"Megjelent a Haza a magasban nemzetismereti tankönyv /Antológia Kiadó, Lakitelek/. Dr. Bakos István, a könyv szerkesztője szerint a kétkötetes kiadvány a külhoni diákok nevelését szolgáló magyar nemzetismereti könyv. A gazdagon illusztrált, vonzó olvasmány magyar nyelv és irodalom, magyar történelem és földrajz fejezetei a magyarországi 5-8. osztályos tananyag lényegi részeinek egyszerűsített reprodukálása, valamint az alapfokú oktatási kerettanterv hon- és népismereti tananyagát tartalmazza. Ezenkívül áttekintést ad a magyar képzőművészet, az építészet, a zenetörténet, a filmművészet és a sport kiemelkedő alakjairól és eredményeikről. A tudománytörténeti rész a külföldön világhírűvé vált magyar tudósok és Nobel-díjasok portréit közli (már szerepel benne Kertész Imre is.) A tankönyv bemutatja a külhoni magyar közösségeket, a világban szétszórt magyarság történetét és helyzetét (a kötet erdélyi munkatársai: dr. Vofkori László és dr. Péntek János). /Sylvester Lajos: Haza a magasban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 14./ "

"A földrajzi tudást új struktúrákba kell rendezni, a földrajztudomány fejlődését alaposan át kell értékelni, írja dr. Vofkori László A földrajztudomány rendszertan /Csíkszereda, 2003/ című, a napokban megjelent tudományos könyvében. A terminológiai bizonytalanság, a magyar kifejezések elhanyagolása, mellőzése, a tértudományok bővülése, a nemzetközi tudományfejlődési sajátosságokkal való szembesülés feladata, a rendteremtés és a rendszerezés igénye késztették a szerzőt e tudományág rendszerelméleti összefoglalására. Dr. Vofkori László évtizedes felhalmozott ismeretei és tapasztalatai alapján rendszerező alapkönyvet írt. Írását nem tekinti lezártnak. Újra- és továbbgondolhatóként teszi a magyar tudományosság, a szaktársak asztalára. A terjedelmi okokból kimaradt interdiszciplinaritás és pluridiszciplinaritás elemzését a következőkre ígéri. /Kassai Thar Sándor: A posztmodern globális kultúrától a földrajztudomány rendszertanáig. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 24./ "

"Máj. 22-én mutatják be a csíkszeredai Corvina Könyvesházban dr. Vofkori László A földrajztudomány rendszertana /Pro Print Kiadó, Csíkszereda/ című kötetét. /A földrajztudomány rendszertana. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 20./"

"Gyergyószentmiklóson véget ért az Erdélyi Múzeum-Egyesület /EME/-vándorgyűlése. A két nap alatt 42 tudományos dolgozat hangzott el. Garda Dezső kiemelte: "Nem csak az eddigi legnagyobb EME-vándorgyűlésen vagyunk túl, de az előadások minősége is kiemelkedő volt. Sikerült olyan történeti képet kialakítani, ami a székely civilizáció főbb alapelemeit domborította ki, emellett nagyon sok dolgozat a legújabb kutatások eredményeit mutatta be. Örvendetes volt a nagyszámú fiatal kutató jelentkezése és, hogy az összes székely térségből érkeztek kutatók, így Székelyföld tudományossága fel tudott zárkózni az ismert honi kutatók (Egyed Ákos, Magyari András, Péntek János, Kozma Dezső, Kötő József és mások) mellé. Ez annál is fontosabb, mert a tudományos munka megmaradásunk egyik feltétele." /Bajna György: Gyergyószentmiklós. Véget ért az EME-vándorgyűlés. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 26./Az Erdélyi Múzeum Egyesület A székelyföld történelme, kultúrája, földrajzi helyzete és néprajzi sajátosságai elnevezésű vándorgyűlése Gyergyószentmiklóson 1990 óta az egyesület legnagyobb rendezvényének számít: két nap alatt összesen 42 történelmi, helytörténeti, néprajzi, nyelv- és irodalomtudományi dolgozat hangzott el. Sipos Gábor (Sapientia) dolgozata az egyházak együttélését taglalta a XVII.-XVIII. századi Fogarasban. Egyed Ákos akadémikus, az EME-elnöke a Székely Művelődési és Közgazdasági Egyesület 1875-ös megalakulásáról és működéséről szólt. Délutántól két helyszínen folytatódtak az előadások, a történelmi szakosztály a Székelyföldet járta körül: Vofkori László (Sapientia) a Székelyföld földrajzi határairól értekezett, Botár István (Csíki Székely Múzeum - CSSZM) Csíkszékről a X.-XIV. században; Tüdős S. Kinga (N. Iorga Intézet, Bukarest) I. Mikes Kelemen erdélyi főúr (a Törökországi levelek írójának nagybátyja) 1685. évi csíksomlyói temetését mutatta be, előkészületeivel, pompájával, korabeli szokásaival. Pál Antal Sándor (Marosvásárhely) Marosszék etnikai összetételének XVII.-XIX. század közötti alakulásáról értekezett: a románság nagy arányú betelepedése a XVII. század elején kezdődik, majd a XVIII. század elején megismétlődik, amikor a kuruc-labanc háború és a pestisjárványok miatt a telkek 31%-a válik lakatlanná, és a földesuraknak munkaerőre van szükségük. Szőcs János (CSSZM) három székely falutörvényt ismertetett: az elpusztult Monyasd, valamint Tusnád és Szépvíz falutörvényeit; Zepeczaner Jenő (Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely) Vargyas Dánielt és családját ismertette. A művelődési ház másik termében székelyföldi intézményeket, néprajzi és helytörténeti vonatkozásokat taglaló dolgozatok hangzottak el: Lukács Mária (Gyergyószentmiklós) a gyergyói múzeum megalakulásának folyamatáról tartott előadást; Balázs Lajos (Sapientia) a keresztnevek változásairól, Farkas Irén (CSSZM) a csíki népi mesterségekről értekezett; Kémenes Mónika (Gyergyószentmiklós) a Lázár-kastély kályháiról és kályhacsempéiről, Kiss Portik Irén a csángó és székely írott tojások motívumainak pogány üzenetéről, István Anikó (Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy) István Lajos néprajzosról tartott előadást, Szabó Judit (kézdivásárhelyi múzeum) a gyergyói tulajdonjegyekről. Szombaton a történelmi szakosztályon Magyari András professzor gyergyóiak részvételét követte nyomon a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcban, Garda Dezső a székely határezredekről, Cserey Zoltán Háromszék részvételéről az 1788-as osztrák-török háborúban, Albert Ernő az utolsó Gábor Áron által öntött ágyúkról, Demeter Lajos (Sepsiszentgyörgy) a határőrségi vagyon visszaszerzéséről tartott előadást; Demeter László (Barót) Horváth Ignácz és Balázs Konrád emlékiratait ismertette az 1848-49-es forradalomról; Roth András Lajos (Székelyudvarhely) Mezőgazdasági ismeretterjesztés a XX. század elején címmel tartott előadást, Bíró Rózsa (Sepsiszentgyörgy) a háromszéki határőrvagyon örökségéről és a Háromszéki Székely Tanalapról, Papucs András (Sepsiszentgyörgy) a székelyföldi erdei kisvasutakról, Tóth Szabolcs (Sepsiszentgyörgy) a szentkereszthelyekről és szerepükről a múzeum történetében, míg Rokaly József (Gyergyószentmiklós) Gyergyócsomafalváról 1937-1946 között, az országos hatalmi változások tükrében. Az irodalmi-néprajzi szakosztályon Péntek János professzor (BBTE) a nyelvi regionalitás értékeiről tartott előadást, Olosz Katalin (Marosvásárhely) az 1849-es orosz intervenció emlékeiről a szájhagyományban, Márton László a vízimalmokról a Székelyföldön, míg Kozma Dezső (BBTE) Hagyomány és megújhodás Aranytól Adyig címmel tartott előadást. Nagy Mihály Zoltán (tudományos kutató, Kolozsvár) Háborús bűnös volt-e Wass Albert? című előadása kapcsán kérdésként fölmerült egy perújrafelvétel lehetősége és kimenetelének esélyei. Kötő József EMKE-elnök Senkálszky Endre színművész visszaemlékezése segítségével ismertette a Kolozsvári Nemzeti Színház történetét 1940-44 között, Boér Hunor (Sepsiszentgyörgy) Bod Péter Magyar Athenasát, az 1767-ben megjelent első magyar irodalomtörténeti lexikont ismertette, amely megjelent újrakiadásban; szintén ő olvasta fel Wolf Tamás budapesti szerkesztő dolgozatát az erdélyi tudományszervezésről a két világháború között. Csáki Árpád (Sepsiszentgyörgy) Benkő József esperes Filius posthumusát ismertette, amely másolatban maradt fenn, és átmenti az erdővidéki egyházmegye elveszett levéltárát. A kutatócsoport az egyházmegye 300. évfordulójára tervezi kiadását. Kocs Irén (Sepsiszentgyörgy) a Székely Nemzeti Múzeum természettudományi tárgyi gyűjteményeinek fejlődéséről tartott előadást és a szervezett kutatóexpedíciókról a két világháború között, Garda Dezső pedig a gyergyói tutajozásról, amelynek kezdetei az 1600-as évek elejére tehetők, egy időben a Portik (parik) név megjelenésével. A vándorgyűlés végén Garda Dezső parlamenti képviselő, a rendezvén főszervezője megköszönte az előadóknak a részvételt. /Gál Éva Emese: Maratoni vándorgyűlés. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 28./"

"Közel 130 hazai magyar vállalkozó jelent meg Székelyudvarhelyen, az RMDSZ ügyvezető elnöksége és az udvarhelyszéki szervezet által összehívott Erdélyi Magyar Üzletember-találkozón. Az előadók a kis- és középvállalkozások uniós csatlakozás előtti esélyeit, a turizmus és az információs csatornák lehetőségeit, illetve a régiófejlesztés és az infrastrukturális állapotok közötti összefüggéseket tárgyalták. Verestóy Attila szenátor, az udvarhelyszéki RMDSZ-szervezet elnöke hangsúlyozta, Romániában csak akkor alakulhat ki jól működő piacgazdaság, ha az állam nem érvényesíti a kezében lévő eszközöket a magánszféra ellehetetlenítésére. Vofkori László, a Sapientia - EMTE előadótanára Udvarhelyszék gazdaságföldrajzi viszonyait ismertette. Markó Béla szövetségi elnök szerint a gazdasággal kapcsolatos hazai szemlélet, a törvények és a gazdasági stratégiák egyaránt rosszak. Az elnök Erdély gazdasági fellendülésének egyik esélyét látja az autópályatervben. Birtalan József, a Román Kereskedelmi Bank igazgatótanácsának tagja szerint lassult az inflációs folyamat, és a dolláralapú árfolyamokról a gazdaság kezd áttérni az euró-alapúra. A felszólalók közül többen szigorúan bírálták az RMDSZ-t. /Zilahi Imre: Hűtőt az eszkimóknak. Erdélyi Magyar Üzletember-találkozót tartottak. = Krónika (Kolozsvár), jún. 28./"

"Vofkori László Brassóban született, Székelyudvarhelyen lakik, Csíkszeredában gazdaságföldrajzot tanít a Sapientia - Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Jelentős munkája Székelyföld útikönyve, melyet Budapesten adtak ki. Legújabb könyve A földrajztudomány rendszertana /Pro-Print Kiadó, Csíkszereda/. Ez a könyve lexikon és enciklopédia keveréke: témakörönként leírta a földrajz mai állását, végül szókincsét is bemutatta. A szerző a mai földrajztudományt 17 diszciplínában határozta meg aszerint, mi a viszonya a rokon területekhez. Így a klasszikus földrajzon kívül létezik iparföldrajz, vallásföldrajz, ezen kívül katonai, történeti, politikai, geoinformatikai, regionális, politikai, turisztikai, természettani, gazdasági stb. földrajz is. /Barabás István: Más földrajz. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 12./"

60 éves Vofkori László személyisége, példaértékű munkája tanárok, tanítók hosszú sorát nevelte a közösség iránti odaadás nemes feladatára. Vofkori László tanár, emellett kutató, lelkes szervező, munkásságát nem lehet címszavakban felsorolni. Vofkori László nem csak földrajzkutató és tanár, munkáiban foglalkozik a szűkebb közösség egyre nyomasztóbb problémáival is. Munkássága meghatározó értékű a mai magyar földrajztudományban. /Kassay János: Vofkori László 60 éves. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 9./ Jelentős munkája: Székelyföld útikönyve, melyet Budapesten adtak ki. Újabb könyve A földrajztudomány rendszertana /Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2003/.

Novemberben jelent meg dr. Vofkori László Utazások Székelyföldön /Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda/ c. útikönyve. A szerző a hangsúlyt a látnivalókra, a turisztikai vonzáserőre helyezte. Az útikönyv 25 székelyföldi útirány településeinek turisztikai leírását nyújtja. /A könyv az egyik legszebb karácsonyi ajándék. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), dec. 3./

A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem, a magyarországi Felszín Alatti Vizekért Alapítvány és a Hargita Megyei Tanács szervezésében az egyetem csíkszeredai campusában július 29-én megkezdődött a Kárpát-medence Ásványvizei II. Nemzetközi Tudományos Konferencia. A rangos rendezvényen mintegy 80 hazai és anyaországi kutató, egyetemi tanár, szakember vesz részt. A mostani konferencia folytatása a tavalyinak. A konferencia dr. Lányi Szabolcs egyetemi tanár, a konferencia társelnöke, majd Szilágyi Pál rektor, Ráduly Róbert polgármester köszöntötte a megjelenteket. Július 30-án a résztvevők dr. Vofkori László egyetemi docens vezetésével tanulmányi kirándulásra utaznak. /Hecser Zoltán: Az ásványvizekről – azok hazájában. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 30./

Dr. Vofkori László Románia turizmusföldrajza című könyvét mutatták be június 21-én a csíkszeredai Sapientia – EMTE épületében. A kötet elsősorban a földrajztudományi, közgazdasági és a turizmus egyetemi képzésében részt vevő hallgatóknak nyújt eligazító alapfokú ismereteket. /Könyvbemutató a Sapientián. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 21./

Megjelent Vofkori László Székelyudvarhely című városismertetője, öt nyelven mutatja be a város jellegzetes látnivalóit, nevezetességeit. Székelyudvarhely földrajzi, demográfiai, művelődéstörténeti leírásai, valamint Udvarhely neves szülöttei megtalálhatók a kiadványban. /(bb): Székelyudvarhelyi városkalauz öt nyelven. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), okt. 16./

Vofkori László egyetemi előadótanár Románia turizmusföldrajza /Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda/ című munkája nemcsak a felsőoktatásban tanulóknak fontos, hanem a turisztikai vállalkozásba kezdők kézikönyve is. A kötetet lezáró kislexikon mind magyarul, mind románul közli a legfontosabb turisztikai alapfogalmak magyarázatát, értelmezését. /Metz A. Márton: Rokon ismeretek útikalauza. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 3./

Vofkori László Székelyudvarhelyen élő egyetemi előadótanár és szakíró munkássága a földrajztudományból kiindulva fedi le a kultúra és a honismeret számos vetületét. Vofkori László Bukarestben védte meg doktori értekezését, jelenleg, a csíkszeredai Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára. A többlépcsős művelődési modell híve, a természettudományos, a műszaki és a humán műveltség együttes átadása ma korigény. Vofkori könyvei közül sok a Székelyföldről szól. Nagyjából elkészült egy közel 900 oldalas kézirata: A nemzetközi turizmus földrajza, amely egyetemi jegyzet is lenne. Ezt követi az Általános településföldrajz című egyetemi jegyzetének befejezése. Ha minden jól megy, két-három éven belül elkészül egy tanulmánykötete „Az erdélyi magyarság kulturális földrajza” címmel: ez egy alkotásföldrajzi monográfia, és egy körülbelül 120 térképet tartalmazó munka, ezt „Az erdélyi magyarság művelődéstörténeti atlasza” fogja majd kiegészíteni. Régebbi tervei között van egy háromkötetes földrajzi szakmunka: „Székelyudvarhely. Városföldrajzi tanulmányok”. Tervei között szerepel továbbá az Emberkalauz munkacímet viselő, ezer szócikket magába foglaló emberismereti és szociográfiai gyűjtemény is. Ide kapcsolódik Tanulás, tudás, alkotás című tervezett esszékötete. Ugyancsak diákoknak, egyetemistáknak készítené el Tudományok kisenciklopédiája című, közel 2500 tudományágat és szaktárgyat magába foglaló munkáját. Vofkori László (sz. Brassó, 1944. márc. 3.) a kolozsvári Babes-Bolyai TE földrajz-biológia szakán diplomázott 1966-ban, több iskolában és főiskolán tanított, 2001-től a Sapientia EMTE Gazdaság- és Humántudományok Kara Gazdaságtudományi Tanszékének oktatója Csíkszeredában. A földrajztudomány doktora (1979, Bukarest), kutatási területe felöleli ennek számos ágazatát. Eddig húsz könyve jelent meg, legutóbbi munkája: Románia turizmusföldrajza (Csíkszereda, Pro-Print, 2006). Többek közt a Román és a Magyar Földrajzi Társaság, az EME és az MTA Köztestületének tagja. /Tóth Adél: Az „aprómunka” nagy szerepe. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 3./

A székelyudvarhelyi Hargita Megyei Hagyományőrző Forrásközpont indulása óta jelen van a térség és Hargita megye kulturális életében. Az intézmény igazgatója, dr. Hermann Gusztáv Mihály történész úgy látja, hogy az elképzelések megvalósítása nagyjából menetrendszerűen halad. A negyedévesre tervezett történeti-néprajzi ismeretterjesztő folyóirat, az Örökségünk első számának megjelent, Kolumbán Zsuzsánna a főszerkesztője. A következő számjúlius végére várható. Lesz benne sajtótörténet, társadalom- és mentalitástörténet, történeti-földrajz (Vofkori László írása) társadalomnéprajz (Miklós Zoltán írása), népi mesterségek ismertetése (Balázsi Dénes cikke), Róth András Lajos összefoglalója a hajdani Székelység című lap néprajzi tárgyú cikkeiről. Róth András Lajos Kolumbán-Antal József székely őstörténettel kapcsolatos kis könyvét elemzi. /Antal Ildikó: Jelen lenni Székelyföld kulturális köztudatában. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 10./

Az erdélyi magyar tudományosság jeles művelői munkásságának népszerűsítését, emlékük ápolását tűzte ki céljául az Agora – Fenntartható Fejlesztési Munkacsoport Scientia Transylvanica könyvsorozata. Korábban Molnár Jenő kolozsvári professzor földrajzi írásaiból jelentettek meg egy kötetre valót, legutóbb Kristó András csíkszeredai tanár, neves geológus tudományos írásaiból adtak közre Beszélő tájak címmel egy válogatást. Korán távozott el Kristó András, 1994-ben 64 évesen hunyt el, rendszeresen közölt a Hargitában, a Hargita Népében, a Hargita Kalendáriumban. A könyvben Jánosi Csaba írt Kristó András emlékezete címmel, dr. Vofkori László pedig Kristó András tudományos munkásságát méltatta. /(Borbély László): Kristó András: Beszélő tájak. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 9./

Szeptember 21-én zárult Bécsben a hároméves BILLARD (Vegyes és integrált élethosszig tartó tanulás a régiófejlesztés szereplői számára) elnevezésű európai uniós projekt. Románia részéről a projektben mint együttműködő partner részt vett a Sapientia – EMTE csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Kara, annak Gazdaságtudományi Tanszéke, élén dr. Vofkori László egyetemi docenssel. A Sapientia Egyetemen – a megfelelő akkreditációk megszerzését követően – tervben van a regionális fejlesztés szereplőinek képzése és továbbképzése is. Az ilyen végzettségű szakemberekre azért van szükség, mert Hargita megye kistérségeiben gyakorlatilag minden hiányzik, ami a vállalkozások indításához szükséges. Legfőképp nincs tőke, de nincs marketingtudás, s a funkciónak megfelelő üzemhelyiség és technológia sem, ráadásul munkanélküliséggel küzdenek. /Sapientiások a nemzetközi projektben. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 27./

Mihály János, az Örökségünk /Székelyudvarhely/ folyóirat második számában hangsúlyozta, hogy hagyományaink, szokásaink több ezer évre tekintenek vissza. A közös gyökeret táplálni, öntözni kell, „az erdélyi magyar társadalom csak úgy tudja folytonosságát megőrizni, identitását megtartani, ha időnként van lehetősége hagyományaihoz ‘visszakanyarodni’, abból építkezni. ” A folyóiratban beszélgetés olvasható Dávid Lászlóval, aki 1981-ben jelentette meg A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei című kötetét. Ebben a számban a Bányai János szerkesztette Székelység című, 1931 és 1944 között megjelent folyóirat néprajzi tárgyú cikkeinek jegyzékét közölte Róth András Lajos, dr. Vofkori László pedig Székelyudvarhely fekvését és városi funkcióit méltatta. Bálint Mihályné Kápolnásfalut és tájházát ismertette. Tájház lesz a Kárpát-medence legöregebb házából, adta hírül Mihály János: a homoródalmási épület gerendáján az 1645-öv évszám olvasható. /b. d. : Erdélyi fa gyökerei. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 7./

Hatvannégy éves korában elhunyt dr. Vofkori László /Brassó, 1944. márc. 3. – Székelyudvarhely, 2008. márc. 18./, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem docense, a felsőoktatási intézmény csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Karának előadótanára. A Székelyudvarhelyen élő földrajzi szakíró, szociogeográfus, tankönyvfordító fő tudományos kutatási területe a népesség- és településföldrajz, településszociológia, honismereti-regionális földrajz és a turisztikai marketing volt. Vofkori László több földrajztudományi tárgyú kötet és dolgozat szerzőjeként elismert szaktekintélynek számított. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Erdélyi Műszaki és Tudományos Egyesület és több külföldi tudományos társaság (Magyar Földrajzi Társaság, Magyar Szociológiai Társaság, Magyar Marketing Szövetség) tagja volt. Temetése március 20-án lesz. /Elhunyt Vofkori László egyetemi docens. = Krónika (Kolozsvár), márc. 19./ Dr. Vofkori László könyvek sorozatát tette le az asztalra. Ismeretterjesztő, szak- és tudományos könyveket. Nemzedékeket irányított. Fő tudományos kutatási területe a népesség- és településföldrajz, a településszociológia, a honismeret-regionális földrajz és a turisztikai marketing. (Tan)könyveivel 1988-tól volt jelen a magyar tudományosságban. 1969-től több mint hetven hazai és nemzetközi szakkonferencia előadója. Tudományos intézetek, társulatok és egyesületek megbecsült tagja. Írásait (közel 300 tanulmány, mintegy 20 könyv szerzője) mindig a tudományos igény, a történetiség ismerete, a tájékoztatási kényszer és szükségszerűség jellemezte. Távozása veszteség az erdélyi magyar tudományosság számára. Felhalmozott szerkesztésre váró jegyzetei új tudósra várnak. /Róth András Lajos: Az emberarcú tudomány szolgálatában. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 19./ Jelentősebb munkái: Erdély társadalom – és gazdaságföldrajza /1994/, Székelyföld útikönyve /Budapest, 1998/, A földrajztudomány rendszertana /Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2003/, Románia turizmusföldrajza (Csíkszereda, Pro-Print, 2006).

Hargita Megye Tanácsának május 8-án Székelyudvarhelyen tartott dísztanácsülésén életműdíjban részesült Bajna György, a Hargita Népe nyugalmazott újságírója, továbbá dr. Huszár György gyergyószentmiklósi sebész főorvos, Basilides Csaba gyergyószentmiklósi jégkorongedző, Mohácsek Ákos maroshévízi iskolaigazgató, Zsigmond Márton csíkszeredai képzőművész, valamint Vaipan Florina székelyudvarhelyi pedagógus, post mortem Hargita Megyéért-díjjal tisztelegtek dr. Vofkori László pedagógus, a földrajztudományok doktora emléke előtt. /Szász Emese: Dísztanácsülés Székelyudvarhelyen – Életműdíjban részesült Bajna György. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 9./

A székely társadalom (A székelység népessége 1330 táján)
Az 1330-as években a 83 426 fős székelység a 3,5 milliós magyarságnak mindössze 2,38 százalékát alkotta, míg a székelység mai székelyföldi lélekszáma legkisebb számítással is a magyar nemzet 4,66 százaléka.
Úgy vélem, ezek az arányok mutatják, hogy e sorok írója nem túlozza el a székelység lélekszámát a nevezett időszakra vonatkoztatva, még akkor sem, ha a számításai alapján megállapított székely népesség száma többszöröse a szakirodalomból ismerteknek. Feltevődik az a logikus kérdés, hogy a korábbi kutatás miért számolt kisebb lélekszámot. Amint a korábbi részben is említettem, ennek egyik magyarázata az, hogy a kutatók csak az oklevelekben szereplő, 1350 előtt keltezett településszámot, azaz a székely települések 40 százalékát vették figyelembe, miközben kis lélekszámú faluátlaggal kalkuláltak. Kristó Gyula például a Szabó István által 1960 táján becsült 118 fős átlagnépességű településmodellt használta számításai alapjául. E kis létszámot beszorozta az oklevelekben említett, plébániával bíró települések számával, és így jutott el a 19–25–28 ezer főhöz. Az alacsony lélekszám azért nem tűnt fel, mert a szakirodalom a magyarság lélekszámát is alábecsülte. Így például Makk Ferenc az 1200-as évekre vonatkoztatva mindössze másfél milliós népességet valószínűsít. Ehhez hasonló lélekszámot emleget Hóman Bálint is. A demográfusok, a történészek egyszerűen átvették a szakirodalombeli becsléseket, esetleg összeadták őket, és középarányost számoltak.
Alaposabb és úttörő munkát végzett a sepsiszentgyörgyi Bálinth Gyula. Ő a plébániák számát, illetve a lehetséges településlétszámot vette alapul. Mivel nem volt történész, ezért elfogadta a 20. század derekán ismert neves szakemberek állításait, akik az Árpád-kor településeit kisebb lélekszámúnak tekintették. Így Bálinth a kis lélekszámú faluátlaggal számolva jut el a 43 000 fő körüli székely lélekszámhoz. Ez ugyan jóval több, mint a szakirodalomban ismert korábbi adatok bármelyike, de jóval kisebb, mintegy fele annak, amit e sorok írója állít. Bálinth munkája mellett logikus, áttekinthető rendszerezést köszönhetünk Egyed Ákos akadémikusnak, de ő is óvakodik a lélekszám meghatározásától. A székelység letelepedéséről a szakirodalom általában keveset beszél, a korábbi korszak szakemberei azt sugallják, hogy letelepedésük lassú folyamat volt. Így alakult ki az a közismert elképzelés, hogy a székelyek a dél-erdélyi német ajkú lakosság fokozatos kolonizálásával párhuzamosan vonultak a mai Székelyföldre. Talán e spontán vándormozgalom képzete miatt gondolták úgy a kutatók, hogy a székely falurendszer létrejötte is lassú, hosszú évszázadokon átívelő folyamat eredménye volt. Ezzel magyarázható is lenne, hogy miért csak a pápai dézsmákban szereplő plébániákat és az oklevelekben 1350 előtt említett néhány települést vették számításba. Márpedig e sorok írója, újabban Egyed Ákos is, határozottan állítja, hogy az áttelepítések tervszerűek, és nagyon gyorsak lehettek, mert a székelyeket a határvédelmi szempontok erre késztették. Már a letelepítéskor kialakult a későbbi székely falurendszer, a székely falvak döntő többsége.
Makk Ferenc Magyarország népsűrűségét a 12. század közepére vonatkoztatva négyzetkilométerenkénti hét főre becsüli, falvanként 20–40 háznépet számol, amely valójában alig több a honfoglalás kori Kárpát-medencei népességnél. Számomra elfogadhatóbb Kovács Zoltán adata, aki a francia demográfiai kutatásokat figyelembe véve az 1200-as évekre 2,4–2,6 milliós népességet tart valószínűnek. Ha a Makk Ferenc által becsült lakható területtel, a 220 000 négyzetkilométerrel elosztom a Kovács által becsült népességet, akkor az 1200-as években a négyzetkilométerenkénti átlagnépsűrűség 11,8 fő. 130 évvel később, az 1330-as években Magyarország nagyhatalom, gazdági fejlődés jellemzi, népessége elérte a 3,5 milliót, a népsűrűség pedig a négyzetkilométerenkénti 15,90 főt, amely az 1300-as évhez mérve mintegy 25,26 százalékos szaporulatot feltételez. Ha a fenti adatok függvényében a Makk által benépesített területi arányt kivetítjük Székelyföldre úgy, hogy a kétharmados országos arány helyett a székelyek lakta területek felét tartjuk lakhatónak a földrajzi-domborzati viszonyok miatt, akkor talán közelebb járunk a valós lélekszám megállapításához. További kérdés azonban, hogy mekkora kiterjedésű a történelmi Székelyföld? Több jeles kutató adatai közül megemlítem Györffy György (13 500 km2), Orbán Balázs (12 800 km2) és Vofkori László (10 880 km2) számításait. A tévedés elkerülésére, a népesség meghatározására itt is a legkisebb területet, Vofkori adatát vettem kiindulási alapként. Ha a székelyek által benépesített területet, az 5440 négyzetkilométert beszorozzuk a 15,90 ős átlagnépsűrűséggel, akkor 86 496 fős népességszámhoz jutunk, amely igencsak megközelíti az általam számolt 83 426 fős székely lélekszámot.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közel negyven éve Erdélyről „tanítja” az anyaországiakat
Négy útlevelet cserélt, útjait viszont nem volt nehéz összeszámolni, hiszen a rendszerváltás előtt folyamatosan figyelték, és számon tartották, hányszor lépte át a magyar–román határt turistavezetőként. Mióta nem szükséges útlevél, saját naptára alapján vezeti útjait Pápai Ferenc, aki – bevallása szerint – 660. magyarországi csoportját kísérte el Erdélybe 2013 szilveszterére. A magyarországi kultúrturisztikai szervezővel eddigi élményeiről, a székelyföldi turizmus múltjáról és jövőjéről beszélgettünk.
Pápai Ferenc a Hajdú-Bihar megyei Nyíracsádon született, anyai nagyapja kántortanító volt, először tőle halott Erdélyről, majd Benedek Elek meséi után történelemtanára volt az, aki a múltbéli időkről mesélt neki. A katonaság után nyomdászként kezdett dolgozni, majd kultúrház-igazgatóként 1977-ben járt első alkalommal Erdélyben, volt történelemtanárával. Érmindszentre látogattak, az Ady Endre centenáriumi ünnepségre. Ezek után annak ellenére kísért el nyugdíjasklubokat és különböző szakszervezeteket Erdélybe, hogy akkori felettesei ezt megtiltották, arra hivatkozva, a két ország kommunista pártja nem ápol jó viszonyt. Később a Nyírtourist nevű megyei idegenforgalmi hivatalnál kezdett el dolgozni, az erdélyi utakat egy nagybányai cég segítségével tervezték meg. Engedetlensége miatt a kommunizmusban folyamatos megfigyelés alatt élt, a '89-es forradalmat követően a magyar–román határon be is mutatkozott neki az a román határőr, akit ezzel megbíztak.
Véletlenül köttetett barátság
Egy ilyen út alkalmával, a ’80-as évek elején futott össze Székelyudvarhely központjában Vofkori László földrajztanárral, aki felajánlotta segítségét, hogy elkalauzolná őket a városban, de ezt akkor Pápai nem fogadta el. Később egy Nyíregyházán tanító pedagógus küldött egy könyvet az udvarhelyi oktatónak, így ültek le először egy asztalhoz beszélgetni. Barátság szövődött, melynek köszönhetően Vofkori László kétkötetes Székelyföld-útikönyvének első bemutatóját Nyíregyházán tartották. A későbbiekben együtt szervezték meg a magyar turisták székelyföldi útjait, Pápai elkísérte Udvarhelyig a csoportokat, innen pedig Vofkori kalauzolta tovább őket. „Állandóan inspirált engem, ő mondta mindig, hogy írjam le, amit tudok, mert ha nem, akkor elvész. Együtt terveztük létrehozni a Kárpát-medencei Tourinform irodát is, melynek segítségével kiépítettük volna a magyar–magyar turizmust” – emlékezett vissza. Az elképzelések szerint egy ilyen iroda segítségével biztosítani lehetne az állandó információcserét Székelyföld és Magyarország között (ez egyebek közt azért nem jöhetett létre, mert Vofkori László helytörténeti és földrajzi szakíró 2008-ban váratlanul elhunyt). „Sajnos most sem tudjuk, hogy itt Udvarhelyen vagy Csíkszeredában mi történik, csak utólag szereztünk tudomást arról is, hogy a marosvásárhelyi kultúrpalota századik évfordulóját ünnepelték” – tette hozzá.
Hiánypótló ismertetők, térképek készültek
Ezek után több turisztikai irodánál is megfordult Pápai, rengeteg utat bevállalt, előadásokat is tartott, de Kárpátalja, Délvidék mellett legszívesebben mégiscsak Székelyföldre hozta a turistákat. „Itt rengeteg a látnivaló, nagyon sok népi hagyomány fennmaradt, óriási történelmi és irodalmi anyaga van Erdélynek, amit tudni kell átadni az ide utazóknak” – vallotta a kultúrturisztikai szervező. Korábban három napig tartott Budapestről Székelyföldre utazni, annyi a látnivaló. Rendszerint a kolozsvári Házsongárdi temetőt is meglátogatták, melyről akkor csekély információt találtak. Ezért 2001-ben Kiss Melittával együtt elkészítették a Házsongárdi temető térképét, mely fényképek segítségével kalauzolja el a turistákat nagyjaink sírjaihoz. Ugyancsak Pápai készített el egy Csíksomlyóról szóló ismertetőt, hiszen 2001-ben egy vonatos utat is megszervezett a pünkösdi búcsúra, mely alkalommal négy hálókocsi telt meg magyarországi turistákkal.
A látnivalókat tudnivalókkal egészíti ki
Pápai mindig a csoport elvárásainak megfelelően készül útjaira, de nem titkolt szándéka, hogy mindenkinek, aki Erdélybe, Székelyföldre jön, minél többet átadjon abból, amit az évek során gyűjtögetett. Szerinte – Kazinczy Ferenc sorait parafrazálva – Magyarország nem ismeri Erdélyt, ezért már Szegeden elkezd beszélni Orbán Balázsról, többek közt idéz Nyírő Józseftől, Ady Endrétől, Farkas Árpádtól. Útjait olyan évfordulók, ünnepek köré szervezi, mint pünkösd, március 15., húsvét, május elseje, augusztus 20., október 23. vagy szilveszter. Udvarhelyen a városközpontot, a Kossuth Lajos és Bethlen Gábor utcai emléktáblákat, a Jézus-kápolnát, valamint Szejkefürdőn Orbán Balázs síremlékét szokták meglátogatni.
Magyar turisták régen és ma
Kétféle Székelyföldre látogató magyar turista volt régen – vallotta Pápai: egyrészt azok, akik a kommunista megfélemlítés ellenére bátrak voltak és mertek jönni, vagy akiket valamilyen rokoni, baráti szál kötött ide. Ma már sokan maguk szervezik meg útjaikat, nagy elvárásokkal jönnek ide, ezért gyakran csalódnak. A kétezres évektől kezdődően rengeteg olyan utazási klub megjelent Magyarországon, amely „partizán” utaztatásokat szervezett, melyek végén átverték, anyagilag kifosztották az utasokat. A mostani turistákat is a kíváncsiság hozza ide, egy részük már bejárta a fél világot, de Erdélyben még nem volt. Ők szeretnek kritizálni, hiszen nagyon magas igényekkel jönnek ide. De még mindig vannak olyanok is, akiknek a szájuk tátva marad attól, amit itt látnak és hallanak, nekik sikerül átadni azt a szellemiséget, amit Székelyföld őriz. „Problémának látom azt is, hogy az utasok – az országhoz hasonlóan – kettéváltak, bal- és jobboldalivá, nézeteiket itt sem tudják levetkőzni” – tette hozzá.
Javítani kell a helyi szolgáltatások minőségén
Pápai nem értette, miért költöztették el az udvarhelyi Tourinfo-irodát a városközpontból, és hogy miért nincs nyitva hétvégén, hiszen akkor járnak erre a legtöbben. Szerinte Székelyföldön a faluturizmus nőtte ki magát leginkább, de észre kell venni azt, hogy a vendégszeretet nem egyenlő a szolgáltatással, előbbi nem lehet árucikk. „Be kell azt is látni, hogy kényes a magyar turista, és ha valaki olyat ajánl, amit majd nem tud teljesíteni, akkor hiába csalogatta ide a vendéget, mert csalódással távozik” – véleményezett. Talán ennek tulajdonítható, hogy Székelyföldön kevesebb a turista.
Simon Eszter
Székelyhon.ro,

Az Apáczai-díj tíz éve
Éppen évtizede annak, hogy a Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) egyik országos elnökségi ülésén elfogadták a Tudományos Tanács felállítására vonatkozó előterjesztést, s pályázatot írtak ki az Apáczai-díj elnyerésére. E lépés megtételének szükségességét és hasznosságát ma már senki meg nem kérdőjelezheti, az azóta eltelt tíz év mindenkit meggyőzhetett arról, hogy a pedagógusok közül nagyon sokan figyelmet érdemlő tudományos munkát is folytatnak szabad idejükben, iskolai kötelezettségeiken túl.
A kérdés akkor úgy merült fel, hogy a tudományos kutatást végző tanítók, tanárok hajlandóak lesznek-e megméretkezni, érdemesnek tartják-e egy-két éves munkájuk gyümölcsét mással is megízleltetni, elbírálás végett mérlegre tenni verejtékes tevékenységük termékét. Valamikor 2002-ben egy elnökségi ülésen magam vetettem fel az ötletet Szovátán, akkor úgy éreztem, nem sok sikerrel. Később, egy újabb ülés alkalmával, az előzőleg tapasztalt tartózkodás dacára, ott helyben, szállodai szobámban összeállítottam a bennem már régóta érlelődő, tíz pontból álló alapszabály-tervezetnek csak jóindulattal nevezhető vázlatát, és segítségül hívtam az éppen jelen lévő dr. Péntek János egyetemi tanárt, egykori egyetemi társamat, aki nálam jóval jártasabb az ilyen köziratok elkészítésében. Elmondtam neki elképzelésemet. Felette hasznosnak és szükségesnek vélte indítványomat, s némi korrigálás után át is nyújtottam a szöveget az RMPSZ vezetőinek. Nem is gondoltam, hogy kisebb átrendezés után ez lesz a Tudományos Tanács alapító okmánya. És ennek alapján készültek el az Apáczai-díj pályázatának részletei. Ezzel ugyancsak engem bíztak meg, s Burus-Siklodi Botond akkori főtitkár, a mai szövetségi elnök javításaival kiegészítve az országos elnökség el is fogadta javaslatunkat. Ebben szögeztük le, hogy már 2004 őszén kiosztjuk az első Apáczai-díjakat. Létrejött a Tudományos Tanács, amelybe minden megyei RMPSZ-szervezet egy-egy olyan pedagógust jelölt, aki szakterületén kiemelkedő tudással rendelkezik, s e testület feladata kiválasztani a beérkezett pályamunkák közül a díjazásra érdemesülőket. A pályázat meghirdetésével azt a célt követtük, hogy jutalmazzuk azokat a közoktatásban dolgozó vagy onnan nyugdíjba vonult pedagógusokat, akik iskolai teendőik mellett vagy nyugdíjba lépésük után sikeres tudományos kutatást végeztek, végeznek, annak eredményeit könyv formájában, folyóiratban, tanulmánykötetben közkinccsé is tették. Ez a kezdeményezés arra is lehetőséget nyújt, hogy felmérjük az erdélyi magyar pedagógusok magas szintű szakmai munkásságát, nyilvántartásba vegyük és népszerűsítsük kollégáink ilyen téren elért megvalósításait, s másokat is erre ösztönözzünk. A díjat kétévente ítéli oda a Tudományos Tanács, pályázni tehát az előző díjátadás utáni két esztendőben megjelent munkákkal lehet, akár többel is. Ebben az évben az októberi elnökségi ülésen adják át az esedékes díjakat, várjuk a pályamunkákat tehát az Rmpsz.ro honlapon megtalálható felhívásban közölteknek megfelelően szeptember 16-ig. Az érdekeltek bővebb felvilágosításért, a pályamunka közvetítéséért megkereshetik a szervezet megyei elnökét. A felhívásban három szakmai területet jelöltünk meg (természettudomány, humán tudományok, pszichopedagógia), de szívesen fogadunk más, kutatói munkát igénylő alkotást is, iskola- és településmonográfiákat, önvallomásokat, pedagógusi pályafelmérőket, helynév- és személynévgyűjteményeket abból kiindulva, hogy sokfelé nem csupán iskoláinkat számolták fel, hanem eltűnőben neveink, s talán ez az utolsó lehetőség, hogy megmentsük a még menthetőt. Számos esetben, sajnos, ez már szinte lehetetlen. És továbbra is fogadjuk a munkafüzeteket, kisegítő didaktikai anyagokat, ezeket viszont nem díjazzuk, de elismerésben részesítjük. Az előző kiírásokon, az eddigi öt alkalommal összesen 18 Apáczai-díjat nyújtottunk át 19 szerzőnek (volt egy szerzőpáros is). Közülük ketten – a brassói Bencze Mihály és a kolozsvári Gaal György Elemér – elnyerték a díj ezüst- és aranyfokozatát is, mellettük négyen még ezüstfokozatosak: Fazakas István, Muhi Sándor, Olosz Ferenc, József Álmos.
Az eltelt tíz esztendő alatt 124 beérkezett pályamunkáról döntött a Tudományos Tanács, volt olyan év, hogy csak két mű érdemelte ki a legrangosabb elismerést, ezzel szemben legutóbb hat Apáczai-díjat ítéltek oda hét kutatónak (egy szerzőpáros). Örvendetes, hogy egyre több fiatalabb korosztályokhoz tartozó pedagógus igyekszik a tudományos kutatás terén is kiemelkedni. Az eddig kiosztott 18 Apáczai-díj megoszlása megyénként így mutat: Hargita 6 díj (7 díjazott), Kovászna 4, Szatmár 4, Kolozs 2, Maros 1, Brassó 1.
Felfigyelhettünk a beküldött munkák tematikájának rendkívüli változatosságára. Ösztönzésként hadd írjam ide a szerzők sokirányú kalandozását: bölcsészet, lélektan, szociológia, irodalomtörténet, esztétika, nyelvészet, történelem, matematika, fizika, hely- és iskolatörténet, falu- és várostörténet, egyháztörténet, néprajz, oktatástörténet, geoökológia, településföldrajz, ipartörténet, turisztika, állat- és növényvilág, tanári életutak, szakszótárak, népi gyógyászat, híres emberek, sport, környezetvédelem, munkafüzetek, segédkönyvek.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy jelenleg ez a legrangosabb díj, amit pedagógusok elnyerhetnek tudományos munkásságukért. Ezt alátámaszthatjuk olyan kutatók nevével is, akik nem csupán hazai, de akár nemzetközi szinten is ismertek, elismertek, s akik fontosnak tartották, hogy pályamunkával-munkákkal jelentkezzenek az RMPSZ pályázatán is: dr. Balázs Lajos, dr. Gaal György Elemér, dr. Muhi Sándor, dr. Vofkori László, József Álmos, dr. Szőcs Géza, dr. Borcsa János, Bencze Mihály, Fazakas István, Olosz Ferenc, Szabó K. Attila, Hochbauer Gyula, dr. Bura László. És ami ugyancsak megemlítendő: a díjazás a magyar iskolák legjelesebb tanulóinak jelenlétében, a Mákvirág-díj átnyújtásakor történik.
PÉTER SÁNDOR,
a Tudományos Tanács elnöke
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Énlakán – egy életforma nyomában
Amikor bekopogtunk idősebb Szávai Mártonék házába, a nyugalmazott tanító, aki egyben a falu mindenese is, épp a lélekszám összesítésével foglalatoskodott. Több mint ötven esztendeje él Énlakán az egyébként etédi illetőségű pedagógus, úgyhogy már kezdetben sem volt ismeretlen számára ez a terep. Talán annyi számít furcsaságnak, hogy az unitáriusok által lakott településen ő az egyetlen katolikus, de ez nem akadályozta az istentiszteletek látogatásában és a híres kazettás mennyezet, meg a rovásírás tanulmányozásában. Negyven évet a helyi oktatásban töltött, s ezalatt egyúttal művelődési házat is igazgatott. Saját bevallása szerint, mintegy kétszáz színművet adtak elő a helyi és más faluból való műkedvelőkkel. Tanúja volt a kulákosításnak, a téeszesítésnek, majd annak a széthullásnak is, amely ezt az időszakot követte. Az 1989-es fordulatot követően maga is nagy reményeket táplált az újfajta demokrácia iránt, s amit lehetett, mindent elkövetett, hogy haladjon előre Énlaka. Voltak és vannak olyan szakterületek, amelyeken látványosak a változások, de két igen fontos vonatkozásban nagy a visszafejlődés: kevés a gazdálkodáshoz értő és az azt felvállaló fiatal, s Énlaka népessége folyamatosan csökken.
Nincs min csodálkozni: a 143 lélekből 88 nyugdíjas, s a fennmaradó 55 fő sem mind fiatal. Páran folyamatosan külföldön tartózkodnak, s csak papíron laknak itt, hiszen ide szól a személyiben szereplő lakcímük. A két kezén meg tudja számlálni az ember, hogy hány gazda van – mondja Szávai úr – a legjelentősebb gazdálkodó pedig nem más, mint Kolumbán Gábor mérnök-közgazdász, Hargita Megye Tanácsának korábbi elnöke, aki bivalyokat tart, s nem is keveset, hiszen ma már ötvennél is nagyobb az általa gondozott állomány, és azok tejét, illetve a feldolgozott terméket egy közeli élelmiszer-kereskedőlánc, a Merkúr Áruházak révén, valamint saját partnerei körében értékesíti. Ő már munkaadónak számít.
Innen ingázni nem lehet. Igaz ugyan, hogy 2014 őszén leaszfaltozták a falu végéig az utat, úgyhogy a községközpont és Székelykeresztúr irányába immár így könnyebben lehet autózni, de ennek áldásai még nem érződnek. Az etédi általános iskolába két helyi gyermeket visznek le iskolabusszal, a négy óvodásból pedig egy-kettő "vállalkozik" arra, hogy szülői kísérettel hetente egyszer ellátogasson a községközpontban levő kisdedóvóba.
A falunak nincsen lakosságmegtartó ereje. Talán akkor történne látványos előrelépés, ha néhány fiatal család szemében felértékelődne a falusi életforma és lehetőséget látnának a megtelepedésben. Ehhez elszántság, tudás és némi tőke is kell. Ilyen vonatkozásban nincsen előrelépés. Ami viszont működik – és immár kívülről is látszik – igen erős az elszántság az épített örökség és a hely természeti adottságainak megőrzése iránt. Ezek a kísérletezgetések azonban nem a helyiektől származnak. – Már a '90-es évek elején érdeklődni kezdtek a falu iránt hazai és külföldi értelmiségiek. Talán azért szoktak ide, mert a nyolcvanas években itt élt Gelu Pateanu műfordító (1925-1995) – őt igen sokan ismerték, látogatták, népszerű társasági ember volt –, de sok hasznot hoztak a faluról szóló publikációk is, majd nagyot lendített a Budapest V. Kerületének Önkormányzatával kötött testvér települési megállapodás, illetve az a kezdeményezés, amely szakavatott építészektől és egyetemi tanároktól származott, akik a Transylvania Trust Alapítvány segítségével azt kívánták elérni, hogy az UNESCO Torockót és Énlakát vegye fel a világörökség-listára, illetve az volt a vágyuk, hogy épített örökségünket tudjuk megőrizni, hasznosítani, majd átadni az utódoknak.
Torockó esetében ez már komoly sikerrel járt. Énlakával kapcsolatosan még nem jutottak el arra szintre, de a magyar testvértelepülésről érkező segítség jóvoltából és odafigyeléssel sikerült eredeti állapotukban megőrizni a házak jelentős részét. Énlaka mára egy kicsit divatossá vált. Ma már több, az ország más vidékén élő családnak és külföldieknek is van itt nyaralója. A nyaralót úgy kell értelmezni, hogy hagyományos formában felújított, részben komfortosított parasztház. Ma már azok is fokozottan vigyáznak a vénházakra, akik valamelyik közeli városban élnek, s ide csak alkalmanként járnak haza.
(A Sóvidék Televízió kisfilmje 2012 őszén készült: Kirándulás Énlakára)
A nyugdíjas tanító és barátai által kezdeményezett konferencia-sorozat számít sikertörténetnek. Az ötlet onnan fakad, hogy Szávai úr annak idején a falu népével karöltve létrehozta a Pro Énlaka Alapítványt, hogy különböző kiadványokkal népszerűsítse a meglévő értékeket. Az alapítvány kezdetben jórészt az angliai testvértelepüléssel (Bodenhaim, Herrefordshire tartomány) való kapcsolattartást szolgálta, így koordináltak bizonyos segélyalapokat. Később egy Énlakát ismertető füzetet akart kiadni turistáknak és helyieknek, de aztán ez a feladat túlnőtt az adott helyzeten.
Készültek ilyen füzetek, brosúrák, képeslapok több ízben is, de időközben házat vásárolt Visy Zsolt pécsi egyetem tanár is Énlakán. Mivel a néprajz, a régészet iránt elkötelezett tudósról van szó, akinek ezen a téren több évtizedes munkássága van, nem szemlélhette érdektelenül a falut és a benne rejlő értékeket. Idősebb Szávai Mártonnal elhatározták, hogy túl az ismeretterjesztő füzeteken, konferenciát is szervezhetnek. Az elsőt 2007. október 6-7-én tartották. Meglepő módon, vagy magától értetődően (?) igen sokan ráéreztek az Énlaka történetéről és kultúrájáról szóló kétnapos konferencián való részvétel fontosságára, köztük: Balassa M. Iván, Vofkori László (†), Szőcs Lajos (†), Gagyi József, Albert-Homonnai Márton és Filep Antal. Az előadáson elhangzottakat a későbbiekben a szervezők szerkesztett formában is bekérték a kutatóktól, s a következő évben igényes kötet formájában aztán napvilágot látott a két nap során elhangzott és kibővített anyag.
A következő konferencia "kinőtte" Énlakát, hiszen 2009. szeptember 24-26. között már a Népi mesterségek a székely közösségekben címmel tanácskoztak, amelyből a következő évben – immár magától értetődően – ismét könyvet szerkeszthettek. A 2011-es konferencia még tágabb kérdéskört érintett: A székelyek története és régészete cím köré csoportosultak a témák. Ezt az előadássorozatot már nyugodt szívvel akadémiai szintűnek nevezhetjük, hiszen – többek közt – előadást tartott Egyed Ákos, Hegyi Géza, Pál-Antal Sándor, Pozsony Ferenc, Sebestyén József, Sófalvi András is –, olyan szaktekintélyek, akik Erdély, s azon belül a Székelyföld történetének szakavatott ismerői, s a legfrissebb kutatási eredmények tükrében igyekeznek fényt deríteni a múlt elfeledett vagy tudatosan elfedett részleteire. Ennek az anyagnak a válogatása 2012-ben látott könyv formájában napvilágot. A következő témakör is a teljes Székelyföldet érintette: Székely gazdálkodás régen és most, ugyancsak háromnapos konferencián, amelyet 2013. szeptember 19. és 21. között szerveztek meg.
Tulajdonképpen ennek az anyagnak, a negyedik kötetnek a megjelenése szolgáltatta most az alkalmat az énlaki úthoz. Január 22-én, csütörtökön mutatják be a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében a friss tanulmánykötetet, amelyben a negyedik Énlaka-konferenciák anyagait gyűjtötték össze.
Mivel id. Szávai Márton szervezőként és szerzőként is érintett, a Firtos alatti településen senki nem illetékesebb, hogy szóljon erről az utóbbi konferenciáról és a benne foglalt tanulmányokról. „ Ilyen akadémiai jellegű és szintű előadássorozat a Székelyföldön tudomásunk szerint nincs” – mondja Szávai Márton. Az idős tanító, aki nyugalomba vonulása után is jelentőset alkotott, úgy véli, hogy a székelyek gazdálkodásával elég nagy bajok vannak, és ő javasolta, járják körül ezt a témát. „Foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen szemszögből közelítsem meg ezt a témakört, hiszen valamikor negyven-ötven vagon gabonát termelt Énlaka és jelentős állatállománya, gyümölcsöse volt. A mostani statisztika szerint pedig semmiféle termelés nincs. Minden rend, ami egykoron volt, felbomlott. Tehát olyan lerobbant képet mutat, hogy innen merre és hogyan lesz kiút, azt nem lehet tudni. A könyv első részében a múlttal, a másodikban a jelennel foglalkoznak a tudósok". A kiadványban neves, különböző szakterületek előadói a következő kérdésekre keresték a választ: Miként gazdálkodtak a székelyek régen? Hogyan viszonyult a közösség a gazdálkodáshoz? Mit tanulhatunk a régiek tapasztalatából? Lehetséges-e egy fenntarthatóbb gazdálkodás a Székelyföldön, illetve milyen fejlesztési lehetőségek nyílnak meg Székelyföld számára az Európai Unióhoz való csatlakozás után?
Egyébként már kiválasztották az idei konferencia témakörét – Székely népzene és néptánc –, és megrendezésére 2015. szeptember 18-20. között fog sor kerülni. Ezt a sorrendben immár ötödik tanácskozást a Pro Énlaka Alapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke, a Hagyományok Háza (Budapest) és az MTA Zenetudományi Intézete (Budapest) együttműködésében tartják.
A beszélgetésünk végén a 86. életévében járó Szávai tanító úr elmondta, hogy túl ezen a rendezvényszervezésen, van egy másik fontos munkája is. Sokan tudják róla, hogy a hagyományos székelyföldi gyümölcsfajták leírásával és megmentésével foglalkozik. Összegyűjtötte a környék kertjeiből az ősök által nemesített alma-, körte- és szilvafajtákat, magoncokat nevel, oltóágakat biztosít az érdeklődőknek, kertje valóságos génbank, amelynek értéke felbecsülhetetlen az áruházi hibridekhez szoktatott emberek körében, akik másra, jobbra, sajátos és összehasonlíthatatlan ízű gyümölcsökre vágynak. A gyümölcsfákról írott dolgozatait kívánja végső formába önteni. Egyébként ezt a könyvet és a mögötte rejtőző mintegy hatvan évnyi munkát tekinti élete fő művének. Tisztában van azzal, hogy a házakhoz tartozó kertek is felbecsülhetetlen értékeket őriznek, amelyeket vétek lenne veszni hagyni.
Szó lesz majd a gyümölcstermesztésről is, de ahhoz hosszabb beszélgetésekre és újabb kiruccanásokra van szükség. Majd egy következő riportban, mihelyt annyira kitavaszodik.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Hegedűs Imre János: Erdővidék (Szerelmes földrajz)
A napokban lát napvilágot a budapesi Magyar Napló és az Írott Szó Alapítvány kiadásában Hegedűs Imre János Székelyország (Szerelmes földrajz) című könyve, melynek Erdővidék fejezetét elkövetkező hétvégi számainkban közöljük.
A népmesék táltos csikaja csak akkor képes csodákra, ha a szerencsét próbáló királyfi vagy disznópásztor legényke széna vagy zab helyett szakajtónyi égő parazsat tesz elébe, amitől az hirtelen szárnyas paripává változik. Szép ez a szürrealista népmesei abszurd – abrak helyett izzó parazsat ropogtató kiscsikó –, hasonlatnak sem rossz, Erdővidékre ugyancsak ráillik, mert itt született a mesekirály, Benedek Elek, itt nyílottak ki Kriza János Vadrózsái, innen indult világjáró útjára a „bércre esett fa”, Bölöni Farkas Sándor, akinek útleírása, Utazás Észak-Amerikában (1834) ajánlott olvasmány az Amerikai Egyesült Államok egyetemein, és itt nyugszik a népmonda szerint Attila hun király kedves felesége, Réka (Rika).
Színesen kavarognak valós és mesés történetek, alakok, hősök e kis hazában, nincs határ a reális és a metafizikai mező között, a történelem, a tudomány, az irodalom jeles fiait, nagyasszonyait úgy emlegeti a közrendi ember, akárcsak a regék, a legendák, mítoszok szereplőit, a helyszínek, ormok, dűlők, völgyek beszélni tudnak, helytállásról, fergeteges küzdelmekről, szerelmesek boldogságáról vagy keserves csalódásáról, óriások és tündérek csodatetteiről, magyar nyelvünk ősgyökeiről árulkodnak. Még a közigazgatás is igazolja az átváltozást. Erdővidék soha nem volt önálló szék, Miklós fiúszék és Bardóc fiúszék egyesüléséből jött létre, a kohéziót belső erők teremtették meg, azok tartják egybe a két részt. Csíkországhoz is sok köze van, onnan, a Dél-Hargitából futnak le a vizei, s a határt pontosan meghúzni lehetetlen, a Csíkorra nevű bérc a kisbaconi Benedek-kúria ablakából megcsodálható. Kisebb egységekből állt össze az egész, a toldások nyomai eltűntek, s létrejött a Székelyföld egyik legkedvesebb kistája, amelyet – Benedek Elek rajongó szavai szerint – Isten a tenyerébe vett, ezáltal az Úr tenyerévé változott. Íme, a szárnyas paripához hasonlatos példabeszéd Erdővidékről. Magas, de szelíd hegyek kerítik körbe ezt a szép medencét: keleten a Baróti-hegység, északkeleten a Hargita déli nyúlványa, északnyugaton a Persányi-hegyek, csupán délnyugat irányába, a Barcaság felé nyitott, onnan fúj gyakran a szél, amit okkal német szélnek neveznek. „Egy hosszúkó tál, melynek kicsorbult egyik vége…” – írja Benedek Elek, s ebben a metaforában benne van az otthonosság érzete, amely egyetlen nagy családdá olvasztja össze az itt lakókat.
Ha rajongással közelítjük meg e tájat, mert csak úgy szabad, magunkkal visszük képzeteinket, pozitív töltetű előítéleteinket, emiatt hasonló elvárásaink vannak vele szemben; hatalmába kerít egy nemes idealizmus, ami örömmel tölt el, s a lélek derűjével társul. A szellemi kielégülés boldogságát éljük meg, mert a tudatunkban, pszichénkben felhalmozódott energiák termékeny talajra találnak, s igazolást nyernek Erdővidéken. Szép és gazdag a magyar haza e parányi része még akkor is, ha ma egy másik, szomszédos ország kellős közepében található: haza jövünk ide, függetlenül attól, hogy hol születtünk, hol élünk.
Közelítsük meg elsőként a magaslatokról, a székelyek szent hegyéről, a Hargitáról!
Északkeleten szelíd óriások őrzik a medencét: Nagy-Piliske (1374 m), Mitács (1280 m), Kakukk-hegy (1558 m). Jelentős magasságok, még sincs sehol egyetlen égre törő szikla, a fák felfutnak a csúcsokig, s ez a zöld rengeteg szemet, szívet nyugtat, megerősíti biztonságérzetünket, azt, hogy nem szakadtunk ki a természetből, nem részesei, hanem részei vagyunk annak, akárcsak a moha, a zuzmó, a gombák, a virágok, a daliás tölgyek, fenyők, vadak, madarak. Igen, a természet teljességének érzetét éljük meg, és a biztonságét, hisz mint magzatburok vesz körül a végtelennek látszó lombtenger. A Mitács lábánál Gyöngyerdőnek nevezik a hegyhátat, ennél szebb metaforája nem lehetne Erdővidéknek, talán csak Kriza János verse, katonadalának első szakasza szárnyalja túl azt líraiságban:
Erdővidék az én hazám,
Katonának szült az anyám,
Zöld erdő zúgásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt föl jó apám.
Anyaföld, katonasors, erdő, madár, szülő. Milyen egyszerű fogalomsor, s milyen tökéletes! Magas szellemi régiókba emel, s részesei leszünk a csodás metamorfózisnak, a tárgyak, élőlények szent fogalommá lényegülnek át. Nem véletlen, hogy a haza és a természet nagy szerelmese, Jókai Mór erdélyi útján ide is eljutott, 1853-ban itt, a Mitács-hágón keresztül szekerezett, gyalogolt át Kisbaconból, Magyarhermányon át, Csíkországba. Jó úton járt, Mitács a legendában a hegyek varázslója, mindig sűrű felhőbe burkolta Piliske várát, így az ellenség azt nem tudta elfoglalni. De érdemes néha leszállni Pegazusról, az irodalom szárnyas (most már göthös?) lováról, s a botanikus kutató tekintetével nézni szét Flóra asszony mezején. A tölgyek alatt, a bükkösök tisztásain, a fenyőerdők lankáin és meredek kaptatóin, lenn, a televény talaj szintjén tarka, dús és pazar a lágyszárú növénytakaró. A Székelyföld újkori ismerője, a kiváló geográfus, biológus, botanikus, Vofkori László szedte össze a költők számára is csaléteknek számító virág- és növényneveket: „aranyos fodorka, sárga tyúktaréj, bogláros szellőrózsa, salátaboglárka, tavaszi kankalin, tüdőfű, kányavicsorgó, medvehagyma … csillagnárcisz, zergeboglár, kockásliliom, papucskosbor, törpenőszirom, telekvirág” (Székelyföld útikönyve, II/471).
De tanácsos oldani a szakember tömény felsorolásán. Gyermekek nagy öröme tavasszal a bükkösök vastag avarában a kakasmandikó, lilarózsaszín sziromleveleit menyecskésen hátra csapja, ha már teljesen kinyílott, s leveleinek madártojáshéj színét piktorok irigyelhetik. Réteken és erdei tisztásokon a harangvirág- és margaréta-tenger egyedül a csillagos éghez hasonlítható, s a kankalin kikeletkor szemet kápráztat élénksárga színével. A kockásliliomnak – írja Lőrincz Sándor – „a növényvilágban szokatlan sakktábla-mintázata van” (Erdővidéki túrautak, 2013). Az Olt árterületén nyílik. A hatalmas populációt képező salátaboglárka leveleit egymással versengve szedik tavasszal gyermekek, asszonyok, s ha bárányt vágnak húsvétkor, a fejre pikáns ízű salátalevest főznek. Nyelvjárási neve: versengő. A kékibolya a népdalok virágnyelvén személlyé változhat, színe és illata szerelemre csábít, legények szedik csokorba, s tűzik lányok mellére.
A putypuruty virág mintha Weöres Sándor verséből hullott volna ki, az Almási-barlang közelében és a Kormos völgyében nyílik, tudományos neve sem csúnya: zergeboglár. Szellőrózsa, csillagvirág, turbánliliom. Hogy zenél ez a három virágnév! S az élvezetek pohara akkor telik csordulásig, amikor rügypattanás után a farkasboroszlán bódító illata csapódik az orrunkba, s tölti be a lombhullató erdők minden völgyét, zugát, szurdokát. A kisasszony papucsa – másik két neve boldogasszony-papucs, rigópohár – a természet egyik csodája, sziromlevele cipőcske alakú, ezzel ejti csapdába a rovarokat, hogy azok beporozzák bibéjét. Mert, ugye, teremni muszáj!
A hepehupás dombokra felkúszó erdőségekben – mintha hófoltokat látnánk – annyi a keserűgomba, s különleges csemegének számít az őzláb- és a rókagomba, a tinóru, a vargánya, a kékhátú, a medvegomba. Csendülő, hangulatfestő neve miatt kedves a bunkóslábú fülőke, a csészés csillaggomba, a csillagspórás susulyka, a szegfűgomba, a fenyőpereszke, a retekszagú kígyógomba. A lakosság egyik fontos eledele ma is, félszáznyi gombafajtát számoltak össze itt a szakértők. Igazi madárparadicsom Erdővidék, mert van táplálék bőven, rengeteg a vadcseresznyefa, a vadvackorfa, galagonya, kökény, dúskálhatnak termésükben a szárnyasok az ágak hegyén s a négylábúak lenn, az avarban. Nem csoda, hogy Erdély híres államférfiai ide jártak vadászni, a nagy fejedelem, Bethlen Gábor vadászkastélyt építtetett Olaszteleken, s az itteni Daniel családdal olyan bizalmas viszonyt ápolt, hogy a Danielek átvehették címerükbe a Bethlenek családi címeréből az egyik nyakán nyíllal átlőtt hattyút. Olaszteleken a Daniel-kúria utcai homlokzatán ma is megcsodálható ez a remekműnek számító kőcímer, jelmondata, DEUS PROVIDEBIT (Isten gondoskodik).
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyre közelebb az álom megvalósulása: jövő tavasszal várhatóan felszentelhetik a décsfalvi templomot. A Bögöz községhez tartozó kis udvarhelyszéki falunak sosem volt temploma, bár története több száz évre nyúlik vissza. A 80 férőhelyes istenházát már befödték, és elkészült a harang is.
A közel 200 lelket számláló Décsfalva a 137-es megyei út mentén, a Nagy-Küküllő közelében terül el. Sokak szerint az egész országban az egyetlen olyan település, amelyiknek nincs temploma. Pedig neve már 1566-ban felbukkan a korabeli feljegyzésekben, sőt Orbán Balázs egy jóval korábbi dátumot is említ, ami szerinte Décsfalvához köthető. 150-200 évvel ezelőtt is legalább ennyien lakták, mint manapság, temploma mégsem volt soha.
Osztályteremben imádkoznak
A reformáció idején katolikusból reformátussá vált lakosság sokáig Agyagfalvára járt templomba, viszont néhány éve – amióta megszűnt a helyi iskola – egy osztályteremben tartják az istentiszteleteket. A helyiek elsüllyedt falurészről, annak templomáról mesélnek legendákat, Orbán Balázs nyomán Vofkori László is megemlíti az Utazások Székelyföldön című könyvében az egykori Sárdcs falut mint Décsfalva elődjét, amely lakói erkölcstelensége miatt elsüllyedt a Feneketlen tónak nevezett mocsaras területen, ezen a helyen ma is forrás buzog fel, és – a legenda szerint – még sokáig fel-felzúgtak az eltűnt falu harangjai.
2013-ban végre elkezdődött egy templom építésének megtervezése. 2014 májusában ünnepélyesen le is tették az alapkövet. Határidőnek 2017-et szabták meg, ezt tartani is tudják, mert nagyon jól haladnak a munkával – számolt be Farkas Mózes, Bögöz község polgármestere, aki egyébként egyik kezdeményezője is volt a megvalósításnak. A templomot ravatalozóval együtt tervezték, a temető közelében találtak neki helyet. Farkas Mózestől megtudtuk, hogy az agyagfalvi lelkészi hivatallal közösen nyújtott be pályázatot az illetékes minisztériumhoz a bögözi önkormányzat, amit meg is nyertek, így nagyobbrészt kormánypénzből, illetve helyi forrásokból és Hargita Megye Tanácsának többrendbeli támogatásából finanszírozzák a templom építését.
A hitélet fellendülését várják
A 80 férőhelyes egyházi épület terve a Székelyudvarhelyi Urban Design Kft.-nél készült, a beruházás összértéke 250 000 lej körül van.
– Az épületet már befedtük, a szigetelés és vakolás a következő lépés. Az ajtók és ablakok elkészítésére már szerződött a bögözi tanács, és a belső munkákat is elkezdik. A legfrissebb hír az, hogy megöntötték a harangot, mi megvásároltuk a felszereléshez szükséges alapanyagokat, szeptemberben a helyére is kerül, és az automatizálását is megoldjuk. Egy hónapon belül elkészül a kerítés, hogy megóvja az ősszel elültetett gyümölcsfákat, amelyek mind megfogantak. A megyei tanácsnál nyert pályázatnak köszönhetően a templom előtti teret már letérköveztük. Most már látszik, hogy a területnek gazdája van – foglalta össze a templomépítés aktuális állását Farkas Mózes. Décsfalva az agyagfalvi református egyházközséghez tartozik. Lakóinak lelkigondozását az ottani református lelkipásztor látja el. Fosztó József is elégedett az építkezés ütemével, a hitélet és a közösségi élet fellendülését várja a templom elkészültétől. Mint mondta, az elmúlt években már nem is jártak át Agyagfalvára a décsfalviak, és megjelentek a szekták a településen, ezen a helyzeten próbált változtatni azzal, hogy ő ment át a szomszéd faluba, és a megürült osztályteremben kéthetente találkozott a hívekkel.
– Számuk 130-ra tehető, ünnepnapokon 30-40-en vesznek részt az istentiszteleten – mondta a lelkész. Ha saját templomuk lesz, amit a közösségnek kell rendben tartania, és élettel megöltenie, hátha többen lesznek… – fejezte ki reményét Fosztó József.
Asztalos Ágnes
Hargita Népe (Csíkszereda)