Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Vincze Sándor
3 tétel
2017. március 5.
Amikor a szovjet terror román besúgással társul – Gulág-tragédia Kolozsváron
Kevesen tudják, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben még pusztítóbb volt a szovjet terror, mint a trianoni országrészben, ott ugyanis a szovjetek vérengzését tetézték a Vörös Hadsereg mellé csapódott román katonák kegyetlenkedései. Bár nem süthető bélyeg a teljes erdélyi románságra, mégis tény: Kolozsvárról és környékéről közel hatezer magyar férfit hajtottak el a Gulág-Gupvi táborokba, a román katonaság és a magyar-vagyonra ácsingózó helyi románok segítségével, egyharmaduk sosem tért vissza. Ugyanakkor voltak magyarokat bujtató román családok is. A Gulág Emlékév zárónapján Kolozsváron több kutató és túlélő is megszólalt, a borzalmas történetet a témát régóta kutató Erdélyi Eszkimó Péter írta meg a PestiSrácok.hu olvasóinak.
A szovjet katonai vezetés jó előre gondolt a rommá tett Szovjetunió területeinek helyreállításra. Ehhez viszont rengeteg férfi munkaerőre és szakemberre volt szükségük, de az emberveszteségeik miatt erre nem állt rendelkezésre elegendő munkaerő. Ráadásul hadifoglyokból is kevesebbet ejtettek a tervezettnél, ezért találták ki a civilek számára a „málenkij robot” (kis munka) hazug intézményét, amelyet Kolozsvárt is alkalmaztak.
Nem elég, hogy 1944 őszén Tordánál a magyar hadsereg és német bajtársaik majdnem egy hónapig feltartották a román szövetségesekkel megerősített szovjet erőket, ezzel megakadályozva a Vörös Hadsereget abban, hogy betörjön a magyar fennhatóság alatt lévő Észak-Erdélybe, de ráadásul szervezetten voltak képesek visszavonulni. Ennek köszönhetően Rogyion Malinovszkij parancsnok alig volt képes hadifoglyokat ejteni, ezért döntött úgy, hogy a hiányt főleg a kolozsvári civilekkel pótolja. Sztálin dühödten sürgette Malinovszkijt, aki ebben a helyzetben még a Moszkva által megkövetelt hadifogoly kvóta töredékét sem tudta teljesíteni. Tehetetlenségük miatt kimondhatatlan feszült hangulat uralkodott a szovjet főparancsnokságon éppen úgy, mint a közkatonák körében. Malinovszkij pedig hazudni kényszerült a rettegett generalisszimusznak, amikor a hadifoglyok létszámáról tett jelentést.
A ROMÁN SZOMSZÉDOK ADTÁK A FÜLEST
– A többhetes lángoló tordai pokolnak azonban október 7-én vége szakadt és a szovjet-román erők elkezdhették féktelen szabadrablásukat, erőszakoskodásukat Tordán, Kolozsvárt és a környező falvakban, amely borzalmakat a békés lakosság málenkij robotra való elhajtásával tetéztek – fogalmaz Murádin János Kristóf erdélyi történész. – Október 12-15 között – teljesen törvénytelenül – hétszáz 17 és 55 év közötti magyar fiút és férfit ejtettek foglyul Tordán és környékén, illetve ötezret Kolozsvárt, majd hurcolták el onnan a szerencsétlen embereket a Szibériai lágerekbe. A sorozatos razziaszerű fogolyszedések során előbb az utcáról, vagy a munkahelyeikről, később a lakásaikból szedték össze a magyar áldozatokat. Gyakran a szovjet katonákat a román hatóságok, vagy éppen a román szomszédok irányították azokhoz magyarokhoz, akikkel szemben ellenérzéssel viseltettek.
– A Szentlélek utcában jártak először és szedték össze az embereket. Bejöttek utánunk az oroszok a házba. a pincéből hoztak ki apámmal (Kelemen Ferenc) és György Jakab Misivel, az egyik szomszédunkkal. Először a házak udvarára csalták ki az embereket, majd átvezettek egy műhelybe a Széchenyi tér közelében, ahol „átverifikáltak”, megnézték, milye volt az embernek és elvették tőle. Onnan egyenesen vittek a törvényszékre, a börtöncellába – mesélte a történészeknek Kelemen István, aki akkor 18 éves volt.
Nagyon fontos szempontként szerepelt, hogy az emberek összeterelése gyorsan, pontosan és a lehetőségekhez mérten ellenállás nélkül menjen végbe. Ezért az oroszul tudó foglyok kérdéseire a szovjet katonák általában nem mondták meg az igazat. Legtöbbször azt mondták, hogy „málenkij robotra”, vagyis kis munkára, a háborús károk eltakarítására kell a munkaerő. Mindezeknek dacára, az elfogottakkal úgy bántak, mint valami bűnözőkkel, vagy legalábbis hadifoglyokkal. A kolozsvári utcák zengtek a „davaj, davaj!” (gyerünk, gyerünk), „bisztro!” (gyorsan) és a „pasli!” (indulás) parancsszavaktól.
16 ÉVES GYERMEK VOLTAM…
– Az oroszok bevonulása után elszaladtam a műhelyünkbe, hogy megnézzem, nem törték-e fel a ruszkik? Nem volt feltörve. Indultam vissza, hogy vigyem meg a jó hírt, hogy a műhely sértetlen… Ahogy futottam visszafelé, a Széchenyi téren egy orosz katona meglátott, és rám kiáltott, hogy „davaj!”, „davaj!” – intve a géppisztolyával, hogy álljak be a sorba. Már vagy száz ember állhatott ott a sorban. Megijedtem. Nem akartam beállni, inkább futottam tovább. De az orosz figyelmeztetésül a lábam elé lőtt egy rövid sorozatot. Akkor láttam, hogy muszáj engedelmeskednem. Be kellett álljak a sorba. Még csak 16 éves gyermek voltam. Sírtam és vártam, hogy mi lesz – meséli Török Imre, aki túlélte a borzalmakat.
A szovjet járőröket román civilek és katonák segítették a magyarok összegyűjtésében. Aki nyíltan vállalta magyarságát és fizikailag is megfelelt a nehéz fizikai munkára, azt azonnal bevágták a sorba.
Vincze Sándor túlélő emígy emlékezik: – Jöttünk a város felé, s ahol most a Horeáék szobra áll, megpillantottuk a sorba terelt tömeget. Fegyveresek vették körül az egybeterelt civileket, Több volt a román katona, mint az orosz. Minket is bevágtak a testvéremmel együtt a sorba és faggatni kezdtek: „Ce esti roman sau ungur?” (Mi vagy, román, vagy magyar?). Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Na, akkor csak álljunk nyugodtan. Gyönyörű októberi nap volt, úgy is öltöztem kiskabátban, félcipőben. Azt mondták, hogy a felrobbantott hidakat kell felépítenünk – mondja könnyeivel küszködve Sándor, aki egyedül tért haza a három Vincze testvér közül.
A törvényszékre kísért civileket a két-négy személyes fogdákba lökdösték, néha egyszerre húszat-harmincat zsúfolva össze. – A cellában álltunk, mint a gyufaszálak a gyufásdobozban. Nem is tudtunk lefeküdni. Éjszaka két-három óra körül adtak egy kis paszulylevest. Jó meleg volt. Jól is esett, mert nagyion ki voltunk éhezve. Mivel kanalat nem adtak, a csajkából kellett meginnunk – sorolja a körülményeket Török Imre egykori rab. – Engem október 12-én kaptak el. Elkísértek a Honvéd utcai börtönbe és ott bezártak bennünket a cellákba. Amikor aztán hajnalban lezavartak sorba állni, ott láttam apámat, sok ismerőssel együtt. Édesapám Bitay József később Magnyitogorszkba került, és ott meghalt. Elhurcolásakor negyvenhárom éves volt – közli szomorúan Bitay László, aki 1944-ben szinte még gyermek volt.
NEM KELLETTEK SZEMTANÚK…
Hogy ne keltsenek feltűnést, ne legyenek szemtanúk, akik pánikot kelthettek volna a városban, hajnalban kiterelték, majd gyalogosan elindították a magyar férfiakat Torda felé, a vasút ugyanis járhatatlan volt, mert a visszavonuló németek megrongálták.
– Nagyon „dávájoztak” az oroszok – folytatja Török Imre. – Ijesztően sokan voltunk. Szuronyos oroszok járkáltak körülöttünk farkaskutyákkal. Valósággal elijesztettek bennünket még a szökés gondolatától is. Úgy meg voltunk félemlítve, hogy még félrenézni sem mertünk.
CSAK ÚGY ROPOGTAK A MAGYAR CSONTOK A MUNKAGÉPEK ALATT
Végül Tordán vasútra tették a magyarokat, persze marhavagonokba zsúfolva, ahol a padlóba vágott lyuk, vagy két konzervesdoboz szolgált latrinaként. A vonatok három napig mentek Foksányba, ahol megtörtént a férfiak ismételt átvizsgálása, majd innen az orosz földön használatos széles nyomtávú vasúton folytathatták halálútjukat a Szovjetunió valamelyik kényszermunkatáborába. Kölley Györgyöt például Karéliába szállították. Itt jegyezzük meg, hogy a flekktífuszban, vérhasban és egyéb betegségekben elhunytak holttesteit tömegsíírokba helyezték, majd a „felszabadulást” követően a tábor helyén munkáslakótelepet építettek. A szemtanúk szerint csakúgy ropogtak a magyar csontok a munkagépek alatt!
– Körülbelül 1900 embert összekötözött kézzel indítottak el marhavagonokban. Ez volt életem legborzalmasabb utazása.A hőmérő állandóan mínusz tíz fok körül mozgott, borzasztóan fáztunk és szinte teljesen védtelenek voltunk. Egy-egy vagonba száznyolcvan személyt tereltek be, és amikor megérkeztünk útcélunkhoz, általában száz-százharminc volt még életeben – meséli elszorult hangon Kölley.
Bien György a mérhetetlenül rossz ellátásra panaszkodott leginkább. – Az étkezés feketekenyérből és sós halból állt. Víz kevés volt, a szomjúság őrületig gyötört – mondta az idős túlélő. Gergely István is túlélte a lágert. A ma kilencvenes éveit taposó tősgyökeres kolozsvári öregúr meglepő részletességgel mesél negyvennégy őszéről. – Amikor esett az eső, a drótos ablakon kinyújtottuk a kanalunkat és az összegyűjtött pár csepp vizet a betegeknek adtuk. Legalább a kiszáradt ajkukat megnedvesítettük – mondja szomorúan.
“AZ ÉN CÉDULÁMAT EGY RENDES ROMÁN LÁNY TALÁLTA MEG”
Miközben utaztak, cédulákat dobtak ki, amelyekben családjainkat értesítettük arról, mi történik velünk. Érdekes módon ezek a papírfecnik legtöbbször célba is értek. – Az enyémet egy rendes román lány találta meg Medgyesen, ma is őrzöm – mosolyog Gergely.
Több sikeres szökésre is sor került. A bátrabbak sejtették, hogy nincs veszteni valójuk meglógtak őrzőiktől. – Az egyik vagonból sikeresen megszöktek a foglyok. Volt a közöttük vasutas, tudta, hogyan állítják össze a marhavagonokat és felszedték a padozatot, majd lefeküdtek a vonat alá és megvárták, míg elmegy felettük a szerelvény. Ez valahol Brassó környékén lehetett. Másnap reggel, amikor kinyitotta az őrség a vagont, hogy adjon nekik vizet, csak egy kis sovány borbélyt találtak ott, aki nem mert megszökni. Erre őt jól megverték az orosz őrök, hogy miért nem lógott meg ő is – meséli nekem a katonás kiállású férfiú, aki végül lerobbant munkaképtelenként tért haza két, munkatáborban letöltött szörnyű esztendőt követően.
Persze a holttesteket egyszerűen a sínek melletti árokba hajították, igaz, egy ideig nem jelentették őket, mert megkapták a fejadagjukat. Aki túlélte az embertelen utazást, azok is igen leromlott testi állapotban érkeztek meg a táborukba. – Amikor kiérkeztünk a Szovjetunió valamelyik munkatáborába, már ott volt egy csomó fogoly, akik a mi viszonyainkra azt mondták, hogy csak ne panaszkodjunk, most már pazar körülmények vannak a kezdetekhez képest – emlékezik Szőregi Béla egykori kolozsvári fogoly.
A lágerélet viszonylag jól ismert a nagyközönség előtt, elég, ha Alekszandr Szolzsenyicinre író munkásságára gondolunk. Mindennek a tetejébe a lágerekből szabadultak szenvedései Kolozsváron tovább folytatódtak, hiszen a hatóságok előtt ismertek voltak a „bűneik”, amelyek miatt alapvető egzisztenciális gondokkal néztek szembe, a környezetük előtt pedig kénytelenek voltak minderről hallgatni.
– A szovjet fogságot elszenvedő civilek kálváriája a kommunista Romániában tabu-téma volt, igaz kevesen is beszélhettek volna róla… Az elhurcolt ötezer magyar egyharmada, körülbelül ezerhatszáz-ezernyolcszáz fő elpusztult az úton, vagy a munkatáborban – teszi hozzá Murádin történész.
VOLTAK MAGYAROKAT BUJTATÓ ROMÁNOK IS
Murádin János Kristóf előadásában ugyanakkor kihangsúlyozta: ahogy a történelem általában, úgy a kolozsvári terror esete sem fekete-fehér. – Az erdélyi román lakosság egy része igenis segíteni próbált az elhurcoltatás előtt álló magyarokon. Volt több olyan eset is Kolozsváron, hogy a román szomszédok bújtatták saját lakásukban a magyar szomszédot egész családjával együtt, megmentve így a szovjet deportálástól. Általában ez olyan esetekben nyilvánult meg, amikor a magyar szomszéd korábban ő maga is segített román szomszédjának a magyar közhatalom négy éve alatt 1940 és 1944 között ügyes-bajos dolgaiban, hivatali ügyei intézésében, vagy kiállt mellette adott esetben, ha a magyar hatóságokkal valamilyen konfliktusa akadt – magyarázta el a történész.
AZ ERKÖLCSI KÁRPÓTLÁS IS ELMARADT
Az egyre nagyobb eredményekkel járó kutatások nehézségeire jellemző példa, hogy az ötezer férfi neve közül mindössze hétszázötvenét sikerült feltárni. És végül még egy fontos megjegyzés: sem a román, sem az orosz politikai vezetés még elvi szinten sem kárpótolta a túlélőket a szovjetunióbeli szenvedéseikért. Ráadásul sok felelős ember még ma is úgy gondolja, hogy a kolozsváriak kényszertáborokba való elszállítása, rabszolga munkára való kényszerítése jogos tett volt.
„Mindenki vegye elő a mobiltelefonját!” – a jövőben ezzel, vagyis nem a megszokott, ellenkező utasítással kezdheti óráját az a történelem tanár, aki letölteti Farkas György és Pásztor Péter ötletgazdák-fejlesztők új alkalmazását. Ez az applikáció akár a Kolozsvárra személyesen ellátogatót, akár a világ másik szegletében a fotelban ülőt vezeti végig a kincses város azon helyszínein, ahol 1944 őszén összegyűjtötték, tartották, kínozták azt az ötezer helyi magyar férfit, akiket innen a Szovjetunió lágereibe hurcoltak – jogtalanul. Minderről a GULÁG-év zárónapján esett szó február 25-én, amely rendezvényen két, e témát feldolgozó dokumentumfilm ősbemutatóját nézhettünk meg (Farkas György: „Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár?”, Tóth Orsolya: „A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron”) valamint egy olyan kerekasztal-beszélgetésben vehettünk részt, amelyre eljöttek a borzalmak egyes megélői is.
Erdélyi Eszkimó Péter
pestisracok.hu
Kevesen tudják, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben még pusztítóbb volt a szovjet terror, mint a trianoni országrészben, ott ugyanis a szovjetek vérengzését tetézték a Vörös Hadsereg mellé csapódott román katonák kegyetlenkedései. Bár nem süthető bélyeg a teljes erdélyi románságra, mégis tény: Kolozsvárról és környékéről közel hatezer magyar férfit hajtottak el a Gulág-Gupvi táborokba, a román katonaság és a magyar-vagyonra ácsingózó helyi románok segítségével, egyharmaduk sosem tért vissza. Ugyanakkor voltak magyarokat bujtató román családok is. A Gulág Emlékév zárónapján Kolozsváron több kutató és túlélő is megszólalt, a borzalmas történetet a témát régóta kutató Erdélyi Eszkimó Péter írta meg a PestiSrácok.hu olvasóinak.
A szovjet katonai vezetés jó előre gondolt a rommá tett Szovjetunió területeinek helyreállításra. Ehhez viszont rengeteg férfi munkaerőre és szakemberre volt szükségük, de az emberveszteségeik miatt erre nem állt rendelkezésre elegendő munkaerő. Ráadásul hadifoglyokból is kevesebbet ejtettek a tervezettnél, ezért találták ki a civilek számára a „málenkij robot” (kis munka) hazug intézményét, amelyet Kolozsvárt is alkalmaztak.
Nem elég, hogy 1944 őszén Tordánál a magyar hadsereg és német bajtársaik majdnem egy hónapig feltartották a román szövetségesekkel megerősített szovjet erőket, ezzel megakadályozva a Vörös Hadsereget abban, hogy betörjön a magyar fennhatóság alatt lévő Észak-Erdélybe, de ráadásul szervezetten voltak képesek visszavonulni. Ennek köszönhetően Rogyion Malinovszkij parancsnok alig volt képes hadifoglyokat ejteni, ezért döntött úgy, hogy a hiányt főleg a kolozsvári civilekkel pótolja. Sztálin dühödten sürgette Malinovszkijt, aki ebben a helyzetben még a Moszkva által megkövetelt hadifogoly kvóta töredékét sem tudta teljesíteni. Tehetetlenségük miatt kimondhatatlan feszült hangulat uralkodott a szovjet főparancsnokságon éppen úgy, mint a közkatonák körében. Malinovszkij pedig hazudni kényszerült a rettegett generalisszimusznak, amikor a hadifoglyok létszámáról tett jelentést.
A ROMÁN SZOMSZÉDOK ADTÁK A FÜLEST
– A többhetes lángoló tordai pokolnak azonban október 7-én vége szakadt és a szovjet-román erők elkezdhették féktelen szabadrablásukat, erőszakoskodásukat Tordán, Kolozsvárt és a környező falvakban, amely borzalmakat a békés lakosság málenkij robotra való elhajtásával tetéztek – fogalmaz Murádin János Kristóf erdélyi történész. – Október 12-15 között – teljesen törvénytelenül – hétszáz 17 és 55 év közötti magyar fiút és férfit ejtettek foglyul Tordán és környékén, illetve ötezret Kolozsvárt, majd hurcolták el onnan a szerencsétlen embereket a Szibériai lágerekbe. A sorozatos razziaszerű fogolyszedések során előbb az utcáról, vagy a munkahelyeikről, később a lakásaikból szedték össze a magyar áldozatokat. Gyakran a szovjet katonákat a román hatóságok, vagy éppen a román szomszédok irányították azokhoz magyarokhoz, akikkel szemben ellenérzéssel viseltettek.
– A Szentlélek utcában jártak először és szedték össze az embereket. Bejöttek utánunk az oroszok a házba. a pincéből hoztak ki apámmal (Kelemen Ferenc) és György Jakab Misivel, az egyik szomszédunkkal. Először a házak udvarára csalták ki az embereket, majd átvezettek egy műhelybe a Széchenyi tér közelében, ahol „átverifikáltak”, megnézték, milye volt az embernek és elvették tőle. Onnan egyenesen vittek a törvényszékre, a börtöncellába – mesélte a történészeknek Kelemen István, aki akkor 18 éves volt.
Nagyon fontos szempontként szerepelt, hogy az emberek összeterelése gyorsan, pontosan és a lehetőségekhez mérten ellenállás nélkül menjen végbe. Ezért az oroszul tudó foglyok kérdéseire a szovjet katonák általában nem mondták meg az igazat. Legtöbbször azt mondták, hogy „málenkij robotra”, vagyis kis munkára, a háborús károk eltakarítására kell a munkaerő. Mindezeknek dacára, az elfogottakkal úgy bántak, mint valami bűnözőkkel, vagy legalábbis hadifoglyokkal. A kolozsvári utcák zengtek a „davaj, davaj!” (gyerünk, gyerünk), „bisztro!” (gyorsan) és a „pasli!” (indulás) parancsszavaktól.
16 ÉVES GYERMEK VOLTAM…
– Az oroszok bevonulása után elszaladtam a műhelyünkbe, hogy megnézzem, nem törték-e fel a ruszkik? Nem volt feltörve. Indultam vissza, hogy vigyem meg a jó hírt, hogy a műhely sértetlen… Ahogy futottam visszafelé, a Széchenyi téren egy orosz katona meglátott, és rám kiáltott, hogy „davaj!”, „davaj!” – intve a géppisztolyával, hogy álljak be a sorba. Már vagy száz ember állhatott ott a sorban. Megijedtem. Nem akartam beállni, inkább futottam tovább. De az orosz figyelmeztetésül a lábam elé lőtt egy rövid sorozatot. Akkor láttam, hogy muszáj engedelmeskednem. Be kellett álljak a sorba. Még csak 16 éves gyermek voltam. Sírtam és vártam, hogy mi lesz – meséli Török Imre, aki túlélte a borzalmakat.
A szovjet járőröket román civilek és katonák segítették a magyarok összegyűjtésében. Aki nyíltan vállalta magyarságát és fizikailag is megfelelt a nehéz fizikai munkára, azt azonnal bevágták a sorba.
Vincze Sándor túlélő emígy emlékezik: – Jöttünk a város felé, s ahol most a Horeáék szobra áll, megpillantottuk a sorba terelt tömeget. Fegyveresek vették körül az egybeterelt civileket, Több volt a román katona, mint az orosz. Minket is bevágtak a testvéremmel együtt a sorba és faggatni kezdtek: „Ce esti roman sau ungur?” (Mi vagy, román, vagy magyar?). Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Na, akkor csak álljunk nyugodtan. Gyönyörű októberi nap volt, úgy is öltöztem kiskabátban, félcipőben. Azt mondták, hogy a felrobbantott hidakat kell felépítenünk – mondja könnyeivel küszködve Sándor, aki egyedül tért haza a három Vincze testvér közül.
A törvényszékre kísért civileket a két-négy személyes fogdákba lökdösték, néha egyszerre húszat-harmincat zsúfolva össze. – A cellában álltunk, mint a gyufaszálak a gyufásdobozban. Nem is tudtunk lefeküdni. Éjszaka két-három óra körül adtak egy kis paszulylevest. Jó meleg volt. Jól is esett, mert nagyion ki voltunk éhezve. Mivel kanalat nem adtak, a csajkából kellett meginnunk – sorolja a körülményeket Török Imre egykori rab. – Engem október 12-én kaptak el. Elkísértek a Honvéd utcai börtönbe és ott bezártak bennünket a cellákba. Amikor aztán hajnalban lezavartak sorba állni, ott láttam apámat, sok ismerőssel együtt. Édesapám Bitay József később Magnyitogorszkba került, és ott meghalt. Elhurcolásakor negyvenhárom éves volt – közli szomorúan Bitay László, aki 1944-ben szinte még gyermek volt.
NEM KELLETTEK SZEMTANÚK…
Hogy ne keltsenek feltűnést, ne legyenek szemtanúk, akik pánikot kelthettek volna a városban, hajnalban kiterelték, majd gyalogosan elindították a magyar férfiakat Torda felé, a vasút ugyanis járhatatlan volt, mert a visszavonuló németek megrongálták.
– Nagyon „dávájoztak” az oroszok – folytatja Török Imre. – Ijesztően sokan voltunk. Szuronyos oroszok járkáltak körülöttünk farkaskutyákkal. Valósággal elijesztettek bennünket még a szökés gondolatától is. Úgy meg voltunk félemlítve, hogy még félrenézni sem mertünk.
CSAK ÚGY ROPOGTAK A MAGYAR CSONTOK A MUNKAGÉPEK ALATT
Végül Tordán vasútra tették a magyarokat, persze marhavagonokba zsúfolva, ahol a padlóba vágott lyuk, vagy két konzervesdoboz szolgált latrinaként. A vonatok három napig mentek Foksányba, ahol megtörtént a férfiak ismételt átvizsgálása, majd innen az orosz földön használatos széles nyomtávú vasúton folytathatták halálútjukat a Szovjetunió valamelyik kényszermunkatáborába. Kölley Györgyöt például Karéliába szállították. Itt jegyezzük meg, hogy a flekktífuszban, vérhasban és egyéb betegségekben elhunytak holttesteit tömegsíírokba helyezték, majd a „felszabadulást” követően a tábor helyén munkáslakótelepet építettek. A szemtanúk szerint csakúgy ropogtak a magyar csontok a munkagépek alatt!
– Körülbelül 1900 embert összekötözött kézzel indítottak el marhavagonokban. Ez volt életem legborzalmasabb utazása.A hőmérő állandóan mínusz tíz fok körül mozgott, borzasztóan fáztunk és szinte teljesen védtelenek voltunk. Egy-egy vagonba száznyolcvan személyt tereltek be, és amikor megérkeztünk útcélunkhoz, általában száz-százharminc volt még életeben – meséli elszorult hangon Kölley.
Bien György a mérhetetlenül rossz ellátásra panaszkodott leginkább. – Az étkezés feketekenyérből és sós halból állt. Víz kevés volt, a szomjúság őrületig gyötört – mondta az idős túlélő. Gergely István is túlélte a lágert. A ma kilencvenes éveit taposó tősgyökeres kolozsvári öregúr meglepő részletességgel mesél negyvennégy őszéről. – Amikor esett az eső, a drótos ablakon kinyújtottuk a kanalunkat és az összegyűjtött pár csepp vizet a betegeknek adtuk. Legalább a kiszáradt ajkukat megnedvesítettük – mondja szomorúan.
“AZ ÉN CÉDULÁMAT EGY RENDES ROMÁN LÁNY TALÁLTA MEG”
Miközben utaztak, cédulákat dobtak ki, amelyekben családjainkat értesítettük arról, mi történik velünk. Érdekes módon ezek a papírfecnik legtöbbször célba is értek. – Az enyémet egy rendes román lány találta meg Medgyesen, ma is őrzöm – mosolyog Gergely.
Több sikeres szökésre is sor került. A bátrabbak sejtették, hogy nincs veszteni valójuk meglógtak őrzőiktől. – Az egyik vagonból sikeresen megszöktek a foglyok. Volt a közöttük vasutas, tudta, hogyan állítják össze a marhavagonokat és felszedték a padozatot, majd lefeküdtek a vonat alá és megvárták, míg elmegy felettük a szerelvény. Ez valahol Brassó környékén lehetett. Másnap reggel, amikor kinyitotta az őrség a vagont, hogy adjon nekik vizet, csak egy kis sovány borbélyt találtak ott, aki nem mert megszökni. Erre őt jól megverték az orosz őrök, hogy miért nem lógott meg ő is – meséli nekem a katonás kiállású férfiú, aki végül lerobbant munkaképtelenként tért haza két, munkatáborban letöltött szörnyű esztendőt követően.
Persze a holttesteket egyszerűen a sínek melletti árokba hajították, igaz, egy ideig nem jelentették őket, mert megkapták a fejadagjukat. Aki túlélte az embertelen utazást, azok is igen leromlott testi állapotban érkeztek meg a táborukba. – Amikor kiérkeztünk a Szovjetunió valamelyik munkatáborába, már ott volt egy csomó fogoly, akik a mi viszonyainkra azt mondták, hogy csak ne panaszkodjunk, most már pazar körülmények vannak a kezdetekhez képest – emlékezik Szőregi Béla egykori kolozsvári fogoly.
A lágerélet viszonylag jól ismert a nagyközönség előtt, elég, ha Alekszandr Szolzsenyicinre író munkásságára gondolunk. Mindennek a tetejébe a lágerekből szabadultak szenvedései Kolozsváron tovább folytatódtak, hiszen a hatóságok előtt ismertek voltak a „bűneik”, amelyek miatt alapvető egzisztenciális gondokkal néztek szembe, a környezetük előtt pedig kénytelenek voltak minderről hallgatni.
– A szovjet fogságot elszenvedő civilek kálváriája a kommunista Romániában tabu-téma volt, igaz kevesen is beszélhettek volna róla… Az elhurcolt ötezer magyar egyharmada, körülbelül ezerhatszáz-ezernyolcszáz fő elpusztult az úton, vagy a munkatáborban – teszi hozzá Murádin történész.
VOLTAK MAGYAROKAT BUJTATÓ ROMÁNOK IS
Murádin János Kristóf előadásában ugyanakkor kihangsúlyozta: ahogy a történelem általában, úgy a kolozsvári terror esete sem fekete-fehér. – Az erdélyi román lakosság egy része igenis segíteni próbált az elhurcoltatás előtt álló magyarokon. Volt több olyan eset is Kolozsváron, hogy a román szomszédok bújtatták saját lakásukban a magyar szomszédot egész családjával együtt, megmentve így a szovjet deportálástól. Általában ez olyan esetekben nyilvánult meg, amikor a magyar szomszéd korábban ő maga is segített román szomszédjának a magyar közhatalom négy éve alatt 1940 és 1944 között ügyes-bajos dolgaiban, hivatali ügyei intézésében, vagy kiállt mellette adott esetben, ha a magyar hatóságokkal valamilyen konfliktusa akadt – magyarázta el a történész.
AZ ERKÖLCSI KÁRPÓTLÁS IS ELMARADT
Az egyre nagyobb eredményekkel járó kutatások nehézségeire jellemző példa, hogy az ötezer férfi neve közül mindössze hétszázötvenét sikerült feltárni. És végül még egy fontos megjegyzés: sem a román, sem az orosz politikai vezetés még elvi szinten sem kárpótolta a túlélőket a szovjetunióbeli szenvedéseikért. Ráadásul sok felelős ember még ma is úgy gondolja, hogy a kolozsváriak kényszertáborokba való elszállítása, rabszolga munkára való kényszerítése jogos tett volt.
„Mindenki vegye elő a mobiltelefonját!” – a jövőben ezzel, vagyis nem a megszokott, ellenkező utasítással kezdheti óráját az a történelem tanár, aki letölteti Farkas György és Pásztor Péter ötletgazdák-fejlesztők új alkalmazását. Ez az applikáció akár a Kolozsvárra személyesen ellátogatót, akár a világ másik szegletében a fotelban ülőt vezeti végig a kincses város azon helyszínein, ahol 1944 őszén összegyűjtötték, tartották, kínozták azt az ötezer helyi magyar férfit, akiket innen a Szovjetunió lágereibe hurcoltak – jogtalanul. Minderről a GULÁG-év zárónapján esett szó február 25-én, amely rendezvényen két, e témát feldolgozó dokumentumfilm ősbemutatóját nézhettünk meg (Farkas György: „Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár?”, Tóth Orsolya: „A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron”) valamint egy olyan kerekasztal-beszélgetésben vehettünk részt, amelyre eljöttek a borzalmak egyes megélői is.
Erdélyi Eszkimó Péter
pestisracok.hu
2017. május 10.
Szilágyság a hagymáját is az Európai Parlamentbe vitte, mi mégsem tudunk róla – riport
Hétvégén Zilahon kerül sor az RMDSZ 13. kongresszusára - így akarja a szövetség újra felhelyezni Szilágyságot az erdélyi magyar politika és közélet porondjára. Az RMDSZ ügyvezető elnöke, Porcsalmi Bálint a Maszolnak adott interjújában úgy fogalmazott: Szilágyság megérdemli, hogy oda vigyék a kongresszust, hiszen erős magyar közösség él ott, és vannak nagyon jó közösségépítő példáik. Megnéztük, tényleg így van-e. Riportutunk során öt településen fordultunk meg: Kraszna, Szilágyperecsen, Szilágybagos, Kárásztelek és Kémer.
2015-ben Szilágy megyében Kraszna volt a legvagyonosabb falusi település, 20 millió lejes bevétellel - olvasom a Maszolon Pengő Zoltán kollégám anyagában.
Emiatt is kíváncsian lesek ki az autó ablakán, nézem a rendezett utcákat, a felújított hivatali épületeket, a restaurált református templomot. Hogyan sikerült mindez? - kérdezzük krasznai utunk első állomásán, a polgármesteri hivatalban Bogya Miklós polgármestertől. Hát úgy, hogy abban az évben a legtöbb uniós és kormánypénzt sikerült bevonzani a községbe - érkezik a válasz a fiatal elöljárótól.
Hozzáteszi, az önkormányzat szinte minden pénzforrási lehetőséget megpróbál kihasználni, pályáznak, amikor csak lehet. Ebben az évben csak májusig három uniós pályázatot nyújtottak be: 7,5 kilométer közösségi aszfaltút kiépítésére, 14 kilométer hegyi, mezőgazdasági ut modernizálására, a községhez tartozó település, Hosszúasszó kultúrotthonának felújítására. Szintén uniós forrásból tervezik kibővíteni a már meglévő víz- és szennyvízhálózatot.
A polgármesteri hivatal folyosóján több álláshirdetésen is megakad a szemem. Nincs Krasznán munkanélküliség? - kérdezzük Bogya Miklóstól. „Aki komoly szándékkal szeretne dolgozni, annak van lehetősége. Folyamatosan keresnek például a községben mérnököket. Van egy építkezési vállalkozásunk, amely konkrétan vadássza a környékbeli szakembereket. Sok autószerelői műhely működik, ez több családnak is megélhetést nyújt. Mire megjelenik ez az anyag, már biztosan lesz egy újabb autószerelői műhelyünk” - süti el a poént a polgármester. Hozzáteszi, a teljes képhez hozzátartozik, hogy egész Szilágy megyében nagy gond a fiatalok elvándorlása, de jó hír, hogy az adatokból úgy tűnik, nem fogy Kraszna lakossága. Krasznán a magyar lakosság számaránya 80 százalék fölötti, a községi szinten (Kraszna, Máron, Ráton és Krasznahosszúaszó) ez az arány 60 százalék.
Krasznán külön akciócsoport segíti a helyieket abban, hogy vállalkozzanak, pályázzanak. Az akciócsoport karavánokat szervez, hogy mindenhová eljussanak az információk.
A községnek külön kórháza van
Hogy a község tényleg komolyan vette az uniós, illetve kormányzati lehetőségeket, az a kórházunkon is látszik. A pontra tett 42 ágyas krasznai krónikus kórház kellemes látványt nyújt a tiszta, zöld övezetben felújított épületeivel. A kórházban belgyógyászat, járóbetegellátó és rehabilitációs központ működik, illetve egy 12 ágyas palliatív osztály, amely egyedülálló a megyében.
Nagy Erika kórházmenedzsertől azt is megtudjuk, hogy a helyiek rendszeresen adnak vért, így segítve a betegeket. A kórházmenedzser, amikor a befektetésekről faggatjuk, megkérdezi, elmondhatja-e, hogy Cseke Attila minisztersége idején kezdődtek a komoly pénzlehívások, abban az időben jelentős támogatást kaptak a felújításra: ekkor rehabilitálták a víz- és fűtési rendszert, illetve a rehabilitációs központot is ekkor tették pontra. Az utóbbi tíz évben közel egymillió eurós befektetést sikerült kieszközölni, a források nagy része uniós pénz.
A jövőbeli tervek között szerepel a termálvizes hidroterápia biztosítása a rehabilitációs központban. Az engedélyeztetés, amely nagyon nehéz procedúra, most zajlik - magyarázza Nagy Erika. Hozzáteszi, a vizet már sikerült bevezetni az épületbe, már csak az engedélyek hiányoznak.
Ha Kraszna, akkor bor
A kórházlátogatás után a Kishegynek vesszük az irányt, a polgármester, Bogya Miklós szerint egyenesen vétek lenne nem megkóstolni Kraszna vegyes fehér borát királyleányka alappal, melyet ezerfürtűvel, kevés muskotállyal, Blauburgerrel és egy kis furminttal bolondította meg. Tényleg vétek lett volna, a kolléganőm szavai magukért beszélnek:
A szőlőművelésnek a vidéken évszázados hagyománya van, nem véletlen, hogy Kraszna címerében a szőlőfürt is helyet kapott. Krasznán járja az a mondás, hogy a szőlőt két vész pusztította eddig: a filoxéra (szőlőgyökértetű) és a gengszterváltás (rendszerváltás), amikor tönkrementek a szövetkezetek, a falvak. A második vészt Kraszna is kiheverte, '90 után már nemes szőlőket telepítenek a község határában. A községben inkább a háztáji szőlőművelés zajlik, aránylag kis területeken, egyelőre még nem találtak olyan befektetőt, amely több hektáron művelné meg szőlőt, a gazdákban pedig akkora nyomot hagytak az átkos kényszerszövetkezetei, hogy egyelőre még nem tömörültek - meséli a falugazda, Vincze Sándor. A gazdák elsősorban a királyleanykával, a muskotállyal foglalkoznak, de már szőlőfajtákkal is kísérleteznek.
Festett kazettás templomban élőben közvetített istentisztelet
Hogy a szőlőművelés tényleg évszázados hagyományokra nyúlik vissza, a község központjában álló felújított református műemléktemplom kazettás mennyezete is bizonyítja. Az eredetileg katolikus templom, amelynek központi része 1380-1400 között épült gót stílusban, a fakazettás mennyezetét 1736-ban kapta, a virágdíszítések között pedig természetesen a szőlőfürt is látható. A reformáció térhódításával folyamatosan bővítették a templomot.
A templom teljes felújítása 2007-ben kezdődött el: restaurálják a kazettás mennyezetet, újratatarozzák az épületet, felújítják a padokat, bevezetik a padlófűtést, parkosítják, kicserélik a tetőt. A restaurálás 2014-ben fejeződött be a közel 3300 lelkes gyülekezet adományából. Hogy a híveknek meghálálják a nagylelkűséget, a templomot kamerákkal látták el, és az istentiszteleteket videóra veszik, hogy később az interneten is visszanézhetők legyenek.
Ha a Szilágyságban ilyen gazdag magyar települések vannak, ennyi látnivalóval, vajon miért került ki a látómezőből? - fordulunk kíváncsian vendéglátóinkhoz. A magyarországi televíziók szinte kizárólag Székelyföldre koncentrálnak, a magyarországi buszok ritkán érintik a megyét, ugyanakkor nem igazán van Szilágyságnak helyi magyar sajtója az egy szál hetilapon, a Szilágyságon kívül - jön néhány magyarázat. A szilágysági utunkat végigkísérő Szász Tamara, az megyei RMDSZ kommunikációért felelős referense hozzáteszi, dolgoznak azon, hogy legalább online felületen friss hírekkel tartsanak lépést az eseményekkel, programokkal.
A község, ahol a Nőszervezet is tevékeny
A borkóstolás után ebédelni megyünk, ott találkozunk az RMDSZ Nőszervezet krasznai elnökével, Bogya Annával. A névazonosság nem véletlen, a szervezet elnöke a polgármester felesége. „Csakhogy én sokkal hamarabb voltam a nőszervezet elnöke, mint a férjem polgármester” - jegyzi meg viccesen. Bogya Miklós 2016-ban lett a község elöljárója, a nőszervezet pedig már négy éve működik a községben. A szervezet munkájának fő irányát az jótékonykodási akciók jelentik, lelkes és aktív csapat dolgozik azon, hogy akit lehet, felkaroljanak - tudjuk meg.
A nőszervezet munkája négy évvel ezelőtt startolt a Mosolygós karácsonyi vásárral, amely több száz embert megmozgató rendezvénnyé nőtte ki magát. A programok között bálok, gyerekprogramok is szerepelnek, és csaknem minden rendezvény bevételét jótékony célokra fordítják. „Négy év alatt több mint száz családot tudtuk egy kicsit megsegíteni. A legnagyobb sikerünk az volt, amikor sikerült teljesen lecserélni egy egész háztetőt. A házban egy egyedülálló édesanya lakik beteg gyermekével. Azóta is nagyon hálásak” - meséli.
Ebben a pillanatban látjuk elérkezettnek az időt, hogy megkérdezzük, mit csinálnak a nők a Krasznai Férfiak Napján. https://www.facebook.com/krasznacrasna/?ref=bookmarks „Pihennek. Mivel a férfiak napját általában karácsony és szilveszter között tartják, a nők ezen a napon pihenik a fáradalmakat” - mondja visszafogottan Bogya Anna.
Ahol a hagymával Giunness-rekordot döntöttek
Kraszna után Szilágyperecsen a következő állomásunk. Ahogy begördülünk az autóval a takaros községbe, feltűnően sok hagymaárust pillantunk meg. A gazdák, gazdasszonyok a házuk előtt értékesítik a zöld- illetve a felfont száraz hagymát. Oda is sietünk az első gazdasszonyhoz.
„A mi hagymánk nagyon híres, mert nem csípős - mondja büszkén Kerezsi Mária. - A hagymánkkal a rekordok könyvébe is bekerültünk. Felfontuk a hagymát hosszan, itt ni, a főúton. Itt volt a televízió, a sajtó, nagy városokból is jöttek, hogy lássák, Brassóból, Konstancáról, Kolozsvárról, mondhatom, hogy egész Romániából jöttek a hagymafesztiválra. Az iskolánk udvarán van is egy nagy hagymaszobor".
A rövid ízelítő után sietünk a polgármesterhez, Bonchidai Csabához, hogy megtudjuk, mikor és hogyan került be a község a Rekordok Könyvébe, és ha ilyen mozgalmas itt a hagymafesztivál, vajon mit tartogatnak az idei kiadásra. Útközben viszont újabb meglepetés ér: Bagoly Rebeka tanítónő beinvitál a saját kertjébe, hogy megtudjuk, hogyan művelik meg a híres perecseni hagymát. Hát így:
Bagoly Rebekától megtudjuk, kétféle hagymával foglalkoznak Perecsenben: az édes hagymával, amelyet palántából nevelnek, és a csípősebb fajtával, amelyet dughagymából nyernek. A hagyma értékesítése egyelőre kis tétekben történik, a környékbeli nagyvárosok piacaira viszik ki a helyiek a háztáji termesztésből megmaradt fejeket. Mivel itt sem tömörültek a gazdák szövetkezetekbe, az olcsó külföldi hagyma kezdi kiszorítani a perecseni csemegét. „A városiak megveszik az olcsó, külföldi hagymát. Nem hiszik el, hogy a külföldi nem olyan finom, nem olyan egészséges, mint a perecseni. Sok perecseni emiatt kezd lemondani arról, hogy hagymát műveljen” - hívja fel a figyelmet a tanítónő.
Úgy nem válhatunk egy a vendéglátóinktól, hogy ne kérjünk el néhány helyi, hagymás étel receptjét. Íme:
A perecseniek előszeretettel esznek előételként hagymakarikát párolva, de a hagymapogácsa is népszerű, elkészítése nagyon hasonlít a krumpli-, illetve a tepertős pogácsához. A hagymaleves elkészítése a hagyma megtisztításával kezdődik, ezeket beletesszük egy fazékba, és jól megfőzzük. A léhez tojást és tejet adunk, kihabarjuk, és így tálaljuk. Egy másik különlegesség a sült hagyma tojással és sok szalonnával. A zöldhagymás pogácsa hasonlít a hagyományos hagymapogácsához, annyi különbséggel, hogy a hagyma szára is belekerül a kelt tésztába, amelyet aztán betesznek a sütőbe. Rengeteg hagymát használnak a bográcsoshoz is. A savanyúságok szintén elképzelhetetlenek hagyma nélkül.
Winker Gyulát is provokálták
Miután kapunk ajándékba egy öl zöldhagymát Bagoly Rebeka ágyásából, a polgármesteri hivatalba sietünk. Bonchidai Csaba polgármester azzal fogad, hogy közli, megpróbálták elérni, hogy oltalom alatt álló eredet-megjelölést kapjon a perecseni hagyma az Európai Unióban, nem sok sikerrel. A polgármester úgy tájékoztat, a gondot az jelentette, hogy az eredeti faj a maga speciális tulajdonságaival eltűnt, mivel a magok keveredtek. Így stratégiát váltottak, és a kolozsvári agronómiai egyetemmel karöltve azon dolgoznak, hogy a hagyma oltalom alatt álló földrajzi jelzést kapjon. Ezt az elöljáró megítélése szerint másfél éven belül el is tudják majd érni. Amennyiben erre sor kerülne, rögtön könnyebben menne a csemege értékesítése.
Felelevenítette, hogy Szilágyperecsenben az első hagymafesztivált 2007-ben szervezték meg, és nem kis attrakcióval robbantottak: a helyi termesztők egy 45 ezer hagymából álló, 4 518 méter hosszúságú koszorút fontak, a fonat szó szerint behálózta a település utcáit - ezzel Szilágyperecsen bekerült a Rekordok Könyvébe. A rekordállítás nem állt meg itt: a teleülésen álló hat méter magas hagymaemlékmű szintén világrekordnak számít. Tavaly a hagymafesztiválon újabb rekordkísérlet zajlott: több mint 1500 személy egyszerre sütött nyárson szalonnát, amihez hagyma is járt.
„Idén leállunk az ilyen kísérletezéssel, de az őszi hagymafesztiválra azért tartogatunk meglepetést - mondja a polgármester. Parasztolimpiát akarunk szervezni, ha már Budapesten leszavazták az olimpia megszervezésének lehetőségét. Tehát parasztolimpiával próbálkozunk idén, de nem bunkóknak”. Bonchidai Csabát már nem tudjuk meggyőzni arról, hogy többet is eláruljon a parasztolimpiáról, így csak abban reménykedünk, hogy sikerül elmennünk az eseményre.
Mielőtt zárnánk a beszélgetést, megkérjük a polgármestert, mesélje el, hogyan került az Európai Parlamentbe a perecseni hagyma: „A 2010-es EP-kampányban azzal provokáltuk Winkler Gyula képviselőt és jelöltet, hogy megkérdeztük, mit ígér Szilágyságnak, ha sikeres lesz a kampány. Ő erre azzal válaszolt, ha fel tudunk mutatni valamit Szilágyságról, szívesen várnak Brüsszelbe. Éltünk is a lehetőséggel, és úgy döntöttünk: megismertetjük Brüsszelt a hagymás étkekkel, a népviseletünkkel és a népzenénkkel. Előkerültek tehát a régi abroszok, és a szilágysági népviseletbe öltött hölgyek szilágysági népzenére kínálták a szilágysági étkeket”.
Búcsúzóként a polgármester elmondja, a fenti akciók célja az, hogy mindenki érezze jól magát Perecsenben, és értékelje a helyit. „Nem elég most már az, hogy elmondjuk a fiataljainknak, ha ki is mentetek külföldre, gyertek haza. Bizonyítanunk is kell, értelmet kell adni, hogy miért jöjjenek haza. Csupán azzal a lelki beszéddel, hogy ne hagyjátok a szülőföldet, nem fogjuk elérni a célunkat, ha nem próbálunk az életkörülményeken javítani, hogy itthon érezzék magukat a fiatalok” - mondja a polgármester.
Oborocea Mónika / maszol.ro
Hétvégén Zilahon kerül sor az RMDSZ 13. kongresszusára - így akarja a szövetség újra felhelyezni Szilágyságot az erdélyi magyar politika és közélet porondjára. Az RMDSZ ügyvezető elnöke, Porcsalmi Bálint a Maszolnak adott interjújában úgy fogalmazott: Szilágyság megérdemli, hogy oda vigyék a kongresszust, hiszen erős magyar közösség él ott, és vannak nagyon jó közösségépítő példáik. Megnéztük, tényleg így van-e. Riportutunk során öt településen fordultunk meg: Kraszna, Szilágyperecsen, Szilágybagos, Kárásztelek és Kémer.
2015-ben Szilágy megyében Kraszna volt a legvagyonosabb falusi település, 20 millió lejes bevétellel - olvasom a Maszolon Pengő Zoltán kollégám anyagában.
Emiatt is kíváncsian lesek ki az autó ablakán, nézem a rendezett utcákat, a felújított hivatali épületeket, a restaurált református templomot. Hogyan sikerült mindez? - kérdezzük krasznai utunk első állomásán, a polgármesteri hivatalban Bogya Miklós polgármestertől. Hát úgy, hogy abban az évben a legtöbb uniós és kormánypénzt sikerült bevonzani a községbe - érkezik a válasz a fiatal elöljárótól.
Hozzáteszi, az önkormányzat szinte minden pénzforrási lehetőséget megpróbál kihasználni, pályáznak, amikor csak lehet. Ebben az évben csak májusig három uniós pályázatot nyújtottak be: 7,5 kilométer közösségi aszfaltút kiépítésére, 14 kilométer hegyi, mezőgazdasági ut modernizálására, a községhez tartozó település, Hosszúasszó kultúrotthonának felújítására. Szintén uniós forrásból tervezik kibővíteni a már meglévő víz- és szennyvízhálózatot.
A polgármesteri hivatal folyosóján több álláshirdetésen is megakad a szemem. Nincs Krasznán munkanélküliség? - kérdezzük Bogya Miklóstól. „Aki komoly szándékkal szeretne dolgozni, annak van lehetősége. Folyamatosan keresnek például a községben mérnököket. Van egy építkezési vállalkozásunk, amely konkrétan vadássza a környékbeli szakembereket. Sok autószerelői műhely működik, ez több családnak is megélhetést nyújt. Mire megjelenik ez az anyag, már biztosan lesz egy újabb autószerelői műhelyünk” - süti el a poént a polgármester. Hozzáteszi, a teljes képhez hozzátartozik, hogy egész Szilágy megyében nagy gond a fiatalok elvándorlása, de jó hír, hogy az adatokból úgy tűnik, nem fogy Kraszna lakossága. Krasznán a magyar lakosság számaránya 80 százalék fölötti, a községi szinten (Kraszna, Máron, Ráton és Krasznahosszúaszó) ez az arány 60 százalék.
Krasznán külön akciócsoport segíti a helyieket abban, hogy vállalkozzanak, pályázzanak. Az akciócsoport karavánokat szervez, hogy mindenhová eljussanak az információk.
A községnek külön kórháza van
Hogy a község tényleg komolyan vette az uniós, illetve kormányzati lehetőségeket, az a kórházunkon is látszik. A pontra tett 42 ágyas krasznai krónikus kórház kellemes látványt nyújt a tiszta, zöld övezetben felújított épületeivel. A kórházban belgyógyászat, járóbetegellátó és rehabilitációs központ működik, illetve egy 12 ágyas palliatív osztály, amely egyedülálló a megyében.
Nagy Erika kórházmenedzsertől azt is megtudjuk, hogy a helyiek rendszeresen adnak vért, így segítve a betegeket. A kórházmenedzser, amikor a befektetésekről faggatjuk, megkérdezi, elmondhatja-e, hogy Cseke Attila minisztersége idején kezdődtek a komoly pénzlehívások, abban az időben jelentős támogatást kaptak a felújításra: ekkor rehabilitálták a víz- és fűtési rendszert, illetve a rehabilitációs központot is ekkor tették pontra. Az utóbbi tíz évben közel egymillió eurós befektetést sikerült kieszközölni, a források nagy része uniós pénz.
A jövőbeli tervek között szerepel a termálvizes hidroterápia biztosítása a rehabilitációs központban. Az engedélyeztetés, amely nagyon nehéz procedúra, most zajlik - magyarázza Nagy Erika. Hozzáteszi, a vizet már sikerült bevezetni az épületbe, már csak az engedélyek hiányoznak.
Ha Kraszna, akkor bor
A kórházlátogatás után a Kishegynek vesszük az irányt, a polgármester, Bogya Miklós szerint egyenesen vétek lenne nem megkóstolni Kraszna vegyes fehér borát királyleányka alappal, melyet ezerfürtűvel, kevés muskotállyal, Blauburgerrel és egy kis furminttal bolondította meg. Tényleg vétek lett volna, a kolléganőm szavai magukért beszélnek:
A szőlőművelésnek a vidéken évszázados hagyománya van, nem véletlen, hogy Kraszna címerében a szőlőfürt is helyet kapott. Krasznán járja az a mondás, hogy a szőlőt két vész pusztította eddig: a filoxéra (szőlőgyökértetű) és a gengszterváltás (rendszerváltás), amikor tönkrementek a szövetkezetek, a falvak. A második vészt Kraszna is kiheverte, '90 után már nemes szőlőket telepítenek a község határában. A községben inkább a háztáji szőlőművelés zajlik, aránylag kis területeken, egyelőre még nem találtak olyan befektetőt, amely több hektáron művelné meg szőlőt, a gazdákban pedig akkora nyomot hagytak az átkos kényszerszövetkezetei, hogy egyelőre még nem tömörültek - meséli a falugazda, Vincze Sándor. A gazdák elsősorban a királyleanykával, a muskotállyal foglalkoznak, de már szőlőfajtákkal is kísérleteznek.
Festett kazettás templomban élőben közvetített istentisztelet
Hogy a szőlőművelés tényleg évszázados hagyományokra nyúlik vissza, a község központjában álló felújított református műemléktemplom kazettás mennyezete is bizonyítja. Az eredetileg katolikus templom, amelynek központi része 1380-1400 között épült gót stílusban, a fakazettás mennyezetét 1736-ban kapta, a virágdíszítések között pedig természetesen a szőlőfürt is látható. A reformáció térhódításával folyamatosan bővítették a templomot.
A templom teljes felújítása 2007-ben kezdődött el: restaurálják a kazettás mennyezetet, újratatarozzák az épületet, felújítják a padokat, bevezetik a padlófűtést, parkosítják, kicserélik a tetőt. A restaurálás 2014-ben fejeződött be a közel 3300 lelkes gyülekezet adományából. Hogy a híveknek meghálálják a nagylelkűséget, a templomot kamerákkal látták el, és az istentiszteleteket videóra veszik, hogy később az interneten is visszanézhetők legyenek.
Ha a Szilágyságban ilyen gazdag magyar települések vannak, ennyi látnivalóval, vajon miért került ki a látómezőből? - fordulunk kíváncsian vendéglátóinkhoz. A magyarországi televíziók szinte kizárólag Székelyföldre koncentrálnak, a magyarországi buszok ritkán érintik a megyét, ugyanakkor nem igazán van Szilágyságnak helyi magyar sajtója az egy szál hetilapon, a Szilágyságon kívül - jön néhány magyarázat. A szilágysági utunkat végigkísérő Szász Tamara, az megyei RMDSZ kommunikációért felelős referense hozzáteszi, dolgoznak azon, hogy legalább online felületen friss hírekkel tartsanak lépést az eseményekkel, programokkal.
A község, ahol a Nőszervezet is tevékeny
A borkóstolás után ebédelni megyünk, ott találkozunk az RMDSZ Nőszervezet krasznai elnökével, Bogya Annával. A névazonosság nem véletlen, a szervezet elnöke a polgármester felesége. „Csakhogy én sokkal hamarabb voltam a nőszervezet elnöke, mint a férjem polgármester” - jegyzi meg viccesen. Bogya Miklós 2016-ban lett a község elöljárója, a nőszervezet pedig már négy éve működik a községben. A szervezet munkájának fő irányát az jótékonykodási akciók jelentik, lelkes és aktív csapat dolgozik azon, hogy akit lehet, felkaroljanak - tudjuk meg.
A nőszervezet munkája négy évvel ezelőtt startolt a Mosolygós karácsonyi vásárral, amely több száz embert megmozgató rendezvénnyé nőtte ki magát. A programok között bálok, gyerekprogramok is szerepelnek, és csaknem minden rendezvény bevételét jótékony célokra fordítják. „Négy év alatt több mint száz családot tudtuk egy kicsit megsegíteni. A legnagyobb sikerünk az volt, amikor sikerült teljesen lecserélni egy egész háztetőt. A házban egy egyedülálló édesanya lakik beteg gyermekével. Azóta is nagyon hálásak” - meséli.
Ebben a pillanatban látjuk elérkezettnek az időt, hogy megkérdezzük, mit csinálnak a nők a Krasznai Férfiak Napján. https://www.facebook.com/krasznacrasna/?ref=bookmarks „Pihennek. Mivel a férfiak napját általában karácsony és szilveszter között tartják, a nők ezen a napon pihenik a fáradalmakat” - mondja visszafogottan Bogya Anna.
Ahol a hagymával Giunness-rekordot döntöttek
Kraszna után Szilágyperecsen a következő állomásunk. Ahogy begördülünk az autóval a takaros községbe, feltűnően sok hagymaárust pillantunk meg. A gazdák, gazdasszonyok a házuk előtt értékesítik a zöld- illetve a felfont száraz hagymát. Oda is sietünk az első gazdasszonyhoz.
„A mi hagymánk nagyon híres, mert nem csípős - mondja büszkén Kerezsi Mária. - A hagymánkkal a rekordok könyvébe is bekerültünk. Felfontuk a hagymát hosszan, itt ni, a főúton. Itt volt a televízió, a sajtó, nagy városokból is jöttek, hogy lássák, Brassóból, Konstancáról, Kolozsvárról, mondhatom, hogy egész Romániából jöttek a hagymafesztiválra. Az iskolánk udvarán van is egy nagy hagymaszobor".
A rövid ízelítő után sietünk a polgármesterhez, Bonchidai Csabához, hogy megtudjuk, mikor és hogyan került be a község a Rekordok Könyvébe, és ha ilyen mozgalmas itt a hagymafesztivál, vajon mit tartogatnak az idei kiadásra. Útközben viszont újabb meglepetés ér: Bagoly Rebeka tanítónő beinvitál a saját kertjébe, hogy megtudjuk, hogyan művelik meg a híres perecseni hagymát. Hát így:
Bagoly Rebekától megtudjuk, kétféle hagymával foglalkoznak Perecsenben: az édes hagymával, amelyet palántából nevelnek, és a csípősebb fajtával, amelyet dughagymából nyernek. A hagyma értékesítése egyelőre kis tétekben történik, a környékbeli nagyvárosok piacaira viszik ki a helyiek a háztáji termesztésből megmaradt fejeket. Mivel itt sem tömörültek a gazdák szövetkezetekbe, az olcsó külföldi hagyma kezdi kiszorítani a perecseni csemegét. „A városiak megveszik az olcsó, külföldi hagymát. Nem hiszik el, hogy a külföldi nem olyan finom, nem olyan egészséges, mint a perecseni. Sok perecseni emiatt kezd lemondani arról, hogy hagymát műveljen” - hívja fel a figyelmet a tanítónő.
Úgy nem válhatunk egy a vendéglátóinktól, hogy ne kérjünk el néhány helyi, hagymás étel receptjét. Íme:
A perecseniek előszeretettel esznek előételként hagymakarikát párolva, de a hagymapogácsa is népszerű, elkészítése nagyon hasonlít a krumpli-, illetve a tepertős pogácsához. A hagymaleves elkészítése a hagyma megtisztításával kezdődik, ezeket beletesszük egy fazékba, és jól megfőzzük. A léhez tojást és tejet adunk, kihabarjuk, és így tálaljuk. Egy másik különlegesség a sült hagyma tojással és sok szalonnával. A zöldhagymás pogácsa hasonlít a hagyományos hagymapogácsához, annyi különbséggel, hogy a hagyma szára is belekerül a kelt tésztába, amelyet aztán betesznek a sütőbe. Rengeteg hagymát használnak a bográcsoshoz is. A savanyúságok szintén elképzelhetetlenek hagyma nélkül.
Winker Gyulát is provokálták
Miután kapunk ajándékba egy öl zöldhagymát Bagoly Rebeka ágyásából, a polgármesteri hivatalba sietünk. Bonchidai Csaba polgármester azzal fogad, hogy közli, megpróbálták elérni, hogy oltalom alatt álló eredet-megjelölést kapjon a perecseni hagyma az Európai Unióban, nem sok sikerrel. A polgármester úgy tájékoztat, a gondot az jelentette, hogy az eredeti faj a maga speciális tulajdonságaival eltűnt, mivel a magok keveredtek. Így stratégiát váltottak, és a kolozsvári agronómiai egyetemmel karöltve azon dolgoznak, hogy a hagyma oltalom alatt álló földrajzi jelzést kapjon. Ezt az elöljáró megítélése szerint másfél éven belül el is tudják majd érni. Amennyiben erre sor kerülne, rögtön könnyebben menne a csemege értékesítése.
Felelevenítette, hogy Szilágyperecsenben az első hagymafesztivált 2007-ben szervezték meg, és nem kis attrakcióval robbantottak: a helyi termesztők egy 45 ezer hagymából álló, 4 518 méter hosszúságú koszorút fontak, a fonat szó szerint behálózta a település utcáit - ezzel Szilágyperecsen bekerült a Rekordok Könyvébe. A rekordállítás nem állt meg itt: a teleülésen álló hat méter magas hagymaemlékmű szintén világrekordnak számít. Tavaly a hagymafesztiválon újabb rekordkísérlet zajlott: több mint 1500 személy egyszerre sütött nyárson szalonnát, amihez hagyma is járt.
„Idén leállunk az ilyen kísérletezéssel, de az őszi hagymafesztiválra azért tartogatunk meglepetést - mondja a polgármester. Parasztolimpiát akarunk szervezni, ha már Budapesten leszavazták az olimpia megszervezésének lehetőségét. Tehát parasztolimpiával próbálkozunk idén, de nem bunkóknak”. Bonchidai Csabát már nem tudjuk meggyőzni arról, hogy többet is eláruljon a parasztolimpiáról, így csak abban reménykedünk, hogy sikerül elmennünk az eseményre.
Mielőtt zárnánk a beszélgetést, megkérjük a polgármestert, mesélje el, hogyan került az Európai Parlamentbe a perecseni hagyma: „A 2010-es EP-kampányban azzal provokáltuk Winkler Gyula képviselőt és jelöltet, hogy megkérdeztük, mit ígér Szilágyságnak, ha sikeres lesz a kampány. Ő erre azzal válaszolt, ha fel tudunk mutatni valamit Szilágyságról, szívesen várnak Brüsszelbe. Éltünk is a lehetőséggel, és úgy döntöttünk: megismertetjük Brüsszelt a hagymás étkekkel, a népviseletünkkel és a népzenénkkel. Előkerültek tehát a régi abroszok, és a szilágysági népviseletbe öltött hölgyek szilágysági népzenére kínálták a szilágysági étkeket”.
Búcsúzóként a polgármester elmondja, a fenti akciók célja az, hogy mindenki érezze jól magát Perecsenben, és értékelje a helyit. „Nem elég most már az, hogy elmondjuk a fiataljainknak, ha ki is mentetek külföldre, gyertek haza. Bizonyítanunk is kell, értelmet kell adni, hogy miért jöjjenek haza. Csupán azzal a lelki beszéddel, hogy ne hagyjátok a szülőföldet, nem fogjuk elérni a célunkat, ha nem próbálunk az életkörülményeken javítani, hogy itthon érezzék magukat a fiatalok” - mondja a polgármester.
Oborocea Mónika / maszol.ro
2017. június 12.
Aki lenácizta Trianont
Az Osztrák–Magyar Monarchia inkább szolgálta a térség békéjét, mint a kreált államalakulatok
Marius Diaconescu román történész szerint ha a magyarok megemlékeznek Trianonról, az olyan, mintha a németek Hitlerről és Nagy-Németországról emlékeznének meg: „Vajon hogyan reagálnának az európai politikusok, ha Angela Merkel kancellár május 9-én kijelentené, hogy megemlékeznek Hitlerről és Nagy-Németországról, valamint a német élettér programjáról, és igazságtalannak nevezné az 1945-ös békeszerződéseket?”.
A neves történész, az Adevarul című legolvasottabb román napilap publicistája ezzel a szellemi bűvészmutatvánnyal a trianoni diktátumot Hitlerhez és a nemzetiszocialista programhoz hasonlította, pedig már azt hittem, az aljasság retorikája véges, ha a történeti anakronizmusoké kimeríthetetlen.
Mindezt azért tette, mert Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter – akit ő akkurátusan kabinetminiszternek titulált – a nemzeti összetartozás napján, Szarvason azt merte mondani: ,,Itt az ideje, hogy a szomszédjaink, Európa vezetői kimondják, elismerjék és politikájuk igazodási pontjává tegyék, hogy a magyarság, a magyar nemzet Trianonnak áldozata, nem pedig előidézője, és nem az elkövetője”, és az utódállamok elnökeitől is elvárhatjuk, hogy bocsánatot kérjenek vagy részvétet nyilvánítsanak Trianonért.
De Marius Diaconescu, aki Budapesten doktorált, karakánul kijelenti: 24 órát sem maradhatna hivatalában az a román elnök, aki ezt megtenné, a magyarok állandóan jajveszékelnek, siránkoznak és siratják siratni való történelmüket. Diaconescunak különben eszébe sem jutott volna erről bármit is írni, ha egy különös helyen meg nem találja Lázár János beszédét: nem máshol, mint Eva S. Balogh amerikai történész Hungarian Spectrum nevű szennyblogján, ahol a Yale nyugdíjas Kelet-Közép-Európa-szakértője az apokaliptikus Egy új hadüzenet: Igazságot Magyarországnak! címmel kommentálta a horthysta, fasiszta, revizionista, irredenta beszédet.
Megállapította: ,,Úgy látszik, az Orbán-kormány eldöntötte, hogy egy új frontot nyit az Európa (sic!) elleni háborújában, ezúttal a trianoni békeszerződés újraértelmezéséért. Egy komoly fordulóponthoz értünk, ami baljós jel a térség békéjét tekintve.”
Pedig a térség békéje a párizsi békerendszer miatt borult fel, mert egy olyan sárkányfogat ültettek akkor el, amibe egy újabb világháborút is kódoltak, majd később egyik szörnyállamának szétesésekor egy pusztító és embertelen balkáni háborút. Késő bánat eb gondolat, de az Osztrák–Magyar Monarchia inkább szolgálta a térség békéjét, mint a helyébe kreált államalakulatok.
Eva S. Balogh az az ’56-os emigráns, aki az archetípusa annak a nyugati balliberális értelmiségnek, amelyik azzal üti agyon az időt, hogy Magyarország ellen hangolja az angolul olvasó közvéleményt, persze csak akkor, ha jobboldali kormány regnál a honban. Az utóbbi időben azzal font újabb balos babért a feje köré, hogy lenácizta a vitézi rendet Gorka Sebestyén jelvénye kapcsán. Ezért nem véletlen, hogy a román újságírók szívesen árulnak vele egy gyékényen, ha magyargyűlöletről van szó. Lapjaik sokszor szemlézik az írásait, mert ezek szerint magyar ügyben ő az illetékes.
És ebben a két írásban nőnek össze az álságos és félvállról papírra vett nácizások: immár nemcsak a vitézi rend – amelynek különben zsidó származású vitézei is voltak –, hanem Trianon emlékezete is azzá vált. Most pedig térjünk vissza a derék történészünkre, a román egységes nemzetállam szellemi őrebére, Klió balkáni cerberusára, aki rögtön revizionizmust ugat, ha Trianont neszel a közelben, pedig Lázár János egyértelműen kijelentette, hogy nem a területi revízióra gondol.
Diaconescu úr!
Az ön üldözési mániája akkor tetőzik, amikor azt állítja, hogy Lázár János állami propagandát végez, amikor külföldi ismerőseinek, barátainak elmondja a véleményét Trianonról. Utána – mint fentebb részleteztem – rögtön sikerül egy szellemi alvilágba alámerülnie az imádott Eva S. Baloghjával, amikor kiderül, hogy Trianon ugyanolyan rémséges dolog, mint Hitler és a Harmadik Birodalom.
Ön igazat mond, amikor azt írja, hogy a gyulafehérvári népgyűlésen az erdélyi románok döntöttek arról, hogy Romániához csatlakoznak, hiszen az erdélyi magyarok ezzel sohasem értettek egyet. Az 1918. december 1-jei gyűlés csak a román történettudományban számít jogforrásnak, a határkérdést a trianoni diktátum szabályozta, hisz nemzetközi szerződésként felülír minden lokális döntést, jóllehet részben ez utóbbi követeléseit érvényesítette. De mit szól ön ahhoz az agyonhallgatott, másik nagygyűléshez, amelyik szintén 1918 decemberében volt Kolozsváron, még mielőtt a román katonák bevonultak volna a városba. Ekkor ugyanis az Erdélyi Magyar Kormányzó Bizottság kiáltványában önrendelkezési jogot követelt az erdélyi magyarságnak.
Idézzünk Mikó Imre Huszonkét év című könyvéből:
,,December 22-én Kolozsvárra tódultak a magyarság kiküldöttei, már akiket a román hatóságok nem tartottak vissza az elfoglalt részeken, és önrendelkező nemzetgyűlést rögtönöztek, válaszként a gyulafehérvári határozatokra (…) A gyűlés a Mátyás király téren zajlott le, huszonnyolc vármegye kiküldöttei, mintegy félszázezernyi tömeg részvételével. Apáthy elnöki megnyitójában klasszikus szavakkal fejezte ki a közhangulatot: Legyőzve ellenségeink túlereje által, be kell ismernünk, hogy levertek bennünket! De annyira nem győztek le, hogy a körülöttünk lakó bármely nemzetnek joga volna rendelkezni felettünk. (…) Gyulafehérváron a román nemzeti komité kinyilvánította, hogy Magyarország 26 vármegyéjének románsága egyesül Romániával, és így a 26 vármegye területén lakó összes népesség Romániához tartozik. Ezen a területen csaknem négymillió nem románnal szemben csupán kétmillió-kilencszáznyolcvanezer-száznyolcvanhat román él. Ezeknek a velük szemben álló többség felett nincsen joguk határozni. A magyar nemzet nem fogja tűrni 26 vármegye elszakítását.”
Ezután Vincze Sándor felolvasta a nagy lelkesedéssel elfogadott határozati javaslatot, ami így szólt, és most jól figyeljen: „Keletmagyarországnak Kolozsvárt 1918. december 22-én összesereglett különböző vallású és fajú népei kijelentik a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési joguk alapján, hogy Magyarországgal egyazon népköztársasági állami közösségben kívánnak élni és az egységes és csonkítatlan Magyarország keretein belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot.”
Erről az eseményről miért nem szól a dicsőségmámoros román történettudomány? Vigyázzon, mert Wilson kétélű fegyver, nehogy megvágja a kezét. Ha a wilsoni önrendelkezési pontokra hivatkozik, gondoljon arra, mi lett volna, ha minden közösség – mert a szubszidiaritás szép eszme, nemde? – eldönthette volna, hová szeretne tartozni. Erre hivatkozott a magyar békeküldöttség is, de a döntőbírák vétkesek közt cinkosan és némán ültek, hiszen mindenki tudta, ha elfogadnák ezt a jogos és a korszellem diktálta kérést, akkor a Magyar Királyságnak legalább a harmada, ha nem a fele egyben maradna.
Gondoljunk csak az 1921-es soproni népszavazásra, amelyben egy német többségű település és környéke Magyarországra szavazott. Játsszunk el bátran a gondolattal: mi lett volna, ha Szatmárnémetin, Nagyváradon, Aradon vagy éppen Kolozsváron és Kalotaszegen is szavazhattak volna?
Jegyezze meg, hogy Trianon nem a fantomfájdalmunk, mert addig valódi, amíg a Kárpát-medencei magyarokat másodrendű állampolgárként kezelik az utódállamokban, ameddig ellehetetlenítik az őshonos kisebbségek kollektív jogainak érvényesítését. Ön nyögvenyelősen olvashat forrásokat, ha a miniszter beszédéből kihagyta azt a lényeges részt, miszerint nem akarunk határrevíziót, majd az egész cikkét az újonnan meghirdetett revíziós propaganda elleni keresztes hadjáratra fűzte fel.
Ez inkább nevetséges, mint felháborító, de az, hogy ön megszabná, miről emlékezhetünk meg, és egy történelmi eseményről hogyan gondolkodhatunk, csak nagyképű és arrogáns.
Pataki Tamás Magyar Idők (Budapest)
Az Osztrák–Magyar Monarchia inkább szolgálta a térség békéjét, mint a kreált államalakulatok
Marius Diaconescu román történész szerint ha a magyarok megemlékeznek Trianonról, az olyan, mintha a németek Hitlerről és Nagy-Németországról emlékeznének meg: „Vajon hogyan reagálnának az európai politikusok, ha Angela Merkel kancellár május 9-én kijelentené, hogy megemlékeznek Hitlerről és Nagy-Németországról, valamint a német élettér programjáról, és igazságtalannak nevezné az 1945-ös békeszerződéseket?”.
A neves történész, az Adevarul című legolvasottabb román napilap publicistája ezzel a szellemi bűvészmutatvánnyal a trianoni diktátumot Hitlerhez és a nemzetiszocialista programhoz hasonlította, pedig már azt hittem, az aljasság retorikája véges, ha a történeti anakronizmusoké kimeríthetetlen.
Mindezt azért tette, mert Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter – akit ő akkurátusan kabinetminiszternek titulált – a nemzeti összetartozás napján, Szarvason azt merte mondani: ,,Itt az ideje, hogy a szomszédjaink, Európa vezetői kimondják, elismerjék és politikájuk igazodási pontjává tegyék, hogy a magyarság, a magyar nemzet Trianonnak áldozata, nem pedig előidézője, és nem az elkövetője”, és az utódállamok elnökeitől is elvárhatjuk, hogy bocsánatot kérjenek vagy részvétet nyilvánítsanak Trianonért.
De Marius Diaconescu, aki Budapesten doktorált, karakánul kijelenti: 24 órát sem maradhatna hivatalában az a román elnök, aki ezt megtenné, a magyarok állandóan jajveszékelnek, siránkoznak és siratják siratni való történelmüket. Diaconescunak különben eszébe sem jutott volna erről bármit is írni, ha egy különös helyen meg nem találja Lázár János beszédét: nem máshol, mint Eva S. Balogh amerikai történész Hungarian Spectrum nevű szennyblogján, ahol a Yale nyugdíjas Kelet-Közép-Európa-szakértője az apokaliptikus Egy új hadüzenet: Igazságot Magyarországnak! címmel kommentálta a horthysta, fasiszta, revizionista, irredenta beszédet.
Megállapította: ,,Úgy látszik, az Orbán-kormány eldöntötte, hogy egy új frontot nyit az Európa (sic!) elleni háborújában, ezúttal a trianoni békeszerződés újraértelmezéséért. Egy komoly fordulóponthoz értünk, ami baljós jel a térség békéjét tekintve.”
Pedig a térség békéje a párizsi békerendszer miatt borult fel, mert egy olyan sárkányfogat ültettek akkor el, amibe egy újabb világháborút is kódoltak, majd később egyik szörnyállamának szétesésekor egy pusztító és embertelen balkáni háborút. Késő bánat eb gondolat, de az Osztrák–Magyar Monarchia inkább szolgálta a térség békéjét, mint a helyébe kreált államalakulatok.
Eva S. Balogh az az ’56-os emigráns, aki az archetípusa annak a nyugati balliberális értelmiségnek, amelyik azzal üti agyon az időt, hogy Magyarország ellen hangolja az angolul olvasó közvéleményt, persze csak akkor, ha jobboldali kormány regnál a honban. Az utóbbi időben azzal font újabb balos babért a feje köré, hogy lenácizta a vitézi rendet Gorka Sebestyén jelvénye kapcsán. Ezért nem véletlen, hogy a román újságírók szívesen árulnak vele egy gyékényen, ha magyargyűlöletről van szó. Lapjaik sokszor szemlézik az írásait, mert ezek szerint magyar ügyben ő az illetékes.
És ebben a két írásban nőnek össze az álságos és félvállról papírra vett nácizások: immár nemcsak a vitézi rend – amelynek különben zsidó származású vitézei is voltak –, hanem Trianon emlékezete is azzá vált. Most pedig térjünk vissza a derék történészünkre, a román egységes nemzetállam szellemi őrebére, Klió balkáni cerberusára, aki rögtön revizionizmust ugat, ha Trianont neszel a közelben, pedig Lázár János egyértelműen kijelentette, hogy nem a területi revízióra gondol.
Diaconescu úr!
Az ön üldözési mániája akkor tetőzik, amikor azt állítja, hogy Lázár János állami propagandát végez, amikor külföldi ismerőseinek, barátainak elmondja a véleményét Trianonról. Utána – mint fentebb részleteztem – rögtön sikerül egy szellemi alvilágba alámerülnie az imádott Eva S. Baloghjával, amikor kiderül, hogy Trianon ugyanolyan rémséges dolog, mint Hitler és a Harmadik Birodalom.
Ön igazat mond, amikor azt írja, hogy a gyulafehérvári népgyűlésen az erdélyi románok döntöttek arról, hogy Romániához csatlakoznak, hiszen az erdélyi magyarok ezzel sohasem értettek egyet. Az 1918. december 1-jei gyűlés csak a román történettudományban számít jogforrásnak, a határkérdést a trianoni diktátum szabályozta, hisz nemzetközi szerződésként felülír minden lokális döntést, jóllehet részben ez utóbbi követeléseit érvényesítette. De mit szól ön ahhoz az agyonhallgatott, másik nagygyűléshez, amelyik szintén 1918 decemberében volt Kolozsváron, még mielőtt a román katonák bevonultak volna a városba. Ekkor ugyanis az Erdélyi Magyar Kormányzó Bizottság kiáltványában önrendelkezési jogot követelt az erdélyi magyarságnak.
Idézzünk Mikó Imre Huszonkét év című könyvéből:
,,December 22-én Kolozsvárra tódultak a magyarság kiküldöttei, már akiket a román hatóságok nem tartottak vissza az elfoglalt részeken, és önrendelkező nemzetgyűlést rögtönöztek, válaszként a gyulafehérvári határozatokra (…) A gyűlés a Mátyás király téren zajlott le, huszonnyolc vármegye kiküldöttei, mintegy félszázezernyi tömeg részvételével. Apáthy elnöki megnyitójában klasszikus szavakkal fejezte ki a közhangulatot: Legyőzve ellenségeink túlereje által, be kell ismernünk, hogy levertek bennünket! De annyira nem győztek le, hogy a körülöttünk lakó bármely nemzetnek joga volna rendelkezni felettünk. (…) Gyulafehérváron a román nemzeti komité kinyilvánította, hogy Magyarország 26 vármegyéjének románsága egyesül Romániával, és így a 26 vármegye területén lakó összes népesség Romániához tartozik. Ezen a területen csaknem négymillió nem románnal szemben csupán kétmillió-kilencszáznyolcvanezer-száznyolcvanhat román él. Ezeknek a velük szemben álló többség felett nincsen joguk határozni. A magyar nemzet nem fogja tűrni 26 vármegye elszakítását.”
Ezután Vincze Sándor felolvasta a nagy lelkesedéssel elfogadott határozati javaslatot, ami így szólt, és most jól figyeljen: „Keletmagyarországnak Kolozsvárt 1918. december 22-én összesereglett különböző vallású és fajú népei kijelentik a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési joguk alapján, hogy Magyarországgal egyazon népköztársasági állami közösségben kívánnak élni és az egységes és csonkítatlan Magyarország keretein belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot.”
Erről az eseményről miért nem szól a dicsőségmámoros román történettudomány? Vigyázzon, mert Wilson kétélű fegyver, nehogy megvágja a kezét. Ha a wilsoni önrendelkezési pontokra hivatkozik, gondoljon arra, mi lett volna, ha minden közösség – mert a szubszidiaritás szép eszme, nemde? – eldönthette volna, hová szeretne tartozni. Erre hivatkozott a magyar békeküldöttség is, de a döntőbírák vétkesek közt cinkosan és némán ültek, hiszen mindenki tudta, ha elfogadnák ezt a jogos és a korszellem diktálta kérést, akkor a Magyar Királyságnak legalább a harmada, ha nem a fele egyben maradna.
Gondoljunk csak az 1921-es soproni népszavazásra, amelyben egy német többségű település és környéke Magyarországra szavazott. Játsszunk el bátran a gondolattal: mi lett volna, ha Szatmárnémetin, Nagyváradon, Aradon vagy éppen Kolozsváron és Kalotaszegen is szavazhattak volna?
Jegyezze meg, hogy Trianon nem a fantomfájdalmunk, mert addig valódi, amíg a Kárpát-medencei magyarokat másodrendű állampolgárként kezelik az utódállamokban, ameddig ellehetetlenítik az őshonos kisebbségek kollektív jogainak érvényesítését. Ön nyögvenyelősen olvashat forrásokat, ha a miniszter beszédéből kihagyta azt a lényeges részt, miszerint nem akarunk határrevíziót, majd az egész cikkét az újonnan meghirdetett revíziós propaganda elleni keresztes hadjáratra fűzte fel.
Ez inkább nevetséges, mint felháborító, de az, hogy ön megszabná, miről emlékezhetünk meg, és egy történelmi eseményről hogyan gondolkodhatunk, csak nagyképű és arrogáns.
Pataki Tamás Magyar Idők (Budapest)