Szállítmányozási gócpont Erdély szélén
Az Arad megyei Kürtösön 2009 óta működik az ország legfejlettebb intermodális terminálja, amely összeköttetésbe hozza Nyugat-Európa teherforgalmát Kelet-Európáéval. De hogyan működik egy ilyen létesítmény, mekkora forgalmat képes lebonyolítani egy év alatt? Minderről Wagner Istvánnal, a Railport Arad Kft. vezérigazgatójával beszélgettünk.
– Nagyváradi újságíróból vált egy Arad melletti logisztikai vállalat vezérigazgatójává. Hogyan élte meg a váltást, mennyire volt idegen ön számára az új munkakör? – Ez már a „harmadik életem”, ugyanis végzettségem szerint geológus vagyok. Az eredeti szakmámban keveset dolgoztam, alig két évet, aztán jött több mint tizenkét év újságírás, majd 2004-ben az újabb váltás. Először vasútlogisztikával kezdtem foglalkozni, és rövid idő alatt sok szakembert ismertem meg erről a területről. Aztán 2006-ban külföldi befektetők ajánlották fel számomra egy projektcég vezetését, egy zöldmezős beruházás megvalósítását. 2009-re elkészült a kürtösi intermodális terminál, a legnagyobb, legmodernebb ilyen létesítmény Romániában. Mire megépült, kiderült, hogy a cégvezetéssel továbbra is nekem kellene foglalkoznom. Azóta is ezt teszem.
E váltás sokkal nagyobb volt, mint az első, hiszen mindig is írtam, illetve sokat fordítottam. Ám az új munkakör teljesen idegen volt: a vasúti árufuvarozással, illetve a cégvezetéssel addig soha semmilyen kapcsolatom nem volt. Tény, hogy nagy szerencsém volt. Néhány nagy szaktudású ember támogatásával indultam. Hogy miként éltem meg a váltást? Egyszerre volt ijesztő és ösztönző, féltem is tőle, de kihívásnak is éreztem. Soha nem fogom megbánni.
– Mit jelent az intermodális terminál, melyek ennek a sajátosságai?
– Az intermodalitás a különböző szállítmányozási módok összekapcsolása, a mi esetünkben a vasúti és a közúti szállításé. Modern darukkal intermodális szállítmányozási egységeket (különböző méretű konténereket, daruzható félpótkocsikat) rakunk le különleges, erre a célra kialakított vasúti kocsikról a terminál betonplatformjára. Ezek az egységek kamionokkal folytatják útjukat az áru végső céljáig, illetve fordítva: ami közúton érkezik hozzánk, azt vonatra emeljük, és azzal juttatjuk el a rendeltetési helyére. A cél az, hogy az áru – ami gyakorlatilag bármi lehet – minél kevesebbet utazzon az autópályákon, és minél többet vasúton. Az Európai Unió fő irányelve az áruszállítás területén: átállni a közútról a vasútra. Az okok érthetőek: a vasúti áruszállítás biztonságosabb és környezetkímélőbb. Ha elég nagy a távolság és elég nagy az árumennyiség, akkor ez pénzügyileg is kifizetődőbb a szállítmányozóknak. Az intermodális láncban részt vevő szereplőket – így a terminálokat is – a legtöbb uniós ország államilag támogatja. Románia nem.
– 2009-ben kezdett működni a Railport Arad Kft. által üzemeltetett konténerterminál. Hogyan emlékszik vissza a kezdeti időszakra?
– Vegyes érzelmek dúltak bennem. Másfél év tervezés, illetve engedélyeztetés, majd másfél év kínkeserves építkezés után ott álltunk egy tízhektáros terület félig beépített részén másfél kilométer iparvágánnyal, három hektár lebetonozott rakodóterülettel, a világ egyik legmodernebb gumikerekes bakdarujával. Ezzel ötven tonna összsúlyig bármilyen intermodális szállítmányozási egységet fel lehet emelni. A legnagyobb román–magyar vasúti határátmenet tőszomszédságában képzett alkalmazottakkal, modern számítógépes nyilvántartó rendszerrel, erős külföldi tulajdonosokkal és szakmai kapcsolatokkal rendelkeztünk, és miután elköltöttünk tízmillió eurót, nem volt munkánk. Amikor belevágtunk a projektbe, minden forgalmi és üzleti tervünk reális és megalapozott volt. De amire készen álltunk a tevékenységre, a gazdasági és pénzügyi válság a legtöbb tervet áthúzta. Az első két év nagyon nehéz volt, de aztán rengeteg értékesítési munka árán elindultunk felfelé. Ma az egyik fontos pont vagyunk Európa intermodális térképén. Három éve vezettük be az éjszakai műszakot, azóta négy váltásban dolgozunk. Tavaly megdupláztuk a terminál emelő- és tárolókapacitását, jelenleg heti húsz zárt vonatot rakunk le és meg, ugyanakkor új forgalmakról is tárgyalunk. Ott tartunk, hogy nem nekünk kell futnunk az ügyfelek után, hanem ők keresnek meg minket. A mondás úgy tartja, hogy egy terminállal két baj lehet: az egyik az, hogy nincs elég forgalom, a másik az, hogy nincs elég kapacitás. Működésünk első nyolc éve után ma szerencsére egyik változat sem érvényes. 2016 szintén „meredek” volt, ugyanis a termináli tevékenységgel párhuzamosan építkeztünk, sőt – mivel amúgy is ott voltak a vasútépítők és a betonöntők – javítottuk az első ütemben épült rész arra szoruló darabjait.
– Milyen eszközeik, gépeik vannak, illetve hogyan zajlik a munkafolyamat?
– Két gumikerekes bakdaruval és két kisebb konténerdaruval – úgynevezett reach stackerrel – dolgozunk. A harmadik bakdarut most gyártják, októberre fogják szállítani, és reményeim szerint még az idén munkába áll. Mint bármelyik cégnél, nálunk is nagy kihívás a tevékenység optimalizálása. A daruk üres futásának csökkentését például úgy értük el, hogy a kamionok beléptetési sorrendjét immár mi határozzuk meg annak függvényében, hogy mely egységek állnak készen a vasúti kocsikra való emelésre vagy a közúti elszállításra. Rengeteget segít a számítástechnika, de természetesen sok múlik az emberi leleményességen is.
– Hány alkalmazottal kezdte működését a cég, és hányan vannak jelenleg? Milyen munkaköröket töltenek be az alkalmazottak?
- Tizennégy kollégával kezdtük 2009-ben, ma több mint ötven alkalmazott dolgozik a cégnél. Darukezelők és az őket segítők, közúti be- és kiléptetők, logisztikai irányítók, termináli kamionsofőrök dolgoznak nálunk, minden váltásban összesen 12 ember.
– Mekkora volt a konténerterminál forgalma a kezdeti időszakban, illetve a bővítés után?
– Hét évvel ezelőtt 3 ezer egységet emeltünk, tavaly 53 ezret. A bővítés tavaly ősszel ért véget, tehát a negyedik negyedévben már használhattuk a teljes kapacitást. Az idén 80 ezer körülire saccolom a végeredményt.
– Mit tart a legnagyobb kihívásnak a munkájában, és mire a legbüszkébb az elért eredmények közül?
– A legnagyobb kihívás az alkalmazottakra való állandó odafigyelés, a minél jobb csapatmunka kialakítása, hiszen bármennyire is segít a számítástechnika, ez nem szalagmunka. Sok esetben jól jön a tapasztalatcsere, a többi terminál által már kidolgozott újítások bevezetése, de természetesen sok jó ötlet érkezik a kollégáktól is, hiszen ők naponta szembesülnek a felmerülő gondokkal. Ha plasztikusan akarok fogalmazni: húsz méter magasból egy darukezelőnek szó szerint jobb a rálátása a folyamatokra. Közben az egész szállítmányozási világ is folyamatosan változik, fejlődik, és ezzel is lépést kell tartani. Arra vagyok a legbüszkébb, ami ma ezen a tíz hektáron történik. Büszke vagyok arra, hogy eljutottunk idáig, hogy a legnagyobb nyugat-európai szállítmányozási cégek az ügyfeleink, és szolgáltatásainkkal elégedettek. Ugyanakkor arra is, hogy az alkalmazottak jól érzik magukat, és örömmel jönnek dolgozni.
– Melyek a cég távlati tervei, milyen fejlesztési és bővítési elképzeléseik vannak?
- Az egyik stratégiai tervünk sajnos hosszú évek óta folyamatosan távlati, de ez nem jelenti azt, hogy ne dolgoznánk tovább rajta: régóta szeretnénk vasúti összeköttetést kialakítani Kürtös és Isztambul között. Ha sikerülne elindítani legalább heti két vonatot, akkor a terminál fordítókoronggá válna Nyugat-Európa és Törökország között, betölthetné az angol kifejezéssel „hub”-nak nevezett szerepet az intermodális szállítmányozásban. Az utóbbi időszak törökországi politikai fejleményei ezt jelentősen nehezítették, de az áru azért ilyen irányban is megtartotta azt az alapvető tulajdonságát, hogy előbb-utóbb megtalálja a leghatékonyabb útját. Itt a legrövidebb menetidő, a legkisebb távolság, a legolcsóbb logisztikai csomag, a legbiztonságosabb futás bonyolult keverékéről van szó. Egyszóval nem egyszerű a feladat, de közösen dolgozunk rajta vasúti operátorokkal, nagy európai közúti szállítmányozókkal. Bővíteni területileg már nem tudunk, beépítettük a rendelkezésünkre álló tíz hektárt. Ebből kifolyólag a jövőben további műszaki és számítástechnikai fejlesztések révén érhetünk el jobb eredményeket, nagyobb hatékonyságot. És ezek is jelentős befektetések, nem csak az iparvágányok vagy a speciális betonból készült platformjaink.
Szatmári Bence / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Pénzzel és vérrel épült 60 éve az irisztelepi templom
Különös eseményt ünnepelt az idén a Kolozsvár-irisztelepi református gyülekezet: 60 éves templomát. A templom az 1950-es évek végén épült, a kommunista államrendszer pedig nem arról volt híres, hogy támogatta volna az egyházakat. Hogyan is lehetett véghezvinni egy ekkora munkálatot azokban az időkben? Miért kellett kaszárnya méretű és felosztású parókiát építeni? Miért nem volt tornya a templomnak? Hogyan emlékeznek a gyülekezetben a 60 évvel ezelőtti építkezésre? Ezekről faggattuk Farkas László irisztelepi református lelkészt.
Beszélgetésünk során érdekességekre is fény derült: például, hogy Kós Károly építészmérnök, egyházkerületi főgondnok és Debreczeni László főiskolai tanár, egyházmegyei műszaki előadó nem tudtak kiegyezni az ablakok méreteiben. Míg Kós a kicsi, addig Debreczeni a nagy ablakok híve volt – így lettek aztán a templom ablakai különböző méretűek.
Reformátusok unitárius templomban
Az irisztelepiek és a kerekdombiak mind a Hidelvéhez tartoztak régen. Amíg ki nem nőtték a templomot.
– A hidelvei gyülekezet több mint hatezer lelket számlált, a létszám az iparosodással még jobban megnőtt. Ekkora közösséget nem igazán lehetett pásztorolni. Nagyon jó munkát végzett a katolikus egyház ezen a téren, jól megszervezte a gyülekezeti tagokat, istentiszteleti életet, olyannyira, hogy a reformátusok ezt megirigyelték. Így indult a történet 1926 körül, amikor Surányi Erzsébet tanítónő elkezdte a református gyülekezeti élet szervezését: hely híján magánházakban szervezett istentiszteleteket. Surányi Erzsébetet támogatta munkájában Rácz Eszter és Wágner Istvánné, aki a gyülekezet első kántora, 1932-től 1965-ig, 33 éven keresztül. Surányi Erzsébet nagyon jó kapcsolatot ápolt Borbáth Dániel teológiai tanárral és Imre Lajossal, mindketten hidelvei segédlelkészek voltak, így az ő segítségükkel, illetve a teológiai tanárok és hallgatók szolgálatával beindul az egyházi élet az Irisztelepen. Kezdetekben magánházaknál volt az istentisztelet: a Porcelán utcában kibérelték Horváth Vasile magánházát, majd a Kardos Károly lakóházát a Külkajántói úton, később a Szigeti lakóházat a Máramaros utcában. Ezt követően vásárolták meg a napköziotthont, ahol szintén tartottak istentiszteleteket. Érdekes módon még az unitárius templomban is zajlottak istentiszteletek, az unitárius egyház is befogadta az irisztelepi reformátusokat. Nagy neveket sorol fel a Historia Domus, akik itt szolgálatot végeztek: Imre Lajos, Borbáth Dániel, Nagy Géza, Gönczi Lajos, Maksay Albert és Nagy András teológiai tanárok, de teológiai hallgatókat is, köztük Nagy Zoltánt, aki a megalakulást követően a gyülekezet első lelkipásztora lesz. A magánházaknál tartott istentiszteletekre és bibliaórákra az emberek házszentelő istentiszteletekként tekintettek. Ezeknek is megvan a maguk dinamikája, családiasabbak. A magánházakban egy istentiszteletet tartottak vasárnaponként, ezért 60 év múltán se szokta meg a gyülekezet, hogy vasárnap délután is van istentisztelet.
A pap talicskázta a téglát és zsoltárokat énekelt
– A házaknál tartott istentiszteletek alatt született meg az igény arra, hogy templomot építsenek. Ekkor összevásárolták a szükséges területeket, a Kajántói út 101. és 109. szám közti kicsi telkeket. Kós Károly és Debreczeni László tervei alapján 1949 és 1955 között épült fel a templom, amely a mai napig nincs kész: a kazettás része még mindig nincs befejezve. A templomot 1957-ben Vásárhelyi János püspök szentelte fel. Az állami szervek december elsejére, román ünnepre tűzték ki a templomszentelés dátumát. Egészen megerőltető volt a gyülekezet számára a templom felépítése, hiszen földműves és kiskeresetű emberek laktak itt, segítségükre siettek rengeteg közmunkával a Hidelvén és a Kerekdombon lakók – mondta a lelkész.
Bustya Dezső nyugalmazott lelkipásztor, egykori irisztelepi egyháztag így emlékezett az építkezésre a 60. évforduló kapcsán tartott december eleji ünnepségen: „A második világháború kegyetlen rombolásai utáni helyreállítás rendjén fogant meg a gondolat: templomot kell építeni az iriszi gyülekezetnek. Gyermekkoromban a vasárnapi-ünnepi istentiszteleteket a Porcelángyárral szemközt fekvő református iskolában tartották, magam is oda jártam. Az államosítással, sajnos, ez a lehetőség megszűnt; ez a tény annál inkább indokolttá tette egy önálló istentiszteleti hely megépítését. (…) Hálás vagyok Istennek, hogy magam is részt vettem benne, fizikai munkával is. Emlékszem, hogy lelkipásztorunk maga is buzgón talicskázta a téglát, építőanyagot – közben zsoltárokat énekelt. Páratlan élmény volt! (...) Dr. Bíró Mózes lelkipásztor beszámoló bizonyságtételéből csak két mozzanatot emelek ki. Elmondta: a templom a gyülekezet imádságaiból és önkéntes adományaiból épült fel. Volt, aki többet, volt, aki kevesebbet adott. Egy idősebb nőtestvér, akinek semmiféle állandó jövedelme nem volt, adott 60 lejt. Honnan, kérdezte a lelkész? Vért adtam, volt a felelet.”
– Miként volt lehetséges, hogy a kommunista időben, amikor az egyházakat meghurcolták, engedélyt kaptak egy templom építésére?
– A templom a legsötétebb időkben épült, ezért nem lehetett például tornya. Lakott a szomszédban egy híres román ügyvéd, Tufan Alexandru, akinek a feleségét már Tufan Sándornénak hívták. Amikor elkezdett itt mocorogni a nép, hogy legyen saját istentiszteletük, ez az ügyvéd segített az építkezési engedélyek beszerzésében. Később be is iratkozott a református egyházközségbe. El kell képzelni milyen szava lehetett ennek az ügyvédnek az akkori időben, a világháború után. Valamilyen módon lenyelték a templomépítést. Abból, amit ki tudtam én fürkészni az emberekből és a Historia Domusból rájöttem: ez az ember összeköttetésein keresztül, derekasan részt vett ebben a harcban. Azt csak sejteni lehet, hogy s mint intézte el a szükséges dolgokat – mondta Farkas László.
A templom huszártornya 1996-ban épül meg, az eredeti Kós-tervek szerint
Kaszárnyapaplak lesz
– A gyülekezet csak később, 1958. április elsején alakult. A gyülekezet presbitériuma kérte Vásárhelyi János püspöktől Nagy Zoltán hidelvei segédlelkész kinevezését, aki 1968-ig volt a közösség lelkipásztora. Szolgálata alatt vakoltatták ki a templomot és kapta mostani formáját, kivéve a tornyot (ez 1996-ban épül meg, az eredeti Kós-tervek szerint). A templom építésével egyidőben a parókia nem épült fel, bár volt erre is két Kós Károly terv. Nem tudni, miért maradt ez el, egyetlen indok lehetséges: Nagy Zoltánnak volt ahol laknia, s így a gyülekezet nem volt rákényszerülve, hogy lelkészi lakot is építsen.
Nagy Zoltán munkássága alatt formálódik az irisztelep gyülekezetté, majd 1968-ban, betegnyugdíjba vonulását követően az ő megüresedett lelkészi állására Sógor Sándor búzásbocsárdi lelkipásztort választják meg. Az akkori törvények szerint zárt város volt Kolozsvár, csak az vállalhatott itt munkát, akinek kolozsvári személyazonosságija volt. Ám nagyon ügyesen megoldották ezt: az akkori főgondnok családja, a Balogh család befogadta a lelkészt, és így készítettek neki személyazonosságit. Az állami és központi szervek csak akkor engedélyezték, hogy lelkésze legyen a közösségnek, ha felépíti a parókiát, így a lelkészi lak felépítése Sógor Sándorra maradt, aki egy év alatt készítette ezt el. Ennek az épületnek is megvan a maga története: nem a Kós Károly tervek szerint, hanem egészen másképp készült el. Az állami szervek csak emeletes lakás építésére adtak engedélyt. Több huzavona után emeletes vidéki rendőrlakra emlékeztető papilak épülhetett. Egy „kaszárnyát” engedélyeztek, aminek semmi értelme nem volt, de így kérték. Bizony nem kis fáradságba került Sógor Sándornak míg ezt meg tudta oldani.
Sógor Sándor 1987-ig volt a gyülekezet lelkésze, őt követte Nagy Levente kecsedkisfaludi lelkipásztor 1988. április elsejétől. Az akkori választásba igyekeztek beleszólni az állami szervek is, sikertelenül, igaz, fél év késéssel érkezett csak meg a lelkész, körülményes utak és tárgyalások után. Az ő munkássága alatt és az 1989-es változások után kezdett a gyülekezet gazdasági élete fellendülni, akkor kezdték az épületeket visszaperelni. Visszakapták az egyik iskolarészt, felújították, ott most gazdasági tevékenység folyik, ebből tartja fent magát az egyház, hiszen ma is szegények az emberek ezen a vidéken, kiskeresetűek, többnyire idősek, nyugdíjasok. Nagy Levente 2007-ig volt a lelkipásztor, őt én követtem 2008. április elsejétől.
– Az elődeinek is számos problémával kellett megküzdeniük, ma milyen feladatok hárulnak a lelkészre?
– A visszaigénylés sok szövevényes útját járjuk végig ma is. Van még visszaigénylés alatt álló épületrészünk, de a meglévő épületek karbantartása is fontos. Próbáljuk megtölteni termeinket tevékenységekkel, rendezvényekkel, otthonossá és elérhetővé tenni őket minden korosztály számára, foglalkozásokat tartunk gyerekeknek, fiataloknak, az idősebbeknek is. Igyekszünk a gyülekezeti életet úgy szervezni, hogy otthona legyen a gyülekezetnek ez a hely. Szabadság (Kolozsvár)