Hat fiatal orvos költözik be
Átadták csütörtök reggel a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház szomszédságában felhúzott harmadik épület orvoslakásainak kulcsait az új bérlőknek. A négy lakásba hat fiatal orvos költözik be.
A kétszobás lakrészek kulcsait két orvosházaspárnak és két egyedülálló, fiatal szakembernek adta át csütörtök reggel a helyszínen Borboly Csaba, a megyei önkormányzat elnöke. Birtalan József, Hargita Megye Tanácsának alelnöke ez alkalommal elmondta, örvendetes, hogy jönnek a fiatal szakemberek Csíkszeredába, hosszú igénylőlistáról kellett kiválasztani azokat, akik megkapták a kedvezményes bérleményt.
Vitos Attila, a kórház orvos igazgatója bemutatta, endokrinológus, diabetológus szakorvos és ideggyógyász orvos felesége, intenzív terápiás orvos és hematológus orvos felesége, urológus orvos és allergológus, immunológus orvosnő költöznek be az orvoslakásokba. Demeter Ferenc, a kórház menedzsere szerint sok fiatal szakember van még, aki itt vállalt munkát és lakást szeretne, reméli, nekik is segíteni tudnak majd.
„Dolgozunk azon, hogy az itt dolgozó fiatal orvosok számára megteremtsük a szükséges feltételeket, akár lakás, akár műszerezettség tekintetében” – mondta Borboly Csaba, hozzátéve, erőfeszítéseket tesznek annak érdekében is, hogy be lehessen fejezni az elhúzódó kórházbővítést. Hargita Megye Tanácsának elnöke közölte, az önkormányzat beruházásainak legnagyobb tételét teszi ki a csíkszeredai és a tölgyesi kórház számára előirányzott összeg, ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy az RMDSZ részéről olyan államtitkár kerül az egészségügyi tárcához, aki hozzá tud járulni ahhoz, hogy a kórház a kormánytól is kapjon támogatást beruházásokra.
A szépen kialakított, mosogatókagylóval felszerelt, berendezett fürdőszobával átadott lakásokat be is járták a jövendőbeli bérlőik. A gyergyószentmiklósi származású, Marosvásárhelyen végzett, Jászvásáron töltött rezidensévei után Csíkszeredában munkát vállaló Orbán Éva allergológus, immunológus miután megnézte a lakást, kérdésünkre válaszolva elmondta, nagyon örül, hogy megkapta a bérleményt. „Remélem, a továbbiakban is minden jól fog alakulni. Örülök annak is, hogy hazajöhettem és elfogadtak a kollégák, a Jászvásáron töltött rezidensi évek után nagyon jól esik, hogy itthon dolgozhatok. A lakás nagy segítség és remélem, épülnek még szolgálati lakások és a többi kolléga is részesül ebben a támogatásban” – mondta a fiatal szakorvos.
Tavaly év végén készült el a harmadik, orvoslakásokat magába foglaló épület a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház alatti dombon. A Hargita megyei önkormányzat finanszírozásával felhúzott épületben négy lakás van.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro,

Sylvester Lajos: Utókezelésen
Öt esztendeje eltávozott barátunk és kollégánk, lapunk főmunkatársa, SYLVESTER LAJOS, életünk szenvedélyes firtatójaként utolsó kórházi napjait is hivatásának kötelékében élte, az általa Fekete Doboznak nevezett irattartóba gyűjtve följegyzéseit a környező világról. Anyaga egy részét még életében három folytatásban közre is adta lapunkban, most emlékét idézve az utolsó szemelvényt közöljük hagyatékából.
Utókezelésre ismét a kézdivásárhelyi kórházhoz, dr. Vitos Attilához járok. Budapesten az Urológiai Klinikán dr. Romics professzor a műtét utáni utókezelést részletező hivatalos irat mellé a kézdivásárhelyi urológus főorvosnak személyre szóló levelet is mellékelt, amelyben a kezelés módját és az alkalmazott gyógyszert írta elő. A gyógyszer beszerzése körül itthon bonyodalmak keletkeztek. Romániában még nem alkalmazzák azt a kezelést. Vitos főorvos végigtelefonálta az urológiai szakismeretségi kört, majd a Romániában is használatos gyógyszer beszerzését ajánlotta. Ez is méregdrága „méreg”, de itthon a biztosító finanszírozza majd a hatalmas összeget. A gyógyszerek beszerzése külön kálvária. Ez a feleségem tiszte. A hónap utolsó napjaiban beadja az egészségügyi könyvecskét a háziorvos asszisztensnőjéhez, aznap délután vagy másnap a recept után megy. A váróterem mindig zsúfolt, tele türelmetlen betegekkel és ezek hozzátartozóival, akik rossz szemmel nézik, ha valaki soron kívül surran be az orvosnőhöz, akkor is, ha mondja, csak egy már megírt receptet vesz át. Aztán irány a gyógyszertár. Újabb sorok, és ott már a kötelező sorállás. Szerencsére ismerik, gyorsan kiszolgálják, ha nincs meg az a gyógyszer, mint a mostani esetben is, amelyet az urológiai utókezelésre írtak fel, akkor másnapra már beszerzik. Futár hozza. Szóval, újra Kézdivásárhelyen vagyok. Vitos főorvossal a kórház udvarán szaladunk össze. Azonnal betessékel az urológiai osztályra, üres kórtermet készíttet elő, ahol a katéteres hólyagfeltöltés után legalább egyórányi időt kell töltenem. A feltöltés művelete nem annyira fájdalmas, mint amennyire kellemetlen. „Túl kell lenni ezen is” – játszom a határozott férfit és a fegyelmezett beteget. Az orvos mindenféle civiltörténettel tereli el a figyelmemet a katéteres kellemetlenségről, ami sikerül is, azon veszem észre magam, hogy jó kedélyű beszélgetésbe keveredtünk. Meghallgatom a viselkedési utasításokat, azt, hogy mennyi ideig maradjak hanyatt fekve, majd forduljak erre meg arra az oldalamra, és sétáljak is, hogy az orvosság „bejárhassa” a hólyag teljes belső felületét. Aztán magamra maradok. Az orvosnak ebben az órában a műtőbe kell mennie, ahol a műtésre előkészített beteg várja. Mégsem vagyok magamra, mert a szomszéd kórteremtől egy függöny választ el, ahol két műtét utáni lábadozó beteg beszélget. Idősebb férfiak – egyiküknél a prosztataműtét után egy idő múlva újra elzáródott a húgyút, s ahogy mondja, az ebben képződött „köveket” kell kipisilnie. A másiknak – Gyurinak – a fél veséjét kellett eltávolítani. Mindezt későbbi megismerkedésünk után tudom meg. Most a függönyön áthallatszó beszélgetésből az életútjukkal ismerkedem. Mindketten világlátott emberek. Már az átkosban megfordultak a határon túl. Sándor az NDK-béli élményükről beszél. Fő téma – az urológiai klinikán vagyunk – a sör. A német sör, amely az itthonihoz képest szuper minőségű volt, és végtelenül olcsó. A finom söröknél jobban csak az lepte meg, amikor egy félmárkányi pénzt baksisként a pincérnél akart hagyni, de az utána rohant, s a vendéglő ajtajában visszaszámolta a pénzt. Ez még abban az időszakban volt, amikor Sepsin, a Sugás vendéglőben az értelmiségiek asztalánál Géza, a kedvenc pincérünk, mikor a számlát írta, mindig hozzábiggyesztette: „plusz a mai dátum – de szerencsétek van, ma olcsón megússzátok, mert ma még csak elseje, messze van még a hónap vége”. Persze játék volt az egész, Géza nem a mi zsebünkön akart meggazdagodni. A függöny mögötti „félvesés” férfi is világot látott ember. Előbb Nyugat-Németországban dolgozott muzsikusként. Csodálkozva hallgatom, milyen szakszerűen és mekkora jártassággal ecseteli a kinti életet. Alsó-háromszéki nyelvjárásban beszél a szakma titkairól, a repertoárról, az itthoni zenei viszonyokról határozottan rossz a véleménye. Persze a kereset is szóba kerül. Az „átkosban” a bukaresti ARIA bonyolította le a művészek külföldi szerződtetését. Ez a hivatal közvetített. A pénzt is ez zsebelte be. Adott a klienseknek egy itthoni fizetésnél valamivel nagyobb összeget. Ezért nem érdemelte volna meg kimenni, de a baksis, az a zsebükben maradt. Még a romániai forradalmat is „kinn” élte meg. Hatan voltak, s mondták is a szálloda és a vendéglő tulajdonosának, hogy most mitévők legyenek, mert ők többet nem akarnak román állami cégnek keresni. Otthon forradalom van, indulnak haza. A főnök nagyon egyszerűen oldotta meg a válságos helyzetet. Azt mondta: én nálatok nélkül nem tudom működtetni a céget. Annyi változás lesz, hogy nem az ARIA-nak utalom át a pénzt, hanem a ti markotokba adom. Közvetlen. Nos, ezután szépen kerestek. A beszédtéma a zene ürügyén aztán árnyalódik, s a nőkre terelődik a szó. Ez tipikus kórházi téma, különösen az urológián, az éhes disznó makkal álmodik alapon. Gyuri szerencsésnek tartja magát, hogy ő akkor még nem volt nős. Az azért szerencse, mert hat hónapon túl egyetlen fehérnép sem tud meglenni férfi nélkül, s itthon, ha nem is kurvul el az asszony, de kapcsolatot épít, s diszkréten félrelép. Ez természetesen valamiképpen mindig a távolban lévő férj tudomására jut, s amikor hazajön, vagy már a távollétében kezdődnek a kölcsönös szemrehányások, mert az asszony is sejti, hogy olyan hosszú ideig a férfi sem tartóztatta meg magát. Aztán szétmennek a házasságok. Neki, legényemberként ezen nem kellett átesnie. Órányit fekszem egymagamban, tervszerűen fordulok egyik oldalamról a másikra, s hallgatom a Sándor és Gyuri nőkről, férfi és női viszonyokról szóló történeteit. Kiderül, hogy több közös ismerősük van, azoknak a nőügyeit részleteiben ismerik, pikáns történeteket hallhatok, nem vagyok prűd ember, de ha ez a téma ekkora teret kap ennyi polgártársunk életútjában, akkor bennünk egy teljesen hamis kép él a világról, amelyben élünk. Érdekes, hogy a kórházban az ital és a nők után az élni akarás a következő téma. Gyuri mondja – ő arról, hogy a fél veséje el van rohadva, semmit sem tudott. A szívtájékon voltak fájdalmai, ezért szívgyógyszereket szedett, mindenféle népi szívkúrálási módot kipróbált, aztán, amikor a vizeletében észrevette a vért, akkor orvoshoz fordult. Addig vizsgálták, hogy mi a baja, míg kilenc kilót soványodott. Olyan lett, mint a deszka. És a végén kisült, hogy a vese okozza az egészet, s ha azt el nem távolítják, akkor ez végzetes lehet. Erre azt mondta: doktor úr, ha maga úgy látja, hogy e nélkül a műtét nélkül megdöglöm, akkor tegye velem azt, amit kell. Én alávetem magamat a műtétnek. És tessék, most úgy érzem magamat – mondja –, hogy itt a kocsim a kórház udvarán, azonnal be tudnék ülni és mehetnék haza. De nem teszem, mert még a cérnát nem szedték mind ki a varrásból. – Én élni akarok, és élni is fogok – jelenti ki –, én olyan erős akaratú vagyok, hogy ezt is túlélem. Soha nem voltam beteg... Fél vesével – olvastam róla s láttam a tévében is – sokáig lehet élni. Sándor, a szomszéd hallgat. Sejtem, hogy neki többféle baja volt. (Két szívinfarktus, prosztatagyulladás.) A betegségekről az orvos témára vált a beszélgetés. Ez felette érdekes. Gyuri mondja, hogy végigtelefonálták és érdeklődték – klinikákat, kórházakat nem mondok – a hazai világ felét. Ezer eurón alul szóba sem állnak az emberrel. A lánya Budapesten él, végigjárta ott is a szent szert, s azt mondta: édesapám, a legtöbb helyen azt mondták, hogy van otthon elég kiváló orvos. Ott van Vitos doktor, aki megjárta Svájcot, volt Magyarországon, keresse meg őt. Itt, Magyarországon egy ilyen műtét egy kocsi árába kerül. Hogy megértse, nem csak a pénzről van szó, hanem a szakértelemről is. Én veszek magának egy kocsit. Keresse meg Vitos doktort. A kocsit meg is vette – folytatja –, itt van az udvaron, akármikor beleülhetnék. Vitos doktor úrnak a szakmában nemcsak a neve jó, hanem maga is jó ember. Közvetlen. Figyelje meg, hogy az arca milyen megnyugtató. Ez a betegnek nagyon fontos. Bízni kezd nemcsak az orvosában, hanem önmagában is. Erre cseng a kabátom zsebében a mobiltelefon. – Van valaki a szomszédban? – kérdezi Sándor. – Van egy úr – feleli Gyuri. Most jött, nemrég. Hosszas telefonálásba kell kezdenem, amiből kiderül a kilétem és sok minden egyéb. A függöny mögött a szomszéd kórteremben beáll a csönd. Kopogok a függönnyel takart ajtófélfán, és átmegyek ismerkedni hozzájuk. Ismernek. Olvasnak. Szinte sajnálom, hogy társalgásunkat félbe kell szakítanom, mert számomra már rég lejárt a gyógyszeres kezelésre kiszabott idő. Beszélgetünk. Egymás társaságának örvendezve mondja Gyuri, a zenész, hogy műtét előtt olyan kórteremben volt, ahol egy izgága, raplis vénember mindenkivel kötekedett, a nővérekkel is, neki semmi sem tetszett. Rossz volt a hangulat. A betegek idegesek voltak, türelmetlenek. Ő sem bírta sokáig, s amikor vizitre érkezett Vitos főorvos úr, mondta neki, hogy ő abban a társaságban megbolondul. Az orvos mosolygott, nem szólt semmit, nem hordott le senkit, s aztán jöttek a nővérek s mondták, hogy melyik kórterembe menjen át. Mert a legfontosabb az, hogy az ember jól érezze magát. Akaratomon kívül két óráig tartott a kúra, amelynek fele idő is megfelelt volna. Egészséges gondolkodású és lelkületű emberek között még a kórház, a félelmetes ispotály is klubbá, kaszinói hangulatúvá válhat.
Pálinkafőző-bajnokság Bécsben
Érik az embert meglepetések: a Destillata (Bécs, Ausztria) nemzetközi párlatversenyen 13 ország 188 pálinkafőzdéje közül összesített versenyben a győztes — no, ki lehetett? — természetesen magyar.
(Ha még a pálinkaivást is mérték és értékelték volna, s erre beneveznénk, akkor mi, székelymagyarok bizonyosan számíthattunk volna több nagydíjra.) No, de folytassam a magyar pálinka diadalmenetét: a 18. alkalommal megrendezett párlatversenyen, amelyre Argentína, Ausztrália, Ausztria, Görögország, Hollandia, Magyarország, Németország, Olaszország, Svájc, Svédország, Szlovákia, Thaiföld és Új-Zéland nevezett be, a nemzetközi zsűri Az év főzdéje, 2009 aranyfokozatát az Agárdi Pálinkafőzdének ítélte, s Az év főzőmestere Vértes Tibor, a főzde egyik tulajdonosa. Ő tehát a világ legjobb pálinkafőző mestere, s ami természetes is, a kóstolást is szakmai szinten műveli. „A Destillata történelmében negyedszer kerül nem Ausztriából származó főzdéhez ez a cím – állapította meg Wolfgang Lukas, a Destillata verseny igazgatója –, és idén első alkalommal viheti el magyarországi mesterműhely ezt, a szakmában világbajnoki éremnek számító díjat.” A Destillata-érmekből 96 került Magyarországra, ebből négy Az év pálinkája, öt arany-, 32 ezüst- és 55 bronzérem. Ezt mindössze húsz magyar főzde csurgatta haza, szemben a 101 ausztriai benevezővel, akik a díjakból idén csak csepegtettek. Végre valami igazi magyar és magyaros diadalról is beszélhetünk, amely azt is jelzi, hogy a jelenlegi kormányzati szervek még nem kavartak bele a cefrébe. És hirtelen azt is mondjam el, hogy ez a díjözön, ez a kitüntetéses eső elmosta annak a magyar–román pálinkavitának az emlékét is, amely a Medgyessy–Năstase-kormányzat alatt az uniós bírákra ráömlött, s ehhez jókedvemben azt is tegyem hozzá, hogy Magyarország akkor aratta legnagyobb diplomáciai győzelmét, amikor a magyar külügyminisztérium képviselője a vitában elővette a román nyelv értelmező szótárát, azt felütötte a „palincă” szócikknél, s hangosan felolvasta: „A palincă magyar eredetű, gyümölcsből erjesztéssel és lepárlással készülő szeszes ital.” Punktum. Az uniós egyeztető csapat erre azt mondta, hogy ha maguk a románok is magyar eredetűnek tartják, és nem ősi román italnak, akkor ez csak magyar termék lehet. (Hja, ha autonómiaügyben is össze lehetne hozni egy ilyen grémiumot, amelyen Băsescu államelnök a maga mentségére – nem lesz soha székelyföldi autonómia – felhozhatná Gagauziától Katalóniáig az összes autonómiát.) Nos, ennyi jó szöveg, magyar siker olvastán a hírtől enyhén magam is megpityókosodtam, hisz ez az ausztriai siker a mi sikerünk is, mert Erdélyben sem cujkát párolnak, hanem igazi szilvóriumot (is) – ilyennel még Lomnici Zoltán, a legfelsőbb törvényszék volt elnöke is koccintott Felsőcsernátonban a Bíró-féle vízimalomban, amikor a Rákossy-szobrot avattuk, szóval, máris nyúltam a kamrába, hogy Dobolyi Laci barátom Cserszegtomajról (Balaton-felvidék) származó, aszú szőlőszemekből erjesztett és párolt törkölyéből egy kupicával felhajtsak, s akkor telefonált Sándor öcsém, aki éppen a pálinka nélküli neve napjára készült, s mit sem tudván az ausztriai magyar győzelemről, azt tanácsolta: tedd le a poharat, bátyám, mert másképp úgy jársz, mint én. Ez volt a másik meglepetés.
Volt egy harmadik meglepetés is: az egyik urológiai orvosi gyógyszerreceptre rá volt írva – szabadon fordítom magyarra – „alkohol nélkül”.
De a bécsi magyar gőzelemnek azért örültem. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)