„A buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot szerette és becsülte minden ember”
Wiszkoczy Henrik (1800–1871) nagyenyedi minorita rendfőnök tragikus élete
Az enyedi állapotok súlyosságáról a továbbiak során Wiszkoczy Henrik terjedelmes levélben számol be 1849. július 5-én Sárpataky Zsigmondnak – aki János testvérével együtt – a későbbiekben 50 155 forint alapítványt tett, melyből nagyenyedi születésű orvosnövendék-jelölt évente 500 forint segélyben, továbbá 50 kollégiumi tanuló évente legalább 5 forint értékű könyvjutalomban részesült, s ugyancsak a szóban forgó alapítványból évente 100 forint értékű papiros került kiosztásra a kollégium összes tanulója részére.
A Bethlen Könyvtár kézirattárában levő eredeti levele pedig így hangzik:
„Kedves Tekintetes Úr!
Sietek tudósítani Nenyedi állásomat, mely magában a legszomorúbb képét viseli, ugyanis újból kirabolva városunk, amit a lakosok igyekezetük után megszerezni és házaikon igazítani igyekeztünk, mindentől megfosztva találjuk magunkat: templomom, rezidentiám, kertem újból tönkre téve még azon szomorító órákat szül, hogy a vad nép anarchiához szokva hatalmaskodni, sőt erőszakoskodni igyekszik, még a két ökrömet is musinai ember, mint tulajdonát elperelni kívánja. Sem zár, sem ajtó, sem ablak, avagy csak egy kis edény házamnál nem találtatik; tisztában vagyunk mindnyájan: tutaj gerendái közül 26 találtatik, egynehány fűrészelt léc és egy kormány az udvaron, egyéb semmi, deszkának nyoma sincs, még a házakról is azokat leszedték. A határon lévő gabonákból és lekaszált szénából sok hiányzik. Kertek kiprédálva, sem zöldséget, sem gyümölcsöt nem mutatnak, mi lesz belőlünk és hogy élünk, a jó Isten tudja. Az oláhság mind haza takarodott és hatalmasan felemelt fővel diadalmaskodik; fegyvere ugyan nincs, de van vakmerő szája, nyelve, az idegenek be-bejönnek városunkba és csudálkoznak mit vitézkedhettek lakjainkon. Amint hallám, a jövő hétfőn Zink nevű kinevezett pretor városunkba magistratust felállítani tűzte ki, azon magistratust t.i. mely Puchner idejébe működve főhadnagy Hankót tisztelte.
Egyébiránt én Fejérvárott megjártam és sok romlásokat szemléltem. Tegnap vagy 800 kozák Balázsfalvi oláh gyűlésnek szétoszlására MarosSz.Királynál és Sz.Imrénél általment. Axente táborát még szét nem oszlatta, és a katonái falukon kegyetlenkednek és rabolnak; így szombat éjjel szegény Török Antit két oláh kivont karddal halálra űzte, alig tudott szegény kiszabadulni és Megykeréket ott hagyni. Én is attól tartok, hogy a Musinai haramiák egyszer éjjel meglepnek és nemcsak az ökrömet, de magamat is a záratlan lakomból kihajtanak.
Az egészségem jó, de nincs mit ennem, még a nagy kölcséggel behordott gabonámból nem csépelhetek. Egy kalangyahordás 20 krajcár.
Tisztelem és csókolom mindnyájokat és szokott tisztelettel állandólag maradok a Tekintetes Úrnak alázatos tisztelője. Wiszkoczy Henrik a NEnyedi elpusztult Minoriták presidense.
NEnyed, 7-ben 5-én 1849.”
Wiszkoczy Henrik a pusztítás után nyomban megkísérelte összeírni az áldozatok számát s kimutatást készíteni azok vallásáról, koráról, társadalmi állásáról stb. Sikerült is az előtte megjelentek nyilatkozata alapján 351 elesett személy nevét följegyeznie. Voltak viszont olyanok is, akik nem jelentek meg, illetve olyanok is, akik még nem tértek vissza Enyedre. Az elesett és ismeretlen vidékiek sem kerültek nyilvántartásba. Molnár János akkori helybeli görög katolikus pap 558-ra tette az enyedi áldozatok számát, Jakab Elek 2000-re, Maszák Hugó pedig úgy tudta, hogy 800 magyar ember pusztult el Enyeden. „Minden valószínűség amellett szól, hogy az akkori áldozatok valódi számát a Maszák számítása közelíti meg”, – állapította meg Szilágyi Farkas Nagyenyed református lelkipásztora és krónikása, aki kötetet szentelt az 1848–49-es enyedi eseményeknek.
Nincsenek ideszámítva viszont azok, akik verés, fagyás, rablás stb. következtében egész életükre bénák, betegek, nyomorultak lettek, s azok sincsenek besorolva, akiket gyermekként mentett meg a haláltól egyik-másik könyörületes szívű román s falujába víve, románt, bérest nevelt belőlük. Az ilyen szerencsétlen gyermekek életben maradtak ugyan, de elvesztették magyarságukat, vallásukat, társadalmi hovatartozásukat, nyelvüket s végül még nevükre sem emlékeztek.
Ennek kapcsán írja Szilágyi Farkas 1891-ben: „A nyolcvanas évek elején egy mokány népviseletbe öltözködött, 36-38 év körüli ember keresett fel. Ha nem csalódom, Felső Orbóról (kb. 17 km-re Enyedtől, szerk. megj.) valónak mondotta magát, a keresztlevele kiadását kérte. Magyarul egy árva szót sem tudott. Nevét kérdeztem. Nem tudta megmondani. Kérdeztem, hogy hol s körülbelül melyik évben született, kik voltak a szülei? Egyik kérdésemre sem tudott felvilágosító feleletet adni. – Csak annyit tudok, hogy Enyeden születtem s mikor a város elpusztult egy oláh ember magával hozott, felnevelt s első ifjú korom óta, mint béres szolgáltam hol azt a jó embert, hol mást. Iuonnak nevez mindenki, más nevem nincs. Sor alá sem szólítottak soha s minden valószínűség szerint református vallású szülőktől, csak nemrégen tudtam meg a falusiaktól. – Ilyen körülmények között kérésének természetesen még azon esetben sem tehettem volna eleget, ha az enyedi ref. egyház azon anyakönyve, melybe az ő neve is, mint újszülött be vala vezetve, nem pusztult volna el. Szomorúan távozott tőlem a szerencsétlen ember s többé nem láttam.”
Veress Miklós pedig, a forradalmat követően Alsófehér vármegye árvaszékének egyik ülnöke, alábbiakat írta Szilágyi Farkashoz intézett levelében: „Enyed pusztulása első éjjelén anyámtól és testvéreimtől elszakadva, egyedül egy ingben és mezítláb, két oláh üldözőm elől a Kovács József-féle velünk csaknem szomszédos magyarutcai ház felé szaladtam. Szerencsémre velem szembe jött egy Dumitru nevű oláh legény, ki megelőzőleg szüleimet, ekkor Kovács József ügyvéd családját szolgálta, mint darabont. Ez a becsületes oláh ifjú üldözőimtől megszabadított, egy condrát adott hátamra; azon éjjel és másnap d.e. a Kovácsék házában rejtegetett s d.u. kivitt Tompaházára (kb. 8 km-re Enyedtől, szerk. megj.), hol egyik sógoránál helyezett el, ki szintén oláh volt. A Dumitru sógora oláh ruhába öltöztetett s a tavasz beálltával bárányainak őrzésével bízott meg. Megtanultam nyelvöket sőt pár nevezetesebb imájokat is. Családomról mit sem tudtam. Azon év nyaráig maradtam Tompaházán. Tökéletes oláh kezdettem lenni. Egy Csombori nevű honvéd százados vett el az oláhtól azon év nyarán.”
De térjünk vissza Wiszkoczy Henrikhez. A tragédiát követő napokban Kolozsváron megfogalmazott két elismerő nyilatkozat jutott birtokába. Az egyiket 22 enyedi polgár írta alá 1849. február 13-án, a másikat 1849. február 6-án ifj. br. Kemény István Alsófehér vármegye főispánja intézte a címzetthez.
Az enyediek nyilatkozata így hangzott:
„Alolírtak tudtokra adjuk mindenkinek kiket illet: miszerint f. 1849-ki év febr. 13-án felkeresvén bennünket, mondhatni már csak volt n-enyedi minoriták praesidense és rom. kath. lelkész T. T. Wiszkoczy Henrik úr, arra kére, miként Enyed városának megkezdett ostrom alá vetése órájától kezdve a város utolsó elpusztulásáig az enyedi nép szenvedéseibeni részvétiről az írt szerzetes háznak, valamint a szerzetes ház az időbeni tagjainak és neki is – annyiba – mennyibe tiszta tudtunkban áll, adnánk mint polgárok egy bizonyítványt. Mely ilyetén felszólításunk eredményibe lelkiismeretes kötelességünk tartván a kérelmes Praesidens és Lelkész úr igazságos kérésének eleget tenni. Őszintén nyilatkoztatjuk s hitet is bármi időben készek vagyunk tenni arra, hogy a már csak volt N.Enyeden a minoriták residentiája vala azon egyik hely, hol szinte mondhatni több, hogy sem beférhete, a városi népből menedéket talált; e hely vala az, hova múlt évi okt. 17-én, amidőn az oláhság elsőbben Csombord és Szent-Király faluk felett összecsoportosult, táborba szállott és híre jött, hogy készül Enyedet felprédálni, több előkelő és szegényebb sorsú polgárok, nők és gyermekek bevonultak, jobb javaikat összehordták; e hely vala egyik, hová a megrémült nép, az írt naptól kezdve mindannyiszor valahányszor legkisebb kedvetlen hír szállongott a városban, mint reméllett és legbiztosabbnak vélt védhelyre azonnal omlott és rohant – és az említett szerzetesház az időbeni lelkes papjai – a kérelmes Praesidens Wiszkoczy Henrik, hitszónok és tanító Viszkoczi Antal s Mándik Mátyás valának azok, kik látva a megrémült néptömeget, még önpapi szállásukból is kiköltözve, tulajdon szobájokat is a szenvedőknek és rémülteknek átengedék, ápolták őket és vigasztalták – és közülök jelesen Praesidens Wiszkoczy Henrik vala az, ki miután múlt évi nov. 8-án a honvéd és német őrsereg s a városi nép nagyobb része, felsőbb rendelet nyomán Enyedről elvonult, egy a város feladása tárgyába, megyei méltóságos Főispán br. Kemény István úr által átadott kéréssel a tábor elibe menni, merészen készségét ajánlotta és maga mellé vevén a lutheranus és oláh helybeli papot s négy polgárt, a tábor elibe el is ment, a kérést kézbesítendő. Az említett Praesidens vala az, ki – múlt hó nov. 10-én átszállván az oláh tábor Enyed városán, és a város Torda felőli határa részén tanyát vervén, rémülten a residentiába összesereglett temérdek szegény sorsú polgárokat, nőket, gyermekeket s betegeket több napokon még élelemmel is tartotta, amellett, hogy a tábor számára is naponta több véka gabonából kenyeret süttetett, ő vala az, miután már a város csordája egészben és az igavonó marhák is a városi népnek a városból lett eltávozásával elhajtatva, a vágó marhákban annyira megfogyatkozott, hogy nem vala a tábor, és közikbe vegyítve volt sorkatonaságnak honnan húst adni, négy igavonó szép ökrét is átadá és feláldozá a városért a nélkül, hogy árokat bár felerészben bekaphatná vala; a Praesidens vala egyik az ki a városban maradt polgárokkal a város megmaradásáért a sorkatonaság és oláh tábor tisztjeinél untalan esdekleni, a tábor részére kiparancsolt élelmezésbe részt venni megnem szűnt, nem örömest ugyan, de kényszerítésből; a sorkatonaságból is múlt évi nov. 20-án Enyeden keresztül Tordára jövő útjába egy század a residentiába berohanván, azokat is élelmezni köteles vala. A Praesidens vala az, ki Enyednek utolsó elpusztulása előtt is a városi tisztviselőkkel a gaz Praefektus Prodan Simionnál megjelenve a város oltalmazásáért kérni, könyörögni elég lelkes volt és végre ő volt az, ki megnyugodva az istentelen Prodan Simion biztató becsületszavain, miután folyó év jan. 8-án este a gyujtogatás és gyilkolás megkezdődött, legkisebbel sem gyanítva a megtörténteket, legelsőbben is a tűzhöz szaladva, leagyaltatott és terhes sebbe ejtetett, szóval a Praesidens volt egyik az, ki Enyed szenvedése ideje alatt papi, úgymint polgári kötelességét, bár következés szerint sikertelenül, a legférfiasabban és lelkiismeretesebben teljesíteni igyekezett – mely fennírtaknak szemmel látott tanúi levén, mindazokról polgári igaz lelkiismeretünk szerint bizonyítunk.
Kolozsvárt, febr. 13-án 1849-ben.
Horváth István polgár, Csont Dániel polgár, Rácz István polgár, Vohner Mihály polgár, Bartha József polgár, ifj. Farkas Sándor alsófehérmegyei táblabíró, Sándor János polgár, Sándor János polgár, Szabó Károly polgár, Kovács Ferenc polgár, Márton János polgár, Márton Imre polgár, Simó István polgár, Kádár István polgár, Szegedi Sámuel polgár, Megyesi István polgár, Incze József polgár, Mártonffy József polgár, Bakk János polgár, Dezső Mózes polgár, Fónyi András polgár, Réderberger Antal polgár.”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár),