Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Vöő István
4 tétel
2004. július 10.
Dr. Pozsony Ferenc professzort, a Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar néprajz és antropológia tanszékének vezetőjét, a Kriza János Néprajzi Társaság elnökét nemrég a Csángó Kultúráért díjjal tüntette ki a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. Nevéhez fűződik többek között a Moldvai csángó adattár megteremtése, valamint a Csángó Múzeum létrehozása is. Pozsony Ferenc /sz. Zabola, 1955. ápr. 16,/ a Moldvában élő magyarokkal már kisgyermekkorában kapcsolatba került. A középiskolát Kovásznán végezte, ahol tanárai közül Gazda József és neje, Gazdáné Olosz Ella folyamatosan végzett kutatásokat moldvai magyar falvakban. A Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán Antal Árpád, Péntek János, Vámszer Márta és Vöő István tolmácsolták a csángókkal kapcsolatos szakirodalmat. Pozsony Ferenc 1978-tól már rendszeresen kezdett járni moldvai magyar falvakba. Több mint tíz éven át meglátogatta a Klézsén élő Hodorog Lucát, aki már akkor, a zaklatások ellenére vállalta magyarságát. Ezeknek a kutatásainak eredménye Szeret vize martján – moldvai csángómagyar népköltészet /Kolozsvár, 1994/ Kriza János Társaság Könyvtára/ című kötet, egy moldvai csángó asszony szerteágazó folklórtudását tartalmazza. Az egyetem elvégzése után Kézdivásárhelyen tanított 1990-ig, s a közeli Ojtozi-szoroson át hetente átjárt a moldvai magyar családokhoz. Az 1989-es romániai változások után Péntek János egyetemi professzor megszervezte a néprajz egyetemi oktatását a kolozsvári egyetemen, ahová 1990 őszétől Pozsony Ferencet is meghívta. Pozsony Ferenc tanártársaival 1991-től minden évben alapkutatásokat szerveztek moldvai csángó falvakban, ahol elsősorban a nyelv-, kultúra- és identitásváltást, a gyorsan átalakuló gazdaság- és társadalomszerkezetet, valamint a magyar nyelvű hagyományokat gyűjtötték. A kutatásokból Kolozsvárt a Kriza János Néprajzi Társaság dokumentációs központjában a legnagyobb csángó archívumot teremtették meg. Itt őrzik a moldvai magyarsággal kapcsolatos hazai és külföldi szakirodalmat, tanulmányokat, köteteket, filmeket és fényképeket eredetiben vagy másolatban. A dokumentációs anyagot számítógéppel feldolgozták, s annak alapján elkészítették a csángókkal kapcsolatos bibliográfiai adatbázist. Az önálló Csángó Múzeumot Zabolán hozzák létre, 2003. szept. 14-én megnyitották az akkreditálás előtt álló Csángó Múzeum első állandó kiállítását. 2000-ben jelent meg Pozsony Ferenc „Adok nektek aranyvesszőt..." című kötete. /Dr. Pozsony Ferenc: Kapcsolataim a moldvai csángókkal. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 10./
2014. december 15.
In memoriam – Búcsú Kósa Ferenctől, nyelvünk tudós búvárától
(Nagyszalonta, 1934. december 23. – Kolozsvár, 2014. december 3.) Szeretteid, kollégáid, barátaid fájdalmas szárnyaszegettséggel állunk koporsód mellett.
Egykori egyetemi évfolyamtársadként keresem a kínzó érzelmekhez illő szavakat, nyelvünk fáradhatatlan búvárához méltókat.
Sok mindent itt is el kellene mondani. Olyasmit is, ami a szakma művelői számára talán nem titok. Azt, hogy évfolyamunkról ugyanaz az épület lett ötünk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István, Láng Gusztáv és jómagam) szellemi otthona – fél évtizedig mint egyetemi hallgatóknak, majd mint a Bolyai Tudományegyetem, később a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóinak. Nem kis gonddal járó napi ügyeinket (évfolyamfelelősként) patikai pontossággal végezted, ugyanakkor diákbentlakásunk tanulószobáját se tudtuk elképzelni nélküled. Az elkövetkező évtizedekben szinte naponta találkoztunk, hisz a két magyar egyetemi tanszéket – az irodalmit és a nyelvészetit – egyetlen ajtó választotta el. Kötötte össze.
Kósa Ferenc hatvan évvel ezelőtt – egy vajúdó világban – nyelvünk és irodalmunk teljesebb megismerését választotta életcéljának. És hivatásához egy életen át hű maradt. Értékőrző tanár- és tudóstípus volt, a szilárd és megbízható ismereteket becsülte. Filológusként vallotta: egy forrás nem forrás. Pihenésnek szánt, hajszálpontosan megtervezett magányos kirándulásaira, gyaloglásaira is magával vitte tanári, tudósi világának rejtett gondjait. Az emlékíró Apor Péter ízes nyelvéről készült kitűnő doktori értekezése, a 14 kötetes Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerkesztésében végzett kivételes teljesítményű munkája, a jórészt szakfolyóiratokban napvilágot látó közleményei tanúsítják: különbséget tudott tenni múló divatok és valódi értékek között.
A tudomány szerves fejlődésének volt híve, s a magyar nyelv történetének avatott kutatójaként pontosan érzékelte hagyomány és változás egymást megtermékenyítő kölcsönhatását. Ezért is váltak kivételes pillanatokká alkalmi beszélgetéseink nyelvünk és irodalmunk együvé tartozásáról. Például arról, hogy a Góg és Magóg fiaként bemutatkozó Ady – a régi, „pompás” szavak megigézettje – Károlyi Gáspár bibliafordításának veretes kifejezéseivel ékítette verseit, több évszázados szellemi örökségünkből merítve újította meg költészetünket. És hányszor csodáltuk meg a földi utazásra Szalontáról – szülővárosodból – elinduló magyar költőóriás, a régit korszerűvé avató Arany János nyelvi kincseit. A magyar nyelvnek és kultúrának azon kincseit, amelyeknek egyik értő kutatója Te voltál. Közben Szabó T. Attila professzor utódjaként egyetemi hallgatóink százait vezetted be a magyar nyelv birodalmába.
Drága Barátunk!
Beszélgetéseink végleg megszakadtak. Nem tehetünk mást: a számodra is nyelvi, művészi mércének számító költőnk, a Toldi írójának utolsó soraival próbáljuk vigasztalni magunkat:
„Életem hatvanhatodik évébe’ Köt engemet a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csűrébe, Vet helyemre más gabonát cserébe”.
Az általad elénk tárt levéltári kincseket megőrizzük. Emléked velünk marad.
Pihenj békében!
Kozma Dezső
Krónika (Kolozsvár)
(Nagyszalonta, 1934. december 23. – Kolozsvár, 2014. december 3.) Szeretteid, kollégáid, barátaid fájdalmas szárnyaszegettséggel állunk koporsód mellett.
Egykori egyetemi évfolyamtársadként keresem a kínzó érzelmekhez illő szavakat, nyelvünk fáradhatatlan búvárához méltókat.
Sok mindent itt is el kellene mondani. Olyasmit is, ami a szakma művelői számára talán nem titok. Azt, hogy évfolyamunkról ugyanaz az épület lett ötünk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István, Láng Gusztáv és jómagam) szellemi otthona – fél évtizedig mint egyetemi hallgatóknak, majd mint a Bolyai Tudományegyetem, később a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóinak. Nem kis gonddal járó napi ügyeinket (évfolyamfelelősként) patikai pontossággal végezted, ugyanakkor diákbentlakásunk tanulószobáját se tudtuk elképzelni nélküled. Az elkövetkező évtizedekben szinte naponta találkoztunk, hisz a két magyar egyetemi tanszéket – az irodalmit és a nyelvészetit – egyetlen ajtó választotta el. Kötötte össze.
Kósa Ferenc hatvan évvel ezelőtt – egy vajúdó világban – nyelvünk és irodalmunk teljesebb megismerését választotta életcéljának. És hivatásához egy életen át hű maradt. Értékőrző tanár- és tudóstípus volt, a szilárd és megbízható ismereteket becsülte. Filológusként vallotta: egy forrás nem forrás. Pihenésnek szánt, hajszálpontosan megtervezett magányos kirándulásaira, gyaloglásaira is magával vitte tanári, tudósi világának rejtett gondjait. Az emlékíró Apor Péter ízes nyelvéről készült kitűnő doktori értekezése, a 14 kötetes Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerkesztésében végzett kivételes teljesítményű munkája, a jórészt szakfolyóiratokban napvilágot látó közleményei tanúsítják: különbséget tudott tenni múló divatok és valódi értékek között.
A tudomány szerves fejlődésének volt híve, s a magyar nyelv történetének avatott kutatójaként pontosan érzékelte hagyomány és változás egymást megtermékenyítő kölcsönhatását. Ezért is váltak kivételes pillanatokká alkalmi beszélgetéseink nyelvünk és irodalmunk együvé tartozásáról. Például arról, hogy a Góg és Magóg fiaként bemutatkozó Ady – a régi, „pompás” szavak megigézettje – Károlyi Gáspár bibliafordításának veretes kifejezéseivel ékítette verseit, több évszázados szellemi örökségünkből merítve újította meg költészetünket. És hányszor csodáltuk meg a földi utazásra Szalontáról – szülővárosodból – elinduló magyar költőóriás, a régit korszerűvé avató Arany János nyelvi kincseit. A magyar nyelvnek és kultúrának azon kincseit, amelyeknek egyik értő kutatója Te voltál. Közben Szabó T. Attila professzor utódjaként egyetemi hallgatóink százait vezetted be a magyar nyelv birodalmába.
Drága Barátunk!
Beszélgetéseink végleg megszakadtak. Nem tehetünk mást: a számodra is nyelvi, művészi mércének számító költőnk, a Toldi írójának utolsó soraival próbáljuk vigasztalni magunkat:
„Életem hatvanhatodik évébe’ Köt engemet a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csűrébe, Vet helyemre más gabonát cserébe”.
Az általad elénk tárt levéltári kincseket megőrizzük. Emléked velünk marad.
Pihenj békében!
Kozma Dezső
Krónika (Kolozsvár)
2016. január 31.
Aniszi Kálmán: Számvetés
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)
2016. július 9.
Őrhelyen gyújtott jeltüzek
Beszélgetés a 75 éves Péntek János nyelvészprofesszorral, etnográfussal internetes nyelvhasználatról, a magyar szakoktatásról és mindközönségesen: az anyanyelven való tanulásról
– Lát-e veszélyt, professzor úr, arra, hogy az internet martalékává váljék a magyar nyelv, és mit tehetnek a nyelvápolók, a nyelvhasználók, hogy ezt meggátolják?
– Nem tudom, ki minek tulajdonítja az elmúlt negyedszázad nagy nyelvi élményét: a szabadságot a nyelv használatában és nyelvi kapcsolatainkban, a határtalanságot a magyar anyanyelvűek körében. Bizonyára van, aki azt hiszi, hogy ebben a politikai változás volt a döntő, én úgy érzem, hogy éppen a technika, a nyelv új dimenziója, új halmazállapota: az elektronikus nyelv. A fiatalok már nem is érzik ennek újszerűségét, mert nem ismerték a régit. Amit azért legtöbben talán az én nemzedékemből sem tudunk már elképzelni: mindennapi életünket a számítógépes írás, szerkesztés nélkül, az internet nélkül, a hírportálok, az elektronikus könyvtárak, folyóiratok, az elektronikus levelezés, a mindentudó telefonjaink nélkül. Azt is az informatika, az elektronikus nyelv teszi lehetővé, hogy gyakorlatilag végtelen befogadóképességű tárolóhelyekre kerülhet közös emlékezetünk: irodalmunk, kultúránk, tudományunk és maga a nyelv. Közben aggodalmaskodva nézzük, mit művelnek a fiatalok, hogyan esemeseznek, csetelnek, lájkolnak, hájpolnak, fészbukolnak. Irigység is van ebben az aggodalomban, a fejünkre nőttek, ezt ők jobban tudják, mint mi.
– Említette az elektronikus nyelvet…
– Az elektronikus nyelv köztes halmazállapota a beszélt és az írott nyelvnek, írott beszélt nyelvnek lehet tekinteni. Új, szokatlan ruhája a nyelvnek. A nyelv beszélt változatáról tudjuk, hogy kevésbé szabályozott, változatosabb, érzelmileg telítettebb, közvetlenebb, az írott nyelv pedig szabályozottabb, merevebb. A fiatalok említett gyakorlata a beszélt nyelvhez áll közelebb: nem követik az írott nyelv szabályait, a helyesírást, egyéni, kreatív megoldásokat keresnek, játszanak, és gyakran megbotránkoztatnak, mindezzel lazítják a néha egyébként is túl merev szabályozottságot. Mindez kétségtelenül hat az új nemzedék nyelvhasználatára. De nem tesznek mAradandó kárt a nyelvben, sőt, a nyelv szereti az ilyen kihívásokat, provokációkat.
Az elektronikus nyelv nyilvános vagy mAradandó szövegei ennél jóval kidolgozottabbak, igényesebbek, szabályosabbak. Az egyéni szöveg itt is az íróját jellemzi, a honlapok igénytelensége az intézményt vagy a személyt, a hírportálok és internetes folyóiratok nyelve a szerzőkét, szerkesztőkét. Az azonban teljesen megalapozatlan félelem, hogy az internet „martalékává váljék a magyar nyelv”. Egy nyelv csak más beszélt nyelvek „martalékává” válhat, ha beszélőik saját nyelvüket azzal cserélik föl. Ez a beszélők nyelvi hűségén múlik elsősorban. A tragédia az volna, ha a magyar nem volna ott a globális digitális térben, ha kimAradna belőle. Ha digitális írástudatlanok mAradnánk. Ez olyan hátrányt jelentene, mint az, ha nem volna írásbeliségünk. A mostaninál is sokkal nagyobb lehetőség van benne, ezért nagy szükség van minden korosztály körében a digitális írásbeliség terjesztésére. A gyermekek ugyan már többet tudnak mindebből, mint a szüleik, de nekik is meg kell tanulniuk az iskolában digitálisan írni és olvasni. Mert éppen a mi oktatásunkban a digitális tananyagok segíthetik a korlátozások elhárítását, a szórványban élők bevonását, közös magyar oktatási felületek kialakítását. Megszabadíthatnak bennünket sokféle nyomorúságunktól.
– Mi volna a legfontosabb ebben az új helyzetben?
– Szakmailag az a legfontosabb, hogy a magyar nyelvtechnológia tartson lépést azzal, ami a világban történik, legyen annak élvonalában. Erre most nem panaszkodhatunk: kiváló magyar szakemberei, műhelyei vannak, ezt a laikus is láthatja a számítógépek nyelvi programjaiban. Nemcsak a helyesírás-ellenőrzőre és a kétnyelvű szótárakra gondolok, hanem arra, hogy az idegen szöveg olvasóját is sok területen segítheti az automatikus gépi fordítás, hatékony nyelvoktatás. De elérhető közelségbe került az automatikus tolmácsolás, sőt, a beszéd „online” fordítása is.
– Hát én senkit nem biztatnék a jelenleg elérhető automatikus gépi fordítás használatára... Ez azt jelenti, hogy a nyelvet új közegében is lehet igényesen és igénytelenül is használni?
– Kétségtelen, ebben is lehetünk műveltebbek vagy műveletlenek, felelősek vagy felelőtlenek. Attól még nem lesz hibátlan a helyesírásunk, hogy nem kapcsoljuk be a helyesírás-ellenőrzőt. Az oktatásnak, az anyanyelvi mozgalomnak az igényes, felelős nyelvhasználatot kell erősítenie, terjesztenie. És a nyelvi hűséget. Mert az is kétségtelen, hogy a digitális világban jelentős mértékben megnő a globális kultúra (és a globális műveletlenség) és az angol nyelv csábítása.
– Sokat foglalkozott a szaknyelv visszaszorulásával, az e téren mutatkozó hazai gyatra magyar szakkönyvellátással, és sürgette a magyarországi normákhoz való igazodást. Mi a helyzet napjainkban? – A Trianon utáni elszigetelődéssel a külső régiókban a magyar szaknyelvek szétfejlődtek és leépültek. Ez következménye volt annak, hogy a szakképzés és a munkahelyi nyelvhasználat mindenütt jórészt államnyelvűvé vált. A közelítésben, egységesítésben van előrelépés, ez jól érzékelhető a közös konferenciákon, a kiadványokban. Nem az a lényeges, hogy magyarországi normákhoz igazodjunk, hanem az, hogy egységes terminológiát fogadjunk el az egyes szaknyelvekben. Ismétlem: nem magyarországit, nem erdélyit, hanem közöset és egységeset. További folyamatos munkára van szükség, és ebben is használni lehet a nyelvtechnológiát: közös, folyamatosan bővített és gondozott internetes terminológiai tárhelyeket kell kialakítani. Ebben nincs megállás. És ebben is meg kell találni az egyensúlyt, hogy ne az angol (és nálunk: ne is csak a román) vegye át teljesen a magyar szaknyelvek szerepét, helyét. Hadd emlékeztessek arra, hogy az 1990 előtti évtizedekben a Kriterion Kiadó nagy példányszámban megjelent szakkönyvei, lexikonjai, szótárai óriási szolgálatot tettek a magyar szaknyelvek megőrzésében. Gond, hogy a bővülő magyar szakoktatásnak nincsenek magyar tankönyvei. Ezeket Magyarországról kellene áthozni.
– 2011-ben nyílt levelet intézett a romániai magyar szülőkhöz, amelyben a gyerekek iskolaválasztásával kapcsolatosan adott jól alátámasztott érveket, tanácsokat. 2014-ben a magyar pedagógusokhoz és a magyar oktatás vezetőihez intézett levelet. Ez a kérdéskör – úgy érzem – mit sem veszített aktualitásából…
– Hosszú tanári pálya van mögöttem, és akiket taníthattam, azoknak is nagy része tanár lett, velük megsokszorozódott a tanárságom. Szakmai életemnek ez a legfontosabb része. Közel harminc évig szülőként is érintett voltam, az én gyermekeim is itt tanultak. Tanítványaimmal tankönyvsorozatot is írtam a 80-as évek elején, 1993-ban tankönyvszerkesztő kollégámmal létrehoztuk az Erdélyi Tankönyvtanácsot. Folytathatnám, de talán fölösleges indokolnom, miért nem közömbös számomra az oktatás helyzete, színvonala, eredményessége.
A magyar oktatás első kérdése: miért van az, hogy a magyar gyermekek mintegy egyötöde a román iskolát választja? Az arány nem változott, nagyjából ennyi volt 1990 előtt is. Ehhez rendszerint érzelmileg szoktunk viszonyulni, a szülők magyarságára szoktunk apellálni. 2011-es nyílt levelemben én elsősorban racionális, szakmai érveket sorakoztattam föl pró és kontra. A gyermek nyelvi jövőjéről a szülők döntenek, nekik viszont tisztában kell lenniük döntésük következményeivel. Nem ismétlem meg az érveimet, de talán a legfontosabb, hogy a megismerésben játszott szerepénél fogva tanulásra is az anyanyelv a legalkalmasabb, leghatékonyabb, aminek része az is, hogy ez megtart, megerősít saját kultúránkban, saját emberi létünkben. Miközben egyáltalán nem zárja ki sem a román nyelv, sem idegen nyelvek megtanulását. Megalapozza szellemi egyéniségünket.
Oktatásunk romlását látva, három évvel későbbi levelemben arra szerettem volna figyelmeztetni az oktatásvezetőket, hogy nem elég folyamatosan csak a szülők felelősségére apellálni, hogy magyar iskolába írassák gyermeküket. Ezzel velejár a másik oldal felelőssége, az ő felelősségük, hogy ne csapjuk be se a szülőt, se a gyermeket azzal, hogy magyarnak magyar ugyan az iskola, de távolról sem versenyképes, nem növeli, hanem csökkenti a tanuló későbbi esélyeit. És nemcsak iskolaszervezési gondokról van szó, hanem arról, és ezt kénytelen vagyok megismételni, hogy oktatásunknak továbbra sincs intézményes szakmai megalapozása (és ezt nem az oktatási törvény akadályozza), és hiányzik a vezetők folyamatos egyeztetése, együttműködése (a szakembereké, a politikusoké és az oktatásban is profitra törekvő vállalkozóké). A szolgáltatóként működő oktatási intézet hiányát ilyenkor, vizsgák idején érzékeljük különösen a vizsgaprogramokon, a vizsgatételeken, a vizsgatételek fordításán. Ezekre, de tantervkészítésre, tankönyvek nyelvi és tartalmi ellenőrzésére sincsenek felkészült szakembereink. Mindennek a tanulók isszák meg a levét.
– Akik többnyire nem egyforma eséllyel lépik át az iskolakaput...
– Egyre inkább elkülönül a magyar oktatás három köre: a nagyvárosi elit iskoláké, a lakótelepi és falusi iskoláké, valamint a szórványkollégiumoké, szociális intézményeké. A vezetők és az értelmiségi elit figyelme szinte kizárólag az elit iskolákra irányul, jóval hátrányosabb helyzetben vannak, és leszakadtak a lakótelepi és a falusi iskolák, a harmadik körről pedig szinte nem is tudunk. Pedig a magyar tanulók túlnyomó többsége ehhez a második és harmadik körhöz tartozik. Ezeket a többszörösen hátrányos helyzeteket, az esélytelenséget próbáljuk ellensúlyozni az általam kezdeményezett tehetségtámogató programunkkal, a 13. támogatási évet záró Nyilas Misivel (www.nyilasmisi.ro). Ez is kezd beérni. Sok a tehetséges, támogatásra szoruló gyermek, de Erdélyben még mindig nagyon kevés az ennek fontosságát el- és felismerő civil támogató, jóval kevesebb, mint ahányan a világ minden részéből mellénk álltak.
A pedagógusképzésben, alkalmazásukban, megbecsülésükben sem használjuk ki vagy nem jól használjuk ki mozgásterünket. Nem részletezem, messzire vezetne. Három feltétele van annak, hogy valaki jó oktató-nevelő legyen: veleszületett alkalmassága, legyen felkészült szakmailag, és legyen elkötelezett. Vannak ilyen kiváló tanítóink, tanáraink. Nem sokan. A pedagógusképzés pedig egyáltalán nem segíti őket abban, hogy azzá váljanak.
SZÉKELY FERENC
PÉNTEK JÁNOS
1941. július 7-én született Kőrösfőn, nyugalmazott egyetemi tanár, akadémikus. 1990 után tanszékvezetőként irányította a magyarságtudományi szakok és tanszékek megújítását a kolozsvári egyetemen, újraindította a néprajz szakos képzést, 2002-ben megszervezte a hungarológiai doktori iskolát. 2007–2014 között az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottságának első elnöke. Szakmai vezetője a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek, társelnöke a Termini Egyesületnek. Kutatási területei: magyar dialektológia, etnobotanika, szociolingvisztika. Foglalkozik továbbá a romániai magyar oktatás szakmai és nyelvi kérdéseivel, egyik alapítója és elnöke az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének, alapítója és elnöke a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesületnek. Főbb munkái: A magyar nyelvjárások román kölcsönszavai (1977, Márton Gyulával és Vöő Istvánnal); A kalotaszegi népi hímzés és szókincse (1979); Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete (1985, Szabó Attilával); Teremtő nyelv (1988); A nyelv ritkuló légköre. Szociolingvisztikai dolgozatok (2001); Népi nevek, népi hagyományok (2003); Anyanyelv és oktatás (2004); Változó korunk – változó nyelvünk. Esszék, reflexiók, alkalmi szövegek (2011); Történések a nyelvben a keleti végeken I. (2015). Díjak: Csűry Bálint-emlékérem (1985), Lőrincze Lajos-díj (1995), Magyar Népi Kultúra Kutatásáért Emlékérem (2001), Kriterion-koszorú (2002), Pro Universitate et Scientia (2003), Bethlen Gábor-díj, Kemény Zsigmond-díj (2005), az Akadémia Arany János-életműdíja és szülőfaluja díszpolgára (2007), a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztje (2010).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Beszélgetés a 75 éves Péntek János nyelvészprofesszorral, etnográfussal internetes nyelvhasználatról, a magyar szakoktatásról és mindközönségesen: az anyanyelven való tanulásról
– Lát-e veszélyt, professzor úr, arra, hogy az internet martalékává váljék a magyar nyelv, és mit tehetnek a nyelvápolók, a nyelvhasználók, hogy ezt meggátolják?
– Nem tudom, ki minek tulajdonítja az elmúlt negyedszázad nagy nyelvi élményét: a szabadságot a nyelv használatában és nyelvi kapcsolatainkban, a határtalanságot a magyar anyanyelvűek körében. Bizonyára van, aki azt hiszi, hogy ebben a politikai változás volt a döntő, én úgy érzem, hogy éppen a technika, a nyelv új dimenziója, új halmazállapota: az elektronikus nyelv. A fiatalok már nem is érzik ennek újszerűségét, mert nem ismerték a régit. Amit azért legtöbben talán az én nemzedékemből sem tudunk már elképzelni: mindennapi életünket a számítógépes írás, szerkesztés nélkül, az internet nélkül, a hírportálok, az elektronikus könyvtárak, folyóiratok, az elektronikus levelezés, a mindentudó telefonjaink nélkül. Azt is az informatika, az elektronikus nyelv teszi lehetővé, hogy gyakorlatilag végtelen befogadóképességű tárolóhelyekre kerülhet közös emlékezetünk: irodalmunk, kultúránk, tudományunk és maga a nyelv. Közben aggodalmaskodva nézzük, mit művelnek a fiatalok, hogyan esemeseznek, csetelnek, lájkolnak, hájpolnak, fészbukolnak. Irigység is van ebben az aggodalomban, a fejünkre nőttek, ezt ők jobban tudják, mint mi.
– Említette az elektronikus nyelvet…
– Az elektronikus nyelv köztes halmazállapota a beszélt és az írott nyelvnek, írott beszélt nyelvnek lehet tekinteni. Új, szokatlan ruhája a nyelvnek. A nyelv beszélt változatáról tudjuk, hogy kevésbé szabályozott, változatosabb, érzelmileg telítettebb, közvetlenebb, az írott nyelv pedig szabályozottabb, merevebb. A fiatalok említett gyakorlata a beszélt nyelvhez áll közelebb: nem követik az írott nyelv szabályait, a helyesírást, egyéni, kreatív megoldásokat keresnek, játszanak, és gyakran megbotránkoztatnak, mindezzel lazítják a néha egyébként is túl merev szabályozottságot. Mindez kétségtelenül hat az új nemzedék nyelvhasználatára. De nem tesznek mAradandó kárt a nyelvben, sőt, a nyelv szereti az ilyen kihívásokat, provokációkat.
Az elektronikus nyelv nyilvános vagy mAradandó szövegei ennél jóval kidolgozottabbak, igényesebbek, szabályosabbak. Az egyéni szöveg itt is az íróját jellemzi, a honlapok igénytelensége az intézményt vagy a személyt, a hírportálok és internetes folyóiratok nyelve a szerzőkét, szerkesztőkét. Az azonban teljesen megalapozatlan félelem, hogy az internet „martalékává váljék a magyar nyelv”. Egy nyelv csak más beszélt nyelvek „martalékává” válhat, ha beszélőik saját nyelvüket azzal cserélik föl. Ez a beszélők nyelvi hűségén múlik elsősorban. A tragédia az volna, ha a magyar nem volna ott a globális digitális térben, ha kimAradna belőle. Ha digitális írástudatlanok mAradnánk. Ez olyan hátrányt jelentene, mint az, ha nem volna írásbeliségünk. A mostaninál is sokkal nagyobb lehetőség van benne, ezért nagy szükség van minden korosztály körében a digitális írásbeliség terjesztésére. A gyermekek ugyan már többet tudnak mindebből, mint a szüleik, de nekik is meg kell tanulniuk az iskolában digitálisan írni és olvasni. Mert éppen a mi oktatásunkban a digitális tananyagok segíthetik a korlátozások elhárítását, a szórványban élők bevonását, közös magyar oktatási felületek kialakítását. Megszabadíthatnak bennünket sokféle nyomorúságunktól.
– Mi volna a legfontosabb ebben az új helyzetben?
– Szakmailag az a legfontosabb, hogy a magyar nyelvtechnológia tartson lépést azzal, ami a világban történik, legyen annak élvonalában. Erre most nem panaszkodhatunk: kiváló magyar szakemberei, műhelyei vannak, ezt a laikus is láthatja a számítógépek nyelvi programjaiban. Nemcsak a helyesírás-ellenőrzőre és a kétnyelvű szótárakra gondolok, hanem arra, hogy az idegen szöveg olvasóját is sok területen segítheti az automatikus gépi fordítás, hatékony nyelvoktatás. De elérhető közelségbe került az automatikus tolmácsolás, sőt, a beszéd „online” fordítása is.
– Hát én senkit nem biztatnék a jelenleg elérhető automatikus gépi fordítás használatára... Ez azt jelenti, hogy a nyelvet új közegében is lehet igényesen és igénytelenül is használni?
– Kétségtelen, ebben is lehetünk műveltebbek vagy műveletlenek, felelősek vagy felelőtlenek. Attól még nem lesz hibátlan a helyesírásunk, hogy nem kapcsoljuk be a helyesírás-ellenőrzőt. Az oktatásnak, az anyanyelvi mozgalomnak az igényes, felelős nyelvhasználatot kell erősítenie, terjesztenie. És a nyelvi hűséget. Mert az is kétségtelen, hogy a digitális világban jelentős mértékben megnő a globális kultúra (és a globális műveletlenség) és az angol nyelv csábítása.
– Sokat foglalkozott a szaknyelv visszaszorulásával, az e téren mutatkozó hazai gyatra magyar szakkönyvellátással, és sürgette a magyarországi normákhoz való igazodást. Mi a helyzet napjainkban? – A Trianon utáni elszigetelődéssel a külső régiókban a magyar szaknyelvek szétfejlődtek és leépültek. Ez következménye volt annak, hogy a szakképzés és a munkahelyi nyelvhasználat mindenütt jórészt államnyelvűvé vált. A közelítésben, egységesítésben van előrelépés, ez jól érzékelhető a közös konferenciákon, a kiadványokban. Nem az a lényeges, hogy magyarországi normákhoz igazodjunk, hanem az, hogy egységes terminológiát fogadjunk el az egyes szaknyelvekben. Ismétlem: nem magyarországit, nem erdélyit, hanem közöset és egységeset. További folyamatos munkára van szükség, és ebben is használni lehet a nyelvtechnológiát: közös, folyamatosan bővített és gondozott internetes terminológiai tárhelyeket kell kialakítani. Ebben nincs megállás. És ebben is meg kell találni az egyensúlyt, hogy ne az angol (és nálunk: ne is csak a román) vegye át teljesen a magyar szaknyelvek szerepét, helyét. Hadd emlékeztessek arra, hogy az 1990 előtti évtizedekben a Kriterion Kiadó nagy példányszámban megjelent szakkönyvei, lexikonjai, szótárai óriási szolgálatot tettek a magyar szaknyelvek megőrzésében. Gond, hogy a bővülő magyar szakoktatásnak nincsenek magyar tankönyvei. Ezeket Magyarországról kellene áthozni.
– 2011-ben nyílt levelet intézett a romániai magyar szülőkhöz, amelyben a gyerekek iskolaválasztásával kapcsolatosan adott jól alátámasztott érveket, tanácsokat. 2014-ben a magyar pedagógusokhoz és a magyar oktatás vezetőihez intézett levelet. Ez a kérdéskör – úgy érzem – mit sem veszített aktualitásából…
– Hosszú tanári pálya van mögöttem, és akiket taníthattam, azoknak is nagy része tanár lett, velük megsokszorozódott a tanárságom. Szakmai életemnek ez a legfontosabb része. Közel harminc évig szülőként is érintett voltam, az én gyermekeim is itt tanultak. Tanítványaimmal tankönyvsorozatot is írtam a 80-as évek elején, 1993-ban tankönyvszerkesztő kollégámmal létrehoztuk az Erdélyi Tankönyvtanácsot. Folytathatnám, de talán fölösleges indokolnom, miért nem közömbös számomra az oktatás helyzete, színvonala, eredményessége.
A magyar oktatás első kérdése: miért van az, hogy a magyar gyermekek mintegy egyötöde a román iskolát választja? Az arány nem változott, nagyjából ennyi volt 1990 előtt is. Ehhez rendszerint érzelmileg szoktunk viszonyulni, a szülők magyarságára szoktunk apellálni. 2011-es nyílt levelemben én elsősorban racionális, szakmai érveket sorakoztattam föl pró és kontra. A gyermek nyelvi jövőjéről a szülők döntenek, nekik viszont tisztában kell lenniük döntésük következményeivel. Nem ismétlem meg az érveimet, de talán a legfontosabb, hogy a megismerésben játszott szerepénél fogva tanulásra is az anyanyelv a legalkalmasabb, leghatékonyabb, aminek része az is, hogy ez megtart, megerősít saját kultúránkban, saját emberi létünkben. Miközben egyáltalán nem zárja ki sem a román nyelv, sem idegen nyelvek megtanulását. Megalapozza szellemi egyéniségünket.
Oktatásunk romlását látva, három évvel későbbi levelemben arra szerettem volna figyelmeztetni az oktatásvezetőket, hogy nem elég folyamatosan csak a szülők felelősségére apellálni, hogy magyar iskolába írassák gyermeküket. Ezzel velejár a másik oldal felelőssége, az ő felelősségük, hogy ne csapjuk be se a szülőt, se a gyermeket azzal, hogy magyarnak magyar ugyan az iskola, de távolról sem versenyképes, nem növeli, hanem csökkenti a tanuló későbbi esélyeit. És nemcsak iskolaszervezési gondokról van szó, hanem arról, és ezt kénytelen vagyok megismételni, hogy oktatásunknak továbbra sincs intézményes szakmai megalapozása (és ezt nem az oktatási törvény akadályozza), és hiányzik a vezetők folyamatos egyeztetése, együttműködése (a szakembereké, a politikusoké és az oktatásban is profitra törekvő vállalkozóké). A szolgáltatóként működő oktatási intézet hiányát ilyenkor, vizsgák idején érzékeljük különösen a vizsgaprogramokon, a vizsgatételeken, a vizsgatételek fordításán. Ezekre, de tantervkészítésre, tankönyvek nyelvi és tartalmi ellenőrzésére sincsenek felkészült szakembereink. Mindennek a tanulók isszák meg a levét.
– Akik többnyire nem egyforma eséllyel lépik át az iskolakaput...
– Egyre inkább elkülönül a magyar oktatás három köre: a nagyvárosi elit iskoláké, a lakótelepi és falusi iskoláké, valamint a szórványkollégiumoké, szociális intézményeké. A vezetők és az értelmiségi elit figyelme szinte kizárólag az elit iskolákra irányul, jóval hátrányosabb helyzetben vannak, és leszakadtak a lakótelepi és a falusi iskolák, a harmadik körről pedig szinte nem is tudunk. Pedig a magyar tanulók túlnyomó többsége ehhez a második és harmadik körhöz tartozik. Ezeket a többszörösen hátrányos helyzeteket, az esélytelenséget próbáljuk ellensúlyozni az általam kezdeményezett tehetségtámogató programunkkal, a 13. támogatási évet záró Nyilas Misivel (www.nyilasmisi.ro). Ez is kezd beérni. Sok a tehetséges, támogatásra szoruló gyermek, de Erdélyben még mindig nagyon kevés az ennek fontosságát el- és felismerő civil támogató, jóval kevesebb, mint ahányan a világ minden részéből mellénk álltak.
A pedagógusképzésben, alkalmazásukban, megbecsülésükben sem használjuk ki vagy nem jól használjuk ki mozgásterünket. Nem részletezem, messzire vezetne. Három feltétele van annak, hogy valaki jó oktató-nevelő legyen: veleszületett alkalmassága, legyen felkészült szakmailag, és legyen elkötelezett. Vannak ilyen kiváló tanítóink, tanáraink. Nem sokan. A pedagógusképzés pedig egyáltalán nem segíti őket abban, hogy azzá váljanak.
SZÉKELY FERENC
PÉNTEK JÁNOS
1941. július 7-én született Kőrösfőn, nyugalmazott egyetemi tanár, akadémikus. 1990 után tanszékvezetőként irányította a magyarságtudományi szakok és tanszékek megújítását a kolozsvári egyetemen, újraindította a néprajz szakos képzést, 2002-ben megszervezte a hungarológiai doktori iskolát. 2007–2014 között az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottságának első elnöke. Szakmai vezetője a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek, társelnöke a Termini Egyesületnek. Kutatási területei: magyar dialektológia, etnobotanika, szociolingvisztika. Foglalkozik továbbá a romániai magyar oktatás szakmai és nyelvi kérdéseivel, egyik alapítója és elnöke az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének, alapítója és elnöke a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesületnek. Főbb munkái: A magyar nyelvjárások román kölcsönszavai (1977, Márton Gyulával és Vöő Istvánnal); A kalotaszegi népi hímzés és szókincse (1979); Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete (1985, Szabó Attilával); Teremtő nyelv (1988); A nyelv ritkuló légköre. Szociolingvisztikai dolgozatok (2001); Népi nevek, népi hagyományok (2003); Anyanyelv és oktatás (2004); Változó korunk – változó nyelvünk. Esszék, reflexiók, alkalmi szövegek (2011); Történések a nyelvben a keleti végeken I. (2015). Díjak: Csűry Bálint-emlékérem (1985), Lőrincze Lajos-díj (1995), Magyar Népi Kultúra Kutatásáért Emlékérem (2001), Kriterion-koszorú (2002), Pro Universitate et Scientia (2003), Bethlen Gábor-díj, Kemény Zsigmond-díj (2005), az Akadémia Arany János-életműdíja és szülőfaluja díszpolgára (2007), a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztje (2010).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)