Incze László nevét vette fel a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum
Incze László helytörténész, muzeológus, pedagógus nevét vette fel az általa alapított kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum. A március 3-i, szombati névadó ünnepség keretében a múzeum udvarán leleplezték a 2007-ben elhunyt Incze László Vetró András szobrászművész készítette büsztjét – számolt be a Székelyhon.ro portál.
Névadó a jubileumon. Incze László mellszobrát a múzeum udvarán avatták fel
A szoboravatáson a névadót Dimény Attila múzeumigazgató, valamint Bedő Zoltán újságíró, az Incze László Baráti Kör elnöke méltatta. A névváltoztatás ötlete egyébként Bedő Zoltántól ered, elnökletével a kör tagjai korábban a www.inczelaszlomuzeumert.eu oldalon kezdtek aláírásgyűjtésbe, ahol mintegy ötezren támogatták a kezdeményezést. A petíciót számos egyetemi tanár, képzőművész és tudományos munkát végző személy is ellátta kézjegyével. A névváltoztatást a politikum és az anyaintézmény, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is támogatta.
A szombati ünnepségen a múzeum zsúfolásig telt kiállítótermében bemutatták Incze László A rendhagyó székely város címmel megjelent, hagyatékának egy részéből összeállított kötetet. A szakember özvegye, Szabó Judit elmondta: a hagyaték teljes feldolgozásához még három-négy év szükséges. Az érdeklődők a könyvbemutató után megtekintették Vörös T. Balázs 2001-es dokumentumfilmjét is, amely Incze László múzeumpedagógiai tevékenységét ismerteti.
Szombaton volt egyébként a Céhtörténeti Múzeum megnyitásának 40. évfordulója, Incze László alapító a megnyitástól egészen 1994-es nyugdíjazásáig az intézmény vezető muzeológusa volt, de a múzeumszervezést, a kutatást ezután sem hagyta abba. A szombati ünnepségen Incze munkásságát Dávid Gyula irodalomtörténész és Kötő József színháztörténész is méltatta.
Incze László 1928-ban született Baróton, tanulmányait Segesváron és Székelyudvarhelyen végezte, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia szakán diplomázott. A kézdivásárhelyi múzeum megnyitásáig pedagógusként tevékenykedett.
Krónika (Kolozsvár)

Incze Lászlóra emlékeztek (Ünnep Kézdivásárhelyen)
Szombaton könyvbemutatóval, dokumentumfilmmel és szoboravatással egybekötött ünnepségen emlékeztek a múzeumalapítás negyvenedik évfordulójára, és az intézmény felvette megálmodója, létrehozója, Incze László (1928–2007) tanár, helytörténész, muzeológus és közéleti személyiség nevét.
Szűknek bizonyult az egykori tanácsház gyűlésterme, a jelenlegi múzeum kiállítóterme, több mint kétszázan jöttek el, a nagyon sok helybeli mellett itt voltak a szülőhely, Barót, valamint Kovászna, Kolozsvár és több erdélyi város képviselői. A főbejárat melletti falra felszerelt, kétnyelvű tábla jelzi: az intézmény ettől a naptól az Incze László Céhtörténeti Múzeum nevet viseli. Elsőként Dimény Attila múzeumvezető idézte fel a negyven évvel ezelőtti múzeumnyitást, majd dióhéjban a négy évtized legfontosabb statisztikai adatait sorjázta: ez idő alatt közel félmillióan látogatták az intézményt, amely több mint hétszáz rendezvénynek adott otthont, az időszakos képzőművészeti kiállításoknak köszönhetően mára ötszáz értékes alkotással gazdagodott. Dimény beszédében külön kiemelte néhai Incze László szerepét, aki munkatársaival intézményt teremtett Kézdivásárhelyen. A megemlékezés a Vörös T. Balázs által 2001-ben készített és Incze László múzeumpedagógiai tevékenységét bemutató huszonhat perces dokumentumfilm megtekintésével kezdődött, majd könyvbemutatóval folytatódott. A kolozsvári Polis Könyvkiadó vezetője, Dávid Gyula irodalomtörténész és Kötő József színháztörténész a múzeumalapító munkásságát méltatta, A rendhagyó székely város című, frissen megjelent, Incze László tanulmányait tartalmazó díszes könyvet özvegye, Szabó Judit ny. tanár, néprajzkutató, a kötet szerkesztője mutatta be. “Incze László neve már életében összeforrt a kézdivásárhelyi múzeummal, mert a látogatók százai találkoztak vele tárlatvezetőként. Nagy türelemmel és nem kisebb szakértelemmel mutatta be a frissen kiállított tárgyakat vagy az állandó kiállítások anyagát. Sokan ismerték őt, és őrzik emlékezetükben szerény és tiszteletre méltó alakját” – írta róla köszöntőjében dr. Egyed Ákos történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, akinek üzenetét Kötő József tolmácsolta. Tamás Sándor, a megyei önkormányzat elnöke a jelenleg a magyarországi Mezőkovácsházán élő nyolcvankét éves Király Károly levelét olvasta fel, aki a rossz időjárás és betegsége miatt nem lehetett jelen az ünnepségen. Király 1968–1972 között a Román Kommunista Párt Kovászna megyei bizottságának első titkára volt, segítsége és aktív támogatása nélkül aligha jöhetett volna létre a céhtörténeti múzeum. Üzenetében külön kiemelte Sylvester Lajos, lapunk főmunkatársa érdemeit, aki abban az időben a megye kulturális tevékenységét vezette. Negyven évvel ezelőtt az avatószalagot ő vágta el. Ezt követően kötetlen beszélgetésre került sor, kortársak, barátok és ismerősök emlékeztek Incze Lászlóra, majd a rendezvény a múzeum udvarán folytatódott, ahol leleplezték a névadó szobrát, Vetró András képzőművész alkotását. A bronz mellszobrot a Bedő Zoltán által vezetett Incze László Egyesület állíttatta. Kötő József a névadó tudományos és közéleti munkásságát méltatta, a mellszobrot Tamás Sándor és Rácz Károly polgármester leplezte le, ft. Vargha Béla kézdi-orbaiszéki római katolikus főesperes és nt. Szőcs László kézdi-orbai református esperes áldotta meg.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Táncosok a porondon (II. Székelyföldi Legényesverseny)
Sepsiszentgyörgyi évadzáró táncház keretében szervezte meg a II. Székelyföldi Legényesversenyt a 25 éves Háromszék Táncegyüttes szombaton. Az amatőr táncosok számára rendezett megmérettetés két részből állt: egy előre kijelölt, a világhálón is megtekinthető pontozót kellett autentikusan bemutatni, majd a szabad táncok versenyében az improvizációs készséget is külön díjazták.
Idén a kötelező táncot a Háromszék Táncegyüttes gyűjtéseiből választották, a versenyre jelentkező nyolc táncosnak a hajdani neves adatközlő, Jakab József (1930–2008) magyarózdi pontozó és szegényes táncából kellett felkészülnie.
Ivácson László szervező, az ötfős zsüri egyik tagja elmondta, hogy nem a verseny a fontos, az csak burkolt felhívás, hogy a fiatalok ezáltal elővegyék a régi filmeket, megnézzék és egy kicsit részletesebben megvizsgálják a táncokat. „Táncházas szinten működnek a legényesek, de amikor ízében, velejében meg kellene nézni, akkor nincs már rá türelmük. Pedig amikor az ember a zsigereibe nyúl, akkor jön rá, hogy miért forgatja úgy a lábát, honnan jön a lendület, s honnan a kézmozdulat” – mondotta.
A verseny eredményhirdetésén a legényes újraalkotójaként Farkas Forgács Jenőt (17 éves, Boldogfalva) ünnepelhették a szabadon választott tánc első helyezettjeként, Lupuly Jakab (19 éves, Sepsiszentgyörgy) lett a legautentikusabb táncos. A kötelező táncban Tekeres Szilárd (17 éves, Etéd), míg a szabadon választott kategóriában Oláh Dávid (17 éves, Szabéd) és Kovács Szabó Zoltán (Szabéd) nyerte megosztva a második helyezést. Csog Lehel Zoltán (18 éves, Erdőfüle) különdíjat kapott a legjobb szegényes táncért, Dobai Balázs (16 éves, Sepsiszentgyörgy) és Tusa Adorján (16 éves, Sepsiszentgyörgy) emléklapot nyert, Lupuly Jakab pedig a közönségdíjat érdemelte ki.
Vörös T. Balázs
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dokumentumfilm-szemelvények Erdővidékről
„Hogy megmaradjon”
Vörös T. Balázs vizuális antropológus, dokumentumfilm-rendező tartott filmvetítésekkel egybekötött előadást kedd este Erdővidék Múzeuma Kászoni Gáspár Termében, ahol az 1997 és 2009 között Erdővidéken készített filmjeiből láthatott részleteket a közönség.
A Sepsiszentgyörgyön született rendező 1991 óta foglalkozik dokumentumfilm-készítéssel, amelyben külön szerepet tölt be Erdővidék különböző részeinek bemutatása. Amellett, hogy gyermekkora egy részét itt tölthette, vidékünk szeretetét több helybélinek is köszönheti. Az igazi paraszti élet rejtelmeibe a magyarhermányi Hegyi Dániel vezette be – vallotta be az előadó –, amikor a falu hagyományos mesterségeiről, kádárságról, fazekasságról, kőfaragásról készített filmeket. Olaszteleken id. Barthalis Szabolcs volt az, aki beavatta a rendezőt az erdővidéki kultúrába, de Bardocz Lehel is nagy hatással volt rá, aki a három év alatt a kamerái előtt alapozta meg gazdaságát.
A Kétlakiak című néprajzi film a válság kultúráját mutatja be Erdővidéken, ahol a főhős az olaszteleki gazda, akinek életét a bányába való ingázás feladásától a falusi gazdálkodás teljes felvállalásáig végigkövették. Több ilyen történetet párhuzamosan láttatott a kamerán keresztül Olaszteleken, Magyarhermányban, Bardocon és Vargyason is.
Közben horogra akadtak újabb és újabb történetek, így készítettek filmet a Duna televízió számára a Daniel-kastélyok sorsáról Minden, ami romlandó címmel. A kilencvenes években ugyanis az olaszteleki kastélyban éppen gabonát tároltak, de a vargyasi kastélynak sem volt örvendetesebb sorsa. Továbbá 2002-ben filmet készítettek a Vargyas-szorosról is A maga szűziességében címmel. Itt a munka során nagy segítséget jelentett számukra néhai Dénes István geológus, barlangkutató, de ugyancsak a néhai, felsőrákosi Székely Anna néniről is forgattak Szerettem csinálni címmel, a szövés világába nyújtva betekintést.
Természetesen nem maradhatott ki a vargyasi Sütő család több nemzedékének bemutatása sem, amelynek életében ugyancsak megmutatkozott a kétlakiság, hiszen csak bútorfestésből és fafaragásból nem lehetett volna megélni, így ez a tevékenység másodállásra szorult. „Emellett a fotózás világa varázsolt el, a fényképek és fényképezés iránti szeretet az, ami közel áll hozzám” – mesélte id. Sütő Gábor A faragász becsülete című filmben, amely 2000-ben készült. A zalánpataki üvegcsűr és Karácsony Zoltán malommúzeumának történetét is megörökítették 2001-ben, Hogy megmaradjon címmel.
Az említett filmekből egy-egy másolatot a rendező átadott Erdővidék Múzeumának, hogy bármikor, bárki számára újranézhetők legyenek, s talán azért is, „hogy megmaradjanak”.
Lázár Szilárd
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Filmmel emlékeznek Vaszi Jánoskára
Az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás egyetlen, gyermekáldozatára emlékeztet Filep Farkas és Vörös T. Balázs dokumentumfilmje, amelyet a megyeszékhelyi Művész moziban mutatnak be hétfőn este.
Az Emlékmű helyett – Vaszi Jánoska emlékére című produkciót 19 és 21 órától vetítik, 20 órától közönségtalálkozót tartanak, igény esetén további vetítéseket is szerveznek. Az alkotók emlékeztetnek: Sepsiszentgyörgyön 1982-ben avatták fel Mihai Viteazul szobrát, 1984-ben a szobor mögött elhelyezett pokolgép kioltotta a 12 éves Vaszi Jánoska életét. „A robbantás következményeként – hangsúlyozzák – a megyében megfélemlítési hadjárat indult a helyi állami és intézményi vezetők, valamint civil személyek ellen is, az ügy részletei máig sem tisztázottak. A film célja elindítani a társadalmi párbeszédet egy olyan témáról, amely a pártállami diktatúra megszűnése után is tabunak számított. Az igazság feltárása szinte lehetetlen, de a következmények sorára emlékezve ma is érzékelhető a társadalmi és etnikai feszültség, amelytől csak a hallgatás megtörésével lehet szabadulni.” (mol) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vaszi Jánoska szobrot érdemel
„Azzal a céllal készítettük, vetítjük az Emlékmű helyett – Vaszi Jánoska emlékére című filmünket, hogy beszéljünk az 1984 júniusában történtekről, az igazságot mindannyian szeretnénk tudni” – mondta hétfőn Vörös T. Balázs a sepsiszentgyörgyi filmbemutató utáni beszélgetésen a Művész moziban.
Az Emlékmű helyett – Vaszi Jánoska emlékére című dokumentumfilm ősbemutatóját tartották hétfő este Sepsiszentgyörgyön, a produkciót az alkotók szerint a továbbiakban a Duna World többször vetíti majd, illetve szeretnék, ha a történelemoktatásban segédanyaggá válhatna, hiszen annak a kamasznemzedéknek készítették, amelynek nincs tudomása a diktatúráról. Vörös T. Balázs rendező és Filep Farkas operatőr filmjében sepsiszentgyörgyiek beszélnek az 1984. június 5-én fél egykor történt szoborrobantásról (a Mihai Viteazul-szoborcsoportnál egy máig ismeretlen eredetű szerkezet kioltotta az akkor tizenkét éves Vaszi Jánoska életét), provokáció volt, állítják azóta is az emlékezők, de a Securitate is ekként tálalta annak idején a történteket, noha hivatalos és egyértelmű állásfoglalás soha nem született az ügyben. Vaszi Jánoska szüleinek kérésére 1998-tól kezdődően Puskás Attila a Volt Politikai Foglyok Szövetségét képviselve és néhai Simó Erzsébet, a Háromszék újságírója megpróbálta kideríteni, mi történt, ám a brassói táblabíróság főügyészénél elakadtak, ott ugyanis addig halogatták az iratcsomó ismertetését, amíg az ügy elévült, és 1999-ben lezárták anélkül, hogy kiderült volna, ki a tettes, mert 15 év után nem vizsgálnak tovább egy gyilkosságot. Pedig a sepsiszentgyörgyiek – miként mind a filmben, mind a bemutatót követő beszélgetésen elhangzott – szeretnék tudni az igazságot, de egyelőre be kell érniük vélekedésekkel, sejtésekkel, bizonyíthatatlan állításokkal. Vargha Mihály a filmben úgy fogalmazott, az áldozat megérdemelne egy emlékművet a városban, de néhai Nagy-Kopeczky Kálmán – Vaszi Jánoska osztálytársaként – is megjegyezte, a Mihai Viteazul tér (korábban Gábor Áron) felújításakor legalább egy emléktáblát kellett volna állítani, hiszen a kommunizmus áldozatává vált egy ártatlan gyermek. Akárki lehetett volna – tette hozzá.
A bemutatót követő beszélgetésen Vörös T. Balázs kifejtette: korábban úgy gondolta, akkor kezdenek foglalkozni ezzel a filmmel, „amikor eléggé felnőttek leszünk hozzá”, a forgatásokat a harmincadik évfordulón kezdték el, három évvel ezelőtt gyertyás megemlékezést szerveztek a szobornál, ám azon nagyon kevesen vettek részt. Filmjük nem tényfeltárás, hanem egyszerű dokumentumfilm emlékképekből, vallomásokból, egyfajta korrajzot nyújtanak a nyolcvanas évek végéről. Ennél többet nem lehetett kideríteni, susognak mindenféléket, de bizonyíték nélkül nem lehet kijelentéseket tenni – tette hozzá. Ha annyi év után újra elővették a bányászjárást és az 1989-es fordulat eseményeit, lehetne olyan besorolást találni Vaszi Jánoska ügyének is, amely alapján nem tekinthető elévültnek, jogászoknak kellene foglalkozniuk vele – jegyezte meg Puskás Attila. Filep Farkas hozzátette, amikor a Mihai Viteazul-szoborcsoportnál forgattak, mindig megjelent „egy-egy fotózó turista”, Bedő Zoltán pedig azt emelte ki hozzászólásában, hogy az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás előzményként és hivatkozási alapként szerepel a Beke-ügy vádiratában, arra célozva,  hogy mi egy terrorista nemzet volnánk – ami elfogadhatatlan. Végül Puskás Attila úgy fogalmazott, megerősíti Vargha Mihály véleményét, egy rendszer mártírjaként Vaszi Jánoska megérdemli, hogy szobrot kapjon Sepsiszentgyörgyön.
Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyermek vértanúnk
A megyeszékhelyi Művész moziban nemrég vetítették Filep Farkas és Vörös T. Balázs Emlékmű helyett címet viselő dokumentumfilmjét. Alkotásuk a sepsiszentgyörgyi szoborrobbantási kísérlet következtében szörnyethalt Vaszi Jánoska tragédiáját idézi fel – sajátos módon. Bizonyítékok hiányában ugyanis az emlékezés, logika és következtetés segítségével próbálja alátámasztani mindazt, ami akkor mindannyiunk számára nyilvánvaló volt és azóta is az: Vaszi Jánoska a kommunista diktatúra magyarellenes intézkedéseinek áldozata lett.
Ő a mi vértanúnk tehát, akinek alakjáról már legfőbb ideje volt letörülni a feledés porát. Már csak azért is, mert helyette bárki megjárhatta volna és hasonlóan járhat a jövőben is, ha nem derítjük ki, hogy mi is történt és nem vonjuk felelősségre az elkövetőket. Hiszen az eszközök változtak ugyan, az elnyomásunk azonban maradt. Ennek fokozását és kiszélesítését pedig csak közös fellépéssel tudjuk megakadályozni. Ahhoz viszont, hogy ezt megtegyük, nemzeti és polgári öntudatra van szükség, melyek felélesztésének leghatékonyabb eszköze a múlt feltárása mellett az emlékezés és emlékeztetés.
A napjainkban is állandó megfigyelés alatt álló Mihai Viteazul-szoborcsoportot akkoriban huzamosabb ideig még szemlélni sem volt tanácsos, nemhogy túlzottan megközelíteni. Hogy a milícia (rendőrség) és a szekuritáte (politikai rendőrség) mindent és mindenkit az ellenőrzése alatt tartott. Hogy jóváhagyás nélkül még írógépet sem lehetett vásárolni, és vadászfegyverrel is csak a hatalom birtokosai rendelkezhettek.
Mindezek tudatában feltehetünk néhány kényelmetlen kérdést az 1984 nyarán bekövetkezett tragikus eseménnyel kapcsolatban. Például, kinek, vagy kiknek volt lehetősége összeállítani a robbanószerkezet? Miként lehetett azt a szobor talapzatához helyezni? Hogyan állhatott ott órákon keresztül észrevétlenül? Mit kerestek ott a szekusok, a robbanás bekövetkezte előtt?  Megválaszolásuk után pedig az is érthetővé válik, hogy a rendszerváltás ellenére, miért nem lehetett ennek a sötét ügynek a végére járni, illetve a nyomozati anyag miért van 50 évre titkosítva.  A végső kérdés azonban mégiscsak az, hogy szabad-e elhantolva hagyni az igazságot?
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)