Szentgyörgy 1944–48 közötti története
1944 augusztusától az európai hadműveletek a szövetségesek győzelmét jósolták, ami Észak-Erdély esetében a szovjet haderő és az augusztus 23-i átállás következtében vele szövetséges román csapatok közeledését jelentette. Ennek ismeretében a magyar katonai és polgári vezetés igyekezett megszervezni a visszavonulás és kiürítés folyamatát. Elsőként a magyar köztisztviselők menekültek el, majd a szovjet csapatok augusztus 26-i Úz-völgyi áttörésének hírére a polgári lakosság menekültáradata következett.
Csak szeptember 2-án, amikor már a várostól délre eső helységek (Kökös, Uzon, Illyefalva, Előpatak) az ellenség kezére kerültek, hangzott el Sepsiszentgyörgyön Szentiványi Gábor, Háromszék főispánjának a lakossághoz szóló felhívása a menekülésre és a város kiürítésére. Háromszékről augusztus közepétől mintegy 30 000 személy vett vándorbotot a kezébe, voltak, akik biztonságukat egy közeli faluban, míg mások, akárcsak 1916-ban, Magyarországon vélték megtalálni. Ekkor csomagolták össze a Székely Nemzeti Múzeum két vagont megtöltő kincsét, s indították útnak, hogy aztán a zalaegerszegi állomáson bombatalálat semmisítse meg. A várostól délre, az Olt vonalán álló román hegyivadász hadtest egyik hadosztálya és egy orosz alakulat 8-án este vonult be Sepsiszentgyörgyre, ahol csupán egy század tartalékos és néhány német harckocsi gyenge ellenállásába ütközött. Ferencz Zoltán megyeházi levéltáros és Albert István városházi tisztviselő az itthon maradt baloldali beállítottságú lakosság képviselőjeként fogadta az érkező csapatokat és adta át a várost úgy, hogy a városháza óvóhelyén már előzetesen Albert Istvánt polgármesternek választották, aki azonban nem foglalhatta el székét, mert a mondhatni, azonnal érkező új (részben régi) román adminisztráció saját embereit nevezte ki. Népőrség alakult a rend és nyugalom fenntartására. A második bécsi döntés alkalmával elmenekült hivatalnokok, rendőrök, csendőrök tértek vissza régi beosztásukba. A polgármesteri széket néhány napra Ilie Sima foglalta el, majd visszatért Eugen Sibianu volt polgármester és Cerghi Pop Victor gyógyszerész, akit szeptember 19-én prefektusnak neveztek ki. Az ez alkalommal rendezett ünnepségen Cerghi úgy fogalmazott, hogy „meg kell semmisíteni minden fészket, amely a román nemzet létérdekeit szabotálja”. Már szeptember 10-én Sima a Kossuth Lajos utca nevének Szeptember 8. utcára való megváltoztatása engedélyezését kéri és kapja a bevonult hegyivadász hadosztály parancsnokától. „A szeptember 12-i román–szovjet fegyverszünet megállapodásai nem elégítették ki a román politikusokat, akik Benes ösztönzésére, akárcsak Csehszlovákiában, azt szerették volna, ha a magyarokra kimondják a háborús bűnösséget, minden következményével, így a kitelepítéssel együtt. Ezért lettek a batalioanele fixe, a voluntárok a megfélemlítés eszközei, hogy a magyarságot félelmében rávegyék az elmenekülésre, önként távozásra” – olvashatjuk Lipcsey Ildikó Románia és Erdély a 20. században című munkájában. Iuliu Maniu a minisztertanács szeptemberi ülésén terjesztette elő a javaslatot „a felszabadított Észak-Erdélyi területek közigazgatását irányító kormánybizottság megalakítására”. Ekkor alakultak meg a hírhedt félkatonai alakulatok, a Maniu-gárdák, melyek több héten át tartották rettegésben a magyar lakosságot. Cerghi Pop Victor is e gárda aktív tagja és támogatója. (A Gavril Olteanu Szászrégenből elmenekült ügyvéd által vezetett Maniu-gárda nevéhez fűződik a szeptember 26-i szárazajtai vérengzés.) Alexandru Petruţ frissen kinevezett ortodox lelkész 1944. október 6-án Sibianu polgármesternek címzett levelében kéri a deportált Silberstein Izsó nyomdáját és a Mikó Könyvesboltot az ortodox egyház használatába helyezni, és megnyitását engedélyezni, „hogy ezt a várost és főként annak kereskedelmét legalább részben elrománosíthassa”. Megjegyzi, hogy a könyvesbolt célja a román kultúra terjesztése lenne, és „égbekiáltó volna, ha annak bérletét egy kisebbségi vagy bármely más személy nyerné el”. A polgármester mindkét kérést elutasítja, egyrészt azzal, hogy Silberstein fia hazaérkezett, és ő veszi át a nyomdát, másrészt pedig, hogy a könyvesbolt a tanfelügyelőség kezelésébe kerül. 1944. november 14-én, főként a Maniu-gárdák garázdálkodása miatt, az erdélyi magyar lakosság veszélyeztetettségére hivatkozva a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében Vinogradov tábornok átiratában közli Sănătescu miniszterelnökkel, hogy „a Vörös Hadsereg által felszabadított Erdélyben tilos a román közigazgatás bevezetése”, és felszólították a román hatóságokat, hogy 24 óra alatt vonuljanak ki Észak-Erdélyből. Andrej J. Visinszkíj külügyi biztos indoka ekképpen hangzott: míg Romániában nem lesz egy, a rendet, a demokráciát és a nemzetiségek egyenjogúságát garantáló kormány, fenntartják az átmeneti állapotot. 1944. november 14-én tehát Észak-Erdély a szovjet katonai parancsnokság irányítása alá került – tudjuk meg Lipcsey fentebb idézett tanulmányából. Sepsiszentgyörgy katonai parancsnoka Odinkov volt.
(folytatjuk)
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az autonómia gondolata nem újkeletű
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Középiskolában folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia történelmi modulja. Dr. Nagy Mihály Zoltán történész, váradi főlevéltáros tartott előadást, Észak-Erdély 1944 szeptember- 1945 március közt címmel.
Az érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Előadása kezdetén dr. Nagy Mihály Zoltán főlevéltáros arra hívta fel a figyelmet: az általa felvázolt, múltidéző téma olyan, napjainkban különösen aktuális témákat boncolgat, mint a közigazgatási átszervezés és az autonómia kérdése, vagy az Erdély az erdélyieké gondolata. Arra emlékeztette hallgatóságát: 1940-1944 között Erdély két részből állt, melyet tulajdonképpen gazdasági vagy földrajzi szempontok nem indokoltak. A magyar fennhatóságú Észak-Erdélyhez 1,3 millió magyar és 1 millió román került, a román vezetésű délen pedig 500 ezer magyar maradt. A reciprocitás elve alapján egyik területen sem alkalmaztak nemzetiségbarát politikát. Északon a magyarok joggal úgy érezhették, ismét államalkotó nemzetté váltak, délen viszont erősödött bennük a kisebbségi öntudat, és úgy vélték, hogy ez az állapot hosszú távon fenntarthatatlan. Mint ismert, eközben Románia 1940-ben ugyan elveszítette Észak-Erdélyt és Dél-Dobrogea-t, azonban 1941-ben megszerezte Észak-Bukovinát és Besszarábiát, illetve megszállta Transznisztriát. Zajlott a háború, a különböző csatatereken emberek haltak meg, de a politikusok, katonai szakértők már azt fontolgatták, mi legyen, ha eljön a béke- magyarázta a történész. Több elképzelés is felmerült a nagyhatalmak részéről, a Szovjetunió az oszd meg és uralkodj elve alapján úgy gondolta, hogy talán jó lenne egy önálló erdélyi állam létrehozása, mert úgy nyomást tudna gyakorolni, de azért a területrendezést attól tette függővé, hogy Magyarország és Románia milyen magatartást tanúsít.
Közigazgatás
Románia 1944 augusztusában pálfordulást hajtott végre, októberben pedig sikertelennek bizonyult Magyarország kiugrása, így úgy tűnt, Romániának kedveznek a fejlemények. A Szovjetuniónak viszont nem tetszett, hogy nem a baloldali erők szerezték meg a hatalmat, így megpróbálták befolyásolni a romániai eseményeket, például kormánybuktatásokkal. Közben a román hadsereg haladt előre Erdélyben, Iuliu Maniu azt is felvetette, hogy polgári hatóságként hozzák létre a Felszabadított Erdélyi Területek Közigazgatásának Kormánybiztosságát. Az említett ok miatt viszont a Szovjetunió nem engedte a román közigazgatás megszervezését egész Észak-Erdélyben, végül pedig novemberben úgy döntött, hogy Észak-Erdély teljes területéről a román rendfenntartó szervek ki kell vonuljanak, illetve a politikai hatalmat is át kell adni, és szovjet katonai közigazgatást vezetnek be, opportunista megfontolásból csupán a román postai és vasúti alkalmazottak maradhatnak.
Autonomista törekvések
Észak-Erdélyben tehát 1944. november 12. és 1945. március 6. között szovjet katonai közigazgatás működött. Érdekességképpen a főlevéltáros megjegyezte: két hónappal korábban, 1944. szeptember 9-én az Erdélyi Magyar Tanács levélt intézett Horthyhoz, melyben kérte, hogy kezdeményezzen fegyverszünetet és béketárgyalásokat, Észak-Erdélyben tehát a konzervatív erők is jobban látták, hogy mi kellene tenni, mint magyarországi eszmetársaik. Dr. Nagy Mihály Zoltán hangsúlyozta: a baloldali fordulathoz, tehát a szovjet katonai közigazgatás bevezetéséhez nem csupán a kommunisták fűztek nagy reményeket, hanem jónak találták a más érzelműek is, hiszen hatályban maradt a magyar törvénykezés (kivéve a zsidóellenes és náci törvényeket), maradt a pengő és a szovjetek úgy nevezték ki a megyei, városi, községi vezetőket, hogy figyelembe vették a nemzetiségi arányokat. Biharban például Csillag András lett a főispán, Nagyváradon pedig Csíky Gyula a polgármester. Ezekkel az intézkedésekkel magyarázható: felcsillant annak az illúziója, hogy Erdély esetleg önálló autonóm köztársaság legyen, az autonomista törekvések hívei voltak olyan baloldali személyiségek, mint Balogh Edgár, Jordáky Lajos, Lakatos István, Kurkó Gyárfás vagy Bányai László, akiket később emiatt meghurcoltak, illetve börtönbe zártak. Felmerült az is, hogy az erdélyi megyék fogjanak össze és alkossanak közös kormányt. Románia természetesen szeparatista, irredenta megnyilvánulásoknak tekintette ezeket. 1945 februárjának végén az éppen regnáló román kormány megbukott, március 6-án Petru Groza lett a kormányfő, két nappal később pedig Sztálin megengedte, hogy Észak-Erdélybe visszatérjen a román közigazgatás, melynek tiszteletére március 13-án nagy ünnepséget szerveztek Kolozsváron, melyen Mihály király és Visinszkij marsall is részt vett.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

„Tiszta” Romániát! (15.)
Gyilkosságok Erdély-szerte
A kivégzések módja, brutalitása Erdély-szerte hasonló a korábban bemutatott szárazajtaihoz. A Maniu-gárdák és az önkéntesek a kivégzésekre rendszerint mondvacsinált kibúvót keresnek és találnak. Az atrocitásokra az ürügy gyakran a helyi magyar és román közösségek közti gazdasági érdekellentét. Mindezek mellett a nemzetiségi sérelmek teljesen eltörpülnek.
A kutatások nyomán egyértelmű, hogy az Észak-Erdélyben berendezkedő román hatalom árnyékában tevékenykedő önkénteseknek, voluntároknak nevezett félkatonai szervezetek garázdálkodásának legfőbb célja a magyarság megfélemlítése.
A szárazajtai mészárlások utáni napon, szeptember 27-én a Gavrilă Olteanu tartalékos kapitány vezette Maniu-gárdák folytatják véres menetelésüket Székelyföld belsejébe, Csíkszereda irányába. Útjukat rablás és fosztogatás jelzi. Erre ürügyként használják fel a partizánok és az elrejtett fegyverek kutatását. A gárda szeptember 29-én a jórészt elnéptelenedett Csíkszeredában több helybeli székely-magyart félholtra verve mutatkozott be. Október 4-én már három halálos áldozattal büszkélkedhetnek, majd október 6-tól kezdve közel egy hétig terrorizálják Gyergyószentmiklós népét. A szárazajtaihoz hasonló vérengzésre Csíkszentdomokoson került sor. Ezúttal Olteanu önkénteseihez – a fegyvertelen civil lakossággal, a csíkszentdomokosiakkal szemben – a békási, a dámuki és a tölgyesi románok csatlakoztak. Az ellenségeskedés forrása nem nemzetiségi jellegű, hanem a havasi legelők tulajdonjogáért folyó vita a székely faluközösség és a románok között. Miután Olteanuék október 27-én alaposan kirabolják a települést, a gárdisták október 8-án összeterelik a magyar lakosságot, és hidegvérrel tizenegy személyt, köztük egy 81 éves asszonyt gyilkolnak le. Hogy mennyire jogosan, mennyire alapos kivizsgálás után? Erre jó példa az egyik áldozat, akinek csupán annyi volt a vétke, hogy neve a kiszemelt személy nevével volt azonos. Ez mutatja, hogy itt is a szárazajtaihoz hasonló kivizsgálási módszereket alkalmazták. Szárazajtán is megesett, hogy olyan bűnért végeztek ki ártatlan embert, amelyet egyszerűen azért nem követhetett el, mert a frontról még nem ért haza.
A sikeres csíkszentdomokosi vitézkedés után Gavrilă Olteanu Gyergyószentmiklóson tervez nagyobb méretű rendteremtést, mészárlást. A szentmiklósiak szerencsések, mert a szovjet városparancsnokság értesül a partizánok elleni harcra szerveződött gárda magyarirtó tevékenységéről. A szovjeteket arról értesítik, hogy e fosztogató gyilkosokká süllyedt banda a téglagyár területén már három személyt megölt, és készül a másnapi tömeges kivégzésre, harminc ártatlan civil lemészárlására. A városparancsnok e félkatonai fegyveres alakulatot azonnal kiutasítja a város területéről. Az orosz fellépés annyira hatékonynak bizonyul, hogy a fegyvertelen lakossággal szemben oly harcias honfiak a Kelemen-havasokba menekülnek.
Az önkéntesek, a voluntárok más osztagai főképp Kolozs és Szolnok-Doboka vármegye vegyes lakosságú településein gyilkolnak, tartják rettegésben a magyar lakosságot. A Magyar Népi Szövetség által összeállított jegyzőkönyv szerint csak itt ötvennyolc gyilkosságra kerül sor. A csendőrök és a helybeli románok Egeresen tizenhat, Bánffyhunyadon tizenegy magyart ölnek meg. A levéltári források szerint az Erdély-szerte legyilkolt magyarok száma 100–150 főre becsülhető. A magyar lakosság terrorizálásának híre nemcsak Bukarestben és Magyarországon vált ismertté, de a nyugati országokban is. Időközben a román hadsereg és a román politikai élet néhány meghatározó személyisége rádöbben, hogy a magyar lakossággal szemben alkalmazott terror a közelgő béketárgyalásokon negatívan befolyásolhatja Észak-Erdély hovatartozásának kérdését, ezért leállítják a szabadcsapatok további vérengzéseit. A Szovjetunió október 24-én – politikai meggondolásból, biztonsági okokra hivatkozva – Kolozs, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód megyében orosz katonai adminisztrációt vezet be, majd november elején Bihar, Szilágy és Szatmár megyében is. Végül november 12-én V. I. Vinogradov szovjet tábornok, a Romániai Szövetséges (Szovjet) Ellenőrző Bizottság helyettes alelnöke kiutasítja a román közigazgatást Észak-Erdély területéről. Visinszkij kiutasítási parancsa 1944. november 14-én lép érvénybe. E kiutasítás mögött elsősorban a szovjet nagyhatalmi érdek áll. Csak a posta és a vasút maradhat Bukarest ellenőrzése alatt. Internálások Észak-Erdélyből – a felszabadító szovjet és román hadsereg elől – 400 ezer magyar menekül el. Csík vármegye 140 ezer lakójából 1944 végén csupán 60 ezer személy marad otthon. Tömegesen menekülnek az anyaországba és a környező hegyekbe. Az internálások áldozatainak túlnyomó többsége a magyar hadseregből hazatért katona volt, és azok a fiatalok, akik még koruknál fogva nem vonultak be. Lényegében minden magyar ember nemre, korra való tekintet nélkül veszélyeztetetté vált. Kivizsgálatlan feljelentés alapján bárki az internálótáborba kerülhet. Csak Kolozsvárról ötezer magyart hurcolnak el, Maros-Torda megyéből négyezret, köztük 450 kiskorút. Ez utóbbiak hathatós közbenjárás után, csak decemberben mehetnek haza. A Szovjetunióba elvitt magyar munkaszolgálatosok száma 40 ezer főre becsülhető, közülük csak kevesen térnek haza.
A körülmények a harminchat romániai internáló fogolytáborban nem egyformák. A Magyar Népi Szövetség felmérése szerint a foglyok fele életét vesztette a földvári és más fogolytáborokban az éhínség és tífuszjárvány, az embertelen körülmények miatt. A Brassó melletti földvári tábor a legkegyetlenebb fogolytáborok egyike, utólag haláltáborként vonul be a köztudatba. Az itt elpusztultak száma 3500–4000 főre taksálható. A Târgu Jiuban kiépített barakktábor a körülményeket tekintve azon kevés kivételek közé tartozik, ahol kezdetben még az ellátás is tűrhető.
Észak-Erdély román uralom alá kerül
1944. augusztus 23-a után egyértelművé vált, hogy Észak-Erdély ismét román uralom alá kerül. Egyértelmű az is, hogy az égvilágon senkit nem érdekel az etnikai és a történelmi jog. Erdély etnikai helyzetét vizsgálva megállapítható, hogy 1940 és 1944 között a román többségű Dél-Erdély tovább románosodik, a magyar többségű Észak-Erdély magyarosodik. Észak-Erdélyben a népesség száma 3 011 000, ebből magyar nemzetiségűek száma 1 867 000 (62%) fő, míg a románoké 1 036 000 (34,4%). Egyértelmű az is, hogy nemcsak etnikai szempontból, de a történeti jog szerint is igazságtalan Észak-Erdély Romániához csatolása. A szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény azonban Románia számára lehetővé teszi Észak-Erdély nagyobb részének bekebelezését, megszerzését. Semmisnek nyilvánítja a bécsi döntést. A békeszerződésben olvasható, hogy „utólagosan történő jóváhagyástól föltételezetten Erdély (vagy annak nagyobb része) adassék vissza Romániának”. Sztálin Észak-Erdély hovatartozásának kérdését a szovjet politika céljainak rendeli alá. Zsarolással arra kényszeríti Mihály királyt, hogy Petru Grozát nevezze ki miniszterelnökké.
Párizsban Magyarországgal a trianoni békediktátumnál igazságtalanabb békeszerződést íratnak alá 1947. február 10-én. Ez alkalommal túlnyomó többségű magyarlakta területeket adnak a németeket kiszolgáló fasiszta Szlovákiának, a Tito partizánjai uralta Szerbiának, valamint a németeket a magyarokhoz mérve többszörös haderővel támogató Romániának. Akárcsak Trianonban, most sem kérdezik meg – népszavazás útján – a lakosságot arról, hogy melyik országban szeretne élni, feje fölött döntenek. Pedig megvolt a lehetőség, hogy az etnikai elv alapján érvényesítsék Magyarország és a szomszédos országok közt kialakult határokat, és arra is, hogy Észak- és Dél-Erdély területén a kölcsönösség elve alapján szervezzék meg e két régió románságának és magyarságának életét. A két nyelv hivatalossá tételével, a vezetésben való számarányok tiszteletben tartásával, kantonális autonómiával rendezni lehetett volna a nemzetiségi kérdést. Azonban Romániát és a nagyhatalmakat nem érdekli a kétmilliós magyar közösség sorsa. Ehhez hasonló a helyzet 2013 októberében is, amikor a székely nép, bár az általa lakott történelmi területen közel nyolcvan százalékarányt képez, kénytelen 120 ezer fős tömegben tüntetni megmaradásáért, mert a román nacionalizmus a nemzetállamot hirdető alkotmányra hivatkozva kisebbséggé akarja tenni. Ennek eszköze a székelység olyan régióba gyömöszölése, amelyben nem kerülheti el a szórványosodást, és teljesen kiszolgáltatott lesz.
Észak-Erdély 1944 őszén
Mihály király és a nagyvezérkar főnöke 1944. augusztus 23-án, a román kiugrás napján kiáltványban, illetve hadparancsban utasítja a román hadsereget Észak-Erdély elfoglalására, ahol a IX. kolozsvári hadtest és a Székely Határvédelmi Erők állomásoznak. Dálnoki Veres Lajos altábornagy – mint a 2. magyar hadsereg parancsnoka, vezérezredesi rangban – és Horváth Ferenc vezérőrnagy augusztus 30-tól kezdve szervezi a Keleti-Kárpátok szorosainak védelmét. Erre nagy szükség volt. A tordai csatában – a szeptember 13. és október 9. között folyó hősi harcokban – a magyar haderő egy bő hónapra megakadályozza az egyesült szovjet–román haderő Magyarország belső területeire való özönlését. Veress Lajos altábornagy, hogy megkímélje Kolozsvárt a rombolásoktól, 1944. október 8–9-én megkezdi a magyar csapatok visszavonását a térségből, Torda környékéről.
Az észak-erdélyi magyarság vezetői 1944 augusztusának végén, szeptember első felében több alkalommal tanácskoztak arról, hogy a szovjet és a román katonai előnyomulás időszakában hogyan lehetne fenntartani Észak-Erdélyben a közrendet, és miként akadályozható meg az intézmények leszerelése és elszállítása. Felkérik Horthy Miklóst, Magyarország kormányzóját, hogy kezdje meg a fegyverszüneti tárgyalásokat az oroszokkal, és szervezze meg Magyarország kiugrását a szovjetellenes háborúból, mert csak így gátolható meg Észak-Erdély hadszíntérré alakulása. Időközben az erdélyi magyar értelmiségiekből, egyházi vezetőkből és politikusokból megalakul az Erdélyi Magyar Tanács. Tevékenységük eredménye: sikerül Kolozsváron megszervezni az egyetem, a gyárak, a különböző intézmények helyben maradását.
Az idegen hadseregek előnyomulása, a voluntárok kegyetlenkedése Észak-Erdélyben pánikhoz vezet. Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezi a román közigazgatás bevezetését Észak-Erdély nagy magyar városaiban, így Kolozsváron és Szatmárnémetiben. A szovjet katonai parancsnok néhány napi működés után Nagyváradról is kiutasítja a román adminisztrációt. A városok és a falvak döntő többsége azonban nem ússza meg a román adminisztráció berendezkedését. Október 10-én megalakul az Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság, és azonnal hozzáfog a román adminisztráció észak-erdélyi újjászervezéséhez a restitutio in integrum elve alapján. Ez azt jelenti, hogy visszaállítják az 1940. augusztus 30-i, a bécsi döntés előtti állapotokat. Visszatérnek a korábbi, többnyire bosszúszomjas tisztviselők, a csendőrség és a rendőrség, visszaállítják a román tannyelvű iskolákat stb. Egyértelműen megállapítható, hogy a magyarság számára a háború vége, a front elvonulása nem hozott nyugalmat. (folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

KUN MIKLÓS: 1944-45-BEN AZ ERDÉLYI MAGYAROK JOBBAN TARTOTTAK A ROMÁNOKTÓL, MINT A SZOVJET ADMINISZTRÁCIÓTÓL
Sztálin és Molotov hagyatékából előkerült, mindeddig publikálatlan dokumentumok szerint az erdélyi magyarok 1944-45-ben jobban tartottak a románoktól, mint a szovjet adminisztrációtól.
A dokumentumokat Kun Miklós Széchenyi-díjas történész ismertette csütörtökön Kolozsváron, a Minerva Egyesület székházában tartott előadásában, amely a gulagra elhurcolt magyarok sorsát megvilágító publikálatlan dokumentumokról és a Sztálin-hagyaték ismeretlen magyar vonatkozású iratairól beszélt.
Amint az Erdélyben is ismert kutató fel is olvasta, a Kolozsvárott is megforduló Sikin tábornok 1945 januárjában egy marosvásárhelyi szakszervezeti gyűlés határozatával példázta az észak-erdélyi magyarok helyzetértékelését. A szakszervezeti határozatban a marosvásárhelyi munkások azt kérték: ha felmerül Észak-Erdély hovatartozásának a kérdése, inkább támogatják a tartomány függetlenségét vagy azt, hogy tartozzék a Szovjetunióhoz, minthogy Romániához kerüljön. A tábornok egy bánffyhunyadi kőfejtő magyar tulajdonosát is idézte, aki kijelentette: a magyarok azt szeretnék, ha Erdély a Szovjetunióhoz tartozna, és nem Romániához.
A tábornok azt jelentette feletteseinek, hogy nemcsak a magyarok, hanem az erdélyi románok egy része is negatívan viszonyul a Bukarestből jött román adminisztrációhoz. A román parasztok is úgy vélték, hogy jobb volt a román csendőrök nélkül, akik a két világháború között üres kézzel érkeztek Erdélybe, aztán amikor menniük kellett, hat szekérrel hurcolták magukkal az itt szerzett vagyont.
Hasonló szellemben számolt be 1944 őszén az előbb román, majd szovjet katonai adminisztráció alá került Erdély közhangulatáról Vas Zoltán magyar kommunista vezető is. Ő azt írta le, hogy az észak-erdélyi lakosság többnyire megnyugvással várta a Vörös Hadsereg bevonulását, mert Erdély kérdésének a gyors és radikális megoldását várta tőle. Arra figyelmeztette ugyanakkor a szovjet vezetést, hogy a magyarok között gyors a kiábrándulás az ismert atrocitások miatt.
Vas Zoltán szerint ehhez az is hozzájárult, hogy a román csendőrök és helyenként a Vörös Hadsereg katonái elkezdték összegyűjteni a volt magyar katonákat, és hadifogolytáborokba viszik őket. Annak ellenére teszik ezt, hogy a katonák korábban többnyire megszöktek alakulataiktól, mert nem akartak Hitler oldalán a Vörös Hadsereg ellen harcolni. A jelentés szerzője szerint ez a Szovjetunió ellen hangolja az erdélyi magyarokat. Vas Zoltán azt is megjegezte: a magyar hadsereg román származású volt katonái nem osztoznak ebben a sorsban.
Kun Miklós úgy értékelte, hogy Erdély sorsát némileg az is befolyásolta, hogy a román átállásról Moszkvában tárgyaló román delegáció több bizalmat ébresztett a szovjet vezetésben, mint a kiugrásról tárgyalni küldött magyar delegáció. A román delegációt vezető Laurentiu Patrascanu külön éjszakai találkozót kért a szovjet vezetés későbbi román “felelősétől”, Andrej Januarjevics Visinszkij helyettes népbiztostól, és közölte: ő ugyan Romániát képviseli, de hithű kommunista, és várja a szovjet utasításokat.
A magyar kiugrásról tárgyaló Faragho Gábor csendőr altábornagyhoz viszont bizalmatlan volt a szovjet vezetés.
Gazda Árpád / MTI; Erdély.ma