Így nyírták ki a magyar autonómiát Romániában
Negyvenöt évvel ezelőtt, 1968 februárjában tüntették el az akkor már csak névleg autonóm magyar terület utolsó maradványait Romániában. Az igazi csapásokat korábban, az 1956-os magyar forradalom után mérték a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő Magyar Autonóm Tartományra.
"Befejeződött a román parlament ülése" - ez a semmitmondó cím jelent meg 1968. február 17-én a Népszabadságban. A rövid cikkből nem derül ki, mi történt: "A román nagy nemzetgyűlés (...) megvitatta, és törvényerőre emelte a közigazgatási-területi átszervezést." A hír szerint megyerendszert hoztak létre 1968. február 16-ai hatállyal.
A magyar pártlapból tehát nem lehetett megtudni, hogy a nagy nemzetgyűlés valójában véget vetett az "autonóm" magyar közigazgatási területek 16 éves hagyományának Romániában. Megszüntették ugyanis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt. Ennek felbomlasztásából jött létre a mai Maros és Hargita megye, illetve ekkor, 1968-ban választották le Brassó tartományból Kovászna megyét Székelyföld déli harmadán.
Észak-Erdély többször is gazdát cserélt
A részben vagy többségében magyarlakta észak-erdélyi területek - és a Székelyföld is - a második világháború vége óta gondot okoztak a Szovjetuniónak. Miután 1944-ben a Vörös Hadsereg - szövetségben az épphogy átállt királyi Romániával - elfoglalta az 1940-44 között Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyt, rövid ideig román közigazgatás alatt állt a terület. Ám itt olyan vérengzéseket hajtott végre az önkéntes román rohamcsapatokból álló Maniu-gárda, hogy Vinogradov orosz vezérezredes szovjet katonai közigazgatást vezetett be 1944. november 14-én - írja R. Süle Andrea történész a Románia 1944-1990 című kötet társszerzőjeként.
Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes 1945-ben megfenyegette a román királyt: az ország függetlenségét veszélyezteti, ha nem nevezi ki Petru Grozát kormányfőnek. Cserében Moszkva Észak-Erdély román közigazgatás alá helyezését is megpendítette. Ez meg is történt Groza kinevezése után, de Sztálin a nemzetiségi jogok biztosítását előírta.
Sztálin hozatta létre az autonóm területet
Groza valóban enyhébb politikát folytatott, ám a földosztásoknál a magyarokat súlyos sérelmek érték. A nemzetiségi érdekképviseletre elvben hivatott Magyar Népi Szövetség (MNSZ) működése a kommunista diktatúra erősödésével, 1947-től formálissá vált Romániában, írja R. Süle. Az 1948-as román alkotmány a kisebbségi kollektív jogokat tovább korlátozta. 1949-ben letartóztatták Márton Áron püspököt, mert az egyházi iskolák anyanyelvi oktatását védte, majd az MNSZ több vezetője és más prominens magyarok kerültek börtönbe. Sokan a Duna-delta haláltáboraiba jutottak, az MNSZ 1953-ban megszűnt.
Így a hagyományos értelemben vett magyar érdekképviselet lehetetlenné vált, de Sztálin 1952-ben Romániában is bevezette a szovjet nemzetiségi modellt, és autonóm tartományt kreált. Stefani Bottoni történész néhány éve könyvet írt Sztálin a székelyeknél címmel. Szerinte 1952-ben mind a magyar, mind a román kommunistákat meglepte a szovjet ötlet a székelyföldi magyar autonómiáról. A magyarok körében azért nem volt népszerű ez, mert politikájukat összerdélyi szinten akarták képviselni, a románok pedig Románia egységét féltették.
Nem igazi autonómia, inkább üvegház
Természetesen 1952-ben egyik fél sem mert ellenkezni Sztálinnal. Így Bottoni szerint ha nem is jött létre klasszikus értelemben vett autonómia a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) székelyföldi területein, nagyjából a mai Maros megye magyarlakta területeit, továbbá a mai Kovászna és Hargita megyéket egyesítették ebben az "autonóm" közigazgatási egységben.
Az "autonóm" szó nem igazi önrendelkezést jelentett, hanem a kommunizmus "közelebb hozását" az adott nemzetiséghez. Így a beszolgáltatások, a represszió a sztálinista MAT-ban is megvalósult, de az "elnyomottak nyelvén", magyar kommunisták vezényletével. Bárdi Nándor kisebbségkutató szerint itt magyar nyelvi keretek között folyt a társadalom átalakítása, de a MAT-on kívüli Erdélyben a magyar nyelvhasználat leszűkült, elkezdődött a kulturális intézményrendszer leépülése, elrománosítása.
Bottoni "üvegháznak" minősíti a Magyar Autonóm Tartományt: az oktatási és kulturális intézmények, színházak, művelődési házak és néptánccsoportok kiemelkedő szerepet játszottak ugyanis az archaizált vagy folklorizált székely identitástudat megőrzésében. A MAT-ban nem a kommunista párt hivatalos ideológiája játszotta a legfontosabb szerepet, hanem az egalitárius, egyenlőségelvű társadalomkép és a magyar népi kultúra.
Fordulópont: 1956
Ebben a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő folyamatban hozott döntő fordulatot az 1956-os magyar forradalom, amely az erdélyi fiatalokat is mozgósította. 1957. március 15. előestéjén magyar diákcsoportok rendszerellenes demonstrációkat szerveztek. Sepsiszentgyörgyön tíz diák gyászszalagos koszorút rakott a '48-as emlékműre. Szintén 1957. március 15-én a Petőfi-emlékműnél az EMISZ - az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét 1956-ban Brassóban alapította néhány magyar középiskolás és munkás - demonstrált, a szervezet tevékenysége a Székelyföldre is kiterjedt.
Mindez kapóra jött a román hatóságoknak arra, hogy fellépjenek a magyar autonómia ellen. Bottoni rámutat arra, hogy e folyamatok összekapcsolódtak a csehszlovákiai hasonló intézkedésekkel és más kelet-európai homogenizáló törekvésekkel. Az események gyökere azonban keletebbre keresendő: Hruscsov ekkor látott neki újra a Szovjetunió oroszosításának.
Így aztán 1956 után kezdődik meg a MAT felszámolása (formailag előbb csak 1960-as átalakítása), illetve a MAT-on kívüli, kolozsvári magyar Bolyai Egyetem egy román intézménnyel való 1959-es egyesítése, a nemzetiségi nyelven való oktatás további visszaszorítása. Bottoni szerint 56 után a romániai magyar nemzetiségű kommunisták felügyelete alatt indult meg Székelyföld társadalmi betagolódása az egységes román kommunista államba. A román hatóságok ekkor átértelmezték a magyar kérdést: Erdély ismét politikai, sőt állambiztonsági üggyé vált (bár nemcsak magyarok ellen léptek fel ekkoriban).
Román kézben a MAT kulcspozíciói
A MAT kulcspozíciói fokozatosan románok kezébe kerültek 1956 után. A háttérben a "nemzeti homogenizációs program" állt. Bárdi Nándor szerint ekkor a szeparatizmus elleni küzdelem jegyében sor került a román és a magyar intézmények összevonására.
1957 januárjában Budapesten Varsói Szerződés-csúcstalálkozót rendeztek, amely fordulatot hozott: Magyarországon a Kádár-kormány elhatározta a megtorlást, Romániában pedig Alexandru Draghici állambiztonsági miniszter parancsot adott hírszerző akciókra. Az 1957. februári romániai parlamenti választásokat számos incidens kísérte Székelyföldön.
Ezután az 1957. február 23-ai zárt ülésen a román belügyminisztérium képviselői (az ekkor már a pártban második emberek számító Nicolae Ceausescu emberei) és a tartományi párttitkárok csaptak össze. Draghici 1957 decemberében nevezte először veszélyforrásnak a kisebbségeket. Szerinte 240 nyomozás folyt csak a MAT területén. (Draghici 1993-ban Magyarországon hunyt el, hiába kérte Románia éveken át az Antall-kormánytól az exminiszter kiadatását.)
Romániában az 1956-os magyar forradalom után legalább 45 román és magyar nemzetiségű embert végeztek ki, az elítéltek száma pedig 1957-59 között tízezerre tehető (többségében románokról van szó), de a börtönbe kerültek összlétszáma akár majdnem 18 ezer lehetett. A legtöbb letartóztatás nem Erdélyben történt, hanem Galati és Craiova megyékben. Bár a teljes népességhez viszonyítva a magyarokat sűrűbben sújtották a letartóztatások, igazán kirívó a halálos ítéletek kiszabása volt. Bottoni szerint 1958-ban 34 romániai halálraítélt közül tizenhárman (38 százalék) voltak magyarok.
A MAT megtörése
A MAT végleges meggyengítése, feldarabolása és román lakossággal való felduzzasztása 1960 végén történt. Ekkor került Kézdi és Sepsi járás Brassó tartományhoz. A MAT helyett létrehozták az MMAT-ot, vagyis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt, amelyhez viszont román lakta Kolozs megyei területeket csaptak, módosítva az etnikai arányokat.
Végül a folyamatot a már említett 1968-as átszervezés tetőzte be. Ekkor a korábbi 17 tartomány helyett 40 megye jött létre - ezt már az említett Románia 1944-1990 című kötetben írja Hunya Gábor. A megyerendszer megszüntetésével feldarabolták a Maros-Magyar Autonóm Tartományt is, amelyet Maros és Hargita megyékre bontottak szét.
Valójában ez már csak formai változás volt, és az ekkor létrehozott Kovásznának - Sepsi és Kézdi járásoknak - a román többségű Brassóból történő 1968-as kiválása pozitívnak is lehetne tekinthető. Ez a térség ugyanis a MAT részét képezte 1952 és 1960 között. Így az átszervezést a magyar tartományi vezetők a hatvanas évek végének viszonylag liberális belpolitikai helyzetében nem tekintették a nemzetiségi jogok csökkentésének - írta Hunya Gábor.
Nem váltak be a magyar remények
Az 1965-től, Gheorghe Gheorghiu-Dej pártvezér halálától a hatalmát fokozatosan kiépítő új pártfőtitkár, a később a nacionalizmusra építő Nicolae Ceausescu kezdeti éveiben valóban eltért a korábbi kommunista vezetőktől. 1968-ban Románia például nem vett részt a Prágai Tavasz katonai eltiprásában, Csehszlovákia katonai megszállásában, és Románián belül is némileg teret engedett a kisebbségi törekvéseknek ebben a periódusban.
Hunya az 1968-as közigazgatási reform kapcsán hangsúlyozza: "...a hatalom ugyanis ekkor még nem használta ki a megosztás és a különstátusz felszámolásából adódó lehetőségeket, a maradék kollektív nemzetiségi jogok elvesztése sokak számára nem látszott nagy áldozatnak, amikor az általános oktatási, publikálási, művelődési lehetőségek rövid időre javultak" Romániában.
Ám utólag nem váltak be a magyar remények. Marosvásárhely elrománosításához például nagyban hozzájárult az 1964-re elkészült Azomures vegyi művek, amelynek építését és ellátását román munkaerővel még a MAT elleni kampány idején határozta el Bukarest. A magyar autonómia megszűntével a város etnikai arányai lassan eltolódtak. 1966-ban még 60-61 ezer magyar jutott 24-25 ezer románra a népszámlálások tanúsága szerint, 2002-ben viszont már a románok kerültek többségbe. A 2011-es népszavazás azt mutatja - bár ezeket az adatokat nagyfokú óvatossággal kell kezelni a kisebbségkutatók szerint -, hogy 66 ezer románra már csak 57 ezer magyar jut Marosvásárhelyen.
Szegő Iván Miklós
Origo.hu,

Szentgyörgy 1944–48 közötti története
1944 augusztusától az európai hadműveletek a szövetségesek győzelmét jósolták, ami Észak-Erdély esetében a szovjet haderő és az augusztus 23-i átállás következtében vele szövetséges román csapatok közeledését jelentette. Ennek ismeretében a magyar katonai és polgári vezetés igyekezett megszervezni a visszavonulás és kiürítés folyamatát. Elsőként a magyar köztisztviselők menekültek el, majd a szovjet csapatok augusztus 26-i Úz-völgyi áttörésének hírére a polgári lakosság menekültáradata következett.
Csak szeptember 2-án, amikor már a várostól délre eső helységek (Kökös, Uzon, Illyefalva, Előpatak) az ellenség kezére kerültek, hangzott el Sepsiszentgyörgyön Szentiványi Gábor, Háromszék főispánjának a lakossághoz szóló felhívása a menekülésre és a város kiürítésére. Háromszékről augusztus közepétől mintegy 30 000 személy vett vándorbotot a kezébe, voltak, akik biztonságukat egy közeli faluban, míg mások, akárcsak 1916-ban, Magyarországon vélték megtalálni. Ekkor csomagolták össze a Székely Nemzeti Múzeum két vagont megtöltő kincsét, s indították útnak, hogy aztán a zalaegerszegi állomáson bombatalálat semmisítse meg. A várostól délre, az Olt vonalán álló román hegyivadász hadtest egyik hadosztálya és egy orosz alakulat 8-án este vonult be Sepsiszentgyörgyre, ahol csupán egy század tartalékos és néhány német harckocsi gyenge ellenállásába ütközött. Ferencz Zoltán megyeházi levéltáros és Albert István városházi tisztviselő az itthon maradt baloldali beállítottságú lakosság képviselőjeként fogadta az érkező csapatokat és adta át a várost úgy, hogy a városháza óvóhelyén már előzetesen Albert Istvánt polgármesternek választották, aki azonban nem foglalhatta el székét, mert a mondhatni, azonnal érkező új (részben régi) román adminisztráció saját embereit nevezte ki. Népőrség alakult a rend és nyugalom fenntartására. A második bécsi döntés alkalmával elmenekült hivatalnokok, rendőrök, csendőrök tértek vissza régi beosztásukba. A polgármesteri széket néhány napra Ilie Sima foglalta el, majd visszatért Eugen Sibianu volt polgármester és Cerghi Pop Victor gyógyszerész, akit szeptember 19-én prefektusnak neveztek ki. Az ez alkalommal rendezett ünnepségen Cerghi úgy fogalmazott, hogy „meg kell semmisíteni minden fészket, amely a román nemzet létérdekeit szabotálja”. Már szeptember 10-én Sima a Kossuth Lajos utca nevének Szeptember 8. utcára való megváltoztatása engedélyezését kéri és kapja a bevonult hegyivadász hadosztály parancsnokától. „A szeptember 12-i román–szovjet fegyverszünet megállapodásai nem elégítették ki a román politikusokat, akik Benes ösztönzésére, akárcsak Csehszlovákiában, azt szerették volna, ha a magyarokra kimondják a háborús bűnösséget, minden következményével, így a kitelepítéssel együtt. Ezért lettek a batalioanele fixe, a voluntárok a megfélemlítés eszközei, hogy a magyarságot félelmében rávegyék az elmenekülésre, önként távozásra” – olvashatjuk Lipcsey Ildikó Románia és Erdély a 20. században című munkájában. Iuliu Maniu a minisztertanács szeptemberi ülésén terjesztette elő a javaslatot „a felszabadított Észak-Erdélyi területek közigazgatását irányító kormánybizottság megalakítására”. Ekkor alakultak meg a hírhedt félkatonai alakulatok, a Maniu-gárdák, melyek több héten át tartották rettegésben a magyar lakosságot. Cerghi Pop Victor is e gárda aktív tagja és támogatója. (A Gavril Olteanu Szászrégenből elmenekült ügyvéd által vezetett Maniu-gárda nevéhez fűződik a szeptember 26-i szárazajtai vérengzés.) Alexandru Petruţ frissen kinevezett ortodox lelkész 1944. október 6-án Sibianu polgármesternek címzett levelében kéri a deportált Silberstein Izsó nyomdáját és a Mikó Könyvesboltot az ortodox egyház használatába helyezni, és megnyitását engedélyezni, „hogy ezt a várost és főként annak kereskedelmét legalább részben elrománosíthassa”. Megjegyzi, hogy a könyvesbolt célja a román kultúra terjesztése lenne, és „égbekiáltó volna, ha annak bérletét egy kisebbségi vagy bármely más személy nyerné el”. A polgármester mindkét kérést elutasítja, egyrészt azzal, hogy Silberstein fia hazaérkezett, és ő veszi át a nyomdát, másrészt pedig, hogy a könyvesbolt a tanfelügyelőség kezelésébe kerül. 1944. november 14-én, főként a Maniu-gárdák garázdálkodása miatt, az erdélyi magyar lakosság veszélyeztetettségére hivatkozva a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében Vinogradov tábornok átiratában közli Sănătescu miniszterelnökkel, hogy „a Vörös Hadsereg által felszabadított Erdélyben tilos a román közigazgatás bevezetése”, és felszólították a román hatóságokat, hogy 24 óra alatt vonuljanak ki Észak-Erdélyből. Andrej J. Visinszkíj külügyi biztos indoka ekképpen hangzott: míg Romániában nem lesz egy, a rendet, a demokráciát és a nemzetiségek egyenjogúságát garantáló kormány, fenntartják az átmeneti állapotot. 1944. november 14-én tehát Észak-Erdély a szovjet katonai parancsnokság irányítása alá került – tudjuk meg Lipcsey fentebb idézett tanulmányából. Sepsiszentgyörgy katonai parancsnoka Odinkov volt.
(folytatjuk)
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Így szüntették meg a Magyar Autonóm Tartományt
Negyvenöt évvel ezelőtt, 1968 februárjában tüntették el az akkor már csak névleg autonóm magyar terület utolsó maradványait Romániában. Az igazi csapásokat korábban, az 1956-os magyar forradalom után mérték a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő Magyar Autonóm Tartományra. „Befejeződött a román parlament ülése" – ez a semmitmondó cím jelent meg 1968. február 17-én a Népszabadságban. A rövid cikkből nem derül ki, mi történt: „A román nagy nemzetgyűlés (...) megvitatta, és törvényerőre emelte a közigazgatási-területi átszervezést." A hír szerint megyerendszert hoztak létre 1968. február 16-ai hatállyal. A magyar pártlapból tehát nem lehetett megtudni, hogy a nagy nemzetgyűlés valójában véget vetett az „autonóm" magyar közigazgatási területek 16 éves hagyományának Romániában. Megszüntették ugyanis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt. Ennek felbomlasztásából jött létre a mai Maros és Hargita megye, illetve ekkor, 1968-ban választották le Brassó tartományból Kovászna megyét Székelyföld déli harmadán.
Észak-Erdély többször is gazdát cserélt
A részben vagy többségében magyarlakta észak-erdélyi területek – és a Székelyföld is – a második világháború vége óta gondot okoztak a Szovjetuniónak. Miután 1944-ben a Vörös Hadsereg – szövetségben az épphogy átállt királyi Romániával – elfoglalta az 1940-44 között Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyt, rövid ideig román közigazgatás alatt állt a terület. Ám itt olyan vérengzéseket hajtott végre az önkéntes román rohamcsapatokból álló Maniu-gárda, hogy Vinogradov orosz vezérezredes szovjet katonai közigazgatást vezetett be 1944. november 14-én – írja R. Süle Andrea történész a Románia 1944-1990 című kötet társszerzőjeként.
Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes 1945-ben megfenyegette a román királyt: az ország függetlenségét veszélyezteti, ha nem nevezi ki Petru Grozát kormányfőnek. Cserében Moszkva Észak-Erdély román közigazgatás alá helyezését is megpendítette. Ez meg is történt Groza kinevezése után, de Sztálin a nemzetiségi jogok biztosítását előírta.
Sztálin hozatta létre az autonóm területet
Groza valóban enyhébb politikát folytatott, ám a földosztásoknál a magyarokat súlyos sérelmek érték. A nemzetiségi érdekképviseletre elvben hivatott Magyar Népi Szövetség (MNSZ) működése a kommunista diktatúra erősödésével, 1947-től formálissá vált Romániában, írja R. Süle. Az 1948-as román alkotmány a kisebbségi kollektív jogokat tovább korlátozta. 1949-ben letartóztatták Márton Áron püspököt, mert az egyházi iskolák anyanyelvi oktatását védte, majd az MNSZ több vezetője és más prominens magyarok kerültek börtönbe. Sokan a Duna-delta haláltáboraiba jutottak, az MNSZ 1953-ban megszűnt.
Így a hagyományos értelemben vett magyar érdekképviselet lehetetlenné vált, de Sztálin 1952-ben Romániában is bevezette a szovjet nemzetiségi modellt, és autonóm tartományt kreált. Stefano Bottoni történész néhány éve könyvet írt Sztálin a székelyeknél címmel. Szerinte 1952-ben mind a magyar, mind a román kommunistákat meglepte a szovjet ötlet a székelyföldi magyar autonómiáról. A magyarok körében azért nem volt népszerű ez, mert politikájukat összerdélyi szinten akarták képviselni, a románok pedig Románia egységét féltették.
Nem igazi autonómia, inkább üvegház
Természetesen 1952-ben egyik fél sem mert ellenkezni Sztálinnal. Így Bottoni szerint ha nem is jött létre klasszikus értelemben vett autonómia a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) székelyföldi területein, nagyjából a mai Maros megye magyarlakta területeit, továbbá a mai Kovászna és Hargita megyéket egyesítették ebben az „autonóm" közigazgatási egységben.
Az „autonóm" szó nem igazi önrendelkezést jelentett, hanem a kommunizmus „közelebb hozását" az adott nemzetiséghez. Így a beszolgáltatások, a represszió a sztálinista MAT-ban is megvalósult, de az „elnyomottak nyelvén", magyar kommunisták vezényletével. Bárdi Nándor kisebbségkutató szerint itt magyar nyelvi keretek között folyt a társadalom átalakítása, de a MAT-on kívüli Erdélyben a magyar nyelvhasználat leszűkült, elkezdődött a kulturális intézményrendszer leépülése, elrománosítása. Bottoni „üvegháznak" minősíti a Magyar Autonóm Tartományt: az oktatási és kulturális intézmények, színházak, művelődési házak és néptánccsoportok kiemelkedő szerepet játszottak ugyanis az archaizált vagy folklorizált székely identitástudat megőrzésében. A MAT-ban nem a kommunista párt hivatalos ideológiája játszotta a legfontosabb szerepet, hanem az egalitárius, egyenlőségelvű társadalomkép és a magyar népi kultúra.
Fordulópont: 1956
Ebben a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő folyamatban hozott döntő fordulatot az 1956-os magyar forradalom, amely az erdélyi fiatalokat is mozgósította. 1957. március 15. előestéjén magyar diákcsoportok rendszerellenes demonstrációkat szerveztek. Sepsiszentgyörgyön tíz diák gyászszalagos koszorút rakott a '48-as emlékműre. Szintén 1957. március 15-én a Petőfi-emlékműnél az EMISZ – az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét 1956-ban Brassóban alapította néhány magyar középiskolás és munkás – demonstrált, a szervezet tevékenysége a Székelyföldre is kiterjedt. Mindez kapóra jött a román hatóságoknak arra, hogy fellépjenek a magyar autonómia ellen. Bottoni rámutat arra, hogy e folyamatok összekapcsolódtak a csehszlovákiai hasonló intézkedésekkel és más kelet-európai homogenizáló törekvésekkel. Az események gyökere azonban keletebbre keresendő: Hruscsov ekkor látott neki újra a Szovjetunió oroszosításának.
Így aztán 1956 után kezdődik meg a MAT felszámolása (formailag előbb csak 1960-as átalakítása), illetve a MAT-on kívüli, kolozsvári magyar Bolyai Egyetem egy román intézménnyel való 1959-es egyesítése, a nemzetiségi nyelven való oktatás további visszaszorítása. Bottoni szerint 56 után a romániai magyar nemzetiségű kommunisták felügyelete alatt indult meg Székelyföld társadalmi betagolódása az egységes román kommunista államba. A román hatóságok ekkor átértelmezték a magyar kérdést: Erdély ismét politikai, sőt állambiztonsági üggyé vált (bár nemcsak magyarok ellen léptek fel ekkoriban).
Román kézben a MAT kulcspozíciói
A MAT kulcspozíciói fokozatosan románok kezébe kerültek 1956 után. A háttérben a „nemzeti homogenizációs program" állt. Bárdi Nándor szerint ekkor a szeparatizmus elleni küzdelem jegyében sor került a román és a magyar intézmények összevonására.
1957 januárjában Budapesten Varsói Szerződés-csúcstalálkozót rendeztek, amely fordulatot hozott: Magyarországon a Kádár-kormány elhatározta a megtorlást, Romániában pedig Alexandru Draghici állambiztonsági miniszter parancsot adott hírszerző akciókra. Az 1957. februári romániai parlamenti választásokat számos incidens kísérte Székelyföldön.
Ezután az 1957. február 23-ai zárt ülésen a román belügyminisztérium képviselői (az ekkor már a pártban második emberek számító Nicolae Ceausescu emberei) és a tartományi párttitkárok csaptak össze. Draghici 1957 decemberében nevezte először veszélyforrásnak a kisebbségeket. Szerinte 240 nyomozás folyt csak a MAT területén. (Draghici 1993-ban Magyarországon hunyt el, hiába kérte Románia éveken át az Antall-kormánytól az exminiszter kiadatását.)
Romániában az 1956-os magyar forradalom után legalább 45 román és magyar nemzetiségű embert végeztek ki, az elítéltek száma pedig 1957-59 között tízezerre tehető (többségében románokról van szó), de a börtönbe kerültek összlétszáma akár majdnem 18 ezer lehetett. A legtöbb letartóztatás nem Erdélyben történt, hanem Galati és Craiova megyékben. Bár a teljes népességhez viszonyítva a magyarokat sűrűbben sújtották a letartóztatások, igazán kirívó a halálos ítéletek kiszabása volt. Bottoni szerint 1958-ban 34 romániai halálraítélt közül tizenhárman (38 százalék) voltak magyarok.
A MAT megtörése
A MAT végleges meggyengítése, feldarabolása és román lakossággal való felduzzasztása 1960 végén történt. Ekkor került Kézdi és Sepsi járás Brassó tartományhoz. A MAT helyett létrehozták az MMAT-ot, vagyis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt, amelyhez viszont román lakta Kolozs megyei területeket csaptak, módosítva az etnikai arányokat.
Végül a folyamatot a már említett 1968-as átszervezés tetőzte be. Ekkor a korábbi 17 tartomány helyett 40 megye jött létre – ezt már az említett Románia 1944-1990 című kötetben írja Hunya Gábor. A megyerendszer megszüntetésével feldarabolták a Maros-Magyar Autonóm Tartományt is, amelyet Maros és Hargita megyékre bontottak szét.
Valójában ez már csak formai változás volt, és az ekkor létrehozott Kovásznának – Sepsi és Kézdi járásoknak – a román többségű Brassóból történő 1968-as kiválása pozitívnak is lehetne tekinthető. Ez a térség ugyanis a MAT részét képezte 1952 és 1960 között. Így az átszervezést a magyar tartományi vezetők a hatvanas évek végének viszonylag liberális belpolitikai helyzetében nem tekintették a nemzetiségi jogok csökkentésének – írta Hunya Gábor.
Nem váltak be a magyar remények
Az 1965-től, Gheorghe Gheorghiu-Dej pártvezér halálától a hatalmát fokozatosan kiépítő új pártfőtitkár, a később a nacionalizmusra építő Nicolae Ceausescu kezdeti éveiben valóban eltért a korábbi kommunista vezetőktől. 1968-ban Románia például nem vett részt a Prágai Tavasz katonai eltiprásában, Csehszlovákia katonai megszállásában, és Románián belül is némileg teret engedett a kisebbségi törekvéseknek ebben a periódusban.
Hunya az 1968-as közigazgatási reform kapcsán hangsúlyozza: „...a hatalom ugyanis ekkor még nem használta ki a megosztás és a különstátusz felszámolásából adódó lehetőségeket, a maradék kollektív nemzetiségi jogok elvesztése sokak számára nem látszott nagy áldozatnak, amikor az általános oktatási, publikálási, művelődési lehetőségek rövid időre javultak" Romániában.
Ám utólag nem váltak be a magyar remények. Marosvásárhely elrománosításához például nagyban hozzájárult az 1964-re elkészült Azomures vegyi művek, amelynek építését és ellátását román munkaerővel még a MAT elleni kampány idején határozta el Bukarest. A magyar autonómia megszűntével a város etnikai arányai lassan eltolódtak. 1966-ban még 60-61 ezer magyar jutott 24-25 ezer románra a népszámlálások tanúsága szerint, 2002-ben viszont már a románok kerültek többségbe. A 2011-es népszavazás azt mutatja – bár ezeket az adatokat nagyfokú óvatossággal kell kezelni a kisebbségkutatók szerint -, hogy 66 ezer románra már csak 57 ezer magyar jut Marosvásárhelyen. Szegő Iván Miklós
origo.hu
Székelyhon.ro

„… hogy ezt a várost… részben elrománosíthassa”
Mit is jelentett a „horthysta-fasiszta terror” alóli felszabadítás?
Sepsiszentgyörgyön ma katonai csinnadrattával készülnek megemlékezni a város román és orosz csapatok általi „felszabadításának” 71. évfordulójáról. Nehéz megérteni, hogy a többségében magyarok lakta Kovászna megyében mi célja lehet egy ilyen erődemonstrációnak, de hogy a békés együttélést nem segíti elő, arra mérget vehetünk. József Álmos sepsiszentgyörgyi helytörténészt arra kértük, foglalja össze, mit is jelentett a székelységnek a „horthysta–fasiszta terror” alóli felszabadítás, amit most állítólag nekünk is ünnepelnünk kellene.
1944 augusztusában már elkerülhetetlennek látszott a szövetséges államok csapatainak végső győzelme. Észak-Erdély polgári és katonai vezetése a szovjet és vele augusztus 23-án szövetkezett román csapatok közeledésére a visszavonulás és a kiürítés menetét igyekezett megszervezni. Elsőként a köztisztviselők hagyták el szolgálati helyüket, majd az október 26-i Úz-völgyi áttörés hírére a polgári lakosság kezdte meg a menekülést hol szervezett, hol szervezetlen formában.
Szeptember 2-án, amikor Kökös, Illyefalva, Uzon és Előpatak már az ellenség kezén volt, Szentiványi Gábor, Háromszék főispánja felszólítja Sepsiszentgyörgy lakosságát is a város kiürítésére. Augusztus közepétől mintegy 30 ezer háromszéki lakos menekült el, egyesek csupán a közeli, eldugottabb helységekben, mások Magyarországon vagy még tovább kerestek menedéket. Ekkor vagonírozták be a Székely Nemzeti Múzeum számos féltve őrzött tárgyát, amit aztán a zalaegerszegi vasútállomáson bombatalálat semmisített meg.
Gyors hatalomátvétel
Sepsiszentgyörgyre szeptember 8-án este vonult be a várostól délre, az Olt vonalán álló román hegyivadász hadtest egyik hadosztálya és egy orosz alakulat, ahol csupán egy század tartalékos és néhány német harckocsi gyenge ellenállásába ütközött. Az érkező csapatokat a baloldali beállítottságú Ferencz Zoltán megyeházi levéltáros és Albert István városházi tisztviselő fogadták, és „adták át a várost”. Albertet a városháza óvóhelyén már előzetesen polgármesternek választotta az otthon maradt lakosság, székét azonban nem foglalhatta el, hiszen az érkező román csapatokkal szinte egy időben jelent meg, és vette vissza hatalmát, néhány új személlyel kiegészülve, a második bécsi döntéskor távozni kényszerült román adminisztráció. Az 1945 májusában Sopronból Sepsiszentgyörgyre visszatelepülők névsora. A korábban elmenekülőket nyomor és szegénység várta itthon
Visszatértek régi beosztásukba a négy évvel ezelőtt a Háromszék elhagyására kényszerült román hivatalnokok, rendőrök is. A polgármesteri széket néhány napra Ilie Sima foglalta el, majd visszatért Eugen Sibianu volt polgármester. Az előbbi első ténykedései közé tartozott a Kossuth Lajos utca Szeptember 8. névre való átkeresztelésének kérvényezése a bevonult hegyivadász hadosztály parancsnokától. Újra feltűnt Cerghi Pop Victor gyógyszerész is, akit 19-én prefektusnak neveznek ki, és aki a beiktatási ünnepségen kijelentette, „meg kell semmisíteni minden fészket, amely a román nemzet létérdekeit szabotálja.”
Az oroszoktól jobban féltek
Hogy Sepsiszentgyörgy lakossága miként élte meg az immár győztes csapatok bevonulását, egy-két levéltári dokumentummal érzékeltethető, hiszen a fogyatkozó élő emlékezet egyre kevesebb adatot tud szolgáltatni. 1944. szeptember 30-i iktatással P. G. Vasút utca (akkor már ismét I. G. Brătianu) 90 sz. alatti lakos a polgármester tudomására hozza, hogy lakásá­nak elhagyására kényszerült, mivel az „orosz katonákkal van tele, akik bútoraimat összetörték, majorságomat lelőtték, így életem biztonsága miatt kénytelen voltam onnan eljönni.” J. Á. arra emlékszik, hogy Kossuth Lajos utcai lakásukba néhány napra egy egész teherautónyi orosz katona – férfiak és nők – rendezkedtek be. A családnak bántódása nem esett, sőt, a saját főztjükből kínálták meg őket. Az egyik tiszt a meggyfa árnyékában az édesapjával sakkozott, a nők viszont a kertben levő gyümölcsöt mind megették.
F. R. azt meséli el, hogy Z. E. helybéli ügyvéd felesége és cselédje nem menekült el. Az augusztus 23-i fordulat után leköltöztek a pincébe, és ott várták a helyzet alakulását. A cseléd naponta felmerészkedett, hozta a híreket. Kisebb lövöldözéseket, ágyúszót hallottak. Szeptember 9-én kiment a városba, ahol a román katonák között Nicolae Cambrea tábornokot fedezte fel, aki Z. E. felesége testvérének volt a férje. Állítólag ő vezette az Előpatak felől Szentgyörgyre érkező hegyivadász egységet. Egy szemerjai meséli, hogy a lakosok megtapsolták, mert az oroszoktól inkább féltek (innen az előpataki út negyvenes évekbeli Gen. Cambrea elnevezése).
A pópa szándéka
Alexandru Petruț frissen kinevezett ortodox lelkész 1944. október 6-án Sibianu polgármesternek címzett (jelenleg a szentgyörgyi levéltárban őrzött) levelében kéri a deportált Silberstein Izsó nyomdáját és a Mikó könyvesboltot az ortodox egyház használatába helyezni és megnyitását engedélyezni, „hogy ezt a várost és főként annak kereskedelmét legalább részben elrománosíthassa”. Megjegyzi, a könyvesbolt célja a román kultúra terjesztése lenne, és „égbekiáltó volna, ha annak bérletét egy kisebbségi vagy bármely más személy nyerné el.” Sibianu polgármester mindkét kérést elutasítja, egyrészt azzal, hogy Silberstein fia hazaérkezett, és ő veszi át a nyomdát, másrészt pedig a könyvesbolt a tanfelügyelőség kezelésébe fog kerülni.
Az ismét uralomra jutott román közigazgatás a megfélemlítés eszközével sújtotta a helyi lakosságot, hogy rávegye a szülőföldjéről való „önként” távozásra. Megalakultak a hírhedt Maniu-gárdák, melyeknek garázdálkodásáról (így a szárazajtai és csíkszetdomokosi vérengzésekről) számtalan emlékezés, leírás látott napvilágot. Cerghi Pop Victor gyógyszerész is e gárda aktív tagja, szervezője és támogatója volt. Luka Lászlónak, az 1945.március 6-án hatalomra került, dr. Petru Groza vezette első „demokratikus” kormány miniszterének közbelépésére kellett végleg elhagynia Háromszéket.
Szovjet fennhatóság alatt
Székelyföld lakossága 1944. november 14-én szabadult meg a Maniu-gárdák atrocitásaitól, amikor az erdélyi magyar lakosság veszélyeztetettségére hivatkozva, a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében Vinogradov tábornok átiratában közli Sănătescu miniszterelnökkel, hogy „a Vörös Hadsereg által felszabadított Erdélyben tilos a román közigazgatás bevezetése.” És felszólították a román hatóságokat, hogy 24 óra alatt vonuljanak ki Észak-Erdélyből. Sepsiszentgyörgy katonai parancsnoka egy Odinkov nevezetű szovjet tiszt lett. A szovjet katonai fennhatóság 1945. március 13-ig tartott, amikor már véglegessé vált a demokratikus erők választási győzelme.
Még 1944 őszén megkezdődött a háborús károk helyreállítása. A tanács, pénzügyi lehetőségeihez képest, pénz- és építőanyag-támogatásban részesítette a károsult lakóházak tulajdonosait, út- és járdajavításokat végeztek, újjáépítették, illetve helyreállították az állomás felé vezető fa- és vashidat, valamint a szemerjai patakon átvezető hidat. A hazatérő kereskedők újra megnyitották boltjaikat, az áru beszerzése viszont nagy nehézségekbe ütközött.
A Székely Mikó Kollégiumban az 1944–45-ös tanév megnyitóját csak december 10-én tarthatták meg, annak ellenére, hogy az oktatás céljainak megfelelően megkezdték az iskolák osztálytermeinek felújítását. Az elmaradt javítóvizsgákért fizetni kellett, a menekülésből visszatértek magánvizsgát kellett tegyenek 100 pengő tandíj és 25 pengő beiratkozási díj befizetése ellenében. A tanítóképzőt összevonták a Mikóval, vegyes osztályokban folyt a tanítás, hogy ne veszítsen senki évet.
Vélelmezett ellenség
Sokáig mindkét fizetőeszköz, a pengő és a lej is érvényben volt Észak-Erdély területén, mígnem 1944. november 27-én Kerekes Béla, Háromszék megbízott főispánja a megyében el nem rendeli a lej kötelező használatát, és fel nem szólítja a lakosságot a pengőnek az 1 pengő=40 lej paritás alapján való beváltására.
Prefektusi rendelettel értéktelenítették el a pengőt
Tegyünk még említést az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár (Casa de Administrare si Supraveghere a Bunurilor Inamice – röviden CASBI) 1945. február 10-i megalakításáról. Ez törvényben fogalmazta meg a „vélelmezett ellenség” fogalmát, mely azokra a magyar és német nemzetiségű román állampolgárokra vonatkozott, akik a közeledő front elől elmenekültek, és 1944. szeptember 12-ig (román-szovjet fegyverszüneti egyezmény) nem tértek vissza. Az ezután hazatérők otthonukat nem foglalhatták vissza, egy részüket a mai katonai lőtéren a magyar katonaság által itt hagyott barakkokban helyezték el, és teljes bizalmatlanság vette körül őket.
A CASBI-törvény és végrehajtásának célja a magyar kisebbség elszegényítése volt. Ily módon az elmenekültek ingóságait és ingatlanjait lefoglalták, raktározták, majd szétosztották többnyire az új adminisztráció helyi és ide helyezett alkalmazottai, valamint a besszarábiai menekültek, kisebb részben a valóban rászorulók között. Már a Groza-kormány beiktatása után a károsultak nagy része pert indított vagyona visszaszerzéséért, ezek érdekes és tanulságos anyaga bárki által hozzáférhető az állami levéltár szentgyörgyi fiókjában.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)