjából megerősíti a koalíciós kényszert. A jelenlegi alkotmány és a népszavazási törvény szerint ugyanis a referendum érvényességével 50 százalék plusz egy szavazatos többség szükséges, ezért a román pártok a maximális mozgósításra törekednek, a magas román részvétel mellett pedig nehéz lesz a megfelelő magyar részvételt biztosítani az EP-választásokon.
Az alkotmánymódosítás tartalmi kérdéseiről szólva Toró megemlítette, hogy az RMDSZ három általa javasolt módosítás kapcsán beszél sikerről. Az első a kisebbségek államalkotó tényezőként való elismerése, amely a Néppárt elnöke szerint nem más, mint a probléma kivetítése a múltba, hiszen a módosítás értelmében a központosított román nemzeti egységállam létrehozásában fontos szerepet játszott az ortodox egyház, a királyi ház és a nemzeti kisebbségek. „Ez azért is tűnik majdhogynem gúnyolódásnak, mivel nem egy jövőbe mutató kitétel, nincs benne az, hogy a jövőben számolnak velünk. Ezért ezt a módosítást a jelenlegi formájában nem támogathatjuk” – fogalmazott Toró.
A másik, az RMDSZ által sikerként kommunikált módosítás a 6. cikkelyt érinti, amely a Szövetség szerint megteremti az erdélyi magyar közösség kulturális autonómiájának törvényes alapjait. „A módosítás problémás, mivel a parlamentben évek óta porosodó kisebbségi törvényhez köti a kitétel végrehajtását, és nem határozza meg sem a kulturális autonómia ismérveit, sem pedig azt, hogy kit tekint a közösség törvényes képviselőjének” – mondta Toró.
Hasonlóképpen problémás a nemzeti szimbólumok használatát garantáló módosítás is, mivel tulajdonképpen alkotmányos alapot teremt a székely zászló betiltásához. „A székely zászló használatát nem garantálja az etnikai, vallási és nyelvi kisebbségeket említő cikkely, mivel a székelység nem etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbség” – figyelmeztetett Toró.
A Néppárt nem érthet egyet ezekkel a módosításokkal, ráadásul az elfogadott alkotmánymódosítási javaslatok között nem szerepel a magyar nyelv regionális hivatalos nyelvként való elismerése, sem pedig a különleges jogállású régiók kérdése sem, mondta Toró, aki szerint az erdélyi magyar pártoknak egyeztetniük kellene, és közös álláspontot kellene kialakítaniuk az alkotmánymódosítás kapcsán. Újságírói kérdésre válaszolva Toró T. Tibor elmondta, a Néppárthoz nem jutott el az az autonómiatervezet, amelyet az RMDSZ ígért korábban, és amelyről a Szövetség vezetői azt mondták, hogy egyeztetni fognak az erdélyi magyar közösség egészével. Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája
Kms.mtva.hu,
Az erdélyi magyar állampolgárok választási regisztrációjáról, az európai parlamenti választásokról, illetve az alkotmánymódosításról beszélt Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke január 16-án Kolozsváron tartott sajtótájékoztatóján.
„Elsődleges feladatunknak tekintjük a magyarországi választásokra való regisztrációt” – jelentette ki Toró. Mint mondta, a statisztikák szerint több mint 110 ezer külhoni magyar állampolgár regisztrált eddig a magyarországi választásokra, ebből 75 ezer erdélyi. Elmondta, hogy jelenleg 30 ezer fölé tehető azok száma, akik a Néppárt vagy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) segítségével regisztráltak papír alapú űrlapon. A következő hónapokban a regisztrációban nyújtott segítség kiemelt tevékenysége lesz a Néppártnak, ezért jelenleg országszerte segítenek a párt és az EMNT képviselői a külhoni választási névjegyzékbe való regisztrálásban mind papíron, mind online módon. „Az a célunk, hogy Erdélyben elegendően magas legyen a regisztrált magyarok száma, hogy a közösség visszaigazolhassa a magyar kormány nemzetpolitikáját” – mondta Toró. Hangsúlyozta: a magyarországi választásokon való részvétel nem pártpolitikai kérdés, mindenkinek a feladata, hogy minél több erdélyi magyar állampolgárt mozgósítson. Elmondta, hogy közéleti szereplők is egyetértenek ennek fontosságával, megemlítette, hogy Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek is támogatja ezt, és a protestáns egyházak is aktívan részt vesznek a mozgósításban.
Az Európai Parlamenti választásokon az optimális megoldás az erdélyi magyar pártok koalíciós listája, amelyet Tőkés László vezet” – szögezte le Toró. Ez a megoldás azért optimális, mivel egyrészt nincs törvényi akadálya, vagyis ugyanúgy 5 százalékos a küszöb, mint az egyes pártok esetében, másrészt egy közös lista mozgósítaná a legsikeresebben az erdélyi magyar választópolgárokat, harmadrészt Tőkés László az egyike a közép-kelet-európai rendszerváltás szimbolikus alakjainak (Václav Havel és Lech Walesa mellett), így ismertsége a legmagasabb, szavainak súlya a legnagyobb. Hozzátette, hogy a Néppárton belül is nyitott a vita: több vélemény van az európai parlamenti választásokkal kapcsolatosan, és mindegyikben van logika. Hivatalos döntés, stratégiai álláspont a Néppárt Országos Választmányának február 22-i ülésén várható, addig a párt belső fórumain zajlik a vita.
Toró szerint ugyan felmerült fideszes körökben, hogy Tőkés László a listájukon szerepelhet, hiszen az erdélyi EP-képviselő a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) elnöke, a nemzetegyesítési program szimbolikus alakja, így a jelölése természetes következménye lenne a Fidesz nemzetpolitikájának. „Ezzel kapcsolatos hivatalos felkérés egyelőre nincs, és nem csak a Fidesz vezetésének kell döntenie az ügyben, hanem Tőkés Lászlónak is, hogy vállalja-e vagy sem a jelöltséget” – szögezte le a Néppárt elnöke.
A bukaresti kormánykoalíció azzal kapcsolatos tervéről, hogy egy időben rendezzék az EP-választásokat és az alkotmánymódosító népszavazást, Toró T. Tibor úgy vélekedett: nem helyes a kettőt összekapcsolni, mivel a két szavazást más-más logika szerint kell megtervezni és lebonyolítani. „Jogilag nem összeférhetetlen a kettő, viszont politikailag és erkölcsileg aggályos az egyidejűség” – fogalmazott Toró. Szerinte ha ez megtörténik, akkor az erdélyi magyar közösség szempontjából megerősíti a koalíciós kényszert. A jelenlegi alkotmány és a népszavazási törvény szerint ugyanis a referendum érvényességével 50 százalék plusz egy szavazatos többség szükséges, ezért a román pártok a maximális mozgósításra törekednek, a magas román részvétel mellett pedig nehéz lesz a megfelelő magyar részvételt biztosítani az EP-választásokon.
Az alkotmánymódosítás tartalmi kérdéseiről szólva Toró megemlítette, hogy az RMDSZ három általa javasolt módosítás kapcsán beszél sikerről. Az első a kisebbségek államalkotó tényezőként való elismerése, amely a Néppárt elnöke szerint nem más, mint a probléma kivetítése a múltba, hiszen a módosítás értelmében a központosított román nemzeti egységállam létrehozásában fontos szerepet játszott az ortodox egyház, a királyi ház és a nemzeti kisebbségek. „Ez azért is tűnik majdhogynem gúnyolódásnak, mivel nem egy jövőbe mutató kitétel, nincs benne az, hogy a jövőben számolnak velünk. Ezért ezt a módosítást a jelenlegi formájában nem támogathatjuk” – fogalmazott Toró.
A másik, az RMDSZ által sikerként kommunikált módosítás a 6. cikkelyt érinti, amely a Szövetség szerint megteremti az erdélyi magyar közösség kulturális autonómiájának törvényes alapjait. „A módosítás problémás, mivel a parlamentben évek óta porosodó kisebbségi törvényhez köti a kitétel végrehajtását, és nem határozza meg sem a kulturális autonómia ismérveit, sem pedig azt, hogy kit tekint a közösség törvényes képviselőjének” – mondta Toró.
Hasonlóképpen problémás a nemzeti szimbólumok használatát garantáló módosítás is, mivel tulajdonképpen alkotmányos alapot teremt a székely zászló betiltásához. „A székely zászló használatát nem garantálja az etnikai, vallási és nyelvi kisebbségeket említő cikkely, mivel a székelység nem etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbség” – figyelmeztetett Toró.
A Néppárt nem érthet egyet ezekkel a módosításokkal, ráadásul az elfogadott alkotmánymódosítási javaslatok között nem szerepel a magyar nyelv regionális hivatalos nyelvként való elismerése, sem pedig a különleges jogállású régiók kérdése sem, mondta Toró, aki szerint az erdélyi magyar pártoknak egyeztetniük kellene, és közös álláspontot kellene kialakítaniuk az alkotmánymódosítás kapcsán. Újságírói kérdésre válaszolva Toró T. Tibor elmondta, a Néppárthoz nem jutott el az az autonómiatervezet, amelyet az RMDSZ ígért korábban, és amelyről a Szövetség vezetői azt mondták, hogy egyeztetni fognak az erdélyi magyar közösség egészével. Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája
Kms.mtva.hu,
2014. január 17.
EMNP: optimális megoldás lenne a koalíció
Továbbra sem hajlik az RMDSZ az erdélyi magyar koalíció létrehozására az európai parlamenti választások esetében, holott az összefogásra csütörtökön újfent javaslatot tett az EMNP, egy nappal korábban pedig az MPP is.
Miközben Toró T. Tibor néppárti elnök szerint az EP-választások és az alkotmánymódosítás összekapcsolása koalícióra ítéli a magyar alakulatokat, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök leszögezte: a szövetség nem köt választási koalíciót egyetlen párttal sem. Közben az ugyancsak összefogást sürgető Tőkés László nem erősítette meg, hogy Fidesz-listán indul az európai megmérettetésen.
Az európai parlamenti választásokon az optimális megoldás az erdélyi magyar pártok koalíciós listája, amelyet Tőkés László vezet – szögezte le csütörtökön Toró T. Tibor. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke kolozsvári sajtótájékoztatóján azzal indokolta álláspontját, hogy nincs törvényi akadálya a koalíciónak, arra ugyanúgy öt százalékos küszöb érvényes, mint az egyes pártok esetében.
Szerinte egy közös lista mozgósítaná a legsikeresebben az erdélyi magyar választópolgárokat, annál is inkább, mivel az EP-választás és az alkotmánymódosító népszavazás összekapcsolása esetén a román pártok „maximális mozgósítási üzemmódba kapcsolnának", hiszen az alaptörvény elfogadtatásához legkevesebb 50 százalékos részvétel szükséges.
„Másrészt Václav Havel és Lech Walesa mellett Tőkés László egyike a közép-kelet-európai rendszerváltás szimbolikus alakjainak, így ismertsége a legmagasabb, szavainak súlya a legnagyobb" – állapította meg Toró. Hozzátette, a néppárton belül is megoszlanak a vélemények az EP-választás kapcsán, bizonyos álláspontok szerint az alakulatnak önállóan kellene indulnia, mások úgy gondolják, Tőkés László függetlenként újra sikeres lehet. Hivatalos döntést az országos választmány február 22-i ülésén hoz az alakulat az ügyben.
Toró T. Tibor jogi szempontból kivitelezhetőnek, politikai és morális szempontból azonban aggályosnak nevezte a bukaresti kormánykoalíció tervét, miszerint egy időben rendeznék az EP-választásokat és az alkotmánymódosító népszavazást. A néppárt elnöke arról is beszámolt, hogy az EMNP tárgyalt az erdélyi történelmi egyházak képviselőivel a magyarországi választásokat megelőző regisztrációról. Közölte, Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek is támogatja, és a protestáns egyházak is aktívan részt vesznek a mozgósításban.
Toró T. Tibor szerint ugyan felmerült fideszes körökben, hogy Tőkés László a listájukon szerepelhet a májusi megmérettetésen, hiszen az erdélyi EP-képviselő a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) elnöke, a nemzetegyesítési program szimbolikus alakja, így a jelölése természetes következménye lenne az Orbán Viktor vezette alakulat nemzetpolitikájának.
„Ezzel kapcsolatos hivatalos felkérés egyelőre nincs, és nem csak a Fidesz vezetésének kell döntenie az ügyben, hanem Tőkés Lászlónak is, hogy vállalja-e vagy sem a jelöltséget" – szögezte le a néppárt elnöke. Tőkés egyébként az indulását firtató kérdésre a Heti Válasz csütörtöki számában megjelent interjúban leszögezte, meg kell nézni, mi az erdélyi magyarság érdeke, és nem volna méltó, ha a Fidesz vezetőivel való konzultáció nélkül nyilatkozna a kérdésről.
Arra, hogy volt-e megkeresés a Fidesztől, amire korábban Toró T. Tibor utalt, Tőkés úgy válaszolt: ilyenről nincs tudomása. „De én a néppártnak csupán a védnöke vagyok, s lehet, hogy ő pártelnökként folytatott idevágó megbeszéléseket" – jelentette ki Tőkés, hozátéve: a hírnek az a szépséghibája, hogy róla szól és nem arról, amiről kellene, azaz az erdélyi magyarság erős brüsszeli képviseletéről.
„Az RMDSZ az együttműködéstől való elzárkózással azt kockáztatja, hogy a puszta erdélyi képviseletünk is veszélybe kerül. Úgy látom, a szervezet végső soron megelégedne egy pártgyőzelemmel, azaz legfeljebb két képviselő Strasbourgba küldésével" – fejtette ki Tőkés. Emlékeztetett: 2009-ben azért küldhetett az erdélyi magyarság három képviselőt Brüsszelbe, mert közösen indultak az autonomisták és az RMDSZ, szerinte ezen az úton kellene továbbhaladni most is.
Közben Szatmárnémetiben Kelemen Hunor leszögezte: az RMDSZ nem köt választási koalíciót egyetlen párttal sem, az alakulat EP-jelöltlistája a szövetség neve és a tulipán jele alatt fut majd. „Nem akarjuk feladni azt a 25 éves politikai brandet, amit felépítettünk, és amelyet minden egyes voksoláskor az erdélyi magyarság megerősített. Semmi sem indokolja, hogy erről lemondjunk" – fejtette ki csütörtökön az RMDSZ vezetője, határozottan elutasítva az EMNP általa rögeszmének nevezett, a koalícióra és Tőkés listavezetői pozíciójára vonatkozó javaslatát.
Kelemen bejelentette azonban, hogy január folyamán tárgyalni fog a májusi megmérettetés kapcsán Biró Zsolttal. A Magyar Polgári Párt elnöke ugyanis szerdán elmondta, azt tartaná korrektnek és felelős magatartásnak az RMDSZ részéről, ha koalíciót kötne a polgári alakulattal az EP-választásokra, a listán pedig a harmadik helyet átengedné az MPP-nek.
Bonyolult autonómiastatútum Január végére végleges lehet az RMDSZ vezetői által a tavalyi év végére ígért székelyföldi autonómiastatútum. Kelemen Hunor szerint azért nem készültek el időben, mert a tervezet elkészítése bonyolultabbnak mutatkozott, mint ahogy azt gondolták. „Most is itt van a táskámban, megmutathatom az eddig elvégzett munka eredményét, melyet magamhoz vettem, hogy elolvashassam" – nyilatkozta a Krónikának csütörtökön a szövetség elnöke Szatmárnémetiben. Hozzátette, a statútumot igyekszenek mihamarabb elkészíteni, hogy a törvényhozás tavaszi ülésszakán benyújtsák a bukaresti parlamentben.
Kelemen Hunor azzal magyarázta a polgáriak iránti „részrehajlást", hogy az MPP „tisztességesen viszonyult" a szövetséghez a 2012-es parlamenti választások előtt, amikor az EMNP-vel ellentétben nem indított jelölteket, nem veszélyeztetve az erdélyi magyarok parlamenti képviseletét. Kelemen ugyanakkor nem zárkózott el attól, hogy más pártok jelöltjeinek helyet adjanak a szövetség listáján.
A Krónika ezzel kapcsolatos kérdésére úgy válaszolt: aki ezen szerepel majd, annak RMDSZ-tagnak kell lennie, mert ezt követeli a törvény. Hozzátette: február 15-éig várják a jelentkezőket, a jelöltek kilétéről és sorrendjéről azután döntenek. Kelemen hibának nevezte továbbá, hogy a kormány összekötné az EP-választásokat az alkotmánymódosító népszavazással. „Tudjuk előre, hogy az alaptörvény módosítása kapcsán hisztérikus vitákra lehet számítani a román pártok részéről, és nem tartjuk jónak, hogy ezek beárnyékolják az EU-val kapcsolatos témákat" – fejtegette az elnök.
Babos Krisztina, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),
Továbbra sem hajlik az RMDSZ az erdélyi magyar koalíció létrehozására az európai parlamenti választások esetében, holott az összefogásra csütörtökön újfent javaslatot tett az EMNP, egy nappal korábban pedig az MPP is.
Miközben Toró T. Tibor néppárti elnök szerint az EP-választások és az alkotmánymódosítás összekapcsolása koalícióra ítéli a magyar alakulatokat, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök leszögezte: a szövetség nem köt választási koalíciót egyetlen párttal sem. Közben az ugyancsak összefogást sürgető Tőkés László nem erősítette meg, hogy Fidesz-listán indul az európai megmérettetésen.
Az európai parlamenti választásokon az optimális megoldás az erdélyi magyar pártok koalíciós listája, amelyet Tőkés László vezet – szögezte le csütörtökön Toró T. Tibor. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke kolozsvári sajtótájékoztatóján azzal indokolta álláspontját, hogy nincs törvényi akadálya a koalíciónak, arra ugyanúgy öt százalékos küszöb érvényes, mint az egyes pártok esetében.
Szerinte egy közös lista mozgósítaná a legsikeresebben az erdélyi magyar választópolgárokat, annál is inkább, mivel az EP-választás és az alkotmánymódosító népszavazás összekapcsolása esetén a román pártok „maximális mozgósítási üzemmódba kapcsolnának", hiszen az alaptörvény elfogadtatásához legkevesebb 50 százalékos részvétel szükséges.
„Másrészt Václav Havel és Lech Walesa mellett Tőkés László egyike a közép-kelet-európai rendszerváltás szimbolikus alakjainak, így ismertsége a legmagasabb, szavainak súlya a legnagyobb" – állapította meg Toró. Hozzátette, a néppárton belül is megoszlanak a vélemények az EP-választás kapcsán, bizonyos álláspontok szerint az alakulatnak önállóan kellene indulnia, mások úgy gondolják, Tőkés László függetlenként újra sikeres lehet. Hivatalos döntést az országos választmány február 22-i ülésén hoz az alakulat az ügyben.
Toró T. Tibor jogi szempontból kivitelezhetőnek, politikai és morális szempontból azonban aggályosnak nevezte a bukaresti kormánykoalíció tervét, miszerint egy időben rendeznék az EP-választásokat és az alkotmánymódosító népszavazást. A néppárt elnöke arról is beszámolt, hogy az EMNP tárgyalt az erdélyi történelmi egyházak képviselőivel a magyarországi választásokat megelőző regisztrációról. Közölte, Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek is támogatja, és a protestáns egyházak is aktívan részt vesznek a mozgósításban.
Toró T. Tibor szerint ugyan felmerült fideszes körökben, hogy Tőkés László a listájukon szerepelhet a májusi megmérettetésen, hiszen az erdélyi EP-képviselő a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) elnöke, a nemzetegyesítési program szimbolikus alakja, így a jelölése természetes következménye lenne az Orbán Viktor vezette alakulat nemzetpolitikájának.
„Ezzel kapcsolatos hivatalos felkérés egyelőre nincs, és nem csak a Fidesz vezetésének kell döntenie az ügyben, hanem Tőkés Lászlónak is, hogy vállalja-e vagy sem a jelöltséget" – szögezte le a néppárt elnöke. Tőkés egyébként az indulását firtató kérdésre a Heti Válasz csütörtöki számában megjelent interjúban leszögezte, meg kell nézni, mi az erdélyi magyarság érdeke, és nem volna méltó, ha a Fidesz vezetőivel való konzultáció nélkül nyilatkozna a kérdésről.
Arra, hogy volt-e megkeresés a Fidesztől, amire korábban Toró T. Tibor utalt, Tőkés úgy válaszolt: ilyenről nincs tudomása. „De én a néppártnak csupán a védnöke vagyok, s lehet, hogy ő pártelnökként folytatott idevágó megbeszéléseket" – jelentette ki Tőkés, hozátéve: a hírnek az a szépséghibája, hogy róla szól és nem arról, amiről kellene, azaz az erdélyi magyarság erős brüsszeli képviseletéről.
„Az RMDSZ az együttműködéstől való elzárkózással azt kockáztatja, hogy a puszta erdélyi képviseletünk is veszélybe kerül. Úgy látom, a szervezet végső soron megelégedne egy pártgyőzelemmel, azaz legfeljebb két képviselő Strasbourgba küldésével" – fejtette ki Tőkés. Emlékeztetett: 2009-ben azért küldhetett az erdélyi magyarság három képviselőt Brüsszelbe, mert közösen indultak az autonomisták és az RMDSZ, szerinte ezen az úton kellene továbbhaladni most is.
Közben Szatmárnémetiben Kelemen Hunor leszögezte: az RMDSZ nem köt választási koalíciót egyetlen párttal sem, az alakulat EP-jelöltlistája a szövetség neve és a tulipán jele alatt fut majd. „Nem akarjuk feladni azt a 25 éves politikai brandet, amit felépítettünk, és amelyet minden egyes voksoláskor az erdélyi magyarság megerősített. Semmi sem indokolja, hogy erről lemondjunk" – fejtette ki csütörtökön az RMDSZ vezetője, határozottan elutasítva az EMNP általa rögeszmének nevezett, a koalícióra és Tőkés listavezetői pozíciójára vonatkozó javaslatát.
Kelemen bejelentette azonban, hogy január folyamán tárgyalni fog a májusi megmérettetés kapcsán Biró Zsolttal. A Magyar Polgári Párt elnöke ugyanis szerdán elmondta, azt tartaná korrektnek és felelős magatartásnak az RMDSZ részéről, ha koalíciót kötne a polgári alakulattal az EP-választásokra, a listán pedig a harmadik helyet átengedné az MPP-nek.
Bonyolult autonómiastatútum Január végére végleges lehet az RMDSZ vezetői által a tavalyi év végére ígért székelyföldi autonómiastatútum. Kelemen Hunor szerint azért nem készültek el időben, mert a tervezet elkészítése bonyolultabbnak mutatkozott, mint ahogy azt gondolták. „Most is itt van a táskámban, megmutathatom az eddig elvégzett munka eredményét, melyet magamhoz vettem, hogy elolvashassam" – nyilatkozta a Krónikának csütörtökön a szövetség elnöke Szatmárnémetiben. Hozzátette, a statútumot igyekszenek mihamarabb elkészíteni, hogy a törvényhozás tavaszi ülésszakán benyújtsák a bukaresti parlamentben.
Kelemen Hunor azzal magyarázta a polgáriak iránti „részrehajlást", hogy az MPP „tisztességesen viszonyult" a szövetséghez a 2012-es parlamenti választások előtt, amikor az EMNP-vel ellentétben nem indított jelölteket, nem veszélyeztetve az erdélyi magyarok parlamenti képviseletét. Kelemen ugyanakkor nem zárkózott el attól, hogy más pártok jelöltjeinek helyet adjanak a szövetség listáján.
A Krónika ezzel kapcsolatos kérdésére úgy válaszolt: aki ezen szerepel majd, annak RMDSZ-tagnak kell lennie, mert ezt követeli a törvény. Hozzátette: február 15-éig várják a jelentkezőket, a jelöltek kilétéről és sorrendjéről azután döntenek. Kelemen hibának nevezte továbbá, hogy a kormány összekötné az EP-választásokat az alkotmánymódosító népszavazással. „Tudjuk előre, hogy az alaptörvény módosítása kapcsán hisztérikus vitákra lehet számítani a román pártok részéről, és nem tartjuk jónak, hogy ezek beárnyékolják az EU-val kapcsolatos témákat" – fejtegette az elnök.
Babos Krisztina, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),
2014. november 21.
Közép-Európa 1989
Konferencia a kommunista diktatúrák bukásáról
A rendszerváltók korosztályának nemcsak az adatott meg, hogy lerombolja a régi rendszert, hanem az is, hogy elkezdje egy jobb világ építését – mutatott rá Lech Walesa Nobel-békedíjas volt lengyel elnök, a Szolidaritás szakszervezet egykori vezetője csütörtökön Bukarestben, ahol a kommunista diktatúrák bukásának 25. évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi konferencián vett részt.
"Egy jobb világ megteremtéséhez szükség van a vitára, az érzelmekre, a sztrájkokra és tüntetésekre ahhoz, hogy megtaláljuk a helyes megoldásokat, és megfelelő, felelős vezetőket válasszunk" – jelentette ki Walesa.
Hozzátette: a rendszerváltás 25. évfordulóján talán túl sok szó esik a demokráciáról és kevesebb a szabadságról, pedig a szabadság nélkül nem érvényesül a népakarat. A szabadság fontosságáról hajlamosak az emberek megfeledkezni, mert az olyan természetes, mint a levegő: "csak akkor érezzük a hiányát, ha nincs" – vélekedett a lengyel rendszerváltozás meghatározó személyisége.
A Visszatekintés és jövőbe nézés című tanácskozást Emil Constantinescu volt elnök által vezetett alapítvány rendezte. Az eseményre kelet-európai országok első demokrata államfői, a kommunista rendszerrel szembeni ellenállás meghatározó személyiségei kaptak meghívót.
Többek közt Vytautas Landsbergis volt litván elnök, Sali Berisa, Albánia volt köztársasági elnöke, Zselju Zselev volt bolgár elnök és Boris Tadic, Szerbia volt elnöke vett részt a megnyitón.
A kétnapos konferenciára Magyarországról – a 80-as években több szamizdat kiadványt alapító és szerkesztő – Demszky Gábort, Budapest volt főpolgármesterét hívták meg, aki egy csütörtök délutáni fórumon vett részt.
Constantinescu nyitóbeszédében köszönetet mondott mindazoknak, akik szembeszálltak a "bűnös kommunista rendszerrel", és azoknak, akik 1989-ben hozzájárultak a Ceausescu-diktatúra megdöntéséhez.
A volt államfő úgy vélekedett: semmilyen összeesküvés nem lett volna képes azt a mélyreható változást előidézni Kelet- Európában, ami negyedszázada történt, ha a "végbement csodát" nem táplálta volna a szabadság eszméjéhez életük árán is ragaszkodó emberek eltökéltsége.
A konferenciát I. Mihály király, a 93 éves volt uralkodó levélben üdvözölte, és csütörtökön díszvacsorát adott a Bukarestben összegyűlt volt államfők tiszteletére.
Népújság (Marosvásárhely)
Konferencia a kommunista diktatúrák bukásáról
A rendszerváltók korosztályának nemcsak az adatott meg, hogy lerombolja a régi rendszert, hanem az is, hogy elkezdje egy jobb világ építését – mutatott rá Lech Walesa Nobel-békedíjas volt lengyel elnök, a Szolidaritás szakszervezet egykori vezetője csütörtökön Bukarestben, ahol a kommunista diktatúrák bukásának 25. évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi konferencián vett részt.
"Egy jobb világ megteremtéséhez szükség van a vitára, az érzelmekre, a sztrájkokra és tüntetésekre ahhoz, hogy megtaláljuk a helyes megoldásokat, és megfelelő, felelős vezetőket válasszunk" – jelentette ki Walesa.
Hozzátette: a rendszerváltás 25. évfordulóján talán túl sok szó esik a demokráciáról és kevesebb a szabadságról, pedig a szabadság nélkül nem érvényesül a népakarat. A szabadság fontosságáról hajlamosak az emberek megfeledkezni, mert az olyan természetes, mint a levegő: "csak akkor érezzük a hiányát, ha nincs" – vélekedett a lengyel rendszerváltozás meghatározó személyisége.
A Visszatekintés és jövőbe nézés című tanácskozást Emil Constantinescu volt elnök által vezetett alapítvány rendezte. Az eseményre kelet-európai országok első demokrata államfői, a kommunista rendszerrel szembeni ellenállás meghatározó személyiségei kaptak meghívót.
Többek közt Vytautas Landsbergis volt litván elnök, Sali Berisa, Albánia volt köztársasági elnöke, Zselju Zselev volt bolgár elnök és Boris Tadic, Szerbia volt elnöke vett részt a megnyitón.
A kétnapos konferenciára Magyarországról – a 80-as években több szamizdat kiadványt alapító és szerkesztő – Demszky Gábort, Budapest volt főpolgármesterét hívták meg, aki egy csütörtök délutáni fórumon vett részt.
Constantinescu nyitóbeszédében köszönetet mondott mindazoknak, akik szembeszálltak a "bűnös kommunista rendszerrel", és azoknak, akik 1989-ben hozzájárultak a Ceausescu-diktatúra megdöntéséhez.
A volt államfő úgy vélekedett: semmilyen összeesküvés nem lett volna képes azt a mélyreható változást előidézni Kelet- Európában, ami negyedszázada történt, ha a "végbement csodát" nem táplálta volna a szabadság eszméjéhez életük árán is ragaszkodó emberek eltökéltsége.
A konferenciát I. Mihály király, a 93 éves volt uralkodó levélben üdvözölte, és csütörtökön díszvacsorát adott a Bukarestben összegyűlt volt államfők tiszteletére.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. február 20.
Marosvásárhelyen a Hallgatás fala
Az 1989-es forradalom 25-ik évfordulójára korabeli fényképekből és dokumentumokból összeállított, a Hallgatás fala című kiállításnak ad helyet pénteken a marosvásárhelyi Kultúrpalota. A délelőtt megnyitott tárlatot este hatig lehet megtekinteni.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vándortárlaton ismerteti a rendszerváltás történetének dokumentumait, az azt megelőző korszakot is ismertetve. Az egyedi hangulatú kiállítás a Hallgatás fala nevet viseli, hiszen falak között kanyarog a néző és kap ízelítőt abból, ami 1944 és 1965 között történt Romániában, arról, hogy hogyan alakult meg szovjet beavatkozással a baloldali kormány, amit az ellenzéki pártok vezetőinek bebörtönzése követett, illetve létrejött az egypárti uralom.
Aki élt abban a korban, élő emlékei vannak a Ceaușescu-éráról. Aki később született, fotók, dokumentumok által kaphat betekintést a diktátor mindennapjaiba, az egyház helyzetébe, a nélkülözésekbe, amelyek 1971-től kezdődően a nyolcvanas évek végére vált a legelviselhetetlenebbé. Mert félni kellett a diktatúrában, nem szabadott megszólalni, erre alapult a rendszer – hangsúlyozta Kincses Előd, Tőkés László ügyvédje.
Végignézve a tárlatot, az ember azt gondolná, törvényszerű volt a forradalom kitörése, ami nem győzhetett volna, ahogy Cseh Gábor, az EMNT helyi elnöke fogalmazott, a magyar és román összefogás nélkül, a temesvári kiskatonák nélkül, akik szembe mertek fordulni a parancsot adó hatalommal.
A tárlat az 1989-es, Tőkés László által kirobbantott forradalomról szóló részletes beszámoló után a Közép-Kelet európai helyzetet is átfogja, fotókban ismerteti a fontosabb, a rendszerváltásban szerepet vállaló személyiségeket: Gorbacsov, Lech Walesa, Vaclav Havel, Orbán Viktor.
Nem marad ki a felsorolásból az 1990-es fekete március néven elhíresült marosvásárhelyi esemény sem, illetve az 1990 és 2006 közötti Románia, majd a 2007-es európai uniós csatlakozás eseménye sem.
A kiállítást szakmailag Soós Zoltán, a Maros megyei múzeum igazgatója méltatta, rámutatva, hogy a hivatalos adatok szerint 1500 áldozata volt a romániai diktatúrának, a valóságban ennél is több.
A vándortárlat következő állomása Székelyudvarhely, ahonnan Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre majd Kolozsvárra szállítják.
Antal Erika
Székelyhon.ro
Az 1989-es forradalom 25-ik évfordulójára korabeli fényképekből és dokumentumokból összeállított, a Hallgatás fala című kiállításnak ad helyet pénteken a marosvásárhelyi Kultúrpalota. A délelőtt megnyitott tárlatot este hatig lehet megtekinteni.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vándortárlaton ismerteti a rendszerváltás történetének dokumentumait, az azt megelőző korszakot is ismertetve. Az egyedi hangulatú kiállítás a Hallgatás fala nevet viseli, hiszen falak között kanyarog a néző és kap ízelítőt abból, ami 1944 és 1965 között történt Romániában, arról, hogy hogyan alakult meg szovjet beavatkozással a baloldali kormány, amit az ellenzéki pártok vezetőinek bebörtönzése követett, illetve létrejött az egypárti uralom.
Aki élt abban a korban, élő emlékei vannak a Ceaușescu-éráról. Aki később született, fotók, dokumentumok által kaphat betekintést a diktátor mindennapjaiba, az egyház helyzetébe, a nélkülözésekbe, amelyek 1971-től kezdődően a nyolcvanas évek végére vált a legelviselhetetlenebbé. Mert félni kellett a diktatúrában, nem szabadott megszólalni, erre alapult a rendszer – hangsúlyozta Kincses Előd, Tőkés László ügyvédje.
Végignézve a tárlatot, az ember azt gondolná, törvényszerű volt a forradalom kitörése, ami nem győzhetett volna, ahogy Cseh Gábor, az EMNT helyi elnöke fogalmazott, a magyar és román összefogás nélkül, a temesvári kiskatonák nélkül, akik szembe mertek fordulni a parancsot adó hatalommal.
A tárlat az 1989-es, Tőkés László által kirobbantott forradalomról szóló részletes beszámoló után a Közép-Kelet európai helyzetet is átfogja, fotókban ismerteti a fontosabb, a rendszerváltásban szerepet vállaló személyiségeket: Gorbacsov, Lech Walesa, Vaclav Havel, Orbán Viktor.
Nem marad ki a felsorolásból az 1990-es fekete március néven elhíresült marosvásárhelyi esemény sem, illetve az 1990 és 2006 közötti Románia, majd a 2007-es európai uniós csatlakozás eseménye sem.
A kiállítást szakmailag Soós Zoltán, a Maros megyei múzeum igazgatója méltatta, rámutatva, hogy a hivatalos adatok szerint 1500 áldozata volt a romániai diktatúrának, a valóságban ennél is több.
A vándortárlat következő állomása Székelyudvarhely, ahonnan Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre majd Kolozsvárra szállítják.
Antal Erika
Székelyhon.ro
2016. szeptember 21.
Kallós Zoltán kapta a Szent István-díjat
Mind a magyarországi, mind az erdélyi sajtó érdektelenséggel viszonyult az eseményhez: az Esztergomi Vármúzeum Lovagtermében szeptember 17-én 14. alkalommal tartották meg a Szent István-díjátadó ünnepséget.
Idén Kallós Zoltán, a 90. életévét tavasszal betöltött jele erdélyi néprajzkutató és népzenegyűjtő kapta a rangos kitüntetést. Ugyanakkor Lábik János 83 éves, Pro Urbe-díjas párkányi (ma Štúrovo Szlovákiában) festőművész munkásságát Szent István-emlékéremmel ismerték el.
A díjat az esztergomi körzeti televízió vezetője, Bihari Antal alapította 2001-ben. A díjjal az elmúlt években olyan személyiségeket ismert el a Szent István Alapítvány, akik munkásságukkal példaértékű tevékenységet fejtenek ki a magyarság összetartozása és megmAradása érdekében. A rendezvényen jelen volt a korábbi díjazottak néhánya, egyházi és közéleti személyiségek, a környékbeli polgármesterek, több magyar politikai szervezet képviselője. Tiszteletét tette Schmidt Pál volt köztársasági elnök és Tőkés László református püspök, európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Kozma Imre római katolikus pap, irgalmasrendi szerzetes, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító vezetője és számos korábbi kitüntetett. Lábik János tiszteletére Párkányból is sokan érkeztek.
A Válaszúton élő Kallós Zoltán, a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas néprajztudós, népzenegyűjtő egészségi állapota miatt nem tudott jelen lenni a rangos rendezvényen, az ő nevében a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány elnöke, Balázs Bécsi Gyöngyi vette át a díjat. A kitüntetett méltatását Rétvári Bence parlamenti államtitkár és Jankovics Marcell, a Szent István-díj Alapítvány elnöke mondta el. Mindketten értékelték azt a hatalmas életművet, melyet Kallós Zoltán nemcsak Erdélyben, de az összmagyarság érdekében megalkotott. „A népi kultúra, a népzene egyik legnagyobb mecénása, ma élő Bartók Béla-értékű egyénisége ő a nemzetnek” – hangzott el az államtitkár méltatása során.
A rangos díjat a kuratórium döntése alapján már sok ismert közéleti személy megkapta az elmúlt 15 évben, sorrendben: Orbán Viktor, Tőkés László, Duray Miklós, Nemeskürty István, Püski Sándor és felesége, Wittner Márias és Dosztál Béla, Buzánszky Jenő és Grosics Gyula, Béres József és családja, Egerszegi Krisztina, Makovecz Imre, Halzl József, Tamás Ilonka és Burián László, Lech Wałęsa, Pozsgay Imre. (2008 nem adták ki a díjat, ugyanis a kuratórium Sólyom László akkori köztársasági elnöknek ajánlotta fel a kitüntetést, aki hivatali ideje alatt nem fogadott el külön díjakat.)
A díjat képező Szent István emlékszobor 30 centiméter magas, bronzból készült és márványtalapzaton áll, Melocco Miklós szobrászművész alkotása. Szent Istvánt ábrázolja, amint két kezével magasba emeli a keresztet nemzete előtt, és hirdeti: „Így minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, mely, ha elvész: / Róma ledűl, és rabigába görbed.” (Berzsenyi Dániel: A Magyarokhoz)
Az idei esztergomi díjátadó színvonalas kultúrműsorában nagy szerepet kaptak a magyar népdalok és a néptánc.
itthon.ma
Mind a magyarországi, mind az erdélyi sajtó érdektelenséggel viszonyult az eseményhez: az Esztergomi Vármúzeum Lovagtermében szeptember 17-én 14. alkalommal tartották meg a Szent István-díjátadó ünnepséget.
Idén Kallós Zoltán, a 90. életévét tavasszal betöltött jele erdélyi néprajzkutató és népzenegyűjtő kapta a rangos kitüntetést. Ugyanakkor Lábik János 83 éves, Pro Urbe-díjas párkányi (ma Štúrovo Szlovákiában) festőművész munkásságát Szent István-emlékéremmel ismerték el.
A díjat az esztergomi körzeti televízió vezetője, Bihari Antal alapította 2001-ben. A díjjal az elmúlt években olyan személyiségeket ismert el a Szent István Alapítvány, akik munkásságukkal példaértékű tevékenységet fejtenek ki a magyarság összetartozása és megmAradása érdekében. A rendezvényen jelen volt a korábbi díjazottak néhánya, egyházi és közéleti személyiségek, a környékbeli polgármesterek, több magyar politikai szervezet képviselője. Tiszteletét tette Schmidt Pál volt köztársasági elnök és Tőkés László református püspök, európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Kozma Imre római katolikus pap, irgalmasrendi szerzetes, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító vezetője és számos korábbi kitüntetett. Lábik János tiszteletére Párkányból is sokan érkeztek.
A Válaszúton élő Kallós Zoltán, a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas néprajztudós, népzenegyűjtő egészségi állapota miatt nem tudott jelen lenni a rangos rendezvényen, az ő nevében a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány elnöke, Balázs Bécsi Gyöngyi vette át a díjat. A kitüntetett méltatását Rétvári Bence parlamenti államtitkár és Jankovics Marcell, a Szent István-díj Alapítvány elnöke mondta el. Mindketten értékelték azt a hatalmas életművet, melyet Kallós Zoltán nemcsak Erdélyben, de az összmagyarság érdekében megalkotott. „A népi kultúra, a népzene egyik legnagyobb mecénása, ma élő Bartók Béla-értékű egyénisége ő a nemzetnek” – hangzott el az államtitkár méltatása során.
A rangos díjat a kuratórium döntése alapján már sok ismert közéleti személy megkapta az elmúlt 15 évben, sorrendben: Orbán Viktor, Tőkés László, Duray Miklós, Nemeskürty István, Püski Sándor és felesége, Wittner Márias és Dosztál Béla, Buzánszky Jenő és Grosics Gyula, Béres József és családja, Egerszegi Krisztina, Makovecz Imre, Halzl József, Tamás Ilonka és Burián László, Lech Wałęsa, Pozsgay Imre. (2008 nem adták ki a díjat, ugyanis a kuratórium Sólyom László akkori köztársasági elnöknek ajánlotta fel a kitüntetést, aki hivatali ideje alatt nem fogadott el külön díjakat.)
A díjat képező Szent István emlékszobor 30 centiméter magas, bronzból készült és márványtalapzaton áll, Melocco Miklós szobrászművész alkotása. Szent Istvánt ábrázolja, amint két kezével magasba emeli a keresztet nemzete előtt, és hirdeti: „Így minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, mely, ha elvész: / Róma ledűl, és rabigába görbed.” (Berzsenyi Dániel: A Magyarokhoz)
Az idei esztergomi díjátadó színvonalas kultúrműsorában nagy szerepet kaptak a magyar népdalok és a néptánc.
itthon.ma
2017. július 4.
Magyarnak lenni Romániában
A vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk?
Ami alább következik, az tulajdonképpen kis részlete lehetne annak a tanulmánynak, amelyet már régen meg kellett volna írnom Bretter Györgyről, akiről szóltam már életében és halálában (nekem a legfontosabb a temetésén mondott beszédem volt, mert a halála – az egykori fiatal férfi első nagy személyes vesztesége – mélyen megérintett, és még mindig fáj, néha el is csodálkozom rajta).
Ez nem évfordulós cikk, Gyuri csak 1977 novemberében halt meg, most még nyár van. Nehéz lett volna őt akkor az olvasónak megmagyaráznom (kísérleteim nem sikerültek elég jól), nehéz ma is, de másért. A probléma egy része avval kapcsolatos, ami ma is égető, sajgó ügy, különösen nektek, akik ott vagytok, és remélhetőleg ott is maradhattok. De nem azért, mert be vagytok zárva.
Az 1968 (akkor voltam húsz esztendős) utáni évtizedben – és ezt őszintén aligha mondta el még valaki, pedig az emlékező próza hatalmas gleccsermorénája torlódott föl – a romániai magyar értelmiség nagyon különös helyzetben találta magát.
Románia nem vett részt a csehszlovákiai demokratikus szocialista kísérlet eltiprásában (bár döntően oroszellenes, nacionalista elfogultságból, nem demokratikus meggyőződésből), ámde a Magyar Népköztársaság igen.
Románia, bár formálisan nem lépett ki a Varsói Szerződésből és a KGST-ből, nyíltan a Szovjetunió ellen fordult, közeledett a szovjet tömbön kívüli Jugoszláviához, és a Nyugat kedvencévé vált. (Nicolae Ceauşescu volt így – még Titónál is inkább – a Nyugaton valaha leginkább elismert kelet-európai vezető, több mint egy évtizedig. Václav Havel és Lech Wałęsa sose vitte ilyen sokra…)
Ebben a helyzetben a nacionalista és (neo)sztálinista Ceauşescu-rendszer engedményeket tett a mozgolódó, reformokra vágyó román értelmiségnek – mind a nacionalista, mind a demokratikus szándékú részének – , és engedményeket tett a romániai magyar nemzetiségnek, amelynek a szellemi vezetői (Méliusz József, Domokos Géza, Sütő András, Gáll Ernő) ezt az alkalmat meg is ragadták. Ez volt a romániai magyar sajtó, rádió, televízió, folyóiratirodalom, könyvkiadás, színház stb. nagy, talán legnagyobb korszaka. Ekkor indultunk el a pályánkon.
A Magyar Népköztársaság elhárítási, hírszerző és kultúrpolitikai szerveinek az volt a föladatuk, hogy éber figyelemmel kísérjék a romániai magyar nemzetiség mozgásait – , hiszen a Román Szocialista Köztársaság ekkor elárulta „a szocialista tábor” egységét, és ezért belső problémái (mindenekelőtt a magyarkérdés) élénk érdeklődést ébresztettek budapesti, moszkvai és kelet-berlini hivatalos körökben.
Az a mintegy másfélszáz magyarországi értelmiségi, aki ebben az időszakban elkezdett intenzíven foglalkozni Erdéllyel, nyilván nem Románia „föllazításának” az érdekében tette, amit tett, de épp úgy megragadta a kínálkozó alkalmat, mint ellenkező előjellel igen sokan Romániában. Romániában ez virágkora volt a magyar nemzetiségi kultúrának, és se azelőtt, se azóta nem volt az erdélyi műveltségnek ekkora magyarországi kritikai visszhangja, az „Erdély-járás” is ekkor kezdődött; mindezt félreérthetetlenül bátorította az MSZMP (és „a III. ügyosztály”) művelődéspolitikája.
Másrészt azt kellett látniuk az álmélkodó olvasóknak, hogy az 1968-i szovjet agressziót, a Prágai Tavasz leverését ellenző magyarországi értelmiségiek (akiknek az írásai többé-kevésbé be voltak tiltva Budapesten) megjelenhettek az egyébként szűk pányvára fogott romániai és jugoszláviai (erdélyi és vajdasági) folyóiratokban, s a romániai (valamivel kevésbé a jugoszláviai) magyar írók (és más alkotók) munkái egyre nagyobb nyilvánosságot kaptak Magyarországon.
A két, szemszögünkből fontos állam, Románia és Magyarország (meg a formálódó magyarországi demokratikus ellenzék!) ekkor valósággal versengett a romániai magyar értelmiségért – persze mindkét államvezetés ezt hátsó gondolatokkal és rosszhiszeműen tette, de ez a kis ideig tartó konjunktúra nagyon jót tett mind a romániai magyarság általános állapotának, mind kulturális és oktatási intézményeinek, mind pedig a románai magyar értelmiség (hogy is nevezzük?) karrierjének. Ennek az epizódnak a fő, voltaképpen az egyetlen ideológusa a korábbi, a sztálini korszakban börtönbe vetett Méliusz volt. Ha áttekintjük az 1960-as évek közepétől az 1970-es évek végéig keletkezett irodalmi-politikai esszéit, láthatjuk a sietséget, amellyel igyekezett elintézni a nemzedéke számára függőben maradt ügyeket: a háború előtti baloldal és ezen belül az avant-garde elátkozottainak elismertetését, rehabilitációját; a régi mozgalom internacionalizmusának, Duna-konföderációs gondolatvilágának fölelevenítését; Jugoszlávia be- vagy visszaemelését a kommunista kánonba; a két világháború közötti romániai magyar irodalomnak az 1960-as évek közepén megrekedt fölélesztését; a Szovjetuniótól elszakadó eurokommunista nyugati baloldal, sőt: alkalmanként a kimondottan szovjetellenes új baloldal megismertetését; és mindenekelőtt a magyar nemzetiség egyenjogúságának elismertetését, a magyar (magyarországi és erdélyi) antifasiszta hagyomány előtérbe helyezését, igazolva evvel a nemzetiségi törekvések „haladó” voltát. Erre igazából három-négy éve volt csak, de segített neki néhány fontos – elsősorban bukaresti – magyar intézmény, A Hét, a Kriterion Kiadó, az Előre (az országos magyar napilap) kulturális rovata, a román állami rádió és televízió magyar adása, a méltatlanul elfelejtett Ifjúmunkás (hetilap). Meg, amennyire lehetett, a kolozsvári Korunk. Ámde a „demokratikus szocialista” megújulás egy kis időre mindenüvé átterjedt, erre én is – mint a kolozsvári Utunk (ma: Helikon) egykori segédszerkesztője (1972-78) – tanú lehetek.
Persze ez csapda volt: már készen állt Ceauşescu félőrült vasgárdista-sztálinista-maoista fordulata (többek között azért, mert végül a szovjet-kínai ellentétet fontosabbnak érezte, mint a szovjet-amerikai hidegháborút), illetve az MSZMP vezetőségének Erdély-politikája konjunkturális volt és ilyenként lepleződött le, bármennyire fölhasznált őszinte és érzelmes, akkor még zömmel „demokratikus” kultúrnacionalista értelmiségieket, akik nem tudták – vagy nem törődtek vele – , hogy fölhasználják őket a moszkvai ihletésű játszmákban. De ameddig ez egyértelműen be nem bizonyosodott, volt egy pillanat – és ennek a megörökítése és hasonlatkénti használata miatt írom ezeket a sorokat – , amelyben lehetségessé és szükségszerűvé vált, hogy a követelésként így ki nem mondott romániai magyar kulturális autonómia tartalmát meghatározzák, hogy jelentése legyen a romániai magyar „különlétnek”, s ebben Bretter és barátai (a „tanítvány” kifejezés félrevezető: Bretter nem volt „mester”, így nem lehettek „tanítványai”) elszakadtak az olyan ideológusoktól, mint Gáll Ernő – bár többünk személyes jó viszonya megmaradt velük – , és Szilágyi Domokos és mások metaforikus lázadó nyelvének a szerepét is átvette Bodor Ádám jeges-ironikus prózája, amely (ma már látszó furcsa párhuzamban olyan „osztrák” írókkal, mint Kafka, Doderer, Celan, Bachmann, Bernhard, Handke – nem „hatásról” van szó!) a huszadik század történelmi tragédiájának világirodalmában az egyik legfontosabb hely.
Az 1968-as (prágai, párizsi, berkeley-i, nyugat-berlini – urambocsá, kolozsvári/bukaresti) alapeszme, mint köztudomású, emancipációs jellegű volt, és egyszerre állt szemben az akkori, igen konzervatív nyugati kapitalizmussal és a valamelyest megszelídített sztálinizmus „létező szocialista” variánsával: ez volt számunkra, kelet-európai fiatal értelmiségiek számára a politikai lényege. Az emancipatorikus és nyomatékosan tekintélyellenes (antiautoritárius) karakter alátámasztotta minden közösség – és az akkori filmek és zenék mai közönsége számára is evidens kell hogy legyen: a közösség ebben a világszemléletben és „világérzésben” mindig kisebbség(ek)et jelentett, amelyeknek (többnyire tragikus) szabadságküzdelmeket kell(ett) folytatniuk a represszív Apa különféle figuráival: az Állammal, a Tőkével, a Nemzettel, a Munkával, a heteroszexista normakészlettel és általában mindenfajta elnyomással.
A Ceauşescu-féle „etnokratikus” állammal szemben a nemzetiségi önállósági, kulturális autonomista törekvések akkor (egy pillanatra) a szabadságtörekvések párhuzamává lényegültek át, a romániai magyarság – potenciálisan – a romániai „demokrácia” bázisának tetszett, fönnmaradása a „demokráciától” függött és a romániai „demokrácia” általános érdekét is szolgál(hat)ta volna.
Az egyetemes 68-as antinacionalizmus szükségképpen kisebbségvédő volt: egyik forrása az amerikai feketék fölszabadítási (emancipációs) mozgalma volt együtt a nőmozgalommal és a Gay Liberation kezdeteivel, no meg az általános antikolonializmussal (ebben különösen fontos az algériai háború és franciaországi utóélete máig) és – a harmadik világ mozgalmaival szimpatizáló – békemozgalommal, illetve a csehszlovák esetben a forrás a nagyhatalmi hegemonizmussal való szembenállás (a kis és nagy nemzetek egyenlőségének lenini elve alapján), a kisnemzeti önállóság és önérzet kulturális alakzata.
Ezért a „mit jelent magyarnak lenni Romániában?” kérdésre akkor – mindenekelőtt Bretter rejtélyes-kódolt-ironikus esszéírásában, „fogalomköltészetében” – az volt a válasz, hogy önmagunk védelmén túl a romániai magyar kultúrának (politikai kultúrának is) küldetése van: kulcsszereplője lehet a kelet-európai fölszabadulásnak.
Tehát a romániai magyar önaffirmáció (önállítás, önkijelentés) – ez rekonstruálható – nem nacionalizmus, nem a kasztráló, fegyelmező, nőbántalmazó Apa újabb elnyomó cselszövénye, hanem ellenkezőleg: soft power, szelíd, befogadó-elismerő, toleráns magatartással elegyített követeléshalmaz, amelynek a politikai garanciája éppen a kisebbségi jelleg, a gyöngék ráutaltsága a szabadság és igazságosság eszményeire, amelyek mögött (esetünkben) nem áll materiális (azaz állami, gazdasági, katonai, területi, demográfiai-biopolitikai) hatalom.
Csak a kultúra, amely Bretter esetében – aki számára alapvető jelentősége volt Kallós Zoltán föltáró-megőrző és művészi munkájának – a népi kultúrát, a folklórt is jelentette, hamisítatlan romantikus-fölszabadító, illetve rousseau-i egyenlősítő szellemben (nem hiába volt kedves filozófusa Fichte). Tehát itt nem a ma (részben tévesen) „elitistának” nevezett „magaskultúra” a karvezető, hanem az elnyomottak népi kultúrájának szintézise az avant-garde-dal, amelyet mi itt a Duna-medencében Bartók nevével szoktunk asszociálni. Utópia, persze: mélységesen baloldali utópia.
Bretter maga nem volt utópista, távol állt tőle minden naiv derűlátás és indokolatlan reménykedés. Bonyolult és persze ellentmondásos, sok tekintetben rejtelmes és titokzatos életművét ajánlatnak tekintette, amelyet minden fölhajtás nélkül olvasói elé tárt, például az akkor százezres példányszámban megjelenő Előre vasárnapi irodalmi mellékletében közölt „Szeminárium” c. elképesztő „rovatában”, amelyre büszke lehetett volna bármelyik akkori párizsi, firenzei, New York-i, nyugat-berlini, frankfurti alternatív lap, de amely a maga gyergyószentmiklósi, lugosi, zilahi, élesdi olvasóihoz akart hű lenni. Nem tudjuk, ezek az olvasók mit gondoltak róla. Bizonyára furcsállták, de sokan érezték ki belőle azt, amit Bretter mondani akart nekik: magyarok lesztek, ha szabadok vagytok.
Furcsa tétel különben is, nem?
Ezt mindenesetre elhittük neki, és jó sokáig világos volt – világosnak tetszett – számunkra, hogy „a jó erdélyi magyar” amiatt, hogy jó sorsa az emancipációtól függ (mint minden kisebbségé), lényegénél fogva nem sovén, nem antiszemita, nem nőgyűlölő és így tovább, ami aztán kicsit összekeveredett a transzilvanista mitológiával a „jellegzetesen erdélyi” toleranciáról, ad vocem tordai országgyűlés, vö. Páskándi Dávid Ferenc-drámájával, Sütő Szervét Mihály-drámájával (azt hiszem, Csillag a máglyán volt a címe) és Kohlhaas Mihály-darabjával, amelyekben a vallási türelem és a ius resistendi és a természetjog persze (alig burkoltan) a nemzetiségi kérdésre utalt. Ugyanígy Méliusz antisztálinista politikai lírája és esszéisztikája, Szilágyi Domokosnak a diktatúraellenességet (bizonyára problematikusan) naturalizáló, poszt-József Attila-i költészete, és még sok minden, ami kevésbé ismert, és aminek még az említésére sincs itt terem. De a korszak emblematikus intellektuális alakja Bretter volt – ami nem azt jelenti, hogy jobb író volt mindenkinél, ez szamárság, nem ilyesmiről van itt szó.
Bretter ekkor már túl volt az „enyhülés”, a „demokratizálódás”, a „reform” mindenfajta illúzióján, teljesen elszakadt a rendszertől (meg minden szokványos „értelmiségi politizálástól”), a „humanista marxizmus” nyelvezetétől meg lassacskán minden földi köteléktől – kivéve frázistalan szolidaritását a saját veszélyeztetett magyar közösségével. (Magam a legélesebben elutasítottam a haladó establishment – ez esetben Gáll Ernő – békejobbját 1976-ban, de ez az írásom, amely kéziratban keringett, csak 2003-ban jelenhetett meg a Kellék c. kolozsvári filozófiai folyóiratban. Ám az én szakításom elméleti volt és politikai, a Bretter Györgyé már mélyebb: egzisztenciális és végleges.)
Ami – Méliusz rendkívül jelentős kivételével – hiányzott mindebből, ahogyan nem hiányzott a jugoszláviai, vajdasági magyar kultúrából (amelyhez mély köze volt a szerb eredetű, temesvári Méliusznak), az a többségi kultúrával való kölcsönhatás volt. (A George Ivaşcu szerkesztette Contemporanult, a Dan Hăulică szerkesztette Secolul 20-t sok magyar olvasta; de ez aztán elhalt.)
Ekkor Ceauşescu már előhívta a mélyből mind a görögkeleti ortodoxiához kapcsolódó, mind a pogány (dák) jellegű román ősfasizmust, ez meg csakhamar átvette a szellemi hatalmat, Marin Preda Antonescu marsallt mentegető-igazoló regényétől (Delirul, 1975), amely – Ştefan Andrei egykori külügyminiszter emlékezései szerint – mély benyomást tett Ceauşescura, egészen Adrian Păunescu ultrasoviniszta performanszaiig (a mai román oroszellenesség innen származik, ebben gyökerezik, a rehabilitált Vasgárdában), ez pedig (emlékszem jól) valósággal megőrjítette a román társadalmat, ellenerők pedig nem jelentkeztek. A pillanat elmúlt, tekintet nélkül Méliusz és Domokos Géza utóvédharcaira a Scânteia-házban.
Elmúlt, de volt.
Eleinte a román – magyarellenes élű – totalitárius román állami sovinizmusra adott [néma vagy közvetett] erdélyi magyar válasz nem a magyar nacionalizmus volt. Eleinte.)
Balogh Edgár mondta nekem, hogy 1968 magyar szempontból nem volt más, mint a kisantant (Csehszlovákia-Jugoszlávia-Románia) fölélesztése. Volt ebben némi igazság. Abban az évben másutt is visszatért az „avant-guerre”: a lengyelországi hivatalos antiszemita kampány Gomułka irányításával s a maradék lengyel zsidóság kiűzése (kivéve néhány ellenzéki értelmiségit a börtönben) volt a Párt válasza a diák- és munkáslázadásra, Csehszlovákiában pedig a reszovjetizáló, büntető „normalizáció” (Csehszlovákia szovjet-magyar-keletnémet-stb. megszállása volt a mi döntő „nemzedéki” élményünk – no meg 1967. június 2., Benno Ohnesorg meggyilkolása [rendőrgolyóval] Nyugat-Berlinben, a vérengző iráni sah védelmében), Romániában a fasizáló szovjetellenes/magyarellenes mozgósítás: „ne iau Ardealul”, Erdély veszélyben, stb. Azt a pillanatot maga alá temette az idő, ki se látszik.
Mit jelent most magyarnak lenni Romániában?
A válasz felelőssége nem az enyém, hiszen én már nem élek ott veletek. (Akármennyire reménytelenül erdélyi maradtam. Ez nem érdem, nem azért mondom. Így van, és kész.)
A negyven évvel ezelőtti – abszurd, de nem érthetetlen – kísérlet (eszmetörténetileg elkerülhetetlen volt, hogy bekövetkezzék: látni kell, hogy ez volt a prágai meg varsói/gdański 68 romániai magyar megfelelője, és nem lehetett más) aligha példamutató. Túl sok minden változott meg, és bár a szimpla diktatúraellenesség mind Romániában, mind Magyarországon jelen van még, de eléggé félrevezető, hiszen szemben a szokványos zsurnállogikával és zsurnálretorikával, a „létező szocializmusból” nem maradt semmi. (Minden nap olvassuk Pesten, hogy „ez olyan, mint a kádárizmus”. Nem olyan.)
Ha nem is példa, hát tanulság.
Ha valamely kisebbséghez tartozni – az összes hátrányokkal, a kiküszöbölhetetlen (és szívemnek kedves) provincializmusokkal – pusztán csak véletlenszerű tény (vagy ami ugyanaz: VÉGZET), akkor ugyancsak a véletlen (ez esetben az egyéni érdek) szabja meg, hogy evvel az adottsággal mit kezd valaki. Akár kivándorolhat anyagi okokból, akár csöndben asszimilálódhat, akár megtartja a magyarságát reflektálatlan, senki másra nem tartozó, következményekkel nem járó magánügynek, folklorisztikus díszítménynek, tetszőleges (ám jelentéktelen) akárminek. Mindegy. Voltaképpen a nemzeties jobboldal – amelynek ma a legnagyobb sikere van – is ezt mondja az álirredenta Trianon-gyászkultusszal: s ugyan mi az értelme és az értéke az irredentizmusnak valódi határrevíziós program nélkül? Ez csak a válasz elodázása. Zászlóerdővel dekorálva – igazából: álcázva.
Mi a romániai magyarság politikai küldetése a szűnni nem akaró romániai (román) politikai válságban? Mert azért nem lehet a pusztán önérdekű regionális lobbizás, amit – korlátozott ismereteim szerint – elég ügyesen művel a nemzetiségi politikai osztály.
Mi a romániai magyarság funkciója abban a tragédiában, amely Magyarországot sújtja? Pontosabban: mi a létező, de szemérmesen titkolt irányzatok – nyilvánvalóan többféle – elképzelése róla, és Erdély esetleges jótékony befolyásáról? Van valami sajátságos, amiért – a születés véletlenén túl – érdemes romániai magyar értelmiséginek lenni? Van valami közös projekt, amiért érdemes közösen dolgozni? (És itt nem a kívülállók iránti rutinszerű ellenszenvet és megvetést értem, ez nem ér túl sokat.) Megmenthető-e (létrehozható-e) vajon pont Erdélyben például a Duna-medencei szabad magyar sajtó, ha minden kötél szakad?
A vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk?
Ne feledjük, hogy a tizenkilencedik század „összmagyar” kultúrájában Erdély semmiféle sajátos szerepet nem játszott. Ez a sajátosság csak a Trianon utáni „impériumváltozással” kezdődik.
Minden erdélyi föladat és küldetés válságok terméke volt eddig.
Ha jól látom, megint van válság, de ennek a kerete a politikailag zűrzavaros, különben pedig dinamikusan „fejlődő” kapitalista Románia, ahol éppen a „jóléti állam” (újraelosztó, „haladó” társadalompolitika) és a konzervatív nacionalizmus kombinációjával próbálkozik – a magyarokkal szemben olykor elvtelenül és ravaszul gáláns – ostromlott PSD, eltérően Aleksandar Vučić neoliberális-nacionalista szerbiai rendszerétől.
De van minderre erdélyi magyar válasz? Túl a költségvetési kedvezések és befolyásos pozíciók kiharcolásán? Mi az értelme a kitartásnak a poszton a tartalmilag meghatározhatatlan hűségen kívül? A „magyar vagyok, mert magyar lettem, tehát magyar maradok, így a legegyszerűbb” elvontságán kívül? Ennek hamar elvész a vonzereje (attól tartok), ha nem lesz új erkölcsi-politikai tartalma. A kései kapitalizmus radikalitásában a puszta adottság soha nem elegendő. A kapitalizmus személytelen-fogalmi jellegű, fogalom (teória, stratégia) nélkül csak az alárendelt (szubaltern) populációk maradnak, amelyeknek nincs jövőjük. Ha nincs beszéd, nincs kenyér.
Tamás Gáspár Miklós / Transindex.ro
A vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk?
Ami alább következik, az tulajdonképpen kis részlete lehetne annak a tanulmánynak, amelyet már régen meg kellett volna írnom Bretter Györgyről, akiről szóltam már életében és halálában (nekem a legfontosabb a temetésén mondott beszédem volt, mert a halála – az egykori fiatal férfi első nagy személyes vesztesége – mélyen megérintett, és még mindig fáj, néha el is csodálkozom rajta).
Ez nem évfordulós cikk, Gyuri csak 1977 novemberében halt meg, most még nyár van. Nehéz lett volna őt akkor az olvasónak megmagyaráznom (kísérleteim nem sikerültek elég jól), nehéz ma is, de másért. A probléma egy része avval kapcsolatos, ami ma is égető, sajgó ügy, különösen nektek, akik ott vagytok, és remélhetőleg ott is maradhattok. De nem azért, mert be vagytok zárva.
Az 1968 (akkor voltam húsz esztendős) utáni évtizedben – és ezt őszintén aligha mondta el még valaki, pedig az emlékező próza hatalmas gleccsermorénája torlódott föl – a romániai magyar értelmiség nagyon különös helyzetben találta magát.
Románia nem vett részt a csehszlovákiai demokratikus szocialista kísérlet eltiprásában (bár döntően oroszellenes, nacionalista elfogultságból, nem demokratikus meggyőződésből), ámde a Magyar Népköztársaság igen.
Románia, bár formálisan nem lépett ki a Varsói Szerződésből és a KGST-ből, nyíltan a Szovjetunió ellen fordult, közeledett a szovjet tömbön kívüli Jugoszláviához, és a Nyugat kedvencévé vált. (Nicolae Ceauşescu volt így – még Titónál is inkább – a Nyugaton valaha leginkább elismert kelet-európai vezető, több mint egy évtizedig. Václav Havel és Lech Wałęsa sose vitte ilyen sokra…)
Ebben a helyzetben a nacionalista és (neo)sztálinista Ceauşescu-rendszer engedményeket tett a mozgolódó, reformokra vágyó román értelmiségnek – mind a nacionalista, mind a demokratikus szándékú részének – , és engedményeket tett a romániai magyar nemzetiségnek, amelynek a szellemi vezetői (Méliusz József, Domokos Géza, Sütő András, Gáll Ernő) ezt az alkalmat meg is ragadták. Ez volt a romániai magyar sajtó, rádió, televízió, folyóiratirodalom, könyvkiadás, színház stb. nagy, talán legnagyobb korszaka. Ekkor indultunk el a pályánkon.
A Magyar Népköztársaság elhárítási, hírszerző és kultúrpolitikai szerveinek az volt a föladatuk, hogy éber figyelemmel kísérjék a romániai magyar nemzetiség mozgásait – , hiszen a Román Szocialista Köztársaság ekkor elárulta „a szocialista tábor” egységét, és ezért belső problémái (mindenekelőtt a magyarkérdés) élénk érdeklődést ébresztettek budapesti, moszkvai és kelet-berlini hivatalos körökben.
Az a mintegy másfélszáz magyarországi értelmiségi, aki ebben az időszakban elkezdett intenzíven foglalkozni Erdéllyel, nyilván nem Románia „föllazításának” az érdekében tette, amit tett, de épp úgy megragadta a kínálkozó alkalmat, mint ellenkező előjellel igen sokan Romániában. Romániában ez virágkora volt a magyar nemzetiségi kultúrának, és se azelőtt, se azóta nem volt az erdélyi műveltségnek ekkora magyarországi kritikai visszhangja, az „Erdély-járás” is ekkor kezdődött; mindezt félreérthetetlenül bátorította az MSZMP (és „a III. ügyosztály”) művelődéspolitikája.
Másrészt azt kellett látniuk az álmélkodó olvasóknak, hogy az 1968-i szovjet agressziót, a Prágai Tavasz leverését ellenző magyarországi értelmiségiek (akiknek az írásai többé-kevésbé be voltak tiltva Budapesten) megjelenhettek az egyébként szűk pányvára fogott romániai és jugoszláviai (erdélyi és vajdasági) folyóiratokban, s a romániai (valamivel kevésbé a jugoszláviai) magyar írók (és más alkotók) munkái egyre nagyobb nyilvánosságot kaptak Magyarországon.
A két, szemszögünkből fontos állam, Románia és Magyarország (meg a formálódó magyarországi demokratikus ellenzék!) ekkor valósággal versengett a romániai magyar értelmiségért – persze mindkét államvezetés ezt hátsó gondolatokkal és rosszhiszeműen tette, de ez a kis ideig tartó konjunktúra nagyon jót tett mind a romániai magyarság általános állapotának, mind kulturális és oktatási intézményeinek, mind pedig a románai magyar értelmiség (hogy is nevezzük?) karrierjének. Ennek az epizódnak a fő, voltaképpen az egyetlen ideológusa a korábbi, a sztálini korszakban börtönbe vetett Méliusz volt. Ha áttekintjük az 1960-as évek közepétől az 1970-es évek végéig keletkezett irodalmi-politikai esszéit, láthatjuk a sietséget, amellyel igyekezett elintézni a nemzedéke számára függőben maradt ügyeket: a háború előtti baloldal és ezen belül az avant-garde elátkozottainak elismertetését, rehabilitációját; a régi mozgalom internacionalizmusának, Duna-konföderációs gondolatvilágának fölelevenítését; Jugoszlávia be- vagy visszaemelését a kommunista kánonba; a két világháború közötti romániai magyar irodalomnak az 1960-as évek közepén megrekedt fölélesztését; a Szovjetuniótól elszakadó eurokommunista nyugati baloldal, sőt: alkalmanként a kimondottan szovjetellenes új baloldal megismertetését; és mindenekelőtt a magyar nemzetiség egyenjogúságának elismertetését, a magyar (magyarországi és erdélyi) antifasiszta hagyomány előtérbe helyezését, igazolva evvel a nemzetiségi törekvések „haladó” voltát. Erre igazából három-négy éve volt csak, de segített neki néhány fontos – elsősorban bukaresti – magyar intézmény, A Hét, a Kriterion Kiadó, az Előre (az országos magyar napilap) kulturális rovata, a román állami rádió és televízió magyar adása, a méltatlanul elfelejtett Ifjúmunkás (hetilap). Meg, amennyire lehetett, a kolozsvári Korunk. Ámde a „demokratikus szocialista” megújulás egy kis időre mindenüvé átterjedt, erre én is – mint a kolozsvári Utunk (ma: Helikon) egykori segédszerkesztője (1972-78) – tanú lehetek.
Persze ez csapda volt: már készen állt Ceauşescu félőrült vasgárdista-sztálinista-maoista fordulata (többek között azért, mert végül a szovjet-kínai ellentétet fontosabbnak érezte, mint a szovjet-amerikai hidegháborút), illetve az MSZMP vezetőségének Erdély-politikája konjunkturális volt és ilyenként lepleződött le, bármennyire fölhasznált őszinte és érzelmes, akkor még zömmel „demokratikus” kultúrnacionalista értelmiségieket, akik nem tudták – vagy nem törődtek vele – , hogy fölhasználják őket a moszkvai ihletésű játszmákban. De ameddig ez egyértelműen be nem bizonyosodott, volt egy pillanat – és ennek a megörökítése és hasonlatkénti használata miatt írom ezeket a sorokat – , amelyben lehetségessé és szükségszerűvé vált, hogy a követelésként így ki nem mondott romániai magyar kulturális autonómia tartalmát meghatározzák, hogy jelentése legyen a romániai magyar „különlétnek”, s ebben Bretter és barátai (a „tanítvány” kifejezés félrevezető: Bretter nem volt „mester”, így nem lehettek „tanítványai”) elszakadtak az olyan ideológusoktól, mint Gáll Ernő – bár többünk személyes jó viszonya megmaradt velük – , és Szilágyi Domokos és mások metaforikus lázadó nyelvének a szerepét is átvette Bodor Ádám jeges-ironikus prózája, amely (ma már látszó furcsa párhuzamban olyan „osztrák” írókkal, mint Kafka, Doderer, Celan, Bachmann, Bernhard, Handke – nem „hatásról” van szó!) a huszadik század történelmi tragédiájának világirodalmában az egyik legfontosabb hely.
Az 1968-as (prágai, párizsi, berkeley-i, nyugat-berlini – urambocsá, kolozsvári/bukaresti) alapeszme, mint köztudomású, emancipációs jellegű volt, és egyszerre állt szemben az akkori, igen konzervatív nyugati kapitalizmussal és a valamelyest megszelídített sztálinizmus „létező szocialista” variánsával: ez volt számunkra, kelet-európai fiatal értelmiségiek számára a politikai lényege. Az emancipatorikus és nyomatékosan tekintélyellenes (antiautoritárius) karakter alátámasztotta minden közösség – és az akkori filmek és zenék mai közönsége számára is evidens kell hogy legyen: a közösség ebben a világszemléletben és „világérzésben” mindig kisebbség(ek)et jelentett, amelyeknek (többnyire tragikus) szabadságküzdelmeket kell(ett) folytatniuk a represszív Apa különféle figuráival: az Állammal, a Tőkével, a Nemzettel, a Munkával, a heteroszexista normakészlettel és általában mindenfajta elnyomással.
A Ceauşescu-féle „etnokratikus” állammal szemben a nemzetiségi önállósági, kulturális autonomista törekvések akkor (egy pillanatra) a szabadságtörekvések párhuzamává lényegültek át, a romániai magyarság – potenciálisan – a romániai „demokrácia” bázisának tetszett, fönnmaradása a „demokráciától” függött és a romániai „demokrácia” általános érdekét is szolgál(hat)ta volna.
Az egyetemes 68-as antinacionalizmus szükségképpen kisebbségvédő volt: egyik forrása az amerikai feketék fölszabadítási (emancipációs) mozgalma volt együtt a nőmozgalommal és a Gay Liberation kezdeteivel, no meg az általános antikolonializmussal (ebben különösen fontos az algériai háború és franciaországi utóélete máig) és – a harmadik világ mozgalmaival szimpatizáló – békemozgalommal, illetve a csehszlovák esetben a forrás a nagyhatalmi hegemonizmussal való szembenállás (a kis és nagy nemzetek egyenlőségének lenini elve alapján), a kisnemzeti önállóság és önérzet kulturális alakzata.
Ezért a „mit jelent magyarnak lenni Romániában?” kérdésre akkor – mindenekelőtt Bretter rejtélyes-kódolt-ironikus esszéírásában, „fogalomköltészetében” – az volt a válasz, hogy önmagunk védelmén túl a romániai magyar kultúrának (politikai kultúrának is) küldetése van: kulcsszereplője lehet a kelet-európai fölszabadulásnak.
Tehát a romániai magyar önaffirmáció (önállítás, önkijelentés) – ez rekonstruálható – nem nacionalizmus, nem a kasztráló, fegyelmező, nőbántalmazó Apa újabb elnyomó cselszövénye, hanem ellenkezőleg: soft power, szelíd, befogadó-elismerő, toleráns magatartással elegyített követeléshalmaz, amelynek a politikai garanciája éppen a kisebbségi jelleg, a gyöngék ráutaltsága a szabadság és igazságosság eszményeire, amelyek mögött (esetünkben) nem áll materiális (azaz állami, gazdasági, katonai, területi, demográfiai-biopolitikai) hatalom.
Csak a kultúra, amely Bretter esetében – aki számára alapvető jelentősége volt Kallós Zoltán föltáró-megőrző és művészi munkájának – a népi kultúrát, a folklórt is jelentette, hamisítatlan romantikus-fölszabadító, illetve rousseau-i egyenlősítő szellemben (nem hiába volt kedves filozófusa Fichte). Tehát itt nem a ma (részben tévesen) „elitistának” nevezett „magaskultúra” a karvezető, hanem az elnyomottak népi kultúrájának szintézise az avant-garde-dal, amelyet mi itt a Duna-medencében Bartók nevével szoktunk asszociálni. Utópia, persze: mélységesen baloldali utópia.
Bretter maga nem volt utópista, távol állt tőle minden naiv derűlátás és indokolatlan reménykedés. Bonyolult és persze ellentmondásos, sok tekintetben rejtelmes és titokzatos életművét ajánlatnak tekintette, amelyet minden fölhajtás nélkül olvasói elé tárt, például az akkor százezres példányszámban megjelenő Előre vasárnapi irodalmi mellékletében közölt „Szeminárium” c. elképesztő „rovatában”, amelyre büszke lehetett volna bármelyik akkori párizsi, firenzei, New York-i, nyugat-berlini, frankfurti alternatív lap, de amely a maga gyergyószentmiklósi, lugosi, zilahi, élesdi olvasóihoz akart hű lenni. Nem tudjuk, ezek az olvasók mit gondoltak róla. Bizonyára furcsállták, de sokan érezték ki belőle azt, amit Bretter mondani akart nekik: magyarok lesztek, ha szabadok vagytok.
Furcsa tétel különben is, nem?
Ezt mindenesetre elhittük neki, és jó sokáig világos volt – világosnak tetszett – számunkra, hogy „a jó erdélyi magyar” amiatt, hogy jó sorsa az emancipációtól függ (mint minden kisebbségé), lényegénél fogva nem sovén, nem antiszemita, nem nőgyűlölő és így tovább, ami aztán kicsit összekeveredett a transzilvanista mitológiával a „jellegzetesen erdélyi” toleranciáról, ad vocem tordai országgyűlés, vö. Páskándi Dávid Ferenc-drámájával, Sütő Szervét Mihály-drámájával (azt hiszem, Csillag a máglyán volt a címe) és Kohlhaas Mihály-darabjával, amelyekben a vallási türelem és a ius resistendi és a természetjog persze (alig burkoltan) a nemzetiségi kérdésre utalt. Ugyanígy Méliusz antisztálinista politikai lírája és esszéisztikája, Szilágyi Domokosnak a diktatúraellenességet (bizonyára problematikusan) naturalizáló, poszt-József Attila-i költészete, és még sok minden, ami kevésbé ismert, és aminek még az említésére sincs itt terem. De a korszak emblematikus intellektuális alakja Bretter volt – ami nem azt jelenti, hogy jobb író volt mindenkinél, ez szamárság, nem ilyesmiről van itt szó.
Bretter ekkor már túl volt az „enyhülés”, a „demokratizálódás”, a „reform” mindenfajta illúzióján, teljesen elszakadt a rendszertől (meg minden szokványos „értelmiségi politizálástól”), a „humanista marxizmus” nyelvezetétől meg lassacskán minden földi köteléktől – kivéve frázistalan szolidaritását a saját veszélyeztetett magyar közösségével. (Magam a legélesebben elutasítottam a haladó establishment – ez esetben Gáll Ernő – békejobbját 1976-ban, de ez az írásom, amely kéziratban keringett, csak 2003-ban jelenhetett meg a Kellék c. kolozsvári filozófiai folyóiratban. Ám az én szakításom elméleti volt és politikai, a Bretter Györgyé már mélyebb: egzisztenciális és végleges.)
Ami – Méliusz rendkívül jelentős kivételével – hiányzott mindebből, ahogyan nem hiányzott a jugoszláviai, vajdasági magyar kultúrából (amelyhez mély köze volt a szerb eredetű, temesvári Méliusznak), az a többségi kultúrával való kölcsönhatás volt. (A George Ivaşcu szerkesztette Contemporanult, a Dan Hăulică szerkesztette Secolul 20-t sok magyar olvasta; de ez aztán elhalt.)
Ekkor Ceauşescu már előhívta a mélyből mind a görögkeleti ortodoxiához kapcsolódó, mind a pogány (dák) jellegű román ősfasizmust, ez meg csakhamar átvette a szellemi hatalmat, Marin Preda Antonescu marsallt mentegető-igazoló regényétől (Delirul, 1975), amely – Ştefan Andrei egykori külügyminiszter emlékezései szerint – mély benyomást tett Ceauşescura, egészen Adrian Păunescu ultrasoviniszta performanszaiig (a mai román oroszellenesség innen származik, ebben gyökerezik, a rehabilitált Vasgárdában), ez pedig (emlékszem jól) valósággal megőrjítette a román társadalmat, ellenerők pedig nem jelentkeztek. A pillanat elmúlt, tekintet nélkül Méliusz és Domokos Géza utóvédharcaira a Scânteia-házban.
Elmúlt, de volt.
Eleinte a román – magyarellenes élű – totalitárius román állami sovinizmusra adott [néma vagy közvetett] erdélyi magyar válasz nem a magyar nacionalizmus volt. Eleinte.)
Balogh Edgár mondta nekem, hogy 1968 magyar szempontból nem volt más, mint a kisantant (Csehszlovákia-Jugoszlávia-Románia) fölélesztése. Volt ebben némi igazság. Abban az évben másutt is visszatért az „avant-guerre”: a lengyelországi hivatalos antiszemita kampány Gomułka irányításával s a maradék lengyel zsidóság kiűzése (kivéve néhány ellenzéki értelmiségit a börtönben) volt a Párt válasza a diák- és munkáslázadásra, Csehszlovákiában pedig a reszovjetizáló, büntető „normalizáció” (Csehszlovákia szovjet-magyar-keletnémet-stb. megszállása volt a mi döntő „nemzedéki” élményünk – no meg 1967. június 2., Benno Ohnesorg meggyilkolása [rendőrgolyóval] Nyugat-Berlinben, a vérengző iráni sah védelmében), Romániában a fasizáló szovjetellenes/magyarellenes mozgósítás: „ne iau Ardealul”, Erdély veszélyben, stb. Azt a pillanatot maga alá temette az idő, ki se látszik.
Mit jelent most magyarnak lenni Romániában?
A válasz felelőssége nem az enyém, hiszen én már nem élek ott veletek. (Akármennyire reménytelenül erdélyi maradtam. Ez nem érdem, nem azért mondom. Így van, és kész.)
A negyven évvel ezelőtti – abszurd, de nem érthetetlen – kísérlet (eszmetörténetileg elkerülhetetlen volt, hogy bekövetkezzék: látni kell, hogy ez volt a prágai meg varsói/gdański 68 romániai magyar megfelelője, és nem lehetett más) aligha példamutató. Túl sok minden változott meg, és bár a szimpla diktatúraellenesség mind Romániában, mind Magyarországon jelen van még, de eléggé félrevezető, hiszen szemben a szokványos zsurnállogikával és zsurnálretorikával, a „létező szocializmusból” nem maradt semmi. (Minden nap olvassuk Pesten, hogy „ez olyan, mint a kádárizmus”. Nem olyan.)
Ha nem is példa, hát tanulság.
Ha valamely kisebbséghez tartozni – az összes hátrányokkal, a kiküszöbölhetetlen (és szívemnek kedves) provincializmusokkal – pusztán csak véletlenszerű tény (vagy ami ugyanaz: VÉGZET), akkor ugyancsak a véletlen (ez esetben az egyéni érdek) szabja meg, hogy evvel az adottsággal mit kezd valaki. Akár kivándorolhat anyagi okokból, akár csöndben asszimilálódhat, akár megtartja a magyarságát reflektálatlan, senki másra nem tartozó, következményekkel nem járó magánügynek, folklorisztikus díszítménynek, tetszőleges (ám jelentéktelen) akárminek. Mindegy. Voltaképpen a nemzeties jobboldal – amelynek ma a legnagyobb sikere van – is ezt mondja az álirredenta Trianon-gyászkultusszal: s ugyan mi az értelme és az értéke az irredentizmusnak valódi határrevíziós program nélkül? Ez csak a válasz elodázása. Zászlóerdővel dekorálva – igazából: álcázva.
Mi a romániai magyarság politikai küldetése a szűnni nem akaró romániai (román) politikai válságban? Mert azért nem lehet a pusztán önérdekű regionális lobbizás, amit – korlátozott ismereteim szerint – elég ügyesen művel a nemzetiségi politikai osztály.
Mi a romániai magyarság funkciója abban a tragédiában, amely Magyarországot sújtja? Pontosabban: mi a létező, de szemérmesen titkolt irányzatok – nyilvánvalóan többféle – elképzelése róla, és Erdély esetleges jótékony befolyásáról? Van valami sajátságos, amiért – a születés véletlenén túl – érdemes romániai magyar értelmiséginek lenni? Van valami közös projekt, amiért érdemes közösen dolgozni? (És itt nem a kívülállók iránti rutinszerű ellenszenvet és megvetést értem, ez nem ér túl sokat.) Megmenthető-e (létrehozható-e) vajon pont Erdélyben például a Duna-medencei szabad magyar sajtó, ha minden kötél szakad?
A vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk?
Ne feledjük, hogy a tizenkilencedik század „összmagyar” kultúrájában Erdély semmiféle sajátos szerepet nem játszott. Ez a sajátosság csak a Trianon utáni „impériumváltozással” kezdődik.
Minden erdélyi föladat és küldetés válságok terméke volt eddig.
Ha jól látom, megint van válság, de ennek a kerete a politikailag zűrzavaros, különben pedig dinamikusan „fejlődő” kapitalista Románia, ahol éppen a „jóléti állam” (újraelosztó, „haladó” társadalompolitika) és a konzervatív nacionalizmus kombinációjával próbálkozik – a magyarokkal szemben olykor elvtelenül és ravaszul gáláns – ostromlott PSD, eltérően Aleksandar Vučić neoliberális-nacionalista szerbiai rendszerétől.
De van minderre erdélyi magyar válasz? Túl a költségvetési kedvezések és befolyásos pozíciók kiharcolásán? Mi az értelme a kitartásnak a poszton a tartalmilag meghatározhatatlan hűségen kívül? A „magyar vagyok, mert magyar lettem, tehát magyar maradok, így a legegyszerűbb” elvontságán kívül? Ennek hamar elvész a vonzereje (attól tartok), ha nem lesz új erkölcsi-politikai tartalma. A kései kapitalizmus radikalitásában a puszta adottság soha nem elegendő. A kapitalizmus személytelen-fogalmi jellegű, fogalom (teória, stratégia) nélkül csak az alárendelt (szubaltern) populációk maradnak, amelyeknek nincs jövőjük. Ha nincs beszéd, nincs kenyér.
Tamás Gáspár Miklós / Transindex.ro