Orbán Balázs nyomdokán Homoródszentmárton községben
„Ha nem teheted azt, hogy külföldi országokat, szép helységeket és városokat láss és ismerj, legalább igyekezd hazádnak azon keskeny körét, melyben születtél, vagy ahol lakol – bármilyen is az – megismerni és ismertetni” - írta Jánosfalvi Sándor István (1804–1879) unitárius lelkész és író, Lókod szülötte. Homoródszentmárton község ad otthont 2015. április 16–23. között sorban a XXXI. Orbán Balázs nevét viselő dokumentációs fotótábornak, amelyet a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szervez a helyi polgármesteri hivatal és Hargita Megye Tanácsa támogatásával. Tíz évvel ezelőtt az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület szervezésében, 2005 májusában járták be fotográfusok ezt a vidéket.
A Székelyudvarhelyen 2012-ben, a Magyar Kultúra Napja alkalmából bemutatott Egy évtized fényképlenyomatai című jubileumi gyűjteményes tárlatanyagot a korábbi táborok felvételeiből állították össze, amelynek részeként az e községben készült felvételekből is szerepelt néhány már, több anyaországi helyszínen az elmúlt években.
A Székelyudvarhelyen 2012-ben, a Magyar Kultúra Napja alkalmából bemutatott Egy évtized fényképlenyomatai című jubileumi gyűjteményes tárlatanyagot a korábbi táborok felvételeiből állították össze, amelynek részeként az e községben készült felvételekből is szerepelt néhány már, több anyaországi helyszínen az elmúlt években.
Állattartás szempontjából Szentpál a község első faluja. Egy-egy településen, Gyepesben és Remetén, ahol a népesség száma megcsappant, a szántóterületekből csak a belterülethez közeli parcellák vannak megművelve, mert a termést a vadak úgyis elpusztítják. Az utóbbi településeken jelentős hagyománya volt a kőiparnak. Mindkét településen több kőfaragó tevékenykedett, aki elsősorban épületkövet, malomkövet, kőlépcsőket készített. Szentmártonban és falvaiban a XIX. század folyamán a lakószobák elengedhetetlen dísze volt a festett bútor (az 1800-as évek elején híres bútorfestő volt a vidéken abásfalvi Balázs Mózes). Bágy a két világháború között helyben készített csergéjéről volt híres. Az itt sorjázó falvak hagyományos építkezése hasonlít a szász településekéhez.
Magas kőfallal körbezárt portákat elsősorban Homoródkeményfalván, Abásfalván és a községközpontban láthatunk. A fotótáborok mindenkori küldetése a huszonegyedik század eleji, gyorsan változó Udvarhelyszék hagyományos életformájának, tájainak minőségi dokumentálása, „vizuális értékmentése” a fotográfia eszközeinek segítségével. A részt vevő fényképészek: Antal Levente (Sepsiszentgyörgy), Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bartók Izabella (Sepsiszentgyörgy), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Mincsor Szabolcs (Gyergyószentmiklós), Tordai Ede (Marosvásárhely), Tóth Zsuzsanna (Hatvan – Magyarország), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), Vitos Hajnal (Csíkszereda) a jelenkor ízlésvilágát és vívmányait is rögzítik.
A község nagyságára és területi kiterjedtségére való tekintettel a szervezők ezt a tábort is, 2009 óta a jól bevált módszer szerint, kétrészesre tervezték, amelynek második felvonása ez év október 16–23. között lenne.
P. Buzogány Árpád
Székelyhon.ro

Fotótárlat múltidéző kibédi életképekből
Az Orbán Balázs nyomdokán Kibéd községben 2016-os dokumentációs fotótábor válogatott anyagából nyílik fotókiállítás pénteken 18 órától a székelyudvarhelyi Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a szovátai Teleki Oktatási Központ szervezésében – közölték a szervezők.
A képanyag június 30-áig tekinthető meg Szovátán, a Teleki Oktatási Központban, majd a tervek szerint a következő állomás Kibéd lenne, ahol a falunapok keretén belül mutatják be a fényképeket. A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és Kibéd község polgármesteri hivatalának együttműködése eredményeként, valamint a Hargita megyei tanács támogatásával szervezték meg az Orbán Balázs nevét viselő dokumentációs fotótábort, amelynek a marosszéki község adott otthont tavaly október végén. A tárlat anyaga Kibéd hétköznapjaiba nyújt betekintést változatos életképeken és tájrészleteken keresztül.
Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A 34. tábor állóképkészítői: Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bartók Izabella (Sepsiszentgyörgy), Borbély Zoltán (Kibéd), Erős Erika (Kolozsvár), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kelemen Lajos (Sepsiszentgyörgy), Kerekes István (Kazincbarcika, Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy). Krónika (Kolozsvár)

Lövéte ma, képekben
Tavaly tavasszal Lövétén és környékén készültek azok a fotók, amelyekből kiállítás nyílik holnap Székelyudvarhelyen, a Hagyományőrzési Forrásközpontban. Akkor volt a 33-dik alkalom, amikor néhány fotós Orbán Balázs szemével figyelte és örökítette meg a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községének mindennapjait.
Lövétei hétköznapok címmel fotókiállítás nyílik Székelyudvarhelyen. A megyei önkormányzat és a Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében az Orbán Balázs nyomdokán Lövéte községben elnevezésű 2016-os dokumentációs fotótábor válogatott anyagát mutatja be a tárlat. A megnyitó holnap 17 órakor kezdődik a Forrásközpont kiállítótermében, Róth András Lajos könyvtárőr mond beszédet, és népdal-összeállítással lépnek fel a lövétei iskolások. A kiállítás anyaga Lövéte és környékének hétköznapjaiba nyújt betekintést. Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A 33. fotótáborban Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Egyed József (Lövéte), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Szabó Béla (Öttevény – Magyarország), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), és Vitos Hajnal (Csíksomlyó) vett részt, és „hagyományukhoz híven átfésülték a falut” tavaly tavasszal, 2016. április 22–29. között, miközben vizuális értékmentést végeztek, mivel a megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeik segítségével rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem.
Lövéte az egykori Udvarhely vármegye egyik legszínesebb természeti és néprajzi kistájának, a Homoródmentének, ezen belül pedig a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községe. A föld megmunkálása mellett a helybéliek számára az állattartásból származó jövedelem és az erdőgazdálkodás, a vasbányászat, bizonyos időszakokban pedig a mészégetés, szekeresség és a sóbányászat nyújtott alapot a megélhetéshez. A foglalkozás terén két évtizede még a vasipar és a bányaipar volt a meghatározó, ugyanis a férfiak többsége a szentkeresztbányai vasüzembe és a hargitafürdői kaolinbányába járt dolgozni. 1990 után általánossá vált a Magyarországon való munkavállalás – foglalja össze a település történetét a Forrásközpont közleménye. Lövéte és környéke az év bármely szakában kiválóan alkalmas turizmusra, minden évszaknak megvan itt a maga varázsa és szépsége. Nemcsak a táj lenyűgöző szépsége, sajátos klímája, az üdülésre alkalmas helyek, a nádasszéki gyógyfürdő, a község sajátos népi építészete vagy a több mint 15 borvízforrás lehet vonzó, hanem az a hagyományos vendégszeretet is, amely a község székely-magyar lakosságát határainkon kívül is ismertté tette.
A holnap megnyíló, a község mindennapjait, épületeit, a mesterségeket, tájat, embereket bemutató tárlat egészen július 31-ig tekinthető meg Székelyudvarhelyen. Hargita Népe (Csíkszereda)

Lövétei hétköznapok
2017. május 4-én nyílt meg a Lövétei hétköznapok című fényképkiállítás Hargita megye tanácsa és a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében. Az Orbán Balázs nyomdokán Lövéte községben című, tavalyi dokumentációs fotótábor válogatott anyagának az utóbbi intézmény biztosít helyszínt (Székelyudvarhely, 1918. December 1. utca 9. szám, 2. emelet), a tárlatot Róth András Lajos könyvtárőr (Haáz Rezső Múzeum Tudományos Könyvtára, Székelyudvarhely) nyitotta meg, az eseményt népdal-összeállítással lövétei iskolások tették hangulatosabbá, emlékezetesebbé. A kiállítás anyaga Lövétének és környékének hétköznapjaiba nyújt betekintést, ad ízelítőt változatos életképeken és tájrészleteken keresztül. Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A mulandósággal számot vetve, a megőrizhetetlen megőrzésére tett kísérletként is felfoghatjuk ezeknek a képeknek a létrejöttét, megszületését. A fényképészek a folyton változó-haladó életből ellesték, kiválasztották az általuk rögzítésre érdemesnek ítélt pillanatokat, melyeket képekké alkottak. A kép dokumentatív funkcióján túl a mindenkori céljuk az, hogy esztétikusan örökítsék meg, adják vissza a látottakat: a népélet mindennapjait, az ember által alkotott és alakított környezetet. Mindemellett a tábor résztvevői fényképezőgépeik lencséivel, a kétajtójú jelent is pásztázva, annak nemcsak a múltba tor-kolló, hanem a jövőre nyíló ajtóin túlra is átkandikáltak. A 33. fotótáborban részt vevő fényképészek: Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Egyed József (Lövéte), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Szabó Béla (Öttevény – Magyarország), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), Vitos Hajnal (Csíksomlyó), „hagyományukhoz híven átfésülik a falut” és vizuális értékmentést végeznek, mivel a megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeik segítségével rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem.
Lövéte Hargita megye délnyugati részén terül el, és az egykori Udvarhely vármegye (1876. évi megyerendezés előtt Udvarhelyszék) egyik legszínesebb természeti és néprajzi kistájának, a Homoród mentének, ezen belül pedig a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községe. Fekvése, „mely magas, sűrűn egymás mellé és egymás fölé épített házaival, különösen a távolból festőileg szép tájat alkot”, viszonylag kedvezőnek mondható. Alaprajzát tekintve a község halmaztelepülés. Vagyis belsőségei és házai rendszertelen összevisszaságban állnak, telkei és telektömbjei többnyire szabálytalan alakúak, utcái zegzugosak (kivételt képeznek az 1913. évi, valamint az 1970–72-es földcsuszamlások után épült falurészek, mint Pósfalu, Tófalva vagy Újnegyed). A telkek felaprózódása következtében, besűrűsödés útján vált halmazfaluvá. Jellegzetes emeletes kőházai régebb építészeti szempontból is érdekessé tették. Manapság egyre kevesebbet látni belőlük. A XIX. század elején még a rideg és félrideg állattartás dívott itt. Ökrök, tehenek, lovak, juhok, kecskék, disznók nagy számban legeltek a nyomáshatáron és a tágas füves havasi legelőkön. A teleltetés a havason gyűjtött szénával folyt. Ez új havasi szállások, tanyák építéséhez vezetett (Vargyas völgye, Kékvize, Gyepü pataka, Szerepreze, Gyékoskő, Cifrabükk, Vészmező stb.). Ezek rendszerint az irtásokon jöttek létre. Az irtásföldek az erdős, bokros területek kaszálókká való átalakítása során keletkeztek. A kezdetleges „nyári szállások” a későbbiekben, mivel a széna hazahordása túl költséges lett volna, s az állatok trágyájára a sovány füvű havasi kaszálókon is nagy szükség volt, állandóan lakottá váltak. Az állattartásból származó jövedelem mellett az erdőgazdálkodás (deszkametszés, zsindelykészítés, szénégetés, hamuzsírfőzés, fafaragás), a vasbányászat, bizonyos időszakokban pedig a mészégetés, szekeresség és a sóbányászat nyújtott alapot a megélhetéshez. Mindezek ellenére a legbiztosabb megélhetési alapnak, bármilyen szűkös is volt a jó szántóföld errefelé, a földet, a földműves munkát tartották évszázadokon át. A foglalkozás terén két évtizede még a vasipar és a bányaipar volt a meghatározó, ugyanis a férfiak többsége a szenkeresztbányai vasüzembe és a hargitafürdői kaolinbányába járt dolgozni. 1990 után általánossá vált a Magyarországon való munkavállalás. A község I–VIII. osztályos iskolája 1993-tól hivatalosan a Székely Mózes nevét viseli. A névadás nem volt véletlen, ugyanis az iskolaépületek a Lövétét egykoron birtokló Székely Mózes, az egyetlen székely származású fejedelem udvarházának „romjai” szomszédságában állnak (Udvarkert). Lövéte határa a megye turisztikai zónáinak szerves része. Nemcsak a táj lenyűgöző szépsége, sajátos klímája, az üdülésre alkalmas helyek, a nádasszéki gyógyfürdő, a község sajátos népi építészete vagy a több mint 15 borvízforrás vonzza ide a turistákat (a leghíresebbek Kirulyfürdő környékén törnek a felszínre), hanem az a hagyományos vendégszeretet is, amely a község székely-magyar lakosságát határainkon kívül is ismertté tette. Lövéte és környéke az év bármely szakában kiválóan alkalmas turizmusra, minden évszaknak megvan itt a maga varázsa és szépsége. Aki csak egyetlenegyszer is ellátogatott Lövétére, a Vargyas völgyébe (Székely-Szeltersz), vagy aki Sólyomkő sziklabércéről betekintett Tolvajos (Kéruly vize) haragoszöld völgyébe, az újra visszakívánkozik erre a vidékre.
Az Orbán Balázs nevét viselő 33. dokumentarista fotótábor Lövéte község önkormányzatának, valamint Hargita Megye Tanácsának a támogatásával kerülhetett megszervezésre 2016. április 22–29. között. A képanyag 2017. július 31-ig tekinthető meg Székelyudvarhelyen, majd ezt követően Lövéte falu következik, ott kerülnek bemutatásra a fényképek. Népújság (Marosvásárhely)

Orbán Balázs nyomdokán a Gyimesek vidékén 2.
Visszatérnek a Székelyföld peremén fekvő Gyimesek vidékére az Orbán Balázs nevét viselő 36. dokumentarista fotótábor résztvevői október 20–27. között. A fényképes dokumentáció készítése a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, az Exposia Fotográfiai Alkotócsoport szervezésében valósul meg, Hargita Megye Tanácsának a támogatásával.
Az idén májusban tavaszi fényben megragadott Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk községeit most az ősz színeiben is dokumentálják a meghívott fényképészek: Antal Levente (Sepsiszentgyörgy), Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bartók Izabella (Sepsiszentgyörgy), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kelemen Lajos (Sepsiszentgyörgy), Kerekes István (Kazincbarcika), Sándor-Tóth Zsuzsanna (Hatvan), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), Vitos Hajnal (Csíkszereda).
A fotótáborban részt vevő fényképészek a vidéket bejárva vizuális értékmentést végeznek. A megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeikkel rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem. A felvételek, amelyek a tábor ideje alatt elkészülnek, egyfajta üzenetek a világnak: így élnek itt az emberek, ilyen a környezetük, és ilyen csodálatosan szép az a táj, amit századok óta laknak.
Az ily módon készülő dokumentáció vándorkiállítás anyagát képezi, amelyet a jövő év során több helyszínen is bemutat a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont.
Orbán Balázs a Székelyföld leírásában elragadtatva írja e vidékről: „… egy ily nagyszerü tájjal, melynél szebbet bizonynyal se Tyrol, se Svájcz nem tud felmutatni, s mi még sem ismerjük, még kevésbbé méltányoljuk e szép hazát. Kétségtelenül szép a Székelyföldnek lakott része is, de ki azt valódi nagyszerüségében akarja ismerni, annak be kell hatolni határhavasaink nagyszerü tömkelegébe, meg kell utazni azon gyönyörü hegyszorosokat, melyeket a teremtő mint e szép haza büv-utjait helyeze a határszélre, s csak akkor fogja azt egész nagyszerüségében, egész pompájában ismerni”. A 36 km hosszú Gyimes-völgy a Csíki-havasok legkeletibb csücskében helyezkedik el, községei: Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk. Az itt élő gyimesi csángók ősei csíki falvakból menekültek e vidékre, a korábbi századokban, hol politikai, hol gazdasági kényszerből. „A betelepülésre vonatkozó adatok a 17. századtól követhetők. Többen Moldovába telepedtek le, majd visszaszivárogtak a mai Sánclaka környékére, és alulról felfelé népesítették be a Tatros völgyét és a patakokat. A Tatrosba futó patakok mentén szétszórt házcsoportok szerekbe, tizesekbe szerveződő egységeiből önálló települések jöttek létre. A 19. század derekán már mindhárom mai gyimesi település önálló közigazgatású község, külön bíróval, elöljárósággal. A szétszórt település az emberek összeállásának régi titkait árulja el, a családi foglalás emlékeit őrzi. Egy-egy völgybe futó patak mellett egy család telepedett meg, s így a patakok legtöbbje az első települők nevét őrzi”. „A Tatros és mellékvizeinek vidékét a 17. században még nagyrészt a Moldvát Csíkszékkel összekötő kereskedelmi útvonal által keresztülszelt erdőrengeteg borította. A gyimesi csángók az azóta eltelt bő két és fél évszázad alatt az őket körülölelő tájat minden vonatkozásában kiismerték, s közben a vadont hegyvidéki kultúrtájjá alakították”. „Mivel kevés a szántóföld, a gazdasági élet alapját az állattenyésztés, a pásztorkodás, a fafeldolgozás, fakereskedelem és a háziipar képezi. Mind a Tatros völgyében, mind a »patakokban« nagy kiterjedésű természetes kaszálók elsősorban a szarvasmarha-tenyésztésnek, míg a havasi legelők a juhtenyésztésnek kedveztek. A havasi legelők birtokbavétele fokozatosan történt: az »erdőlés« nyomán egyre több természetes kaszálót tudtak hasznosítani. A csángó életmód egyik sajátossága a kalibázás. Tavasszal a gyimesiek kiköltöznek állataikkal a nyári szállásra, majd ősszel, Szent Mihály napja körül hazaköltöznek a téli szállásra. Benkő Károly (1853. II. 62-68) említi, hogy a »Gijmes havasi falvakat több falu bírta: Csíkszentmiklós 1/5-ét, Borzsova 1/5-ét, Csíkszentmihály 1/5-ét, Szépvíz pedig 2/5-ét«. A gyimesi ember az önellátásra rendezkedett be, különösen az épületek építése, az élelem, ruházat előállítása terén. Mindezt az őstermelés alapfokon ma is tudja biztosítani. Itt még fellelhetők a magyar népi kultúra korábbi rétegei, őrzik viseletüket, gyakorolják ősi gazdálkodási módszereiket.
A településszerkezet is sajátosan módosult: a völgyekben a hosszanti útifalu, míg a mellékvölgyekben, a patakokban a szórvány több változatával találkozhatunk. A gyimesi csángó ház a székely ház egyik típusa. A havason, az esztenán a házakat faragatlan gerendákból építik. A patakok mentén elszórt házak egy-egy tízest alkotnak (Rána, Ciherek, Ugra, Görbe, Boros, Sötét, Kápolna, Rajkók). A helyi identitástudat ma is erős: a gyimesi csángók nagy része tudja, honnan csángáltak ide. Nyelvjárásuk is a felcsíkiakéval hasonlítható. Gyimesben más mindenki jövevény, a bennszülött a csángó. Sajátosan alakultak e vidék néprajzi hagyományai is. A vidék gazdag népi tánchagyományokban, mondavilágban és dallamkincsben. A parasztzenészek messzi földön híresek, egyik sajátos népi hangszerük, a gardon (teknő alakú, húros ütőhangszer) puhafából készül. A gyimesi csángó magyarok legfőbb szórakozási alkalma a tánc volt. A szakemberek közel 35-féle táncalkalmat és mintegy 30 táncfajtát tartanak számon. A táncrendből napjainkra a fiatalok is ismerik a magyarost, a csárdást, a németest, a hejszát”.
„Gyimes a Székelyföld néprajzának múzeuma, vagyis, ami ott hamarabb eltűnt, elenyészett, itt változatlanul vagy átformálódva még tovább fennmaradt. A viseleti darabok, mustrák, a házak és bútoraik, a növényismeret, a párválasztás, a lakodalom némelyik mozzanata, a középkori keretezettségű katolicizmus, a pogány emlékeket felvillantó néphit, a ráolvasások, a táncok, balladák, keservesek, a hiedelmek nemcsak esztétikailag szépek, vagy más szempontokból érdekesek, nemcsak megborzongatják az embert, hanem a tudomány számára lehetővé teszik a népi kultúra múltjának tanulmányozását, pontosabban megértését.” Népújság (Marosvásárhely)