Kálvin a mentális határon
A reformációt nem Kálvin indította el, Luther német reformációja nélkül Kálvin el sem képzelhető. Ugyanakkor Luther reformációja Kálvin nélkül történelmi mellékesemény maradt volna. Kálvin János születésének 505. évfordulóján Sepsiszentgyörgyön szobrot állítottak a 7. Magyar Református Világtalálkozó eseménysorozata keretében.
Bő egy évvel ezelőtt, 2013 márciusában fogalmazódott meg a Kálvin-szobor felállításának ötlete, április 15-én pedig Bocskay Vince szovátai szobrász már meg is kapta a felkérést a mű elkészítésére. Kálvin János születésének 505 éves évfordulója Incze Sándor nyugalmazott református esperest, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány elnökét ihlette meg, elképzeléséhez pedig csatlakozott Keresztes László nyugalmazott tanár, az alapítvány titkára is. „Március végén már Antal Árpád polgármester irodájában ültünk – idézte fel Keresztes László –, és értesültünk nagy örömmel, miszerint elképzelésünk találkozik a városvezetés azon tervével, hogy szobrok révén adjanak plusz egyéniséget Sepsiszentgyörgy köztereinek. A városi és megyei önkormányzat mellett rövidesen az Erdélyi Református Egyházkerület támogatását is magunk mögött tudtuk.”
Hogy az alkotó kiválasztását nem előzte meg pályázati kiírás, csak részben magyarázható az időszűkével. „Miután az iskolaalapító Mikó Imre szobrával mindannyian nagyon elégedettek voltunk, s Bocskay Vince a legendás iskolaigazgatónkról, Csutak Vilmosról készült szobor tervét elbíráló bizottságnak is tagja volt, egyértelmű volt, hogy őt kérjük fel Kálvin alakjának megformálására” – hangzott Keresztes László indoklása.
Ott áll, másként nem tehet
A szovátai képzőművész örömmel fogadta a felkérést, még akkor is, ha hithű katolikus létére a nagy reformátor alakjának megörökítésére kérték fel. A többek között Márton Áron püspök egész alakos kolozsvári szobra, a csíkszépvízi Szent László-szobor, vagy a Mikes Kelemen zágoni portrészobra révén megérdemelt hírnévre szert tevő művész Szász Tibor sófalvi református lelkész segítségével igyekezett „felfedezni” magának Kálvint. „Természetesen bennem is élt egyfajta kép róla többek között Sütő András Csillag a máglyán című drámája alapján, de a dokumentálódás sok tekintetben árnyalta ezt a képet. Például abban, hogy milyen szerepet játszott Kálvin Szervét Mihály halálos ítéletének meghozatalában – mondta. – Rengeteg Kálvin-ábrázolás megtekintése után egyre inkább kezdett érdekelni a feladat, két hónap alatt el is készítettem a szobor makettjét.”
Miután sem az elöljárókból álló, sem pedig a szakemberi bizottság – tagjai között Vinczeffy László festővel, Jánó Mihály művészettörténésszel és Damokos Csaba képzőművésszel – nem fogalmazott meg kifogásokat a szobortervvel kapcsolatban, következhettek a megvalósítás fázisai. November elején elkészült a fémszerkezet, amelyre december 31-én a művész felrakta az első adagot a másfél tonnás agyagrétegből. „Kicsit babonából, hogy elmondhassam: még abban az évben elkezdtem az érdemi munkát” – tette hozzá Bocskay Vince némi öniróniával.
A hasonló léptékű munkák többnyire 9-10 hónapot vesznek igénybe, de Kálvin július 10-i születésnapja, illetve az aktusnak a Református Világtalálkozó eseménysorozatába való beillesztése alaposan felgyorsította a ritmust. Így négy és fél hónap múltán már Sánta Csaba szovátai szobrász-bronzöntő műhelyében volt a szobor, július 8-án pedig Csíkszeredába „utazott”, ahol a Dóczi András szobrász-kőfaragó által faragott andezit talapzaton kereste meg a helyét. Egy nappal később a sepsiszentgyörgyi Kálvin-téren állították fel, hogy aztán július 10-én délben több mint kétezer ember jelenlétében adják át az örökkévalóságnak.
Bocskay Vince 2,4 méter magas Kálvin-szobra kevésbé szokványos módon ábrázolja a nagy reformátort. „Először is levettem a fejéről a klasszikus beretet, szerintem fejfedő nélkül jobban érvényesül a koponyaforma. Úgy ítéltem meg, hogy az ugyancsak klasszikus, könyvvel a kezében ábrázolás túlságosan életképszerű, a munkát, a következetességet, az egyéniséget, erőt csupán a kezekkel próbáltam kifejezni. Fontosnak tartottam, hogy stabil térfoglalást sugalljon az „itt állok, másként nem tehetek” lutheri értelmezésében. A szobor méretét ugyanakkor mindig a tér hordozza: egyaránt fontos, nehogy kinője a teret, de azt az érzést se keltse, hogy bele kell nőnie a térbe” – igyekezte jellemezni alkotását a szobrász.
A mintegy 30 ezer euróba kerülő – magánemberek áldozatvállalásának is köszönhető –, immár 23. kültéri Bocskay-alkotás a kevés Kálvin-szobrok egyike a világon. Közülük a legismertebbek a genfi ülő Kálvin, a budapesti Kálvin-téri szobor, a franciaországi dombormű, illetve a soproni mellszobor.
Láthatóvá lenni
A szoboravatáshoz méltó szervezeti keretet nyújtott a 7. Magyar Református Világtalálkozó rendezvénysorozatának háromszéki záró szakasza. Az idei világtalálkozó – amelynek jelmondata: „Legyenek láthatóvá tetteid!” – rendhagyó módon fél éven át tartó rendezvények összessége volt. Május elsején a felvidéki Czeglédi Péter Napokkal indult, a biharkeresztesi Művészeti fesztivállal, majd a délvidéki Bácskossuthfalván rendezett Kálvin-konferenciával folytatódott, május 24-én pedig Debrecenben rendezték a több ezer embert megmozgató egységfesztivált.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke is a 90. zsoltár idézésével nyitott Sepsiszentgyörgyön: „Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon.” Beszédében felidézte azokat az időket, amikor politikai rendszerek falakat húztak az egyházi közösség tagjai közé, amikor gyanakvás, meghurcoltatás járt a hit felvállalásáért. „Ma, amikor hálát adunk azért, hogy ennek az időszaknak vége van, feltesszük a kérdést: miért kell nekünk együvé tartoznunk? A reformáció adta meg a lehetőséget, hogy az egy nyelvet beszélők anyanyelvükön hallgassák Isten igéjét, és az anyanyelvért folytatott küzdelem hozta el, hogy a világ magyar reformátusai ma már nem választhatók el egymástól” – hangsúlyozta.
Őrhelyek és őrzők
Székelyföld egyik legfontosabb őrhelyének titulálta Kató Béla a sepsiszentgyörgyi vártemplomot, illetve az annak árnyékában fekvő Kálvin-teret, a szoboravató ünnepség helyszínét. A székelyeket határőr-katona népként ismeri a világ, akik Magyarországot, egyben a nyugati kereszténység mellett hitet tett Európa határait védték. De Genf is őrhely volt, egyik őrének pedig Kálvin János számított, aki a leghitelesebben hirdette Isten igéjét, és aki – bár keveset tudott a magyarokról – útmutatása révén mégis jelen volt a reformátusok közel öt évszázados tanításában. „Kálvin János bronzszobra beáll a sepsiszentgyörgyi református vártemplomának védői közé, akik évszázadokon keresztül kiegyenesített kaszával és a hit fegyverével védték ezt a helyet. Ez a szobor ettől kezdve a nyugati keresztyénség határköve is, jelzi, hogy a székelyföldi református közösség az európai protestantizmus erős bástyája” – fogalmazott a püspök.
Kálvin János az a nem magyar híresség, akiről a legtöbb utcát nevezték el Magyarországon, tudhattuk meg a rendezvény díszvendégétől, Balog Zoltán lelkipásztortól, Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetőjétől. „Ez a szobor is olyan kövön áll, amelynek négy sarka van, amelyek a magyarság számára a hitet, a kultúrát, a közösséget és a nemzetet szimbolizálják, de ez a négy fogalom határozza meg a magyarság helyét Európában.” Az ő olvasatában a szobor arca azt mutatja, szembe kell nézni az élet nehézségeivel, a kéz pedig azt jelöli, hogy dolgunk, tennivalónk van a világban.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint Székelyföld a nyugati kereszténységnek köszönhetően volt képes megőrizni önazonosságát. Az elöljáró kiemelte: nemcsak a keleti és nyugati vallások határa a térség, hanem azon mentális választóvonal közelében is fekszik, amely Brassónál húzódik, és amely a székelyeket megvédte a beolvasztástól. Székelyföld lakóinak szembe kell szállniuk félelmeikkel, kitartással és hittel kell végigmenniük az úton, az egyházakkal partnerségben el kell érni az önrendelkezést, és azt, hogy a magyar nyelv hivatalos nyelvvé váljon a régióban.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

25. éve jelenik meg a folyóirat
Hazanézőben Korondon
A Hazanéző című, hungarológiai folyóiratként meghatározott kiadvány huszonötödik évfolyamának ünnepe csütörtök délután a korondi unitárius templomban kezdődött. A negyedszázados évfordulón a szerzőkkel negyven budapesti egyetemista ünnepelt együtt. A Firtos Művelődési Egylet egyike a legelső székelyföldi civil szervezeteknek (1990. április 11-én jegyezték be).
A családias összejövetelen Lázár Levente unitárius lelkész elsősorban a 14. században épült, katolikus kápolnából átalakított templom történetét mutatta röviden az egybegyűlteknek, majd felesége, Demeter Erika lelkész Király László Hazabeszélő című versét olvasta fel. A magyarországi Bolyai Önképző Műhely kórusa néhány dalt énekelt, majd Ráduly János, a lap munkatársa a Júlia szép leány című népballadát olvasta fel, végül Ambrus Lajos főszerkesztő köszöntötte a jelenlévőket. A templomi ünnepség után a vendégek átvonultak az imaházba, ahol borral, ordás buktával kínálták meg őket. Ezt követően megtekintették a tájházat, illetve a képtárat, utóbbi anyagát Józsa János keramikus adományozta a községnek. A találkozó közös vacsorával zárult. Hűek maradtak a laphoz
Korond már a hatvanas-hetvenes években érdekes hely volt irodalmi és kulturális szempontból. Talán éppen a fazekasság és a piacozás révén voltak nyitottabbak és tájékozottabbak az átlagnál. A helyben létrejött líceum fennállásának rövid ideje alatt (1962–1973) igen jó képességű fiatal tanárok kerültek az intézményhez: Czegő Zoltán, Beder Tibor, Tófalvi Zoltán, Pászka Imre, Ambrus Lajos, Bölöni Domokos. Mellettük a helyben élő, szociográfiával, néprajzzal és irodalommal foglalkozók – István Lajos, Szőcs Lajos, Páll Lajos – is meghatározó szerepet játszottak. Az a tény, hogy Molnos Lajos is korondi illetőségű, hogy a sóváradi, de Korondhoz is kötődő Király László gyakran fordult meg a községben, magával vonzotta a második Forrás-nemzedék többi tagját, akik a hetvenes években több alkalommal is bemutatkoztak az itteni olvasóközönség előtt: Magyari Lajos, Farkas Árpád, Szávai Géza, Tömöry Péter lehetett azokban az években a korondiak vendége. A nyolcvanas évek elején Bölöni Domokos, a körzeti iskola igazgatója gondoskodott arról, hogy irodalom, könyv iránt ne csak az iskolai tevékenység keretében érdeklődjenek a korondi gyermekek. A felnőttek számára irodalmi esteket, humoristatalálkozókat szerveztek. Annak ellenére, hogy akkortájt eléggé beszűkítette a rendszer a kereteket, a korondi kezdeményezés kiválóan működött, egészen a rendszerváltásig. Többek között Bajor Andor, Zágoni Attila, Gelu Păteanu, Csifó János, Ráduly János neve bukkan fel azokból a sötét nyolcvanas évekből. Bölöni Domokos 1990 tavaszán visszaköltözött ugyan ifjúkora kedves városába, Marosvásárhelyre, ahol két évtizeden át volt a Népújság munkatársa, de soha nem szűnt meg benne a „korondiság”, továbbra is sóvidéki írónak számított, hiszen alkotói indulása a Kalonda alatt zajlott, olyannyira, hogy a témái még ma sem költöztek teljesen át Vásárhelyre. A Hazanéző negyedszázados létét Ambrus Lajos határozta meg, ő az a főszerkesztő, aki azóta is töretlen lendülettel ír, szerkeszt, szervez. Elmondható, hogy a felsorolt szerzők, akik életük egy szakaszában itt éltek, illetve innen származtak el, a lap munkatársai maradtak, szívesen közöltek és közölnek a kiadványban. Páll Lajos képzőművészeti munkái, páratlan stílusa ma is meghatározza a lap küllemét. Ráduly János néprajzi dolgozatokkal és verssel állandó munkatárs, de igen meghatározó személyiségek a holdudvarban Deák-Sárosi László költő, nyelvész, Majla Sándor költő, szerkesztő, Tófalvi Zoltán történész, Lőrincz György író, Simó Márton író, P. Buzogány Árpád költő, illetve Józsa Judit szobrászművész, Józsa János műgyűjtő és keramikus, Józsa László keramikus, Vinczeffy László képzőművész.
„Az írás hőskora lezajlott”
„Már 1973-ban szerettem volna egy kiadványt megjelentetni, de akkor még nem lehetett. Ki is nevettek, amikor előálltam az ötlettel” – emlékszik vissza a hetvenes évekre Ambrus Lajos főszerkesztő. – Már akkor sok kéziratot összegyűjtöttünk, ami ott lapult az asztalfiókban. Eljött a változás ideje, s rátaláltam a régi kéziratokra. Elsőként hoztuk létre ’90-ben a kulturális egyesületet, s úgy terveztük, hogy negyedévenként jelenjen meg a Hazanéző című lap. Végül félévente adtuk ki, 1993-tól pedig minden két lap között egy Hazanéző könyv is napvilágot látott. Korondon könnyű volt lapot szerkeszteni, hiszen a világon nincs még egy olyan hely, ahol ilyen sok a költő, író. Mindenki lelkesen írt, és idővel csatlakoztak a lap szerzőgárdájához olyanok is, akik nem korondiak. A kezdetekkor ötezer példányban jelentünk meg, ami szabadeladásban el is fogyott. Most ötszáz példányszámú a lap-, és többnyire barátok terjesztik. Külföldi és hazai barátok támogatták a kiadvány megjelenését, de idővel a megyei, illetve a helyi tanács is mellénk állt. Szerencsénk volt, hiszen olyan baráti hálózatot sikerült kiépítenünk magunk körül, akik mindig mellettünk álltak.”
Ambrus Lajos szerint az írás hőskora lezajlott. – Amikor mi fiatalok voltunk, aki meg akart nyilatkozni, írt. Jót, kevésbé jót, de írt. Emlékszem, amikor megjelent az első kötetem, a faluban úgy mentek el mellettem az emberek, mintha valakivel találkoztak volna. Ma már nem adják meg az alkotó embernek ezt a tiszteletet.
Közlési lehetőséget biztosított a lap
Ráduly János neve már az első lapszámban megjelent, jelenleg is tagja a szerkesztőbizottságnak. „Amikor a rendszerváltás után létrehozták a lapot, nagy hiányok voltak irodalmi folyóiratok és könyvkiadók terén. A Kriterion Könyvkiadó bukdácsolni kezdett, a Dacia és a Ion Creangă megszűnt. Azért említem ezeket, mert itt jelentek meg első meséskönyveim. Tehát nem volt közlési lehetőség az alkotó ember számára. Éppen akkor jött létre a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó és a Hazanéző, mindkettőhöz hűséges maradtam mindvégig. A Hazanéző Könyvek sorozatban három kötetem jelent meg, minden anyagomat lehozták a lapban. Ennél nagyobb megbecsülést nem kívánhatnék” – fogalmazott a korondi születésű Ráduly János.
Szakmai tanulmányúton a budapesti diákok
Deák-Sárosi László tanítványai nem először járnak a fazekasság szülőfalujában. „Egy éve tanítok a Bolyai Önképző Műhelyben, és fontosnak tartottam elhozni ide a fiatalokat, hogy lássák, milyen a népi kultúra, személyes kapcsolatokon, találkozásokon keresztül hitelesítsük mindazt, ami a könyvekből nem jön át. A Bolyai Műhely Alapítványt a Magyar Tudományos Akadémia támogatja, és tehetséges, kiemelkedő teljesítményű fiatalokat gyűjt össze, akiknek hároméves humán képzést biztosít ingyenesen. Örülök, hogy négy év után én hozhattam el a csapatot erre a szakmai tanulmányútra. Ambrus Lajos volt olyan kedves, és úgy időzítette az ünnepség időpontját, hogy mi is részt vehessünk” – mondta Deák, aki szintén a Hazanéző szerkesztőbizottságának tagja, ’92 óta szerzője a lapnak. Ő volt az, aki két, nagyon fontos antológia létrehozásában vett részt társszerkesztőként, az első hangos, megzenésített versgyűjtemény a húszéves évfordulóra jelent meg, két éve pedig az Üzenet másképp címűt szintén hanglemezzel együtt adták ki. Az udvarhelyi szerzők közül P. Buzogány Árpád a Hazanéző által meghirdetett verspályázat révén került a lap alkotói közé, majd idővel részt vállalt a könyvek szerkesztésében is, közös rendezvények szervezésében. Simó Márton író, újságíró, szerkesztő versekkel kezdte a Hazanézőben való jelenlétét, még az 1990-es hőskorban. Bár később bő másfél évtizedig nem Erdélyben élt, majdhogynem rendszeresen küldött kéziratokat Ambrusnak. A vers valahogy kimaradt, de jöttek helyette a „komolyabb” műfajok, a széppróza és a tanulmányok. Több Hazanéző-kötetnek szerkesztője, szerepelt az egylet által kiadott vers-, próza- és interjúantológiákban is.
Kedei Zoltán marosvásárhelyi képzőművész egyetlen évet lakott Korondon, mégis ide kötődik a legjobban. „Amikor Ambrus Lajos felkért, hogy rajzoljam meg a Hazanéző tollforgatóit, azt hittem, megőrült. Végül elvállaltam a huszonhat szerző portréjának elkészítését, amely múlt év végén jelent meg egy antológiában” – mondta. Ez a negyedszázados fennállás ma már az erdélyi magyar kultúrtörténet része, egy jól körvonalazódó folyamat, amely – hála az egylet körül működő civileknek és alkotóknak – akár útmutató, példaértékű is lehet ebben az elanyagiasodott világban.
Nagyálmos Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)

Atyhában járt az Élő Székelyföld Munkacsoport
Mint ahogyan azt januárban közölték az Élő Székelyföld Füzetek munkatársai, akik egyúttal az Élő Székelyföld Munkacsoportot fenntartó értelmiségi csoportosulás tagjai, idén Atyhában, a lokálpatriotizmus erősítése végett, három közösségépítő találkozót szerveznek. Az első ilyen alkalomra május 29-én és 30-án került sor. Mivel testi megújulás nem létezhet lelki megtisztulás nélkül, s ahogyan erkölcs nélkül sem lehetséges a gazdasági fellendülés, a szervezők úgy gondolták, hogy össze kell kapcsolni az egyházi vonatkozásokat a világiakkal. Úgyhogy ennek jegyében, pénteken és szombaton lelkigyakorlatot tartottak, amely alkalomból a falu vendége Sebestyén Péter szentszéki tanácsos, a marosvásárhelyi Ady-negyed plébánosa volt. Az íróként és jeles szónokként, rádiós műsorvezetőként ismert lelkész a két szentmise keretében mondott szentbeszédet. Nem került sor ugyan közmunkára, hiszen a kiválasztott területet időközben teljesen váratlanul lekaszálták – talán éppen a bejelentett felajánlás hatására -, úgyhogy ez a két nap inkább a továbblépés tervezésével, a helyszínnel való ismerkedéssel telt. A találkozó nagy hozadéka volt, hogy sikerült megszólítani az érintetteket.
Bár a falu lakóinak csak egy része válaszolt a felhívásokra, a Székelyudvarhelyen élők közül sokan a ballagási ünnepségekre hivatkozva maradtak távol, kiderült, hogy a Marosvásárhelyre elszármazottakban sokkal erősebb a polgári öntudat, több család kizárólag erre az alkalomra látogatott haza szülőfalujába.
A következő találkozás június utolsó hétvégéjén lesz, a 26. és 28. közötti időszakban, amikor a Munkacsoport programját összekapcsolják a Vinczeffy László és a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Szakosztályának rendezvényével. A tervek szerint az a találkozó a helyben lakóknak és az elszármazottaknak kaláka-alkalmat szolgáltat, amelynek keretében megtisztítják és rendbe teszik a temető fölötti sétányt, amely a fogadalmi kápolnához vezet.
Ez a program része annak a folyamatnak, amellyel a hagyományos értékekre igyekeznek felhívni a figyelmet Székelyföld-szerte. A projekt állampolgári kezdeményezés jóvoltából, Székelyföld-barát vállalkozások és magánemberek segítségével, a mintegy 513 székelyföldi vidéki település öntudatos és értékőrző lakóinak együttműködésével valósul meg.
Simó Márton
Székelyhon.ro

A hagyományos székely falu esélyei a 21. században
Azt érezni az Európai Unióban, hogy a teljes jogú tagsági viszonyt elnyerve, nem igazán találjuk a falu helyét ebben a rendszerben. Egyértelmű, hogy a városi életmód kerül előtérbe, illetve a fogyasztási kultúra, amely feltételezi, hogy a szükséges élelmiszerek, a nyers- és alapanyagok “csak úgy” a rendelkezésünkre állnak az urbanizált környezetben, a kis-és nagyáruházkban. A falu, a vidék úgy jelenik meg az emberek tudatában, mint egy olyan hely, ahol általában rosszabb, elmaradottabb körülmények közepette élnek az emberek és – általában – az élelmiszerek termelésével foglalkoznak. Holott a falu tulajdonképpen a jövő, a kisebbségi holnap záloga is. Az EU struktúráiban helye van a falunak. Rendelkezésre állnak olyan alapok, olyan pályázati keretek, amelyekkel meg tanulnunk bánni, amelyeket a vidéki kisközösségek javára kell tudnunk hasznosítani. Illetve létezik az az elsajátítható tudás, amely a hagyományos népi mesterségekre és foglalatosságokra alapozva, alkalmas arra, hogy jövőt építsen, hogy ne egy romhalmazt, hanem élő, organikus székely közösségekkel örvendeztesse meg az elkövetkező időket.
Az Élő Székelyföld Munkacsoport szerepet vállalt ebben a folyamatban. A kiadott falufüzetek segítségével, az azokban felsorolt információkkal, felhívásokkal, kaláka-alkalmak meghirdetésével, az értékőrzés tudatosításával kíván hozzájárulni a közösségépítéshez.
Jelenleg is zajlik az a folyamat, amely során – más települések mellett – a Korond községben levő Atyha közösségét kívánjuk segíteni. Korábbi rendezvényeinkkel már elkezdtük itt ezt a munkát. A tél folyamán, januárban egy összetett, a média és a helyiek látóterében jól exponált, összetett kulturális rendezvényt szerveztünk, márciusban tájékoztatót tartottunk a gazdák számára, egy hónappal ezelőtt pedig lelkigyakorlaton vettünk részt.
A következő mozzanat az a mini-konferencia lesz, amelyet szombaton, június 27-én szeretnénk megtartani. A tanácskozás munkacíme A hagyományos székely falu esélyei a 21. században. Erre az együttlétre meghívtuk Kolumbán Gábor fizikus-közgazdászt, egyetemi tanárt, Hargita Megye Tanácsának korábbi elnökét, a Civitas Alapítvány elnökét, Dávid Lászlót, a Sapientia EMTE rektorát, Bálint Elemér Imre mérnököt, Oroszhegy község polgármesterét.
A konferencia programja nyitott, a Hargita Megyei Tanács, a Sóvidék-Hegyalja LEADER-akciócsoport tagjai és – természetesen – Korond község tanácsának tagjai is jelezték részvételi szándékukat.
Egy hónappal korábban a település lakóinak lelkes csoportja – egy kezdeményező kisebb társaság – kinyilvánította azon szándékát, hogy megtisztítja a temető fölötti sétányt, amely a fogadalmi kápolnához vezet. Ez a közmunka, akár jelen alkalommal is, beilleszthető a programba, és szombaton, június 27-én a délelőtti órákban elvégezhető.
Programunk csatlakozik a Kakasülő Galéria megnyitásához, ahhoz a rendkívüli eseményhez, amely Vinczeffy László jóvoltából valósul meg másnap, június 28-án. A vasárnap a művészeté és a léleké. A szombat a hétköznapé és a munkáé. A két program tulajdonképpen egy közös célt, a falu boldogulását szolgálja. Szívesen látjuk az együttműködő készség és a felajánlkozás megnyilvánulásait.
A tanácskozás délután 15.00 órakor kezdődik és 18.00 óráig tart. A szervezők minden helyben lakót, elszármazottat, a hasonló helyzetű települések lakóit egyaránt várják erre az alkalomra.
Élő Székelyföld Munkacsoport/Simó Márton
Székelyhon.ro

Atyha felett az ég
Látszólag csupán galériaavatással egybekötött kiállításmegnyitó. De a hely különlegessége meg a kezdeményezés egyedisége példamutató. Bár nem úttörő a jelenség, hiszen a saját házát-birtokát művészteleppé, alkotótáborrá vagy állandó kiállítótérré átalakító képzőművész számtalan akad a nagyvilágban, olyan céllal azonban, mint Vinczeffy László tette, már nem sokan.
Ő ugyanis nem kevesebbet tűzött ki céljául, mint hogy szülőfaluját, a szép és szomorú Atyhát megmentse a kihalástól. Mégpedig úgy, hogy a sóvidéki kis falucskát megjelenítse a képzőművészet színterén azzal a hittel: az a kis pontocska, amit most felrajzolt ama képzeletbeli térképre, egyre jelentősebbé, egyre fontosabbá válik majd. Ha másért nem is, a vidám szoborparkért és a Kakasülő Galériáért Atyha bekerüljön a turizmus körforgásába, és ezáltal az élhető élet reménye visszatérjen a faluba.
A galéria
A Kakasülő Galériában június 28-tól kiállított alkotások között van egy festmény: Somogyi Győző alföldi festőművész Atyha című akriljén a vidám színek uralkodnak, piros kerítés, sárga háztető, mályvaszín utca, és a kép tele élettel, tyúkok a kerítésen, libák az út mentén, egy emberi alak kontűrje is. És két gólya kering a világoskék égen, fészket raknának – nem a régit felújítani jöttek vissza, hanem új életet kezdeni. Valahogy így tért haza Vinczeffy László is, szülőfalujában bennvalót vásárolt, a rajta álló házat felújította, nem is akárhogyan, hanem a helyi építkezési hagyományokhoz hűen, a kertet felélesztette, a menthetetlenül elöregedett gyümölcsfák helyébe fiatal csemetéket ültetett és meg is töltötte élettel, sajátos módon: színes, játékos formájú nonfiguratív szobraival népesítette be. S bár a gazdaember új élet kezdetén elsőként a gazdasági épületet húzza fel, hiszen állatainak a menedéket, szerszámainak a biztos helyet fontosabbnak tartja, mint saját feje felett a tetőt, Vinczeffy László fordított sorrendben dolgozott. A csűrt hagyta utoljára, mert az koronáján a legszebb ékszer. A Firtos alatti kis hegyi falu építkezési szokásai a helyhez alkalmazottak, így az istállónak, csűrnek és szekérbeállónak épített gazdasági épület sem a Háromszéken szokásos méretű, annak csupán kicsinyített változata. A régi épületet Vinczeffy László eredeti állapotában hagyta, az új rendeltetéséhez legszükségesebb átalakításokat végezte el mindössze: az egykori szénapadlásra egyetlen hatalmas rönkből faragott lépcső vezet, még fennebb, a szekérbeálló feletti lepadolt részbe – a kakasülőre – újabb néhány lépcsőfok. Ennyi csupán a kiállítófelület, mégis tágas. Ezt a rendhagyó teret lakják be a Vinczeffy által felkért művészek alkotásai, és itt jól megfér egymás mellett grafika és bronzszobor, olajfestmény és hologram, objekt és gipszplakett, fametszet és szénrajz. Hiszen a kiállítók összeválogatásában Vinczeffyt csupán egyetlen elv vezérelte: hogy az alkotásaikat bemutató művészek – életművel a hátuk mögött vagy még pályájuk kezdetén – mindannyian kísérletező kedvűek, az újításoktól soha vissza nem rettenők legyenek. És Budapesttől Szovátáig minden művész válaszolt a felkérésre, akik már a világ legnevesebb galériáiban állítottak ki, azok is. Mert megértették Vinczeffy László szándékát, és akkortól már nem az volt a fontos számukra, hogy egy isten háta mögötti, kihalófélben levő falucska talán senki által nem látogatott csűrjébe kerül munkájuk, hanem a cél, melyhez társul szegődhettek.
Az esemény
Atyhán annyi autó, mint múlt vasárnap, egyszerre még sosem volt. A Vinczeffy-porta előtt kiszélesedő tér kevésnek bizonyult a parkoláshoz, a környező szűk kis utcák mindenike még keskenyebbé vált a fél kerékkel az árokban megállított autók miatt. Pedig nem csapott nagy hírverést a galériaavató kiállításnak a házigazda, nem mondták be a rádiók, nem írták meg az újságok, csupán szájról szájra terjedt a hír. És Sepsiszentgyörgytől Marosvásárhelyig, Kolozsvártól Székelyudvarhelyig felkerekedett a művészetpártoló közönség, hogy Atyhán a 101-es számú házat felkeresse. És Erdély bármely tájáról igyekezett Atyha felé az utas, mind az eget kémlelte. De valaki, ott fenn, a kiállító művészekhez hasonlóan, megértette Vinczeffy szándékát, és kicsit arrébb tolta a felhőket. A kiállításmegnyitót Vinczeffy Stefánia két éneke foglalta keretbe, közben hangzottak el a köszöntők. Vágási Albert, Korond menedzsere bizakodását fejezte ki, hogy Vinczeffy László kezdeményezésének köszönhetően újra pezsgő élettel telhet meg az elnéptelenedő falu, Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője kijelentette, arra a napra – június 28-ra – Atyha az erdélyi képzőművészet fővárosává vált, azt az üzenetet sugallva, hogy mi, magyarok, együvé tartozunk, éljünk bárhol is a világban. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, a kiállítás fővédnöke üzenetét is közvetítve kiemelte, ki kell tartanunk nemzetünk hite mellett, hogy a magyarságnak ne csak dicső múltja, hanem jövője is legyen, Vinczeffy László kezdeményezését pedig követendő példának nevezte arra, hogyan lehet ott is reményt nyújtani, ahol a falu vezetése sem hitte, hogy van jövő. Nagy Miklós Kund művészeti író a kiállítást értékelve azt mondta, bár a tárlat látszatra eklektikus, hiszen a kiállított alkotások különböző műfajokat, stílusirányzatokat képviselnek, mégis egységes a minőséget illetően. Vinczeffy László a kiállítás létrejöttének körülményeit ismertette, hangsúlyozva, egyetlen felkért művész sem utasította vissza, bár ketten közülük – Kubinyi Anna textilművész és Kusztos Endre festőművész – már nem érhették meg a Kakasülő Galéria avatását. „De boldogok ők, ott fenn, mert jól sikerült ez a nap, és én is boldog vagyok, a mennyországba szállnék, ha tudnék” – mondta. Atyha felett az ég érzékelhetően kitisztult.
A folytatás
Az atyhai Vinczeffy-birtokon nem ez az első képzőművészeti rendezvény, Röpkiállítás címmel 2013-ban szervezett már kisebb méretűt. Úgy látszik, hogy öregségemre költözött belém a nagy energia, válaszolta arra a kérdésemre, hogy korábban, még a Gyárfás Jenő Galéria munkatársaként miért nem szervezett az atyhaihoz hasonló tárlatot.
– Három éve nyugdíjas vagyok, most jött el az idő, hogy kiállítást szervezzek, olyant, mely a falunak hírnevet hozzon. Mert egyetlen, még akár halálra ítélt faluról sem szabad lemondani, és ezt példának is szánom arra, hogy ilyen kis falvakban is lehet nagy dolgokat csinálni. De nekem az is ambícióm volt, hogy bebizonyítsam, nem csak városon történhetnek jelentős események, egy képzőművészeti rendezvényt meg lehet oldani egy falucskában is, ha rendesen megszervezed.
– A megnyitóbeszédekben többen is kifejezték reményüket, hogy egyik megvalósítás vonzhatja a másikat. Nem tartasz attól, hogy esetleg kirakatfaluvá válhat Atyha?
– Inkább attól félek, hogyha én innen eltűnök, akkor itt ismét nagy csend fog uralkodni. Azt sem tudom, mi lesz a kertbeli alkotásokkal. De csinálom tovább, mert kell bízni és előre kell nézni. Lehet, hogy valamikor lesz majd Szovátának egy képzőművészeti központja, amelynek része lesz Atyha is, erről már beszélgettünk. Az a lényeg, hogy ezt a képzőművészeti gócot is be kéne vonni a turizmus forgatagába, hogy ne csak Parajdra s Korondra menjenek látogatók. Nem mindenkit érdekel a képzőművészet, ez biztos, de ha egy csoportban van egy-két ember, aki fogékony, az boldogan veszi tudomásul, hogy itt mi történt.
– Lesz-e folytatása a Kakasülő Galéria kiállításának? – Minden évben új tárlatot szeretnék itt bemutatni. Úgy képzelem el, hogy a következő esztendő csendesebb év lesz, úgy értve, hogy csak pár képzőművész állít ki, de több művet, aztán ismét több művész szerepeljen kevesebb alkotással. Ez még a jövő titka, de míg egészségem van és bírom magam, addig minden évben egy megnyitót akarok. És a kettő között, mert ez lejár egy hónap múlva, majd felhozom pár munkámat s azokat kiállítom, hogyha valaki erre jár, a galéria ne álljon üresen. Az én birodalmamba jön be, megkapja kinn a szobrokat s benn képeket, grafikákat.
Csorgó A június 28-án az atyhai Kakasülő Galériában megnyílt, tíz magyarországi, tizenhét székelyföldi képzőművész egy-egy alkotásából létrejött tárlatnak a Csorgó nevet adta a szervező Vinczeffy László. „Közös kiállításunk címét az Atyhában és határában sokfelé felfakadó éltető, tiszta forrásvíz ihlette, de a Csorgó cím egyben metafora is. A csorgó vize, amely az itató felé tart, a művészt és alkotását jelenti. A vályú, amely felfogja és meggyűjti a vizet, maga a Galé­ria szeretne lenni. Remélem, hogy ebben a metaforapárban a műnek is ugyanolyan fontos szerepe lesz, mint a víznek: az embert szolgálja” – írja Vinczeffy a kiállítást kísérő katalógusban.
Van egy másik megközelítése a csorgó-vályú párosnak. A lefolyó nedű, amikor érintkezésbe lép a gyűjtőedényben levő víz felületével, önmaga körül egyre terjedő hullámokat képez. Úgy legyen, hogy a Vinczeffy László által keltett hullám minél messzebb elérjen.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Galéria a magasban
Jelképteli esemény a Kakasülő Galéria avatása, óhatatlanul lírai húrokat pendít meg az emberben. A Sóvidéket rajongóan szerető költő, Áprily Lajos sorait juttatja eszünkbe: "Tekintetem szárnyat repesve bontott, / átöleltem a hullám-horizontot." Akár itt, a Fiastető oldalában, a szépen felújított Vinczeffy-porta magasában is születhetett volna a tájélményt sokatmondó szimbólummá emelő vers, a Kós Károlynak dedikált Tetőn. A szemben magasodó Firtos és körben a lélekvidító, pompás panoráma beköszön a hajdani csűr felnagyított ablakán, és a felsorakoztatott műalkotások látványához adódva nyújt a kiállításnak olyan hangulati többletet, amilyennel másutt aligha találkozhat a látogató. Nagyszerű elképzelés valósult meg, és bontakozik ki egyre teljesebben: a festő a legnemesebb, legtartósabb értékekkel, művészettel próbálja megújulásra ösztönözni életkedvében elapadó, elnéptelenedő szülőfaluját. Hinni szeretnők, hogy táptalajra talál ez a példás hagyomány- és intézményteremtő igyekezet. A kiállításra felkért jeles alkotók munkái mindenképpen figyelmet érdemelnek, évről évre újabb rangos festmények, plasztikák, grafikák vonzhatják ide az érdeklődőket.
Áprily tetőmetaforája az atyhai kezdeményezéssel, Vinczeffy László tárlatszervező elképzelésével is szervesen kapcsolatba hozható. A lírikus az Erdélyi Helikon, a két világháború közötti nagy írónemzedék lapjának szerkesztőjeként írta az induló lap beköszöntőjében szabad tömörülésük programjáról: "erdélyisége világfigyelő tető, nem határszűkítő provincializmus... Várja a források friss erejét, de a távoli torkolatok is fellüktetnek benne." A helikonisták, akiknek a folyóiratában rövid idő alatt a transzszilván képzőművészet is fontos fórumra talált, nem képviseltek egységes eszme- és stílusirányzatot, de azzal a szándékkal, hogy minél magasabb szinten, a legnagyobb igényességgel valósítsák meg a helyi hagyományok és az európaiság szintézisét, mindannyian egyetértettek. Ragaszkodtak a helyi tradíciókhoz, és figyeltek a nagyvilágra, időt, energiát fordítottak a modernségkeresésre is. A mostani, 2015-ös kiállítás is hasonló szellemben, szemléletben fogant. A kiállító székelyföldi és anyaországi alkotók művei más-más megközelítésben ugyan, de egyazon minőségi elvárások jegyében képviselik az összmagyar vizuális művészeteket. A megadott cím, a metaforikus Csorgó téma ellenére nyoma sincs uniformizálódásnak, az anyagra egyetlen jelzővel inkább azt mondható, hogy eklektikus. Sokszínűségében is nemes mívesség teremt benne harmóniát. Mi sem természetesebb, ha arra gondolunk, hogy huszonhét öntörvényű, erős egyéniségű, sikeres művész, illetve ugyanannyi karakteres művészi univerzum került egymás mellé a többszintes, ám mégiscsak kamara jellegű galériában. A résztvevők nagy hányada a képzőművészeti élet meghatározó szereplője Magyarországon, illetve Erdélyben, Romániában, többen Kossuth- vagy Munkácsy- díjasok, a Magyar Művészeti Akadémia tagjai, nagy tekintélyű, idősebb mesterek, mások, a fiatalabbak, ugyancsak generációjuk élvonalában dolgoznak. Atyhától a Káli-medencéig, Sepsiszentgyörgytől Szentendréig, Budapesttől Csíkszeredáig, Marosvásárhelytől Szovátáig, Székelyudvarhelyig terjedő térséget ölelnek át. Festők, grafikusok, szobrászok, díszítőművészek, sajátos stílusjegyek birtokosai, ami közös bennük, az a megújulás, a kísérletezés szüntelen vágya, ez tartja élénken szellemi pezsgésüket. Egyiknél a gondolat, másiknál az életérzés, harmadiknál a konceptuális indíttatás, ismét másnál a kommunikációs készség a hangsúlyozottabb, és így tovább. Szinte mindannyian a többműfajúság hívei. Érdekes, élményteljes velük és az alkotásaikkal találkozni.
Szerencsés névválasztás a Kakasülő. Vidámság, tréfás kedv, fiatalság, rajongó lelkesedés kapcsolódik hozzá színházban, koncerttermekben, operában. Jó lenne, ha a következő esztendőkben a galériához is ezek társulnának. Eredeti értelmében a hagyományos tetőszerkezetek szarufáit összefogó deszka vagy deszkapár a kakasülő. Legyen minél sikeresebb Vinczeffyék atyhai galériája az összetartozás jelképes területein is!
Nagy Miklós Kund
A 2015. június 28-án Atyhában felavatott Kakasülő Galéria Csorgó című nemzetközi kiállítás katalógusába írt méltatás
Népújság (Marosvásárhely)

Megnyílt a Kakasülő Galéria
Vinczeffy László nagyot álmodott. Két évvel ezelőtt ígérte az akkori röp-kiállítás megnyitásakor, hogy a telke végében álló csűrt “átfogalmazza”, és a gazdasági épület, amely egykor állatok szállásakor, illetve takarmányraktárként szolgált, új funkciót kap a jövőben. Ez az ígéret július 28-án teljesedett be, amikor huszonhét Kárpát-medencében élő művész alkotásait tekinthette meg meg az érdeklődők népes tábora. A kiállító társasága igencsak válogatott képzőművészekből állt össze, közülük jónéhányan, akárcsak az ötletgazda-tulajdonos, Munkácsy-díjasok, a Magyar Művészeti Akadémia tagjai, többen a Kossuth-díj kitüntetettjei is. A szervezőnek a magas minőség és az önkéntesség volt a mércéje.
Felvételünk két évvel ezelőtt készült, amikor a házigazda felvázolta jövőbeli elképzeléseit.
A felkért személyiségek közük mindannyian figyeltek a hívó szóra: Aknay János, Albert Levente, Berze Imre, Bocskay Vince, Csáji Attila, Elekes Károly, Farkas Ádám, Fekete György, Ferencz S. Apor, Gyarmathy János, Gyulai Líviusz, Hunyadi László, Hunyadi Mária, Kákonyi Csilla, Kubinyi Anna, Kuti Botond, Kuti Dénes, Kusztos Endre, Léstyán Csaba, Sánta Csaba, Somogyi Győző, Siklódi Zsolt, Stefanovits Péter, Szemadám György, Vargha Mihály, Vinczeffy László és Zsigmond Márton. Sajnos, a sors is közbeszólt: Kubinyi Anna és Kusztos Endre már csak az örökkévalóságból, odafentről szemlélhette ezt a rendezvényt.
A kiállítás megnyitójára üdvözletét küldte Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, aki váratlan teendői miatt nem tudok jelen lenni. Az üzenetet Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke tolmácsolta, majd maga is igen megható és lelki emelkedettségről árulkodó beszédet mondott. Korond önkormányzata részéről Vágási Albert községmenedzser köszöntötte a megjelenteket. A kiállítást és a művészeket Nagy Miklós Kund művészeti író méltatta.
A kiállítás egy hónapon át lesz látogatható, naponta 10 és 17 óra között. Helyszín: Atyha 101. szám. Nagyobb csoportok számára egyeztetés szükséges, akik magát a Kakasülő Galéria tulajdonosát, Vinczeffy Lászlót hívhatják ezen a telefonszámon: (+4)0729-847385.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Vinczeffy hetven 
Azon töprengek, ha Vinczeffy László ebben a korban ugyan, de nem Európának e sok, sötét vihar pusztította szegelletében születik hetven esztendőkkel ezelőtt, ma hol lenne. Minden bizonnyal ugyanúgy kétlaki életet élne, telente ugyanúgy városi műtermébe húzódna, nyaranta ugyanúgy bölcsőhelyi magányában alkotna. És minden bizonnyal alkotásai a földkerekség múzeumainak modern művészeti alapkiállításait gazdagítanák, és minden bizonnyal azon kellene gondolkodnia szabad ideje java részében, hogyan tegyen eleget a kiállításmeghívásoknak.
De a Sors úgy alakította, hogy Vinczeffy László hetven esztendeje a Sóvidék egy kicsinyke falujában lássa meg a napvilágot. Annak a vidéknek furcsa nevű települései gyönyörű teremtéslegendába sorolva teszik mitikussá a tájat – és embereit. Annak a vidéknek az átlag székelyföldihez képest is zordabb viszonyai határozzák meg lakóinak mindennapi életét – és gondolkodásmódját. Ott a kapa nagyobb lendülettel vágja a rögöt, mert keményebb a föld, ott a kasza nagyobb ívvel suhan a domboldalon, mert szálasabb a fű. És ilyenekké váltak az évszázadok alatt a táj emberei is: konokakká, kitartókká. Sodorja bárhová a sors őket, az áldásként – vagy átokként – vérükbe ivódott múlttal kell élniük.
Vinczeffy László abban a korban érett művésszé, amikor az olyasfajta alkotóknak, mint ő, nem a pártoló szó jutott osztályrészül. De végezte konokul, kitartóan dolgát, mert másként nem tehetett. Ha abban a korban kiállításra nem hívták, akkor sem pihentette az ecsetet, ha abban a korban szobraiért nem versengtek a múzeumok, akkor sem tette le a vésőt. Vízióit, sajátos világlátását hatalmas vásznakon és miniatűrökön örökítette meg, absztrakt formavilágba menekítette át. Aztán változtak az idők, és Vinczeffy László már elkezdhetett egy másik világot is felépíteni, egy olyan földi világot, melyben nem kisebb célt tűzött ki magának, mint szülőfaluja megmentését. S ha olykor Vörösmartyval gyötri a kétely, hogy „ment-e a könyvek által a világ elébb”, hát a konokság és kitartás zsigerből adja a választ: „és mégis – mégis fáradozni kell”.
Tíz esztendejénél is több annak, hogy Ádi bácsi egy februári napon, kedves-hamiskás mosolyával szája szélén, csendesen megjegyezte: most már „hetvenkedhetek”. Soha nem tette, miként Vinczeffy László sem fog soha hetvenkedni. Talán, olykor, az atyhai diófa alatt – az ő „könyvtárában” – meditálva felötlik benne a Vörösmarty-vers záró sora: „Ez jó mulatság, férfimunka volt!” Igen, Vinczeffy László: amit teszel, jó mulatság, férfimunka. S mert konokságban, kitartásban nem találtatsz híjával, a Teremtő adjon erőt folytatásához.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sorsdöntő az idei esztendő ( Székely Nemzeti Múzeum)
Sorsdöntő évnek nevezte 2016-ot Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, hiszen az Európai Unió új költségvetési ciklusában újra pályázhatnak az intézmény százéves sepsiszentgyörgyi épületegyüttesének felújítására. Az intézményvezetőt terveiről és a múzeum idei programjairól kérdeztük.
– Hat évvel ezelőtt pályáztunk a Kós Károly által tervezett épületegyüttes felújítására. A pályázat nyert, de nem jutott pénz. Nem tudom, más országban történhete-e ilyesmi... Célunk az, hogy XXI. századi szintre hozzuk a múzeumot. A korábbi pályázatot naprakész állapotba hozzuk, gőzerővel dolgozunk rajta, hogy amire le kell adni, kész legyünk. Romániában az a szokás, hogy amint meghirdetik a pályázatot, azonnal le kell adni, mondhatnám, a küszöbön kell aludni, hogy a nyitás pillanatában ott legyünk, mert másképp nem jut pénz.
– Mi történik a műtárgyakkal a felújítás alatt?
– Időközben az intézményfenntartó megyei önkormányzat megvásárolta a szomszédos telket. Jelenleg gépkocsik parkolnak ott, de legyen világos, az a múzeumé. Először az Erdélyi Művészeti Központot képzeltük el oda, ám a posta épületét átvette Sepsiszentgyörgy városa, székhelyet, személyzetet biztosított. A telekre nagy szükségünk van, hiszen a rehabilitációt nem tudjuk megoldani anélkül. Például amikor felújítjuk a régészeti vagy a néprajzi részleget, a tárgyakat valahova át kell költöztetni. És most adott a szomszédos telek. A megyeháza ígérte, hogy rendbe teszi az út felőli épületet (az egykori szalámigyárat), s ideiglenesen oda költöztetjük a műtárgyakat.
– Mi változik a főépületben?
– Egy csomó funkciót másképp képzelünk el. Például a toronyban most irattár van, ez tarthatatlan. A turistát oda kell vinni: a látogató menjen fel a toronyba, nézzen ki a múzeumkertre, a városra. A főépületben látványraktárakat szeretnénk kialakítani, ugyanis jelenleg a látogató csak a kiállított tárgyakat nézheti meg. A modern muzeológia kitalálta a látványraktárt, ami azt jelenti, hogy a látogató bemehet a raktárba, ahol különösebb tematika nélkül felcímkézett tárgyakat szemlélhet.
Természetesen üveg alatt, bekamerázott térben.
– További terveik…
– Nagyon fontos a gyermekekkel való foglalkozás. Az egykori múzeumőri lakásban, a mai irodaépületben gyermekpavilon lesz. Múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartunk, ott lesz a játékgyűjtemény is. Onnan könnyű kilépni a zöldre, nyáron játszadozhatnak a gyerekek, játszóteret is kialakítunk, hogy minél több gyereket ide vonzzunk. Hátul, a Háromszék újságosbódéja mellett kaput nyitunk, hogy a felső városrészből érkezőknek ne kelljen körbe jönniük. Látogatóbarát múzeumot akarunk kialakítani. Az utóbbi tíz évben sokat haladtunk e téren, de még barátságosabbá kívánjuk tenni az intézményt. A parkunkba szökőkutat tervezünk, éjszakai világítást, a múzeumkerti koncerteknek amfiteátrumot, és lesz illemhely is. A másik múzeumőri lakás megmarad természetrajzi pavilonnak. Meg kell oldanunk a csatornázást, dr. László Ferenc egykori múzeumőrnek szobrot kívánunk állítani. Visszatérve a gyerekekre – be kell hozni őket a múzeumba. Látható, a kiállításmegnyitókon az átlagéletkor 60 év, ezt le akarjuk hozni 45-re. A fiatalok nem járnak múzeumba. Ha ez így folytatódik, néhány év alatt kihal a múzeum közönsége. Ha most behozzuk a gyerekeket, akkor nagyobb eséllyel jönnek vissza később.
– Mit terveznek a szomszédos telken?
– Következő lépésben be akarjuk lakni a mintegy 40 áras telket. A romhoz nem nyúlunk, konzerváljuk, körbeépítjük, ez lesz a belső udvara egy műtárgyvédelmi központnak. Körülötte restaurátorok, konzervátorok műhelyei és raktárak lesznek.
– Milyen programokat terveznek erre az esztendőre?
– Kiemelkedő volt Somogyi Győző Kossuth- és Munkácsy-díjas képzőművész Száz magyar lovas című grafikai tárlata, amelyen Álmos vezér korától egészen a második világháborúig elénk tárul a huszárok öltözetének lenyűgöző látványa. Ilyen tömeg és jó hangulat, mint a tárlatmegnyitón, még kétszer volt a múzeumban: Gábor Áron ágyújának hazahozatalakor és a Csaba királyfit ábrázoló vitrálium avatóján. Áprilisban érkezik a Dzsingisz kán unokái című magyarországi kiállítás, melynek kurátora Obrusánszky Borbála, ezt a Szent György Napokhoz igazítjuk. Jurtát építünk a múzeumkertben, meghívunk egy mongol néprajzos festőművészt. A városnapokon a Kultúrkert programját ezentúl mi szervezzük. Lesz néptánc, régi zene, klasszikus muzsika, esetleg etnodzsessz. Év közepén a 84 éves Szőcs Károly fogarasi autodidakta gyűjtő kiállítása nyílik meg. Nyárára terveztük a Magyar Nemzeti Múzeumból elhozni a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség érméi című kiállítást, de egyelőre megfeneklett a tárgyalás. Volt munkatársunk, Vinczeffy László 70 éves. Jubileumi kiállítást szervezünk az alkalomból. Festményeit bent állítjuk ki, szobrait a kertben. Ezáltal folytatjuk a múzeumkerti szobortárlat-sorozatot, amit tavaly Kolozsi Tibor alkotásaival indítottunk. Kallós Zoltán néprajzkutató 90 éves, kiállítással tisztelgünk előtte – Erdélyben elsőként. Ezt novemberre, a Háromszék Táncegyüttes által szervezendő néptánctalálkozó időszakára időzítjük.
– Milyen jelentősebb könyveket adnak ki?
– A városnapokon mutatjuk be Anthony Gall Kós Károly és Sepsiszentgyörgy című könyvét, melynek összeállítására öt éve kértem fel a szerzőt, a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában jelenik meg. Hamarosan megjelenik évkönyvünk is. Tervezzük László Ferenc Táj és tudomány című könyvének kiadását. Év végére várjuk Benkő József: Transsilvania (generalis és specialis) két kötetének magyar fordításban való megjelenését.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Cselekvő közösségi ember
"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos)
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi.
"Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes.
Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni."
Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot".
Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással).
A java még ezután jön.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Atyha újrateremtése
Keresztjeink fölmutatása a Fiasmál oldalában
A Vinczeffy László képzőművész által az atyhai Kakasülő Galériában létrehívott, immár harmadik nemzetközi képzőművészeti kiállítás idén a kereszt jegyében bocsáttatott útjára szombaton, július 2-án (ez a tárlat e hónap 31-ig megtekinthető.)
Mindenkinek megvan a maga keresztje – vallja ősi székely közmondásunk. Hát, a székelynek igencsak kijutott a történelmi időben a keresztekből. De ne feledjük, hogy a kereszt egyben az élet, az ígéret jelképe is a számunkra.
Vinczeffy László a Korond melletti Atyha falu szülötte, életútja Sepsiszentgyörgyre vezette: Zágonban tanította a kis székelyeket a szépre; Sepsiszentgyörgyön alkotott, felújított, megőrzött. Neves alkotók jeles alkotásait restaurálta: a Barabás Miklós-gyűjteményt, a Gyárfás Jenő Képtár anyagát. Minden szép, hasznos, alkalmas alkotói lehetőséget kihasználva gazdag művészi pályát futott be. Díjai, elismerései között kiemelném, hogy 2008-tól magáénak vallhatja a magyarországi rangos képzőművészeti kitüntetést, a Munkácsy Mihály-díjat is.
De Vinczeffy Lászó ennél sokkal többre vágyott: szülőfalujának felemelésére, fölmutatására, megtartására. 2014-ben szülőháza mellett telket, házat vásárolt, mert gyökerek nélkül nincs igazi élet. Varázsolt belőle saját kedvére való „életet” – ahogy a székely nevezi a háza táját. Lakóházat, kertet, csűrt is, mert enélkül sem igazi egy székely gazda háztája. A kert lett a Vidám kert, a csűr meg a nemzetközi kiállító tér, a Kakasülő Galéria.
A kereszt jegyében
Az idei tárlat a kereszt jegyében valósult meg. A megnyitó ünnepségen a több mint kétszáz résztvevő vendéget Korond község gondnoka köszöntötte. Hegedűs Enikő művészettörténész méltatta a keresztnek mint jelképnek a jelentőségét a művészetben, valamint az alkotásokat. Szűcs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese magát a kiállítást és annak a jelentőségét ecsetelte, külön kiemelve az összmagyarság felé közvetített üzenetét.
E jeles esemény művészi élményét gazdagította a Budapesti Páll Dénes és Vízkeleti Piroska gyönyörű fuvolajátéka, a németországi Freiburgból való Hans Skarba úr havasikürt-szólója, valamint Magyari Izabella színművészhallgató közreműködése. Majd a házigazda, Vinczeffy Lászó művész köszönte meg a támogatók lelkes hozzájárulását. Amint az a tárlat eszmeiségébe nagyon is jól beleillett, a megnyitó ünnepség szép, esőmentes lezajlásáért elsősorban Istennek mondott köszönetet Vinczeffy László, ugyanis Sóvidék felett keményen dörgött és villámlott, de Atyhát elkerülte a zápor. Úgy éreztem, hogy keresztek óvták meg ezt a szép igyekezetet.
A kereszt ugyan ősidők és őskultúrák nagy gondolati tartalmú motívuma, maga a világfa, de egyben a krisztusi egyetemes keresztény hit legfőbb jelképe is. E jelkép ott volt a katolikus hitű székelyek házának homlokzatán, kapuinak díszítésében, jelezvén mindenkinek a gazdája lelkiségét is egyben. Sok elhagyatottan rogyadozó székely házon még ott látható e jelkép, a maiakon is látni, de sajnos, egyre kevesebb szerepet kap az emberek életében.
Értékmentő közösség
Vinczeffy, az alkotó, gondolkodó művészember benne él abban a világban, ahol a falusi közösségek is elvilágiasodnak, ahol visszaszorul a vallásgyakorlás, és rendre egyre több székely falu kiüresedik, „a megélhetés kényszere ugyanis idegenbe vetette a fiatal nemzedékeket”. De Vinczeffynek mindemellett meg kellett érnie „az évezredes keresztény Európa 21. századi nagy kihívását, a migrációs válságot.” E szavakkal folytatja a kiállítási katalógus kurátori előszavában e gondolatsort: „Láthatjuk, amint a globalizált világ erőszakos hatásai egy szűk emberöltő alatt képesek megváltoztatni a sok évszázados kultúrákat, melyek egy-egy jelképe még elmúltában is hirdeti, hogy valamikor életerős, értékmentő közösség hozta létre.”
Ilyen életerős, értékmentő közösség volt 1941 előtt Atyha is, mert a nagy földcsuszamlás után nemcsak a kárt vallottak, hanem a fiatalok is máshol kerestek könnyebb életet. Ez a falu elöregedéséhez, elnéptelenedéséhez vezetett. E folyamattal ment szembe a falu neves művészfia, amikor nagy elhatározással választotta élő- és alkotó teréül szülőfaluját, valamint művésztársainak is kiállító tereként az ősi csűrt.
Vinczeffy László elgondolása a megvalósításban nyert létet. Bebizonyította, hogy lehet, ha merünk és akarunk. E rendezvény az előző időben is, most, 2016-ban is több száz látogatót képes idevonzani, ezáltal új hagyományt teremtett e kis székely faluban, Atyhában.
Áldja meg az Isten az atyhai 101. házszám alatt lakókat, a székelység és minden magyarnak örömére, lelki épülésére.
A 2016-ban megrendezett Kakasülő Galéria kiállító művészei: Bocskay Vince, Daczó Enikő, DAradics Árpád, Fazakas Tibor, Kántor József, Kuti Dénes, Máthé Edit, Sánta Csaba, Siklódi Zsolt, Szepessy Béla, Vargha Mihály és a házigazda, Vinczeffy László. Az ez évi kiállítás Atyhába visszavonzotta mindazokat, akik már a tavaly is itt voltak, a határon kívülieket éppen úgy, mint az erdélyi művészetkedvelőket. De jöttek olyanok is, akik most értesültek e tárlatról. Ahogy a Sepsiszentgyörgyi Volt Politikai Foglyok Megyei Szervezete is úgy érezte, hogy újra el kell jönnie ide, éltetni kell, és újra benne kell élni e légkörben, mert ez a megmAradás záloga, kötelesség is egyben, úgy sokan mások is visszatértek Atyhába, megérintve a hely szellemétől, az összetartozás tudatától.
C. Némethi Enikő
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vinczeffy László 70.
A Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum rendkívüli kiállítással ünnepli örökös munkatársát, a Munkácsy-díjas képzőművész és képrestaurátor Vinczeffy Lászlót, a Magyar Művészeti Akadémia tagját hetvenedik születésnapja alkalmából. Vargha Mihály szobrászművész, az intézmény igazgatója így jellemzi a hamarosan nyíló tárlatot: "Ez a kiállítás tudatosan nem visszapillantó kíván lenni, hanem az utóbbi évek törekvéseit, kísérleteit, szellemi lenyomatát kínálja a közönségnek.
Vinczeffy László sokakat meglep majd a szobrászatával. A Kós-épületben helyet kapó komor hangvételű képeket érdekesen ellensúlyozzák a jóval felszabadultabb, játékosabb múzeumkerti színes szobrok, a művész legújabb kísérletei".
A festészeti és szobrászati kiállítás megnyitó rendezvényére szeptember 15-én, csütörtökön 17 órától kerül sor.
Ünnepi beszédet mond Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke. A kiállítást Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató- helyettese nyitja meg. A kiállítás kurátora Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ Egyesület elnöke. A rendezvény házigazdája Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. Közreműködik Császár Katalin fuvolaművész és egykori tanítványa, Péter Ervin egyetemi hallgató.
Népújság (Marosvásárhely)

Tárlattal köszöntötték Vinczeffy Lászlót
A hetvenéves Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművészt, restaurátort, a Magyar Művészeti Akadémia tagját köszöntötte kiállítással a Székely Nemzeti Múzeum, amely az Erdélyi Művészeti Központtal közösen szervezte a jubileumi tárlatot.
A tegnapi megnyitón a házigazda, Vargha Mihály köszöntötte a jelenlévőket és a művészt, aki közel négy évtizeden át volt „munkása” a Székely Nemzeti Múzeumnak. Elmondta, retrospektív kiállításban gondolkodtak, végül az utóbbi évek termésének legfontosabb darabjait állították ki, a szobrokat a múzeumkertben, a festményeket a főépület földszintjén. Ünnepi beszédet mondott volna Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, a kiállítás fővédnöke, ám ő a kamionos sztrájk miatt az úton rekedt, csak a megnyitó után futott be. Vinczeffy László munkásságáról szakmai összegzést tartott Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője. Méltató beszédet mondott Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese. Végezetül Vinczeffy László meghatottan mondott köszönetet mindenkinek, aki közreműködött a tárlat létrejöttében és a nagyszámú közönségnek, jelezve, boldog, hogy művei élnek. A rendezvényen fuvolán közreműködött Császár Katalin és Péter Ervin. (A kiállításról részletesebben holnapi lapszámunkban olvashatnak.)
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sokan lerótták tiszteletüket
Vinczeffy Lászlót köszöntötték
Csütörtökön este szűknek bizonyult a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum mindazok befogadására, akik a hetvenedik életévét betöltő Vinczeffy László megyeszékhelyi festőművész, szobrász, restaurátor munkáiból rendezett kiállítás megnyitóján részvétellel rótták le tiszteletüket az alkotó előtt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagságát is magáénak mondható mester a bejáratnál fogadta a köszöntésére érkezők népes és rangos táborát.
Elsőként az eseménynek otthont biztosító és a szervezésében is résztvevő intézmény vezetője, Vargha Mihály szólt a szépszámú közönséghez, meleg szavakkal méltatván a munka és képzőművésztársat.
A Munkácsy-díjas képzőművészt a helyszínen, valamint a tárlat katalógusában egyaránt bemutató és méltató Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésztől megtudhattuk, hogy Vinczeffy László 1946-ban született a Korondhoz közeli Atyhán. Nem örvendhetett azonban sokáig a festői környezetben fekvő szülőfalujának, mert katonatiszti múlttal rendelkező édesapjára a kulák bélyeget is rásütötte, és üldözőbe vette a román kommunista rendszer. Ennek következtében már gyermekfejjel Zernyestre, majd a Constanţa megyei Sibioarába került, de a vesszőfutásnak ezzel még mindig nem szakadt vége. Etéd, Szováta, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy és Bukarest voltak hányattatásuk következő állomásai.
A már zsenge korában megmutatkozó rajztehetségére Kusztos Endre figyelt fel, és segítette ennek kibontakoztatásában. A Marosvásárhelyi művészeti középiskolába is szintén az ő tanácsára került, ahol Barabás István, Piskolti Gábor és Nagy Pál tanítványa volt. Életútja innen a Kolozsvári rajztanárképző főiskolára vezetett, majd ennek elvégzése után egy évtizeden át (1970–1979) Zágonban rajzot oktatott, miközben folyamatosan csiszolta és pallérozta Istentől kapott tehetségét. Első egyéni kiállítására a Kézdivásárhelyi múzeumban került sor1973-ban.
1979-től a Székely Nemzeti Múzeum képrestaurátora lett, és ebben a minőségében a képtár jelentős 19. századi anyagából többek között a Barabás Miklós-gyűjtemény festményeit is restaurálta.
Az ecsetje alatt megszületett alkotásairól az ünnepi tárlat létrehozásában szintén szerepet vállaló Vécsi Nagy Zoltán a továbbiakban így nyilatkozott: „Vinczeffy képeit nézve, faggatva, önkéntelenül is olyan gondolatok fogalmazódnak meg bennünk, amelyek vizuális hagyományaink lényegét érintik, és talán nem véletlenül éppen az ő rendhagyó művészi világa által születnek meg. Hiszen úgy érezzük, hogy festményeinek – annak ellenére, hogy elvontak, nonfiguratívak – szoros kapcsolatuk mArad az idevalósi emberek által közvetlenül érzékelhető, kitapintható környező világgal.”
Végezetül Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria szintén jelen lévő tudományos főigazgató helyettese is nagy gonddal kötötte csokorba, és nyújtotta át a jelenlévőknek irodalmi művekbe illő nyelvezeten megfogalmazott gondolatait.
Császár Katalin és tanítványa, Péter Ervin a – szűk egy hónapon át megtekinthető – kiállítás megnyitóján felcsendülő fuvolajátéka nagymértékben hozzájárult az emelkedett légkör megteremtéséhez.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Születésnapi beszélgetés Ambrus Lajossal – Évelődöm a világ bajain
Ambrus Lajos tanár, író, irodalomszervező november 2-án töltötte a 75 évet. Korondon született és ott is töltötte életének java részét. Kérdéseimre e-mail-en válaszolt.
– Bár rendszerint igyekszem időben megkeresni születésnapos interjúalanyaimat, néha egy-egy ünnep, jeles nap közbeszól. Így történt ez most is, amikor a halottak napja „akadályozta”, hogy idejében felvegyem Önnel a kapcsolatot. És a halottak napja éppen az Ön születésnapja… Mennyire befolyásolta ez a születési dátum a születésnapjainak megünneplését, hangulatát?
– Az atyhai asszony azt mondta, hogy ki amilyennek született, olyannak marad, csak egy kicsit nő. Hogy a halottak napi születésűekre áll-e ez a furcsa determinizmus, sose foglalkoztatott. Az ismeretlen költővel vallom, hogy ilyenkor nálunkfelé „összeborulnak a nyerges hegek, s lábuk előtt kigyúl a vérvörös szikony, mert senki se születhet, el se tűnhet nyomtalanul”. És igaza van a már a csillagok közül, az ég tornácáról ránk figyelő barátnak, hogy – ha megírtad a magad (huszonöt!) könyvét – mint a „szép hegyünk, a Firtos, vesszőzéshez lassan felveheted a fehér inget”. Különben – ha az évek során egy-egy születésnapozás összejött – a szóban forgó egybeesés nem befolyásolta a hangulatot.
– Foglalkozásánál rengeteg szakma, hivatás szerepel: író, költő, szerkesztő, irodalomszervező, tanár, könyvkiadó. Melyiket érzi a legközelebbállónak, a legkedvesebbnek sokrétű tevékenységéből?
– A foglalkozásom sora gyanúsan hosszú és hangzatos. De én – annyi év után is – mondom, mint akit még nem vertek szájon, hogy aki Székelyföldön magyartanár lesz, a felsorolt szerepekből bizony fel kell vállalnia. Ma talán még inkább! Igen, mert itt nem kell senkit magyarra megtanítanunk. Arra kell közösen rájönnünk, hogy a mi anyanyelvünk is szép. Igaz, nekem szerencsém volt. A barátaimnak köszönhetően több mint két évtizedig a korondi középiskola nevelési aligazgatója lehettem. Különben már a változások után egy csoporttal Székelyudvarhelyre mentünk. Az értekezlet előtt beültünk egy kávézóba. A fejesünk, aki elment rendelni, azzal tért vissza, hogy egy fiatal lány a személyzet közül mint szenzációt közölte a társaival, hogy az egyik asztalnál az ő egykori tanára jelent meg…
– Hogyan lett a nyelv, az írás szerelmese? Emlékszik a könyvekkel való találkozására? Van meghatározó élménye, amely miatt a magyartanári pályát választotta?
– Már a szovátai Ady Endre Középiskolába az írás bűvöletével érkeztem otthonról. Volt időszak, amikor csábított a színpad, de az irodalmi érdeklődésem mindvégig megmaradt. Bizony egyes tanórákon is, ha csak tehettem, a könyvtári könyveket olvastam. Fiatal tanáraim elvették, ha rajtacsíptek, de nekem – különösen miután egy színjátékomat be is mutattuk a szovátai színpadon – a megérdemelt korholások közepette az elkobzott bűnjeleket visszaadták. Így – ha nem is ment simán – a magyartanári pálya borítékolható volt. Érettségi után a korondi unitárius tiszteletes figyelmeztetett, hogy a papság ugyan nem nagy uraság, de még mindig meg lehet belőle élni, de én – ha nem is válaszoltam akkor még Weöres Sándorral, hogy: „Valamikor én is úr akartam lenni, / hej, ha jó szolga lehetnék! / De szolga csak egy van, az Isten, / úrral tele a végtelenség.” – mégiscsak az írás és a tanári pálya mellett maradtam.
– Korondon született, és majdnem egész életét Korondon, illetve a Sóvidéken élte le. Azt olvastam, hogy először egy szerkesztője bízta meg azzal, hogy a faluról írjon. Valóban így volt? Hogyan is kezdődött tulajdonképpen szépirodalmi munkássága? Könnyen vagy nehezen?
– Se könnyen, se nehezen. Biztathattak ösztönzően már a kezdetekkor Kolozsvárról és Bukarestből, hogy a „költő ne járjon az őszben, hanem nézzen szét mai szemmel”, mind verset, mind szépprózát, sőt publicisztikát is – elsősorban a Hargitának, a Napsugárnak, a Jóbarátnak, az Ifjúmunkásnak és a Magyar Szó elődjének, az Előrének köszönhetően – rendszeresen csak a hetvenes évekkel kezdődően közöltem. Össze is állt hamarosan, és a Ion Creangă Kiadónál meg is jelent A korondi nézőedény című elbeszéléskötetem. Ezt követően kaptam az üzenetet, hogy ha Kolozsváron járok, keressem fel Varró Jánost. Mint kiderült, a jeles író arra biztatott („mert van mesélőkedve” – mondta), hogy írjak egy Korondról szóló faluregényt. Megígértem. De a regénnyel adós maradtam. Hanem egy nagy székely közösség szellemi életének értékeit vizsgálva, beleértve szokás- és hiedelemvilágát is, megszülettek egymás után mese- és mondáskönyveim, néprajzi kiadványaim, természetesen a verskötetek mellett. Különben egy olyan faluban születni és élni, amelyből Kriza János szerint az isteni küldött, a fodorfehér bárány Júlia szép leányt fölvitte a szent szüzek közé, miközben éltében hallhatta, hogy miként siratja el őt holtában az édesanyja, egy írónak különlegesen ritka adomány. Különösen, ha ott élt Páll Lajos is, aki egy kicsit a mérce volt. Ide tartott haza többek közt Molnos Lajos, Benczédi Sándor, Szálassy Ferenc, Ráduly János, Czegő Zoltán, Beder Tibor, Tófalvi Zoltán, Bölöni Domokos, Majla Sándor, Bíró Á. Zoltán, K. Kovács András, Molnos Ferenc és az atyhai Vinczeffy László Simó Mártonnal.
– Huszonhat éve már, hogy 1990 elején megalapította a Firtos Közművelődési Egyletet és szinte azonnal a Hazanéző folyóiratot is. Mit tart a legfontosabbnak ebből a 26 évből? Mi volt több, az elégtétel vagy a csalódás? Egész mozgalom szerveződött a tevékenysége köré (gondolok itt táborokra, szoborra stb.). Mennyire kapcsolódnak be a korondiak ezekbe a tevékenységekbe? Mennyire érzik magukénak az Anyanyelv szobrát?
– Igen, egy emberöltőnyi idő, hogy szerényen, sorsunkra várva pedagógusokul a hozzánk csatlakozó más értelmiségiekkel és kézművesekkel együtt, Bölöni Domokos bábáskodásával, megalapítottuk a Firtos Művelődési Egyletet. Én – mert tudták korábbról rólam, hogy vallom: „Mindenkinek, akinek van, adatik és megszaporíttatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van”– a független civil szerveződés vezetője lettem. S hogy az otthon, az igaz, tiszta beszéd legyen a varázseszközünk, amellyel mindig hazatalálunk, létrehívtunk folyóiratot, közéleti újságot, könyvsorozatot, hangoskönyvet, hanglemezeket, könyvtárat, képgyűjteményt, szobrot, emlékkopjafákat, irodalmi és képzőművészeti táborokat, miközben a közösségeink szellemi, kulturális életét egyre gazdagabbá próbáltuk tenni, természetesen a ránk figyelő szervek, szervezetek és tiszteletre méltó személyek áldásos támogatásával. S mert egynek még örülni is szaporátlan, köszönet mindazoknak, akikkel együtt dolgozhattunk.
– Milyennek látja a mai Korondot?
– Mint a világot. Minden rohamosan változik. Akár egy tehetséges nagy kamasz. Csak a fejlődési zavarok és a káros, idegen kinövések elkerüljék. Ha nem? Marad a Tófalvi Zoltán szép megfogalmazása, hogy a Hazanéző prózaantológiája huszonhét szerzője közül egyet se lehet úgy megsérteni, hogy erről a „szívdobbanásnyi” földről rosszat írjon. Jó, hogy hallgattam a kezdő szerzőnkre s a címe maradt: Szülőföld, szerelem. Különben ez vonatkozik azokra is, akik nem kedvelik, nem érzik magukénak esetleg az Anyanyelv szobrát. Mert a harag nem, csak a szeretet lehet gyógyír.
– Mivel tölti napjait? Gyerekek, unokák? Nekik írta a meséket? Min dolgozik? Melyek a legközelebbi tervei?
– Olvasással. És évelődöm a világ bajain. A meséket meg mindenkinek írtam. Most egy szép és okos szerkesztőnőnek – mert aki tőlünk kér írást, csak olyan lehet – egy olyan angyalról kellene írnom, aki nem a jó, hanem a rossz gyermeknek visz angyalfiát, mert az szorul segítségre. Jövőben előbb egy gyűjteményes novellakötettel, majd a publicisztikai írásaimmal szeretnék Isten segedelmével a könyvpiacon jelentkezni.
– Mindig ilyen szűkszavú és lényegretörő?
– Lehet, ha nem is mindig és nem minden esetben. Pedig valamikor arra figyelmeztettek, hogy a sok beszéd szegénység.
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)

Premier: megnyílt a BMC tárlata a Művészeti Múzeumban
A kortárs erdélyi magyar képzőművészet keresztmetszetét nyújtja a Barabás Miklós Céh (BMC) országos kiállítása, amely tegnap délután nyílt meg Kolozsváron, a Művészeti Múzeumban (Főtér/Piaţa Unirii 30. szám). Egyértelműen premiernek számít az esemény, a céh tagjai ugyanis ilyen formában, csoportosan nem nyertek bebocsátást a múzeumba az elmúlt 27 évben, ugyanakkor az országos bemutatkozás fontosságát is érdemes hangsúlyozni: ilyesmi legutóbb 2009-ben történt, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban; a nagy találkozás a szervezet megalapításának 80. évfordulóján jöhetett létre, Jakobovits Miklós és Vinczeffy László gondos irányításával. Olyan sok munka érkezett ezúttal, hogy a Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgató által eleinte felajánlott nagyobb földszinti terem mellett öt emeleti termet is rendelkezésre bocsátottak, és még a Minerva-házba (Jókai/Napoca utca 16. szám) is jutottak alkotások. A tárlat február 12-ig tekinthető meg.
Szabadság (Kolozsvár)

Kikristályosodtak a tervek
Interjú Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával 
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum (SZNM) nemcsak a megyeszékhely és Székelyföld, hanem a tágabb értelemben vett Erdély egyik büszkesége is, így működése széles érdeklődésnek örvend. Éppen ezért vezetőjét, Vargha Mihály szobrászművészt az intézmény működéséről, 2016-os megvalósításairól, a megkezdett, de még be nem fejezett tervekről és az idei év fontosabb célkitűzéseiről faggattuk. Beszélgetésünk során kiderült, hogy ötletekben nem szűkölködnek, illetve kikristályosodott elképzeléseik vannak a jövőre nézve.
– Igazgató úr, mit tart az elmúlt esztendő legnagyobb sikerének?
– Inkább többes számot használok, mert több sikeres rendezvényünk is volt. Közéjük sorolom például Somogyi Győző, budapesti Kossuth-díjas festő, grafikus, kiváló művész Száz magyar lovas című tárlatát, melynek megnyitását március idusára időzítettük.
Emelkedett hangulatához az időpont, a művész lóháton, huszárviseletben és huszárkíséretben való megjelenése, valamint a Haáz Sándor vezette szentegyházi huszárdalárda fellépése egyaránt hozzájárult. Ugyancsak rendhagyónak mondható a Fogarason élő, 83 esztendős Szőcs-Fülöp Károly 60 év munkájával létrehozott magángyűjteményéből ízelítőt nyújtó tárlat. Ennek egyediségét az általa megmentett bükszádi, illetve porumbáki üvegek, erdélyi kerámiák, szász hímzések és viseletek bemutatásán kívül a gyűjtő személye biztosította.
Ő ugyanis kéményseprőként járván a vidéket, hordta össze, méghozzá olvasással megalapozott szakértelemmel e felbecsülhetetlen értékű kincset. Emlékezetes marad továbbá a múzeum örökös munkatársa, Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész 70. születésnapjára rendezett tárlat is, melyen az inkább festőként ismert mester szobrainak egy részét is be tudtuk mutatni. Ezek a múzeumkertben a mai napig megtekinthetők.
A tavalyi évet a Kallós Zoltánt bemutató kiállítással zártuk, ezzel Erdélyben elsőként tisztelegvén a 90. születésnapját ünneplő néprajzkutató és gyűjtő személyisége és életműve előtt. Nagy öröm számunkra, és egyben büszkeséggel tölt el, hogy 2016 folyamán két hiánypótló könyvet is meg tudtunk jelentetni.
z egyikük Kós Károly és Sepsiszentgyörgy cím alatt jelent meg Anthony Gall szerkesztésében, a másik pedig Balassa M. Iván A székelykapu című kötete. Az utóbbi a típusok felsorolásán túlmenően tudományosan is elemzi ezeket. Ide kapcsolódó jó hír, hogy ez év márciusában tudományos értekezletet is szervezünk ebben a témában, a szerző jelenlétében. 
– Maradtak befejezetlen terveik?
– Igen. Ezek közül pedig a legfontosabb és legfájóbb a Gyárfás Jenő Képtár több éve vajúdó felújítása.
– Mi ennek az oka?
– Elsősorban a nem megfelelő közbeszerzési törvény, mely az olcsó kivitelezést tekinti egy munkálat odaítélése legfontosabb szempontjának. Ráadásul a felújításhoz szükséges pénz kezelése a művelődési minisztérium hatáskörébe tartozott, így eddig beleszólásunk sem volt a minőség ellenőrzésébe, ami az említett okból szintén sok kívánnivalót hagy maga után. Éppen ezért a befejezés és a minőség biztosítása érdekében a megyei tanács a saját költségvetéséből próbálja ezt megoldani, ehhez viszont állapotfelmérés szükséges, melyet megrendeltek.
– Melyek az idei esztendő legfontosabb célkitűzései?
– Ezek egyike az immár lassan 105 esztendős, Kós Károly által tervezett épületegyüttes teljes felújítása és a kor követelményeihez való igazítása. Az ehhez szükséges több mint 4 millió euró biztosítása érdekében az intézményünket fenntartó megyei tanács nyújtott be egy minden szempontból megalapozott és indokolt, európai uniós pályázatot. Ebbe azonban sajnos a működéshez és tudományos tevékenységhez szükséges műszaki hátteret biztosító felszerelés ellenértéke nem fért bele, így erre külön kell majd pályázni.
– Milyen terveik vannak a megyei tanács által 2011-ben megvásárolt, de még mindig üresen és kihasználatlanul álló területtel kapcsolatban?
– Az előbb említett pályázatot úgy állították össze, hogy jóváhagyása esetén bizonyos tevékenységeket, köztük az adminisztrációt a mellettünk lévő telken létrehozandó irodákba tudjuk áttelepíteni. Az így felszabaduló régi épületegyüttest teljes mértékben a látogatók rendelkezésére bocsátanánk, például múzeumpedagógiai tevékenységre, illetve Kós Károly-mellékszobákat is lehetne berendezni. A most kihasználatlan területen ugyanakkor egy műtárgyvédelmi központot és saját vagy rólunk szóló kiadványokat és ajándékokat árusító részleget is létrehoznánk, hiszen erre fokozott igény mutatkozik. Mindennek eléréséhez viszont bukaresti kérésre az övezeti rendezési tervet ki kell terjeszteni. Ennek elkészítése folyamatban van.
– Ezen a területen az Erdélyi Művészeti Központ felépítése is szándékukban állt. Erről miért mondtak le?
– Mert rájöttünk, hogy a polgármesteri hivatal keretében hatékonyabban működhet, mint az SZNM részlegeként, így a város biztosított számára e célnak megfelelő székhelyet a volt posta épületében. 
– Egy múzeum működéséhez óhatatlanul hozzátartoznak a régészeti feltárások. Önök végeznek-e ilyen tevékenységet?
– Természetesen. Ásatásokat két esetben végzünk. Külső megrendelő kérésére, amint ez például az uzoni Béldi–Mikes-kastély felújításakor történt, vagy saját kezdeményezésre. Az általunk Málnásfürdőn újrakezdett munkálatok ebbe a kategóriába tartoznak.  
– Ez utóbbi helyen minek a feltárása van folyamatban?
– Egy bronzkori településé.
– Jelenleg a múzeum hány régésszel rendelkezik?
– Kettővel, név szerint Lokodi Alpár Imre és Sztáncsuj Sándor József végzi ezt a munkát, de még három kellene, hiszen az állagmegőrzésnél, kiállítások létrehozatalánál, valamint pályázatok megírásánál is szükség van a szaktudásukra. A foghíjas régészlétszám miatt ugyanis jelenleg Málnásfürdőn is évente csak 1 hónapot tudunk dolgozni.
– Honnan biztosítják a kutatások anyagi forrásait?
– A felújítást megelőző kötelező feltárás költségeit a megrendelő fizeti, a Málnásfürdőhöz hasonló esetekben viszont ezeket mi álljuk.
A továbbiakban az intézményvezető a sorra kerülő rendezvények hosszú lajstromát és ezek időpontját ismertette, melyekről majd olvasóinknak idejében hírt fogunk adni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Március idusát köszöntő tárlat (Kézdivásárhely)
Huszonnyolcadik alkalommal nyílt meg a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum időszakos kiállítótermében a háromszéki és brassói képzőművészek március idusát köszöntő ünnepi tárlata. A tegnapi megnyitón több képzőművész személyesen is jelen volt.
Dimény Attila múzeumvezető köszöntötte a megjelent alkotókat és a nagyszámú művészetkedvelő közönséget, hangsúlyozva: az idei kiállítás az eddigiek közül a leggazdagabb, hiszen negyvennégy kortárs képzőművész több mint ötven alkotással van jelen az ünnepi tárlaton. Elmondta, a kiállítás megszervezését a múzeum munkaközössége és a kézdivásárhelyi képzőművészek vállalták magukra. Dimény Attila felkérte a jelenlevőket, hogy egyperces néma csenddel és kegyelettel emlékezzenek a márciusi ünnepi tárlatok megálmodóira, a közel tíz éve elhunyt Incze Lászlóra és a múlt hónapban elhunyt Kosztándi Jenő festőművészre. Azt is bejelentette, hogy a Székely Nemzeti Múzeumnak köszönhetően évente katalógus készült a tárlatokról, két éve pedig az aktuális kiállítást bemutató kiadványt lapozhatják a tárlatlátogatók. Az idei kiállítás kurátora, Dobolyi Annamária művészettörténész elmondta, az állandó kiállítók mellett olyanok is vannak, akik először állítottak ki.
A tárlatot Deák Ferenc Loránd magyartanár méltatta. Közreműködött Józsa Irén és Nagy-Babos Tamás magyartanár – Arany János Erdély és Kapui Ágota Így múlik el című versét adták elő –, valamint a Cantus kamarakórus Fórika Balázs karnagy vezényletével. A kamarakórus Kosztándi Jenő emlékére Hector Berlioz francia romantikus zeneszerző híres művének, a Rákóczi-indulónak a magyar változatát énekelte el. Kiállító művészek: Albert Levente, Balázs István, B. Hajdú Enikő, Éltes Barna, Haszmann Júlia Réka, Hervai Katalin, Koszta Ervin, Kovács Géza, Köllő Margit, Miklóssy Mária, Petrovits István, Péter Eszter, Simó Enikő, Ütő Gusztáv, Vargha Mihály és Vinczeffy László Sepsiszentgyörgyről, Deák M. Ria és Deák Barna Kovásznáról, Albert Sándor, Ábrahám Imola, Ábrahám Jakab, Bartha Árpád, Bartha Bíborka, Csutak Levente, Gyulai Nagy Margit, Jakabos-Olsefszky Imola, Mattis-Teutsch Waldemar, Sipos-Gaudi Tünde, Tomos Tünde és Vetró-Bodoni Sebestyén András Brassó megyéből, Csillag Mónika, Kosztándi B. Katalin, ifj. Kosztándi Katalin, Kosztándi Jenő, Máthé László, Sárosi Csaba, Sárosi Mátyás, Szász Edit, Vajna László, Vetró András, Vetró-Bodoni Zsuzsa Kézdivásárhelyről, Bartos Jenő Jászvásárról, Ilés-Muszka Rudolf Veresegyházáról és Vălean Tünde Temesvárról.
A kiállítás április 9-ig tekinthető meg, és az ünnepre való tekintettel ma és március 15-én – a főtéri ünnepség előtt és után – is nyitva tart a múzeum.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Márciusi tárlat – 2017 (Kézdivásárhely)
A kézdivásárhelyi márciusi tárlat szépsége az alkotók lázas erejében, egymást inspiráló közelségében, a régió zártságát bontogató vendégszeretetben és az ünnepre készülődés várakozásában jelenik meg. Mesterek és tanítványok együtt vállalnak közösséget, hogy tárlatukkal éves csoportos kiállítást hozzanak létre.
KOSZTÁNDI JENŐ (1930–2017), a baráti ragaszkodás és a művészi elkötelezettség nagymestere az idei tárlaton hiányzik közülünk. Életműve képről képre felidézhetően bennünk él. Ötletgazdag képei, kifinomult színtanulmányai és szilárd arányai mutatták az utat a teljesség felé, a művészi létezés emeltebb szintű hite felé. A fiatalokat mindig megszólította, segítő szándékát felajánlotta. Halála napján befejezte és címet is adott az utolsó képének: Díszben. Mondta, ennek a képnek befelé hívogató, nagyobb mélységet adott. Kosztándi Jenőtől tanulni lehetett az életöröm felemelő derűjét, az elkötelezett barátságot és a holnapba vetett hitet. Művészete a köztudatban él, hatása alakítja és formálja az utána érkezőket. KOSZTÁNDI B. KATALIN Gömbcsoda című képe szelíd szemlélődéssel jeleníti meg a pitypang beteljesedésében rejlő összhangot, megjelenik benne a lelki béke és az elrendezett világ hite.
IFJ. KOSZTÁNDI KATALIN Csendéletével olyan képet választott, amellyel felmutatja festészeti kötődését szüleihez és kifinomult egyéni ábrázolókészségét. ÁBRAHÁM IMOLA motívumainak új variációja dinamikus frissességével kontrasztokban élő játékokat ábrázol, s kérdez a cselekvő ember jövőképére vonatkozóan. SIPOS-GAUDI TÜNDE tollrajzainak leegyszerűsített formavilága a körkörös ismétléssel a középpont kérdését járja körül. Az egymásra épülő árnyalatok és feltűnő figurák körforgása az egyensúly vélhető lehetőségére utal. ÁBRAHÁM JAKAB, az erdélyi grafika kiemelt alkotója Fénysugár című képén is egyetemes rangra emeli a véletlenszerűt. A részelem az egész komplexitását mutatja, és a véletlenszerűhöz őserő társul. CSUTAK LEVENTE Kós Károly erdélyiségét állítja az értékőrző ember példaképeként. A szépen rajzolt arc derűs mosolyával az öntudatos ember töretlen hitét közvetíti. MIKLÓSSY MÁRIA Afrodité örök című műve az új médium kipróbálását (C-print) a festői hatás elnyerésének szolgálatába állítja. Képén a művész kulturális elkötelezettsége és a művészet egyetemes jellege teremt folytonosságot a múlt és jelen között. ALBERT LEVENTE régebbről ismert fehér-fekete világa barna tónusok gazdag árnyalatai felé nyit. Számomra ez az öntörvényű világ nem öncélú kísérletezés, az anyaggal való kapcsolat folyamatából egzisztenciális meditációkat tár fel. BARTHA ÁRPÁD a kivágás jelértéke köré épít stilizált világot. A közelmúltban ebben a kiállítótérben egyetlen zárt vonallal megrajzolt képeivel mutatkozott be. Az alkotás a variáció képzeletgazdag tárháza nála. BARTHA BORÓKA motívumtára egy sík kimerevített tervrajzával idősíkokat és élettereket vetít egymás mellé. Egy letűnt világkép nosztalgiája kerül előtérbe. VETRÓ B. SEBESTYÉN ANDRÁS tusrajza a tárgy megörökítése által az utazó rácsodálkozó tekintetével a kulturális lenyomatok szép-élményét ragadja meg. DEÁK BARNA drótnyomata szerepek és pózok ironikus leleplezése. Figurái esendősége szerethető, és önreflexív felismerésekre késztet. SÁROSI CSABA Elíziuma szerephelyzetben felértékelt figurája közösséget vezet a kényszeredett boldogság felé. Fanyar iróniával kétkedik az alkotó a közösségi szerepvállalásban. DEÁK M. RIA kísérletezik az anyag elrendezésével, amelynek során mély tartalmakat és jelentésgazdag tereket hív elő. Hasonló alkotásain is misztikus átalakulás és a véletlenszerű fölé kerülő időtlenség társul. KÖLLŐ MARGIT nemezelt gyapjú (Vi-zes ne-mez, ne-mes víz ez) alkotásán az erezetként derengő grafikus vonalak az oldott kék mezőben drámai erejűek. BARTOS JENŐ Kék Madonnája az ikonográfia kulturális tradícióját adaptálva alakít ki erős individuális képnyelvet. A transzcendens értékszférába beépített székely jelkép az egyetemes üzeneten belül a regionális kötődést erősíti fel. VAJNA LÁSZLÓ Káprázatán a szigorú kompozíció ellenére öntörvényű szabadság jelenik meg. Ezért is tűnik képe egyszerre játéknak és komor életbölcseletnek. VETRÓ B. ZSUZSA Bontunk? Építünk? kétkedő magatartással a részelemekre szétszedett világképpel a várakozásra reflektál. ALBERT SÁNDOR durva ecsetvonásai, erős színei mindig lenyűgöznek. Kikelet című képének friss lendülete és világos színfoltjai derűs életérzést közvetítenek. BALÁZS ISTVÁN képein az „egy álló porszem el nem hibban” (József Attila) teljesség megragadására törekszik. A virágkehely izzó képmezőben az illúzió megragadását villantja fel. HAJDU ENIKŐ szürreális világa totemek, ősképek ábrázolásával a mitikus életérzést társítja az ábrázolás szférájához. GYULAI NAGY MARGIT bábuja a kiszolgáltatottság bénító erejét mutatja az erős színekkel izzó világban. CSILLAG MÓNIKA először jelentkezik a régió képzőművészei között. A portrérajzolást kedvelő rajztanár a kisplasztika finom és kecses vonásaival jelzi művészi érzékenységét. SZÁSZ EDIT szintén először állít itt ki. A kezek gesztusrendszerével a közösség történelemtudatára reflektál, amelyben a múlt felidézése mellett a jelenben a fennmaradásért vívott erős emóciók jelennek meg. JAKABOS-OLSEFSZKY IMOLA Tűzkristályok című alkotásán a feltörő láva érzelemgazdag kisugárzásával és az ősrobbanás formai szépségével felfokozott tettértékű vágyat közvetít. KOSZTA ERVIN a forradalom áldozatainak a kulturális emlékezetben való megőrzését jeleníti meg. HASZMANN JÚLIA RÉKA Generációk című képe a népi motívumkinccsel harmonikusan összecsengő színek hangulatában kel életre. VALEAN TÜNDE dekoratív oázisa az emlékezésben átlényegülő lófej által érzelemgazdag és álomittas emlékképpé válik. SIMÓ ENIKŐ képén a variációs játékok emelt szintű kivitelezése az összhang dicséreteként régi templomok kazettás mennyezetének kortárs folytatása is lehetne. HERVAI KATALIN Jézus és Júdás képe az életmű vallásos identitásának felmutatása. SÁROSI MÁTYÁS Babilonjában a kaotikus felhalmozásban megmutatkozó birtokvágy az életteret számolja fel, és az embert szorítja ki az általa rombolt világból. TOMOS TÜNDE szürreális álmai, női jelképei egy új ciklus születését jelzik, amelyek „rejtelmekben zengenek”, de nagyon izgalmasnak tűnnek. MÁTHÉ LÁSZLÓ felbontja a tradíciót, hogy nagy méretű alkotásain szintéziseket teremtsen annak tapasztalatából. Gyerekportréja egy munkafolyamatba nyújt betekintést. MATTIS-TEUTSCH WALDEMAR sztereogramja és PÉTER ESZTER installációja a művészet alternatív formáival mozdít ki beidegződéseinkből, és ad impulzusokat a játszótárs szerepének elfogadására. ÜTŐ GUSZTÁV felvállalja, hogy a művésznek aktív jelenlétben kell jelen lennie a társadalomban. A székelyföldi szobrászok munkáin jelentős a tradícióba ágyazottság. A mester és tanítvány kapcsolatrendszer köt össze több művészt, amely erős sorsközösséget teremt. VETRÓ ANDRÁS heroikus küzdelemmel az erdélyi értelmiségi élet nagy szellemiségeinek arcmását törekszik a köztudatban megerősíteni. Szárnyaszegett című alkotásán az organikus anyag adottságainak elfogadásával esendő szépséggel egészítette ki faszoborsorozatát. PETROVITS ISTVÁN monumentális szobrai mellett a plakettek személyes és életközeli kapcsolatba hozzák a nagy elődöket. Finom arcvonásokkal avatják ismerőseinkké a kultuszok hőseit. VARGHA MIHÁLY többpilléres szobrászatában a faszobrok alkotásakor a véletlenszerűben rejlő gazdag képzettársítást teszi láthatóvá. Az alkotás révén a korrózió vagy annak hasonlósága a kortársban rejlő archaikust emeli ki. Ennek hasonlóságát látjuk ILLÉS-MUSZKA RUDOLF alkotásán is. ÉLTES BARNA a népi építészet analógiájára épít szobrokat, amelyek részben jelzik egy világképhez való igazodásukat, ugyanakkor autonómiájukat is mutatják. Ezzel szemben VINCZEFFY LÁSZLÓ A gumó titka című térplasztikája zárt jelentéshálót teremt maga köré. Újszerűsége mellett egy őslény szürreális időtlenségét is közvetíti. KOVÁCS GÉZA Kiáltás című plasztikája az újrahasznosítás és elrendezés játéka által kap üzenetet. A kézdivásárhelyi tárlat a régió (Kovászna és Brassó megye) alkotóinak találkozási fórumot teremt. A művész közösségformáló szerepe lényeges, hiszen szép-élménnyel felül lehet emelkedni a gátakon, és igazságérzettel vállalható a holnap. DEÁK FERENC LORÁND
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A művészek is ünnepeltek Szovátán
Hatvanéves a szovátai Domokos Kázmér Szakközépiskola. A kerek évfordulót nagyszabású rendezvénysorozattal köszöntötte május 20-án a fürdőváros. Az egész települést megmozgatta a jeles oktatási intézmény jubileuma, minden korosztály érintve érezte magát, sőt távolabbról is sokan érkeztek, hogy együtt ünnepeljenek a helyiekkel. A főszervező Pro Scola Alapítványnak, Vass Ferencz igazgatónak és szervező csapatának, illetve a rendezvények szereplőinek valóban példás és átfogó képet sikerült nyújtaniuk mindarról, amit az óvoda, a gimnázium és a szakközépiskola hat évtized alatt megvalósított. Az elmúlt tíz évről különösen sokat megtudhatunk, hiszen külön kiadvány, impozáns jubileumi emlékkönyv tükrözi, hogy az iskolában zajló tevékenységet milyen sokrétűen próbálják a névadó képviselte szép hagyományokhoz és a mai kor szelleméhez igazítani.
A kötet a képzőművészetet kevéssé részletezi, noha Szováta több figyelemre méltó tehetséget adott az országnak, és az egyik műteremmé alakított helyiségben most is festő diákok és munkáik fogadták az érdeklődőket. De amiért a Múzsa külön cikket is szentel az évfordulónak, az annak tulajdonítható, hogy a város 11 hivatásos képzőművésze alkalmi kiállítással tisztelte meg az ünnepséget. A festők, szobrászok, grafikusok a modern sportcsarnokban elhelyezett pannókon, állványokon válogatott műveikből mutattak be néhányat. Egyből felértékelődött a tér, ahol máskor testedzés és heves sportösszecsapások tanúsítják, az iskolának fontos, hogy falai közt megvalósuljon a mindig időszerű ideál: test és lélek épsége, egysége. A tárlatnyitáson részt vevő népes ünneplő közönségnek azonban nem csak az volt nyilvánvaló, hogy a Domokos Kázmér Szakközépiskola hitet tesz a művészeti nevelés mellett, azt is jól érzékelhették a jelenlevők, hogy a kérészéletű kiállítás a maga tartós és kétségtelen értéket képviselő, színvonalas anyagával külön rangot ad a jubileumi összejövetelnek, az alkotók pedig, akik közül többen ide jártak iskolába, vagy itt tanítottak, tanítanak, tisztelgésüket is kifejezik ekképpen az intézmény iránt.
A tárlat ötlete eredetileg a nemrég fiatalon elhunyt Siklódi Zsolt grafikusé volt, a Jubileumi emlékkönyv grafikai szerkesztése is neki köszönhető. Hirtelen elhunyta súlyos csapás, de nem maradt el a kiállítás. A gyergyószárhegyi művésztelep egykori művészeti vezetője és a Székelyföldi Grafikai Szemle főszervezőjének elképzelését helybeli társai váltották valóra. Zsolt csendet, szakralitást sugalló két méretes grafikája és kő-fém kisplasztikája mementóként is szolgál a kiállításon. Hasonlóképpen Szováta nagy hírű jelese, sokáig a sóvidéki művészek doyenje, Kusztos Endre szénrajzai, a Fasors sorozat három megrázó darabja, akárha az alkotó saját tragikus halálát jelképezné. E veszteségek dacára is rendkívüli potenciállal rendelkezik a fürdőváros. Aligha van még egy olyan hasonló nagyságrendű település, ahol egyszerre három Magyar Művészeti Akadémia-tag működne, ahogy itt történt éveken át. Kusztos távoztával jelenleg a szobrász Bocskay Vince és Kuti Dénes festőművész rendelkezik ilyen ranggal. A tárlaton a groteszk vonulatot folytató Profán feltámadás és A zsarnokság kapuja monumentális emlékmű modellje ad ízelítőt Bocskay értékes művészetéből. Kuti Dénes festészetét több kiváló mű is reprezentálja, leglátványosabban azonban az installációszerűen megoldott, tükrös-trükkös kompozíció, a Memento, amelynek mélység- és térmegsokszorozó hatását sokan megcsodálták. A közeli Atyhában és Sepsiszentgyörgyön élő MMA-tag, Vinczeffy László gyermekként ugyancsak kötődött Szovátához és iskolájához. Ő is képzőművészetünk meghatározó egyénisége. A Bejárat című jellegzetes kompozíciója bárkit meggyőzhet erről. A tárlat a nemzedéki összefonódást, a generációk stafétaszerű folyamatát is jól érzékelteti. Sánta Csaba, aki a Domokos Kázmér-plakettet is elkészítette, a messzi múlt tárgyi és szellemi világába ágyazódva alkot modern formanyelvű, jelképes bronz kisplasztikákat. Kuti Botond, Kuti Dénes festő fia saját útját járva tanúsít rendhagyó tudást és tehetséget, lelki elmélyülést. Fülöp Mária rajztanárként oktatja a mai tanulókat, de grafikusként is bizonyít. Beszédes tanúság rá Ne hajolj ki! című fekete-fehér grafikai lapja. Szőcs Máté Tímea finom, míves, reneszánsz erényeket felvillantó, freskószerű női portréi restaurátori minőségét is sejtetik. Férje, Szőcs János szintén restaurátor, de emellett marad ereje, kedve a fantázia szárnyalását kielégítő grafikára is. És szintén grafikus Németh Attila. Két nagy mű, a hét darabból álló egyetemi diplomamunka, a Chakra része vonzza magára a tekintetet és késztet meditálásra. Ő jelenleg az anyaországban folytatja elmélyülését a művészetekben.
A tárlat egy nap teltével bezárult. Az élményt, amit nyújtott, igyekszünk hosszasan megőrizni magunkban. De a felmutatott lehetőség, hogy időnként nagy vonzereje lehetne a Szovátán megfordulók számára a helyi alkotók egy-egy ilyen közös jelentkezésének, továbbgondolásra érdemes. Ez is növelhetné azt a hírnevet, amely a turistákat, üdülőket a városba csalja.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)

Élet/Tér az atyhai Kakasülő Galériában
Atyha bekerült a nemzetközi művészeti körforgásba: Vinczeffy László képzőművész idén is folytatja a neves művészek alkotásait felvonultató tárlatsorozatát. Az előkészületekről Simó Márton számol be.
Vinczeffy László Munkácsi-díjas képzőművész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja folytatja a saját telkén elkezdett kiállítássorozatot: idén június 24-én, szombaton 12 órakor nyitja meg a csűrkaput az érdeklődők előtt. A tervek szerint július 31-ig tart majd nyitva a kiállítás, amelynek híre és rangja messze túlmutat a Sóvidék és a Székelyföld határain, hiszen a kétszáz főnél is kisebb faluba ilyenkor akár több ezren is ellátogatnak. Maga a megnyitó is immár hagyományos közösségi és médiaeseménnyé terebélyesedik, eljönnek ilyenkor a művészeti élet jelesei, a helyi és megyei vezetők, illetve sokak külföldről is, hiszen az alkotó szerteágazó kapcsolatrendszere, a magas művészi színvonal vonzza az érdeklődőket.
Idén Bartos Jenő festőművész (Jászvásár), Berze Imre szobrász (Székelyudvarhely), Bocskai Vince szobrász (Szováta), Éltes Barna szobrász (Feldoboly), Jakabos-Olsefszky Imola képzőművész (Brassó), Madaras Péter szobrász (Zalán), Kolozsi Tibor szobrász (Kolozsvár), Kuti Botond festőművész (Szováta), Kuti Dénes festőművész (Szováta), Sánta Csaba szobrász (Szováta), a nemrégiben elhunyt Siklódi Zsolt grafikus (Szováta), Vargha Mihály szobrász (Sepsiszentgyörgy) és Zsombori Béla szobrász (Székelyudvarhely) különböző technikákkal és szerteágazó műfajokban készült alkotásait tekinthetik meg az idelátogatók, persze a tárlaton szerepelnek a házigazda alkotásai is.
Érdekesség, kiegészítő esemény lesz a pajtában berendezett új kiállítótér, a Homloktörő Galéria megnyitása is, ahol a 14 éves sepsiszentgyörgyi Csáki Apor Bogár/Virág című egyéni tárlatát láthatják majd.
A megnyitóbeszédet – a köszöntők elhangzása után – Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese mondja. Külön megemlékeznek a tragikus hirtelenséggel elhunyt Siklódi Zsolt (1966–2017) grafikusművész-tipográfusról, aki a korábbi években mindvégig alkotóként és szervezőként segítette a Vinczeffy által megálmodott galéria létrehozását és népszerűsítését. A megnyitót követően kulturális műsor és vendégség is lesz. Ilyen alkalmakra Vinczeffy gondoskodik a jó hangulatról, ételről, italról, s hogy az időjárás se okozzon meglepetéseket, sátrat is állíttat vendégeinek. Olyan szép példával mutat utat a helyi születésű és erősen ide kötődő alkotó, hogy az mindenképp követendő a kis közösség számára is, amely a múlt év szeptemberében elveszítette a templomát. Mindig új élet épül, hittel és reménységgel a romokon. Hargita Népe (Csíkszereda)

Élettér Atyhából
Atyha, a kicsiny sóvidéki falucska neve időnként a figyelem középpontjába kerül. Legutóbb tavaly szeptemberben, amikor egy villámcsapás következtében leégett a maroknyi település katolikus temploma. És a figyelem középpontjába kerül évente a nyári napforduló tájékán is: ekkor nyílik a Vinczeffy-porta magángalériájában a Kárpát-medence egyik legsajátságosabb képzőművészeti kiállítása.
A Munkácsy-díjas Vinczeffy László a maga lehetőségei és módja szerint igyekszik visszahelyezni szülőfaluját, Atyhát a térképre: a galériává átalakított csűrben immár negyedik éve rendez kiállítást, konok kitartással végezve a szervezőmunkától a meszelésen át az alkotásig mindent. Nem egyedül, mert a Sóvidéken élő képzőművészek mindannyian önzetlenül segítenek neki, hiszen céljuk közös: megismertetni a nagyvilággal Atyhát, a régiót – és a képzőművészetet. És talán nem is hiábavaló fáradozásuk, hiszen míg néhány évvel ezelőtt csak terepjáróval lehetett feldöcögni Korond után az országútról leágazó kátyús földúton Atyhába, idén már aszfaltozásra előkészített szerpentin, a faluban meg egy darab leaszfaltozott útszakasz várta a látogatókat. 
A Kakasülő Galériában szombaton nyílott tárlatra Vinczeffy László az Élet/Tér témát ajánlotta művésztársainak. E sajátos kezdeményezés rítusához híven a kiállítók a hét alapítóból és meghívottjaikból kerülnek ki, az idei kiállításra rányomta bélyegét az egyik alapító, Siklódi Zsolt szovátai grafikusművész korai halála: ő már csak műveivel és az emlékekben lehetett jelen. Gyászkeretbe helyezett fényképéről utolsó mosolyát hagyta a látogatókra, az emlékére meggyújtott gyertya szálegyenes lángja azonban azt üzente, ne adjátok fel, nélkülem is folytatnotok kell.
Újabb kiállítótérrel is bővült idén a Vinczeffy-porta, a csűrrel egybeépített pajtában, a Homloktörő Galéria nevet kapott térben Vinczeffy László egyik unokája, a mindössze 14 éves Csáki Apor mutathatta meg kibontakozó tehetségét, melyet – mint a megnyitón a házigazda elmondta – sem pátyolgatással, sem mederbe tereléssel nem befolyásolt, „hagytam, hogy csináljon, amit a szíve és az agya kívánt”. A szív és az agy pedig a szürrealista és a szecesszió keverékéből született munkákat eredményezett, méltán kapva helyet egyik bogárvirág-rajz a kiállítás katalógusában, a nagyok alkotásai mellett.
A kiállítást Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese méltatta a megnyitón, a végtelen tér és a véges egyéni élettér elemzését vetítve ki a bemutatott művekre. Az idei tárlatra Bocskay Vince szobrászművész (Szováta) Jakabos-Olsefszky Imola keramikusművészt (Brassó), Kuti Dénes festőművész (Szováta) Kolozsi Tibor szobrászművészt (Kolozsvár), Kuti Botond festőművész (Szováta) Berze Imre szobrászművészt (Székelyudvarhely), Sánta Csaba szobrászművész (Szováta) Zsombori Béla szobrászművészt (Székelyudvarhely), Siklódi Zsolt grafikusművész (Szováta) Madaras Péter szobrászművészt (Zalán), Vargha Mihály szobrászművészt (Sepsiszentgyörgy) Éltes Barna szobrászművészt (Feldoboly) és Vinczeffy László festőművészt (Sepsiszentgyörgy – Atyha) Bartos Jenő festőművészt (Jászvásár) hívta meg, a kiállításmegnyitóra Sepsiszentgyörgytől Marosvásárhelyen át Budapestig mindenhonnan érkezett nagyszámú közönséget Samu Imola és zenekara világzenei előadása szórakoztatta.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csűrszínház tizenötödször
Ha fúj, ha esik, és ha vihar van
Annyira a Mikháza mindennapjaivá vált a Csűrszínház, hogy már nem is feltűnő a létezése, működése. Szinte természetes, hogy ott van az iskola udvarán, immár megszépült külsővel, változatos és színvonalas műsorával. Nemcsak a napokon, amelyet immár 15 éve megálmodott és kitartóan szervez Szélyes Ferenc színművész, és „kaparja ki” hozzá a szükséges pénzösszeget felesége, Szélyes Andrea-Natália, hanem máskor is, amikor itt római fesztivál, gazdarendezvény, filmnap, netán színjátszó tábor van. 
Ha fúj a szél, vihar van és eső mossa el az udvart, akkor is több mint másfél évtizede minden június utolsó hétvégéjén eljönnek Mikházára mindazok, akik kedvelik a színházat, megszerették azt a különleges környezetet, helyet, amelyet a helybéliek talán nem is értékelnek annyira, és együtt ünneplik a kultúrát, a színházművészetet. És nem csak. Mert jó néhány éve színvonalas kiállítással egészül ki a kínálat. Az idén a vendégek a szervezők felkérésére a szovátai művészek voltak, akik igen találóan rendezték be a minitárlatot úgy, hogy felvonultatták az alkotók javát. A falra kerültek Szőcs János, Sánta Csaba, Fülöp Mária-Magdolna, Szőcs Máté Tímea, Németh Attila, Bocskay Vince, Kuti Dénes, Kuti Botond, Vinczeffy László és a néhai Kusztos Endre és Siklódi Zsolt munkái. Az alkotásokról – a megnyitót és Szélyes Ferenc vendéglátó köszöntő szavait követően – Bocskay Vince beszélt. És alighogy a közönség közelebbről is megtekinthette a kiállítás anyagát, máris jött egy felajánlás, hogy jövőben a nyárádszeredai alkotótábor anyagából válogathatnak a szervezők úgy, hogy e tájegységben élők alkotásait hozzák egy térbe. 
A pénteki esőzések mintha egy kicsit elbátortalanították volna a délutáni, esti előadás iránt érdeklődőket, aztán mégis kisütött a nap, és eljöttek mindazok, akik időjárástól, politikai állástól és egyéb körülményektől függetlenül fogyasztói e kulturális kínálatnak, azok, akik a nézőtéri gyenge fényben is megtalálják helyüket a padok között, mert tudják, hogy mindazoknak az előadásoknak, amelyeket egyébként kőszínházban is megtekinthetnek, itt különlegesebb a hangulata. Még akkor is, ha netán esküvői menet vonul végig, autók tülkölnek és fáradt traktorok pöfögnek végig az utcán, vagy kíváncsi gyerekek bújnak át a színpadot árnyékoló vászon alatt, s az előadás közben a kocsmázók hangos beszéde néha jobban behallatszik, mint a színpadi produkcióban elhangzott replikák. 
Akik úgy döntöttek, hogy eljönnek a tizenötödik Csűrszínházi Napokra, ezúttal is színes előadásokat láthattak. Azt, hogy miként játszhat el két színész egy előadásban legalább 16 karaktert (a gyergyószentmiklósi Figura Színház Marie Jones Kövekkel a zsebében című tragikomédiájában Kolozsi Borsos Gábor és Moşu Norbert-László). És újra fejet hajthattunk a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagyasszonya, Farkas Ibolya alakítása előtt, aki a soproni Petőfi Színház, a Zentai Magyar Kamaraszínház, a Komáromi Jókai Színház, a mikházi Csűrszínház, a Forrás Színház, a Pesti Magyar Színház és a bécsi Europa Club közös produkciójaként bemutatott Ingmar Bergman Őszi szonáta című film forgatókönyvéből készült színpadi játékában bizonyította, hogy a világot jelentő deszkák testet-lelket megfiatalító energiákat szabadíthatnak fel egy-egy alakítás során. De hasonló teljesítményt nyújtott Eva szerepében Molnár Anikó fiatal soproni színművész is, akiknek játékát Vukosavljev Iván (Viktor) és Diószegi Imola (Helena) egészítette ki. 
Hagyományossá vált, hogy a Csűrszínház udvarára a Mentor Kiadó is elhozza legújabb köteteit, s az is sajnos megszokott, hogy néha többen állnak a könyvek mögött, mint előtt. Habár az idén – egy kicsit talán annak is köszönhetően, hogy babgulyás rotyogott az üstben – többen eljöttek. Aki lemaradt, veszített, mivel a megjelent szerzők (Kovács Levente, Sebestyén Mihály, Lokodi Imre, Király Káli István, Soós István, Székely Szabó Zoltán) több kötetet is elhoztak, s mint ilyenkor szokás, még a „kulisszatitkokba”, az írás fortélyaiba is betekintést nyerhettek a szellemi táplálék iránt érdeklődők. 
Az Őszi szonáta mellett az idei csűrszínházi előadás fénypontja a budapesti Nemzeti Színház kiváló színművésze, Tóth Auguszta Hoztam valamit a hegyekből – Mezei Mária című önálló estje volt. Szűcs Nelly zongoraművésznő kíséretében a több mint kétórás egyéni előadáson nemcsak a múlt század elején és derekán élt, elismert, majd a pályáról félreállított színművésznő élete pergett le korabeli sanzonok kíséretében, hanem olyan sorstragédia, önvallomás is volt, amely korhűen ábrázolta a korabeli kultúrpolitikát és mindazt a megpróbáltatást, amelyet a második világháborúban és az azt követő sötét diktatúrában át kellett élni. A lekötő előadásmód, a kiváló színészi teljesítmény – a kereken 100. előadásban – a környéken zajló mulatság ellenére mély katarzist váltott ki a nézőkből. 
A szórakozni vágyóknak a felüdülést a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Carlo Goldoni Mirandolina című vígjátéka jelentette, amelynek díszletei úgy zsúfolódtak be a Csűrszínház színpadára, hogy az elemeket szállító tehergépkocsit nagy erőfeszítések árán traktorral kellett kihúzni a szomszéd kertből, a színpadszerelőket lelkes helyi fiatalok egészítették ki a helyi lakodalmat megelőző erőgyakorlatként. 
A rendezvény vasárnap zárult a Bekecs néptáncszínház legújabb produkciójának, a Legendák kertjének csűrszínházi bemutatójával. A Bekecs a Maros Művészegyüttes mellett évek óta visszatérő vendége a Csűrszínháznak, így a székelyföldi legendákat a tánc nyelvén felelevenítő előadást is igen nagy szeretettel fogadta a nyárádmenti – és nem csak – közönség. 
A csűrszínházi évad nem zárul le, lesz még zenei, film- és római fesztivál, gazdanap, és a soproni Petőfi Sándor Színház gyerekeknek és fiataloknak szóló Michael Ende-mesejátékot, A pokoli puncs- pancs című zenés darabot is bemutatja július 22-én. Érdemes gyakrabban visszatérni a Csűrszínházba, igen a gazdag a nyári kulturális kínálat. 
VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)

Élet/Tér Atyhában
Múlt szombattól újra pezseg az élet a Kakasülő Galériában. A kiállítótér is bővült valamelyest. Sosem tétlen a gazda, Vinczeffy László Munkácsy-díjas festőművész. Akik ismerik, tudják, hogy portáján mindig van újdonság. Épül, szépül a bennvaló, gazdagszik a kertben a modern szoboregyüttes. És ami a legfontosabb, érdeklődők százait vonzza ide a nyárról nyárra közönség elé vitt atyhai képzőművészeti kiállítás. Tavaly több mint másfél ezren látták, idén sem lesz kevesebb látogató. Ez nyugodtan megjósolható. A tárlat növekvő hírneve s a hegyi faluba vezető feljavított út is garantálja. A június 24-i megnyitón nagyon sokan voltak. És nem kellett csalódniuk. Az egykori pajtából különleges hangulatú galériává alakított Homloktörő is elvarázsolta a belépőket, a Kakasülő látványkínálata is lenyűgöző ismét.
Budapesten, Bukarestben, Berlinben, bárhol elismerés övezné a tárlatot, de a tizennégy kiállító munkái itt, a világtól látszólag eldugott, távoli településen nyernek igazi értelmet, telítődnek olyan érzelmi, hangulati többlettel, amit a hely szelleme táplál. Erről a feltöltődésről beszélt a művészek egyike-másika is, amikor mostani műveikről faggattam őket. Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese is célzott rá méltató beszédében az avatón. És az igényes kivitelezésű, háromnyelvű katalógus ajánló soraiban Kuti Dénes festőművész is utal rá, miközben a negyedszer megrendezett, jelenlegi kiállítás központi gondolatát, az Élet/Tér témáját igyekszik körülhatárolni. „Atyhában a Föld összeér az Éggel, és azon túl nincsen semmi – idéződnek fel bennem oly gyakran felsősófalvi nagyapám szavai egy néhai korondi öregasszonyról, aki ebben a hitben élt és halt meg, ugyanis sohasem járt távolabb Korond határánál – ám kis háza, kertje, Korond vidéke a sajátja volt és otthon érezte magát benne” – olvashatjuk a líraisággal átszőtt írásban. Azóta sok minden változott, a korondiak és mások is keresztül-kasul bejárják a nagyvilágot, kitágult a környékbeliek élettere, igazán otthon azonban a szülőföldön, ezeken a tájakon érzik magukat. Az atyhaiak otthonosságérzete immár ezzel a galériával és a tárlataival is teljesebb lehet. Kuti erről így vall: „E kiállítássorozaton a részt vevő művészek konkrét és elvont, valós és álomszerű, szeretetet, együttérzést kifejező, eget és földet összekötő belső élettereik festett, rajzolt és faragott »képeit« vonultatják fel, így próbálván üzenni Atyha, a Sóvidék, Erdély, a Kárpát-medence és a nagyvilág magyarságának: »Emberek, szántsatok, vessetek, arassatok! – mert íme, valahol a világon, egy elveszni látszó kis hely is válhat élhető életteretekké, otthonotokká, ahol egy templom a földeteket az egetekkel összekötheti, és amelyből továbbra is a szépnek, a jónak, a hitnek dallama zenghet.«”
A Sóvidékhez kapcsolódó alaptagok, akik három évvel ezelőtt, induláskor a kezdeményező Vinczeffy Lászlóhoz csatlakoztak, minden nyáron elhozzák ide alkotásaikat. Évente egy-egy társukat is meghívják kiállítani, így áll össze a galéria csoportos tárlatának anyaga. Bocskay Vince (Szováta), Kuti Botond (Szováta), Kuti Dénes (Szováta), Sánta Csaba (Szováta), a nemrég fiatalon elhunyt Siklódi Zsolt (Szováta), Vargha Mihály (Sepsiszentgyörgy) és Vinczeffy László (Sepsiszentgyörgy) ezúttal Bartos Jenőt (Jászvásár), Berze Imrét (Székelyudvarhely), Éltes Barnát (Feldoboly), Jakabos Olsefszky Imolát (Brassó), Madaras Pétert (Zalán), Kolozsi Tibort (Kolozsvár) és Zsombori Bélát (Székelyudvarhely) kérte fel az együttműködésre. Életkor, műfaj, művészi látásmód tekintetében változatos csapat. Ami közös bennük, az mindenekelőtt a művészi minőség iránti elkötelezettség, mindannyian az igényesség jegyében dolgoznak. Idén több a szobor, mint a festmény, Bartos, a két Kuti és Vinczeffy olajfestményei mellett Berze, Kolozsi, Sánta bronz kisplasztikái, Bocskay, Éltes, Madaras, Varga, Zsombori fába faragott szobrai, Jakabos kerámiája, a fametszettel is reprezentált Siklódi bronz-, kőkompozíciója és Zsombori mészkő munkája teremt magának életteret a Kakasülő lenti, illetve fenti szintjein. Ahány mű, annyiféleképpen vall alkotója egyéniségéről. De találkozhattunk Atyhában egy nagy ígérettel is. Vinczeffy László tizennégy éves unokája, a sepsiszentgyörgyi Csáki Apor mutatkozott be a frissen felavatott Homloktörő galériában. A nagyapa hagyta, hogy a gyerek tehetsége önmagától bontakozzék ki, nem avatkozott be oktatással a fejlődési folyamatba. Az eredmény egy érdekes, rajzos fantáziavilág, amely Bogárvirág címen sorakoztat fel szürreális és szecessziós jegyeket ötvöző fekete-fehér és színes rajzokat. Immár bizonyos, hogy Apor módszeres művészeti képzését érdemes elkezdeni.
A 4. atyhai kiállítás augusztus 7-ig látogatható. Népújság (Marosvásárhely)